A sztori, ami egy évszázadot elvett az életemből!
Most jött el az idő, hogy beavassalak titeket néhány dologba, amiről eddig még nem beszéltem. Mondjuk arról, hogy bár ez a naplóírós buli baromi jópofa, de azért nem feltétlenül komolytalan. Olykor-olykor nagyon is valós tétje van: jelen esetben például az, hogy megdöglök-e vagy sem.
Ez egy kissé drasztikus kijelentésnek tűnik, igyekszem megmagyarázni. Az egész ott kezdődik, hogy az általam lejegyzett sztorikat alapvetően három típusba sorolom. Az elsőbe azok tartoznak, amikről Una tud, és legyint rájuk. A másodikba azok, amikről Una nem tud, de utólag legyintene rájuk. A harmadikba pedig azok, amikről nem tud, de bármikor tudná is meg, nyakon ragadna, és addig szorítaná a gigámat, amíg a hüvelykujjai ki nem lyukadnak a másik oldalon. Ezeket az eseményeket én „szavatosságmentes gebasz” néven emlegetem, mert bármikor tudódnak is ki, az idő nem teszi őket semmissé, az események elmúlása és sikeres átvészelése rám nézve nem jelent bűnbocsánatot. Így már érthető, amit a megdöglésről írtam, ugye?
Ezzel a felvezetővel kezdek hát bele egy olyan sztoriba, ami a harmadik kategóriába tartozik. Annak is legtetején csücsül, mint örök dobogós, amit, ha Una valaha megtud, búcsút mondhattok nekem, szóval pofa be, senkinek egy szót se! Előre is köszi!
Tehát. Egyszer volt, hol nem volt, volt egy boszorkányvezér. Nevezzük Unának. Eme nagyvezír életében volt néhány dolog, amivel kapcsolatban nem ismert tréfát, így azt sem tűrte el, hogy első embere – vagy bárki más – tréfálkozzon velük. De legfőképpen azt nem, hogy bárki veszélybe sodorja őket. Igazából nem sok ilyen volt, valójában csak kettő. Az egyik, a Dinasztia, úgy kompletten. A másik pedig….dobpergést kérek….a Kódex!
Igen, a Kódex, az az – őszintén szólva csöppet ronda, régimódi és áporodott szagú – iromány, amit az Égiek voltak szívesek a nyakunkba sózni, még valamikor hajdanában-danában. Na, azt nálunk valami olyan szinten kell elképzelni, mintha nálatok otthon a spájzban, a meggybefőttek meg a csalamádés hordó mellett ott gubbasztana a Szent Grál. És ezzel a hasonlattal azt hiszem tökéletesen szemléltettem, mit jelent nekünk az a könyv és milyen nagy becsben tartjuk. Főleg Una.
Mindezek után azt hiszem már ki is találtátok, miről szól a mai történet: arról, hogyan került ki a Kódex Una fennhatósága alól az én fennhatóságom alá, hogy onnan eltűnjön, nagyjából 15 órára. Életem leghosszabb 15 órájára, ami alatt akkor is megőszültem volna, ha amúgy nem vagyok fehérhajú.
A dátum 2005. októbere. Rain pár hónappal korábban, májusban töltötte be a tízet. Ez egy olyan kor, amikor a gyerek még gyerek, de már tisztán érzékeli a környezetét, fel is tudja mérni az eseményeket és az embereket is, és saját akarattal reagál a dolgokra. Rain ebből a szempontból mindig is a kora előtt járt. Kőkeményen dolgozott benne boszorkány mivolta, nem mindennapi élettörténete, és nyilván az is nyomott a latba, hogy halhatatlanok nevelték. Ráadásul a csaj belőlem is kapott rendesen, meg se próbálom bemesélni magamnak, hogy semmit nem tett hozzá a személyiségfejlődéséhez, hogy egy komplett idióta félisten mondta neki az estimesét és adott neki tanácsokat az élettel kapcsolatban. Ezen okokból kifolyólag a kis Rainnek tízéves korára megvolt a magához való esze. Kellett is ahhoz, hogy a halandó iskolába járva semmivel ne buktassa le magát a kotnyeles kis bitangok előtt, de pláne kellett azon alkalmakkor, amikor szerény személyemre volt bízva a bébiszittelés. A „ki vigyázott kire”, és a „vajon kinek volt több esze a kettő közül” teljesen jogos kérdések ebben az esetben, amikért nem haragszom meg.
Igen, jól sejtitek, ez a mese egy ilyen alkalommal történt…hoppsz, itt jut eszembe, hogy ha ezt Una megtudja, duplán lesz kicakkozva a seggem! Mert nem szimplán a Kódexről van szó, de Raint is nyakig belerángattam a buliba, méghozzá akkor, amikor még gyerek volt. Na, de már mindegy, ha belekezdtem, elmondom!
Szóval ott tartottam, hogy 2005. ősze. Rain akkor már az Audrey Paulson Általános Iskola falai között koptatta a zsírkrétát. Az egy igen jó iskolának számított, mármint gyerekszemmel. Felnőttként szerintem rémesen giccses, undortkeltően nyomulós és uncsi volt, de ugyan mit tudhatok én, aki nem járt általánosba? Rain imádta és ez volt a lényeg. (Egy, az iskolához köthető másik sztorit már egyébként is elmeséltem, ha még nem olvastátok, zárkózzatok fel, és tudjátok meg, hogyan lettem az iskola történetének legnagyobb botrányokozója!)
Tehát ebben az iskolában nagggyon nagy élet folyt. Pont így, ahogy leírtam, jó sok gy-vel. A tanári kar eszét vesztve versengett egymással, hogy a gyerekek részére minél több szakkör meg ilyen-olyan kör legyen elérhető.
És ez nem volt minden, mert az iskolában olyan szülői munkaközösség dolgozott, mintha nem is általános iskoláról beszélnénk, de minimum a Pentagon legfelsőbb vezetéséről. Élükön már akkor is ő fő nagysága, Petruce Le’Bron állt, mint a munkaközösség választott vezére – diktátora –, tíz fős udvartartásával, amit hozzá hasonló, főállású „gazdag feleség és anya” titulusú szülők alkottak. Ők – mintha más dolguk nem lenne, bár szerintem nem is volt – egyfolytában azon agyaltak, mit lehetne a tanuláson és a szakkörökön kívül tenni, hogy minél színesebb legyen az iskolai élet. (Zárójelben megjegyzem, hogy szerintem azért csinálták, hogy a kölykök minél kevesebbet legyenek otthon, de mindegy) E téren nagyon kreatívak voltak, az ilyen-olyan tanulmányi kirándulásokon, az iskolába hozott előadókon, felvilágosító (elijesztő) biszbasz-beszélgetéseken, ételbemutatókon, ügyességi versenyeken és ki-mit tud előadásokon kívül olyan dolgok hagyománnyá válásának is megágyaztak, amilyen a jótékonysági kézművesvásár.
Látszatra minden a gyerekekről szólt, a valóság azonban úgy nézett ki, hogy leginkább a szülőkkel basztak ki. Közülük is azokkal, akiknek nem állt a rendelkezésére személyzet, aki megcsinált helyettük mindent az iskolába, lévén, hogy nem úgy álltak a társadalmi ranglétrán. Egy irodában, boltban vagy pult mellett dolgoztak és munka után maguknak kellett teljesíteni a Le’Bron banda által felállított kritériumokat, hogy szemük fénye ne bőgjön le a suliban, őt meg a következő gyűlésen ne alázza porig, mint „szaranyát”, a szülői banya…akarom mondani munkaközösség díszes kompániája.
Igen, ebben mi is nyakig benne voltunk, el nem tudom mondani, hány tepsi odakozmált muffin landolt a ház mögötti konténerben, és hányszor díszítettünk mi is szaros sütiket az ehetőbbeket kiválogatva éjjel kettőkor, hogy másnap reggel, bedagadt szemmel vigyük a dobozokba rendezett cukorbombákat a suliba és helyezzük el a Rain osztálya számára felállított pulton.
Asszem nem árulok el vele nagy titkot, ha azt mondom, mi mindent megtettünk, de nem véletlenül nem nyitottunk azóta se cukrászdát. Süteménygyártó balfaszságunkat mi sem példázza jobban, mint az, ha elmondom, hogy a mi kukánkból még a kóbor kutyák se ettek. Hogy miért nem varázsoltunk? A kérdés jogos! Boszorkányok lévén ez lett volna a logikus, meglettünk volna egy óra alatt és jóccakát. De neeeem! Miért? Mert a két nagyokos (Unáról és Rainről beszélek) egy követ fújtak, és mind a ketten azt szajkózták, hogy:
– Az csalás lenne. Ez halandó dolog, és úgy tisztességes, ha a halandók módján csináljuk, ahogy a többiek.
Úúúú, még most is hallom a hangjukat, ahogy megegyeznek! De kérdem én: ha ők ennyire egyetértettek, akkor Rain miért lett ágyba küldve este nyolckor, míg én éjszakába nyúlóan kavargattam a masszát és bénáztam a habzsákkal? Neki kellett volna baszkódni a köcsög muffinokkal! Na mindegy.
Valamivel jobb lett a helyzet, amikor valamelyik zseni bedobta a kézművesvásár ötletét. Persze az is szívás volt, azzal is halandó módon kellett megdolgozni, de legalább adódott a lehetőség, hogy mást választhattunk, nem volt kötelező süteményt gyártani, amiben egyrészt bénák voltunk, másrészt csak idő kérdése volt, mikor ölünk meg valakit egy sziklakeménységű muffin okozta bélelzáródással. Ez a dolog sokkal inkább feküdt nekünk. Nekem meg a gyereknek. Rain mindig is nagyon kreatív volt, piciként imádott gyurmázni, festeni, színezni meg ilyesmikkel bíbelődni, később, áttért a gyöngyfűzésre, ékszerkészítésre, megint később pedig a scrapbook és a saját díszítésű napló gyártására.
Ez utóbbi kettő nem is volt hülyeség, sőt! Baromi szórakoztató kikapcsolódásnak bizonyult. Annyira, hogy szerény személyem is rákapott, jól bevásároltam minden hozzávalóval és onnantól kezdve Rainnel ketten ültünk az asztal fölött, literjével fogyott a ragasztó, mindent beterített a csillám, hegyekben álltak a strasszkövek, díszítőtollak, papírok, szalagok és minden egyéb, ami csak kell. A végére olyan műhelyünk volt, hogy ha akarjuk, simán tarthattunk volna workshopokat is.
Így tehát adta magát az ötlet, hogy a kézművesvásárra gyártsunk egy rakás egyedi holmit. Főleg naplókban és fotóalbumokban gondolkodtunk. Végre egy feladat, amiben jók is voltunk meg szerettünk is csinálni, szóval felszívtuk magunkat és elhatároztuk, hogy a vásárra olyan készletet hozunk össze, amitől mindenki betojik. Minden egyes nap, suli után ezzel foglalkoztunk, én napközben is gyártottam őket, mint a veszedelem. Una számára ez egy roppant nyugodt időszak volt.
– Ezt hamarabb is kitalálhattuk volna – mondta az ajtófélfának dőlve. Onnan nézte ugyanis, ahogy válogattam a mérhetetlenül sok scrapbook papír, kivágat meg sablon közül. – Végre valami, amit szívesen csinálsz, közben szem előtt vagy, és még csak galibát se okozhatsz vele.
Engem olyan relaxálttá tett ez a fajta munka, hogy még csak meg se akartam cáfolni, amit mond. Teljesen lefoglalt a megelőlegezett büszkeség, mert biztos voltam benne, hogy minden egyes darabnak a csodájára fognak járni. Lelki szemeimmel már láttam magunkat Rainnel, ahogy ott feszítünk a saját kis pultunk előtt, mint győztes csapat, akik a legtöbb eladást produkálták, és akik a közönségszavazás eredményeként a legkülönlegesebb portékákat készítették. Erre hajtottam.
A vásár október 20-ára volt beharangozva, minket hajtott a gépszíj, és eddig elég problémamentes is a történet. Csakhogy aztán október 18-án beütött egy váratlan esemény: egy Kambodzsában élő nővérünk hívta Unát, hogy gondban van, segítség kéne.
Ezt hallva Raint elkapta az akut gyerekpánik, hiszen látott már ilyet, tudta, mit jelent a „segítség kéne”:
– Elmentek? Luna is?
– Igen – bólintott Una és leült vele szemben, hogy egymagasságban beszélgessenek, ne fentről beszéljen le a gyerekhez. Ezt valami pszichológiai könyvben olvasta. – Mennünk kell. Egy nővérünk bajban van és szüksége van ránk.
– De holnapután van a vásár! Nem fogtok visszaérni!
Még neki is tiszta sor volt, hogy Kambodzsa oda-vissza, meg a probléma megoldása, az egyet jelent azzal, hogy baromira nem érünk vissza két nappal később.
– Tudom, kicsim, és nagyon sajnálom. Kárpótolni foglak, ígérem.
– Mégis mivel? – konyult le a kis szája. Nagyon értett hozzá, hogy legyen egyszerre durcás és szomorú. Én soha nem tudtam ezt a kombinációt így előadni, pedig annyira hasznos lett volna! – Mivel akarsz kárpótolni, amikor mindenki azért fog piszkálni, mert azt fogják hinni, hogy végig hazudtam meg nagyzoltam azzal, milyen szép dolgokat csinálunk! Hiszen még külön standunk is lesz, ami most ott fog árválkodni üresen, és…és…mindenki utálni fog és kerülni, amiért hazug vagyok és én is olyan egyedül leszek, ahogy a standunk lesz holnaputááááán!
Itt jött el az a pillanat, amikor alig tudtam megállni, hogy megtapsoljam a csajt. Jöttek a krokodilkönnyek, a hüppögés, taknya-nyála egybe volt, beszélt, de egy szavát nem lehetett érteni, mert sírásba fulladt az egész. Zseniálisan csinálta!
Én ezt már rég nem vettem be – ezt ő is tudta –, ha nekem tartotta volna ezt a kis színielőadást, lecsaptam volna a magaslabdát azzal, hogy én is rázendítek – csináltam már olyat, engem ezért nem provokált –, de mivel Unát bűvölte a trükkel, egy szót se szóltam. Nem akartam Kambodzsába menni, én is a kézművesvásáron akartam villogni, és volt annyi eszem, hogy Rainre hagyjam a munka nehezét, vagyis azt, hogy akkora lelkiismeretfurdalást generáljon elsőszámú nevelőanyjában, amit az nem bír elviselni, és attól való félelmében, hogy maradandó kárt okoz a gyerek lelkivilágában, előrukkoljon a megoldással, ami mindannyiunknak megfelelő.
Ezt előidézni nem is tartott sokáig, öt perc nem telt bele, és Una már elő is vette a „csak a gyereknek legyen jó, a többit mi megoldjuk” hozzáállást.
– Na, figyelj csak! Támadt egy ötletem.
Erre én már vigyorogtam, mert amikor Una így kezdett bele a mondatba, az egyet jelentett azzal, hogy Rain győzött. A csaj tíz éves volt, de nem akkor kezdte az ipart, nagyjából négyéves kora óta úgy játszott Unán, mint egy balalajkán, szóval nekem rég világos volt, hogy ha úgy terelgeti a Dinasztia vezérét, hogy az észre se veszi, akkor nincs mitől félteni, sokra viszi még az életben.
– Miiicsodaaaa? – jött a sírós kérdés.
– Én elutazom Fairyvel, de most Rory jön velünk, te pedig kivételesen Lunával maradsz itthon. Ti befejezitek a naplókat, holnapután szépen elmentek a vásárra, lesöpörtök mindenki mást, aztán amikor pár nap múlva hazaérünk, mindent szépen elmeséltek nekünk. Jó lesz így?
Rainben az volt a zseniális, hogy nem esett ki egyből a szerepéből, tudta, hogy a hitelesség kedvéért tartania kell magát az elkámpicsorodáshoz még azután is, hogy borítékolta a győzelmet.
– De…de…Luna mindig megy veled. Mi van, ha ő is kellene, de nincs ott és ezért mind bajba kerültök…miattaaaam? – szipogta tágra nyílt bociszemekkel.
– Ugyan már – horkantott Fairy, aki szintén riadóztatva lett és útrakészen toppant be. – Luna nem pótolhatatlan. Megleszünk.
Arra a mai napig nem jöttem rá, hogy Fairy átlátott Rain praktikáin csak nem leplezte le a gyereket vagy ő is kanyar nélkül bevett mindent.
– Meg bizony! – erősített rá Una mosolyogva és szeretettel simogatta meg Rain buksiját. – Mit szólsz ehhez a megoldáshoz? Így nyugodt leszel?
Rain nem volt rest a nyakába ugrani és jó alaposan megölelgetni.
– Igen! Köszönöm, köszönöm!
– Két szemed rá, mert agyoncsaplak! – ez a figyelmeztetést Una már nekem szánta, amikor indulni készültek. Halálosan komolyan nézett rám, amire én – isten látja lelkem – hasonló komolysággal válaszoltam:
– Ő az első, te is tudod! Amúgy is mi baj történhetne? Ez csak egy kézművesvásár!
Így utólag azt hiszem, ezzel a mondattal ébresztettem fel álmából a jó öreg Murphy-t, hogy kihívásnak vegye a nyavalyás, és bevessen apait-anyait, hogy felbolygassa az életemet és kibabráljon velem.
De akkor erről még mit se tudtam. A többiek elindultak, mi kettesben maradtunk és teljes lendülettel folytattuk a kézműveskedést. Másnap én vittem a gyereket iskolába. A vásár a következő napon volt, de már nagyban folytak az előkészületek, több brigád dolgozott a standok felállításán, amiből meglepően sok volt. Az aulában körbe, meg végig a földszinti folyosó két oldalán standok sorakoztak, sőt, még a tornatermet is megtöltötték. Meglepődtem, hogy ennyi résztvevő lesz, de úgy voltam vele, hogy annál édesebb a győzelem, minél több embert küldünk a porba. Ahogy ott nézelődtem, a szemem sarkából mozgást érzékeltem. Odafordultam és azt láttam, hogy Petruce Le’Bron tart felém katonás léptekkel, mappával a kezében, mögötte két utánfutóval, akik vele tök egyszerre lépkedtek. Előttem egy méterrel fékeztek le, és Petruce nekem szegezte a kérdést.
– Te vagy a kis Rain egyik nagynénje, ugye?
Hetente nagyjából ötször találkoztunk, cirka három éve, így pontosan tudta a dög, hogy ki vagyok, de ezt nem tettem szóvá. Nem érzem ugyanis úgy, hogy minden halandó piszkálódást meg kellene torolnom. Nekem bőven elég a tudat, hogy én még akkor is vígan fogok a tűsarkaimon tipegni, amikor nekik már a gyógypapucs lesz a legjobb barátjuk.
– Igen. Én segítek majd neki a vásárnál.
– Remek! Akkor neked szólnék, hogy lenne itt egy apró változás a rendezvény kapcsán.
– Éspedig?
– Ahogy azt látod – mutatott végig a folyosón. – a rendezvényünk óriási népszerűségnek örvend. Más iskolából is jelentkeztek, hogy szeretnének csatlakozni, így elmondhatjuk, hogy az Audrey Paulson Kézművesvásár magába kebelezte a környező iskolákat is és immár átvettük az elsőséget az ilyen típusú rendezvények kapcsán.
A két „utánfutó” ennek hallatán tapsolni kezdett. Petruce tekintetéből úgy vettem le, hogy azt várja, én is tapsoljak, de ez volt az utolsó, amire az életben vágytam.
– Ez jól hangzik – ennyi telt tőlem. – És mi lenne a változás?
– A nagy érdeklődésre való tekintettel megváltoztattuk a termékek beszállításának a rendjét. – tájékoztatott. – Egyrészt azért, hogy elkerüljük a tumultust és a dugót a környéken, másrészt pedig azért, hogy ne a kiállítók foglalják el a parkolót. Azt inkább az érdeklődőknek szeretnénk fenntartani.
A nőt egy sznob idiótának tartottam, de ebben az esetben elismertem, hogy a mondandójában van némi logika. Ezt bólogatással jeleztem.
– Tiszta sor. És mi a megoldás?
– Felfogadtunk egy áruszállítót, aki a holnapi nap folyamán egy teherautóval előre meghatározott sorrendben végigjárja a kiállítókat. Összegyűjti a vásárra készített termékeket, ide szállítja őket, és szét is szortírozza a dobozokat a megfelelő standokra. Így a sok autó helyett csupán egy lesz a parkolóban. A kiállítók itt találják majd a dobozaikat, amikből csak ki kell pakolniuk.
A nála lévő mappából elővett egy lapot és a kezembe nyomta.
– A beosztást elkészítettük, itt találod, a holnapi napon mikor várhatod a szállítót. Olvasd el figyelmesen azt a tájékoztatót is, ami részletesen tartalmazza, milyen módon kérjük becsomagolni a termékeket ahhoz, hogy a szállítás zökkenőmentes legyen és biztonságos. Van kérdés?
– Nincs. Minden érthető.
Az is volt, és őszintén szólva Mrs. Mindenlébenkanál és kompániája tényleg jól megszervezték a dolgot. Nem is őket okolom mindazért, ami ezután történt. Inkább azt a hülye, megveszekedett versenyszellemet, amit ki tudja, melyik felmenőmtől örököltem. Mert ezt követően végigjártam mindent, és rájöttem, hogy ez igazán nagy buli lesz. És hirtelen baromi kevésnek találtam azt a harmincakárhány naplót meg albumot, amit készítettünk. Én többet akartam, meg még szebbeket, nagyobbakat, különlegesebbeket. Ki akartam tűnni a tömegből.
Ezért, amikor Rain aznap este kidőlt, én ébren maradtam és egész éjjel toltam a taligát. Az volt a célom, hogy kereken ötven eladható tárgyunk legyen. Épp negyvenhatnál jártam, amikor – úgy hajnali három környékén – esemény történt. Una felhívott, hogy szedjem elő a Kódexet, mert megérezte, hogy új üzenet érkezett bele az Égiektől. Akkor félbehagytam a munkát, előszedtem a cuccot, kivittem a nappaliba, kiterítettem a pultra, kinyitottam és felolvastam Unának, mi állt a legújabb lapon. Az egészet átdumáltuk, aztán visszacsuktam a Kódexet és mentem a dolgomra.
A kis kitérő miatt elég sok időt vesztettem el, ezért egész éjjel dolgoztam, de sajnos reggelre éppen csak, hogy végeztem. Viszont a csomagolásnak még a közelében sem jártam. Plusz késedelmet okozott, hogy Raint suliba kellett vinni, így amikor a szállító becsengetett, én még a dobozok ragasztgatásával és megtöltésével voltam elfoglalva. Szimpatikus, kora negyvenes férfi lépett be az ajtón, „Sima-liba-fuvar” feliratú öltözékben. A káoszt látva finoman megjegyezte:
– A menetrend elég sűrű. Attól tartok, Mrs. Le’Bron nem lesz boldog, ha…
– Tudom, tudom! Csak kicsit megcsúsztam. Segítene? Pakoljon mindent a dobozokba!
– Minden mehet?
– Minden, amit a pulton talál és könyv vagy album formájú.
A pasi nagyon rendes volt, a segítségével tíz perc alatt minden dobozban volt, leragasztva, felcímkézve, útnak indítva. Nekem pedig annyi dolgom maradt, hogy délután háromra a suliba menjek – szigorúan taxival, hogy Le’Bron ne szúrjon le az elfoglalt parkolóhely miatt –, megkeressem Raint és kipakoljunk.
A vásár miatt őrületes volt a nyüzsgés, mindenki a standját rendezgette. Számunkra mondjuk kicsit csalódás volt a rendelkezésre álló hely mérete, amit nagyon gyorsan belaktunk. Ki se tudtuk bontani az összes dobozt, a nagyja ott maradt a stand alatt a sorára várva, mert alig tizenöt alkotásunk betöltötte a helyet. Szerencsére, ahogy a vásár megkezdődött és sorra adtuk el a holmikat, a készletet úgy cserélődött, folyamatosan töltöttük fel a dobozokból.
Az órák vidáman teltek, és gyorsan eljött az este hét óra, ami két dolgot jelentett: záróra és eredményhirdetés. A célt – vagyis a teljes készletkisöprést – sajnos nem teljesítettük, de nem álltunk távol tőle: a pulton négy-öt darab maradt, meg még pár az utolsó dobozban, amit már fölöslegesnek éreztem kipakolni. Összességében nem panaszkodtam. Rain elment, hogy a többi diákkal együtt, az aulában felállított pódium előtt hallgassa a közönségdíj eredményhirdetését, míg én a pultnak dőlve tettem ugyanezt.
– Elnézést!
Hátrafordultam. A délelőttről már ismert férfi állt ott.
– Á, helló! Mi járatban?
– A visszaszállítással kapcsolatban keresném. Ha a megmaradt dolgokat visszacsomagolja, akkor a dobozokat holnap délután visszaszállítom ugyanarra a címre – végignézett a pulton és elmosolyodott. – Bár úgy látom, sikeres vásárt zártak. Nem sok minden maradt.
– Tényleg nem. Csak egy doboznyi maradt, bár azzal sem kell, hogy számoljon. A megmaradt naplókat az iskolának adjuk.
– Nagyon szép holmikat készítettek. A kislányomnak sajnos nincs az ilyesmihez kézügyessége. És ami azt illeti, a feleségemnek se, ezért mi nem is jelentkeztünk a vásárra.
– A maga lánya is ide jár?
– Igen. Nagyon szereti. Az írószakkör a kedvence. Biztos örülne egy ilyen különleges naplónak, amibe írhatja a kis történeteit – végigsimított az ott maradt naplók borítóján. – Mennyibe kerülnek?
– Ó, hagyja csak! – legyintettem. – Válasszon neki nyugodtan. Cserébe a délelőtti segítségért.
– Tényleg? De kedves!
Ekkor felharsant Petruce Le’Bron hangja, és minden tekintet felé irányult. Az enyém is, vártam, hogy a mi nevünk hangozzon el győztesként, de mielőtt oda fordultam volna, még meghagytam a férfinak:
– A lenti dobozban is van még néhány dolog, nézze meg azokat is, és vigye, amelyik csak megtetszik!
Hálásan köszönte, de én csak intettem. Elfordultam, vártam, vártam…és nem nyertünk. Valami keramikus nyert, én meg majd’ megpukkadtam. Az eredményhirdetés után mindenki szedelőzködni kezdett. Mi is összepakoltuk Rainnel azt a pár holmit, a dobozt ott hagytuk, és hazamentünk.
Otthon még tettünk-vettünk, beszéltem Unával is, és ez utóbbi valahogy nagyon furcsa érzést indukált bennem. Egy érzést, ami mélyről jött, és azt mutatta nekem, hogy gáz van, galibát csináltam, de ezúttal úgy, hogy még én se tudok róla. Nem tudtam, ez mit jelenthet, hiszen, ha valaki, akkor én otthon vagyok zűrben, de mindig tudom, ha épp abban vagyok vagy azt csináltam. Ez az érzés viszont új volt.
Fel-alá járkáltam a nappali meg az étkező között, és közben erőltettem az agyam, hogy mi a frász piszkálhat. Aztán egyszer – amikor épp a pultnak támasztott fejjel gondolkodtam –, beugrott, hol a bibi! Kiesett ugyanis az a részlet, amikor visszaraktam a Kódexet a helyére. Mert hogy nem tettem! Ott hagytam a pulton, aztán reggel kipakoltam az összes cuccot a csomagoláshoz, aztán…azt mondtam a fuvarozónak, hogy mindent dobozoljon be, amit a pulton talál.
– Óóóó, baszki!
A dolog több volt, mint gáz, de még az agybaj ködén át is volt annyi lélekjelenlétem, hogy két dolgot biztosan tudjak. Egy: nem adtuk el a Kódexet, mert az azért feltűnt volna. Kettő: az elpakolásnál nem volt az utolsó dobozban. Vagyis egyetlen logikus megoldás maradt: azt szúrta ki magának a szállító pasi és vitte el a lányának ajándékba, amíg én az eredményhirdetésre figyeltem.
Kábultan ténferegtem a kanapéhoz, ahol leroskadtam az ott terpeszkedő Rain mellé és elkezdtem bőszen magam elé bámulni.
– Úgy nézel ki, mint aki nagy szarban van – közölte a meglátását, miután egy darabig figyelte az agonizálásomat.
– Vigyázz a szádra – figyelmeztettem, de a beszólásnak se íze, se bűze, se lendülete nem volt, ami önmagában elárulta, mekkora a baj. Rainnek volt már annyi rutinja, hogy ezt leszűrje. Érdeklődéssel fordult felém.
– Mit csináltál?
Hazudhattam volna, de egyrészt nem volt értelme, másrészt egyszer régen megfogadtam, hogy nem fogok neki hazudni. Gyerek volt, ez igaz, de nem hülye, én pedig mindig többnek láttam: erős boszorkányként, jövendő halhatatlanként tekintettem rá, aki most még kicsi testben él, de minden nappal fejlődik, és akinek több jár gyerekes gagyogásnál. Így hát kiböktem.:
– Úgy tűnik elvesztettem a Kódexet.
Rám nézett, hosszan elgondolkodott, majd nagyjából fél percnyi csönd után hozzám hajolt és úgy paskolta meg a fejem tetejét, mintha én lennék a gyerek és ő a felnőtt.
– Neked annyi – közölte. – Hiányozni fogsz. Kaphatok sajtburgert?
Döbbenten néztem rá.
– Nem! Nem kaphatsz! Nem ehetsz ilyesmit! Una kinyír, ha megtudja.
– De neked már úgyis véged – értetlenkedett. – Ezt vehetnéd nekem, mint búcsúajándékot, én pedig megígérem, hogy mindig emlékezni fogok rád.
– Te, én agyoncsaplak!
– Nana! – emelte fel a mutatóujját tudálékosan. – Ezért is ki akarsz kapni? Nincs még elég bajod?
Közel hajoltam hozzá, míg az orrunk összeért, csak hogy érezze a helyzet súlyosságát.
– Te mondtad, hogy nekem úgyis annyi. Szóval mindegy, ha teszem, amit akarok.
A képemre nyomta a tenyerét, úgy tolt hátrébb és mindjárt más hangon kezdett beszélni:
– Mit vesztegetjük itt az időt a fölösleges vitatkozással? Biztos ki tudunk találni valami megoldást, hiszen boszorkányok lennénk, vagy mi!
Feltett kézzel készségesen elismerem, hogy ott és akkor néhány percre széthullottam, de Rain gyermeki optimizmusa engem is feltöltött. És valóban! Összedugtuk a fejünket, és nagyjából fél óra alatt kiötlöttük a tervet, amivel reményeink szerint vissza tudjuk szerezni a Kódexet. Mondanom sem kell, ott kezdődött a minimum, hogy a gyereket is belerángattam, szó se lehetett róla, hogy másnap iskolába menjen. (És neki ez teljesen oké volt…)
A terv úgy hangzott, hogy megkeressük a fuvarozót, akiről tudtuk, hogy a gyereke az iskolába jár. Neki vitte ugye az ajándékot. Ha megvan a fuvarozó, meglesz a gyerek. Ha megvan a gyerek, kiderítjük a címüket. Aztán készítünk egy Kódex-pótlékot, odamegyünk, szolidan betörünk és kicseréljük a könyveket. Sima ügy.
Ennek szellemében vettem elő a papírt, amit Petruce-tól kaptam és megnéztem rajta a fuvarozó nevét. Csak azt a fura fantázianevet találtam, a cég elnevezését, de ez nem jelentett gondot, mert az alapján a neten rákerestem a fuvarozóvállalatra, és kiderítettem, hogy egyszemélyes vállalkozásról volt szó, ami egy bizonyos Igor Okinov nevén szerepelt. Ezután már csak találnunk kellett egy Okinov nevű lánygyereket az iskolában.
– Hé! – löktem oldalba Raint, aki közben nekem dőlve elbóbiskolt. – Megvan a név! Valami Okinov gyerek.
– Honnan tudjam, ki az? – méltatlankodott.
– Együtt jártok iskolába.
– Csak egy iskolába járunk, de nem együtt – helyesbített. – Vagyunk így párszázan. Nem ismerhetek mindenkit.
– Derítsd ki, okostojás!
– Jól van, na.
Lassan feltápászkodott és becsoszogott a szobájába. Már isten bizony azt hittem, hogy lefeküdt és itt hagyott, de akkor újra felbukkant, egy nagy könyvvel a kezében. Visszaaraszolt, lehuppant mellém és felcsapta a könyvet, amin az „Audrey Paulson Általános Iskola Évkönyve, 2004-2005” cím szerepelt. Elkezdtük lapozgatni, sorra nyálaztuk végig az osztályokat, aztán végre megtaláltuk. Egy évfolyammal Rain alatt járt a kislány, akinek nagyon szép neve volt: Anastasia Okinov.
Ezek után a facebookon rákerestünk a családra – apa, anya, egy fiú, egy kislány –, találtunk is szép számmal képeket, olyanokat is, amik a házuknál készültek és néhány képre kicsit ránagyítva, szépen össze lehetett rakni a címüket. Bingó!
Ezeket egyébként mind egyedül derítettem ki, mert amíg nyomozósat játszottam, addig Rain kiterülve hortyogott a kanapén, sőt, a következő feladat is rám maradt. Az éjszaka hátralévő részében emlékezetből elkészítettem egy ál-Kódexet, aminek reggel Rain egyébként a csodájára járt, de legnagyobb sajnálatomra még egy fényképet se készíthettem róla, mert az bizonyíték lehetett volna egy későbbi lebukáshoz.
Reggel – vagyis inkább délelőtt, mert úgy véltük az a legoptimálisabb időpont, hogy üresen találjunk egy házat – pedig indult az akció!
A ház megtalálása gyerekjáték volt, a java azután jött. Előző karácsonyra Rain profi walkie-talkie szettet kapott tőlem, amikkel eddig csak játszottunk, de most eljött az idő, hogy élesben használjuk. Őt vittem magammal, csak meghagytam neki, hogy maradjon a kocsiban, amíg én elmegyek betörni. Azért feladatot is kapott: figyelte a házat az utca felől, és riadóztatnia kellett, ha valaki váratlanul hazaérkezett volna.
A Kódex utánzattal megtömött hátizsákot a hátamra vettem és átmentem a másik utcába, hogy a ház háta mögötti épület felől támadjak. Minden simán ment, ott senki nem volt otthon, kutyával se kellett harcolni. Pár perc múlva át is másztam a kerítésen és Okinovék kertjében bukkantam elő. Ott macskákat megszégyenítő osonással a hátsóajtóhoz surrantam és kukucskálással mértem fel a terepet. Gyorsan ki is szúrtam egy problémát. Visszahúzódtam egy bokor mögé és elővettem a walkie-talkie-t.
– Itt Holdsugár Istennő, vétel!
Két másodpercen belül jött a válasz.
– Itt Sajtburger-fan! Hallak, vétel!
A kódneveinket saját magunk találtuk ki az idő alatt, amíg a tetthely felé autóztunk.
– Gebasz van, pajtás!
– Micsoda?
– A ház nem üres! Ismétlem! A ház nem üres! Az anya itthon van! Így nem tudok bejutni.
– Jajj, már! – sóhajtott fel egy tízéves tudálékosságával. – Altasd el és kész! Varázsolj!
– Nem lehet. Babát vár. Ha elaltatom tuti elesik és megüti magát.
– Akkor tényleg nem szabad. Mennyi időre lenne szükséged?
– Nagyjából öt percre.
– Gond egy szál se – jött Rain válasza pillanatnyi késlekedés nélkül. – Sajtburger-fan rajta van, elterelő akció aktiválva! Tíz perc múlva tali a kocsinál! Ha lebuknál, nem ismerjük egymást!
Azt hittem, túl sok kémfilmet nézettem a gyerekkel, de ha így is volt, mind a javára vált. Visszamentem az ajtóhoz leskelődni, és két perc nem telt bele, amikor azt láttam, hogy az asszony előbb hallgatózik kicsit, majd kimegy az első ajtón. Én pedig azonnal akcióba léptem!
Feltéptem az ajtót, amin keresztül a konyhával egybeépített étkezőbe jutottam. Jobbra-balra tekintgettem, igyekeztem mindent jól megfigyelni, hiszen nem zárhattam ki, hogy a Kódex a nappaliban van, nem a gyerekszobában. Nem láttam sehol, ezért haladtam tovább. Egy folyosón keresztül a nappaliba jutottam, ahonnan lépcső vezetett az emeletre. Jó lett volna tudni, mennyi időm van még és Rain mit alakít odakint, de gondolkodás helyett cselekedni kellett, így felsprinteltem és addig mentem, amíg meg nem találtam a szobát, ami egyértelműen egy kislányhoz tartozott. Beléptem az ajtón, egy pillantás, és úgy öntött el a megkönnyebbülés, amire a szavakat se ismerem. Ott volt! Ott, az íróasztalon, sértetlenül, de ami a lényeg, zárva!
– Hát megvagy te kis csavargó! – korholtam és mintha szárnyakat kaptam volna, úgy szökelltem oda hozzá. Felvettem, magamhoz emeltem, hozzá dörgöltem az arcomat. – Úúúúúgy hiányoztál! Többet ne szökj el!
Lekanyarintottam a hátamról a táskát, kivettem belőle az ál-Kódexet és gyorsan megcseréltem őket. Harminc másodperccel később lefelé indultam, de meghallottam, hogy odalent nyílik a bejárati ajtó: Mrs. Okinov visszatért.
– Kis szaros! – puffogtam halkan. – Ez nem volt öt perc.
Visszafordultam és a fürdőszobába mentem, ami hátul volt, és az ablaka a hátsó udvarra nyílt. Jobb híján azon keresztül távoztam, bár tény, hogy minden kecsességet nélkülözött, ahogy a lábam beakadt az ablakkeretbe és fejjel előre lezúgtam a kertben felhalmozott levélkupacba.
De ez már tényleg a legkisebb gondom volt, mindent semmissé tett, hogy visszaszereztem a Szent Grált, és teljes nyugalommal hazudhatom Unának, hogy a felügyeletem alatt semmi említésre méltó esemény nem történt. Hazafelé már mindketten vigadtunk, Rain teljes részletességgel mesélte el, hogy nyert nekem időt. Mint kiderült, eszement sírással hívta fel magával a figyelmet, miután „kificamította a bokáját, mert ugróiskolásat játszott a járdán”. A várandós asszony anyai ösztöneire apellált, és a lehető legjobban tette!
Két nappal később Una is befutott, aki még a táskát se tette le, máris azt tudakolta, hogy:
– Minden rendben volt?
– Igeeeeen – mosolygott a kis gézengúz, majd sztorizni kezdett. – Képzeld! Csak alig egy-két dolgot nem adtunk el. De sajnos nem nyertünk a közönségszavazáson.
– Miért nem?
Akkorra én is kezdtem felengedni. Látva, hogy Rain milyen lazán kezeli a helyzetet, átragadt rám a gyermeki meggyőződése, miszerint minden rendben, a legnagyobb gondot megoldottuk, most már csak magunkat buktathatjuk le.
– Mert többen csaltak! – szálltam be morgolódva. – Arról nem volt szó, hogy olyanok is jelentkezhetnek, akiknek ez a szakmájuk! Keramikusok, festők, de volt még egy ékszerkészítő is. Szerintem ezzel komolyan sérült a verseny tisztasága.
Ebből aztán felszabadult beszélgetés kerekedett, ahol előkerült minden – bevallható – élményünk és sérelmünk, Una pedig töviről-hegyire elmondta, mi történt Kambodzsában. Valami csoda folytán az Égiek sem buktattak le, pedig isten bizony számítottam tőlük egy üzenetre a Kódexbe, amivel kiöntik a bilit Unának, de nem történt ilyesmi. Csak éppen egy picit kaptam, de azt sem a Kódex miatt. Nagyjából két héttel később volt egy szülői értekezlet, amiről Una kicsit pipán ért haza és rögtön nekem szegezte a kérdést.
– Megtudhatnám, miért nem volt Rain iskolában október 21-én?
Naptár se kellett hozzá, hogy tudjam, mi volt aznap.
– Mert sokáig bosszankodtunk a vásár miatt, pizsamapartis-panaszkodást tartottunk és reggel nem tudtam felkelteni – vágtam rá rezzenéstelen arccal, de a kis piszok alám tett. Vádlón rám mutatott, ezzel egy időben ártatlanul nézett Unára:
– Nem is igaz! Elrontottam a gyomrom, és hánytam, mert teletömött sajtburgerrel, pedig én mondtam neki, hogy te soha nem engednéd, hogy ilyen szemetet egyek! Ezért itthon maradtam, ő meg írt nekem egy igazolást.
Kis híján hanyatt vágódtam, az arcomra kiülő döbbenetet pedig Una egyértelmű bizonyítéknak vette.
– Gyere csak! Beszélgessünk kicsit.
Fél órányi fejmosás után szabadultam, és arra tértem vissza a nappaliba, hogy bűntársam a kanapén ül, vígan lógatja a lábát, miközben fagyit kanalaz és a tévét bámulja.
– Áruló! – vágtam hozzá, de ő – mindenféle bűnbánat nélkül – rántott egyet a vállán.
– Ennyi kijárt neked, amiért nem voltál képes egy nyamvadt sajtburgert se venni nekem. Örülj, hogy nem a másikért kaptál ki tőle.
Hát ennyit az általunk nevelt gyerekről.
Megúsztuk és azóta is minden nap megússzuk, mert Rain anélkül nőtt fel, hogy egyetlen szót is szólt volna a dologról. Ahogy sok másról sem, mert higgyétek el, ha azt mondom: a csaj tud rólam egy és mást, amivel zsarolhatna. De nem teszi…
Írta, vendégségben a blogon: Leda D'Rasi
