Könyvet mindenkinek - Nekem, Neked és neki is

2023\12\14

Annie Duke – Lépj ki, vagy állj bele!

Döntéseink egyik fő hibája: feladásként értelmezni az időben történő kilépést.

lepj_ki_vagy_allj_bele_3.png

Lebilincselő, tanulságos, ugyanakkor félelmetes. Ezzel a három, erős jelzővel tudnám leginkább illetni legutóbbi olvasmányomat, ami engem is elég nagy megdöbbenéssel tölt el. Egyrészt azért, mert valóban ez a három a legmegfelelőbb szó, másrészt pedig azért, hogy mennyit kerestem a legjobb kifejezéseket, amikkel elmondhatnám, mit éltem át az olvasás során.

Szerintem ez némi magyarázatra szorul, úgyhogy vegyük sorba. Kezdjük a lebilincselő jelzővel.

Nem tudom, mondtam-e – írtam-e – már, de olvasmányaim 80%-át a pszichológiával, önfejlesztéssel kapcsolatos könyvek teszik ki, már jónéhány éve. Vagyis van összehasonlítási alapom, meg tudom különböztetni, az önfejlesztés szempontjából hasznos könyvet, attól, amelyik nem az. Sok, egyébként hasznos könyv ebben a kategóriában végtelenül egyszerű okból vérzik el, és nem teljesíti be a feladatát. Ez az ok pedig nem más, mint a stílus. Hogy olyan tömény, kutatási eredményekkel meg statisztikai elemzésekkel alátámasztott tudományos blablát tolnak, ami nem, hogy nem segít az iránymutatást kereső olvasón, inkább további mélységekbe taszítja őt. Ha pedig nem utáltatja meg vele egyszer és mindenkorra a hasonló témájú könyveket, az valahol még pozitívumnak számítana. Ezért ezeknél a könyveknél nem csak az számít, hogy mit adnak át, de legalább ennyire fontos, hogy hogyan adják azt át!

Annie Duke könyve azért kapta meg tőlem a lebilincselő plecsnit, mert mindkét kritérium stimmel nála. Az is, amit át akar adni, meg az is, ahogyan ezt teszi.

A könyv egyébként roppant érdekes témával foglalkozik: a feladással. Vagyis mindenféle feladással, legyen az egy nem nekünk való hobbi befejezése, egy nem megfelelő párkapcsolat vagy munka lezárása, esetleg egy veszélyekkel teli kísérlettől való elállás.

lepj_ki_vagy_allj_bele_1.jpg

Bevallom, nem gondoltam, hogy erről a – általam botor módon egyszerűnek és hétköznapinak gondolt – dologról szóló gondolatokkal egy egész könyvet meg lehet tölteni (359 oldal), de ebből a könyvből azt is megtanultam, mekkora tévedés részemről a feladást egyszerűnek titulálni. Legalább annyiban igazam volt, hogy hétköznapi, mert az biztos, hogy a nagyvilágban nap, mint nap felad valamit az ember. A könyv végére pedig arra is rájön, hogy ezzel semmit nem veszít, sőt! Inkább nyer. Mert önmagában az a tény, hogy meg tudta tenni, valamit el tudott engedni, valamiről le tudott mondani, ami egyébként fontos a számára, olyan lelkierőt igényel, ami gyakorlatilag természetfelettinek minősül.

Oké, lehet, hogy ez így kicsit keszekusza, de mondok néhány dolgot, hogy megvilágítsam, miről is szól a könyv. Tehát: mit tanít minden szülő a gyerekeinek? Különös módon épp azt, amit az ember annyiszor hall élete során, hogy megkérdőjelezhetetlen társadalmi igazságként rögzül a fejében. „Ha elég kitartó vagy, bármit elérhetsz.” „A siker titka, hogy soha ne add fel!” „Tűzön-vízen át menj a célig!” Ismerősek, ugye? Szó se róla, a kitartás nagy erény. Aki kitartó és el is ért valamit, arra hősként tekintünk, és sikerének, eredményeinek titkaként egyetlen dolgot emelünk ki: a kitartást. Hogy bármi állt is az útjába, nem adta fel. Ezért aztán aki kitart, arra felnézünk, ő lesz a követendő példa, az ikon, aki viszont nem képes ugyanarra, amire ő – és ezért egyes egyedül a feladást teszik felelőssé –, mert visszafordult, az inkább elrettentő példává válik, és olyan emberré, akiről negatív hangvétellel beszélnek.

Hát ilyen példabeszédek által kell kérem szépen olyan embertömegeket nevelni, akik számára olyan negatív hangsúlya van bármit is feladni, bármiből kilépni, hogy inkább megnyomorítják magukat a végtelen számú próbálkozással, vég nélküli kitartással – meg a közben elszenvedett kudarcélménnyel –, semhogy az egészséges utat válasszák: lezárják azt, ami láthatóan nem megy, és belevágjanak valami újba, amivel kapcsolatban van esély, hogy célba érjenek.

„Az, hogy kipróbáljunk valamit, majd képesek legyünk adott esetben azt abbahagyni, létfontosságú képességünk az élet minden területén… A kilépés lehetősége megengedi, hogy bármilyen helyzetben odébbállj, ha rájössz, hogy nem működik, amit csinálsz.”

Ez az idézet egyszerűen kellett ide, hogy megmutassam, milyen szöveggel operál a kötet, hogy aztán az olvasó azon kapja magát, hogy olyan lelkesen jegyzetel, színez, jelölőket ragasztgat, mint diákévei alatt egyszer sem, és hogy olyan ismereteket szív magába, amikből vizsgát nem írnak ugyan elő, viszont az élet előbb-utóbb majd úgyis olyan szituáció elé állít, ami vizsgaként fogható fel, hogy kiderüljön: felismerte-e a jeleket, meg tudja-e védeni magát egy időben történő kilépéssel.

De legfőképpen, hogy átértékelje az eddig gondoltakat, és megértse végre: a kilépés egyszerre lehetőség és esély. Az önvédelem lehetősége, és az újrakezdés esélye. Én úgy vélem, mindkettő olyan dolog, amelyet vétek kihagyni, egyben ostobaság lebecsülni.

lepj_ki_vagy_allj_bele_2.jpg

Ezek után jöjjön, hogy miért kapta a könyv a tanulságos minősítést. A példák miatt. Mert olyan példákat és történeteket használ, amiket egyszerűen nem lehet nem érteni, és olvasás közben az olvasó ösztönösen csapkodja a homlokát, annyiszor esik le neki a tantusz. Vagy éppen azért csapkodja, mert annyiszor kapja magát azon, hogy önmagára ismer. Valami múltbeli eseményre, történésre, döntésre, szituációra gondolva, amivel kapcsolatban ma is ott van benne a tüske, és ha akkor tudja azt, amit ez a könyv átadott neki, akkor lett volna esélye másként reagálni, hogy aztán máshogy keveredjen ki a szituból, mint ahogy anno sikerült.

Elmondok a számtalan közül csupán egyet, és már ebből is érteni fogja mindenki, mire gondolok. Egy olyan példát, ahol az időben történő, ésszerű feladás szó szerint életről és halálról dönt. Ez a példa pedig nem más, mint a Mount Everest megmászóinak története. Azoké a hegymászóké, akik egy álom, egy emberfeletti csúcs megdöntéséért tényleg az életüket kockáztatják. Mert a hegy ilyen árat követel azoktól, akik nem hajlandóak feladni, akiket még akkor is visz tovább a kitartásba vetett végtelen hit, amikor rég túlvannak azon a ponton, hogy esélyük legyen épségben visszatérni egy biztonságos pontra.

Mert a Mount Everest megmászására vállalkozók bizony mind hallanak egy bizonyos pontról. Mindannyian úgy indulnak útnak, hogy a fejükben ott van egy időpont amikor vissza KELL fordulniuk. Akár elérték a csúcsot, akár nem. Ez az időpont azt szolgálja, hogy túléljék a hegyet, akkor is, ha nem teljesítették a céljukat. Persze a hegyen történnek balesetek is. Viszont az eltűnések, halálesetek döntő többsége abból származik, hogy a hegymászók annak ellenére sem fordulnak vissza, hogy tudják, átlépték az ő testi épségükért megadott visszafordulási időpontot. Mert egyszerűen képtelenek rá. Hajtja őket előre a „csak még egy lépést” érzése és az, hogy nem adhatják fel, ilyen közel a csúcshoz. És aztán ez lesz a vesztük.

Persze az életben nem minden feladás jár olyan drasztikus következményekkel, mint amint a hegymászók fizetnek a Mount Everesten. Ez a példa a létező legsarkosabb, amit csak fel lehet hozni, viszont egyben a legtökéletesebb is. Megmutatja, mit szolgál a feladás. És hogy feladni, sokszor nem jelent mást, mint esélyt kapni, hogy másfelé haladjunk.

És akkor jöjjön az utolsó a hármas-jelzők közül. Miért érzem félelmetesnek ezt a könyvet: mert igaza van. Ráadásul nem is egyszerűen csak igaza van, de van is annyira pimasz, hogy az olvasó fejére is olvassa, mennyire így van, miközben az – tisztelet a kivételnek – egész életében nem jött rá azokra – az egyébként logikus, egyértelmű, magától értetődő – dolgokra, amiket a szerző most a világ legtermészetesebb dolgaként megoszt vele.

lepj_ki_vagy_allj_bele_6.jpg

A szóban forgó szerzőt egyébként Annie Duke-nak hívják (fenti kép), és ha azt mondom, hogy a viselkedés és döntéstudomány jeles képviselője, ráadásul egykori profi pókerjátékos, az szerintem eléggé alátámasztja, hogy tudhat egy s mást a feladásról és a kitartásról. (Így egyébként már az is érthető, hogy a könyvben miért van elég sok póker és pénzvesztés-nyereségi példa.)

Aki tehát át akarná élni a picit fentebb említett homlokcsapkodós élményt, az keresse fel a Corvina Kiadó honlapját, mert szívből ajánlom a könyvet. Lássuk, ő mit tanul belőle…

lepj_ki_vagy_allj_bele_5.png

 

könyv könyvajánló recenzió annie duke külföldi szerző Corvina Kiadó könyvértékelés imádom a könyveket olvastam elmondom kortárs szerző Lépj ki vagy állj bele önfejlesztő irodalom

2023\11\23

Miattuk tényleg más lett...

Csiffáry Gabriella – Akiktől más lett a világ

akiktol_2.png

Megvan az a szokásom, hogy a könyveket először kívülről veszem szemügyre. Bele se lapozok, nem hajtom szét, csak forgatom, nézem a borítót, és annak részleteiből próbálok valamilyen képet kialakítani magamban arról, mi is fog várni „odabent”. Az Akiktől más lett a világ – Magyar találmányok, felfedezések és újítások borítója egyszerre keltette bennem tudományos lexikon képzetét, és egy letisztult fedlappal rendelkező tankönyvét. Egy mutatós fizika vagy kémia könyvet képzelnék el így.

Eme két tantárgyhoz való régi viszonyomat tekintve, sajnos azt kell mondanom, hogy ez az „első látásra” pillanat nem keltett bizalmat bennem. Szerencsére, középiskolás korom óta volt szerencsém némi fejlődésen átesni, így rég levedlettem magamról a „külső alapján ítélkező” hozzáállást. Ki is nyitottam a könyvet… Hogy aztán az utolsó oldal befejeztével azon gondolkodjak: mi a francért nem ilyen könyvekből kellett nekem anno tanulni?

Amikor leültem, hogy gondolataimat papírra vessem az Akiktől más lett a világ-ról, egyszerűen nem tudtam elkerülni, hogy továbbra is a régi iskolás éveimen járjon az agyam. Felelevenítettem minden nyűgét-bánatát annak a négy évnek, mert bizony – vallomás! – én megküszködtem a gimnáziummal. Az azóta eltelt években már világossá vált, mi okozta problémáim fő forrását: egyszerűen az, hogy nem illettem a rendszerbe. Az én agyamnak másfajta ingerekre volt/van szüksége az optimális működéshez, mint amit az átlagos órák, a sablon, dög unalmas, full szöveg, kép nélküli, minden kreativitást és szépérzéket mellőző tankönyvek és munkafüzetek nyújtani tudtak. Untatott minden, amiből tanulnom kellett volna. Az én agyamnak arra lett volna szüksége, hogy sok-sok apró, mutatós, érdekes részlettel keltsék fel és tartsák forrásponton a kíváncsiságomat.

És itt jön a képbe az Akiktől más lett a világ, amivel kapcsolatban az első társításom az volt, hogy mennyivel másabb lett volna a tanuláshoz fűződő viszonyom, ha ilyen kiadványokból áll a tankönyvlista. Következő gondolatommal pedig máris azt találgattam, hány diák látná másként az oktatást, hányan állnának másképp a tanuláshoz, ha így lennének összerakva a tankönyvek!

El is mondom, miért jutottam erre a következtetésre.

Először is a könyv nagyon okosan bánik az oldalakkal. 264 oldalon 50 magyar tudós, feltaláló életét és munkásságát tárja az olvasó elé, ugyanakkor mindezt átlátható módon teszi. Egy emberre átlagosan 4-8 oldal jut, ami bőven azon a határon belül mozog, ami egy léptékben tökéletesen emészthető, megjegyezhető. Nem mondom egyébként, hogy egyszerű lehetett ilyen szigorúan megtartani az oldalszámokat, mert lássuk be, Semmelweis Ignác, Szent-Györgyi Albert (a lenti képen, a Nobel-díj átvételekor), Eötvös Loránd vagy épp Teller Ede életével egyenként ki lehetne tölteni azt a párszáz oldalt, a szerző mégis szisztematikusan tartotta magát a keretrendszerhez. És milyen jól tette, mert ezzel biztosította, hogy nem egyszerűen felkelti és fenntartja az olvasó figyelmét, de bennem például azt is sikerült kialakítania, hogy többet akarjak tudni adott emberekről és magam menjek utána bizonyos életműveknek.

Tetszenek ezt látni, kedves unalmas tankönyvek? Ezt így kellene csinálni!

szent-gyorgyi_albert_nobel.PNG

Persze aki a végtelen lexikális tudásanyag híve, az most becsmérlően legyinthet, mondván: 4-8 oldal semmire nem elég, ha ilyen nagyságok életéről van szó! Az én válaszom viszont erre így szól: nem a mennyiség számít, kérem szépen, hanem a minőség!

A szerző ugyanis elképesztően jól állította össze ezeket az oldalakat. Minden tudósról a szokásos tényeket (mikor és hol született, hol végezte az iskoláit stb.) egy jól elkülöníthető szürke szedetbe helyezte, az egyéb ismereteket pedig magáról a találmányról, annak létrejöttéről és útjáról a leírásban helyezte el. Viszont ezek leírása is teljesen közérthető módon történik, szóval tudomány ide vagy oda, a szöveg olvastatja magát és nem olyan hiper-tudományos, hogy azt megérteni csak a legmagasabban kvalifikáltaknak lenne jogosítványuk.

Mindez nagyon színesen van tálalva, ráadásul a szerző nem csak szavakkal töltötte meg az oldalakat, de mindenféle érdekes képi anyaggal is, és egyáltalán nem csak adott emberek portréjáról van szó. Láthatunk szabadalmi bejelentéseket és okiratokat, képeslapokat, kísérleteket megörökítő fotográfiákat, helyszíneket bemutató korabeli rajzokat, de az is előfordul, hogy hazánkból távozni kényszerült tudósunk emigrációs kártyája néz ránk a lapokról. El se tudom képzelni, ennyi anyag összegyűjtése mennyi időt és energiát igényelt, de a szerző által véghezvitt kutatómunkáról kicsit lejjebb még ejtek egy-két szót.

semmelweis_utasitvany.PNG

Tisztázzuk: legjobb tudomásom szerint ez a kiadvány nem tankönyvi szándékkal született. Viszont, ha lehetne, mégis azért kampányolnék, hogy az legyen, vagy legalábbis segédtankönyv, kerüljön a diákok kezébe, megmutatva, hogy így is lehet, nem minden ismeretterjesztő könyv szürke, monoton mumus. Mert ha van valami, amivel fel lehet kelteni az érdeklődésüket az egyébként „száraz” anyag iránt, akkor az ez a könyv.

Úgy vélem, a szerző előtt többszörös főhajtás indokolt. Először is számomra az nagyon szimpatikus, hogy bár olyan emberekről esik szó, akiknek a nevét a legnagyobb tisztelettel illik kimondani, ugyanakkor a szerző megteszi azt, amit más könyvek nem igazán szoktak: emberként beszél róluk. Sokszor lehet ugyanis azt tapasztalni, hogy a régi nagy nevekről úgy írnak a könyvek, mintha szentek lettek volna. Semmi esendő vonás, semmi negatív cselekedet, csak a megkérdőjelezhetetlen nagyság. Pedig ők sem kizárólag tudósként léteztek. Ugyanúgy emberek voltak, hibáztak, hibáiknak pedig ára volt. Jó volt olyan könyvet olvasni, ahol ezt ismertetik.

Illetve van itt még egy dolog, ami számomra mindennél többet nyom a latban, hogy azt mondjam, ez a könyv hiteles. Mégpedig az, hogy bár büszkén méltatja tudósaink értékeit és eredményeit, de ugyanakkor teljes mértékben a helyén kezeli a dolgokat és nem próbálja mindenáron azt elhitetni az olvasóval, hogy a magyar tudósok mindig és minden időben mindenki felett álltak/állnak. Értem ezt úgy, hogy adott találmányoknál kimondja: nem biztos, hogy a magyar szakember volt az első. Mert bizonyos találmányt egymáshoz nagyon közel eső időben több nemzet nagy embere is a magáénak jelentett be, így időnként viták alakultak ki az elsőség kérdésében.

akiktol_1.png

Persze tudom én, hogy minden nemzet szereti azt mondani, hogy az ő emberei a legjobbak, legokosabbak és minden érdem az ő nevükhöz fűződik, az a másik meg téved, de számomra ez az igazi nagyság! Elismerni a tényeket, nem pedig nemzeti önérzettől hajtva csapkodni az asztalt, hogy márpedig mondjon az egész világ, amit akar, mi akkor is tudjuk, hogy mi voltunk az elsők és punktum. Ez a könyv meg sem próbál ilyet, és számomra ez a jellemző tette fel a koronát az egész tudásanyagra, amit a könyv át igyekszik adni. Mert elismerni, hogy valamiben nem vagyunk az elsők, önmagában nagy erény.

Egy ilyen elképesztő anyagot felvonultató könyvvel kapcsolatban mi sem természetesebb, mint az, hogy ejtek néhány szót a szerzőről is. Ő Csiffáry Gabriella, akiről azt lehet tudni, hogy a lehető legtökéletesebb munkahelyet mondhatja magáénak ahhoz, hogy a lehető legtökéletesebb munkát végezze íróként. Ő ugyanis Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa, aki évtizedek óta elhivatottan kutatja és publikálja a magyar szellemi élet jeles képviselőinek emlékeit, kutatói munkája érdekében messze átlépve a levéltár épületének falain. Magyar és külföldi közgyűjteményekből (levéltár, kézirattár, múzeum), szabadalmi hivatalokból, de magángyűjteményekből, családi archívumokból, is gyűjt a témájának megfelelő anyagot. Elmondhatjuk tehát, hogy elhivatottsága a téma iránt példaértékű!

csiffary_gabriella.jpg

A szerzőnek eddig tizenhat (!) könyve jelent meg, azonban ezen könyv előszava is árulkodó: „Tovább tágítva kutatásaink körét, az elkövetkezendő kötetekben más magyar találmányokkal és azok eredettörténetével is megismertetjük majd az olvasót.”. A könyv végére érve azt kell mondjam, további sok sikert, kitartást és érdekes kutatnivalót kívánok, kedves Gabriella! Én előre is köszönöm azokat a bizonyos eljövendő köteteket, kíváncsian várom, hogy olvashassam őket!

A szerzőnek jelentős számú könyvéből a Corvina kiadónál az alábbi művek lelhetők fel:

Szétrajzás. Híres magyar emigránsok kézikönyve, Magyarázom a bizonyítványom – Híres magyarok az iskolában, A táborok kertje – Híres magyarok szenvedélyeik, Magyar politikusok az iskolapadban.

Aki kíváncsi a könyvekre, az a Corvina Kiadó honlapján ismerkedhet meg velük közelebbről.

könyvajánló Corvina Kiadó könyvértékelés magyarszerző Csiffáry Gabriella hazai szerző tudományos irodalom

2023\11\07

Ha a rossznak oda akarsz pörkölni, olyanra bízd a munkát, aki ért a pörköléshez

Könyvértékelés: Michael Benson - Zsidó gengszterek a nácik ellen

michael_benson_1.png

Léteznek szavak, amelyeket, ha az ember meghall, rögtön asszociációval reagál. „Náci” és „gengszter”. Emelje fel a kezét, aki nem kapcsol azonnal és visszavonhatatlanul negatív gondolatokat mindkettőhöz! Rövid közvéleménykutatásom után látatlanul is úgy vélem, hogy egyetlen kéz sem lendült a magasba, ami azt jelenti, hogy a két kifejezés – még ha nem is egyenlő súllyal, de – egyértelműen negatív társítással jár együtt.

Nem ok nélkül. Az egyik felsőbbrendűségétől hajtott elvakult fajgyűlölő, a másik életformaszerűen törvényt szegő címeres bűnöző.

Rosszfiúk a javából.

Vannak viszont szituációk, amikor a két „rossz” név egymás mellett nem azt jelenti, hogy a rosszak egyesítik erőiket. Inkább azt, hogy valaki – ez esetben az amerikai nácik csoportja – emberére akadt egy olyan ellenfélben, aki mutat némi ellentétet a másik megszokott áldozataival – vagyis a zsidókkal, afroamerikaiakkal és más etnikai hovatartozású népcsoport tagjaival – szemben. Például nem zavarja őket, ha megszegnek pár törvényt. Hivatásszerűen játsszák ki a hatóságokat; attól sem jönnek zavarba, ha pár napot a hűvösön töltenek; nemhogy nem félnek a drasztikus eszközöktől, de imádnak mindent, ami drasztikus; és végül, de nem utolsósorban nem érzik magukénak azt az elméletet, miszerint fordítsd oda a másik orcádat is. Ők mást fordítanak oda. Mondjuk az öklüket, és minden egyebet, amivel csontokat törhetnek.

Ez történetünk alapszituációja, ami nem kevés meglepetést okozott nekem olvasás közben.

Legelőször is azt, hogy ez, Tisztelt Hölgyek és Urak, nem, ismétlem, NEM fiktív történet! Így tehát a fülszöveg nem viccel, amikor úgy fogalmaz, hogy „…az elsőtől az utolsó betűig igaz.”

Pedig amikor először a kezembe vettem a könyvet, meg voltam győződve róla, hogy egy kitalált történetet fogok olvasni, egy alternatív „így kellett volna csinálni” sztorit a II. világháborús idők Amerikájából.

Aztán rövidúton rájöttem, hogy hoppá! Ez nem kitaláció! Ez történelem! Méghozzá az a fajta, ami úgy el van rejtve – feledve? –, hogy annak ellenére nem hallottam róla, hogy én egyébként nagyon sok könyvet olvastam/olvasok az emberiség eme sötét korszakáról. Ám a könyvek – legyen az visszaemlékezés, interjúkötet, korleírás vagy bármi más – szinte kivétel nélkül az európai eseményekre fókuszálnak. Persze szó esik Amerikáról is, hiszen ott is eljött a háborúba való belépés ideje, de velük kapcsolatban is inkább Japánnal és az európai frontokon vállalt szerepükről szokott szó esni.

michael_benson_3.jpg

Nem is tudtam, mit hagytam ki, milyen fontos, és elképesztően érdekes dologról maradtam le azzal, hogy nem hallottam arról a „háborúról”, amelyet az államokon belül folytattak civilek, szervezetek, hatóságok, és mint a könyvből kiderül; a szervezetbűnözés neves tagjai azokkal, az I. világháború után betelepült németekkel, akik bár testileg elhagyták az anyaországot, viszont a szívük az évek múltával is együtemre dobogott az ott élő, viruló – és pusztító – antiszemita eszmékkel.

Mivel Hitler ezen eszmék szellemében világuralomra tört, mondhatni mi sem volt természetesebb, mint az, hogy a tengerentúlra szakadt német hazafiak segíteni kívánták őt ezen céljában, és sajátos módon hadba lépve azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy toborzás és átnevelés által építenek fel akkora csoportot amerikai-németekből és áttéríthető szimpatizánsokból, amellyel utána belülről dönthetik meg Amerikát és kapcsolhatják Hitler globális játszóteréhez.

A teljes könyv tartalmát leírni nyilván nem fogom, nem is célom, de bolond is lennék megpróbálni, lévén, hogy aki kicsit is ért a történelmi könyvekhez, nagyjából a harminckettedik oldal végére eljut arra a szintre, hogy tiszteleg a szerző előtt. Mert ez a könyv olyan szintű kutatómunkát igényelhetett, amit csak években lehet mérni. Régi újságcikkek, memoárok, átbogarászása; vádiratok, bírósági jegyzőkönyvek, életrajzok felhajtása; még élő szemtanúk felkutatása, interjúztatása. Herkulesi feladat, ami sokat elárul a szerzőről, másrészt pedig nagyon megérte!   

Én személy szerint innen küldöm köszönetemet a szerzőnek, egyszersmind azt is nagyon köszönöm, hogy felnyitotta a szememet arra, hogy a II. világháború eseményei, az antiszemiták pusztításai talán a legtöbb kárt a kontinensen végezték, de a világ minden táján folyt ellenük a háború. Ki így harcolt, ki meg úgy.

Az pedig, hogy Amerikában az ott élő legismertebb gengszterek bevállalták, hogy felveszik velük a kesztyűt, amikor a hatóságok kezében nem voltak eszközök, hogy jogalkalmazással szorítsák vissza az uszító, megfélemlítő tevékenységet, példaértékű.

nathan_perlman_1.jpg

De még inkább az, hogy ez az egész történet, a gengszterek nem hivatalos hadbahívása egy bíró, Nathan Perlman felkérésére történt (fenti kép), aki belátta, hogy az amerikai nácik szövetsége – a Bund – nevetve űzheti tevékenységét, hiszen a hatóságok keze saját törvényeik által van megkötve, és két választásuk van. Tétlenül nézni az eseményeket, arra várva, hogy a gyűlölködők mégis elkövessenek valamit, amiért büntethetők, vagy másfajta módszert választani és ellentűzzel befűteni a náciknak.

michael_benson_2.jpg

Nathan Perlman a másodikat választotta, és ezzel a merész lépéssel nevét nem egyszerűen beírta a történelembe, de az amerikai földön „vívott” náci ellentámadás generálisává lépett elő. Mindezt szépen csöndben, hiszen ötletét nem verhette nagydobra. Mindössze a kiválasztott gengszterekkel osztotta meg, akik nem mások voltak, mint a különböző nagyvárosok – New York, Chicago, Los-Angeles – alvilágának híres-hírhedt alakjai. Meyer Lansky (alsó kép), Bugsy Siegel, Mickey Cohen, Barney Ross, Louis „Lepke” Buchalter. Csak néhány a rengeteg név közül, akiket a szerző felvonultat és valami hihetetlenül részletes és színes életrajzi leírást ad.

meyer_lanski_1.jpg

És Perlman bíró egyetlen kitételt tett a küldetéshez: nem ölhetnek. Bármi más szabad.

Ez ám a küldetés, ugye? 

Apropó, életrajzok! Ennél a pontnál kell írnom egy dologról, ami számomra ici-pici negatívumot jelentett a könyvben. A szerző kutatómunkáját dicséri, hogy nagy hangsúlyt fektetett nemcsak a legnagyobb, de a közepes, sőt majdhogynem pehelysúlyú szereplők hátterének bemutatására is. Nyilván így kívánt nekik méltó emléket állítani, ami nemes cél, olvasói szempontból viszont időnként megakasztotta a leírásokat. Leginkább akkor éreztem ezt, amikor a sok keménylegény sportteljesítményét részletezte. A gengszterek verőlegényekből toboroztak ugyanis csapatot, a tagok közül pedig jelentősszámú ember rendelkezett sportolói, pontosabb bokszolói háttérrel. Elismerem, hogy nem lehetett egyszerű összegyűjteni, ki-hol edzett, milyen mérkőzéseken vett részt, ki ellen nyert-vesztett, de őszintén szólva nekem ezek felsorolása nem adott hozzá a történethez. Persze lehet, hogy ez nem a könyv hibája, hanem az enyém. Nem mutatok túl sok érdeklődést adott sportok iránt, és ezek között is a sor végén kullog a boksz, így nem kizárt, hogy ami számomra nem bírt releváns tartalommal, azt más boksztörténeti utazásként fogja értékelni.

A szöveget olvasva egyébként óhatatlanul eszembe jutott az, hogy egy külföldi könyv magyar sikeréhez milyen mértékben járul hozzá a fordítás. Árokszállási Zoltán – a könyvben jelzett fordító, akinek ezúton is gratulálok! – nem lehetett egyszerű helyzetben ezzel az elképesztően tömény kézirattal, de nyugodt szívvel állítom, hogy a szerkesztővel együtt megugrották a feladatot, és egy igazán érdekfeszítő könyvet alkottak, amely bár csupa adat, évszám, helyszín, és név, mégis olvasmányos, és a maga nemében szórakoztató. (Igen, lehet rám köveket dobálni, de én bizony jókat szórakoztam a nácikat bosszantó – és rendre megruházó – gengszterek gyülekezetén.)

Nem hallottam még Michael Benson nevéről, ezért picit utánanéztem, és kiderült, hogy negyven éves írói pálya áll mögötte, és ha egy-egy téma megkívánja, az úr nem aprózza el. Együttműködik egykori gengszterekkel, volt felderítő tisztekkel vagy épp FBI-ügynökökkel is. Mindhárom előtt megemelem kalapom és bár a szerzőnek a Zsidó gengszterek az első magyarul megjelent könyve, de részemről szívből remélem, hogy nem az utolsó.

Számomra ezzel letette az alapot, és kíváncsian várom, hogy a fentebb említett, igencsak hangzatos együttműködésekből milyen történetek kerekedtek ki, milyen szálak kerültek a napvilágra.

A Zsidó gengsztereket pedig ajánlom mindenkinek, aki imád a történelem olyan bugyrába mélyedni, amely soha nem volt ugyan titok, viszont méltatlanul nem szenteltek neki elég figyelmet.

A könyvet megtaláljátok a Corvina Kiadó oldalán!

könyvajánló történelmi külföldi szerző Corvina Kiadó könyvértékelés imádom a könyveket Michael Benson Zsidó gengszterek a nácik ellen

2023\10\24

"A jó történeteket keresem, egy jó csattanóért eladnám a lelki üdvösségemet is."

Interjú - Szabó Tamás

1_3.jpg

A Könyvhét és a Könyvfesztivál nemcsak a kiemelkedő kiadó- és címfelhozatal miatt az olvasók kedvence, de azért is, mert a szerzők sokszor erre a két könyves rendezvényre időzítik legújabb megjelenéseiket. Így tett aktuális interjúalanyom is, Szabó Tamás, akinek első – nyomtatásban – megjelent novelláskötete a Sirom – Palóc mitológia szeptember végén látott napvilágot. Ezen alkalomból tettem fel a szerzőnek néhány kérdést.

Bár ez az első könyved, mégis mondhatjuk, hogy rutinos író vagy. Saját bevallásod szerint gyerekkorodtól írsz, és mindig is íróként tekintettél magadra. Magyar szakos tanárnak tanultál, novellaversenyeken indultál, írásaidat évek óta olvashatják az érdeklődők az oldaladon, és több novelláskötetet is összeállítottál e-könyv formátumban. Ezek után mennyire számított új élménynek az, hogy ezúttal a végeredmény fizikai testet öltött, amelyet a kezedbe tudtál fogni?

Nagyon nagy dolog számomra a fizikai formátum. Egyrészt az én nemzedékem még jobban kötődik a dolgok tárgyi mivoltához. Másrészt nagy könyvgyűjtő vagyok, megesett, hogy az e-könyv olvasón meglévő regényt megvettem boltban is. Harmadrészt a kötet igen esztétikus lett, a borító képi világa kellően sejtelmes és hangulatos, leképzi azt, ami a történetekben vár az olvasóra.

Az oldalad, ahol az írásaidat megosztottad/megosztod a horrornovellak.hu. Őszintén szólva ennél hangzatosabb neve nem is lehetne. Ez egyértelmű jelzés akar lenni? Miszerint a te tolladból csak horror történetet fogó tinta folyik és semmilyen más zsáner ne is álmodjon róla, hogy eszedbe fog jutni?

Ez a zsánerválasztás kissé kényszerű dolog volt. Kamaszkoromban sok horrort olvastam. Aztán a tanulmányaim kapcsán a szépirodalom felé fordultam, és onnan nézve megértettem egyes – korábban nagyra becsült művek – technikai, stilisztikai problémáit. Amikor komolyabban írni kezdtem, úgy véltem, a horror, főképp a rövid forma könnyű műfaj, és izgatott, hogy meg lehet-e csinálni másféle megközelítéssel a szövegeket benne. A kísérletezés tizedik évében jött az ötlet, hogy a korábbi blog mellett csináljak egy szerzői weblapot, aminek a neve adta magát az előzmények miatt. Ettől függetlenül nem minden történet horror, keverednek itt a mágikus realizmus, a dark fantasy és a weird irodalom karakterisztikus jegyei.

2_5.jpg

Mindig érdekes kérdés, miért és hogyan teszi le egy szerző a voksát bizonyos zsáner mellett. Sok írót faggattam már erről, de nem mindenki tudott pontos választ adni. Lássuk, te hogy állsz ezzel: miért pont a horror? Meg tudod határozni, mi volt az a behatás, ami ebbe az irányba terelte a fantáziádat?

Reveláció volt a Ragyogás, ami tizennégy évesen került a kezembe, és egészen megdöbbentett. A mai napig egy nagyon jól működő regénynek tartom – King más, korabeli munkáiról most már kevésbé jó a véleményem – és ez a kötet volt az inspiráció számomra, megértettem az írás erejét, hogy milyen nagy dolog, amikor egy szöveg ilyen hatást kelt sok-sok emberben a világon (hasonlóra talán még a versek képesek). Emellett igen érzékeny voltam a félelmetes történetekre gyerekkoromtól kezdve, és sokat is féltem, talán a képzelőerőm miatt. Kilencéves koromban egy nagy erdő mellé, a város szélére költöztünk, és ez meghatározó élmény volt – nem jó értelemben. Egyfajta ellenreakció – vagy utóhatás –, hogy aztán felnőttként kiírtam magamból ezeket a félelemeket.

A novelláidat – meg a hozzájuk írt beharangozó szövegeket – olvasgatva az ember sok információt szerez rólad. Én például arra jutottam, hogy ha egy műtétig fajuló szörtüszőgyulladásból inspirálódva, Kafka Mimic-jét felhasználva írsz metamorfózis novellát, joggal élhetek a gyanúval, hogy mindig, mindenről valami természetfeletti jut az eszedbe. Tényleg így éled az életedet? Annyira a horror irányba jár az agyad, hogy egy fűszálról is tudnál rémnovellát írni?

A jó történeteket keresem, egy jó csattanóért eladnám a lelki üdvösségemet is 😊. Itt nem annyira a horror a mozgató, hanem az, hogy az ötletkezdemény, egy látott eseménysor, egy jelenség miképp tudja kiforrni magát, átformálódni egy olyan elbeszélt eseménysorrá, ami egy „aha!” élményt vagy egy mini-katarzist ad az olvasónak.

Ejtsünk néhány szót a könyvről, hiszen az első könyv mindig nagyon izgalmas téma. Tehát a Sirom. A kötetet a településről szóló leírással kezded, ami olyan élethű, hogy az ember szinte ott jár a főúton, látja a templomot, a temetőt, és elképzeli ahogy a Boszorád felől fúj a szél. A következő mozdulattal pedig már rá is keres a településre, majd meglepődik, hogy az bizony nincs rajta a térképeken és a neten sem található semmiféle információ róla. Tegyük ezt tisztába, mert biztos, hogy nem csak én maradtam kétségek között. Akkor Sirom létezik/létezett vagy sem?

Ez egy teremtett világ, annak minden törvényszerűségével, vagyis törekszik arra, hogy elfoglalja a helyét a létezésben. Próbálja realizálni magát, beszűrődni a valóság szövedékeibe, pont azért, hogy az olvasót bizonytalanná tegye. Lehet, hogy egy következő Google Maps keresésen már ott találjuk, Hollókő mellett 😊. Ez a fajta teremtettség nálam Bodor Ádám „Sinistra körzet”-éből jött, ő ott nagyon szépen megcsinálta, hogy valós tájban, földrajzi környezetben létrehozott egy önálló, lélegző, de mágikus területet – ami akár létezhetne is.

3_6.jpg

Miért pont Sirom és a palóc mitológia? Annyi település, földterület vagy akár épület van hazánkban, amelyhez a helyiek hidegrázós történeteket kötnek, hogy bőven lett volna miből inspirálódnod, sőt! Akár a teljes országon átívelő horrornovella csokrot állíthattál volna össze. Miért maradtál egyhelyben?

Az origó a gyerekkorom. A nyarakat a palócság egyik központjában, Kazáron töltöttem. Ezt a tájat, ezeket az embereket ismerem, erről tudok írni, ez iránt érzek nosztalgiát, most évtizedek, és százhúsz kilométer távolságából. A másik elem nagymamám, és az ő drasztikusan más világlátása, ami már kisgyerekként elbűvölt. Hitt a boszorkányokban, a kulcslyukat éjszakára fokhagymával kente be, és történeteket mesélt a tüzesemberről, az éjszakai lidércnyomásról és egyéb olyan eseményekről, ami miatt egy mágikus/babonás realitásban éreztem akkoriban magam. Nem véletlenül ajánlom neki a könyvet, hisz enélkül az egykori valóságérzékelés nélkül talán én is máshogy látnám a dolgokat.

Eddig a weboldaladon osztottad meg az írásaidat, most viszont a klasszikus módon tárod az olvasók elé a történeteidet. Miért döntöttél úgy, hogy az online térből kilépve áttérsz a papíralapú könyvekre?

Úgy éreztem, itt az ideje előállni egy kötettel. A készülődés évei lezárultak. Rengeteg szöveg, több mint kétszázötven novella készült el e gyakorlási, kísérletezési időszakban. Az utóbbi két-három évben találtam rá Siromra, mint összekötő, tematikus elemre. Elég erősnek ítéltem meg ahhoz, hogy kiadjam könyv alakban is.

Tervezed, hogy ez így is marad, és kerülhet még Szabó Tamás kötet az olvasók polcaira vagy a papír alapú publikálás csak egy ideiglenes kitérő volt?

Ez még elég képlékeny. A könyvnek meg kell találnia az olvasóit. Ha kialakul az az olvasói kör, aki igényli az ilyen típusú print szövegeket, akkor szeretnék továbbmenni. Van egy ciklusom például Salgótarjánról, ami a maga ellentmondásai miatt ugyancsak egy igen izgalmas alap.

Az online megjelenésnél mindenben a magad ura vagy. Az elsőkönyvesek legfőbb félelme az szokott lenni, hogy a kiadó és a könyves szakemberek miatt elvesztik az önállóságukat. Benned is megfordult ez a gondolat? És ha igen, hogy érzel ezzel kapcsolatban a munkálatok végeztével?

Nagyon jó érzéseim és emlékeim vannak a kiadási folyamattal kapcsolatban. Főképp a szerkesztés volt igen inspiráló számomra. Podholiczki Edina, a szerkesztőm sokat segített, pontos és érzékeny, a szöveget és befogadását támogató meglátásai voltak.  

A könyv napvilágot látott, kapható, olvasható, értékelhető. Más módon és intenzitással érkeznek-e az olvasói visszajelzések feléd, mint amihez az online olvasmányok kapcsán szokva voltál?

Vannak kedvező visszajelzések, a Könyvfesztiválon is voltak olvasók, akikkel találkoztam, és ez nagyon jó érzés volt. Korábban, az online publikálás kapcsán erre nem volt lehetőség, így most úgy érzem, egyfajta szintlépés történt.

4_3.jpg

Gyerekkorodtól írsz, később novellapályázatokon tetted magad próbára, az utóbbi években aktívan publikáltál a saját oldaladon. A korodat nem firtatom, de ennyi információból is kitűnik, hogy évtizedek írása és tanulása előzte meg az első könyvmegjelenésedet. A végeredményt látva, hogy gondolod? Most és így kellett ennek történnie, hogy a végeredmény a lehető legtökéletesebb legyen? Ilyen formán kellett megérned a nyomtatott kötethez?

Jó esetben az alkotás produktuma egy hosszabb-rövidebb érlelődés eredménye. Persze van, aki húszévesen „készen van”. Nekem kellett egy időtáv ahhoz, hogy elkészüljek egy könyv formátumban is vállalható, koherens szövegvilággal. Ahogy öregszem, egyre kényesebb ízlésű olvasóvá válok, már nem egy mindenevő vagyok, és emiatt is törekedtem arra, hogy olyan dolgot tegyek le az asztalra, ami nekem is tetszene, ami megéri a rászánt időt, mert kizökkent, elgondolkoztat vagy érzelmileg hat rám. Remélem, e törekvés eléri célját. 

Nagyon szépen köszönöm az interjút!

5_4.jpg

Az olvasók figyelmébe pedig jó szívvel ajánlom a SiromPalóc mitológia című kötetet, amely az írásmódját tekintve magasirodalmi, a zsánere viszont horror. Mondhatnánk, hogy ez a kettő elég erős ellentét, viszont a könyvet ismerve azt kell mondanom, hogy működik!

A Siromot keressétek a shop.konyvmogul.hu webáruházban. Használjátok a SIROM20 kódot és rendeljétek meg 20% kedvezménnyel a könyvet.

interjú horror magyar irodalom új szerző új könyv Novelláskötet magyarszerző mogul kiadó Sirom Szabo Tamas

2022\05\05

Az arc a hang mögött

Interjú - Angithia

Szinkronszínész. A szót ismerjük, de maga a fogalom megfoghatatlan. Az ember a karakter mögött, akit soha nem látunk, viszont a hangját ezer közül is felismerjük. Ma egy igazán izgalmas interjút hozok, mert interjúalanyom egy fiatal szinkronszínész hölgy, művésznevén Angithia akinek a segítségével bekukkanthatunk a kulisszák mögé. Kezdjük néhány alapkérdéssel, mert az hiszem, a téma annyira kevéssé ismert, hogy az alapoktól kell felépítenünk.

angithia.jpg

Beszéljünk először arról, hogy jut egy fiatal nő eszébe, hogy szinkronszínész legyen? Talán gyerekkorodtól ámulatba ejtettek a külföldi filmszereplőknek életet adó magyar hangok?

Én képzőművészetet tanultam, a művészetek és az alkotás érdekelt mindig. A szinkronizálásban is ezt láttam meg. Bár ez a zárt világ sokáig elérhetetlennek tűnt számomra. Korábban jártam egy sportedző képzésre, ahol Bogdányi Titanilla volt a csoporttársam és azt gondoltam: Bár cserélhetnék vele egy napra. De nem volt tudomásom semmilyen lehetőségről, ahogy ez megvalósítható lenne, így évekig pihent ez az álom, lehetetlennek gondoltam.

Mi annak a módja, hogy valakiből hivatalosan is szinkronszínész legyen? Milyen adottsággal kell rendelkeznie? És egyáltalán merre induljon el? Milyen képzések léteznek?

Teljesen váratlanul futottam bele egy lehetőségbe. Egy ismerősöm küldte, hogy válogatást tartanak. Nem gondolkodtam, azonnal jelentkeztem. Azt követően juthattam be a képzésre. Tudtam, hogy nem lesz könnyű és rengeteg energiát kell beletennem. A jó hang egyáltalán nem elég. Megfelelő színészi készség, tökéletes felolvasás és gyors reakció szükséges. Egyszerre kell figyelni a hangra, képre és szövegre, illetve a rendező instrukcióira. Vannak erre erősebb és gyengébb képzések, ahol kipróbálhatja magát az ember. Én egy évig tanultam, nálunk alapos felkészítés volt. Beszédtanárhoz is jártam és az iskolát követően is a fejlődésre koncentrálok.

Hogyan kell elképzelni egy ilyen oktatást? Mi a legnehezebb pont, amin a diáknak túl kell lendülnie ahhoz, hogy elmondhassa: „A nehezén túl vagyok!”?

Nálunk a válogatást követően úgy indult, hogy minden információt átadtak nekünk: mit jelentenek a szakmai kifejezések, hogy működik a munka folyamata, mik az elvárások. Rengeteg infót kaptunk. Majd mikrofon elé álltunk és indult az óra. Teljesen, mint egy éles munkánál.

Nálam a legnehezebb a stresszkezelés volt, mintha az életem múlna egy hibán. De ez idővel oldódott. El kell engedni a maximalizmust. A neheze szerintem a képzés után jön csak: hogyan tud az ember helyt állni a szakmában és napról napra építeni magát.

Te már sikeresen végeztél, sőt! Munkába is álltál. Biztosra veszem, hogy elképesztő érzés volt, amikor először kerestek fel azzal, hogy a te hangodat szeretnék valamilyen projekthez, épp ezért engem leginkább az érdekelne, hogy milyen érzés volt, amikor úgy hallottad meg a saját hangodat, hogy az egy másik személyhez tartozott?

Elképesztő. Az elején minden 1-2 mondatos kis munkám után alig vártam a filmet. Azóta kicsit változott, mert sokszor már nehezen követjük mikor miben szerepeltünk.

A családod és a barátok hogyan reagálnak, amikor a hangod feltűnik itt-ott?

Nagyon örültek neki és büszkék rám. Szerencsés vagyok, mert bármibe fogtam eddig, mindig hittek bennem.

Szinkronszínészként mi az az álommunka, amire leginkább vágynál?

Horror, rajzfilm, podcast és ismeretterjesztő narrációk minden mennyiségben.  

Egy szinkronszínész azonban nem csak filmekhez adja a hangját – és itt érünk el a könyvek világához – hanem például hangoskönyvekhez is. Ez a forma jelenleg felfutóban van, sokan nagy potenciált, a jövő könyvformáját látják benne. Erről mi a véleményed?

Ez így igaz, én nagy érdeklődést látok a mai rohanó világban ez iránt. Sok ember épp főz, edz vagy a dugóban ül és bekapcsol közben egy podcastet, vagy hangoskönyvet, mert így időhatékony és ad egy kis kikapcsolódást is.

Ha jól tudom, most is épp egy nagy hangoskönyv projekten dolgozol. Mesélj, mennyivel másabb könyvet felolvasni? Hiszen itt nem egy, de sok karakter bőrébe kell bújni és egy-egy könyv akár 4-500 oldalnyi felolvasást is jelent, ami roppant megterhelőnek tűnik. Valóban az?

Az első nehéz volt, mert saját stúdiómban készítem egyedül, ellenben a szinkronnal. Sokszor veszem újra, minden oldalt visszahallgatok. De úgy érzem egyre jobban megy és kiegészíti egymást a szinkronizálás és a hangoskönyv készítés.

Azt saját magáról is tudja az ember, hogy ha akár csak 30-40 percet kell folyamatosan beszélnie, nemhogy elfárad, de akár be is reked. A te hangod sokszoros terhelésnek van kitéve. Hogyan vigyázol a „munkaeszközödre”? Hiszen számodra a hangod a munkaeszközöd.

Énekelni szoktam. Sokat változott a hangom, korábban nagyon erőtlen volt.

A mostani nagy hangoskönyv projekt alapján hogy érzed: készen állsz rá, hogy újabb és újabb könyveknek add a hangod? Szívesen eleget teszel a további felkéréseknek is?

Igen, nagyon várom!

Én biztosra veszem, hogy Angithia hangját hamarosan nagyon sokan fogjuk ismerni akár a könyvek, akár a filmek világából! Köszönöm szépen az interjút, és azt, hogy segítettél nekünk kicsit jobban megismerni a szinkronszínészek rejtélyes világát!

interjú könyv hangoskönyv szinkronszínész interjúk imádom a könyveket Angithia

2022\04\28

Újra az úton

Interjú - Mason Murray

1_7.png

A szerzők egyik legnagyobb félelmét egy olyan válság jelenti, amely során az írás is háttérbe szorul. Ördögi kör ez, hiszen az írás örömforrás, ami segíthetne kilábalni a mélypontról, ugyanakkor pont a mélypont az, ami képtelenné tesz az írásra. Szerencsére van visszatérés! Interjúalanyommal, Mason Murray szerzővel erről – is – beszélgetünk.

Új megjelenéssel egy ideje nem jelentkeztél, most azonban nagyon izgalmas címet kezdtél emlegetni az írói oldaladon: „Rossz hold”. Mesélj az új projektről! Ezúttal mit kapnak tőled az olvasók?

Ez egy egészen speciális projekt, legalábbis abból a szempontból, hogy egy régi, eddig sehol meg nem jelent kéziratomat vettem elő. Az eredeti 1993-as sztorin nem változtattam, de írtam hozzá egy napjainkban játszódó kerettörténetet. Természetesen az alapszöveget alaposan megdolgoztam, elvettem belőle, hozzáírtam, illetve helyenként átfogalmaztam, hiszen az akkori írói énemhez képest az elmúlt évtizedekben sokat fejlődtem.

A Rossz hold egy isten háta mögötti lápon játszódik, ahol egy eladásra váró ingatlanban a sors összeterel kilenc embert, és foglyul ejt a teliholdas éjszaka. A Halál ott les rájuk minden sarokban, a tetteik felett olykor elvesztik a kontrollt, lassan minden túlélt percért hálát adhatnak az égieknek.

Olvasóim abban a tekintetben biztosan nem fognak csalódni, hogy ezúttal is fontos szerephez jut a természetfeletti, illetve felmerülnek olyan kérdések, amelyekre csak akkor adhatjuk meg a választ, ha teljesen elengedjük a konvenciókat, a hivatalos tudomány dogmáit.

A közösségi médiából úgy tűnik, igen aktív életet élsz mostanában. Bejárod az országot, kirándulsz, társasági életet élsz. Sokáig csönd volt körülötted, így jó látni a megosztott mosolygós fotókat, és a pörgést, amit a képek mutatnak. Az új élmények segítettek hozzá, hogy az írásban is új lendületet kapj?

Igen, egészen biztosan. Az elmúlt néhány évben életem olyan pályán járt, amelyen elvesztettem az alkotói inspirációmat. Az utóbbi jónéhány hónapban azonban irányt váltottam, amelynek része lett a korábbinál is aktívabb élet. Mondhatjuk úgy, újraterveztem az előttem álló időszakot, átgondoltam sok dolgot, és hagytam, hogy hasson rám a sok-sok remek élmény. Külön ki kell emelnem a tavaly szeptemberben megtartott Ünnepi Könyvhetet, ahol rengeteg olvasómmal, írótárssal találkozhattam, beszélgethettem. Azok a napok adták meg a végső lökést az alkotás újrakezdése felé.

Azt mondják, egy írónak nem tesz jót, ha hosszú időn át nem koptatja a billentyűzetet. Te mit gondolsz erről? Lehet tanulni az írói-csöndből? És ha igen, te mit tanultál belőle?

Én némiképpen vitatkoznék ezzel a véleménnyel. A saját példám legalábbis azt mutatja, hogy egy hosszabb kihagyás után talán még éhesebb is az ember a történetek mesélésére. Persze, könnyen lehet, esetemben az is közrejátszott, hogy régen rengeteget írtam, kiépültek bennem az írói rutinok, amelyeket éppúgy nem lehet elfelejteni, akár a biciklizést. A magamfajta régebbi bútordaraboknál inkább a motiváció a kulcskérdés. Az én írói csöndem egybeesett a magánéletemben beálló jelentős változásokkal, és az ezzel járó töprengéssel, átgondolással. Azt hiszem, éppen ez a sok elmélkedés adta nekem a legtöbb pluszt. Az írói szünetelés alatt rengeteget tanultam magamról, és az emberi tettek mozgatórugóiról. Ennek reményeim szerint nagy hasznát fogom venni a további írói pályámon.

Mit tudsz mondani azoknak a szerzőknek, akik hasonló helyzetbe kerülnek, mint te? Érdemes erőltetni az írást akkor is, ha nem megy, vagy bármennyire küszködik is az ember, az írói válságot is meg kell élni?

Úgy gondolom, az erőltetés soha, semmiben nem vezet jóra. Annak nincs értelme, hogy szabályos, ámde lélek nélküli mondatokat vessünk papírra, miközben minden írói porcikánk a kikapcsolásra vágyik. Írni akkor jó, ha jólesik mesélni. Ez még a határidők szigorú árnyékában is így van, mert azok inkább csak a lustaságtól óvnak minket, nem a görcsös akarást kényszerítik ránk. Azt tanácsolnám tehát minden olyan kollégának, akinek valamiért nem megy az alkotás, hogy koncentráljon inkább életének azon szegmensére, amely a „kiszáradást” okozza. Ha azon a problémán túljut, magától jönni fog újra az ihlet és a vágy az írásra.

mockup-of-a-hard-cover-book-on-a-wooden-bookshelf-16560kicsi.jpg

Az írói oldaladat átböngészve azt láttam, hogy az olvasók szeretnek téged! Nem felejtettek el, figyelik, mit posztolsz, támogatásukról biztosítanak, és máris sokan várják az új könyvet. Ez mennyire segíti a visszatérést?

Rendkívüli módon! Íróként sem tudom megfelelő szavakba önteni, milyen sokat jelent számomra az olvasóim ragaszkodása és szeretete. Mindannyian hozzátették a magukét, hogy újra a régi (vagy még annál is jobb) Mason Murray térjen vissza. Csak remélni tudom, hogy új regényemmel, meg aztán a következő többivel meg tudom majd hálálni ezt a fantasztikus támogatást.

Amennyire tudom, a munkálatok megkezdődtek a kézirattal. Szerkesztés, borítótervezés és minden, ami kell. Milyen érzés újra a „nyeregben” lenni?

Szuper! Mintha nem is lettem volna távol olyan sokáig. A könyvkészítés minden egyes részletét imádom, még azt is, ami nem az én kompetenciám. Hozzá kell tennem, hogy nagyszerű emberek, fantasztikus barátok vannak körülöttem, a kiadómnál, minden egyes szakterületet illetően. Nekik is köszönhető, hogy újra remekül érzem magam az írói bőrömben.

Mikorra várható pontosan a könyv és az olvasók mikor találkozhatnak veled legközelebb?

Az a terv, hogy a Könyvfesztiválon, vagyis szeptember végén jelenik meg a Rossz hold. Bízom benne, hogy semmilyen hátráltató körülmény nem jön közbe. Addig is minden egyes olvasómat nagy-nagy szeretettel várom a könyvhéten az Imádom a könyveket standjánál. Ott találkozhatunk, beszélgethetünk, én a rendezvény egész időtartama alatt, csütörtöktől vasárnapig ott leszek. Azt követően terveim szerint néhány könyvtáras könyvbemutatót is beiktatok majd, mivel szeretnék minél több olvasóval személyesen is találkozni.

Író körökben úgy tartják: „Mindig legyen egy készülőben lévő könyved!”, hiszen így biztosítható a folytonosság. Tudom illetlenség egy írót sürgetni és faggatni, én mégis megteszem. Van már terv a „Rossz hold” utánra? Esetleg már el is kezdtél dolgozni valamin?

Igen. Ha minden a tervek szerint alakul, akkor ősszel hozzálátok a jövő nyáron megjelenő új regény írásához, amely a Semmi emberi címet viseli majd.

Izgatottan várom a legújabb Mason Murray könyvet, és az is biztos, hogy ezzel nem vagyok egyedül! Köszönöm az interjút, és kívánom, hogy ezután messziről kerüljön el az írói válság minden formája! Üdv újra közöttünk, kedves Mason!

Az interjút készítette: Nyíri Abigél

interjú kortárs magyar irodalom megjelenés előtt interjúk új könyv imádom a könyveket magyarszerző könyvmogul mogul kiadó kortárs szerző Mason Murray Rossz hold

2022\04\13

Az online társkeresés világos és sötét oldala

Interjú - Vámosi Kira

3_6.png

Egy új és nagyon izgalmas könyv születése kapcsán készült ez az interjú, méghozzá egy olyan írónővel, aki korát meghazudtoló magabiztossággal halad a könyvkiadás rögös útján. Vámosi Kirával beszélgettem a hamarosan megjelenő, „(Ne) Álljunk párba!” című könyvével kapcsolatban mai trendekről, ismerkedésről, és egy teljes évet kitöltő kutatómunkáról.  

Nagyon fiatal vagy, még csak a húszas éveid elején jársz, de idén már a 3. könyved lát napvilágot. Az első két könyv a paranormális-thriller kategóriába tartozik, az új szerzemény viszont inkább egy romantikus csomagolásba burkolt helyzetjelentés a kor társkeresési trendjének árnyoldaláról. Ez elég éles váltás. Miért tértél le a thriller útjáról? 

Köszönöm a kérdést, talán ez az, amit nap, mint nap megkapok. Csupán ideiglenesen tértem le a thriller, krimi útvonalról, az oka pedig roppant egyszerű: az elmúlt két évben azt láttam, hogy a párkeresés – korosztálytól függetlenül – talán nehezebbé vált a 21. században, mint eddig valaha. Görcsösen próbálják az emberek megtalálni a számukra ideális partnert, azonban ez nagyobb kihívás elé állítja őket, – nemtől függetlenül – mint gondolták volna. Hosszas töprengés után arra az elhatározásra jutottam, hogy tükröt mutatok a mai társadalomnak, és egyfajta „közvetítő” szerepet magamra vállalva, a nyilvánosság elé tárom a tömeges szingliség valódi okát, amely minden generációban jelen van, beszéljünk Y, X vagy Z-ről. Nos, tudjuk, hogy a társadalom zöme online platformokon keresi a szerelmet. Így egy éven át tartó – sokszor megbotránkoztató – kutatómunkával 5000 férfit és nőt interjúvoltam meg az online ismerkedéseikkel kapcsolatban, amely segítségével sikerült bemutatnom a legrosszabb online ismerkedő személyiségtípusokat és a legmegbotránkoztatóbb élményeiket. Ezt a sztorit csak nem tarthattam meg magamnak.

Új könyved nagyon aktuális témával foglalkozik: az online társkeresés bugyraiban mélyed el. A téma megosztó, hiszen van, aki lelkesen használja e platformok nyújtotta lehetőségeket, más viszont élesen elhatárolódik tőle, és vallja, hogy soha nem folyamodik ilyen ismerkedési módszerhez. Mit gondolsz, az olvasók hogyan viszonyulnak majd a témafelvetésedhez?

Azt gondolom, hogy az online társkeresés manapság az egyik legaktuálisabb téma. Az olvasók hozzáállása a könyvhöz nem lesz egyöntetű, hiszen biztosan lesz olyan, aki a bemutatott személyiségtípusok egyikében önmagára ismer. Ezen csoporttól pozitív visszajelzésre nem számítok. Azonban a többségnek, akik a szingliség negatív spiráljában tartózkodnak, érdekfeszítő lesz a történet. A könyvem úgy készült, hogy bármely nem vagy korosztály tagja számára olvasható, így akár tizenéves fiataloknak szemléltetés, hogy tudják, milyen típusú emberekkel találkozhatnak az online világban, és hogy tisztában legyenek vele: a szülői féltés nem túlreagálás. A bemutatott férfi és női tapasztalatokat elolvasva, mindenki körültekintőbben fog bánni az online ismerkedéssel.    

A „(Ne) Álljunk párba!” nem hagyományos regény, hiszen nem egyszerűen arról van benne szó, hogy elmeséled két ember életét. Közben bemutatsz olyan randi- személyiségtípusokat is, akikbe bárki belefuthat az online térben. Mi volt a célod azzal, hogy csokorba gyűjtötted ezeket az ismertetőjegyeket és leleplezed őket az olvasók előtt?

A céljaim ezzel a könyvvel egyértelműek és határozottak: a társadalom számára tükröt mutatni, együttérzést tanúsítani azokkal az emberekkel, akik futottak bele hasonló sztorikba, hogy érezzék, nem csak ők ilyen „balszerencsések”, így a könyv megértő társként szolgálhat számukra. Illetve cél volt még a jelenleg online ismerkedő platformokat használóknak útmutatást nyújtani: mire figyeljenek, milyen helyzetekbe ne gabalyodjanak bele. A tinédzsereknek pedig figyelmeztetés, hogy tudják, habár keveset tapasztaltak még az életből, a szülők nem véletlenül óvják őket „túlságosan”. A zűrös alakok mindenhol megtalálhatóak, főként az online világban. 

A könyv megírását egy éven át tartó kutatómunka előzte meg, amely során a különböző randi alkalmazások felhasználóit faggattad a tapasztalataikról. Összesen hány emberhez jutottál el, és őket milyen módszerrel sikerült felfűznöd?

Összesen 5000 emberhez sikerült elérnem, férfiakhoz és nőkhöz egyaránt. Mindenkit másfajta módszerrel sikerült bevonnom a könyv megszületésébe: voltak, akik egy anonim kérdőívet töltöttek ki, ahol elmesélhették a legrosszabb tapasztalataikat. Voltak, akik az arcukat felvállalva ültek le velem beszélgetni egy kávé, üdítő mellett, és elmesélték életük legmegrázóbb online ismerkedésből fakadó élményeit. Mindenkivel közöltem, milyen célt szolgál az adatgyűjtésem, több online platformon tettem ki bejegyzést ezzel kapcsolatban, majd megrohamoztak az emberek. Olyan volt, mintha egy dokumentumfilmet forgattam volna. Mindenki el akarta elmesélni, milyen negatív tapasztalatai voltak, mindenki szeretett volna részt venni a könyv megszületésében, és bár anonim módon, de szerepeltetni a saját „élményeit” a könyvben.

Az online randi, de még inkább a társkeresés igen kényes téma. Annyira, hogy sokan azt sem szívesen vallják be, ha ezen az úton haladva keresnek alkalmi vagy tartós kapcsolatot. Mennyire nehezítette meg a dolgodat téma fölött lebegő „tabu” logó? Könnyen megnyíltak az emberek vagy tömegesen voltak, akik elutasították a válaszadást?

Elutasításba nem futottam, hiszen személy szerint nem kerestem meg senkit, hogy nyilatkozzon a témával kapcsolatban. Kitettem néhány posztot, különböző online platformokra, majd pár órával később felrobbant a telefonom. Tömegesen jelentkeztek az emberek. Konkrétan versenyt futottam az idővel, hogy mindenkit meg tudjak hallgatni, aztán kiválaszthassam a legmegbotránkoztatóbbakat.

Ha már online- randi és a témában folytatott kutatómunka, adja magát a kérdés: te mennyire vagy otthon ebben a világban? Saját magad is felfedezted a virtuális társkereső portálokat, hogy a saját tapasztalataid is szerepelhessenek a könyvben?

Nem, én sohasem használtam online társkereső platformokat. Nem vonzott, így fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a könyvben saját tapasztalatok nem szerepelnek, csupán mások „élményei”. A félreértések elkerülése miatt tisztáznám: nem ítélem el azokat, akik ilyen felületeken ismerkednek! Tisztában vagyok vele, hogy az online társkereső platformok használóit két csoportra lehet osztani: vannak, akik alkalmi szórakozást keresnek, és vannak, akik szerelmet. Én magam sosem gondoltam, hogy egy társkereső oldalon fogom megtalálni azt, aki nekem lett megírva, alkalmi szórakozásra pedig nem volt szükségem, így „online társkereső szűz” vagyok, és maradok.  

mockup-featuring-a-book-lying-on-a-rug-867-el-kicsi.jpg

A legújabb fiatal-felnőtt generáció tagjaként mit gondolsz arról, hogy az emberi kapcsolatok egyre szélesebb köre lép át a virtuális térbe? Valóban ez a jövő?

Tény és való, hogy a virtuális világ mára az életünk elengedhetetlen részévé vált. Azonban inkább kapcsolattartásra, mintsem létesítésre kellene használni. Habár számos sikersztori létezik, aki az online térben találta/találja meg a szerelmet, nem árt vigyázni a könyvben bemutatott személyiségtípusokkal, ezzel számos kellemetlen helyzettől megkímélve magunkat.

Két, szerzői kiadásban megjelent könyved után a harmadikat egy kiadó gondjaira bíztad. Mi érlelte meg benned a gondolatot, hogy az egyedüllét után csatlakozol egy kiadó csapatához?

A szerzői kiadásban megjelent könyvekkel szinte lehetetlen bekerülni a Libri polcaira. Az egyik legfőbb motivációmat ez adta, hogy a „(Ne) Álljunk Párba! – a legrosszabb online ismerkedő személyiségtípusok” könyvemmel már a könyvesboltok polcain is jelen legyek. Továbbá időhiányban – munka és egyetem mellett – kényelmesebb, hogy a kiadó számos dolgot elintéz helyettem, és időben tájékoztat mindenről.

A könyv hamarosan megjelenik, a munkálatok javában zajlanak. Mi a tapasztalatod? Mennyiben különbözik a Mogul Kiadónál folytatott könyvkiadás attól, amiben eddig részed volt?

Teljesen más, mint az eddigi tapasztalataim. A Mogul Kiadói munkálatok jóval aprólékosabbak, mindenre figyelnek, mindenről tájékoztatnak. Számos olyan előnyhöz hozzájutok, melyekhez más kiadó által nem lenne lehetőségem.

A könyv a tervek szerint júniusban, a Könyvhétre érkezik. Jól tudom, hogy ez lesz az első alkalom, amikor te is személyesen, írói minőségben leszel jelen az eseményen? Hol és mikor találkozhatnak majd a helyszínen veled az olvasók?  

Így van, ez lesz az első Könyvhét, melyre meghívást kaptam és jelen leszek, mint író. Megjegyezném, hogy ez hatalmas extázis és megtiszteltetés számomra. Az olvasók június 11 – én, szombaton, 13 órától találkozhatnak velem és az új „(Ne) Álljunk Párba! – a legrosszabb online ismerkedő személyiségtípusok” című könyvemmel, az Imádom a Könyveket standon.

Az interjút a koroddal kezdtük, fejezzük is hát be egy olyan kérdéssel, ami szintén a korodhoz kapcsolódik. Adott egy elképesztően fiatal nő, aki máris többkönyves szerzőnek mondhatja magát. Az, hogy korán beléptél a könyvkiadás világába, és most is itt vagy, azt jelenti, hogy meg is kívánsz maradni ezen az úton?

Természetesen, ehhez már akkor sem fért kétség, amikor 15 évesen elkezdtem írni a legelső könyvemet. A következő 3-4 könyvem ötlete és témája is már adott. Terveimhez mérten több tucat könyvet olvashatnak még az emberek a jövőben tőlem.

A „(Ne) Álljunk párba!” várhatóan a 93. Ünnepi Könyvhétre érkezik, ami azt jelenti, hogy június 9.-től elérhető, és legelsőként a Könyvhéten, az Imádom a Könyveket standon találkozhatnak vele – és az írónővel is! - az olvasók.

A könyv már előrendelhető a Könyvmogul.hu webáruházban!

Köszönöm szépen az interjút és sok további sok sikert kívánok neked!

Az interjút készítette: Nyíri Abigél

interjú kortárs magyar irodalom megjelenés előtt interjúk új könyv imádom a könyveket magyarszerző könyvmogul mogul kiadó kortárs szerző Vámosi Kira Ne álljunk párba

2022\03\30

A címek becsapós játéka

Interjú - Tomcsik Nóra

2_7.png

Tomcsik Nóra nevét egyre többen kapcsolják össze a történelmi regényekkel, ezen belül is azokkal, amelyek a világháborúk idején játszódnak. Nóra a történelem szerelmese és a korhűség követője, aki ezúttal „A nyírfák csendjéről” hozott egy történetet.

A cím nagyon békés, már-már idilli, téged viszont nem kell nekem bemutatni, így nem dőlök be a címnek! Első látásra nyugalmat áraszt, de aki ismer téged, az olvas a jelekből, és tudja, hogy ez csak álca. A változások kora, Az elveszett ifjúság, Az új idők hősei, Tél Berlinben és most A nyírfák csendje. A címek mögött háború, dráma, tragédiák húzódnak meg. Direkt hajtasz erre a hatalmas kontrasztra a cím és a tartalom között?

„A nyírfák csendje” cím nagyjából akkor született meg, amikor a regény megírásának felénél jártam. Nyilvánvalóan jól ismerve a történetet, számomra ez egy szomorkás, kissé talán nyomasztó cím. Gondolj csak bele: Minden csendes, még a fák is kísértetiesen hallgatnak, már nincs mit mondaniuk. Persze mindez a regény elolvasásával kap súlyt és nyer értelmet.

Szeretek a címekkel játszani, és egye tudatosabban figyelek erre. A „Tél Berlinben" bír egyfajta szimbolikus jelentéstöbblettel. A regény nagy fejezeteinek címeiben is felbukkannak az évszakok, közülük a Tél a legsötétebb tónusú epizód. Vagy említhetem „Az elveszett ifjúságot” is, mely az I. világháborúban odaveszett, testileg, lelkileg megnyomorodott fiataloknak állít emléket. Akkor 1914-18 között a harcoló felek fiataljainak két harmada veszett oda… Hát ezért ez a cím.

Te nem az a típus vagy, aki rózsaszín lányregényt ír, konfettiesővel teleszórt happy enddel a végén. Bocsánat, de kicsit olyan, mintha be lennél oltva a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” ellen. Vagy úgy véled, az élet így működik, ez a valóság, hát írjunk a valóságról?

A realizmus híve vagyok, nem kedvelem a hamis dolgokat. Mesék között is Oscar Wilde: A Boldog herceg című alkotása a kedvencem már hosszú ideje. Mindig megríkat. Szívfacsaró, de gyönyörű történet…

Élet sokszor fájdalmas, néha évekig küzdünk egyetlen boldog pillanatért. Engem ez utóbbi mozgat. Arról szeretek mesélni, hogyan nyilvánulhat meg a jó, a legnagyobb rossz közepette is. Arra igyekszem helyezni a hangsúlyt, milyen fontos megőrizni a hitünket, a reményt, az emberségünket a legszörnyűbb időben is. És azt hiszem napjainkban fontos erre felhívni a figyelmet. Olykor én is vágyom elszakadni a valóságtól, belemenekülni egy könnyed sztoriba, viszont úgy érzem, az ember abból épül, ha mindjobban megismeri az életet, amelyet él, és elfogadja, hogy a jónak és a rossznak is helye van a világban. Ez adja minden eddig megírt történetem alapját, és bízom abban, hogy a szereplőim kitartása, hite, egymás iránti hűsége és más erényeik erőt tudnak adni az olvasóknak is a nehezebb időszakokban.

Már sejthető, hogy „A nyírfák csendje” sem lesz egyszerű olvasmány. A tudomásomra jutott például, hogy az egyik előolvasód azt írta az értékelésében, hogy olyan, mintha nálad még a halálért is meg kellene küzdeni a szereplőknek. Mi erről a véleményed?

Sokszor elhangzott frázis, hogy a halál olykor megváltás. A nyírfák csendje a XX. századi történelem egy nagyon sötét korszakába visz. 1917-ben Oroszországban, a forradalom után életre kelt a vörös terror. Az ország iszonyatos polgárháborúba sodródott. Milliók haltak éhen vagy vesztek oda a csatákban, mészárlásokban. Akkor 1917 és 1922 között Oroszország népességének 10%-a semmisült meg. Az elképesztően sok. És ezek csak számok, gondoljunk bele, hogy ez a sok millió, mind egy-egy ember volt, tervekkel, vágyakkal, érzésekkel, családdal, barátokkal. Egy ilyen korszakban szerencsés volt, akit lelőttek az utcán, és nem hónapokig szenvedett. Az ebből fakadó szorongást, kilátástalanságot is igyekeztem érzékeltetni a regényben. Örülök (még ha bizarrul hangzik is), ha ezek szerint ez valamelyest sikerült.

Az előző köteteidben német és angol főszereplőkkel dolgoztál, most viszont átléptél néhány határt és meg sem álltál Oroszországig. Ami ugye a másik nagy szerelem…

Annyira, hogy tavaly szeptemberben beiratkoztak a Pázmány orosz levelező szakára. Az orosz irodalomnak nagy rajongója vagyok, és mint az elmúlt egyetemi hónapok során kiderült, a szláv, az orosz kultúra és történelem is nagyon érdekes és izgalmas téma. Szeretek tanulni, nyitott szemmel járni a világban, úgy hiszem ez a kulcs ahhoz, hogy jobban megértsük egymást ebben a világban. A könyveimmel is mindig igyekszem bemutatni egy kicsit más nézőpontot, vagy olyan mozzanatokat, melyek nem feltétlenül szerepelnek a mindennapi kommunikációban. A „Tél Berlinben” azoknak a németeknek állít emléket, akik bármilyen módon szembe szálltak a náci terrorral. „A nyírfák csendje” azt mutatja be, hogyan pusztított a kommunista terror először orosz földön, mielőtt odáig vezetett volna, amit a történelemkönyvekből részletesebben ismerünk. De ugyanígy mondhatnám "A változások kora" című sorozatom negyedik kötetét, mely az írek függetlenségi harcairól szól, amiről itt nálunk sokan azt sem tudják, hogy megtörtént, pedig nagyon izgalmas magyar kapcsolódási pontok is vannak. Szóval mindig izgalmas elmerülni egy ország történelmében, kultúrájában, gazdagabb leszek általa, és remélem egy kicsit az olvasóim is.

A könyv az I. világháború utolsó éveiben játszódik. Te a leghitelesebb korhűségnél nem adod alább, ez viszont azt jelenti, hogy egyetlen olyan kifejezés sem lehet az egész könyvben, ami az 1910-es évek végén nem volt használatban. Mennyire nehéz erre odafigyelni egy ízig-vérig mai nőnek?

Mivel az olvasmányaim javarésze 19. századi vagy 20. század eleji mű, könnyen átállok. Persze mindig van hová fejlődni, főleg a tekintetben, hogy a szöveg természetes legyen, ugyanis könnyen mesterkéltté válhat az ember. Olvastam már olyan kortárs könyvet, ahol egyszerűen leestek a szavak a lapokról. Nagyon szép volt, de annyira archaikusan aligha beszélt bárki akkoriban. Száz évvel ezelőtt nyilván másként fejezték ki magukat, mint ma, szerintem szebben, választékosabban, de olvassunk el például néhány Kosztolányit novellát, meglátjuk, hogy sok esetben a szóhasználat alig különbözött a maitól. Olykor én is meglepőm, milyen modern kifejezések bukkannak fel korabeli szövegekben.

Másrészt azt is figyelembe kell venni, hogy ezek a könyvek a mai kor emberének íródnak. Igazodni kell az adott történelmi korszakhoz, de emellett igyekezni a mai ízléshez mérten fogyaszthatóvá tenni a regényt, persze úgy, hogy lehetőleg igényes, a szépirodalmihoz közelebb eső művek szülessenek. Fogalmazzunk úgy, az érzést kell megteremteni, hogy az olvasó elhiggye, ez akár egy korabeli szöveg is lehet.

book-mockup-with-a-cottagecore-aesthetic-m18733kicsi.jpg

A koron kívül a helyszín is fontos, és mint tudjuk, ha te elmerülsz egy kultúrában, nem nyugszol, amíg a szakértőjévé nem válsz. Annyira, hogy még a nyelvet is megtanulod. Azt tudjuk, hogy németül már nem tudnának eladni, és az oroszt is tanulni kezdted. Ezzel hogy haladsz?

Két dolog van, ami szenvedélyes lelkesedéssel tölt el gyerekkorom óta: a történetmesélés és az utazás. A könyveimben ezt a kettőt kedvemre ötvözhetem, és nagyon élvezem. Sok olyan helyről írok, ahol valóban jártam, a „Tél Berlinben”-nek például minden helyszínén megfordultam legalább egyszer. Oroszország egyelőre várat magára, de előbb-utóbb bejárom a Nyírfák helyszíneit. Az úti céljaim egyébként meghatározzák a történeteimet, ha csak nem kap el az ihlet más világok felé, főleg olyan helyszíneket tervezek a következő regényeimnek is, ahol jártam, és ami nyomot hagytak bennem. Annyit megsúghatok, hogy a következő történet Prágába visz majd, és ezúttal egészen más műfajba, mint, amit megszoktak tőlem.

És hogy a nyelvtanulásra is válaszoljak; köszönöm, az orosszal egészen jól megvagyok, bár annyira az elején tartok a tanulmányaimnak, hogy azzal még nem igen büszkélkednék. Három nyelven egészen tűrhetően beszélek, németül sokat olvasok, és mióta írül is tanulok az angollal is kezdek megbarátkozni. Nincs magyar oktató anyag, így kénytelen vagyok az írt angolról tanulni. Jó kis kihívás, de nagyon élvezem. (Tudom, furcsa hobbijaim vannak. :D) A másik nagy szerelem a japán, csodálatos, mennyire mélyen itatja át a nyelvet a japán kultúra. Minden kandzsi megtanulásával egy kicsit többet tudok meg a japánokról is. De ebbe már igazán nem mennék bele, órákig tudnék beszélni.

A kötetet csodálatos grafikák fogják illusztrálni. Mesélj ezekről!

Számomra ez a történet nagyon különleges több szempontból is. Kicsit úgy érzem, ezzel a könyvvel vált teljesen világossá előttem, milyen úton is szeretnék íróként haladni, ráadásul ebbe valahogy jobban beleadtam a lelkemet, mint az eddigi írásaimba. Szóval úgy gondoltam, különleges gondozást igényel, így felkértem Takács Emmát, akinek nagyon szeretem a munkáit. Már régóta ismerjük egymást, és tudtam, hogy az illusztrációi tökéletesen kiegészítik majd a szöveget. Nagyon elégedett vagyok a végeredménnyel, és hálás vagyok Emmának, már csak azért is, mert elviselte, hogy az utolsó fűszálba is képes vagyok belekötni.

A tervek szerint júniusban Könyvhét, szeptember végén pedig Könyvfesztivál várja a könyvek szerelmeseit. Hogy tervezed? Lehet majd a rendezvényeken találkozni veled?

A Könyvhétről már vannak biztosabb információim, és bár épp a vizsgaidőszak közepén leszek, semmiképp sem hagyom ki, hogy legalább egy napot ne töltsek kint. A Könyvfesztiválról sem tervezek lemaradni. Nagyon várom már, mindig hatalmas löketet adnak a rendezvényeken szerzett élmények a további munkához, ráadásul „A nyírfák csendje” is az idei Könyvhéten debütál.

Nagyon szépen köszönöm az interjút, és sok-sok csodás történelmi regényt kívánok még neked!

Az írónőt kövessétek az írói oldalán, könyveit keressétek a Könyvmogul.hu webáruházban.

Az interjút készítette: Nyíri Abigél

interjú kortárs könyvmoly magyar irodalom megjelenés előtt interjúk történelmi regény új könyv Tomcsik Nóra imádom a könyveket magyarszerző könyvmogul mogul kiadó kortárs szerző A nyírfák csendje

2022\03\23

A második felvonásra készülve

Interjú - Alexander B. Hackman

A világvége rajongói tavaly új ínyencséggel gazdagodtak, hiszen szeptemberben került a boltok polcaira „Az utolsó huszonhét” trilógia első kötete, a „Fedőneve: Die Katze”. A szerző, Alexander B. Hackman egyéni stílussal, a világvégét a humorral ötvözve vetette papírra elképzelését, egy lehetséges globális kipusztulásra vonatkozóan

3_5.png

Utoljára még az első könyved megjelenése előtt beszélgettünk, most viszont újra itt az alkalom, hogy kicsit faggassalak, hiszen sok új élményről beszélhetsz. Kezdjük mindjárt ott, hogy milyen érzés volt először a kezedbe fogni a könyvedet? Hiszen akkor vált visszavonhatatlanná a tény: „Egy könyvem már van!”

Amikor a kezembe vettem ez volt az első mondatom: „Nézd milyen kicsi”. Igen különleges pillanat volt. Azt hiszem egy darabig nem felejtem el.

Aki saját könyvről, írói babérokról álmodik, úgy gondolja, hogy az első könyv megjelenése egy misztérium, ami után az ember másként látja a világot és nem lesz többé ugyanaz. Áruld el: Te másként látod?

Igen. Minden ugyanaz maradt. Érdekes, hogy azt mondják, hogy az ember nem érzi írónak magát egy darabig, még akkor sem, ha megjelent az első könyve. Ezt megerősíthetem. A nap ugyanúgy kelt, és ment le. Az emberek pontosan ugyanúgy bántak egymással és a mindennel, mint tegnap. És én sem lettem tőle más ember. A világ ugyanaz maradt, vagyis pontosabban ugyanolyan tempóban változott, mint egy nappal korábban.

Ha már első élmények, mesélj ezekről! Mi a helyzet az első, olvasókkal való találkozásról, a dedikálással? Vagy amikor először pillantottad meg a könyvet a boltok polcain?

Elképesztően felemelő érzés volt találkozni a megjelenéskor azokkal, akik sokat jelentenek nekem és a kezükben látni a könyvet. Egyes pillanatai döbbenetesen erősek voltak. A könyvesboltban látni a könyvet, a megfelelő helyen, jó helyen, jó könyvek között… Na azok is igen erős, komoly percek voltak. De el kell árulnom, nem vagyok erős a pillanatok megélésében. A boldogságot és efféle huncutságokat pillanatokként képzelem el és nem állapotként.

Az olvasók őszinték, jót és rosszat egyaránt leírnak, miközben az írónak meg azt kell szem előtt tartania, hogy az olvasói vélemény teljesen szubjektív, és nem tud olyat írni, hogy mindenki ugyanúgy szeresse. Neked hogy sikerült ezt a leckét abszolválni? Hogy kezelted/kezeled az olvasói visszajelzéseket?

Két megoldásom van erre. Az egyik, hogy tudva tudom, hogy az írás csapatjáték. Az olvasókkal együtt írom a könyvet. Én kitalálom, ők meg megmondják, mi tetszett, vagy mi nem tetszett benne, aztán igyekszem úgy módosítani, hogy szeressék, ami a polcra kerül. A másik, hogyha nagyon rossz kritikát kapok, akkor próbálok arra gondolni, hogy ennyire rossz csak nem lehet és jó kritikákat olvasgatok utána. Ez utóbbi óriási dolog.

Sok író számol be arról, hogy az olvasói visszajelzések sorban érkezése egyfajta fordulópont a számukra, mert akkor jönnek rá, hogy a könyv, benne az ő gondolataikkal, érzéseikkel, visszavonhatatlanul kikerült a nagyvilág elé. Bárki olvashatja, véleményezheti, és ez olyan, mintha belőle értékelnének egy darabot. Te mit gondolsz erről?

Hogy különös érzés lehet. Én nem így működöm. A könyveim célja, hogy szórakoztassák és elgondolkodtassák az olvasót. Pragmatikusan állok az íráshoz, én írom, tehát én vagyok. Sokszor kapok olyan kérdést, hogy melyik karakter vagyok én a történeteimben és én mindig ugyanazt válaszolom, hogy egyik sem. De mindegyik egy kicsit én vagyok. Még a gonosz is.

Most, hogy túl vagy az első könyvön, és van már némi tapasztalatod, felmerül a kérdés, mennyivel másabb az írói valóság, mint ahogy azt anno, még csak a könyvkiadásról álmodozva elképzelted?

Nagyon más. Részint sosem képzeltem el, hogy milyen egy író élete. Talán azt gondoltam, hogy odafigyelnek a szavára, ha mond valamit, annak súlya van. Ebből semmi sem jött be. Viszont maga az írás fájdalmasan kevés részt alkot a mindennapi írói feladataim közül. Nagyon sokat kell foglalkozni az „íróság” marketing és kereskedelmi részével.

hardcover-book-mockup-featuring-a-stylish-setup-30927.png

Az utolsó huszonhét” kapcsán trilógiáról beszélünk, márpedig az olvasók türelmetlenek tudnak lenni, ha a sorozatok egyes részeinek megjelenéséről van szó. Mekkora most rajtad a nyomás, hogy a második rész napvilágot lásson?

Alakul… Elég magas. Már keresik, várják az olvasók, legalábbis azok, akik beszélő viszonyban vannak velem.

Az első rész meglehetősen bonyolult. Sok szereplő, rengeteg párhuzamos szálon futó esemény, apró részletek. Ez nagy felelősség, hiszen a szálakat precízen kell tovább vinni, tévedésnek helye nincs. Amikor elkezdted a munkát, számításba vetted, hogy mekkora kihívás lesz végig vinni a történetet?  

Nem. Csak írtam. Szerintem így kerek, így hiteles a történet, és ha sok a munka vele, akkor azt a legmagasabb minőségben, a kellő óraszámmal kell beletenni. A cél, hogy szórakoztatni tudjon és elgondolkodtasson. Ez igen nehéz feladat. Ezer órák mennek el egy ilyen trilógiával.

Oké, akkor adjunk most egy kis információt a világvége rajongóknak! Hol tartanak a munkálatok és várhatóan mikor érkezik „Az utolsó huszonhét” második része?

Már szerkesztés alatt áll, nyáron érkezik, ha minden jól megy, akkor júniusban. Számolom a perceket!

Részemről izgatottan várom a folytatást, hiszen az első résszel már úgyis megfogtál! Köszönöm az interjút, és további sok sikert kívánok!

Addig is, amíg megérkezik a trilógia folytatása, aki kedveli a világvége történeteket, és még nem találkozott Az utolsó huszonhéttel, olvassa el a sorozat első kötetét.

Az interjút készítette: Nyíri Abigél

interjú kortárs trilógia magyar irodalom interjúk interjuk imádom a könyveket magyarszerző könyvmogul mogul kiadó kortárs szerző Alexander B Hackman Az utolsó huszonhét Világvége történet

2022\03\20

"Még nem mehetünk haza"

Interjú - Marton Emma

Nincs is annál izgalmasabb, mint egy elsőkönyves szerzőt a hamarosan megjelenő első könyvéről és a kiadással kapcsolatos munkálatokról kérdezni! Talán ezeket az interjúkat szeretem a legjobban, mert végtelenül megtisztelő a frissen írói pódiumra lépőt az érzéseiről kérdezni. Legújabb interjúalanyom Marton Emma, aki első művének a „Még nem mehetünk haza” címet adta.

1_6.png

Először is hagylak kicsit kibontakozni. Mondd el az olvasóknak, hogy mit kell tudni Marton Emmáról?

Köszönöm szépen az interjú lehetőséget!

Magamról mindig nehezen beszélek, de nézzük csak: természetesen nagy könyvmoly vagyok. Dean R. Koontz és Orson Scott Card könyvein nőttem fel, így a történelem mellett a misztikum és a sci-fi is nagy nyomot hagyott bennem. Éltem Németországban, Svájcban és Angliában, és alátámasztom, hogy igaz a mondás, mely szerint: „mindenhol jó, de legjobb otthon.” Azt viszont nem tagadom, hogy néha hiányoznak a bajor ételek.

Odavagyok a társasjátékokért, a szabadulószobákért, a régi temetőkért, és egy egész napot is képes lennék eltölteni az antikváriumokban. Eddig kilenc befejezett regényem van, a „Még nem mehetünk haza” szám szerint a hetedik.

Nagyban folynak a munkálatok első regényed kapcsán, amelynek gondozására a Mogul Kiadót választottad. Az új szerzők egyik legnagyobb kihívása megfelelő kiadót találni. Te mit tartottál szem előtt a kiadókeresés során?

Azt, hogy maximálisan támogassák az elsőkönyveseket, és ne legyen kizáró ok az, hogy kevésbé népszerű témában alkotok. A Mogulra mindkettő igaz, emellett figyelnek a minőségre is.

Előtte szerencsét próbáltam más kiadónál is, nagyjából nyolc elutasítást kaptam, ha csak azokat vesszük, akik vették a fáradtságot, hogy válaszoljanak. Emellett pedig rendszeres résztvevője voltam a regénypályázatoknak, évekig vesztegeltem ebben a „majd csak lesz valahogyan” státuszban, míg az eredményekre vártam. Végül mindig kiszórták a pályaművemet a cél előtt, ezzel-azzal az indoklással, holott csak annyit kellett volna írniuk, hogy „bocs, mi nem adunk ki ilyen könyveket” vagy „nem illik a profilunkba, próbálkozz máshol”. Megtehettem volna, hogy addig erőlködöm, amíg befutó nem leszek, de nem akartam olyasmit írni, ami manapság népszerű, és jól fogy a könyvpiacon, csak azért, hogy esetleg nyertes legyek. Ez nálam nem így működik. Arról írok, ami engem foglalkoztat, és nem arról, ami trendi.

Mi jár egy új szerző fejében, alig pár hónappal a legelső megjelenése előtt? Izgalom vagy idegesség? Várakozás vagy félsz?

Nem mondhatnám, hogy félek, viszont annál izgatottabb vagyok. Nagyon régi álmom megvalósítása áll a küszöbön, és mindenkinek rendkívül hálás vagyok, aki támogatott és segített ezen az úton. Úgy érzem, a legjobbat hoztuk ki a regényből. Igazi csapatmunka volt.

Viszont megsúgom, hogy van olyan megírt regényem, amelynek a fogadtatásától (ha majd eljön az az idő) igenis félni fogok – de szerencsére ez még nem az a könyv.

Azt rebesgetik, hogy első könyveddel nem épp a legvidámabb témába ugrasz fejest, hiszen a történetben a II. világháború végén járunk, annak minden mocskával, szenvedésével és valóságával együtt. Mi vonz téged annyira a történelem eme sötét szegletébe, hogy egy egész könyv ihletődött általa?

Összetett kérdés. Amúgy engem mindig az lep meg, hogy megütköznek azon, ha egy nő nem „nőies” témában ír. Mintha előírás lenne, hogy minket csakis a romantikus/erotikus könyvek vonzhatnának. Mostanában ez talán már nem olyan kirívó, mint régebben, de az emberek még mindig képesek rácsodálkozni.

Visszatérve a kérdésedre, én fiúk között nőttem fel, mindig is érdekeltek a „keményebb, nem kifejezetten lányos” témák. Bandákba verődtünk, gyakran játszottunk háborúsdisat fakardokkal, botokkal, pisztolyokkal, mindennel, amit csak el tudsz képzelni. Emellett a nagyszüleim és a dédszüleim gyakran meséltek a háborús emlékeikről – ezek némelyike igazán ijesztő volt. Persze nem csak ezeknek tudható be, mindenesetre ez valahol nagyon mélyen gyökerezik bennem.

A „Még nem mehetünk haza” nem az első regényem, amelyet ebben a témában írtam. (Előtte volt már másik három.) Ebben az időszakban engem sosem a fegyverek, a technikai vívmányok vagy a politikai játszmák érdekelnek, hanem magát az embert igyekszem meglátni a történelmi tények mögött. Hogyan éltek akkoriban? Mitől voltak mások, mint a mai emberek – ha volt egyáltalán különbség? Hogyan jutott el valaki oda, ahonnan nem létezett visszaút (akár fizikai, akár lelki értelemben)? Mi játszódhatott le bennük a traumák hatására, hogyan látták be, hogy ők csak apró fogaskerekek a nagy gépezetben? Ilyesmik foglalkoztatnak.

A regényed nemcsak a helyszín és az időszak miatt nehéz, mert a szereplőiddel sem bánsz finoman. Úgy véled, a korhűség megköveteli a drámai végkifejletet?

Abszolút. Nem idealizálok olyasmit, amit nem lehet, de figyelek arra, hogy ez semmiképp se váljon öncélúvá. Ha a korhűség azt követeli meg, hogy testileg és lelkileg is meg legyenek nyomorítva a szereplők, akkor úgy fogom megírni. Ha a történelmi tények tükrében azt diktálja a sztori, hogy valószínűleg ne élje túl senki, akkor így fogom megírni – ha kell, kinyírom a főszereplőt is. Viszont, ha kilátásban van a happy end, mert az adott korszakba ez tökéletesen beleillik, akkor nem fogom útját állni a boldog befejezésnek.

A történet talán legdrámaibb eleme a „Nem mi választottuk, de nem tehetünk mást” érzése, ami jóformán maga alá temeti a még szinte gyerekkorú főszereplőket. Feláldozható elemek lettek a felnőttek világában, a felnőttek játszmájában. Amikor az egész háború elkezdődött, még az anyjuk karján ültek, majd a végszükségben már semmi sem volt szent, a hatalmasok szemrebbenés nélkül feláldozták a legfiatalabbakat is. Ezt kívántad a középpontba állítani?

Igen, ez is benne van valahol, de számomra nem ez a központi mondanivalója. Remélem, emellé még kapnak valami pluszt az olvasók, mert sok háborús regény szól a „nem volt választásom, nem akartam katona lenni” témáról. A célom ezzel a regénnyel elsősorban az volt, hogy kicsit megmutassa a „másik” oldalt. A Ryan közlegény megmentésének hála mindenki ismeri az amerikai felszabadító csapatok hősies D-napi küzdelmeit – arról viszont semmit sem tudunk, hogy mi van azokkal, akik a parton fogadták őket. A németek démonizálva lettek – megjegyzem, nem véletlenül, és nem kívánom őket mentegetni –, de talán itt az ideje, hogy leszámoljunk ezzel a beskatulyázással. Kukkantsunk be egy kicsit a függöny mögé: itt nincsenek jók, vagy rosszak. Nem tehetünk egyenlőséget a diktátorok vagy az ország vezetői és a nép közé. Azt hiszem, ez az egyik oka, hogy megírtam a regényt: bemutatni, hogy azon a bizonyos „másik oldalon” is hús-vér emberek álltak – hiszen én is ezt tapasztaltam Németországban. Pedig nem egyszer vendégeskedtem olyan idős embereknél, akiknél aranyszélű Mein Kampf díszelgett a polcon. Igen... félelmetes volt, de rendkívül tanulságos. Ez is nagyban hozzájárult a történelem mélyebb megértéséhez.

Nem ámítom magam azzal, hogy a regényem rögtön leszámolna egy ilyen erősen berögzült sztereotípiával, abban viszont reménykedem, hogy kicsit majd elgondolkoztatja az olvasókat.

book-mockup-featuring-a-cup-of-coffee-m3813r-el2.png

Ezzel a könyvvel csatlakozol a történelmi írók társaságához. Ez viszont azt jelenti, hogy a továbbiakban sem adhatod alább a történelmi hitelességet. Felkészültél erre?

Igen, nem is adnám alább! Alig várom. Igyekszem minden regénnyel kicsit magasabbra tenni a lécet.

Igazi művészlélek vagy, hiszen nem titok, hogy grafikával is foglalkozol, műveid nem egy könyvet díszítettek már. Hogy csak a legutolsót említsem, a szintén történelmi regényeket író Tomcsik Nóra hamarosan megjelenő „A nyírfák csendje” című kötetének illusztrációit is a te munkáid adják. Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Írás vagy grafika?

A grafikával kezdtem. Már akkor rajzoltam, amikor képes voltam megfogni a ceruzát, és a szüleim nem kis bosszúságára úgy döntöttem, hogy a konyha falán alkotom meg a mesterműveimet. Később szerencsére áttértem a papírra, és óvódás koromtól egészen a középiskola befejezéséig intenzíven rajzoltam. Utána évekre abbahagytam, mert teljesen kiégtem. Általános iskolában nagyon-nagyon a visszájára sült el a dolog, kényszer lett, csak szenvedtem tőle, így valami mást kellett találnom, amelyben örömömet leltem – és itt jött be a képbe az irodalom és a történelem. Középiskolában is ez az irány vonzott a legjobban. Szerencsére sokéves kihagyás után valamelyest visszajött a kedvem a rajzoláshoz, így tudok segíteni mások borítójának vagy illusztrációjának a készítésben. Visszatekintve úgy gondolom, oka van annak, hogy így alakult, különben lehet, hogy festőművész szerettem volna lenni, elvégeztem volna a Képzőművészetit, és a irodalom kimerülne a havi egy könyv olvasásában.

A könyv hamarosan megérkezik, te pedig ezzel egy egészen új oldaladdal állsz ki a nyilvánosság elé. Mit gondolsz, milyen érzés lesz először a kezedben tartani a könyvet, és először találkozni az olvasókkal?

Úgy érzem, ez egy fontos mérföldkő lesz az életemben. Ami pedig az új oldalam megmutatását illeti, valószínűleg sokan rácsodálkoznak majd, hogy „jé, nem is tudtam, hogy ilyen kegyetlen vagy!” Erre fel kell készülnöm. De megnyugtatom az olvasókat, hogy a valóságban sokkal kedvesebb vagyok, mint íróként!

Biztos vagyok benne, hogy a „Még nem mehetünk haza” elnyeri majd a történelemszerető olvasóközönség tetszését, és hamarosan már a következő könyveddel kapcsolatban fogunk beszélgetni. Köszönöm az interjút és gratulálok a könyvhöz!

A könyvről bővebb információt a shop.konyvmogul.hu webáruházban találtok, ahol már előrendelhető a kötet.

A megjelenés 2022. június 6-án várható.

Az interjút készítette: Nyíri Abigél

interjú kortárs történelmi magyar irodalom megjelenés előtt interjúk történelmi regény interjuk hamarosan megjelenik imádom a könyveket magyarszerző könyvmogul mogul kiadó kortárs szerző elsőkönyves szerző korhű írás Marton Emma

süti beállítások módosítása