Sue titkos beceneve az, hogy… (Luna féle sztorik - 6. fejezet)
A fél májam odalett, mire kiérdemeltem a tudást
Igen, jól olvastátok, a cím nem túlzás és nem is lódítás: valaki el tudta érni, hogy a fél májam kapituláljon. Egy halandó. Ráadásul egy olyan buli keretében, amilyet egyetlen puccos, New York-beli diszkó, bár, és lebuj sem tud nyújtani. Elmondom, hogy volt, oké?
Egyszer volt, hol nem volt – nem is olyan régen, sőt, szinte tegnapelőtt – volt egy álmos kis város Alaszkában, amit úgy hívtak, hogy Aveck. 2016-ban vitt minket oda a jó sorsunk, amikor jött egy üzi a kódexben, hogy induljunk legújabb nővérünk, Healy keresésére. Meg is találtuk – az egy baromi jó sztori volt! –, hogy aztán fasza kis kalamajka keveredjen belőle – az meg még annál is bombasztikusabb történet! –, de most igazából nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Aveck-ben olyan dolog történt, amire nem számítottam: megtaláltam eddigi legjobb bulihelyemet éééééés legújabb bulipajtásomat. Mindezt egy olyan városban, aminek a lélekszáma 362 fő. (Bár lehet, hogy azóta már nem annyi, mert mindig hóolvadás után tartanak létszámellenőrzést és időnként hiányzik valaki.) Összehasonlításként csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy New Yorkban egy felkapottabb bárban többen fordulnak meg egy este alatt, szóval egy egész városnak a 362 az rohadt kevés. Semmi, nyista, nuku. Én meg, mint erősen szociális igényű egyén, általában ott szoktam jól érezni magam, ahol emberek vannak, nyüzsgés, hangzavar és események. Ezért meglepő, hogy Aveck foghíjas lélekszámú városában, egy olyan helyen, amit valaki az istenek hátsókerjében összetákolt pottyantós budi mögötti gazos terület kellős közepébe rakott le, olyan otthonosan érzem magam, mintha ott költött volna ki a gólya.
Első ottani látogatásunk rövidre, de annál izgalmasabbra sikerült, én pedig már akkor mondtam Unának, hogy szimpi nekem a hely, telket kéne venni a környéken. Ő azt felelte, hogy részéről hajrá. De eme könnyed hozzájáruló magatartást ne vegyétek ám az engedékenység jelének! Vezírem merő fricskának szánta, mert azt hitte, erre az agymenésemre gondolkodás nélkül adhatja áldását, lévén, hogy úgyse lesz belőle semmi. Hozzáteszem, teljesen jogosan gondolta ezt, tudván, hogy anno, a kontinensbeli vándorlásaink alatt naponta nyavalyogtam, amiért picsán csípett a kullancs, meg az ilyen-olyan vérszívók, aztán meg szent esküvel fogadtam meg, hogy a büdös életben nem pisilek a szabadban. Ezen esküm dőlt tehát meg 2016-ban.
Healy-ért valamikor márciusban mentünk el, aztán nekem, az abból kerekedő buli végeztével, olyan július-augusztus táján akadt időm egy kirándulásra. Akkoriban jutott eszembe megint Aveck. Egyrészt azért, mert azidőtájt az Amerika-féle beton és bitumendzsungelek úgy olvadoztak a napon, mint a fagyi, és én igaz, hogy halhatatlan vagyok, viszont hiányzik rólam a teflonbevonat, szóval én sem vagyok hőálló. És bár nagy rajongója vagyok a lenge ruházatnak, de van az évnek olyan időszaka, amikor az ember nem tud elég lengén felöltözni ahhoz, hogy ne süljön ropogósra és dögöljön meg a napon. Egy szó, mint száz, hűvösebb helyre vágytam, és mit ad isten, Healy pont akkor kezdte emlegetni, hogy vissza szeretne menni Aveck-be. Megnézni, hogyan mennek ott a dolgok, az ottani barátai jól vannak-e, illetve nagyon szeretett volna köszönetet mondani nekik a sok segítségért. Ezen gondolatához Seuso is csatlakozott, ő meg úgy gondolta, hogy egy rakás hasznos holmit visz hálája jeléül a város lakóinak, akik vigyáztak szíve szottyaira, amíg ő a szerelmes, ámde önérzetében sértett lidércfiút játszotta (de ez megint egy másik sztori). Szóval, miután ők ezt kettecskén megbeszélték, Una és Litch meg engedélyezték az eltávot, én a tőlem telhető legpofátlanabb módon közöltem, hogy velük tartok. Erre azért volt szükség, mert a kutya se hívott, pedig menni akartam.
Felkerekedtünk hát, visszamentünk Alaszkába, ahol voltak nagy összeborulások, mesélések, kivel-mi történt, mióta nem találkoztak és bla-bla-bla, az eseményeknek az a része nem az én sztorim. Az enyém az, ami azután jött, hogy Seusóék végre hazahúzták a csíkot és ott hagytak engem Rozsomák Morris kis hegyi házikójában, amit nagyjából egy évvel korábban Healy vett birtokba és pofozott ki. De az, hogy oda vackoltam be magam, nyilván nem azt jelenti, hogy ott kívántam bemohásodni. Nem azért mentem oda. A fő okom az volt, hogy hűvösebb időre vágytam, de azért nem adtam fel a reményt, hogy azon kívül is történik velem valami jó, mint hogy elkerül a hőguta.
Miután belaktam a kecót – mivel nagyjából tizenöt négyzetméterről beszélünk, az egész beletelt vagy két és fél percbe – úgy döntöttem, ideje visszamenni a városba és felkeresni azt a helyet, ami első látásra a szívembe zárta magát. Tíz perccel később ott álltam a neves cégtábla előtt, amelyen ez állt: „Sue Kocsmája – Aveck Origo.” Ez végtelenül szimpatikus volt nekem, a helyiek intelligenciájának jeleként fogtam fel, mert lássuk be, a kocsma mindenhol a központ, csak baromi kevés helyen ismerik ezt el ilyen nyíltan. Reménykedve léptem hát be, hogy felfedezzem magamnak a terepet, immár szabadon, amolyan Lunás módon.
Nem először jártam ott amúgy, mert márciusban, amikor Healy-t kerestük, naná, hogy az első, amit megtaláltam a városban, az a kocsma volt. És neeeem, ezúttal nem azért, mert a buli járt volna a fejemben. Hiszem és vallom, hogy a kocsmák az információszerzés Mekkái – ez történelmileg bizonyított tény és én voltam az, aki bizonyította! –, ezért nem volt kérdés, hogy ott kezdem a puhatolózást a helyiektől.
– Jó napot! – kurjantottam el magam, amint beléptem az ajtón. – Szép itt maguknál. Mondják csak! A tavasznak ebben a szakában nyílnak-e már a farpofák a réten?
Nálam ez egy tök általános nyitómondat, ami egyrész szórakoztató, másrészt informatív. Sok mindent le lehet belőle szűrni arról, aki hallja. És hát eddigi tapasztalataim szerint, ha máskor-máshol ejtek meg egy ilyen nyilvánvalóan elmebeteg beszólást, ott kezdődik a minimum, hogy még a tücskök is befejezik a ciripelést a meglepetéstől. Aveck lakói előtt viszont le a kalappal, mert az ott tartózkodók közül nem, hogy senki nem kapta fel a fejét vagy nézett rám megbotránkozva, de a pult mögött poharakat törölgető őszes asszonyság keze még csak meg se állt a munkában ennek hallatán.
– Lányom – nézett rám komolyan. – Nem ismerlek, de ahogy így rád nézek, egy dologban máris biztos vagyok.
– Éspedig?
Halál komolyan arra számítottam, hogy azt fogja mondani, azonnali hatállyal verjem agyon a stylistomat – ugyanis épp akkori kedvenc szettemet viseltem, ami fekete tütüből, csíkos zokniból, tornacipőből és egy „Mit nekem Yoda, az erő velem van, basszátok meg!” feliratú pólóból állt –, de nem így történt. Lazán csak annyit mondott:
– Baromi messziről jöhettél, mert száz mérföldnyire van a legközelebbi diliház, ahonnan ide ehetett a rosseb…
– Nocsak! Ezt így ránézésből? – vigyorogtam, mert láttam, hogy emberemre akadtam. – Sok bolondot lát errefelé?
– Ez itt Aveck.
Így indult Sue-val való kapcsolatom, ami ezek után is a kölcsönös őszinteségen és kendőzetlen szóhasználaton alapult. Nekem ez egyébként tökéletesen megfelelt, sőt, nagyon nagyra becsültem, hogy a halandónak van vér a pucájában azután is így beszélni velem, hogy megtudta, miféle vagyok. Nem esett se hanyatt, se térdre a tudattól, hogy olyannal beszél, aki simán ott lehetett volna Stonehenge alapkőletételénél.
Utólag egyébként elgondolkodtam rajta és arra jutottam, hogy Sue magának kereste a baj. Egyrészt, mert ezzel a mondatával azt az érzetet ültette el a fejemben, hogy Aveck a dilinyósok gyűjtőtégelye, márpedig ahol dilisek vannak, ott én csak otthon érezhetem magam, másrészt pedig azért, mert nem sokkal később olyan is elhagyta a száját, hogy aki Alaszkában be akar illeszkedni annak innia meg ölnie kell, és mivel a régi szép időkben ez volt a két kedvenc elfoglaltságom, ott motoszkált bennem az az érzés, hogy adjak Aveck-nek egy esélyt és menjek vissza…
Visszatértem tehát, ezúttal egyedül, felügyelet és vigyázó szemek nélkül és immár teljesen rutinosan csattogtam be az ajtón, ami nyár lévén tárva-nyitva volt. A kocsma amúgy nagy alapterülettel rendelkező, egyterű helyiség volt. Megvolt vagy nyolcvan négyzetméter. Ez a befogadóképesség számomra minden bizonyítéknál jobban alátámasztotta, hogy azért van szükség ekkora helyiségre, mert a vendégkör ki is tölti azt. Azt egyelőre nem tudtam, hogy Sue milyen piát árul, de azon se lepődtem volna meg, ha olyan lőrével itatná a vendégeit, ami kollektív vakságot okoz. Ezt az elméletemet arra alapoztam, hogy mindenki tök otthonosan mozgott egy olyan helyiségben, ami úgy volt berendezve, mintha egy lomokkal tömött kukásautó egy orbitálisan zuborgó hascsikarás következményeként a kocsmában fosta volna össze magát. Csak arra tudtam gondolni, hogy azért nem reklamál senki emiatt, mert nem látják.
Felsorolni is nehéz, mi minden volt ott. Kitömött szarvas, farkas és medvefej a falon. Össze nem illő tükrök – némelyik összetörve –, megfakult poszterek autókról, félmeztelen ausztrál tűzoltókról, szőke gigamellű playboy modellekről, de még rajzfilmfigurákról is bikiniben. A baloldali falnál óriási üveges – vélhetően a hatvanas évekből visszamaradt – tálalószekrény állt, zsúfolásig tömve korsókkal, poharakkal, csészékkel. Mindegyikből csak egy-két egyforma darab volt, még véletlenül se akadt egy teljes készlet. A bejárattal szembeni falrészt darts táblák foglalták el. A táblák mellett a fal szitává volt lyuggatva a téves találatoktól, ami tovább táplálta a vendégek vakságával kapcsolatos álláspontomat. A fal mellett flipper és zenegép állt, előttük ronggyá kopott biliárdasztal. A helyiség többi részét szétszórtan elhelyezkedő asztalok foglalták el, négy-hat székkel körülvéve, de közöttük sem volt két egyforma. Se asztal, se szék. A bejárattól jobbra a bárpult szeparálta el a kiszolgáló részt, előtte egy rakás bárszékkel. A bárpult túloldalán szorgoskodott Sue, mögötte polcok voltak, tele poharakkal, italokkal. A polcokat csak egy ajtókivágás szakította meg, ami a konyhába vezetett. Ott kőkemény munka folyt, amit az ajtón átszállingózó kajaszagú füst és az időnként felhangzó szentségelés tett egyértelművé.
– Helló, Sue! – kurjantottam rá.
– Ó, anyám! – nyögött fel rögtön, és ha nincs tele mindkét keze, biztos az agyához kap. – Te még itt?
– Aha – huppantam le vele szemben az egyik bárszékre. – Maradok pár napig.
– És mégis mit akarsz itt csinálni? Remélem semmi zűrt! Ez egy csendes kisváros és jó lenne, ha az is maradna…
– Miért csinálnék én zűrt? – értetlenkedtem, amit ő nem vett be, bizonyítva ezzel, hogy már az első benyomásom is helyes volt: Sue-t nem ejtették a fejére.
– Ne dumálj! – csapott felém a kezében lévő törlőronggyal. – Healy mesélt rólad.
– Ja, az más.
– Szóval? Mihez fogsz magaddal kezdeni?
– Háááát – néztem körbe látványosan a Sue mögött sorakozó italkavalkádon. – Mivel ez egy kocsma, talán ihatnék.
– Hallottam, hogy ahhoz nagyon értesz.
– Tudod, én mindig úgy gondoltam, hogy az ember akkor van a helyén a világban, ha azt csinálja, amihez a legjobban ért. Nekem ez az egyik indokom az ivásra. De mivel neked meg kocsmád van, ezért van rá némi tippem, hogy neked se kell a szomszédba kopogtatni kölcsön tehetségért, ha piálásról van szó.
– Látom valakiből a tapasztalat beszél.
– Ja. Van némi rutinom. Na, adj valamit, hadd lássam, mit isznak itt északon.
Nem kellett neki kétszer mondani – ezt becsülöm! –, sorban jöttek hozzám a piák. Azért szolidan toltam, mert elsősorban nem a lerészegedés volt a célom. Inkább csak amolyan laza iszogatás, ami nem arról szól, hogy egy órán belül hason csúszva a padló repedéseit számold, inkább az, hogy oldódott hangulatban keveredj beszélgetésbe a helyiekkel. És mivel azt akartam, hogy az ő nyelvük is megeredjen, azon az estén én álltam mindenkinek minden fogyasztását.
Mondanom sem kell, ettől három dolog mindjárt meglódult aznap este: a fogyasztási kedv, Sue forgalma és az én ázsióm. Rövidesen mindenki tudta a nevemet, terjedt a hírem is, de úgy, hogy még a közeli tanyákról is beözönlött a nép a „fura idegen mindent fizet este” alkalmából.
Én is sok mindenkit megismertem, még olyanokról is hallottam, akik ott és akkor jelen se voltak. És nekem jóval több megjegyeznivalóm akadt, mint nekik. Mert egy olyan nevet megjegyezni, hogy Luna, nem igényel sok agysejtet. Ellenben a helyiekben volt fantázia a névadást illetően. Albatrosz Russ, Angyal Doki, Winchester Matild, Rozsomák Morris – bár az ő nevét más ismertem –, Fanyűvő Joe, Talpas Luie, Mormota Tom, Bütyök Ben, Yorkie Sam, Uszály Pepe, Csülök Mike és társai neveit kellett memorizálni, ami józanul se egyszerű, hát még ha az alkohol is kifejti benned áldásos hatását.
Apropó alkohol és áldásos hatás! Az est egy pontján jöttem rá, mi a fura Sue piájában. Úgy ütött, mint egy sunyi husáng. Még engem is, pedig higgyétek el, ha azt mondom, engem nem könnyű leteríteni és bőven van összehasonlítási alapom. Ittam én a világon mindent, amit az ember alkohol címén főzni tud, de ez egy igazán trükkös pia volt. És miért mondom rá, hogy sunyi husáng? Mert úgy vág fejbe, hogy észre se veszed. Lazán lehúzod, azt hiszed, hogy oké, ez semmi, mert nem éget, nem melegíti fel a gyomrod, nem üt lyukat a gigádba, aztán percekkel később azon kapod magad, hogy egy pici tornádó költözött a fejedbe, forog veled a világ, és megint szomjas vagy.
Amikor ez realizálódott bennem, Sue-hoz fordultam.
– Te figyi már! – mutattam fel neki az üres kupicát. – Ez milyen pia?
– Saját főzet. Sue-féle specialitás.
– És mi a neve?
– Nincs neve.
– Az nem lehet. Minden piának kell név. A saját gyártmánynak meg pláne.
– Hát ennek akkor sincs.
– Adhatok én neki? – dőltem rá a pultra és néztem rá nagy boci szemekkel. – Légysziiiii!
– Adjál – sóhajtott.
– És miből van?
Sue erre felhorkant.
– A bugyimba tán nem akarnál benézni?
Nem értettem, hogy jön ez most ide, mert az oké, hogy ismerkedni meg kikapcsolódni mentem oda, de azt nem terveztem, hogy ilyen mélységekig hatolok Aveck lakóinak testi valójába.
– Nem – feleltem, de mivel nem akartam megsérteni, visszakérdeztem. – Miért, te akarnál?
– Hülye – forgatta a szemét Sue, majd töltött még néhány pohárkával a pulthoz érkező vendégeknek.
– Errefelé valaki italrecepjét kérdezni olyan intim dolog, ami felér egy…hát, hogy is mondjam, altáji vizsgálattal.
A felvilágosítást Angyal doki, a város egy szem orvosa adta, aki egy ideje már mellettem üldögélt. Ő azon kivétel volt a kocsmában, aki nem azért tartózkodott ott, hogy éljen az általam nyújtott ingyen pia lehetőségével. Ő ugyanis egész este egyetlen sört kortyolgatott, ellenben bőven fogyasztott az előtte lévő kis tálkából, amit Sue rendíthetetlen szorgalommal töltött mindig újra földimogyoróval. Sue azt is elmondta – és erre kifejezetten emlékszem, mert akkor még nem voltam részeg –, hogy Angyal doki soha nem részegedik le, ellenben minden nagyobb lerészegedésnél ott van, mert készenlétben áll arra az esetre, ha az alkoholgőzös hevületben valakinek orvosi segítségre lenne szüksége.
– Jó, hogy mondja, doki! – csaptam hátba köszönetképpen, de csöppet elmértem az erőt, ami egy halandónak még kellemes, mert kis híján leborítottam a székről. – Világosítson fel mindenről, nehogy még egyszer bakot lőjek és megsértsem az én drága Sue barátnémat! Meséljen! Miről ne beszéljek még?
– Hát például a nevek…
– Ó, igen! – csaptam ezúttal a saját homlokomra, mert akkor jutott az eszembe, hogy már vagy két órája erről akartam kérdezni. – A nevek! Kérdezni akartam, hogy mi Sue Aveck-féle neve?
Én ezt csak a dokitól kérdeztem, miközben nyekergett a zenegép, koccantak a poharak, Mike edényekkel csörömpölt a konyhában, az emberek beszélgettek, nevetgéltek, a darts gép mellett a falat dobálták és billiárdgolyók csattogtak egymáshoz. A kérdésem mégis úgy hatolt át a kocsma füsttel átitatott légterén, mint valami rövidzárlat. Mindenki elhallgatott, még a zenegépet is lefagyott, és az ott tartózkodók egy emberként meredtek felénk, azt búgva:
– Fúúúúúú!
Értetlenkedve néztem körbe, hogy mi történt, miről maradtam le, ami ezt a hatást váltotta ki, de rá kellett jönnöm, hogy nem maradtam le semmiről, mert én magam idéztem elő az össznépi fúúúúzást.
– Ez mi volt? – fordultam vissza az egyetlen józan emberhez, akitől releváns választ kaphattam. – Errefelé ez dívik az egész órát jelző kakukkszó helyett, vagy mi?
– Nem éppen. Ez azt jelenti, hogy maga belegyalogolt egy kemény kihívásba.
– Imádom a kihívásokat! Milyen kihívás?
– Nos, hallott már pár történetet arra vonatkozóan, hogy ki-miről kapta a nevét mifelénk.
– Igen, igen – bólogattam. – Uszály Pepe, Rozsomák Morris…maga, doki. Egyedül Sue maradt ki a szórásból.
– Pont ez a kihívás. Mert Sue nem osztogatja olyan könnyen a nevét.
– És ha megkérdezem mástól?
– Megpróbálhatja, de senki nem fogja elmondani.
– Lojális banda…
A doki felkuncogott.
– Vagy senki nem haragítaná magára a város fő alkoholellátóját.
– Akkor beszari banda.
– Nevezheti őket akárhogy, semmit nem szed ki belőlük.
– Akkor mi a megoldás? Hogy tudom meg a nevét?
– Ki kell érdemelnie. A nevet és a hozzá tartozó történetet.
– Hogyan?
Ebben a pillanatban egy napbarnított, tetoválásokkal kidekorált kar nyúlt a látóterembe és lecsapott elém egy csurig töltött kupicát.
– Igyál az asztal alá…ha tudsz!
A kihívást maga a kocsmárosné intézte felém, én pedig végképp úgy éreztem, hogy otthon vagyok. Piás kihívás! Engem még Una se értett meg így soha!
– Mikor győzök?
– Amikor nem bírok megállni a lábamon.
Igaz, hogy én akkor már órák óta ittam, és az is igaz, hogy akkorra már egy rakás pici tornádó csódlizott a fejemben, de egy pillanatra nem fordult meg a fejemben, hogy egyenlőtlen küzdelem lenne, mert hátrányból indulok. Hiszen legyen bár Sue keménykötésű, de mégiscsak egy idősödő, halandó asszonyság! Már hogy a viharba ne tudnám leinni? Nem lehet kihívás! Ezt gondoltam.
Hát, csesszétek meg, kihívás volt. Az órák teltek, az idő múlt, a pia folyt. Közben ránk esteledett, az idő átment éjszakába és már erősen közel jártunk a hajnalhoz. Mondjuk a kocsma vendégkörén ez nem látszott, mert senki nem ment haza. De a világon senki! Az ivást ugyan abbahagyták, de úgy ült mindenki a helyén, mintha odaragasztották volna és közben minket figyeltek. Abban a pillanatban, ahogy a kihívás elhangzott és Sue elkezdte adagolni az italt, minden szem ránk szegeződött, senki nem akart lemaradni a dolog végkifejletéről. Szóval maradtak. A végén még Mike is előkerült a konyhából, és az ajtónak dőlve, a konyharuhát a vállán átcsapva figyelte az eseményeket.
Azt azért egy pillanatig ne gondoljátok, hogy a kihívás annyiból állt, hogy én ültem a bárpulton, ő a pult mögött és ennyi! Neeem, az este nagyon is eseménydús volt! Csináltunk szembekötős darts versenyt – akkor derült ki, hogy a doki jelenléte tényleg erősen indokolt –, építettünk tornyot felespoharakból, célbalövés viadalt rendeztünk a kocsma mögötti placcon. Ennyire emlékszem.
Azért pár dolog ki is esett, néhány részletről másnap világosítottak fel minket. Például, hogy Sue-val bújócskázni akartunk az utcán, de végül úgy szedtek minket össze, mert látták, hogy nem fogjuk egymást megtalálni. Az történt ugyanis, hogy az utca ellentétes oldalán lekucorodtunk, összehúztuk magunkat és nem mozdultunk. Állítólag én kőnek álcáztam magam, Sue meg lebontott betonlábazatnak. Tán ott is maradtunk volna mind a ketten, amíg meg nem telepszik rajtunk a moha, ha a többiek nem unják meg, hogy semmi se történik.
Aztán Sue a vadonban való túlélésre akart tanítani, aminek keretében azt kívánta szemléltetni, hogyan kell tüzet csiholni egy pattintókő segítségével, és mi az a boglyas fa. Ennek a bulinak a doki vetett véget akkor, amikor Sue a boglyas fa helyett a saját hajfonatának a végére csiholt tüzet a pattintókővel, amit a doki oltott el, mielőtt durván lángra kapott volna az egész feje. Aztán beterelt minket, hogy szem előtt legyünk és véget vetett a játéknak.
Ekkor kerültünk vissza a kiindulási pontunkra, vagyis én a bárszékre, Sue a pult mögé.
És hát Sue….fúúú, a nő kőkemény! Mint a gránit! Ez kívülről is látszott rajta; kérges, napbarnított bőre, vastag, tetoválásokkal televarrt felkarja, és hosszú, a fenekéig érő őszes fonata egyértelművé tették, hogy harcedzett nővel állok szemben, de isten bizony belül is ilyen volt. És ezzel nem a kikezdhetetlen akaratára gondolok, hanem a gyomrára meg a májára. Csakis gránitból lehetett mindkettő, ha annyit bírt inni, amennyit halandótól én még nem láttam. Pláne nem nőtől. Isten bizony megállta volna a helyét a halhatatlan világ legnagyobb piásai között is!
Viszont egy idő után arra is rájöttem, hogy az, mennyire bírja a piát, nem szimplán a gyomrától függ. Megvoltak a maga trükkjei, hogy józanabbnak tűnjön, mint amilyen egyébként. Ez akkor tűnt fel először, amikor a doki visszaterelt minket, és azt véltem észrevenni, hogy bár Sue addig dülöngélt, meg össze-vissza bóklászott, a pult mögött mégis mintha magára talált volna. Jóval stabilabban állt, mint máshol. A gyanúm akkor kapott igazolást, amikor egy óvatlan pillanatban mellé dobta a törlőrongyot, viszont az megakadt valahol, nem landolt a földön. És akkor leesett! Sue nem is állt! Valamiféle tákolmányon ült, aminek pici ülőfelülete volt, és olyan vékony lábai, hogy a saját lába meg a feneke teljesen eltakarták. Állt, de mégsem, mert támasztékot kapott, ami nem hagyta eldőlni és stabilan tartotta.
– Hééééé! Olyan izét csinálsz…azt a nem fair dolgot… – próbáltam felháborodottan elmagyarázni, mit véltem felfedezni – Doki! Segítsen már! Ez olyan izé…az a hogyishívják…
– Csalás? – találgatott a doki, amire rögtön lecsaptam.
– Ez az! Csalsz! Támaszkodsz!
– Elmész ám a Hold-anyádba! – háborodott ő fel, és közben vádlón mutogatott rám, de biztató jelnek vettem, hogy még a keze is imbolygott a mozdulat közben. – A tulajdon kocsmámban csalással vádolsz?
– Felőlem aztán kimehetünk, ha ott jobban esik – csuklottam, miközben herkulesi harcot vívtam azzal, hogy a fejem a helyén maradjon. Az ugyanis akkorra külön életet élni látszott, és szent küldetésének vette, hogy a tenger hullámainak mintájára mozogjon ide-oda. Nehéz volt így bármit is csinálni, főleg, mivel a nyelvem és a szemem is cserbenhagytak. A szemem elfelejtett fókuszálni, így folyvást grimaszoltam, meg hunyorogtam, hogy beállítsam a megfelelő élességet. A nyelvem meg, hát arról ne is beszéljünk! Az akkorra ólomsúlyokat növesztett és alig mozgott a számban.
– Itt mon…mondom, vagy ott, akkor is igaz! Miss kocsmáros Sue…te csalsz!
– Fúúúúúúú – hangzott fel a fúúúzó kórus megint, amit már tökre kezdtem megszokni, mert sajátos hangulatot adott.
– Gyere ki! – követeltem, miközben nagy lendülettel a hátam mögé mutogattam. – Gyere a placcra! Játsszunk tisztán, kisanyám!
– Fúúúúúú
Sue fél percig úgy bámult rám, hogy nem tudtam eldönteni, tulajdonképpen mi is zajlik a fejében. Ő is erőlködve fókuszál, és azért vág ilyen képet, vagy épp az eszközt keresi, amit a szívembe szúrjon.
– Legyen! – adta meg magát végül, és a pultba kapaszkodva kilépkedett a kocsma közepére.
Én lecsusszantam a bárszékről és csatlakoztam hozzá…mindezt alig hajszálnyival stabilabb lábakon, mint ő.
– Ebből nagy kopp lesz – jósolta a doki. – Így elesnek és szétmegy a fejük.
– Részes lett – motyogtam, de közben éreztem, hogy nem pont azt mondtam, amit akartam, ezért újra nekifutottam. – Reszkess…ja, nem…hogy is van…Ez az! Részlet! Részletes kérdés. Részlet…kérdés.
– Meg még mit nem! Állj! – állt közénk a doki. – Két perc tűzszünet, amíg kitalálom, mi legyen.
És mi tényleg vártunk két percet. Úgy álltunk ott, mint a westernfilmek hősei, akiknek a keze készenlétben áll, hogy előkapják a fegyvert és tüzeljenek. Hamarosan vissza is tért a doki, a kezében két keskeny, hosszú és lapos párnával, meg egy tekercs szigetelő szalaggal. Aztán nemes egyszerűséggel körbetekerte a fejünket a párnával a homlokunknál, a szalaggal rögzítette, így készített egyfajta ütéstompító sisakot a számunkra.
Méltatlan helyet? Egy csöppet. Ha Una így lát, biztos gutaütést kap, de én már csak úgy vagyok vele, hogy nem buli a buli, ha nincs benne legalább egy darab méltatlan helyzet. Szóval a doki ránk erősítette a párnákat, leellenőrizte, tartanak-e, aztán megadta a jelet a folytatásra.
– Oké, mehet!
Onnantól kezdve már csak pár pohárral toltunk. Mindenki körénk gyűlt, tudták, hogy ez már a végjáték és nem akartak lemaradni róla. Egyre jobban imbolyogtunk, én isten bizony még a lábujjaimmal is az életemért kapaszkodtam. Sue nem kevésbé. Akkor már nagyon-nagyon lassan gurultak lefelé az italok, inkább már visszafelé akart jönni mind. Egy normális ember rég feladta volna a szitut, de nem mi! Bennünk jobban dolgozott a makacsság, mint a józan ész.
És aztán, már a hajnali derengés mellett, isten tudja mennyi ital elfogyasztása után, végre megtörtént, amiért dolgoztam. Sue imbolygása veszélyes méretet öltött, és tudtam, hogy ezt az egyensúlyvesztést már nem tudja korrigálni. Oldalra dőlt, a lába kicsúszott alóla, és bumm, elterült a földön. A fejére tekert párna jótékonyan védte a koponyáját a szétcsattanástól – a dokinak igaza volt!
Győzelmem biztos tudatában végre megadtam magam a kísértésnek és én is eldőltem a földön. Igaz, finomabban, kisebb lendülettel, mint Sue, de a párna akkor is jó szolgálatot tett. Főleg, mert tudtam, hogy én onnan nem kelek fel egyhamar.
– Mondd ki! – erőltettem azért. – Mondd ki!
– Egye fene – sóhajtotta ő és a földön fekve felém fordult. – Nyertél…te dög!
– Az isteneknek hála – nyögtem fel és az oldalamra szorítottam a kezem, oda, ahol a májamat véltem tudni. Tökre úgy éreztem ugyanis, mintha szedni akarná a cókmókját, hogy gondosabb gazda után nézzen, és eme távozást a bordáimat szétfeszítve kívánta volna megtenni. – Doki!
– Igen? – hajolt fölém az illetékes.
– Figyeljen már! Itt van a májam? – mutattam neki a részt, ami rohadtul fájt és feszített.
– Egy embernek igen. De nem tudom, hogy a maga fajtájának is ott van-e.
– Tuti, hogy itt van… – hagytam rá és fáradtan lehunytam a szememet.
Jó hosszú filmszakadás következett, amikor legközelebb kinyitottam a szememet, fényes nappal volt. Még mindig a padlón feküdtem, a köcsög disznók annyira se erőltették meg magukat, hogy feltegyenek egy asztalra, vagy valami. Csak azért nem húztam fel magam ezen, és tartottam pofánverős eligazítást, mert karnyújtásnyira tőlem Sue is ott feküdt, ugyanabban a pózban, a fején körbetekert párnával, ahogy hajnalban összeesett és megadta magát. Rá se hederítettek. Szóval mi ott feküdtünk, de ettől az élet és az üzlet nem állt meg; Mike a rendnek megfelelően reggel kinyitotta a krimót és a törzsvendégek is a szokásos asztaluknál üldögéltek. Annyi szívességet megtettek, hogy nem léptek ránk, de ennyi.
Ez a pár óra nekem egyébként elég volt a regenerálódásra – hipp-hipp hurrá a halhatatlanságnak! –, így frissen-fitten ültem fel és elfoglaltam szokásos helyemet a bárpultnál. Eközben Mike meg Sue helyét foglalta el a pult mögött és most felém fordult.
– Meddig voltam kiütve? – tudakoltam, mire ő a falon lévő órára nézett:
– Három óráig. Még csak reggel kilenc van.
– Nekem ennyi elég szokott lenni. És Sue?
– Szerintem legalább délig nem tér észhez.
– Akkor van időnk – legyintettem. – Kaphatok reggelit?
Mire délután fél kettőkor Sue végre megmozdította a szemét, én már a harmadik adag szarvas stake-et toltam befelé. Hozzá tükörtojást és tejet. Ott ültem mellette a földön törökülésben és vígan falatoztam. Egész nap így vártam, hogy felébredjen, egy centit nem mozdultam, mert szent elhatározásom volt, hogy amint kinyitja a szemét, bezsebelem jogos nyereményemet: a nevét meg a névhez tartozó sztoriját is.
– Ó, anyám! – nyögött fel, amikor tudatára ébredt. Hanyatt fordult, a szemét közben az alkarjával takarta el. – Vidd azt innen, mert behányok.
– Nem én! – feleltem és bekaptam még egy isteni falatot. – Még nem végeztünk.
– Komolyan mondom…vidd arrébb!
– Addig nem, amíg meg nem mondod, mi a neved.
Sue jól bírta az előző estét, de a másnappal már nehezebben boldogult. Nem kárhoztattam érte. Nekem a májam lengette a fehér zászlót pár órával korábban, neki meg a gyomra lengette még akkor is. Azért a korát meghazudtoló gyorsasággal pattant fel, majd minden létező dologban támasztékot keresve szedte a lábát a hátsó ajtó irányába, hogy a szabadba jutva jó alaposan összerókázza a hátsókertet.
Mike jófej volt, bezárta mögötte az ajtót, hogy diszkréciót biztosítson neki és ne legyen mindenki tanúja a megszégyenülésének. Aztán hozzám lépett, kivette a kezemből az akkorra kiürült tányért és mielőtt visszatért volna a konyhába, a bal oldali falon függő kitömött szarvas, farkas és medvefej felé mutatott.
– Hát, tudod, azt hiszem most már elmondhatom. Mi magunk között csak Gyilok Sue-ként emlegetjük. A többit meg majd ő elmondja.
– Fúúúúúúú...
Ezúttal én fúúúúztam, méghozzá teljes átéléssel. Ezek után egynek éreztem magam a közösséggel, még jobban a szívemhez nőtt ez a fura kompánia, és alig vártam, hogy Sue a másnapból kigyógyulva elmondja nekem ezt a minden bizonnyal kacifántos történetet, ami – és ezt már a teljes történet ismeretében, határozottan jelentem ki! – minden elpusztított agy- és májsejtet megért!
Így tettem tehát szert a tisztességre, hogy megismerjem Sue „A gyilok” Hammond teljes nevét és őt magát is. És végül a piát is elneveztem: Husáng lett a neve. Fura módon Sue nem, hogy nem tiltakozott, de azóta ő maga – és mindenki más is – úgy hívja.
Ugyanakkor ez a röpke party nem csak ezek miatt volt érdekes, de azért is, mert elindított egy olyan kihívás irányába, amire nagy volt az esély, hogy rábaszok...csak én akkor ezt még nem tudtam. A kihívást úgy hívták, hogy Marty Rooney, aki akkoriban nem volt más, mint egy nyavalyás, tizenegyéves kölyök. Elmeséljem?
Írta: Leda D'Rasi