Házilag pancsolt bor, házilag gyártott könyv

Tombol a handmade irodalmi őrület

mi_folyik_itt_1.jpg

Mi a nyavalya folyik itt?

Ez a kérdés egyre többször fordult meg a fejemben az utóbbi időben, de - eddig - sikeresen tartottam vissza az agyamat mind gyakrabban megkocogtató késztetést, hogy kinyissam a számat és mondjak valami csúnyát.

A különbség ott van, hogy most már nem akarom fékezni magamat, nem tartom vissza a kikívánkozó szavakat. Szakadt a cérna, durrant az agy! Ezennel minden nyugtató mondatot elküldtem a fenébe! Ne lássam egyiket sem, jöjjön, aminek jönnie kell!

Ott kezdeném, hogy egyszerűen imádom a magyar leleményességet. Ha létezik dolog, amiről messze földön híresek vagyunk, az az, hogy mi aztán bármit összerakunk, megszerelünk, egyben tartunk. Úgy értem, házilag. A ragasztószalagok, drótok, tákolmányok világbajnokai vagyunk, ami egy baromi értékes tulajdonság, ha S.O.S csöpögő csapról van szó, ami péntek éjjel kezd el szivárogni, és ugye addig sem úszhat a lakás, amíg hétfőn elérhető egy épkézláb szakember.

Na tessék, már el is hangzott a varázsszó: szakember. Mert, mint tudjuk, mindennek megvan a maga szakembere, aki tanulta az adott témát. Autószerelő, orvos, fodrász, bankár, tanár, szerkesztő, korrektor, lektor, grafikus, nyomdász, tördelő.

Remélem a felsorolás második felénél mindenki realizálta a hirtelen ugrást, amellyel egy pillanat alatt eveztem át az irodalom vizére, amin általában csónakázom cikkeim, interjúim, és könyvértékeléseim alatt.

Igen, elérkeztünk szívem csücskeihez, a könyvekhez, azon belül a hazai kortárs irodalomhoz, és az abban érzékelhető aggasztó tendenciához, a “ do it yourself”  kiadványokhoz. És, ha már itt tartunk, akkor elérkezett az a pont is, amikor égnek áll, nem csak a hajam, de még a hátamon is a szőr!

Az utóbbi években egyre többször hallani arról, hogy az olvasók bizony elég erősen elhatárolódnak a magyar íróktól. Vagyis bocsánat, ezt a mondatot picit finomítanom kell, mert tulajdonképpen nem minden írótól határolódnak el. Leginkább csak az új, szárnyaikat épp csak próbálgató tollforgatóktól, akik mögött nem áll olyan biztonsági kötél, amelyen a legismertebb hazai kiadók logója a cégér.  Volt alkalmam ezt a nézetet kivesézni adott olvasókkal, és ellenérzésüket mind - gyanúsan – ugyanolyan okokra vezették vissza. "Borzalmas volt, tele hibákkal", "Igénytelen kívül-belül", "Olyan volt, mintha otthon csinálták volna"

Hoppsz..

Kérdezhetnénk, ugyan hogy a fenébe lehet ez, de igazság szerint annyira nyilvánvaló, hogy erre tök fölösleges elpazarolni egy kérdést.

Tessék ezt befejezni! Kérem, követelem, a magyar irodalom, de legfőképpen a kortárs írók, az ifjú tehetségek nevében és érdekében! Ez a fajta tevékenység ugyanis nem arról szól, hogy valaki egy youtube videó alapján készít el magának egy sütit. Ha elrontja, na bumm, kidobja és kész.

Viszont, ha itt elromlik valami - és home made irodalmi munkálatoknál ez az állítás nem lehetőség, mint inkább garantált végkifejlet - az nem csupán arról szól, hogy napvilágra kerül egy könyv, ami tele lesz hibával, és az olvasó az újrahasznosítás jegyében gyújtósnak használja. Ez, kérem szépen rombolás, megkárosítás! A hazai irodalom, a hazai írók hitelének rontása, az olvasók bizalmával való visszaélés, és azoknak a megcsúfolása, akik minőségre törekszenek kiadott könyveikkel, mert ez az életük, és azon fáradoznak hosszú- hosszú éveken át, hogy a nevüket mind szélesebb körben ismerjék meg az olvasók. Akiknek komoly céljai vannak ebben a szakmában, és tudják, alkalmazzák azt, amit mások igyekeznek megcsúfolni: "Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes"

mi_folyik_itt_2.jpg 

Olyan ember mondta ezt, aki tudja mit beszél – József Attilát aztán a világon senki nem vádolhatja irodalmi igénytelenséggel! - , de nem csak ő sulykolja belénk a saját munkánk iránti igényt. Millió egy más idézetet tudnék még ide pakolni, fura módon olyat viszont egyet sem találtam, amely arra vonatkozna, hogy "Csapd össze szépöcsém, jól van az nekik..."

Hová tartunk, ha már a kultúrát sem jellemzi az igényesség, és egyre többen jelentkeznek, hogy ne csak felvállalják, de még tanítsák is ezt a fajta nézetet?

Nem most kezdődött, elismerem.

Én már akkor azt kérdeztem, mi folyik itt, amikor kiadók (vagyis magukat kiadónak nevező cégek) nőttek ki gombamód a magánkiadásra egyre inkább fokozódó igény kielégítésére, és adták nevüket, logójukat egy- egy olyan könyvhöz, amely nyomdát ugyan látott, de szerkesztőt, korrektort, és tördelőt nem. Akikben üzleti érzék van ugyan, hiszen a kereslet-kínálat törvényét villámgyorsan felfogva - és kihasználva - álmodozó írók sokaságát kebelezték be, de szakmai alázat már nincs egy csöpp sem. Ahogy elhivatottság, felelősségtudat, irodalom iránti szeretet sincs. Mert, ha lenne, egyszerűen nem tennék meg, amit mégis megtettek. Tömeggyártmányt csináltak a hazai könyvekből. A mennyiséget a minőség fölé helyezték, az anyagiakat pedig mindezek legtetejére. Az író fizet, de nem tájékozódik, és sorra jönnek ki a szerkesztetlen, korrektúrázatlan, elnagyoltan tördelt, tucatborítójú könyvek, amelyek aztán nem csak az adott szerző nevét sebzik halálra, de hírük ott lebeg azok neve fölött is, akik nem ezt az utat választották.

Én már erre is aggodalmas homlokráncolással - bocsánat a kifejezésért - anyáztam, de akkor még nem tudhattam, hogy ezt bizony lehet még fokozni is, és talán félre kellene tennem a legszaftosabb szitokszavakat a legújabb, “ do it yourself”, vagyis dobd össze magad otthon a könyved trendre, mert bizony meg tudod csinálni, és ugyan már minek neked egy normális kiadó. (Itt jegyezném meg, hogy normális alatt olyan kiadót értek, aki tényleges kéziratgondozást végez, nem csak nyomtatást!)

Már belátom, milyen elbizakodott voltam, amikor azt hittem, ennél rosszabb nem lehet. Pedig lett!

Mind sűrűbben jönnek ugyanis szembe azok az oldalak, csoportok, emberek, sőt, most már könyvek is - vagyis könyvnek nevezett minősíthetetlen füzetecskék -, amelyek arra sarkallják - mit sarkallják, egyenesen lázítják az új és régebbi szerzőket - hogy hagyják a francba a kiadókat, és az irodalmi szakembereket, csináljanak ők minden lépést, így szűkítve le a könyvvel kapcsolatos fázisokat egyetlen olyanra, amelynél - valószínűleg - mégis kénytelenek lesznek külső segítséget igénybe venni.  (Már, ha nincs otthon egy saját nyomda, és könyvkötészet, de azt hiszem, hamarosan erre is kapunk majd "hogyan csináld otthon" okosságokat. Az eddigiek alapján egyébént van egy olyan tippem, hogy egy ilyen tárgyban született “tananyagban” szerepelni fog a Technokol is, mint hozzávaló…)

Bocsánat, kicsit elkalandoztam, de már vissza is térek a tárgyhoz, ami úgy hat rám, mintha egy macska kimeresztett karmokkal hárfázna az idegeimen, és közben veszettül nyivákolná hozzá, hogy "You can do it".

Hát nem, hogy a franc essen bele! Nem ez a jó irány, még úgy sem, hogy már-már bosszantóan megértő vagyok, és bármi merül fel, első dolgom megvizsgálni a másik oldal álláspontját, indokait. Ebben az esetben is így tettem. Azt, hogy a "megmondóembereket" mi motiválja, inkább hagyjuk, mert azon nincs mit elemezni, lévén, hogy jó pénzért tanítgatják a csináld magad fortélyait.

Én inkább annak néztem utána, mi a másik oldal rajongásának a tárgya. Azon sem kellett sokat elemezgetni, és fura módon ez is ugyanaz, mint az előzőeknél. Az anyagiak. Hiszen a könyvkiadás pénzbe kerül. Nem is kevésbe, mert addig, amíg a kézirat könyvvé válik, számos munkafolyamaton megy - optimális esetben - át, és minden munkafolyamatot szakember végez - megintcsak optimális esetben. (A könyvkiadás anyagi oldaláról itt olvashattok részletesen.) Milyen meglepő, hogy ezekért a folyamatokért fizetni kell, amit sajnos nem mindenki tehet meg. Én magam elképzelni sem tudom, hány tehetséges író, fergeteges, világmegváltó könyve lapulhat anyagi okok miatt a fiókban.

A pénz nagy úr, a pénzhiány még nagyobb, ami egyáltalán nem vicces állapot, és félreértés ne essék, ennek a cikknek távolról sem az a célja, hogy kifigurázzam azokat, akiket anyagi körülmények gátolnak céljaik elérésében. (Ezt itt és most, egyszer és mindenkorra tisztázom, bár abban is biztos vagyok, hogy ettől függetlenül, aki akarja, úgyis félreérti, kicsűri-csavarja a cikk tartalmát, hogy rosszindulatomat állítsa pellengérre. Meg is ragadnám az alkalmat, hogy tőlük előre elnézést kérjek azért, amiért nem értik cikkem, felvetésem lényegét, amely hazánk irodalmának jövője iránti féltésemet hivatott kifejezni.  Világbéke...)

Én azt sérelmezem, hogy miért kellett elindítani egy olyan irányt, amely az életnek, a kultúrának egy ilyen fontos szegmensébe avatkozik be, méghozzá hatványozottan és hátrányosan. Azt nem hallottátok még, milyen káros hatása van annak, ha valaki ahelyett, hogy orvoshoz menne, a neten diagnosztizálja magát, majd rendel házhoz antibiotikumot? Ott az egészség a tét, és nem kisebb a kár akkor sem, ha a hazai irodalmat vágjuk a padlóra hasonló, szakmaiatlan megoldásokkal. Ez nem egy "hogyan sminkelj magadra cicaszemet" és nem is a "készíts a gyereknek Pocahontas jelmezt farsangra" video, könyörgöm!

mi_folyik_itt_3.jpg

Gondolkodjatok már a fenébe is! És, ha van bennetek csak egy csöpp igazi elkötelezettség az iránt, amit egyébként “oktattok”, lépjetek hátra kettőt, és fejezzétek be ezt a szörnyűséget! Mert könyvet kiadni szakma. Az író tehetsége ösztönös, de az hétszentség, hogy az egyéb folyamatok nem ösztönösek, hanem tanultak. Komoly iskolaévek állnak a szakemberek mögött, így azt hinni, hogy otthon leülünk a gép elé, és mindenféle képzettség nélkül, egyik pillanatról a másikra nem csak egyiküket, de mindannyiukat pótolni tudjuk, nem egyszerűen pozitív gondolkodás, de olyan önbizalom, amit a világon semmi nem támaszt alá!

Miért hallgatnak mégis annyian azokra, akik mást állítanak? Mert hinni akarnak benne, hogy nekik van igazuk. Mert annyira akarják a könyvet, hogy minden szalmaszálba belekapaszkodnak, és csak azt hallják meg, amit hallani akarnak. Mert az anyagiak határt szabnak nekik. Mert gyorsan akarják az eredményt, és nem töltenek időt arra, hogy utána nézzenek a lehetőségeiknek (amik egyébként vannak!), vagy annak, hogyan működik a könyvkiadás. Olyan emberek ők, akiket a lehető legsebezhetőbb részen ragadnak meg: az álmaiknál. Mert az ember álmodik, vágyai vannak, melyeket meg szeretne valósítani, és akik azt mondják, “csapd össze saját magad”, az álmaikon keresztül manipulálják őket.

Én, éppen ezért nem is kárhoztatom azokat, akik hisznek a “mestereknek”. Magam is tudom, milyen érzés vágyni valamire. Tudom, milyen a türelmetlenség, milyen a lehetőségeket keresni. És pont ezért mondom azt, hogy nem mindegy, milyen lesz a végeredmény!

Hogy soraim eljutnak-e az illetékesekhez, és ha igen, magukra ismernek-e, vagy úgy tesznek, mint a kuka mellé szemetelő, aki felháborodik, ha rá szólsz, hogy vegye már fel az eldobott csokipapírt, majd kiderül. Tippem van, de tartom a "remény hal meg utoljára" elvét, szóval hajrá remény, kitartást!

Ezzel az üggyel kapcsolatban csak egyetlen dologban vagyok biztos. Magamban. Abban, hogy a saját részemről tűzön- vízen át kitartok a minőségi hazai kortárs irodalom oldalán, és nincs az az indok, amivel meggyőzhetnének, hogy a könyv úgy gyártható, mint a házilag pancsolt bor. Otthon, rejtve, nagy tételben. Kicsit savanyú, a színe sem szép, és nem kizárt, hogy került bele némi metil-alkohol is, ami visszafordíthatatlan károkat okoz, csak itt nem az egyén vakul bele, de egy idő után talán az egész ország is, sebaj.

A lényeg, hogy annak a receptjét is kaptuk valakitől, aki azt mondta "Ugyan már, meg tudod te egyedül is csinálni, házilag, olcsón...csak előbb engem fizess ki, hogy megmutassam neked, hogyan kell…"