A szürke ötven árnyalata és folytatásai egy pillanat alatt nők millióinak kedvencévé váltak, a történet még Hollywoodot is megihlette, hiszen nem szűkölködött erotikus jelenetekben, és egy olyan alaptörténetet vázolt fel, ami akár érdekes is lehetett volna.

Rám hárult a feladat, hogy összegyűjtsem, mennyivel lenne kevesebb az irodalom, ha E.L. James sosem fogalmazza meg Anastasia és Christian történetét.

1. A FANFICTON NEM CSAK A TINÉDZSEREK JÁTSZÓTERE

Köztudott, hogy A szürke ötven árnyalata Stephanie Meyer Alkonyat című művének „vámpírmentesített”, tizennyolc éven felülieknek szánt, továbbgondolt verziója. Mondhatnánk úgy is, hogy A szürke ötven árnyalata megfosztotta az eredeti történetet a természetfeletti misztériumától, és egy közönségesebb, ám ugyanúgy csillogó világba helyezte át. A blogregénynek indult történet több alapvető karaktervonást megtartott, kezdve a szereplők kinézetétől a férfi főhős vívódásain át egészen a női szerepek megfogalmazásáig, ami egy szempillantás alatt nagy sikert aratott leginkább a harmincas, negyvenes nők körében. E.L. James pedig nem csinált mást, csak fogta a Twilightot és megfosztotta a köteteken át tartó szexuális feszültségtől, olyannyira, hogy egy bizonyos pont után átbillent a céltalan szexualitás puritán világába. (Persze luxuskörnyezetben.) Noha a fanfiction műfaját leginkább a 12-16 éves korosztály sajátítja ki magának, E. L. James példája tökéletesen igazolja, hogy ezeket a történeteket idősebben is sikeresen meg lehet fogalmazni.

2. MINDEN A CSELEKMÉNYVEZETÉSEN MÚLIK

Őszintén szólva, nagy rajongója voltam az első kötetnek, mert a szemet szúró mondatszerkesztési hibák ellenére is volt valami a történetben, ami feszültséget keltett, ami miatt tovább akartam olvasni. E.L. James ekkor még próbálkozott azzal, hogy pszichológiai szintre emelje a cselekményt, át lehetett érezni Ana vívódásait, noha a problémája eléggé idegen és kidolgozatlan volt. Ez a történet akár jó is lehetett volna, hiszen szólhatott volna a nővé válás lelki nehézségeiről éppúgy, mint egy olyan kapcsolatról, ahol az egyik fél komoly pszichés problémáit próbálja feloldani azáltal, hogy megpróbál kibontakozni egy stabil párkapcsolatban. Ezt az elvárást hamar elengedtem, hiszen elméletileg mégis a BDSM a történet mozgatórugója, amiben szintén sok izgalom és fantázia lehetett volna. Izgalom volt is, bár az agy egészen más részére hatott, amivel önmagában nincs is gond, azonban a harmadik kötetre annyira feltornyosulnak a kidolgozatlan cselekményszálak, hogy az egész történet hiteltelenné válik. E. L. James ennek ellenére fent tudja tartani az olvasók figyelmét, mert jó ütemben váltogatja a „vívódásokat” az ösztönökre ható szexualitással, azonban mind tudjuk, hogy ez egy igazán jó történethez nem mindig elégséges.

3. KÖZELEBB KERÜLTEM A BELSŐ ISTENNŐMHÖZ

Furcsa belegondolni ebbe a lényegtelennek tűnő, lányos apróságba, de tény, hogy Ana annyit beszélget belső istennőjével, hogy úgy gondoltam, én magam is megkeresem a közös hangnemet vele. A történet talán egyetlen erénye, hogy Ana szemszögéből megpróbál egy releváns képet festeni a saját szexualitását nem ismerő, későn érő, elhanyagolt (?) nők rögös útjáról, amelynek végén megtalálják a saját vágyaikat, igényeiket. Ana helyzete nem volt könnyű, hiszen egy olyan kapcsolatba vágott bele, amiben a másik fél egyértelműen dominálni akart, mellőzve minden romantikus érzelmet. Ana egy darabig próbál ellenállni, azonban végül mégis belevág a kapcsolatba, aminek mind tudjuk, milyen végkifejlete lesz.

A regény olvasása remek önismereti gyakorlat, hiszen sok kérdést tehetünk fel magunkak. Mit is akarunk egy kapcsolatban? Mi a szerepünk? Mik a határaink? Ezeket a történet nyilván nem válaszolja meg, viszont ráébreszt arra, hogy többet kellene foglalkoznunk a saját belső hangunkkal, mert néha sok fájdalomtól és szenvedéstől képes lenne megóvni.

4. RÁDÖBBENTEM, HOGY A FEMINIZMUS AZ IRODALOM EZEN SZEGMENSÉBEN (SEM) TÖRTÉNT MEG

Az a helyzet, hogy az irodalomnak nagyon nagy szüksége lenne erős, független női karakterekre. A szürke ötven árnyalatának illetve az ebből kifejlődött, mára már lecsengő irányzatnak az a legrosszabb üzenete, hogy a nőt egy tökéletesen üres, szubmisszív karakterként ábrázolják. Stephanie Meyer Bellája, illetve E.L. James Anája pontosan ennek az ürességnek a díszpéldányai. Ez az Ötven árnyalat-trilógia legnagyobb hibája, hiszen eltekinthetünk attól, hogy nem szépirodalmi magaslatokban, a hozzá illő nyelvezettel és igénnyel írták meg ezt a történetet, nem is azért készült, hogy ezeket az igényeket kiszolgálja.

Azonban a nőábrázolás éppen két nő tollából nem éppen azt a képet festi le, amit a feminista aktivisták szívesen látnának, ezt a több bojkottkísérlet is igazolja. A trilógia büszkén hirdeti, hogy a nő fényűzéssel megvásárolható, hogy a birtokba vett áru használatának gyakorlatilag csak a fizikai korlátok szabnak határt, miközben a nő elégedett, és kész bármit megtenni a férfiért. Ennek ellenére mégis igényeltük a folytatást, ittuk a sorokat, mintha ez természetes volna, és éppen ezért válik károssá.

5. A KÖNYV JOBB A FILMNÉL

Ez persze sok esetben igaz. Én szkeptikusan fogadtam a filmadaptáció hírét, hiszen akkor már túlvoltam mind a három köteten. Volt ugyan arra remény, hogy viszonylag élvezhető filmet alkossanak a könyvből, azonban az idill hamar füstbe ment, amikor egy alapvetően 18+-os történtet korhatárát 16+-ra csökkentették. Ez alapjaiban korlátozta le az erotikus jelenetek vásznon való megjelenítését, ráadásul az sem segített a helyzeten, hogy Jamie Dornan és Dakota Johnson között sem volt meg a megfelelő kémia. Éppen ezért az egyébként önmagát olvastató, viszonylag részletes leírások, valamint a lélektani ábrázolások sem tudtak megfelelően kibontakozni. Maradtak tehát a két aktust összekötő harmatgyenge dialógusok, illetve a fényűző környezet, ami egyáltalán nem adja át a történet magvát.

Le kellene vonni a konklúziót.

Az a helyzet, hogy E.L. James trilógiája mindvégig ambivalens érzéseket váltott ki belőlem, és a nyilvánvaló hibái mellett nehéz kiemelni az erényeit. Hogy miért? Talán azért, mert nem lehet előítéletek nélkül beszélni róla. Hiszen aki még nem olvasta, kategorikusan a pornó műfajába sorolja, azon könyvek közé, amiket csak az unatkozó, kielégítetlen háziasszonyok olvasnak unalmas estéiken. A szürke ötven árnyalata sikere azonban vitathatatlan Hiszen hivatkozási alappá vált, megalapozott (népszerűvé tett) egy ágat a szórakoztató irodalmon belül. Gondoljunkcsak bele! Hol lenne ma Lakatos Levente, ha E.L. James nem írja meg Anastasia és Christian történetét? A sikere minden bizonnyal mérsékeltebb lett volna.

Számomra A szürke ötven árnyalata egy kíváncsi kaland volt, hiszen amikor olvastam, a regény kézről-kézre járt a kollégiumban. És ha ekkora réteget olvasásra tud bírni, akkor nem vitathatjuk az erejét. Mert ennek a könyvnek hatalma van, talán nagyobb is, mint gondolnánk. Hiszen a világa magába szippantotta az embert, és rávette, hogy több mint ezer oldalt elolvasson a lehető legrövidebb időn belül. És erre ma kevés könyv képes ilyen széles rétegben.

A cikket írta: Judy Tóth

Következzék egy vékonyabb, reálisabb alkotás. Vincze Zita: India Gyógyszálló című műve merőben eltér az eddig bemutattaktól.

Hogy miért? Mindjárt megtudjátok.

Az íróval való találkozás:

Az összejövetel utolsó beszélgetése következett, amikor végre szembe találtuk magunkat egymással (jó magyarosan kifejezve). Mindketten elcsigázottak voltunk a fáradtságtól, és sajnos csak pár szót váltottunk. Nem sok mindent tudtam meg róla akkor, de az írása jócskán kárpótolt ez ügyben. Remélem, legközelebb több időnk lesz, mert sok kérdésem lenne hozzá.

A könyv bemutatása:

Egy majd' 200 oldalas kis drágáról van szó. Ha megkérdeznétek, mi a műfaja, nos, röviden úgy tudnám leírni, hogy egy plog. Igen plog. Egy papír alapú blog. Rendszerezett, formázott, nyomtatott változata ez a mai modern netnaplónak. Oldalakon keresztül olvashatunk arról, hogy miként próbálja a kint szépsége feledtetni a bent szörnyűségét. Ugyanis az írónő szerelmi bánatát akarta lapátra tenni a Hindusztáni-félszigetet a nyakába véve (plusz még egy nyughatatlan duracellnyuszi társnőt.)

Vélemény:

Elég nehéz véleményt mondani valakinek a naplójáról. Mégis mit mondhat/írhat az ember? Hamaranna, legközelebb jobban figyelj a pénzmágus taxisokkal? Hát, nem egyszerű. De azért megpróbálom.

Pozitívum maga a mű koncepciója. Nem akar mást, csak elmondani, hogy miket látott, mit hogy élt meg, mit érzett. Nem viszi túlzásba. Persze lelkizik néha, ki nem? De mindent egyolyan humoros stílussal nyakon öntve tálal, hogy szánk gyakran akar fültől fülig érni. Egyszer mindenképp érdemes elolvasni, ugyanis a képünkbe tolja India torztükrét. Hogy ott hogy élnek, hogy vélekednek magáról a létről. Különös európai szemmel belenézni ebbe a bűzlő, szélsőséges mégis vidám, élénk és lenyűgöző tükörbe. De vigyázat! Súlyos India és utazás utáni vágyat képes ébreszteni. Túracipőt, hátitáskát, mélyre pakolni, mert különben ti is nekivágnátok valami távoli helynek. Én figyelmeztettelek titeket.

Mivel nem minden fenékig tejfel, így természetes, hogy ennek a könyvnek is voltak gyengébb láncszemei. Elsőként a kép-szöveg diszharmóniát emelném ki. Láthatunk mellékelve szép számmal, nem is inkább a mennyiségükkel volt kis problémám, hanem azzal, hogy nem igazán passzoltak a mondandóhoz. Vagy épp ott nem volt fotó, ahol igazán megnéztem volna egy-egy életképet.

A másik inkább személyes dolog. Nos nem mennék bele a részetekbe, de maradjunk annyiban, hogy sose értettem, hogy tud valaki ennyire szeretni egy embert, akitől csak szenved. Tudom, hogy az én tapasztalatlanságom a ludas, de valahogy nem fogom fel a mindent felperzselő, kiégető, elhamvasztó, kínzó, világon átmenő szerelmet. Olyan ez, mint az arany WC papír. Tudom hogy van, hallottam róla, de nem fogom fel, hogy miért is jó az. Ízlések és pofonok.

Összességében egy élvezhető, elgondolkodtató, nevettető vagy épp elborzasztó, elszomorító kis könyv. Ennek hála "India vágyam" lett, pedig sose gondolkoztam azon, hogy oda elmenjek. Mit nem tesz velünk egy könyv! (Vagy épp a szerelem...)

Kiknek ajánlom:

Az úti regények, naplóregények rajongóinak előszeretettel nyomnám a kezébe, hisz minden álmuk teljesül vele. Továbbá az álmodozóknak, Ázsia kedvelőknek, romantikusoknak. Mindegyikük kap egy-egy kis szeletet a tortából. Bon appetit!

Kedvenc részlet:

"Bárhol voltunk, bármit csináltunk, minden tökéletesen sikerült. India nagy erénye még az utolsó napokban is megmutatkozott. Az egész utazás alatt egyetlen pillanat sem akadt, ami ne hozott volna valami olyasmit, ami teljesen kimerítette a meglepődés és csodálat legmagasabb fokát."

Tollam nyomán a tinta blog írása

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.

Számos oka lehet annak, ha valaki úgy dönt, mostantól angolul - vagy bármilyen más idegen nyelven - fog olvasni. Ezúttal tekintsünk el azoktól, akik külföldön élnek és tulajdonképpen nincs sok esélyük magyar könyvekhez hozzájutni, hacsak nem otthonról viszik magukkal.

A legkézenfekvőbb okok egyike a nyelvtanulás, hisz tudjuk, hogy az olvasás az egyik legjobb módszer a szókincs fejlesztésére. Nincs ez másképp az idegen nyelvek esetében sem. Persze az is fontos, hogy a nyelvtudásunknak megfelelő művet válasszunk: relatíve kezdőként talán nem tanácsos egy Tolkien életmű kötetnek nekiugrani. Érdemes képregényekkel, akár ifjúsági regényekkel kezdeni. De jó választás lehet egy olyan könyv is, amit magyarul jól ismerünk, így megkönnyítve az idegen szavak megértését.

Egy másik, prózaibb ok lehet az iskola általi elvárás. Az egyetemen/főiskolán - szaktól és intézménytől függően - gyakran szembesülhetünk azzal, hogy adott témához csak külföldi szakirodalmat vehetünk igénybe. Van, ahol el is várják az idegen nyelvű forrás használatát. Ez persze nem feltétlenül buzdít minket arra, hogy a szabadidőnkben is külföldi könyveket bújjunk, de kezdő angolul olvasóként sikerélményt adhat, ha képesek vagyunk egy bonyolultabb nyelvezetű szöveg megértésére is. Az apró sikerélmények pedig arra sarkallnak, hogy nagyobb célokat is kitűzzünk magunk elé.

Az én angol nyelvű könyvek iránti rajongásom is valahogy így kezdődött. 2010-ben, a középfokú nyelvvizsgámra készülve úgy döntöttem, hogy letesztelem magam. Akkoriban nagyon keveset olvastam, a könyveket parkoló pályára kellett állítanom. A képregény és szakirodalom olvasó fázisokon már túl estem, nagyobb kihívásra vágytam. Nekiveselkedtem hát a J.K. Rowling: Harry Potter - Bölcsek Kövének. Könnyed, kellemes olvasmány, első próbálkozásnak az angol nyelvvel pedig kiváló. Ekkor még nem éreztem azt, hogy az én utam az angol könyvek lennének. Sőt még csak meg sem fordult a fejemben. Jól elvoltam én a magyarul kiadott könyvekkel, köszöntem szépen.

Nagyon szerettem az érzést, amikor beléptem egy könyvesboltba és a levegőben ott volt a várakozás izgalma, hogy vajon melyik könyvbe fogok beleszeretni. Volt egyfajta varázsa, ami néha még ma is hiányzik. Akkor még fogalmam sem volt, mennyire korlátozott az a kis világ, amiben éltem. Az embert könnyedén el tudják vakítani a könyvektől roskadozó polcok, a választás szabadsága.

De szabadság-e az, ha csupán néhány kiadó dönti el, mi az, amiből választhatok?

Mi van, ha a legújabb trendek, sikerkönyvek engem nem érdekelnek?

Mi van, ha azok a könyvek, amiket én keresek, nem illenek bele a hazai kiadók profiljába?

Mi van, ha én nem akarom, hogy mások - akár a kiadók - mondják meg mit olvassak?

A szerzői kiadásról itt nem ejtenék szót, mert egyrészt ez akkor fel se merült bennem, másrészt azokat a könyveket nehezebb fellelni még mostanság is. Amíg pár éve nem csatlakoztam a Goodreads-hez, én is csak magányos farkasként mentem a magam feje után. Többek közt ennek köszönhetem, hogy visszacsábultam a rendszeres olvasás világába.

2011-et írtunk, év eleje volt, és boldog tulajdonosa lettem Rob Thurman Holdvilág című könyvének. Korábban olvastam az Éjvilágot is a szerzőtől, de fogalmam sem volt róla, hogy az egy sorozat része. Nem kellett hozzá sok és az internetnek hála megtudtam, hogy bizony a Cal Leandros sorozat első két kötetéről van szó. Amerikában akkor már az ötödik kötet megjelenésére készültek. Ez volt az első találkozásom az ún. urban fantasyvel, és az első pillanattól kezdve rabul ejtett. Az író sötét humora, a sok akció, a mitológiai lények kifordítása és persze a főhős, aki csöppet sem nevezhető átlagosnak – de még csak hősnek sem igazán – mind hozzájárult ahhoz, hogy ma már a dark fantasy, vagy grimdark műfajok kedvelője lettem. A mai napig ez a kedvenc sorozatom és rengeteget köszönhetek neki. Többek közt azt, hogy rászoktam az angol könyvekre.

Sosem voltam híres a türelmemről, így képtelen lettem volna kivárni, míg végre lefordítják az összes könyvet magyarra – erre egyébként a mai napig várhatnék – ezért a dolgok elé mentem és belevetettem magam a mélyvízbe. Nem volt könnyű. A korábbi könnyed olvasmányokhoz képest ezeknek a nyelvezete sokkal... nem mondom, hogy kifinomultabb, inkább bonyolultabb volt. Megtanultam, hogy nem az egyes szavakra kell koncentrálni, hanem a mondatok értelmére. A szövegkörnyezetre, bármire, ami segít és előrevisz a történet megértésében. Ráadásul egy idő után ezzel már nem is foglalkozik az ember. Fura, mennyire könnyen rá tud állni az agy egy másik nyelvre, ha elég sokat foglalkozunk vele.

Az elmúlt 5-6 évben teljesen rákattantam az angol nyelvű könyvekre. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy imádom a nyelvet, illetve, hogy beszereztem egy e-book olvasót, amire sokkal könnyebb angol nyelvű könyveket venni, mint magyarokat. Meg aztán így nem kell bosszankodnom, ha esetleg a sorozat kiadását, amit éppen olvasok félbeszakítják és sosem tudom meg, mi lesz a történet vége. Habár még ez sem garancia semmire. A fent említett Cal Leandros sorozat 11. kötete, aminek 2016. decemberében kellett volna megjelennie, úgy tűnik sosem fog megtörténni. Legalábbis jó darabig biztos nem.

Az angol nyelvű olvasásra való átállással számomra kinyílt a világ. Számos olyan könyvet/sorozatot ismertem meg, amelyek kiadására Magyarországon sosem fog sor kerülni. A külföldi szerzők élete sem fenékig tejfel, ha épp nem tartoznak a mainstreamhez. Talán egy másik cikkben majd erről is megosztom a meglátásaimat.

Lezárásképp szeretnék arra bíztatni mindenkit, aki esetleg kacérkodik az angol nyelven való olvasással, hogy bátran vágjon neki! Talán ő maga is meg fog lepődni az eredményen.

És ne féljetek kitágítani a látókörötöket, legyen szó akár hazai, akár külföldön megjelent könyvekről!

A cikket írta: Takács Timy

Csabai Márk nevével először 2015-ben találkoztam. Már akkor megjegyeztem magamnak a fiatal író nevét, mert érdemes odafigyelni rá. A Hatlövetű című regényét még a megjelenés évében olvastam. Ebből kiindulva, nagy időbeli hátralépést téve, egy korábbi művét vettem most a kezembe: Hadd lássam, mekkora a különbség a két írás között.

Történetünk főhőse egy fiatal budapesti „csibész”, aki Barabás Viktor névre hallgat, és rendkívül jó érzékkel tud igen nagy bajba keveredni. Kalandozásai során megjárja az alvilág különböző stációit, miközben minden rázós helyzetben szem előtt tartja, hogy ő tulajdonképpen nem ide való, hiszen ízig-vérig jófiú.

Az alap sztori tehát egyáltalán nem hétköznapi. Viktornak meg „kell” mártóznia a szervezett bűnözés szennyvizében. Ugyanakkor a főszereplő egyszerű „hazai gyerek” stílusa, és a történet nagy részének helyet adó jól ismert pesti utcák nagyon is hétköznapivá, szerethetővé, teszik a történetet. Viktor olyan főhős, akiről az olvasó valóban el tudja hinni, hogy létezik, ő az a srác, aki a szomszéd lakásban lakik, és egyszerű csibészes szétszórtságában keveredik egyik zűrből a másikba. Mert zűr akad elég, főhősünk sorozatos slamasztikákba keveredik, de szerencséjére nincs egyedül. Az író színes egyéniségeket adott mellé társaságul, ráadásul gondosan elrendezte azt is, hogy a történet előrehaladtával mindegyikükről kiderüljön valami, ami más megvilágításba helyezi őket.

Van itt tehát ellentmondás és újdonság dögivel, akárcsak akció, ami élettel tölti meg az egész történetet, és viszi magával. Na és persze ott van még a humor is.

Egy interjúban Márk stílusát Rejtő Jenőéhez hasonlították. Aki ismeri – és szereti – a Rejtő-féle könyveket, az erre azért felkaphatja a fejét. Én is így tettem, és azzal a szent elhatározással vettem kezembe a könyvet, hogy ezt a stílusegyezést leellenőrizzem. Aki ezt a hasonlatot alkotta, nem beszélt a levegőbe. Márk könnyed, fricskás humora, és a szemléletes leírásokkal elénk tárt komikus helyzetei valóban Rejtőt idézik. Márk ösztönösen adja a humornak azt a fajtáját, amit minden ember egy pillanat alatt magáévá tud tenni, és elképzelve a helyzetet, nagyokat röhög rajta. Én pedig egyszerűen imádom, hogy a történet tele van komikus jelenetekkel.

Na de hogy ne csak pozitívumot mondjak, ejtek néhány szót egyéb dolgokról is. Egy picit nehézkes volt, a „csibészes naplóban” a történet dinamikája, mert azt nem éreztem egységesnek. A humorral ellentétben, ami folyamatosan egy szinten mozgott, az izgalmas jelenetek időnként megakadtak, és volt, hogy hosszabb időn keresztül csak a piti bűnözői hétköznapokat „éltük”. Az igazán izgalmas rész a történet közepétől indult, amikor a helyszín Rómába került át. Onnantól nem volt megállás, és az üldözések, erkélyről ugrálások, röpködő golyók sorában pont azt kaptam, amire vágytam: hogy nem akarom letenni a könyvet. Itt-ott jól jött volna némi magyarázat, egy kis plusz infó, mert nem volt teljesen érthető végül mi-hogy alakult úgy,ahogy.

Például egy baleset után, hogyan lehetséges, hogy a következő képkockában már delikvenseink egy koreai bűnözőnél ébrednek? Jó lett volna ehhez egy kis adalék.

A szereplők közül két személynél éreztem úgy, hogy több szerep jut nekik, aztán egy kis csalódással vettem tudomásul, hogy nem, ez bizony ennyi volt. Egyikük korán meghalt (pedig esküdni mertem volna, hogy még visszatér), másikuk feltűnéséről pedig romantikus szálat feltételeztem, így aztán kicsit furcsálltam, hogy feltűnik, aztán meg csak úgy eltűnik.

De mint mondtam, ez csupán az én véleményem, ki tudja, talán csak olvasói szőrszál hasogatás, vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak még többet akartam olvasni a sztoriból. Bárhogy is legyen, két estémet tette vidámmá a könyv forgatása, és mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szereti a hazai tájakon, ízig-vérig hazai szereplőket felvonultató könnyed, de nem egyszerű történetet.

A cikket írta: Andrási Adél

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.

Mindenek előtt két kérdést szeretnék tisztázni.

Először is: miből lesz a cserebogár?

Általánosságban elmondható, hogy a legtöbb könyvimádó már gyerekkorában megismerkedik a könyvek izgalmas és színes világával – többnyire mesék formájában. Hozzám hasonlóan biztos sokan emlékeznek még milyen volt elmerülni egy kalandokkal, csodás lényekkel teli világban, ahol nem egyszer mi magunk alakíthattuk a történeteket.

Tehát a mesék nagyon is fontos szerepet játszottak a könyvimádatom kialakulásában.

Számos egykori kedvencemből ma is fel tudok idézni jeleneteket, vagy olyan élményeket, amelyek az esti mesemondáshoz kapcsolódnak.

De mitől lesz egy könyv meghatározó?

Csupán az, hogy érzelmeket vált ki, nem tűnik elégségesnek – ezt minden valamire való könyvtől elvárjuk, amit a kezünkbe veszünk. Egy jó könyv attól lesz meghatározó, ha egyúttal formál, alakít minket, nem egyszer úgy, hogy észre sem vesszük. Ezek azok a könyvek, amiket időről időre újra előveszünk, és mindig találunk bennük valami újat, amiben magunkra ismerünk.

Ha visszagondolok a gyerekkori könyvélményeimre, az első, ami megjelenik előttem, Fekete István Vukjának egy kissé viharvert, itt-ott kiszínezett példánya. Nem tudom hányszor olvastam, de az biztos, hogy nem egyszer vittem magammal az oviba. A könyvmolyságot nem lehet elég korán elkezdeni.

Vénségemre már nem olyan könnyű felidézni, hogy gyerekként miért rajongtam annyira az árva kisróka történetéért. Azt gondolom, tudat alatt már akkor is azokhoz a karakterekhez húzott a szívem, akik valamiért mások voltak, akikre nem lehetett rásütni a normális vagy átlagos bélyeget. Ahogyan rám sem. Vukban magamat láttam – okos volt, önfejű, önzetlen, játékos és bátor, mindenek előtt pedig szeretetre méltó. A rókák szabad népének büszke fia.

Nem olyan rég újra a kezembe akadt a könyv, és még így felnőtt fejjel is elképesztett az a játszi könnyedség és természetesség, amivel Fekete István életre keltette nem csak a szereplőket, de az egész környezetet. Egyáltalán nem esik túlzásokba, mégis az ember úgy érzi, mintha ott lenne a megelevenedett erdőben, testközelből látná a rókakölyköt, aki épp élete első zsákmányát igyekszik elejteni, ahogy felnő és ugyanolyan bölcsességgel és ravaszsággal néz szembe az ismeretlennel, mint híres felmenői.

Egyszerű, sallangmentes stílusával nem csak a gyermekek, de a felnőttek számára is élvezhetően ismertet meg mindazzal, ami az élethez tartozik: a halállal, az elmúlással, a felnőtté válással, a bátorsággal, a család fontosságával és azzal, hogy az élet akkor is tartogat meglepetéseket, amikor már nem számítunk rá. De talán a legfontosabb üzenete Fekete Istvánnak, hogy szeressük és tiszteljük a természetet, amely olyan csodákat rejt, amelyeket mi simabőrűek talán fel sem tudunk fogni. Egy biztos, én sosem éreztem annyira közel magamhoz, mint ezeket a sorokat olvasva:

„Lefelé hajlott a nap. Búcsúzóul betekintett még

az erdőbe, hol hosszúra nyúlt az árnyék, és a

szelíd szemű gerlék halkan kurrogtak. Vörös

fényben úszott a fák dereka; hazafelé

zümmögtek a méhek, és csengő madárdal

fuvolázott ezer hangon.”

A cikket írta: Takács Timy

Szilágyi Heléna Ahol a part szakad című könyve a Colorcom Kiadó gondozásában jelent meg. Rég olvastam már ifjúsági regényt, izgatottan vártam, mit rejtenek az oldalak. Felemás élménnyel gazdagodtam.

A történet roppant egyszerű. Középpontjában Szabó Írisz áll, akinek az erős külső nyomás ellenére meg kell találnia önmagát. A lány ugyanis már kiskora óta az árnyékba húzódva él. Előbb az ikertestvére mellett képtelen kiteljesedni, majd a legjobb barátnője is elvonja tőle az emberek, és a fiúk figyelmét. Az elvárásoktól hemzsegő világban Írisznek nem csak azzal kell megküzdenie, hogy fiatalon elhunyt húga tehetségét még csak meg sem közelíti, éveken át szerelmes reménytelenül az osztály legcsillogóbb tehetséggel és jövőképpel megáldott fiújába. A fejlődésregény végigvezet minket a kamaszkor legnagyobb dilemmáin.

Ki vagyok én? Mit akarok valójában? Tényleg én akarom? Hogyan lehetek önmagam? Vajon a szüleim tényleg a legjobbat akarják nekem? Mi van, ha csak a saját vágyaikat akarják velem beteljesíteni?

A regény remekül feldolgozza ezeket a kérdéseket.

Azonban.

Az, hogy Írisz szemszögéből ismerjük meg a történetet, több átkot is magában hordoz. A történet csapong a gyermeki Írisz és felnőtti önmaga gondolatai között, ami önmagában nem is lenne probléma, hiszen sok regény dolgozik hasonló módszerrel, és eképpen tényleg egy fejlődéstörténetet ismerhetünk meg, azonban néha nem sikerült megtalálni az összhangot a két látásmód között. Sokszor tűntek az események utólagos belemagyarázásnak, ami tűnhet a fiatalkori történések felnőttként való értékelésének is, ami megállja a helyét a történetben, azonban az utalások nem voltak mindig a helyén, ami miatt egy furcsa, félig nosztalgikus, félig valós idejű cselekmény jött létre.

Ezen túl a szöveg sem volt mindig konzisztens, amit leginkább a korrektúra hiánya okozhatott. Amellett, hogy előfordulnak benne a kontextusba nem illő, esetleg véletlenül otthagyott félmondatok, számos súlyos helyesírási és tördelési hibát találtam, ami sokat rontott az olvasási élményen.

Ennek ellenére a történet olvastatta magát, noha szinte biztos voltam abban, hogy miképpen ér véget. Ugyan a történet hangulata leginkább komornak, incentrikusnak írható le, jól jellemzi, mi mindenen megy át egy kamasz, ha elveszti a testvérét, az évek múltán a legjobb barátnőjét is, miközben magára talál, és még a szerelem is elképzelhető perspektívává válik.

Az Ahol a part szakad összességében lelkileg jól megalapozott történet, leginkább azoknak ajánlott, akik szintén hasonló problémákkal szenvednek, hogy az életük e történet által talán egy új nézőpontba kerüljön.

A cikket írta: Judy Tóth

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.

Ahhoz, hogy egy fordítást minimum jónak nevezhessünk, számos feltételnek kell teljesülnie. Ellenkező esetben csúfos kudarcot vallunk. Ebből adódóan pedig pont ugyanennyi buktató várhat ránk a végleges szöveg elkészülése felé vezető rögös úton. Ebben a cikkben ezeket a sarkalatos pontokat szedtem össze, helyenként néhány, szubjektív példával szemléltetve, mire is gondolok. Lássuk tehát, milyen ismeretek/képességek/feltételek hiányában ne ugorjunk neki a legközelebb kezünkbe vett szöveg lefordításának!

1. MEGFELELŐ NYELVTUDÁS HIÁNYA

Na jó, ez elég triviálisnak tűnhet így első ránézésre. Még talán másodikra is. De attól, hogy olvasás közben megértjük a szöveget, tisztában vagyunk az alapvető nyelvtani szabályokkal és viszonylag széleskörű szókinccsel rendelkezünk, még nem leszünk jó fordítók. A magyarhoz hasonlóan más nyelvek is rendelkeznek eltérő nyelvi szerkezetekkel régióktól függően, a nyelvre jellemző szófordulatokkal, frázisokkal, mondásokkal és számtalan aprósággal, ami megnehezítheti a dolgunkat.

2. A FORDÍTÁSI MÓDSZER MEGHATÁROZÁSÁNAK HIÁNYA

Alapvetően két fajta fordítási módszert különböztethetünk meg, melyeket már az ókorban is felismertek: a szó szerinti és az értelem szerinti fordítást. Maga Ciceró pl. inkább az utóbbit részesítette előnyben tevékenysége során. Véleményem szerint egy jó fordítónak tudnia kell, mikor melyik módszer használata vezet eredményre, vagy akár ötvözheti is a kettőt. Lehetne pro és kontra érveket hozni mind a kettő mellett, de az első és legfontosabb célkitűzés az eredeti szöveg lehető legpontosabb visszaadása. De, hogy kicsit érzékeltessem a kettő közötti különbséget: én már egészen fiatal korom óta zenefüggőségben szenvedek. Mivel azonban német nyelvet kellett tanulnom már az általános sulitól kezdve, nagyjából semmit sem értettem az angol számok szövegeiből. Így hát nem maradt más választásom, mint fogni egy szótárat és egyesével kibogarászni a szavakat, megpróbálva valami értelmeset kihozni a dologból. Maradjunk annyiban, hogy nem volt túl sikeres vállalkozás. Sokszor bármennyire szeretnénk szó szerint fordítani valamit, a célnyelv nem biztos, hogy alkalmas rá, így megpróbálunk olyan közel maradni az eredeti jelentéshez, amennyire csak lehetséges, hogy a szöveg vagy mondat értelmét adhassuk vissza.

3. FOGALMAZÁSI KÉSZSÉG HIÁNYA

Tökéletes fordítás nem létezik. Minden egyes alkalommal, amikor egy szöveghez nyúlunk, bármily odafigyeléssel is tesszük, nem kerülhetjük el, hogy valamilyen módon ne formáljuk, ferdítsük el azt. Néha a nyelvből adódóan, máskor a fordító személyisége, stílusa nyomja rá a bélyegét az elkészült anyagra. Épp ezért nem elég, ha a fordító jó nyelvi készséggel rendelkezik, szükség van a jó fogalmazási képességre is. Mind közül talán ez a pont az, ahol a legtöbb fordítás elcsúszik. Ennek egyik oka lehet, hogy nehéz megtalálni az egyensúlyt: miközben minél pontosabban akarjuk átadni az eredetit, a kevesebb figyelmet fordítunk arra, hogy ne váljon a megfogalmazás banálissá. De térjünk is át a következő pontra, ami szorosan kapcsolódik ehhez.

4. AZ ALÁZATOSSÁG HIÁNYA A SZÖVEG ÉS SZERZŐJE IRÁNYÁBA

A szöveghűségre való törekedés közben érdemes egy kis figyelmet fordítani arra, hogy a szöveg valamilyen módon megőrizze az író stílusát, az egyéniségét, miközben a fordítóét a lehető legjobban háttérbe szorítja. Ha valami, hát ez biztosan nem könnyű és általában nem is mindig szokott sikerülni, ami persze érthető és végeredményben nem ítélhetjük meg emiatt túl szigorúan a fordítót. Tudom, hogy mindig a Cal Leandros sorozattal példálózók, de ha valaha találkoztam könyvvel, amelynek a fordítása közel volt a tökéleteshez, akkor az ez volt. Takács Gergely tö kéletesen eltalálta a könyvek hangulatát, az író humorát és stílusát miközben lényegében semmit sem változtatott rajta. Egyszer szeretnék találkozni vele és kezet fogni.

5. A CÉLKÖZÖNSÉG ÉS A CÉLNYELV ADOTTSÁGAINAK FIGYELMEN KÍVÜL HAGYÁSA

Vannak persze azok az esetek, amikor bizonyos mértékig szükség van a fordító beavatkozására a szöveg kezelése során. A magyar nyelv abból a szempontból egy picit speciális (és ezt lehet, hogy az elfogultság mondatja velem), hogy képesek vagyunk nagyon választékosan, a legkisebb nüanszokat is kifejezni akár szóban, akár írásban. Olykor megesik, hogy ez bizony a könyv javára válik, de az is előfordul, hogy a fordítót elviszi a hév és az egyszerű fogalmazás helyett kissé barokkosra sikeredik a végeredmény. Vegyünk egy pozitív példát arra az esetre, amikor a fordító szükségszerűen megváltoztatott neveket és fogalmakat nem a saját szeszélye folytán, hanem mert így a magyar olvasóközönség számára sokkal befogadhatóbbá vált. Tóth Tamás Boldizsár remek érzékkel interpretálta J. K. Rowling világhírű klasszikusát, a Harry Potter sorozatot. Némi humorral és leleményességgel adott életet a karaktereknek és bizonyos fogalmaknak, amelyekkel mindannyian könnyedén azonosulni tudtunk, miközben a lehetőségekhez képest hű maradt az eredeti könyvekhez. Hogy valóban szükséges volt-e ilyen mértékben belenyúlni? Nehéz megmondani. De feltehetően ez is nagyban közrejátszott abban, hogy hazánkat is elvarázsolta Roxfort, és a mágikus világ, amibe Harry csöppent. Ahogy a fentiekből is látszik, a fordítás folyamata bonyolult és időigényes feladat.

Bár én cikkemben elsősorban a könyvek fordítására fókuszáltam, de természetesen a fordítás végkimenetelét nagyban befolyásolja a terjedelem, a felhasználás, a célközönség, a megbízó. Hiszen más kereteket biztosít pl. egy jogi szöveg fordítása és mást egy fantasy regény. Utóbbinál kicsit szélesebb a mozgástér, viszont nagyon fontos, hogy következetes legyen a fordítás akár több könyvön át, ha sorozatról van szó. A másik esetben azonban a jogi nyelvben kötött formulákat, szakzsargont kell alkalmazni, precíz megfogalmazással.

A tanulság pedig: úgy lehet elrontani a fordítást, ha fittyet hányunk a szabályokra és nem fordítunk kellő időt a gyakorlásra.

A cikket írta: Takács Timy

A Teremtő erő Cornelie C.G. második, magánkiadásban megjelent kötete.

A közkedvelt Érzelmi vírusveszélyben megismert szereplők kerülnek újra egy izgalmasnak ígérkező, olykor veszélyes kalandba. A történet szerint a főhősnő, Tiziana Montelloni Smith épp a reptérre tart, hogy végre újra találkozzon társával, aki egy ügy miatt néhány napra Washingtonba utazott. Az alapszituáció azonban nem ennyire egyszerű, ugyanis egy erős hóvihar mindenki számítását keresztülhúzza. A gépek késnek, a közlekedés szinte teljesen leáll.

Ebben a feszült környezetben bontakozik ki a regény cselekménye. Amellett, hogy Tiziana állandó érzelmi vitában áll önmagával, hiszen volt párja, Anthony felbukkanása minden leülepedettnek hitt érzelmet újra felkavar. Mindeközben Tiziana jelenlegi párja, Philip Washingtonban próbál egy bűnügyet felderíteni. Ahogy egyre több tény kerül napvilágra, Philip (és ennélfogva közvetetten a szerettei) élete egyre fenyegetettebbé válik, ráadásul a szemünk elé tárul egy forradalmi hatású orvosi felfedezés is, amelyet eddig anyagi és politikai okok miatt próbáltak minél nagyobb titokban tartani, és éppen ezért a törvénytelen eszközöktől sem riadtak vissza.

Minden adott tehát egy pörgős, két szálon futó, akcióban, humorban és romantikában gazdag történethez. Kiemelendő, hogy a szerző kellő alapossággal dolgozta ki szereplők közötti kapcsolatrendszert, és különös aprólékossággal merült el az érzelmi motivációk ábrázolásában, azonban a szöveg néhány helyen nem koherens, és a párbeszédek olykor mesterkéltnek hatnak. Emiatt a történet olykor veszít a lendületéből, viszont a feszes cselekmény (hiszen a történet rövid idő alatt játszódik) nem engedi, hogy a figyelem akár csak egy kicsit is lankadjon.

Cornelie C.G. jó ütemben váltogatja az akciódúsabb jeleneteket az elmélkedő, lelki folyamatokat, vívódásokat ábrázoló eseménysorokkal, és amikor már ez sem lenne elég, bevezet egy science-fiction vonalat az orvosi felfedezésnek köszönhetően, aminek a valószerűsége ugyan megkérdőjelezhető a való életben, viszont a cselekményben egy nagyon alaposan kidolgozott, hihető tényként jelenik meg.

Összességében a Teremtő erő egy könnyed olvasmány lehet mindazok számára, akik egy romantikus történetre vágynak, de azoknak is, akik inkább a krimi vonalán haladó regényeket kedvelik, a két szál ugyanis egymástól függetlenül is értelmezhető és kedvelhető, mégis együtt alkotnak teljes egész történetet. Bár a cselekmény csak lassan, komótosan építkezik, mégsem válik monotonná, nem csapong, és végig fenntartja az érdeklődést.

Leginkább egy hosszú munkanap levezetésének ajánlom az unalomig ismételt szappanoperák helyett.

A cikket írta: Judy Tóth

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.

„Mindenütt jó, de legjobb otthon.” - Mind ismerjük a mondást, ugye? Ismerjük, de közben mégsem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget. A hétköznapokban nem igazán jut az eszünkbe. De mégis ott van, a megfelelő időben felbukkan, megtölt minket az érzéssel, hogy van hová tartoznunk, és megmutatja, merre húz a szívünk, úgy igazán.

Amikor az ember valami olyan dologba kezd, ami száznyolcvan fokos fordulatot jelent addigi életéhez képest, valami megváltozik. Körülötte, de leginkább benne. Másként kezdi szemlélni önmagát, és vele együtt mindazt, amiben, ahol él.

Ha ez az új dolog egy olyan kreatív, művészi tevékenység, mint az írás, amelyhez egy egészen más szemléletmód is társul, akkor azt hiszem – és ez bizony személyes tapasztalat –, az újdonsült író úgy csodálkozik rá a világra, ahogy azelőtt addig még nem tette.

Ismeretlen, erős impulzusok érik, felfigyel rá a külvilág, és meg kell mutatnia magát az új szerepben még azon a helyen is, amit egyébként az otthonának nevez. Önmaga számára is új ismerőssé válik.

Épp ezért én picit átalakítottam a korábban említett mondatot: „Mindenütt jó, de a legszívmelengetőbb otthon.”

Pontosan ez fogalmazódott meg bennem egy évvel ezelőtt, amikor a Móricz Zsigmond Megyei és Városi könyvtár szervezésében, a 90. Ünnepi Könyvhét rendezvénysorozatának keretében, ott ültem a színpadon a Váci Mihály Kulturális Központ előtti téren.

Először hívtak meg ilyen rendezvényre? Nem.

Először vettem részt hasonló beszélgetésen? Nem.

Először dedikáltam könyveket? Nem.

Ez volt az első találkozásom az olvasókkal? Nem.

A fővárosban számos hasonló eseményhez volt már szerencsém, ez most mégis annyira más volt, mint az addig átéltek. Az érzés, hogy otthon vagyok, hogy ott lehetnek azok a szeretteim is, akik sokszáz kilométerrel arrébb nem tudtak velem tartani, és először láttak író szerepben ilyen rendezvényen, felülmúlhatatlan.

Én azt vallom, hogy minden alkalmat meg kell ragadnunk. Pozitív élményeket szerezni, feltöltekezni. Erre egyaránt jó egy kedves olvasói visszajelzés, vagy egy írói, könyves rendezvényen való részvétel is. Sokszorosan igaz ez a hazai pályán történő bemutatkozásra!

Tavaly nekem ez sikerült, hiszen én itt vagyok otthon.

Kótajon, egy Nyíregyháza melletti településen nőttem fel. A bátyám és én, igazi falusi gyerekek voltunk. Télen halálmegvető bátorsággal csúszkáltunk szánkóval a meredek kanálispartról, és közben az sem zavart minket, ha fejjel lefelé landoltunk egy nagy kupac hóban. Tavasszal alig vártuk a cserebogarak rajzását, hogy játszhassunk velük, nyaranta pedig olyan porosak voltunk a nap végére, hogy fürdés után centis sarat hagytunk magunk után a kád alján.

Emlékszem, kicsi koromban mekkora élmény volt, amikor valamilyen ügyben Nyíregyházára mentünk a szüleinkkel. Gyerek szemmel nagynak és csodálatosnak láttam a várost, ahol bárhová néztem, újabb és újabb érdekesség várt.

Nekem nem kellett ám messzire menni, szuper programokért a nyári szünetre! Sóstón az állatkert és a strand megadott mindent, amire szükségünk volt, amiben kiélhettük magunkat.

Később, a középiskolai diákévek alatt még inkább barátságot kötöttem a várossal. Hihetetlenül felszabadító élményt adott, hogy már egyedül róhattam az utcákat, mint a nagyok. A főiskolát is itt végeztem el, majd az első munkahelyemet is a megyeszékhelyen találtam meg.

Ma, ha lehet még szorosabb kapocs fűz Nyíregyházához, hiszen két éve, a városba költözéssel egyik legrégebbi álmom vált valóra.

A megyében rengeteg író-költő nagyság volt, van otthon. Hogy csak a legismertebbeket említsem: Kölcsey Ferenc, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Végh Antal, Váci Mihály, de nem csak az irodalom terén alkottak maradandót a megye szülöttei, hiszen találunk közöttük neves színészeket, zenészeket, festőket, politikusokat, tudományos téren tevékenykedőket is.

A kiemelkedő embereken kívül olyan csodákkal büszkélkedhetünk, mint a Múzeumfalu Sóstón, a Túristvándi vízimalom, az Andrássy kastély Tiszadobon, a Lekvárium Penyigén, ahol „Szatmár fekete aranya” készül, és persze a messze földön híres könnyező Madonna Máriapócson.

Tudatában vagyok szűkebb szülőföldem múltjának, értékeinek, és mindig büszkeséggel tölt el, hogy én is ide tartozom. Nem tagadom azt sem, hogy amióta a könyvek világa mellett köteleztem el magam, jelentős motivációt nyerek az előttem lebegő nagy nevek példájából.

Hat év és nyolc könyv ide vagy oda, én még mindig az utam elején tartok. Az irány viszont már nem ismeretlen a számomra. Szeretném a megye, szülőfalum és Nyíregyháza hírnevét öregbíteni, és bárhová sodor is az élet, amikor ide jövök, mindig haza érkezem. Eddig és ezután is.

A megye és lakói különleges helyet foglalnak el a szívemben, és minden alkalmat meg kívánok ragadni, hogy hozzájuk való kötődésemet kifejezzem. Eme röpke írásra is az irányukba húzó szívem ihletett, és kitaláltam valami mást is!

Elhatároztam – és ebben a Kiadóm is támogat –, hogy a könyveimet Nyíregyháza és környéke lakói speciális csomagajánlatokban, és nekik szóló kedvezményekkel vásárolhatják meg most és a jövőben is, személyes átvétellel a megyeszékhelyen, tőlem.

Én mindeközben tovább dolgozom, írok, sorban hozom a könyveket, és fáradhatatlanul teszek azért, hogy megismertessem magam a hazai könyvszeretőkkel. Remélem, sok- sok lehetőségem adódik majd erre!

Mert írni öröm.

Ha olvassák a könyveimet, az boldogság.

Olvasókkal találkozni megtiszteltetés. 

Ha pedig elérem a célomat, és egy napon a nevemet a megye írói között tartják majd számon, az lesz életem álmának megvalósulása.

Maradok tisztelettel: Leda D’Rasi, vagyis Andrási Adél, egy örök szabolcsi lány.

Ui.: Számomra minden kedves meglévő és leendő olvasó fontos, így mindenki megtalálhatja a neki szóló kedvezményes könyvcsomagot a shop.konyvmogul.hu oldalon.

Írnál nekem? A ledadrasi@mogulkiado.hu címen megtalálsz vagy keress meg a közösségi oldalakon (Facebook, Instagram)

A nyári hőségben mindig vízpart mellé vágyok. Kihasználva azt, hogy a városon keresztül folyik a Duna, biciklire pattanok és célba veszem a Római partot olvasáshoz tökéletes helyszín az árnyékos, ezer és ezer vendéglátóipari helység kínálata.

Egyik kedvenc helyem a Fellini Kultúrbisztró. Mintha egy pici francia Riviéra lenne a Duna parton. A pult mögött állók csíkos pólóban várják a kívánságokat, legyen szó akár italról vagy épp ételről. Én egy jéghideg rosé fröccsel a kezemben tettem meg a néhány fokból álló lépcsőt le a kavicsos partra. A szintén csíkos nyugágyak egyikén helyeztem el magam. Percekig néztem a vizet, ami teljes nyugalmat sugárzott magából. A háttérben francia sanzon zene szól. Valóban egy pici francia hangulat a parton.

Szeretem ezt a helyet, mert...nyugalmat áraszt, békés, látni az eget, árnyékban ülhetek, vagy épp napon, belelógathatom a lábam a Dunába, kavicsos, limonádés, fröccsös, szendvicses, zenés, filmes, csíkos. Ha kedvem támad, beszélgethetek, vagy ellehetek a saját gondolataimmal, olvashatok, filmezhetek vagy nézhetek ki a fejemből, figyelve az előttem elhaladó hajókat, kacsákat vagy épp kajak-kenusokat.

Sokrétű programmal halmoz el a hely. Hogyha sötétedéskor érkezem, filmet nézhetek egy kifeszített vászonra vetítve. Hallgathatok élő zenét, ehetek grillszendvicset, házi sütit, ihatok belga sört, limonádét vagy épp kávét. Érkezhetek biciklivel, gyalog vagy busszal. Autóval is, csak messzebb lehet parkolni. Ez a hely tényleg a Duna parton van.

Márai Füveskönyvét hoztam magammal. Tudtam, hogy hosszabb hangvételű fejezetek befogadására ebben a miliőben nem biztos, hogy képes lennék, viszont a Füveskönyv egy-egy leírása után átgondolva az olvasottakat pihentettem a szemem a fodrozódó Dunán. A napot néha egy-egy felhő takarta, játszi könnyedséggel árnyékot vetett a partra. Itt teljesen ki tudtam kapcsolódni. A Duna hozta hűs levegő, a kavicsos part, a sanzonok, a leírt gondolatok.Mind-mind a teljes kikapcsolódást hozták el számomra.

Márai e művét azoknak ajánlja, akiktől élete során tanult, legyen szó a csodáról, a rendkívüliről, a feladatról és a pillanatról, a remekművekről és mindenről, ami a félelemmentes élethez kell.

Zárszóként ezt írja az olvasásról:

Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymás után, előre és hátra hallgatózva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.

Ilyen gondolatokat olvasni a Felliniben, tényleg az édes életet hozza el.

A cikket írta: Ráki Tamás