Vannak nők, akiket nem lehet megszelídíteni, és vannak férfiak, akik pontosan ezt a kihívást keresik. Zara Zhavon legújabb regénye, az Allergia macskanőre, egy rendkívül szórakoztató, friss és olykor szemtelenül őszinte írás, amely a modern párkapcsolatok sűrűjébe kalauzolja az olvasót. Ha valaha érezted már úgy, hogy a szerelmi életed egy bonyolult stratégiai játék, ahol a tét nem kevesebb, mint a saját szabadságod, akkor ez a könyv neked íródott.

A regény a kortárs szórakoztató irodalom és a párkapcsolati komédia határmezsgyéjén egyensúlyoz, de teszi ezt olyan nyelvi leleményességgel és dinamikával, ami messze kiemeli a tucatregények közül. A történet motorja a „macskanő” archetípusa: egy független, okos és öntörvényű nő (a modern amazon), aki köszöni szépen, jól van egyedül is, de közben mégis vágyik arra a fajta vibrálásra, amit csak egy méltó ellenfél – vagy partner – adhat.

A regény egyik legnagyobb erőssége a karakterek közötti adok-kapok. A párbeszédek pattogósak, szellemesek, és pontosan azt a feszültséget hordozzák, ami a vonzalom és az ellenállás között feszül. Nem egy klasszikus, elcsépelt románcról van szó, hanem egy modern párharcról, ahol a humor az elsődleges fegyver.

A szabadságvágy és az „allergia” – a cím metaforája telitalálat. Az „allergia” itt nem csupán orvosi tünet, hanem egyfajta lelki védekezőmechanizmus. Mi történik, ha valaki túlságosan közel kerül? Ha a függetlenség bástyái omladozni kezdenek? A szerző remekül ragadja meg azt a belső vívódást, amikor az ember egyszerre akarja megőrizni az autonómiáját és átadni magát a másiknak.

A párkapcsolatot keresők számára különösen ismerősek lesznek a helyzetek: az online ismerkedés útvesztői, a korábbi csalódásokból épített páncélok, és az a reményteljes makacsság, amivel mégis újra és újra belevágunk a keresésbe. A könyv tükröt tart, de nem ítélkezik; inkább együtt nevet velünk az esendőségünkön.

Zara Zhavon regénye nem áll meg a szellemes szópárbajoknál; a történetet egy izgalmas, már-már krimibe illő nyomozati szál teszi igazán pörgőssé. A cselekmény során a főhősök olyan rejtélyekbe botlanak, amelyek túlmutatnak a hétköznapi párkapcsolati zűrzavarokon. Nemcsak a saját érzelmeikkel, hanem valódi, fizikai veszélyekkel is szembe kell nézniük. A nyomozás során a nagyvárosi helyszínek baljóslatú kulisszákká válnak, ahol a „vadász” és a „vad” szerepe pillanatok alatt felcserélődhet.

Miért érdemes elolvasni?

Zara Zhavon stílusa magával ragadó. Az írásmódja vizuális, szinte látjuk magunk előtt a jeleneteket, halljuk a csípős megjegyzéseket és érezzük a város lüktetését. A regény nem akarja megváltani a világot, de képes arra a fontos dologra, amire csak a jó szórakoztató irodalom: kikapcsol, szórakoztat, és közben olyan felismeréseket csempész az elménkbe, amikre napokkal később is emlékezni fogunk.

A kalandos vonal pedig adja a regény vázát, ami biztosítja, hogy az olvasó egyetlen percre se lankadjon, és a humoros részek között is folyamatosan érezze a történet tétjét.

Ez a könyv tökéletes választás egy hosszú hétvégére, egy utazáshoz, vagy egyszerűen csak levezetni a napi stresszt. Olyan élményt nyújt, mint egy jól sikerült este a barátokkal: tele van nevetéssel, pikáns részletekkel és azzal a jóleső érzéssel, hogy „igen, pontosan így érzek én is”.

Írta: Kotka

Amennyiben szeretnéd elolvasni, itt beszerezheted: https://shop.konyvmogul.hu/zara-zhavon-allergia-macskanore-konyv

Vannak könyvek, amelyeket elolvasunk, és vannak könyvek, amelyekkel találkozunk. Dobos Andrea A világom valósága – Szivárványon innen és túl című műve az utóbbi kategóriába tartozik. Ez nem csupán egy papírra vetett történet, hanem egy kinyújtott kéz mindazoknak, akik érezték már úgy, hogy az élet több annál, mint amit a szemünkkel látunk, de még nem találták meg a szavakat vagy az utat ezen „több” felé.

A regény műfajilag egy különleges ötvözet: egyszerre spirituális memoár és önismereti útmutató. A szerző nem elméleti síkon, száraz tantételekkel próbálja meggyőzni az olvasót, hanem a saját, mélyen megélt és olykor fájdalmasan őszinte élettapasztalatain keresztül vezeti végig. Ez az autentikusság a könyv legnagyobb ereje. Nem egy „megvilágosodott mester” beszél hozzánk a magaslatokból, hanem egy hús-vér ember, aki megjárta a mélységeket, szembenézett a saját árnyékaival, és végül megtalálta azt a belső fényt, amely mindenki számára elérhető.

A könyv szerkezete logikus és magával ragadó. A fejezetek nemcsak időrendben, hanem spirituális érettségben is haladnak előre, így az olvasó fokozatosan hangolódhat rá arra a finomabb valóságra, amelyet Andrea „a fátylon túli világnak” nevez.

A „Szivárványon innen és túl” üzenete

A cím szimbolikája zseniálisan foglalja össze a mű lényegét. A „szivárványon innen” a mi kézzelfogható, materiális világunk, a hétköznapi küzdelmekkel, sikerekkel és kudarcokkal. A „szivárványon túl” pedig az a metafizikai tartomány, ahol a lélek törvényei uralkodnak, ahol a sorsunk szálai összefutnak, és ahol a csodák nem véletlenek, hanem a tudatosságunk következményei.

A szerző bátran beszél olyan témákról, mint a karma, a lélektársak, a halál utáni lét vagy az angyali segítség. Teszi mindezt olyan természetességgel, hogy a szkeptikusabb olvasó is elgondolkodik: mi van, ha valóban nem vagyunk egyedül? Mi van, ha minden nehézség valójában egy lehetőség a növekedésre?

Bár a 30-as és 40-es korosztály számára különösen aktuális lehet – hiszen ez az az időszak, amikor az ember elkezdi felülbírálni az addigi értékeit –, a könyv minden felnőtthöz szól, korosztálytól függetlenül. Az útkeresőnek: Aki érzi, hogy valami hiányzik a materiális boldogságból, itt válaszokat találhat a „miért vagyok itt?” kérdésére. A gyászolóknak vagy nehéz élethelyzetben lévőknek: A könyv rendkívül vigasztaló. A szerző saját tragédiáin és traumáin keresztül mutatja meg, hogy van kiút, és a szenvedés ajándékká nemesíthető. A spiritualitás iránt érdeklődőknek: Andrea tapasztalatai gyakorlatiasak, mentesek a felesleges sallangoktól és a túlburjánzó ezotériától. Ez a spiritualitás „földelt” formája, amely a mindennapokban is használható.

Miért érdemes kézbe venni?

A stílus közvetlen, baráti, mintha a szerzővel egy csésze tea mellett beszélgetnénk a kandalló előtt. Dobos Andrea nem fél feltárni a sebezhetőségét, és pont ez az esendőség teszi a könyvet végtelenül emberivé. Olvasás közben azt érezzük: ha neki sikerült a fájdalomból örömöt, a káoszból pedig rendet teremteni, akkor nekünk is sikerülhet.

A könyv egyik legfontosabb tanítása, hogy a csoda bennünk él. Nem külső megváltóra van szükségünk, hanem arra a belső felismerésre, hogy mi magunk vagyunk saját világunk teremtői. Andrea könyve segít lehúzni azokat a belső fátylakat, amelyek megakadályozzák, hogy lássuk a saját fényünket.

A világom valósága nem egy gyorsan fogyasztható „instant” segítség. Ez egy olyan mű, amelyet érdemes lassan olvasni, hagyni, hogy a mondatok leülepedjenek, és rezonáljanak a saját élettörténetünkkel. Megnyugtat, elgondolkodtat, és ami a legfontosabb: reményt ad. Reményt arra, hogy minden ajtó nyitva áll előttünk, és bármilyen mélyről is indulunk, a szivárványon túl vár ránk egy teljesebb, boldogabb valóság.

Ez a könyv egy befektetés a lelki békénkbe. Aki elolvassa, többé nem ugyanúgy fog nézni a tükörbe, és nem ugyanúgy fog nézni a csillagokra sem.

Írta: Kotka

Amennyiben szeretnéd elolvasni, itt beszerezheted: https://shop.konyvmogul.hu/dobos-andrea-a-vilagom-valosaga-konyv

Fantasy irodalom – nem pusztán fantasy kedvelőtől

Avagy zsánerek, amik inspirálnak

Sokan kérdezik tőlem, amikor megtudják, hogy írok: na és milyen műfajban? Ilyenkor általában elég egyértelmű a válaszom, de így jobban belegondolva, nem kellene olyan határozottan felelnem erre a kérdésre. Hisz nem csak egy zsáner kelti fel az érdeklődésemet. Ezzel nem azt mondom, hogy nem vagyok válogatós, amikor bemegyek egy könyvesboltba, de azért van négy műfaj, amiknél mindig megnézem, hogy milyen könyvet árulnak.

Fantasy

A fantasy határozottan az alap. Talán azért, mert ebben a műfajban minden lehetséges. Ha könyvet választok, vagy filmet nézek, szinte mindig ide lyukadok ki. Szeretem a világokat, ahol lények állnak egymással szemben, ahol a konfliktus nemcsak belső vívódás, hanem valódi harc is. A csaták, az erőpróbák, a tét, ami túlmutat egyetlen szereplő sorsán – ezek azok az elemek, amelyek újra és újra magukkal ragadnak. Nem véletlen, hogy a Két világ koronája is ezt az irányt képviseli, és érzem, hogy a jövőbeli történeteimben is vissza fog ez köszönni.

Krimi

A krimi furcsa kivétel az életemben. Nem olvasom, nem nézem – mégis jelen van. Az egyik barátom rengeteg beszámolót tart arról, hogy milyen krimi könyvet olvasott a legutóbb és mindig izgatottan hallgatom. Még én magam sem értem, hogy miért nem veszek a kezembe egy nyomozós, rejtélyes könyvet vagy miért nem nézek meg legalább egy filmet. Úgy érzem talán pont ez a távolság az, ami érdekessé teszi számomra: nem a részletek, hanem a gondolkodásmód, ahogyan egy rejtély felépül.

Dark fantasy

A fantasy sötétebb oldala, a dark fantasy viszont különösen közel áll hozzám. A nagymamám gyakran nem érti, hogyan tudok ilyen komor történeteket olvasni vagy nézni, de számomra ezek nem pusztán ijesztőek. Ezek kegyetlen világok, ahol nincs olyan, hogy valaki egyértelműen gonosz és valaki határozottan jó, csak túlélők és antihősök léteznek. Épp ezért érzem őket őszintének. Itt a sötétség nem díszlet, hanem része a világnak – és néha az embernek is. Szinte biztos vagyok benne, hogy jó pár könyvem lesz ebben a műfajban megírva.

Horror

A horror műfaja viszont egy olyan határt húz, amit nem szívesen lépnék át. Bár sosem olvastam vagy néztem igazán, már mások elbeszélései is elégnek bizonyulnak ahhoz, hogy éjszaka nehezebben jöjjön álom a szememre. Mégis van egy vékony határ, ahol a horror majdnem átlép a dark fantasybe – és ott már nem félelmet érzek, hanem kíváncsiságot. Hogy miért? Mert van, hogy a kettőt teljesen összekeverem és csak ha utána nézek, akkor tudom meg, hogy nem is dark fantasyt olvastam.

Ezekből a zsánerekből épül hát fel az én hangom: árnyékból és fényből, csavaros rejtélyekből és hősies próbatételekből. És talán pont ettől lesz igazán az enyém.

Van egy pillanat az ember életében – valahol harminc és negyven között –, amikor a külvilág zaja elviselhetetlenné válik. Amikor a karrier, a társadalmi elvárások, a digitális értesítések és a múlt feldolgozatlan emlékei egyetlen, követhetetlen hangzavarrá állnak össze a fejünkben. Josh Neare első regénye, a találó című Hangzavar, pontosan ebbe az életérzésbe markol bele, és onnan rántja ki az olvasót egy olyan utazásra, amely egyszerre kíméletlenül őszinte, misztikus és felszabadító.

Műfaji határok feszegetése: Több mint egy regény

A Hangzavar nem gyömöszölhető bele egyetlen kényelmes irodalmi skatulyába. Ez az egyik legnagyobb erőssége. A kötet egy különleges hibrid: egyszerre lélektani dráma, modern kereséstörténet és egy csipetnyi mágikus realizmus, amely a "hangok" metafizikáján keresztül mutatja be a valóságunkat.

A szerző bravúrosan egyensúlyoz a realitás talaján mozgó belső monológok és a szinte látomásszerű, lírai leírások között. Ez a kettősség teszi a művet egyszerre intellektuálisan izgalmassá és érzelmileg megrendítővé. Nem csupán egy történetet kapunk, hanem egy komplex atmoszférát, amelyben a csendnek éppolyan súlya van, mint a leírt szavaknak.

A harmincas-negyvenes generáció tükörképe

A könyv célközönsége elsősorban az a generáció, amely már „túl van az elején”, de még nem látja a végét. Azok a harmincasok és negyvenesek, akik már megtapasztalták a sikert és a bukást, akiknek már vannak hegeik, és akik kezdik érteni, hogy az élet nem egy egyenes vonalú fejlődési görbe, hanem sokkal inkább egy bonyolult partitúra.

Josh Neare tűpontosan ragadja meg a modern elmagányosodás és a kapcsolódási vágy ambivalenciáját. A szereplők dilemmái – a hivatástudat, a gyermekkori traumák visszhangjai, a „vajon jó helyen vagyok-e az életemben?” gyötrő kérdése – ismerősek lesznek mindenkinek, aki próbált már éjszaka, a sötétben választ kapni a saját belső hangzavarára. A regény nem ad olcsó válaszokat, nem ígér instant megvilágosodást, de felkínálja a felismerés katarzisát: nem vagy egyedül a keresésben.

A stílus: A szavak zenéje

A kézirat nyelvezete rendkívül gazdag és szenzuális. Josh Neare háttere – aki maga is próbára tette magát a művészet számos ágában a tánctól a fényképészetig – átszivárog a sorok közé. A leírások nem csupán vizuálisak; halljuk a város morajlását, érezzük a hangszerek vibrálását és a lélek rezdüléseit. A szöveg lüktetése néha gyors és feszült, máskor lelassul, lehetőséget adva az elmélyülésre.

Külön említést érdemel a könyv szerkezeti felépítése. A fejezetek nem csupán eseményeket követnek, hanem érzelmi ívet rajzolnak le, ahol a visszatérő motívumok úgy működnek, mint egy szimfónia vezérmotívumai. Ez a fajta tudatos szerkesztés az, ami kiemeli a Hangzavart az átlagos kortárs prózák közül.

Miért érdemes most a kezedbe venni?

Egy olyan korban, ahol a figyelmünket percekben és másodpercekben mérik, a Hangzavar lelassulásra és mélyfúrásra késztet. Ez a könyv egyfajta „irodalmi detox”: segít kizárni a külvilág felesleges információs zaját, hogy végre a lényegre figyelhessünk.

Az olvasót a regény elején beszippantja a rejtély: Mi okozza ezt a belső disszonanciát? Hogyan lehet a hangokból harmóniát teremteni? A cselekmény spoilermentesen annyit ígér, hogy a főhős útja során olyan helyszínekre és olyan belső tájakra juttat el minket, ahol a múlt és a jelen összeér. A transzgenerációs hatások és az egyéni felelősségvállalás témái úgy jelennek meg, hogy közben a történet sodrása mindvégig megmarad.

Záró gondolatok

Josh Neare: Hangzavar című regénye nem egy délutáni könnyed olvasmány, de nem is egy érthetetlen bölcsészmű. Ez egy őszinte vallomás az emberi lélek teherbírásáról. Ajánljuk mindazoknak, akik:

• szeretik a mély lélektani elemzéseket,
• vonzódnak a hangok világához mint metaforához,
• nem félnek szembenézni saját belső „zajaikkal”,
• és értékelik az igényes, művészi igénnyel megírt kortárs magyar prózát.

A Hangzavar elolvasása után az ember egy kicsit másképp hallgatja majd a világot. Kevesebb lesz benne a félelem a zajtól, és több a vágy a tiszta, őszinte hangok után. Ez a könyv egy meghívás egy olyan belső koncertre, ahol a zenekar te magad vagy – minden hibáddal és gyönyörűségeddel együtt.

Ne csak olvasd, érezd a ritmusát!

Írta: Kotka

Itt tudod beszerezni: https://shop.konyvmogul.hu/josh-neare-hangzavar-konyv

Ha lehunyjuk a szemünket, és megpróbáljuk elképzelni az emberiség hajnalát, a legtöbbünknek valószínűleg megjelenik egy kép a kollektív „emlékezetünkből”: egy csoportnyi ember a tűz körül. Egy eseményekkel teli nap után összegyűlnek a biztonságot nyújtó tábortűznél, a lángok narancs fénye táncol az arcukon, és közben valaki mesél. A hallgatóság nagy beleéléssel figyel: időnként nevetnek, borzonganak, vagy épp csendben maradnak – de a felszín alatt valami más is történik. Hisz nem csak a történet születik meg, hanem annál sokkal több is: a megértés, az együttérzés, a felismerés.

A történetmesélés ugyanis nem pusztán szórakoztatás. Soha nem is volt az. Már az első legendák, mítoszok, mesék is azért születtek, hogy segítsenek eligazodni a világban. Hogy a hallgató, sőt, maga a mesélő is feldolgozza mindazt, ami benne zajlik – a félelmeket, a veszteségeket, a vágyakat, a haragot, az örömöt. A tűz körüli történetek valójában terápiák voltak: fiktív köntösbe bújtatott valóságdarabok.

Ma már nem a tűz körül ülünk, hanem képernyők előtt ülve nézzük, könyvek fölé hajolva olvassuk, vagy épp fejhallgatón keresztül hallgatjuk a történeteket – de a lényeg nem változott. Még mindig ugyanazért van szükségünk rájuk: hogy megértsük önmagunkat.

Pontosan ezt teszi EREN is, amikor fantasy regényeket ír. Bár a történeteinek világa képzeletbeli, valójában nagyon is valóságos. Hisz a hőseiben ott munkálkodik az, amit minden kamasz ismer: a zűrzavar, az érzelmek vihara, és a keresés, hogy „ki is vagyok én valójában”. EREN karakterei a felnőtté válás küszöbén állva kérdéseket tesznek fel a világukról, ismerkednek a belső iránytűjükkel, harcolnak azért, amit helyesnek gondolnak, és próbálják megérteni, hogy kik ők és hol a helyük – közben pedig mi, olvasók is velük együtt járjuk be ugyanezt az érzelmi ösvényt.

Egy jól megírt fantasy nem menekülés a valóság elől, hanem annak tükre – csak épp színesebb formában. Az olvasó, miközben izgul egy csata vagy egy próbatétel kimeneteléért, valójában a saját életének kérdéseivel is szembesül. És mire becsukja a könyvet, talán egy kicsit könnyebb lesz a mellkasa. Nem feltétlenül tudja megmondani, miért – de valamit elengedett. Valamit megértett.

A történetmesélés ezért kortalan. A mai tizenéves szerző ugyanazt a belső igényt követi, mint az ősi mesemondó a tűz mellett: hogy rendet tegyen a káoszban, fényt gyújtson a sötétben, és kimondja azt, amit kimondani nehéz. A különbség csak annyi, hogy a tűz már nem a barlang mélyén parázslik – hanem fellobbanhat bárkinek a szívében, aki hagyja, hogy egy történet elérje.

Sok interjú van már a hátam mögött, sok, különböző korú és zsánerű írót, és könyves szakembert faggattam könyvekről, írásról, a hazai könyvkiadás rejtelmeiről. Ez az interjú azonban más. Különleges és egyedi, most először kérdezek ugyanis olyan szerzőt, aki máris az első könyve kiadásán dolgozik, miközben (figyelem!) mindössze tizenöt éves.

Nem véletlenül hangsúlyoztam ki a bevezetőben a korodat. Igaz ugyan, hogy vannak az országban olyanok, akiknek hozzád hasonlóan a tinédzser éveiben írása-könyve jelenik meg, de nem vagytok olyan sokan, hogy ez általánosnak legyen mondható, és ne kapja fel rá a fejét az ember, ha olyannal találkozik, aki ilyen fiatalon ilyen komoly útra lép. Te egyébként így érzed? Hogy olyan komoly útra léptél, amivel el tudnád képzelni a jövődet? Vagy korai ilyet kérdezni egy 15 évestől?

Eren: Mindenképpen az írással és történetek kitalálásával szeretnék foglalkozni felnőttként is. Már kiskorom óta történeteket találok ki, és öt éves koromban ki is mondtam, hogy ilyen irányba szeretnék menni. Akkor még azt mondtam, hogy mesefilm gyáros leszek, mert nem tudtam, hogy mi a szakma neve. Még történetek írásán kívül filmek rendezése is érdekel, és olyan egyetemre szeretnék menni, ahol filmrendezéssel foglalkozhatok. Akkor a saját könyveimből csinálnék filmet.

Most mesélj nekem kicsit arról, milyen érzés a tudat, hogy hamarosan könyved jelenik meg? Mit érzel, amikor arra gondolsz, hogy olyan dologban van részed, amibe csak kevés veled egykorú vág bele?

Eren: Örülök viszont szerintem még nem ˝fogtam fel˝ teljesen. Látom magam előtt a képet, de nehéz el is hinni, hogy meg fog történni, mert kiskorom óta arról álmodoztam, hogy megjelenik majd a könyvem, de folyton csak majd, majd, majd szóval nem könnyű felfogni, hogy a majdból hirtelen most lesz.

Ahhoz, hogy ez a könyv a boltok polcaira kerüljön, nyilván sarkalatos pont a környezet segítsége, ami nélkül ez az álom nehezen valósulhatna meg. Ez egyszerre jelenti a család támogatását, és persze a barátokét is. Hogy viszonyul a szűkebb-tágabb környezeted az írói ambícióidhoz?

Eren:  Az egész család és a barátaim támogatnak, senki sincs ellene a döntésemnek és nem próbálnak meg eltéríteni erről az irányról. A tanáraimtól is kérhettem segítséget amikor szükségem volt rá. Bár a családban volt olyan személy, aki egyszer-kétszer megemlítette, hogy felnőttként olyan munkát lenne jó választanom amiből meg tudok élni, de ezt csak nagyon ritkán említett, azt pedig senki soha nem mondta, hogy semmiképp se csináljam.

Már elérhető közelségben, hogy a könyved megvásárolható lesz webáruházakból, és a könyvesboltok kínálatában is megtalálhatják majd az érdeklődők. Mit gondolsz, milyen érzés lesz besétálni egy boltba, és meglátni a könyvedet a polcokon? Készülsz a pillanatra, amikor ez megtörténik és elmondhatod, hogy az álmod valóra vált?

Eren: Már nagyon várom. Szerintem ahogy magamat ismerem biztos, hogy akárhányszor meg fogom látni a könyvet el fogom olvasni a fülszöveget és jól meg fogom nézni a borítót, mintha soha nem láttam volna. Ezt csinálom az összes könyvvel, amit meglátok a boltban, úgy hogy már elolvastam vagy csak kinéztem. Valószínű, hogy saját könyvem sem lesz kivétel.

Addig is, amíg ez megtörténik, még sok-sok dolog van hátra, hiszen a könyvkiadás bonyolult és soklépéses folyamat. Ha jól tudom, a kéziratod a szerkesztés fázisában van, ami azt jelenti, hogy már van tapasztalatod a szerkesztővel való közös munkáról. Mesélnél arról, hogy milyen is ez pontosan? Mennyiben különbözik a valós munka attól, mint amit még az együttműködés előtt esetleg elképzeltél?

Eren: A legelején még nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz majd a közös munka, de amiket elmondtak az elején azt hittem bonyolultabb, nehezebb lesz. Nem azt mondom, hogy nagyon egyszerű, de amit elképzeltem annál könnyebb. Amúgy nagyon sokat nem is gondolkodtam rajta, mert túlságosan vártam, hogy kezdetét vegye a folyamat és amúgy sem akartam túlagyalni. Inkább hagytam, hogy fokozatosa kiderüljön. Eddig a munka nagyon izgalmas és élvezetes, már nagyon várom a következő feladatot.

Beszéljünk egy kicsit a történetedről is, amely, ha jól tudom, valójában egy könyvsorozat első része. Egy könyvet írni, egy dolog. De mindjárt sorozattal kezdeni az írói pályát nehezített terep, hiszen a sorozat tagjait összefűzni mindig erőpróbáló feladat. Már akkor is így szólt a terv, amikor a történet megszületett a fejedben? Rögtön tudtad, hogy sorozat íródik vagy ez csak menet közben dőlt el?

Eren: Akkor találtam ki, hogy minimum kettő része lesz, amikor a történet a fejemben volt. Tudtam, hogy egyes karakterek háttértörténete nem lesz világos az első részben, legfőképpen a főszereplő bátyjáénak, szóval amikor leültem, hogy írni kezdjem a történetet már akkor az eszemben volt, hogy lesz második része.

A címet még ne áruljuk el, az azonban talán nem titok, hogy a zsáner ifjúsági fantasy. Írói körökben úgy tartják, az vagy, amit először írtál. Ezt a mondást rád alkalmazva akkor kijelenthetjük, hogy a fantasy a kedvenced? Ezt olvastad/olvasod a legtöbbször? Vagy azért más zsáner is megtalálható a könyvespolcodon?

Eren: Szinte csak fantasy könyveket olvasok, de szeretem hallgatni, amikor az egyik barátnőm a krimi könyvekről beszél. Nem azt mondom, hogy rajongója vagyok a műfajnak, de egyszer olvastam egy könyvet, ami fantasy és krimi keverék volt, vagy hasonló. Sok mindent őszintén nem tudok arról a műfajról, de izgalmasan hangzik. Az biztos, hogy írni leginkább fantasy könyvet fogok, a következő négy könyv ami a fejemben van az is abban a műfajban lesz.

Belecsöppentél a hazai írók és a könyvkiadás világába. Bár még nagyon az elején vagy, sok a tanulnivaló, de lépésről lépésre haladsz, hallgatsz a szakemberek tanácsára, és teszed, amit ilyenkor kell. Épp a napokban pipálhattál ki egy újabb mérföldkövet: elkészültek az írói oldalaid a különböző közösségimédia felületeken. Ez mondhatni kötelező elem, hogy olvasótábort gyűjts, te viszont ebben egy olyan megoldást választottál, ami – igaz, nem pont írói körökben – elterjedőben van: az arc nélküli marketinget. Elmondanád néhány szóban, hogy miért ezt az utat választottad?

Eren:  A szüleim nem szeretnék, ha mutatnám az arcom, mert az veszélynek tehet ki és amúgy sem szükséges a könyvekről szóló posztokhoz az arcomat mutatni. A történet a lényeg. Tudom, hogy nem takarhatom az arcom örökre, de egy kicsit még jó lenne várni, mert még túl fiatal vagyok.

Ha már felmerült az arc nélküli marketing, akkor nem mehetünk el szó nélkül az írói neved mellett sem, ami egyértelműen jelzi, hogy az álnév választása mellett döntöttél. Egy írót legalább annyira meghatároz a neve, mint az, hogy mit ír. A legtöbben nagy gonddal választják ki, hiszen tudják, hogy ez az, amit az olvasók elsőként megjegyeznek róluk. Neked mennyire okozott gondot kitalálni, milyen név szerepeljen majd a borítóidon?

Eren:  Igazából én rengeteg nevet néztem és nagyon nehéz volt egyet választani. Amikor viszont nagy nehezen sikerült akkor mondtam az ötletem anyának, viszont ő is gondolkodott és ő találta ki az Eren nevet, ami sokkal jobb volt mint az amit én találtam ki, szóval az mellett döntöttünk.

Akár az írói ambíciódat, akár az arc nélküli marketing használatát nézzük, elmondható, hogy a törekvéseid példaként állhatnak a korosztályod tagjai előtt. Mit szólnál ahhoz, ha megtudnád, hogy egy hozzád hasonló fiatal a te munkásságodat látva döntött úgy, hogy ő is ezt az utat akarja járni?

Eren: Nagyon meglepődnék, ugyanakkor örülnék is, hogy példát mutathattam valamint sok-sok szerencsét és sikert kívánnék neki.

Végül egy kis időutazásra hívlak, és arra kérlek, üzenj valamit mondjuk a tíz évvel idősebb önmagadnak az írói léttel kapcsolatban.

Eren: Csak annyit üzennék, hogy ne hagyja abba, se akkor, se később.

Nagyon szépen köszönöm a válaszokat, igazi megtiszteltetés volt elkészíteni veled az első interjút! Sok sikert és kitartást kívánok neked az írói pályához. Repesve várom, hogy olvashassam az elkészült művet, abban pedig biztos vagyok, hogy bár ez az első közös interjúnk volt, de nem az utolsó!

Épp mostanság fordult elő velem, hogy azon kaptam magam: kicsit elég volt. Ez az érzés leginkább a közösségimédia kapcsán dolgozik bennem, ahol – tisztelet a kivételnek – nagyrészt magamutogatásból áll a világ. Abból a fajtából, aminek az a filozófiája, hogy toljuk oda dekoratív önmagunkat, mert ettől leszünk szerethetők, ismertek, sikeresek, ezáltal fogják megismerni a nevünket, ettől fognak tőlünk vásárolni és a többi... Vizuális ingerből nincs hiány, iparágak gyűjtőhelyévé vált egy-egy profil, oldal, csoport.

Ez a dolog nem tegnap kezdődött, van rá egy tippem, hogy nem is holnap fog véget érni, és abban sem vagyok biztos, hogy mára elérte volna a csúcsát, amire azt mondhatnánk: ennél jobban nem durvul el a külsőségeket méltató világszemlélet.

De talán van fény az alagút végén. Vagy mondjam inkább úgy, hogy akad ellentűz? Mert itt van a magamutogatás, a „minden a külső” szemlélet ellentétje, az arc nélküli marketing, amely egyre több követőre akad. De mit is jelent ez? Nos, pont azt, aminek hangzik. Azok, akik ezt a vonalat követik, olyan oldalakat, profilt, blogot visznek, ahol a képi anyag nem róluk szól, nem őket láttatja, vagyis működésüket, közösségépítésüket nem arra alapozzák, hogy minél szebbek, látványosabbak, csinosabbak, csábosabbak legyenek és ezzel szerezzenek követőket, érdeklődőket, nézőket, olvasókat.

Az arc nélküli marketinget képviselőket egyébként nem úgy kell elképzelni, hogy semmit nem mutatnak magukból, hogy a tartalmaikat kizárólag száraz, semmitmondó kreatív anyagok adják. Nem, nem, az arc nélküli marketingben is rengeteg potenciál van, ugyanakkor tény, hogy így összeállítani a tartalmakat nem egyszerű, hiszen a „legkönnyebb” út mindig a saját fotó, lévén, hogy az ember saját magának mindig kéznél van, mint fotó alany. De arc nélkül sincs veszve semmi, hiszen ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem tesznek közé fotót magukról, de amit igen, az sejtelmes, esetleg csak egy poharat tartó kéz, egy vízben gázoló láb, vagy naplementében készült sziluettkép formájában engednek bepillantást az emberre a tartalmak mögött. Itt is végtelen lehetőség áll rendelkezésre, csak kicsit több kreativitásra van szükség az anyagok összeállításához.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy ennek mi értelme van, amikor ez az út nehezebb is, ráadásul manapság a világ nyílegyenesen és fénysebességgel halad azon az úton, hogy az emberek mindent megmutassanak magukból és magukról? Néha, de nem túl gyakran megtörténik, hogy egy kérdés egyben az önmagára adott válasz is. Ebben az esetben az, hogy manapság a világ nyílegyenesen és fénysebességgel halad azon az úton, hogy az emberek mindent megmutassanak magukból és magukról. És ez nem biztos, hogy jól van így. Hogy ez a helyes irány, amely jobbá teszi a világot, a társadalmakat, a kapcsolatokat, az embereket. És vannak, akik ezt így látják – szerencsére egyre többen –, és megtalálták a módját, hogy a maguk egyszerű, szerény, nem harsány, nem tolakodó eszközeivel megmutassák, hogyan lehet máshogy csinálni.

Vajon ez tényleg egyfajta lázadás? Vagy ez is csak egy trend, mint oly sok minden más? Nos, nyilván nem látok bele az arctalan marketinget képviselők fejébe, csak a saját gondolataim fonalán gyárthatok elméleteket, mi vezérelheti őket.

Nem a külsejükkel szeretnének ismertségre szert tenni, hanem az eredményeikkel.

Szeretnék az identitásukat megőrizni saját és környezetük érdekében.

Olyan szakmában dolgoznak, ahol kritérium, hogy ne legyenek jelen a közösségimédiában.

Kerülni szeretnék a közösségimédiabeli támadásokat, zaklatásokat.

Így szeretnének tudatosan példát mutatni az arcnélküliség mellett és ellentábort építeni.

Egyszerűen csak így látják jónak, így kényelmesebb, nyugalmasabb a számukra a tartalomgyártás.

Valószínű, hogy az okoknak csupán a töredékét soroltam fel, de mindegy is, hány indok van még, igazság szerint nekem nagyon szimpatikus ez a vonal. Most tehát úgy állunk, hogy van a „mindent mutatok” és van a „semmit nem mutatok” tábor. A két ellentét, két véglet. Vajon elég ideig állnak-e egymással szemben ahhoz, hogy a mérleg nyelve beálljon valahová középre, egy egészséges, kiegyensúlyozott vonalra?

Ez az elkövetkezendő években fog kiderülni.

Addig is, a Mogul Kiadó legújabb szerzője – Eren (FB, Insta, TikTok: @erenaziro) – az arctalan marketinget választva képviselteti magát és írói mivoltát a közösség előtt. Kíváncsian követjük őt a közösségimédiában.

„A mai fiatalok nem olvasnak” – ezzel a mondattal sok beszélgetés indult már, de elárulom, hogy nem én szoktam ezzel indítani. Én csak reagálok, amikor valaki feldobja a témát, mert muszáj elmondanom a saját tapasztalatomat fiatalok vs. könyv tárgykörben. És igen, ahányszor hallottam a fenti mondatot, legalább annyiszor hangzott el a beszélgetés során az is, hogy „Akkor te még nem jártál Könyvhéten vagy Könyvfeszten, ahol csapatostul járnak a tinédzserek, méternyi könyvlistával a kezükben” – ez a mondat viszont már az én számat szokta elhagyni széles mosoly kíséretében, mert újra meg újra eszembe jut a látvány, ahogy az ifjú olvasók csoportokba verődve, roppant nehéz hátizsákokkal megpakolva, könyvlistát lobogtatva, csivitelve vágják át magukat a tömegen és járnak standról standra. Én pedig, bár egyszer sem láttam át a hátizsákokon, de tudtam, hogy könyvekkel van tele, és olyankor mindig arra gondoltam: nincs itt baj, kérem szépen! Az utánpótlás-olvasók szép számban képviseltetik magukat.

Mivel újra túl vagyunk egy Könyvfesztiválon, ez az állításom ismét bebizonyosodott, ezúttal viszont más is eszembe jutott. A másik oldal. Mert tini korú olvasóból nincs hiány, erről a saját szememmel győződtem meg nem egyszer. De hogy állunk az írókkal? Ők vajon hányan vannak? Vagy ebben a korban túlzás lenne azt várni, hogy megmutassa magát ez a fajta elhivatottság, és az egyéb, iskolán kívüli tinédzser elfoglaltságok helyett valaki olyan komoly tevékenységbe fektessen időt, energiát, mint amilyen az írás?

Az tény, hogy sokan már igen zsenge kortól – akár már óvodai korosztály – szigorú napirend szerint élik az életüket, egy jövőbeli cél elérése érdekében. A legismertebb példa erre a sport, legyen szó úszásról, fociról, teniszről, lovaglásról vagy bármi másról, nem ritka, hogy a gyerekek iskola előtt és után, hétvégén, szünetekben is edzésekre járnak a fejlődés és egy későbbi sikeres sportkarrier reményében. Hasonló a helyzet a zenével is, amivel kapcsolatban szintén alapkövetelmény a napi több órás gyakorlás. Nem véletlenül jött létre a „Gyakorlat teszi a mestert” mondásunk.

De vajon mi a helyzet azokkal a gyerekekkel, akik a szívük mélyén a könyvek, az íróvá válás felé húznak? Róluk aztán végképp nem hallani, amikor arról esik szó, hogy adott gyerek/fiatal milyen plusz órákat, iskolán kívüli, a jövőjével kapcsolatos feladatokat vállal. Ők vajon hányan lehetnek? És egyáltalán: ha valaki már egészen kicsi korától kezdve a könyvek bűvöletében él, mint olvasó, eszébe jut-e, hogy felnőttként könyvekkel szeretne foglalkozni és írásból megélni?

Ezen gondolaton elindulva kicsit utánanéztem, hogy állunk az ifjúsággal a hazai könyvpiacon. Mesekönyvből, ifjúsági regényből nincs hiány, ezt tudjuk. Viszont azokat általában felnőttek írják, és igen elenyésző azon kiadványok száma, amely mögött valóban gyerek-fiatal korú szerző áll. Én alig néhány ilyen korú szerzőre bukkantam, akinek a könyve fellelhető. Igaz, viszonylag gyors feltérképezést végeztem, tehát nem mondhatjuk, hogy heteket áldoztam a kiterjedt kutatómunkára a témában, de figyelembe véve, hogy az általam talált szerzők száma nem haladja meg a tízet, valószínűsíthető, hogy a további kutatás sem hozna jelentős számnövekedést.

Mivel ez a szám csak a valós könyvmegjelenéseket jelzi, így arra egyáltalán nem alkalmas, hogy ebből következtetést vonjunk le arra vonatkozóan, hányan lehetnek azok, akik irodalmi versenyekre jelentkezve teszik próbára és fejlesztik magukat, vagy csak saját kedvtelésükre, esetleg a környezetük szórakoztatására írnak történeteket. Úgy vélem, ha valami csoda folytán a valós számuk rákerülne egy papírra, mind meglepődnénk. Azon, hogy milyen sokan vannak.

Mert én úgy érzem, hogy sokan vannak.

Igaz, most nem látszanak.

A legtöbbjük – és ez nem pesszimizmus, hanem színtiszta racionalitás – nem is fog.

Mert túl rögös az út. Mert az iskola és a család más irányba tereli őket. Olyanba, amiből jól meg lehet élni. Olyanba, ami nagyobb megbecsülésnek örvend társadalmi szinten. Olyanba, amiben gördülékeny és élhető jövő állhat a gyerek előtt. Ez rosszindulat lenne? A gyermeki álmok összetiprása? Semmiképpen! Egyszerűen csak a legjobbat akarják a gyermeküknek, és a saját, racionális gondolkodásukkal nem az írói létben látják a biztos jövőt. Jogosan.

De mi a helyzet azoknál a gyerekeknél, akiknek a neve máris ott áll egy könyv borítóján? Őket nem akarták más irányba terelni? Nekik akkor nem a legjobbat akarják? Nyilván nem erről van szó! Az ő esetükben maga a könyv megjelenésének a ténye komoly családi háttértámogatást feltételez, hiszen mind jogi, mind pénzügyi segítség kellett a megjelenésekhez. Ők máshogy viszonyulnak ehhez a dologhoz és talán megtehetik, hogy segítenek valóra váltani egy álmot, hadd tapasztalja meg a gyerek, milyen érzés elérni egy célt, mert az ilyen tapasztalatokból rengeteget lehet tanulni, és ki tudja, utána talán ő maga fogja tudni eldönteni, hogy továbbra is ezt az utat akarja-e járni vagy más álmok után néz. Nem törhetünk pálcát egyik döntés fölött sem, mert egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál és mindkettőt a legjobb szándék vezérli.

Én csak azt kívánom, hogy minél több, könyvkiadásról álmodozó gyerek tapasztalja meg a támogatás azon formáját, amely segíti őt az írói pálya megvalósulásában, még ha az nem is most történik meg, hanem csak valamikor a távoli jövőben.

Mert félreértés ne essék; teljen el bármennyi idő, tegye le a voksát végül bármilyen szakma mellett, akit egyszer a tinta illata megfertőzött, annak a fejében örökre ott marad a könyvkiadás gondolata.