Könyvet mindenkinek - Nekem, Neked és neki is

2019\07\09

Andy Baron: Pareidolia

Vigyázat: abszurd humor!

A pareidolia egy pszichológiai jelenség, amikor az emberfia (lánya), mondjuk ismerős arcot, szimbólumot lát olyan helyen, ahol az nincs is. Jézust a pirítóson, vagy Einstein pipázó sziluettjét a hitvesi ágy másik felén, a párnahuzaton. Ez utóbbi, mondjuk lelombozó lehet annak, aki nem a tudományt választja jegyeséül, de a jelenség ettől még létezik.

Hogy jön ez ide? Elmesélem.

andybaron.jpg

Amikor megkaptam meghívásomat az Imádom a könyveket páholyba, még sokat kellett gondolkodnom, hogy elmenjek-e. Nagy kedvem volt menni, de Anikó Nagymester a belépéshez szükséges jelszót rébusz formájában közölte és én nem voltam biztos a megfejtésemben. Márpedig jelszó nélkül nem lehet belépni. Ezt ugyan senki sem mondta, de a titkos társaságok természetéből fakad a jelszó szükségessége. Ráadásul ez egy kérdés-megerősítés típusú szignum volt.

Annyit telefonon már elárult a Nagymester, hogy egy nagyon titkos bolt hátsó traktusába kérezkedhetek be ezzel, és ott fogom találni a könyvkészítők páholyát. El is jutottam Jakabfalvára, amely zsákfalú, ráadásul minden utcája zsákutca. Már majdnem úgy éreztem, zsákutcába futottam, amikor megláttam a mattult cégért: Minden Eladó. Alul kisebb szöveggel: Nagyalakú Natália boltja, alapítva 1450-ben.

A boltban elől és hátulgombolós ruhák lógtak, hátrébb, a félhomályban pedig csak hátulgombolósak, és hegyekbe halmozott könyvek kínálták magukat. Néhány jakabfalvi asszonyság a ruhák között válogatott, a könyvekre rá sem hederítettek. A pultnál valóban egy nagy alakú nő támaszkodott.

– Mi tetszik? – kérdezte.

– Tetszik a nyár, az írás-olvasás tudománya és a kiskutyám – feleltem őszintén.

Felvont szemöldökkel nézett rám, úgy éreztem, hogy máris a belépéshez szükséges jelszót kell mondanom.

– A kávébab a konyhában lesz zaccos? – kérdeztem, mert Anikó feladatából ez a kérdés következett.

– Mit tudom én! – mondta közönyösen a nő, én pedig éreztem, hogy elbuktam.

Ekkor megérkezett egy még nagyobb testű hölgy.

– Köszönöm, Klárika, hogy helyettesített, most elmehet. Önnek meg csak annyit mondok: a zacc, az még nem mindennek az alja.

– Huhh – jelentettem ki megkönnyebbülten. A nő hátra, a könyvek mögé mutatott, én pedig belevesztem a félhomályba.

Már éppen nem voltam látható, amikor egy hipermodern lift ajtaja tárult előttem, és én beléptem. Megkezdődött fél napig tartó ereszkedésem, néha oldalirányba tartó száguldásom, majd végtelen emelkedésem. A végtelen ez esetben csupán metaforikus, hiszen tizenkét óra múlva már ki is szállhattam a fülkéből. Zsebre tettem a boltban sietve felkapott Gutenberg-bibliát és Corvin-kódexet, melyeket útközben olvasgattam és előreléptem. Két tengerészgyalogos igazoltatott, retinavizsgálatot tartottak és anális beültetések után kutakodtak. Ez utóbbi korszerűtlen heteroszexualitásom miatt nem esett jól, de a csapatért mindent! Oda is kísértek a Nagymester asztalához, ahol ismerősökkel találkoztam.

Itt mindenki nagymester volt, egy kicsit kisebb nagymester, mint Anikó Nagymester, de kismesternél mindenképp nagyobbak. Itt volt Reni Mester, Lewis Thomson Mester, D’Rasi Mester, Borka Mester, Laci Wesley Mester és mestergerenda tartotta a födémet. Ennek nagy tisztelettel kellett köszönni, ámde nem túl alázatosan.

– Különben ellágyul – magyarázta Anikó Nagymester –, az pedig épületek teherbíró elemeinél végzetes lehet.

– Érzem – mondtam, mert tényleg éreztem –, hogy a bölcsesség fellegvárába, illetve, ha még a talajszint alatt vagyunk, akkor a fellegbarlangjába kerültem.

– A mai programunk, hogy összeesküvést hirdessünk a Gutenberg-galaxis megóvása érdekében. Nagyon titkos, ezért előbb megkávézunk.

A mesterek máris elmélyedt kávézásba kezdtek. Én magam egy arabikába mártott jégkrémes pálcikát rágcsáltam, hozzá pedig Borka Mester rajzait nézegettem.

– Készül a képregény is – mondta a mester – Kifelé Robin testéből, a címe. Csókolózni fognak benne és egyéb kalandokat elkövetni.

– Én már láttam – tette hozzá D’Rasi Mester egy aranybarna kapuccsínó párafelhőjéből – dögletesen jó. – D’Rasi mester arcán, mint mindig egy csodaszép jóboszorgány és egy nemes hölgy vonásai keveredtek, tekintete és szemüvege el volt párásodva a kávégőztől.

– Az első randin megcsókolják egymást – közölte Wesley Laci Mester – mind a tizenkét alkalommal, alkalmanként tizenkétszer, de ez nem tudom, mennyi. Motorral jöttem, még kissé ennek hatása alatt vagyok. Brümm-brümm…

– Egyszáznegyvennégy csók – mondta Reni Mester, aki a matematika és a humánum egyesítésén fáradozott, de cseppet sem volt fáradt. Kislányosan pajkos fintort vágott, majd megtetézte egy huncutul csillámló tekintettel. Mindenki tudta, hogy képzavarral élek, de nem szóltak rám.

– Ez kettővel több – mutatta laptopján Lewis Thomson Mester –, mint a Putty Elek weboldalán olvasható száznegyvenkettő csók, ráadásul azok közül kettő nyakra adott puszi volt. Ez többek által megerősített tény. – A mester szelíden elmosolyodott, mivel szelíd alaptermészetű volt és mosolygós, így nem tehetett mást.

Anikó Nagymester szeretettel legeltette szemét a társaságon. Amint ezt gondoltam, kissé furán nézett rám az újabb, legeltetős képzavar miatt, de nem szerkesztett ki.

– A nagyon titkos terv – jelentette ki a Nagymester, miközben négy-öt laptopot húzott maga elé –, hogy elárasszuk a könyvpiacot kiváló szerzők műveivel. Ezért vagy most itt, mert te is egy kiváló szerző vagy.

Majdnem elpirultam, de még időben eszembe jutott, hogy nagyképű vagyok, így maradtam az alapszínemben.

– Itt van Renate Mester, valamelyik laptopomon, konferenciahívásban. – Hol vagy, Mesterem?

– Itt, a harmadik laptopon – szólt nyugodt hangon az említett mester. – Már írom is az internetes mémet: „Könyvet, ha fogsz, nem nyafogsz!”. – Renate Mester hangja éppen olyan kiegyensúlyozott, nyugodt benyomást tett, mintha személyesen jelen lett volna. Ámbár lehet, hogy csak a svájcban divatos orvosi pemetefűtől és a kakukkhegyi mályvától volt ily szép tónusú a hangja.

– És én mit tehetek – kérdeztem óvatosan – ez ügyben? – igyekeztem hozzátenni, hogy „ez ügyben”, mert egyébként tudni szoktam, mit tegyek. Ha nem tudom, olyankor is úgy teszek, mint ki tudja, de hiszen mondtam: nem vagyok kisképű…

– Nos, ha kitalálsz innen – instruált a Nagymester – add hírül a világnak, hogy az Imádom a könyveket hamarosan újabb minőségi olvasnivalóval látja el. Mármint a világot. Ugye, te tudsz titkot tartani?

– Én nagyon. Egyszer beütöttem a lábam és másodpercekig nem üvöltöttem fel.

– Akkor, Andy Mester most menj és a titkot ne tartsd magadban!

Én el is indultam, de egyszerre kiáltottak utánam:

– A kávés pálcikád! Nem nyaltad le rendesen!

Mivel ez a csodálatos csapat rajong a jó kávéért, nem hagyhattam lenyalatlan a pálcikám. Gyorsan megtettem, pedig nem szeretem a szálkás pálcát, de a kedvükért megtettem.

Ezután (a súlyos titok terhétől kissé szédelegve) a liftet kerestem. Csak egy jellegtelen kis ajtót leltem, kitártam és újabb képzavarként beáramlott a Teréz Körút nyári fényvihara. Kitámolyogtam, becsuktam magam után az ajtócskát és pihegtem. Hirtelen eszembe jutott, hogy nem készítettem fotót a csapatról, pedig nálam volt ötszáz megapixeles úti kamerám. Visszafordultam, hogy intézkedjek, de az iménti ajtó helyén csupán graffitizett téglafalat láttam. Álmodtam volna?

Ekkor láttam meg a járdán szigetként álló kürtöskalácsos bódén Anikó Nagymestert és mestertársait. Csak addig láttam őket, amíg nem pislantottam. Pislantani persze muszáj, szemszárazság elkerülése miatt. Tudom, hogy a pareidolia nevű jelenséggel volt dolgom, de ez megerősített abban, hogy máris hazaszaladjak, megírjam e-beszámolót és elküldjem a Washington Post-nak, a Herald Tribun-nek és a Szenmtmártonkáta Havi Hírmondónak.

Üdv a csapatban, Andy! 

könyv miegymás kortárs író magyar irodalom imádom a könyveket magyarszerző könyvmogul irodalmi közösség

2019\07\09

Könyv - Moly - Válogatás

Leda D'Rasi: Végzet c. könyvéről Nikolett0907 értékelése

"– Mi történik a világgal? – kérdezte magától már sokadszorra.
Minden tele borzalommal, elég csak a híradásokat figyelni. Szegénység, éhínség, van, ahol a tiszta ivóvízért is harcok folynak.
Kitett, egyedül hagyott, árva gyerekek, akik az utcán halnak éhen. Csonttá-bőrré fogyott kicsik a világ másik felén, ahol napi egy szelet kenyér életet menthet.
– Hová lett az emberség?"

a_vegzet_moly.jpg

Ezt az értékelést most nagyon nehezemre esik megírni.

Talán kezdeném azzal, hogy bár mostanában sok nagyon jó és néha nagyon minősíthetetlen könyvet volt szerencsém olvasni, de nagyon kevés olyan akadt, amely beleégette magát a lelkembe.

Sokszor hirdetem mennyire fontos, hogy meglássuk hol élünk, kik vesznek körül minket, és itt nem csak a közeli családtagok, vagy barátok, munkatársakat értem.
Ugyan úgy meg kell látni a szomszéd házaspárt a kutyával, vagy az idős nénit a saroklakásban, vagy a hajléktalant, aki napi szinten a túlélésért kunyerál.
Igen tudom, hogy nem lehetünk mindenkivel adakozóak, mert akkor magunkra sem jut és nincs az a havi fizetés ami elég lenne, legalább is ami az átlag keresetet illeti.
De sok kicsi sokra megy alapon gondolkodom, és ha mindenki csak picit segít, ami nem feltétlen az anyagiakat illeti, hisz segítség lehet az is, ha bevásárolsz a beteg idős hölgynek a saroklakásban, hisz pénze van, csak energiája nincs, akkor már többet tettél, mint az átlag emberiség.
Nem osztok tanácsokat, ez az egész csak arról szól, hogy szeretem ha egy könyv megérint, ha az adott történet még napokig velem marad és többször fellapozom, újra olvasok részeket.
Ez a kötet ilyen volt.

Lassan haladtam, sokszor időm sem engedte, hogy olvassam, hisz vizsgaidőszakom kellős közepén vagyok, mégis sokszor visszatértem hozzá.
Azt hiszem, amit ki lehetett írni idézetet én kiírtam, és nagyon komolyan vettem az olvasását.
Pedig ha azt veszem ez a könyv szórakoztató irodalom, csak éppen az okító szándék megbúvik a lapokban.

Tehát az első ami az írónőt illeti, az, hogy bár évek óta gyűjtöm a könyveit, nem olvastam egyet sem.
Viszont minden könyves eseményen váltok vele pár mondatot, és egyre szimpatikusabbnak ítéltem meg.
Tűzről pattant, szorgalmas és jó humorúnak ítéltem meg és ezt nagyon szeretem.
És két oknál fogva úgy döntöttem, ideje olvasni is az írásait.
Az egyik, hogy minek gyűjtöm ha nem olvasom, a másik pedig egy napló, amiről itt semmi értelme írni, de számomra hatalmas segítség a nehéz időkben.

Szóval, hogy ez a kötet került a kezembe, csak annak tudható be, hogy ezt vettem meg tőle utoljára, így evidens volt, hogy ezzel kezdem az ismerkedést.
És milyen jól tettem, hisz elemeiben határozta meg a véleményemet az írónőről és már nem csak, mint embert, de mint a munkája gyümölcse által is megismerhettem egy kis részletet belőle.

Elképesztő energia van ebben a kis könyvben.

Mert bár a mai világunk kiragadott „mocskából” választott egyet és e köré építette a fantasy elemekkel fűszerezett történetét, ez nem egy szimpla misztikus sztori.
Ez egy komoly horror is. Az élet horrora.
És ezt a címkét boldogan rakom rá, mert az elven hústól kezdve minden „finomságával” és részletességével élveztem a leírtakat.
Továbbá egy olyan lehetőséget tárt elém, amely még az olyan hitvilággal élő személyt is megérintette, mint amilyen én magam is vagyok.
Nem vagyok vallásos, hitem teljesen más mint az átlag, de igen én is érzem, hogy kell legyen egy sokkal nagyobb erő, ami befejezi, amit mi „ítélő” lelkek elkezdünk.

Bár elég furán fogalmaztam meg a lényegen nem változtat, mégpedig azon, hogy az ilyen mocskoknak, mint Warrick Johnson meg kell kapnia azt, amit megérdemel. Természetesen mindenkinek jár az esély és nem csak kétszer, hanem többször is. De van, aki nem tanul semmiből, vagy annyira el van telve magával, hogy soha senki segítségét nem látja meg igazán, csak azt, hogy soha semmiért nem ő a felelős.
És meglehet ítélni, de utálom az ilyet és minden ehhez fogható gondolkozást.

Ez a kötet ráébresztet a saját butaságaimra, és bár aprók más ember bűneihez képest, kifogom irtani magamból ezeket, mert bánt, hogy bennem is ott lakozik.

Ami a kötet erejét adja, az a hihetetlen erős alap sztori és a ráépített fantasy, de semmit nem ér ha nem adná meg azt az elképesztő jó írásmódot, amivel az írónő elém tárta ezt a könyvet.

Azt hiszem most először nem azon gondolkozom, hogy a karakterek fejlődtek e, vagy milyenek voltak.
Hanem összességében látom az erejét és azt, hogy méltánytalanul el van hanyagolva ez a kötet.

Tessék olvasni!
Tessék elgondolkodni!
És tessék megítéltetni!
Kinek szája íze szerint!

Nálam csillagos ötös, mind a történet, mind az írónő stílusa!

És köszönöm, hogy megíródott! Rengeteget tanultam belőle, és nem utolsó sorban sokat változtatott rajtam.
Hálás vagyok!
Kedvenc! ♥

Köszönjük Nikolett0907 értékelését!

Leda D'Rasi könyvei megvásárolhatóak: KATT!

könyv válogatás kortárs könyvkritika író könyvmoly végzet magyar irodalom könyvértékelés magyarszerző könyvmogul konyvmogul.hu 1000 könyv leda drasi molyolda

2019\07\08

Olvastam, elmondom!

Az élet talán ad még egy esélyt...kivéve, ha előtte kinyír!

vedelmezo_reci.jpg

Ez most megint egy olyan könyvértékelés, amikor ülök a gép előtt, és azon gondolkodom, a történet melyik jellemzőjét ragadjam meg, melyikkel indítsam az értékelést, és honnan-hová haladjak. Mert szerencsére nem egy olyan könyvről beszélünk, ahol nincs semmi érték, semmi érdekesség, kiemelnivaló.

Talán azzal kezdeném, hogy engem attól függetlenül fogott meg a történet, hogy ha találomra kell levennem egy könyvet a polcról, egészen biztosan nem egy „maffiás, üldözős, de azért romantikus” regényre esik a választásom. Az utóbbi években őrült nagy rajongói tábort gyűjtött maga köré a „rosszfiú romantika”, de igazság szerint ezt a tábort én még mindig elég távolról szemlélem.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem olvastam már a zsánerben, hiszen szeretem feltérképezni, mások számára mi lehet vonzó adott könyvekben, de jellemezzünk engem úgy, mint olyan olvasót, aki racionálisan méri fel még azoknak a könyveknek is a belső értékét, amelyekhez egyébként nem köti olvasói szerelem.

Ezek alapján mondhatjuk, hogy nálam objektívebben kevesen ültek le olvasni A Védelmezőt. És mi lett a vége? Fél liter cola, egy zacskó perec és – szánom-bánom, de tényleg – egy kis dobozos Smarties. Piknik a kanapén kora délutántól estébe nyúlóan.

A történet egyébként viszonylag egyszerű, könnyen követhető, sőt, én már az első gyanús kérdésnél tudtam, ki lesz a bűnös (bocsánat, azt hiszem túl sok CSI-t nézek). Menekülésből, tűzharcból és ezáltal akcióból jut bőven – mondhatni ezt maga a zsáner is megköveteli - , de még így sincs benne olyan léptékű csavar, amitől az ember lánya átvetné magát a korláton a döbbenettől. Ettől függetlenül mégis működik a történet, és azt hiszem, ez két dolognak köszönhető.

Egyrészt a karakterek teszik annyira működőképessé. Mert nagyon jól össze vannak rakva, egyetemistaként és érettebb felnőttként is. Érezhetőek a különbségek, Renáta szépen hozzájuk adta azokat a bizonyos nehéz éveket, amelyek a megfontolt, komoly felnőtteket megkülönböztetik a kapkodó, forrófejű egyetemistától.

A másik dolog pedig, amit nagyon szerettem a könyvben, és vitte a hátán az egészet, az írói stílus. Mert az annyira laza, vagány, a leírásoktól kezdve egészen a párbeszédekig, hogy az egyes sorok csak lökik tovább az olvasó szemét, és miközben egyik oldalt falja a másik után, ráeszmél, hogy a könyvben évek teltek el, ő pedig igencsak jól szórakozik. Ellazul, mosolyog, nevet (és falja azt a nyavalyás perecet).

Ez az, amit sok író kínkeservvel sem tud elérni, az írónő azonban látszólag könnyedén hozta ezt a könyv elejétől a végéig, egyetlen döccenő nélkül, mert én sehol nem éreztem váltást, nem tűnt fel, hogy ez a fajta könnyedség bárhol csorbát szenvedett volna. Ha van valami, amiért nem kell gondolkodnom, hogy egy következő könyvét is elolvassam-e, az ez a fajta könnyed vagányság.

A könyv azt adja, amit egy hasonló stílusú könyvnek adnia kell. Szórakozást, kikapcsolódást, romantikát, némi erotikát, és villámgyorsan tovasuhanó órákat, amikbe azért elég sok dolog belefér: múlt, jelen, egyetemi szerelem, nagy csalódás, félreértés, családi titkok, egymásra találás, helyzet tisztázás, zajos menekülés és veszett keresés a szemét merénylő után. Ja és persze happy end, ezúttal teljesen és visszavonhatatlanul.

Jelentem, nekem ez a könyv nagyon is jól esett!

A könyv végeztével elégedetten ültem tovább a kanapén és magamban elmélkedtem. Ilyenkor végigfuttatom fejemben azokat a szerzőket, akik itthon hasonló zsánerben munkálkodnak. Ismerem a hazai könyvfelhozatalt, hiszen szorgalmasan falom a kortárs magyar szerzők munkáit, így Renáta könyvét azonnal elhelyeztem az általam eddig olvasott történetek sorában.

Én ezt szoktam tenni, egyfajta rangsort állítok fel, de azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Hiszen, ha olvasunk egy könyvet, ösztönösen összehasonlítjuk azokkal, amelyekhez előtte már volt szerencsénk. Aki pedig sokat olvas, annak bőven van rálátása írókra, történetekre, karakterekre, és az is igaz, hogy minél több könyv fordult már meg az ember keze között, annál szúrósabb szemmel méri fel a minőséget, és találja meg az esetleges hibákat.

Nem tudom, talán azért, mert lassan a csapból is ugyanazok a nevek folynak, de azon gondolkodtam, miért van az, hogy valakit a legjobbnak kiáltanak ki egy adott zsánerben, miközben még viszonylag ismeretlen írók is tudnak olyat írni, amivel összehasonlítva a „Nr.1.” könyvét, bizony nem látni azt a szíven ütő különbséget, amitől a legjobb visszavonhatatlanul és örökkön- örökké a legjobb lenne.

Hölgyek, és Urak, azt kell mondjam, egy olyan könyvbe – és vele együtt szerzőbe – botlottam, akit nyugodt szívvel tudok ajánlani, ha hazai írótól szeretnétek „romantikus-erotikus-rosszfiús” könyvet olvasni. Mert vezetheti valaki az eladási listákat, állhat az ő neve mellett olyan nyomtatási példányszám, hogy a szemünk nem tudja felfogni a sok nullát, de még ezek együttesen sem garantálják azt, hogy más nem tud olyat, ha nem épp jobbat írni, mint ő.

Renáta W. Müller Védelmezője ugyanis – és ez itt már a végszó! - nekem jobban tetszett, mint Magyarország toplistás írónőjének könyvei. Ennél a mondatnál szinte hallani vélem, hogy hördül fel a rajongók hada a döbbenettől, és kezdi el gyűjteni az alapanyagot a nyilvános kövezéshez, de az én véleményem ez, kéretik tehát elfogadni. Lebeszélni senkit nem akarok róla, egyszerűen csak ki merem mondani, miszerint, ha ez a zsáner a kedvencetek, adjatok esélyt másnak is a hazai írók körében. Igazi gyöngyszemekre fogtok találni, köztük elsőként is Renáta W. Müllerre!

És ki tudja? Lehet, hogy a ti képzeletbeli dobogótok addigi állása is átrendeződik majd... 

vedelmezo_shop.png

A könyvet megtaláljátok a KönyvMogul.hu webáruház kínálatában!

Írta: Nyíri Abigél

könyv kortárs író webáruház magyar irodalom könyvértékelés imádom a könyveket magyarszerző könyvmogul konyvmogul.hu olvastam elmondom

2019\07\06

Huszonévesen a könyvszakmában

Amikor szemtelenül megéltem az álmaimat

Most azzal kellene kezdenem, hogy már két évesen elsajátítottam az Ablak-Zsiráfot, és azóta is örök szenvedélyem az olvasás. Tök jó lenne, de a kiábrándító igazság az, hogy egészen tizenöt-tizenhat éves koromig (nem emlékszem pontosan, bár jogosan mondhatnád, hogy pedig nem volt az olyan rég) utáltam olvasni. Tízévesen letudtam a Mackótestvért és reméltem, ezzel egy életre lezártam a témát. Aztán a Föld lapos lett és én a kezembe vettem egy könyvet. Igen, önszántamból. Ha az életem múlna rajta, se tudnám megmondani, mi volt a címe, de arra emlékszem, hogy az volt az én vízválasztóm. Beszippantott, megvett kilóra. Nem csak az eufóriát volt szerencsém megtapasztalni (és igen, ez már költői túlzás), hanem hideg zuhany alá állítva a kezembe adta a jövőmet. Ráeszméltem, hogy én ezzel akarok foglalkozni, ezzel fogok foglalkozni! Olyan könyvek megszületésében szeretnék részt venni, amelyek kiváltanak valamit az emberből. Bizonyos érzelmeket, amelyekre akkor, abban az időszakban szükségünk van. Minden könyv okkal kerül a kezünkbe, legyen az egy könnyed limonádé, vagy egy véres krimi. Ha holnap leszakad az ég, én akkor is irodalmi szerkesztő leszek. És hát az is lettem.

huszonevesen_a_konyvszakmaban_amikor_szemtelenul_megeltem_az_almaimat.jpg

Így utólag visszagondolva, logikus döntés volt, hiszen valamikor a Mackótestvér időszakban hatalmas Pindúr pandúrok fan voltam, és hiányoltam a témáról egy könyvet (tök jó lett volna lapozgatni). Így hát befészkeltem magam a családi gép elé, és a 2002-es Word csodával írtam és szerkesztettem (akkor még nem tudtam, hogy a kettőt együtt NEM lehet csinálni) egy Pindúr pandúrok remekművet. Erős gyermeki önbizalmam arra ösztönzött, hogy küldjem el egy nyomdának: itthon felkutattam az összes fénymásolópapírt, és a családi nyomtató segítségével, kézzel foghatóvá vált az én könyvem. „Hú, ez majd bestseller lesz” - mondtam vagányan. (Nem lett.)

Szóval végzősként ennek megfelelően választottam egyetemet, és ezzel egy időben elkezdtem hangot adni az álmomnak. Alapvetően négy és fél csoportra tudnám osztani a kapott reakciókat:

1.: - Magadnál vagy? Éhezni akarsz?

1,5.: Az előbbi, csak nincs töke kimondani (ellenben az arca a képembe üvölti), így nem érdemli meg, hogy egy egész csoportnak tekintsem.

2.: - De aranyos! Azért vállalsz még mellé valami nyolc órás adminisztratív melót is, ugye?

3.: - Ez de menő! Akkor egész nap egy pucc irodában fogsz olvasni a drága kiskosztümödben?

4.: - Majd kiadom nálad a könyvem. *Ha-ha-ha.* (Annyira vesz engem komolyan, mint saját magát.)

Ajjaj.

Nem kevés makacsság és elszántság kell ahhoz, hogy huszonévesen a láthatatlan köpenyedben keresztül sétálj a szürkeség és keserűség által beszippantott, álmokat nem ismerő energiavámpírokon. Egy olyan világban, ahol arra buzdítanak, hogy bármi lehetsz, ha keményen megdolgozol érte, de amint megtennéd az első lépést, nevetve visszahúznak. „Menj biztosra, válassz egy multit.” Kicsit unalmas, de legalább stabil, mint a forint. Végül is, ez is egy érv. Csak egy olyan oldal mellett szóló érv, amiből köszönöm, nem kérek. Én nem egy modernül felszerelt, minimalista épület ezerhatszáz-nyolcvankettedik alkalmazottja tervezek lenni, hanem a kis csapatom könyvkupacának a tetejéről szeretnék majd tiarával a fejemen lenézni.

Vigyázz, jövök!

Az egyetemi éveim alatt jó pár újságíró, szerkesztő, satöbbi járt nálunk, és volt egy dolog, amit kivétel nélkül mindegyikük kiemelt: ha be akarsz futni, le kell térdelned (= ingyen kell dolgoznod). Nagy mellénnyel ráztam a fejem, hogy no way, majd Reni megmutatja... Hiszen miért is kéne nekem ingyen dolgoznom? Ki az a marha, aki önként és dalolva behódol? Nem értettem, naiv voltam, na.

Vannak bizonyos szakmák, ahová vagy csak közeli ismerős által tudsz bekerülni, vagy úgy, hogy felveszed a nagylányos bugyidat és te magad rúgod be az ajtót. (Nem, a Profession nem lesz megoldás.) Nekem ez utóbbit dobta a gép, és bedumáltam magam az egyik legcsodálatosabb kiadóhoz. Nekik új gyakornokuk lett, nekem pedig egy picivel pozitívabb életszemléletem. Azonban ez sem volt egy biztos pozíció: bizonyítanom kellett. Semmit nem fognak a segged alá tolni. Ugyan kapsz egy lehetőséget, de rajtad múlik, hogyan használod fel. Ha te akarod, ők is akarni fogják. Ha te leszarod, észre se veszed, de már más fog a helyeden ülni.  Az emberek haladni szeretnének, és bár le fognak lassítani, hogy felugorj a vonatra, de bármikor készek kidobni a felesleges súlyt. (Ahogy ma már azt én is megteszem.)

Bármibe is kezdesz, az eleje mindig piszok melós. Én is túlestem az unalmas adatrögzítéseken, a webshop feltöltéseken, toborzásokon. Ne érts félre, nem sír a szám, de valóban nem ezek voltak a karrierem legkiemelkedőbb pillanatai. Aztán szép lassan (igazából egész gyorsan), gyümölcsözni kezdett a munkám és a belém vetett bizalom.

Vicces, mennyit változik az ember gondolkodása pár hét, hónap alatt. Hangoztathatod, hogy mennyire nem vagy pénzorientált, mégis általában arra az állásra bólintasz rá, ami többet ígér (jogosan). És mi van akkor, ha semmit nem kínál? (Mint ahogy a budapesti gyakornoki állások 90%-a.) Nem mindegy, hogy egy olyan helyen töltesz el napi x órát, ingyen, amivel soha a büdös életben nem akarsz foglalkozni, vagy egy olyan helyen kamatoztatod az egyetemen elsajátított tudásodat, ami nagyon is fekszik neked. Abban a pillanatban, hogy elmerülsz a szakma rejtelmeiben, mindent száz wattos vigyorral fogsz elvégezni. Persze, jól esne, ha kapnál is érte pénzt, de ahogy bővül a tudásod, úgy nő az önmagadba vetett bizalmad: egyszer leszel olyan piszok jó, hogy vagyonokat keress a szaktudásoddal és a tapasztalatoddal. Tudom, ezt nem mindenki érti meg, és/vagy fogadja el, így egyet kérnék tőletek: ne nehezítsétek meg a dolgunkat a rosszindulatú „Minek pocsékolod erre az idődet?” kérdésekkel. 

Aki hülye...

Ahogy egyre inkább belelátsz a könyves szakmába, valami nagyon furcsa dolog történik: rájössz, hogy itt valóban akkora a káosz, mint azt manapság egyre divatosabb lett hangoztatni. Az egy dolog, hogy az olvasók fejében napról napra osztódnak a kérdőjelek a hazai kortárs írókról, a könyvkiadókról, a backstage-ben történő „finomságokról”. Ami azonban még sokkolóbb, hogy vágni lehet a hazai szerzők tájékozatlanságát. Nincsenek tisztában a szerzői jogokkal, a kiadó keresés menetével, nem tudják, hogyan védessék le a kéziratukat, milyen munkafolyamatok vannak, és még sorolhatnám. Egy részem nem tudja hibáztatni őket, hiszen egy gyerek se tudja használni a villát, amíg meg nem mutatod neki. A másik részem azonban mégsem tud együtt érezni velük, hiszen nem egy kiadó tanítja a villa megfelelő használatát. Csak hát „te jobban tudod”. És mit csinál ilyen esetben egy irányításmániás fiatal? Megpróbálja megváltoztatni az emberek hozzáállását.  

Félre ne érts, nem arról van szó, hogy rezidensként szívműtétet akarnék végezni. De látom, hogy itt k*rva nagy gáz van. Míg te azt nézed, hogy miért tömi egy kislány almás pitével a fejét egy MEKEKE gyűlésen (hiszen iskolában lenne a helye), addig én belül fogom a fejem. Így, az edukációt támogatva elkezdtem írni. Nekem is van még mit tanulnom, de hidd el, neked is. Tíz éve vagy a szakmában? Semmit nem jelent. Az internet úszik a mocsokban, és mágnesként tapadnak az emberekhez a fals információk. Az üvölt, akinek nem kéne, a szakértelmet pedig senki sem hallgatja meg. Nem a tudásnak szenteljük a figyelmünket, mert akkor alázatosan be kéne fognunk a szánkat két percre, hogy a saját hangunkon kívül másét is meghalljuk.

Keveset kérj, többet fogsz kapni

Elég vakon csöppentem bele a könyves szakmába. Egy dolgot tudtam, szerkesztőként szeretnék dolgozni, a többi Kinder meglepetés volt. Azonban, ha van mögötted egy támogató csapat, akik segítenek megtalálni a hangod, sokkal többet fogsz kapni, mint azt valaha remélted volna. Megismered a rejtett képességeidet, rájössz, hogy bizonyos dolgokban kifejezetten profi vagy. Bár a gimnáziumban és az egyetemen utáltad a csapatmunkát (mert mindent te csináltál), de itt egész jó móka, hiszen tényleg segítitek egymást. Rávilágítanak arra, hogy már egyéb területekhez is értesz annyira, hogy nyugodtan megkérd az árát. Nem könnyű egy olyan csapatot találni, akikkel nem csak az értékrendetek egyezik, hanem egymást támogatva próbáltok egy közös célt elérni.

Nem én vagyok az egyetlen, aki mindent most és azonnal akar. És itt nem az anyagiakra, vagy a beosztásra gondolok, hanem a szaktudásra. Mint a legtöbb hivatásnál, itt is idő kell ahhoz, hogy rád ragadjanak az információk, elsajátítsd a megszerzett tudást, te mégis csendben, ám cseppet sem nőiesen toporzékolsz, hogy erről sem tudsz „semmit”. (A semmi ebben a kontextusban szintén költői túlzás.) Persze ott vannak a „van időd”, „hova sietsz?”, „légy türelmes” és egyéb közhelyek, amelyek egyáltalán nem oltják egy maximalista frusztráltságát, így én azt mondom: nyugodj le és igyál egy kávét!

miegymás kortárs szerkesztés kiadó könyvkiadás magyar irodalom imádom a könyveket irodalmi közösség irodalmi szerkesztés olvasószerkesztés

2019\07\05

KÖNYVES ÉRZÉKELÉSEK

„Ne dögölj bele! Légy inkább Dög!”

ÍrtaAz egyetem első éveiben faltam a fantasy könyveket, de ahogy egyre többet kellett magolnom, úgy szorították ki a napjaimból a tankönyvek a szórakoztató irodalmat. Csak most érzem igazán, hogy mennyit veszítettem emiatt.

a_dog2.png

Évekkel ezelőtt ébredtem rá arra, hogy nem is élek, vagyis biorobotként üzemelek: alszom, eszem, dolgozom, de semmi több. Abbyhez hasonlóan én sem ismertem fel, hogy baj van, csak tétlenül néztem, ahogy elúsznak a dolgok mellettem. Szerencsére hozzám is betoppant egy ezermester, aki helyrebillentette az agyam fogaskerekeit.

Mondhatnám azt, hogy ha előbb a kezembe kerül ez a könyv, akkor korábban lépek, és nem hagyom, hogy újra és újra átgázoljanak rajtam, de nem teszem. Hiszek abban, hogy azok a dolgok, amelyekre szükségünk van, a legjobbkor jutnak el hozzánk. Az élet akkor dob meg minket a legfontosabb leckékkel, amikor azokra készen állunk. D is kivárta a legjobb pillanatot Abby esetében. Korábban valószínűleg, hiába mutatta volna meg a nőnek egy kristálygömb segítségével, milyen alávaló szemétláda a férfi, akit imád; hiszen az együtt töltött évek során a Jeremy által gondosan Abby szeme elé rögzített rózsaszín szemüveg, nem engedte volna át a valóság apró fénynyalábait. Az időzítésének köszönhetően a csípős beszólásoknak, a nyers stílusnak, a földbe döngölő oktató videóknak meg lett az eredménye. Abbyhez hasonlóan nekem is be kellett járnom a magam rögös, girbe-gurba útját, mire megismertem Leda D’Rasit, és általa eljuthattam D-hez terápiára. Köszönöm neki, hogy megírta Abby történetét!

Leda D’Rasi könyvében megismerhetjük minden fiatal nő férfi ideálját, Jeremyt, aki okos, sportos, jól szituált, és van egzisztenciája. Viszont a történet előrehaladtával elénk tárul az igazi gerinctelen énje, akiből legalább olyan nehéz emberi érzéseket előcsalogatni, mint „egy vak nyulat színelméletre tanítani”. Azt hiszi magáról, hogy attól férfi, hogy van farka, és azt gondolkodás nélkül használja.

Ennek a történetnek nem az az egyedüli fontos tanulsága, hogy „A szerelem nem jelent egyet a teljes alávetettséggel”, hanem az is, hogy magunkra találjunk, megerősödjünk és kiálljunk önmagunkért az egész világ előtt. Ehhez nagyon sok bátorság kell, hiszen a környezetünk a legapróbb változásokra is reagál, és ha hirtelenjében félénk nyuszikákból „tökös” amazonok leszünk, akkor még több támadás célpontjává válunk. Már óvodásként megtanultuk, hogy ahol több ember van összezárva huzamosabb ideig, ott népszerűségi falkasorrend alakul ki, és mi pont ezt támadjuk az önkéntes száműzetésünkből való előmerészkedésükkel.

Nem szabad megijednünk a többiek válaszcsapásaitól! Meg kell próbálnunk megtenni mindent az álmainkért! Ha az egyik vagy a másik nem válik valóra, akkor sem történik semmi baj, csak álljunk meg egy percre, fújjuk ki a levegőt, és gondoljunk D Abbyhez intézett szavaira:

„(…) elmondhatod, hogy bátor voltál, merész, és bárki bármit mondott, nem ültél a seggeden a csodára várva, hanem belevágtál! És ha engem kérdezel, ez már önmagában több, mint amit sok ember felmutathat.”

Kedves Olvasó, akinek hozzám hasonlóan az első „babuskámnál”, „gyönyörűmnél” olyan érzésed van, mintha az iskolapadban ülnél, és valaki krétát csikorgatna a táblán, nyugodj meg! Ne csukd be a könyvet, és tedd a polcra, mert képtelen vagy ezeket a szavakat még egyszer elolvasni! Oka van ugyanis ezeknek a szavaknak, a 9. Dög-parancsolatban meg is találod a választ erre.

Végül pedig vissza szeretnék térni a bejegyzésem elején említett fantasy regényekhez. Tízen éve olvastam utoljára ebben a műfajban könyvet, eddig különösebben nem éreztem késztetést arra, hogy visszatérjek hozzá. A Dög elolvasása után viszont alig várom, hogy behatóbban megismerkedjek Leda D’Rasi boszorkányos stílusával, és az általa kitalát világgal. Tartsatok velem, és vágjunk bele a Boszorkány-dinasztiába!

 lr_26_v4.jpg

KEDVENC IDÉZETEK:

 „(…) az ész szív nélkül a világon semmit sem ér.”

„Az embereknek eszükbe sem jut, hogy saját lelkük legsötétebb bugyra feneketlen sír. Hideg, kietlen, magányos hely, ahol szép lassan az enyészeté lesznek, majd feloldódnak a nagy semmiben.”

„Annyit értem a segítséggel, mint celofánból eszkábált kotonnal egy kóbor numeránál!”

„Jeremy nagy bölcsességében egyetlen dologra nem jött rá: a büdös életben nem talál olyan nőt, aki ne akarna beszélni.”

„Tudta mit akar, nem félt megadni az árát, ráadásul a kezdeti bizonytalanságot is elfújta a szél, és minden sejtjében azt érezte: sikerülni fog!”

Írta: Belényesi Tünde

könyv kortárs író magyar irodalom moly könyvértékelés imádom a könyveket könyvmogul konyvmogul.hu 1000 könyv irodalmi közösség olvastam elmondom könyves érzékelések

2019\07\04

Könyves érzékelések

A könyvek és én

Műelemzés? Mire gondolt az író? Vajon miért azt a szót használta? Mit akar hangsúlyozni egyes szavak többszöri ismétlésével? – Jaj, ne már!!!

konyves_erzekelesek.png

Kisiskolásként is gyűlöltem irodalomórán, ha verseket, regényeket kellett elemezni. Sokkal szívesebben beszéltem volna arról, milyen érzéseket váltott ki belőlem az elolvasott mű, mit kaptam a történettől, és mit tanultam a szereplők tetteiből. Sajnos, a tanmenet miatt az ilyen és ehhez hasonló dolgok megbeszélésére nem maradt időnk.

Szerencsére a gimnáziumban az egyik tanárnő indított egy irodalom szakkört, amiért a mai napig hálás vagyok neki. Többek között neki köszönhetően lettem én is bátrabb a saját alkotásaim terén. A kötetlen beszélgetéseink során ébredtem rá arra, hogy az írásban semmi sem kötelező, nem kell szorosan követni a szabályokat. A görcsösség csak eltompítja a saját hangunkat.

John Steinbeck: Édentől keletre című regénye szintén a szakkör miatt jutott el hozzám. Ez volt az első könyv, amit ki sem lehetett szakítani a kezemből. Egy ültő helyemben olvastam el mind a 830 oldalt. Teljesen magába szippantott. Először éreztem azt, hogy együtt lélegzem a szereplőkkel, és az ő valóságuk az én valóságom is. Az utolsó oldal elolvasása után pedig felsóhajtva csak annyit mondtam: „Igen, így ír egy igazi író!”

Ekkor még fel sem merült bennem, hogy egyszer lesz egy olyan online közösség, ahol az olvasók egymásnak ajánlhatnak könyveket, és leírhatják a véleményüket az egyes történetekről. Elég későn jutott el hozzám a moly.hu, 2014-ben kezdtem el olvasgatni, és 2015-ben regisztráltam. Tetszett, hogy nem a tankönyvek által megfogalmazott irányvonalat követve értékelik a felhasználók a műveket, hanem a saját gondolataikat írják le. Ebből kifolyólag nagyon vegyes meglátásokat olvashattam egyes regényekről. Eleinte ráncoltam a homlokomat, ha egy-egy kedvencemet „lehúzta” valaki, de idővel rájöttem, hogy ez így van rendjén. Nem szimpatizálhat mindenki ugyanazokkal a szereplőkkel, és nem azonosulhat mindenki ugyanazzal a történettel. Mindenkit más dolgok szólítanak meg. Azok a jó regények, amelyek érzelmeket váltanak ki az olvasókból, hiszen én is azokat kedvencelem, amelyek megnevetettnek, megsiratnak, feldühítenek. Kellenek azok a történetek, amelyek kibillentenek a hétköznapok fásultságából.

Rengeteg száraz anyagot olvasok a munkám miatt, állásfoglalásokat szabályzatok követnek, határozatokat pedig jogszabályok. Ezek is a maguk különc módján művek, hiszen ok-okozattal, szankciókkal, esettanulmányokkal minden szépen le van bennük vezetve, és igen, némelyiknek történeti íve is van. Viszont a munkámon kívül már nem érem be jól megfogalmazott, nyelvtanilag helyes mondatokkal, én érzéseket akarok. Érezni, hogy ver a szívem! Épp emiatt a rovatomban a könyves érzékelések mellett csak elvétve találkozhattok majd a szó szoros értelmében vett könyvkritikákkal.

Megértéseteket köszönöm!

A kockázatokról és mellékhatásokról tájékoztatást az Imádom a könyveket csapatától kérjetek!

Írta: Belényesi Tünde

könyv kortárs könyvkritika író műelemzés magyar irodalom moly jó könyv könyvértékelés imádom a könyveket 1000 könyv irodalmi közösség olvastam elmondom könyves érzékelések

2019\07\01

Mi alapján döntünk?

Belső sugallat vs. külső nyomás

Gondolkodtatok-e már azon, mitől függ, melyik nadrágot, felsőt, vagy könyvet veszítik meg az üzletekben? Hagyatkoztok a megérzéseitekre, és automatikusan azért nyúltok, amit boldogan hordanátok, mert benneteket tükröz, vagy már azt sem tudjátok, hogy valójában milyenek is vagytok legbelül?

Bevallom, régóta foglalkoztatnak a fenti kérdések. Nap, mint nap divatmagazinok, influencerek, tévéműsorok próbálják arra a képre formálni az ízlésünket, amilyennek szerintük annak lennie kellene. Emellett a boltok széles választéka is abba a tévhitbe ringat minket, hogy megtalálhatjuk a polcaikon a saját stílusunknak megfelelő ruhadarabokat. Viszont, ha jobban szétnézünk, észrevesszük, hogy a legtöbb ember ugyanúgy néz ki, teljesen olyan mintha egyenruhában járnának. Az egymástól eltérő márkák ugyanis kisebb változtatásokkal hasonló ruhadarabokat gyártanak. Persze, teszik ezt a szivárvány összes színében, de vajon elegendő-e ez ahhoz, hogy egy zsúfolt metrókocsiban állva ne egymás klónjainak érezzük magunkat, hanem egyedi individuumoknak?

merj_onmagad_lenni.png

Beállni a sorba

A legkönnyebb dolog beállni a sorba, és elvegyülni a tömegben, mert eggyé válunk a szürke masszával. Ellenben amint fellázadunk, és felvállaljuk önmagunkat, úgy ez a massza egyből kivet magából. Bár ezen nincs is mit csodálkozni, elég, ha elképzeljük, hogy nézne ki Mickey egér az átlag kisegerek között. Maradjon csak szépen Disneylandben, ne akarjon úttörősködni! Egyébként is, ki mosná a piros gatyáját, és pucolná a sárga cipőjét egy olyan társadalomban, ahol mindenki egy szál bundában rohangál? Miért kell neki különcködnie?

Mégis mi kellene ahhoz, hogy Mickey egér a mezei társaival maradhasson? Elsősorban három dolog: elfogadás, tolerancia, és legfőképpen bátorság. Nem elég csak annak bátornak lennie, aki felmeri vállalni a saját stílusát, hangját, gondolkodását, hanem annak is, aki kiáll mellette, mivel ezzel a tettével riadalmat kelthet a szürke masszában. A többség ugyanis összeszoruló gyomorral gondol bele abba, hogy egy fecske mégiscsak nyarat csinálhat. A sok galamb között, ha egy fecske feltűnésének hatására egy valaki ráébredt arra, hogy ő nem is galamb, hanem fecske, akkor mások is megrázhatják a tollaikat, és leeshet róluk is a galamb álca. Végül pedig kiderülne kik is azok, akikben semmi különleges nincs.

Merj!

Tudom, baromi jó dolog beleolvadni a tömegbe, és megszűnni önálló egyedként létezni. Én is így voltam ezzel. Élveztem, hogy észre sem vesznek, és nem foglalkoznak velem, így nekem sem kellett velük foglalkoznom. Problémamentesen teltek a napjaim, amelyek szinte tök egyformák voltak. Egy idő után viszont ez kevés lett. Meguntam a langyos lábvizet, többre vágytam. Ekkor kezdődött egy kőkemény harc önmagamért. Nem akartam úgy öltözködni, mint a kollégáim, mert kiver a víz a tűsarkú cipő és a kiskosztüm gondolatától. Nem akartam csak a munkának élni, meg szerettem volna valósítani az álmaimat, amelyekből mára egy teljesült is: író vagyok. Az első két könyvem során még kerestem az utam, igyekeztem lehántani a magamra szedett társadalmi elvárásokat és sablonokat. A harmadik könyvem megjelenése után viszont úgy érzem, sikerült megtalálnom önmagamat, a hangomat, és ahogy a borítóim és a címválasztásaim is mutatják, nem adok tucatot az olvasók kezébe. Bemerem mutatni az élet árnyoldalai közül a tragédiákat, és a hűtlenséget is. Meg szeretném ismertetni az emberekkel a rossz döntések hátterét is, mert ha előbb empátiával, és nem előítéletekkel fordulnának a társaik felé, kevesebben éreznék eltiporva magukat. Mindezek mellett nem szeretnék csak celebekről írni, mert lehet, hogy valakinek fontos hír, ha a kedvenc színészük egy dekát hízott, számomra viszont érdektelen. Véleményem szerint értéket úgy lehet közvetíteni, ha be merjük vállalni kezdetben az alacsonyabb eladási számokat annak érdekében, hogy fokozatosan mellénk álljanak azok a bátrak, akik nem a tucat mellett teszik le a voksukat. Ők azok, akiket érdekel a kortárs hazai művészet, a kevésbé felhájpolt könyv a bolt legrejtettebb zugában és a zsákutca picike üzletében isteni kávét főző srác élettörténete.

Írta: Belényesi Tünde

könyv divat miegymás kortárs író lázadó magyar irodalom különc önmenedzselés imádom a könyveket magyarszerző konyvmogul.hu irodalmi közösség

2019\07\01

Olvastam, elmondom!

Ez még nem a vég. Ez csak randi!

recihez.jpg

Egy igazi újdonság akadt a kezem közé, hiszen a szóban forgó könyv alig néhány hete, a 90. Ünnepi Könyvhét alkalmából látta meg a napvilágot. Elmondhatom tehát, hogy az elsők között olvastam a 12 első randit, és talán az elsők között vetem papírra azt is, mit gondolok róla az utolsó mondat végeztével.

Azt kell mondjam, L.J. Wesley ezzel a könyvvel nem árul zsákbamacskát. A bohókás borító, a cím, na meg a fülszöveg tökéletesen felvázolja, mire számíthatunk: egy jópofa történetre, amely nem azért született, hogy megváltsa a világot, ellenben amire hivatott, azt tökéletesen teljesíti. Kis időre kikapcsol, megmosolyogtat.

Én a magam részéről egy hőségriadó kellős közepén, limonádéval felszerelkezve olvastam el, de ha nem így teszek, simán el tudtam volna képzelni egy rakás egyéb felhasználási helyszínt is, ahol a könyv jól funkcionálna: árnyékban üldögélve egy kávézó teraszán, strandon fekve a medence partján, vagy épp buszon vagy vonaton ücsörögve a nyaralás kezdetén. Mert ez a könyv olyan helyeken lehet tökéletes társ, ahol semmi komolyra nem vágyunk, csak szabad időre, pihenésre, és egy kis kötetlen kikapcsolódásra.

A történet maga viszonylag egyszerű, hiszen a „belebetegedtem a szerelmi bánatba és a legjobb barátnőm akar kirángatni belőle” felállást láttuk már, ahogy a „majd én szerzek neked pasit” ötlet sem számít újdonságnak, de mégis működik, hála az író humorának, és a szereplőknek, akiket megmozgatott vele.

A főszereplő, Sam néhány oldal után olyan lesz, mint a lány a szomszédból. Fiatal, cserfes, nagyszájú, aki élete egyik mélypontját éli, de sebaj, mert ami neki totális depresszió, az olvasó számára garantált szórakozás. A könyv központi vonalát Sam havonta beiktatott „kötelező” randija adja, amit legjobb barátnője, Pam szervez neki kérlelhetetlen szigorral. A férfiak jönnek és mennek – főleg rövid úton mennek -, az olvasó kacarászik, de megbújik ott más is. Sam elégedetlenkedése, na meg a randik okozta komikus helyzetek sora között azért akad némi meglepetés faktor is, amikor egy bizonyos ponton új szál indul útjára. Sam ezzel a fajta útkereséssel még inkább ráerősít a „bármelyikünk lehetne ez a csaj” vonalra, és még szimpatikusabbá válik, számomra főleg azáltal, hogy kiderül, ez az egész sztori nem csak a randikról és a pasikról szól.  

Összefoglalva elmondhatom, hogy a történet - rövidsége ellenére - szép ívet jár be, és semmi olyat nem akar belénk erőltetni, ami komolytalan komolyságnak hatna. A szereplők száma is épp megfelelő, ami fontos, ha figyelembe vesszük, hogy egy ilyen volumenű történetbe nem lehet akárhány karaktert bezsúfolni. Nincs benne semmi olyan, ami nem oda való.

Én azt hiszem L. J. ezt a könyvet olyan hangulatban hozta össze, amilyennek maga a történet is hat. Könnyed, humoros, vidám, gondtalan. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tény, hogy az író bizony becsempészte magát is a könyvbe. Óriási poén, olyan magas labda, amit kár lett volna kihagyni, és ő – nagyon helyesen - nem is tette.

Egy dologgal azonban mégsem vagyok elégedett. L.J. az eddig megjelent könyveivel egyértelműen meghatározta azt a vonalat, amit képvisel, így véleményem szerint tőle nem kell 4-500 oldalas könyvekre számítanunk a jövőben sem. Nincs is ezzel semmi baj, az ő specialitását azok a történetek adják, amelyek 170-220 oldalban is tökéletesen kivitelezhetőek. Ez nem is olyan egyszerű, mert rövid teret ad a történet kibontakozására és végigvezetésére, L.J. azonban remekül megtalálta a helyét ebben, így mindig olyan könyvet ad ki a keze közül, amely tökéletesen mobilis, ez pedig aztán az olyan fanatikus olvasók kedvencévé teszi, akik még a buszmegállóban eltöltött öt percet is olvasással kívánják tölteni, majd a könyvet a táskájukba csúsztatva folytatják a napot.

Az eddig tőle olvasott könyveknél – Egy űrállomás-takarító naplója, Brooke – is ez volt a recept, és mindkettőnél működött is, a 12 első randinál azonban bennem hiányérzetet hagyott. De nem azért, mert valami tényleg hiányzott, mert minden a helyén volt, elejétől a végéig. Én inkább azzal voltam elégedetlen, hogy adott dolgok, randik, jelenetek, személyek leírása a minimumra szorítkozott, pedig a helyzetkomikumok, párbeszédek kicsit bővebb kifejtésével tovább lehetett volna fokozni, és elnyújtani az olvasási élményt. Egy kis bővítéssel még mindig nem jártunk volna annak a kritikus 4-500 oldalnak a közelében sem, de mégis többet kaptunk volna abból, amit olvasni jó.

Ez minden, amit felrovok az írónak. Remélem, nem veszi tőlem zokon, de ha mégis, hát legyen ő az első, aki követ vet rám, mert kimondom: a randik nyújtotta szórakozásból olvastam volna még. 

elsorandi_11.png    

Aki épp strandra, vagy nyaralni készül, és kedvet kapott a könnyed 12 első randihoz, az a KönyvMogul.hu webáruházban tudja beszerezni.

Írta: Nyíri Abigél

könyv kortárs magyar irodalom új könyv könyvértékelés könyvmogul konyvmogul.hu L.J. Wesley 12 első randi könnyed nyári olvasmány olvastam elmondom

2019\06\28

Olvastam, elmondom!

Górcső alatt egy igazi újdonság: Julia Lewis Thomson - Többek között

tobbek_kozott_reci.jpg

Fura dolog egy könyvsorozatot épp az utolsó résszel kezdeni, de ha az ember kezében egy dedikált példány van, ráadásul olyan türelmetlen, mint én, akkor nem törődik olyan apróságokkal, mint a „de ez nem is az első rész”.

Igen, türelmetlen voltam, és még valami más. Kíváncsi. Nagyon. Az elmúlt pár hónapban, a frissen kiadót váltott írónőről elég sokat tudtam meg, ráadásul vagyok olyan szerencsés, hogy személyesen is megismerhettem, így talán megbocsátható nekem mind a türelmetlenség, mint a kíváncsiság. Ezért, a sorrendre fittyet hányva vetettem rá magam legújabb könyvére, a Többek közöttre.

Egy nap alatt kivégeztem.

Kezdjük ott, hogy nálam már a borítóért piros pont jár. Az utóbbi időben egyre többször zúgolódom, mert azt vettem észre, hogy egyik könyv jön a másik után, és első ránézésre, mintha egymás klónjai lennének. Betévedek egy könyvesboltba, és az egymás mellé állított könyvek egy könyvnek tűnnek, az azonos sablonra, azonos színvilággal, azonos betűvel készült borítóikkal. Persze tisztelet a kivételnek, de szerintem a leírást olvasva, a hozzám hasonló egyediség pártiak most bőszen bólogatnak, mert értik, mire gondolok.

Ebben a klón-háborúban a Többek között borítója – ahogy a trilógia első két része is – úgy tűnik ki, mint búzatáblából a pipacs. Végre egy új fuvallat, új szín, új stílus. Az egyedisége az, ami elsőre megfogja az embert, még azelőtt, hogy beleolvasna. Persze aztán bele is olvas, és innentől kezdve a borító olvasó-megfogó hatását felváltja a történet, és vele együtt az írói stílus hatalma.

Mert az is működik, már a legelejétől. Aki sokat olvas, az előbb- utóbb szert tesz arra a fajta „szaktudásra”, amellyel az első néhány oldalból le tudja szűrni a továbbiakat. Vagyis azt, hogy le fogja-e őt kötni a könyv teljes hosszában, vagy sem. Nem véletlenül olvasnak bele annyian a boltokban a kiszemelt könyvbe. Ez egyfajta próba. Én is így működöm, így kíváncsian vártam, mit tapasztalok az írónőtől.

Mosolyogtam. Már a legelején tudtam, hogy ez bizony jó lesz. Azt nem tudom megmondani, pontosan mit vártam, vártam-e egyáltalán valamit, hiszen próbálok minden könyvet elvárásoktól mentesen a kezembe venni, ami nem mindig egyszerű, ugyanakkor szükségszerű. Ahogy az is, hogy mindent félre téve teljesen objektív módon írjam le a könyvvel kapcsolatos meglátásaimat.

Julia Lewis Thomson legújabb könyvéről rengeteg dolgot tudok mondani, de kezdjük egyetlen szóval: tiszta. Olyan szinten van rendben, ahogy minden könyvnek kellene, elejétől a végéig.

Minden oldal, minden mondat a helyén van. Nincs egyetlen töltelékfejezet sem, nincsenek fölösleges szócséplések, unalmassá váló leírások. Mindenből annyit kapunk, amennyit kell: leírásból, párbeszédből, múltból, jelenből, és mindezt a megfelelő időben, így egyik oldal suhan a másik után, és mire észbe kapunk, nyakig benne vagyunk a történetben.

A karakterek – legyenek azok fő vagy mellékszereplők - jól megválogatottak, feltűnésük aránya a lehető legkiegyensúlyozottabb.

A Fecó- Clau páros gyorsan a szívemhez nőtt, együtt és külön-külön is. Ez a fajta csipkelődés, odamondás, amit egymással műveltek, mindig is nagy kedvencem volt. Magam is szívesen művelem, így nem csoda, ha a könyvek lapjain megismert szereplőket rögtön ismerősként köszöntöm, amint nem tesznek lakatot a szájukra. Nálam ez a fajta szópárbaj abszolút nyerő, mondhatni hazai pálya, ahol egy-egy jó beszólásnál jó ízűen fel tudok röhögni. Itt is volt rá nem egy alkalom.

A könyv alapvetően szórakoztató, de nem egyszerűen csak az. Nem is tudom, hová sorolhatnám be, mert óriási bűnnek érezném „sima” romantikus regénynek titulálni. Fecó lelki bugyraiban megmártózva olyan dolgokat találunk, melyek egyáltalán nem csak a könyvek lapjain léteznek. Az írónő által rá szabott múlt híven mutatja, mi minden rejtőzhet egy család életében, a külvilágtól rejtve, titokban, ahogy azt is elénk vetíti, hogy legyen bár egy férfi fizikailag nagy és erős, attól még a lelkében hordozhat sebeket, melyek alapjaiban határozzák meg az egész életét.

Komoly dolgok ezek, és ha más ír hasonlót, talán olyan módon teszi, ami elnehezíti a történetet, és megöli a vele járó szórakozást, Julia azonban még a felkavaró múltat is úgy tudta tálalni, hogy az szépen belesimuljon a történetvezetésbe, ne emelkedjen ki onnan, és főleg ne képezzen akadályt.

Mindezek mellett kapunk persze romantikát, de akciót is, a befejezés pedig a létező legemberibb. Nem az a maximális happy end, ahol azzal a boldog tudattal mondunk búcsút az utolsó oldalnak, hogy tudjuk, a szereplőkkel már soha az életben nem lehet semmi probléma. Itt nem erről van szó, nem ezt akarja velünk elhitetni az írónő, és ez számomra így tökéletes. Mert bár alapvetően pozitív lezárást kapunk, mégis akadnak olyan oldalszálak, amelyek véres sebként maradnak nyitva, talán azért, hogy emlékeztessenek: van, amit nem lehet helyrehozni, van, ami nem fordul jóra, de attól az élet még lehet szép, nekünk pedig nincs más dolgunk, csak meglátni, mi az, amit el kell engedni, és mi az, amihez két kézzel kell ragaszkodni. Jelen esetben Fecónak Clauhoz és fordítva, és ha ez megtörténik, jöjjön bármi, meg fogják oldani.

Ennél többre nekem nem is volt szükségem. Nem vártam harangok zúgását, boldogító igent, családi házat, összeborulást a soha nem szerető szülővel. Ez utóbbi talán olyan húzás is lett volna, amit, ha megpróbál lenyomni a torkomon, homlokráncolással fogadtam volna az írónőtől. Így viszont olyan lezárást adott, ami még élőbbé tette a szereplőket.

Azt is pozitívumként értékelem, hogy bár ezt a könyvet megelőzi két másik, mégis, teljesen jól működik önállóan is. Persze elkerülhetetlen volt, hogy visszautalásokkal találkozzam az előző kötetekre vonatkozóan, de a szerző ezt is zseniálisan meg tudta oldani, mert – talán pont a hozzám hasonló olvasókra gondolva, akik ezzel a könyvvel kezdik a sorozat megismerését – épp annyi magyarázatot tett bele a régi szereplők, események felelevenítésére, ami még nem veszi el a helyet az aktuális történettől, ugyanakkor válaszokat ad, sőt, fel is kelti a figyelmet, hogy az előző könyveket is el akarjam olvasni. Nehéz meghúzni ezt a fajta határt egy sorozatnál, mit és mennyit tegyen be a régiekből az újba, de az írónőnek ez tökéletesen sikerült.

Ezek alapján tehát vár rám még két történet, mert egy könyv elég volt, hogy tudni akarjam, mi történt eddig a Defektesek háza táján Többek által, és a Többek szerint.

jlt392.jpg

A könyv elérhető a KonyvMogul.hu webáruházban, valamint a Libri üzletekben és a Bookline webshopban.

Készítette: Nyíri Abigél

könyv kortárs könyvajánló író magyar irodalom könyvértékelés Julia Lewis Thomson könyvmogul konyvmogul.hu Többek között olvastam elmondom

2019\06\12

Interjú Renáta W. Müller írónővel

Erotika, izgalom, lelki tartalom. Ez jellemzi történeteit, mely kombináció sokak kedvencévé tette, eddig megjelent írásaival együtt. Ő Renáta W. Müller, akit könyvekről, írói karrierről, tervekről faggattunk. Fogadjátok szeretettel a vele készült interjút.

renata_w_muller.jpg

IK: Hallani arról mendemondát, hogy írói munkásságodat egy álomnak köszönheted. Ez igaz? Mert ha igen, akkor elmondhatjuk, hogy ilyen kezdettel nem sokan büszkélkedhetnek.

R.W.M.: A mendemonda igaz. Lehet, kissé melodramatikusan hangzik, de valóban egy konkrét álom volt, aminek a hatására elkezdtem írni a legelső könyvemet, a 7 év után-t. Egyébként is nagyon intenzív álmodó vagyok, van, hogy azt kívánom, legalább éjszaka képes lennék kicsit „lazítani”. Egy férfiról és egy nőről álmodtam, egy szerelmespárról, akik 7 év távollét után véletlenül ismét találkoznak. A dolog annyira nem hagyott nyugodni, hogy egy idő után végre rászántam magam, és felépítettem egy egész regényt erre az alapszituációra. 

IK: Az álmot megelőzően egyáltalán nem foglalkoztál az írás gondolatával? Vagy azért ott motoszkált benned, és az álom tulajdonképpen csak a végső lökést jelentette ebbe az irányba?

R.W.M.: Ha jól belegondolok, előtte valóban nem merült fel bennem a gondolat, hogy írhatnék. Olvasni mindig imádtam, de átállni a másik oldalra, saját könyvet írni, szerintem azért elég nagy ugrás. Nekem időre volt szükségem, hogy eljussak odáig, míg már annyira kikívánkozik belőlem a sztori, hogy képtelen vagyok tovább magamban tartani. Későn érő típus vagyok. Nálam minden, amin az ismerőseim már rég túl vannak, 7-8 éves csúszással történik meg. Lehet, így volt ez az írással is.

IK: Azóta már jó néhány könyv viseli a nevedet. Van esetleg köztük olyan, amelyiknek a születéséhez hasonlóan különleges történet kapcsolódik, mint amivel az első könyv büszkélkedhet?

R.W.M.: Ezt nem mondhatnám. Inkább úgy történt, hogy az első könyvem írása közben jöttem rá, hogy ez az egész nekem mekkora örömet okoz. Találtam valamit, amiben - talán - jobb vagyok, mint az átlag, és ha az ember ilyesmire lel, azzal szívesen tölt időt. Az első könyv befejezése után belebotlottam valamibe, ami megihletett egy sport románc megírására. Ezután olvastam egy autobiográfiát, ami felkeltette az érdeklődésemet az Asperger-szindróma iránt. Így született meg a TestVÉR című sorozat. Rengeteg új ötletem van, nehéz is őket kordában tartani. Most is két könyvön dolgozom egyszerre.

IK: Hogy egy Moly értékelésből idézzek, a te könyveid „erotikus regények mondanivalóval”. Azt tudjuk, hogy ma az erotikus műfaj egyre kedveltebb, könnyed, szórakoztató volta miatt sokak kedvence. Te viszont lelki mélységgel kombinálod. Az erotikán kívül ott az ember, a szív, a lélek, traumák, konfliktusok. Miért érzed úgy, hogy a kettő megfér egymás mellett és a mélyebb tartalom nem riasztja el azokat, akik gondtalan szórakozást várnak egy történettől?

R.W.M.: Az „erotikus regény mondanivalóval” leginkább a TestVÉR című sorozatomra igaz. Azt fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ez nem kórleírás, hanem szórakoztató irodalom, mégis komoly témákat érint. Olyanokat, mint az Asperger-szindróma, vagy éppen az, amikor bizonyos betegségeket nem diagnosztizálnak gyerekeknél, hanem egyszerűen rájuk sütik a „rossz gyerek” bélyeget az iskolában, ami aztán később is meghatározza az életútjukat. Az élet is napi szinten van tele drámával, az izgalmasan megírt erotikát pedig a legtöbbünk szívesen olvassa. Szerintem tökéletesen kiegészíti egymást a kettő. 

IK: Öt könyv kész, hamarosan érkezik a hatodik, és a „recept” ugyanaz. Ennyi könyv után sok író elkezd picit másfelé kacsintgatni. Te tervezel esetleg valamikor stílusváltást?

R.W.M.: A könyveim olyan módon kapcsolódnak egymáshoz, hogy az egyik sztoriban megjelenő mellékszerelő lép a következő könyvben a főszerepbe. Így, bár a regények probléma nélkül olvashatók külön-külön is, az olvasó, aki például ismeri a TestVÉR-t és annak a szereplőit, tudni fogja mihez kötni a most megjelenő, A Védelmező-t. Ezért aztán egyelőre - a következő két regényt tekintve legalábbis - nem tervezek stílusváltást. Azt is megtanultam viszont, hogy az ember soha ne mondja, hogy soha. 

IK: Az köztudott rólad, hogy Svájcban élsz. Ott éltél akkor is, amikor írni kezdtél. Mennyire volt nehéz külföldről koordinálni az itthoni kiadás munkálatait, kiadót keresni, és figyelni az értékesítést?

R.W.M.: Igen, már akkor is itt éltem, amikor az első regényem megjelent magánkiadásban. Manapság már alig van olyasmi, amit ne lehetne az interneten keresztül megoldani, beleértve a könyvkiadást is. Az eladások, értékesítések, elszámolások követése mind online működő dolog. A kiadó partnereimmel is e-mailen, Skype-on tarjuk a kapcsolatot, és a kéziraton való munka nem igényel személyes jelenlétet. Ezt nem csinálnám másképpen akkor sem, ha Magyarországon laknék. Azt persze nem állítom, hogy nem lenne jó, néha spontán összefutni egy kávéra azokkal, akikkel együtt dolgozom a könyvem megjelentetésén, de erről a kiváltságról sajnos egyelőre le kell mondanom. 

IK: Az előző kérdéshez kapcsolódik még az is, hogy miként tudtad elkezdeni felépíteni írói énedet, ha közben a potenciális olvasóközönségedtől országhatárok választanak el?

R.W.M.: Eddig ezt is az internet segítségével sikerült megoldani. Online reklámokkal manapság már el lehet érni a célközönség legnagyobb részét. Szerencsére már nem csak a huszonévesek használják az internetet. Van egy szuperül működő, remek tagokkal rendelkező szerzői csoportom a Facebookon, aminek a taglétszáma - nagy örömömre-, napról-napra nő. Az a zseniális dolog a könyvekben, az olvasásban, hogy nincs feltétlenül szükség személyes találkozásra ahhoz, hogy együtt gondolkodjunk. Akárhány kilométer választ is el bennünket -írót, olvasót - egymástól, ha fellapozzuk a könyvnek egy bizonyos oldalát, ugyanazt látjuk, és a szerzői csoportomban azonnal kicserélhetjük a gondolatainkat az adott szituációról. Annál jobban értékeljük aztán, az alkalmankénti író-olvasó találkozókat, könyvfesztiválokat, ahol végre lehetőség adódik a személyes találkozásra is.

IK: Az eddigi tapasztalatok alapján hogy érzed? Az itthon élő- alkotó szerzőkkel szemben származott/származik-e hátrányod amiatt, hogy távol vagy, és mondjuk kevesebb lehetőséged van személyesen találkozni az olvasóiddal?

R.W.M.: A távollét hátrányait sajnos mostanában kezdem érezni igazán. Valóban úgy van, hogy az olvasókkal való személyes kapcsolattartás nehezebb, ha az ember külföldön él. A spontaneitás az én esetemben ki van zárva. Nyilván sokkal több szervezést igényel, ha egyes könyves programokon részt szeretnék venni, és szívem szerint sokkal több ilyenen vennék részt. Azt szeretném, ha a közeljövőben sokkal több időt tölthetnék Budapesten, és dolgozom azon, hogy ez meg is valósuljon. 

IK: Könyveid angolul is megjelentek, a külföldi könyvszeretők az Amazonon elérhetik el. Ez a fajta megjelenési, terjesztési mód sok hazai író álmainak netovábbja. Elmondanád, te hogyan léptél erre az útra? Mennyivel nehezebb angolul, ráadásul ilyen formában megjelentetni egy könyvet, mint „szimplán” magyarul, nyomtatásban, könyvesboltokba szánva?

R.W.M.: Igen, összes eddig megjelent könyvem megvásárolható angol nyelven is. E-könyvként kaphatóak az összes nemzetközi online könyvesboltban, mint az iBooks, Google Play, Amazon, stb. Igazából nincs ebben semmi ördöngösség. Kell hozzá egy két-anyanyelvű fordító és minimum egy (ideális esetben kettő) angol anyanyelvű lektor, sok idő, türelem, na meg pénz. Viszont a fordításokkal óvatosságra intenék mindenkit. Nagyon válogassa meg, kivel dolgozik együtt, aki arra adja a fejét, hogy lefordíttatja a könyvét. Annak, hogy valaki ’jól beszél angolul’ esetleg nyelvvizsgája van, még semmi köze az irodalom idegen nyelvre való fordításához. Anyanyelvi lektor nélkül, meg bele sem érdemes kezdeni, mert az ember csak lejáratja a nevét külföldön. Anyanyelvi olvasók számára tökéletesen élvezhető fordítást készíteni hatalmas kihívás.

IK: Az, hogy elindultál az angol nyelvű történetek és a külföldi értékesítés felé, számomra azt mutatja, hogy nem csak itthon szeretnél íróként érvényesülni. Mivel jó ideje külföldön élsz, így bőven lehet már rálátásod az ottani viszonyokra. Mennyiben másabbak az olvasási, könyvvásárlási szokások Svájcban, mint itthon? És mennyiben másabb ott íróként létezni, könyvet kiadni? 

R.W.M.: Nem titok, hogy szeretnék a könyveimmel pénzt is keresni, azt pedig tudjuk, hogy az angol nyelvű piac százszorosa a magyarnak. A potenciális olvasók száma pedig az ezerszerese a magyar nyelven olvasóknak. Ez a szempont vezetett, amikor elkezdtem angolra fordíttatni a könyveimet. A dolog hátulütője viszont, hogy a nemzetközi konkurencia is az ezerszerese a magyarénak. Amíg itthon napi 2-3 db-os online könyv eladással felugrasz az eladási listák élére, addig ugyanennyi eladott példánnyal például az USA-ban vagy Angliában még a top 200-ba sem kerül fel a könyved. Én sem igazán tudom, mi kell a nemzetközi sikerhez, de úgy gondolom, rengeteg reklám, a megfelelő bloggerek, akik írnak a könyvről, marketing, még több reklám és jó nagy adag szerencse keveréke. 
Nem ismerem a könyvkiadási szokásokat Svájcban, a regényeim nem is jelentek meg német nyelven. Pont az angol nyelvű piac nagysága miatt választottam azt, hogy ebbe a nyelvbe fektetem a pénzt és az energiát, és nem a németbe. Pedig meglehet, hogy lenne értelme, de ez olyan hatalmas projekt, amire jelenleg nincs kapacitásom. Persze ha jelentkezne egy kiadó és átvállalná a fordítás procedúráját, akkor nem mondanék nemet.

IK: Munkásságodon végigtekintve azt látjuk, hogy a könyveidet nem ugyanaz a kiadó jegyzi, amiből adja magát a következtetés, miszerint nem félsz felállni egy helyről, ha úgy érzed, ott már nem megfelelőek számodra a körülmények, és pontosan tudod, mit vársz egy kiadótól. Mik azok az értékek, amit keresel egy kiadóban, ami fontos számodra, hogy az együttműködés mellett dönts? 

R.W.M.: Kezdő, no-name íróként az ember még hálás minden lehetőségért, és aláír bármit, csak adják ki a könyvét. Én is így kezdtem, de idővel kinőttem bizonyos együttműködésekből. A szerző az évek múltával beletanul dolgokba, és rájön, hogy van, amit maga is tökéletesen el tud végezni (pláne e-könyves vonalon) anélkül, hogy a könyve kiadási jogait évekre kiadná a kezéből. Olyan kiadót kerestem, aki lát annyi fantáziát bennem és a regényeimben, hogy anyagilag is áldoz az ügyért, és nem minden költség engem terhel. Úgy érzem, az utóbbi években sikerült bizonyítanom. Az olvasók szeretik a történeteimet, és ennek a visszaigazolását látom abban, hogy A Védelmező című regényem után már több kiadó is érdeklődött. Ez hatalmas elismerés. A marketingben, reklámok terén várnám el a legtöbb segítséget a kiadótól.

IK: Legújabb könyved, A Védelmező, a Mogul kiadó égisze alatt látta meg a napvilágot. Hogyan találtál rájuk és miért pont rájuk bíztad soron következő könyvedet?

R.W.M.: Már egy ideje követtem az Imádom a Könyveket oldalt, és ezen keresztül figyeltem fel a Mogul Kiadóra. Annie-val, a kiadó vezetőjével beszélgettünk egy jót, és az volt az érzésem, hogy ennek a fiatalos, lelkes csapatnak az elképzelése nagyban hasonlít az enyémhez, és érdemes adnunk egymásnak egy esélyt. Egy szerzőnek soha nem könnyű kiadni a kezéből a kéziratát, és rábízni egy kiadóra, pláne, ha az a kiváltság éri, hogy több kiadó is érdeklődik a műve iránt. Rengeteg szempont van, amit figyelembe kell venni egy könyv megjelentetése előtt, és ez sokszor nagyon nehéz döntés. Nekem is az volt, de szívből remélem, hogy jól döntöttem.

Az interjút Andrási Adél készítette az IK égisze alatt.

Az írónőről még többet megtudhattok közösségi oldalán:

https://www.facebook.com/renatawmuller/

Legújabb könyvét megtaláljátok a KönyvMogul webáruházban:

https://shop.konyvmogul.hu/renata-w-muller-a-vedelmezo?keyword=ren%C3%A1ta%20w

interjú könyv kortárs író magyar irodalom interjúk interjuk imádom a könyveket konyvmogul.hu irodalmi közösség

süti beállítások módosítása