Könyvet mindenkinek - Nekem, Neked és neki is

2025\02\07

Állj ki az írók színpadára!

Felkészültél? Talán azt hiszed, de...

 iro_tanacsok_1_ujra.jpg

A „de” aprócska szó, viszont, ha felmerül, nem szabad figyelmen kívül hagyni.

Szia! Ha még nem ismersz, akkor bemutatkoznék: Leda vagyok és az írói történetem nagyjából tíz éve kezdődött. Nyolc éve jelent meg az első könyvem, azóta a könyvek világában élem az életemet, és azon túl, hogy rengeteg minden történt velem – és még annál is többet tanultam –, mostanra tizennégy könyv boldog szerzőjének mondhatom magam. Ennyi a lényeg. Néhány mondatban elmondható rólam az az ismeret, ami egy olvasni szerető ember számára érdekes lehet.

Ellenben kevésnek tűnhet akkor, ha valakit az írás foglalkoztat, de ne dőlj be a látszatnak, mert – mint úgy általában mindig –, a lényeg a sorok mögött van. És ott aztán rengeteg minden húzódik ám meg! Tíz év tapasztalata, amit mélyen magamban hordozok. Tíz év, amit az írás, a könyvkiadás, a hazai könyvpiac adott nekem, a nulláról indulva, egészen mostanáig. És hidd el, amikor azt mondom, innen már meg lehet ítélni, milyen volt a kezdés. Hogyan indultam neki, milyen voltam akkor, és milyen vagyok most. Mit tudtam akkor – jobban mondva miről hittem azt, hogy tudom, pedig nem –, és mit tudok most. Miben tévedtem, miben nem, miben volt szerencsém, és mire fáztam rá, de nagyon.

Ennyi mindennel a hátam mögött tehát arra gondoltam, hogy leírom a történetemet. Persze nem mindent és nem tankönyvi formában. Egyrészt mert nem untatnék senkit az önéletrajzommal, másrészt pedig mert az észosztás nem az én műfajom. Viszont hiszem, hogy át tudok adni néhány értékes tanácsot a saját példámon keresztül azoknak, akik írói álmokat dédelgetnek, és repesve várják az időt, amikor a kezükbe foghatják a testet öltött könyvet, amelyen ott díszeleg a nevük és elmondhatják: én írtam!

Ha te is közéjük tartozol, hidd el, én megértelek. Viszont azt is tudom, amit te még nem tudsz: hogy ez a világ sokkal összetettebb, mint ahogy te most elképzeled. Abban igazad van, hogy írónak lenni egy álom. De azt nem árt figyelembe venni, hogy az álomvilágnak is megvannak a maga szabályai…

Lépjünk hát vissza írásom kezdő sorára, hadd tegyem fel újra a kérdést: felkészültél?

És ezúttal, amikor azt mondom, hogy „talán azt hiszed, de...”, akkor már érteni fogod, miről beszélek. Remélem, ez ahhoz is elég, hogy elfogadd a segítségemet, amit nyújtani szeretnék neked. Néhány írásba foglalt tapasztalatot, amivel az a célom, hogy segítselek az úton, és könnyebben kiismerd magad ebben a gyönyörű, ámde bonyolult világban.

Hamarosan kezdünk!

Üdv: Leda

olvasás kortárs író könyvmoly magyar irodalom tanácsok íróknak imádom a könyveket magyarszerző irodalmi közösség leda drasi mogul kiadó kortárs szerző jövendő író

2025\01\29

Évkezdés molyolással

2025 is a könyvmolyok éve!

vanda_3_kreativ.jpg

Az előző cikkeimben már eleget buzdítottalak benneteket a moly.hu regisztrációra. Úgy feltételezem, aki eddig nem kereste fel az oldalt, az már nem is fogja, aki viszont igen, annak érdemes egy kellemes molyolással indítani az évet. Néhány apró érdekesség is lesz a legújabb felfedeznivalók között. Tartsatok velem ismét és merüljünk bele a molyolásba…

Hamar tovaszállt a december és az ünnepi időszak, de bízom abban, hogy sokaknak – velem együtt – lapult egy-két csodálatos könyv a karácsonyfa alatt. Sőt, idő is akadt rá, hogy a szobában ülve, egy pohár forralt borral vagy forró csokival, vastag karácsonyi pléddel bebugyolálva, kezünkben egy fantasztikus könyvvel, néha kitekintve a havas, ködös időre elmélyüljünk az olvasásban. Aztán a regény befejezése után, (ahogy azt kell) meglátogattuk a moly.hu felületét, feltettük a magánkönyvtárunkba az új szerzeményeinket és jelöltük az olvasott könyveket.

Remélem a gyors és egyszerű regisztrációval kapcsolatban tudtam hasznos információkkal szolgálni az előzőekben, ahogy arról is, mi-hol található az olvasást szeretők közösségi felületén. Nos, van még bőven a tanulnivalóból: az évkezdéssel a moly oldalának fejlesztői sem tétlenkedtek és készültek egy-két újdonsággal.

Áttekinthetőbbé tették a profiloldalak kitüntetéseket tartalmazó részét, és két újdonságot is bevezettek. Többek között a kihívásokhoz kapcsolódó plecsniknél eszközöltek fejlesztést: az apró plecsni képet mostantól jobban láthatjuk, mint eddig, tehát a kitüntetések saját oldalán a kis képre kattintva megjelenik egy nagyobb változat (újabb kattintásra visszaáll kicsire) és így rendesen láthatóvá válik a megérdemelt plecsnink. Továbbá az „Átvehetőek” fül alatt találhatók azok a kitüntetések, amelyeket jogosultak vagyunk átvenni – tehát teljesítettünk egy kihívást – de ez még nem történt meg. Amennyiben úgy döntünk, hogy mégsem kell egy kitüntetés, akkor törölni is lehet a piros X-re kattintva. Nem tudom, hogy lesz-e olyan moly, aki ezt megteszi, de legalább létezik ez a lehetőség is 😊. Megnyugtatásként a kitüntetést ettől függetlenül bármikor átvehetjük később.

Nincs is megfelelőbb alkalom belevágni a kihívásokba, mint az év eleje, mert sokan januárban hozzák létre a jobbnál-jobb kihívásokat, amelyeknek a teljesítésére egy évünk van. Az újévi fogadalmaink közé is belefér, hogy mennyi kihíváson szeretnénk részt venni 😊. Ösztönzően hathatnak a kihívások, mert általuk olyan műfajú és témájú könyv is a kezünkbe kerülhet, amiről előzőleg nem feltételeztük, hogy jó is lehet.

Nem esett szó még arról, hogy a könyvekhez, amelyek az oldalon vannak, különböző címkék tartoznak. Olyanok, mint például: magyar szerző, barátság, Egyiptom, női főszereplő, kortárs, mágia, rejtély, fantasy, boszorkány, sárkány, romantikus, család, macska stb. Ezek megkönnyítik, hogy címke szerint keressük az oldalon a számunkra érdekes könyvet, mert ha éppen egy jó kis krimire vágyunk, akkor rákattintunk a címkére és a rendszer már ki is listázza az összes krimi címke alatt található könyvet. Elvileg így működik a rendszer. Valójában azonban, ez addig működött jól, ameddig a felhasználók tartották magukat a címkézés szabályaihoz. Sejthetitek, hogy ez nem minden esetben történt így. Ez azért jelentett problémát, mert a rossz címke teljesen félrevezette a könyv iránt érdeklődőket. Ezen oknál fogva döntött úgy a moly csapata – sok évnyi gondolkodás után, keresve a megoldást –, hogy azoknál a könyveknél, amiken már biztos rajta van minden megfelelő címke, lezárták a címke hozzáadásának lehetőségét. Ettől függetlenül indoklással együtt beküldött hibajelzéssel élve bővíthető az adott kötet címkehalmaza.

A címkék megadásával tehát könnyebben rálelhetünk a számunkra érdekes regényre, főleg mert egyszerre több címkét is tudunk keresni és a szűrésnél azt is megadhatjuk, hogy milyen sorrendben lássuk a keresési feltételeknek megfelelő könyveket: olvasottság, csillagozás, kedvencelés, saját példányok száma, polcok száma, várólista, kívánságlista, betűrendben, létrehozás ideje vagy létrehozás ideje szerint fordított.

A példa kedvéért készítek egy szűrést: Olvasottság szerinti rendezést választok, aztán jöhetnek a címkék, ezúttal barátság, boszorkány, kaland, mágia, rejtély, sorozat része, varázsló címkék. A keresés eredményeként a találatok élén a Harry Potter és a titkok kamrája áll 😊. Hasznos lehet ez a keresési módszer egy-egy kihívásnál, amelyben fontos, hogy milyen címkéjű könyveket olvasunk, mert ugyanakkor azt is beállíthatjuk, hogy milyen címke ne jelenjen meg.

Ha már évkezdés és kihívások: jöjjön az Éves terv 2025 létrehozása! Itt a kiválasztott könyvnél lehet a Hozzáadás fülecskét lenyitva az Éves tervünkhöz választani regényeket. Amennyiben ezt bejelöljük, és elkezdjük olvasni a tervhez beállított könyveket, automatikusan hozzáadja az adott év olvasásaihoz. Azt is láthatjuk az év előrehaladtával, hogy mennyi a Tervezett könyvek száma és ebből mennyi a Teljesített könyvek száma, és ugyanezt követhetjük nyomon a Tervezett oldalszám és Teljesített oldalszámnál. Ezeken túl egy Kalkuláció fülecske azt mutatja meg, hogy mennyi az évből hátralévő napok száma, és mennyi a hátralevő oldalak száma év végéig. Végezetül azt is láthatjuk, hogy naponta mennyi oldal haladásával tudjuk teljesíteni az éves tervet.

Minden könyvmolyt ezeknek a hasznos és érdekes funkcióknak a használatára biztatok, hogy még izgalmasabb legyen elmerülni a könyvek rengetegében. Rengeteg felfedeznivaló akad még a moly.hu felületén, remélem a következőkben is velem tartotok!

Írta, vendégségben a blogon: Vandaboszi

könyv kortárs könyvmoly moly vendégszerző imádom a könyveket konyvmogul.hu irodalmi közösség molyolda vandaboszi moly közösség

2025\01\20

A Kódex malőr

A Luna-féle sztorik, 5. fejezet

szeptember.jpg

A sztori, ami egy évszázadot elvett az életemből!

Most jött el az idő, hogy beavassalak titeket néhány dologba, amiről eddig még nem beszéltem. Mondjuk arról, hogy bár ez a naplóírós buli baromi jópofa, de azért nem feltétlenül komolytalan. Olykor-olykor nagyon is valós tétje van: jelen esetben például az, hogy megdöglök-e vagy sem.

Ez egy kissé drasztikus kijelentésnek tűnik, igyekszem megmagyarázni. Az egész ott kezdődik, hogy az általam lejegyzett sztorikat alapvetően három típusba sorolom. Az elsőbe azok tartoznak, amikről Una tud, és legyint rájuk. A másodikba azok, amikről Una nem tud, de utólag legyintene rájuk. A harmadikba pedig azok, amikről nem tud, de bármikor tudná is meg, nyakon ragadna, és addig szorítaná a gigámat, amíg a hüvelykujjai ki nem lyukadnak a másik oldalon. Ezeket az eseményeket én „szavatosságmentes gebasz” néven emlegetem, mert bármikor tudódnak is ki, az idő nem teszi őket semmissé, az események elmúlása és sikeres átvészelése rám nézve nem jelent bűnbocsánatot. Így már érthető, amit a megdöglésről írtam, ugye?

Ezzel a felvezetővel kezdek hát bele egy olyan sztoriba, ami a harmadik kategóriába tartozik. Annak is legtetején csücsül, mint örök dobogós, amit, ha Una valaha megtud, búcsút mondhattok nekem, szóval pofa be, senkinek egy szót se! Előre is köszi!

Tehát. Egyszer volt, hol nem volt, volt egy boszorkányvezér. Nevezzük Unának. Eme nagyvezír életében volt néhány dolog, amivel kapcsolatban nem ismert tréfát, így azt sem tűrte el, hogy első embere – vagy bárki más – tréfálkozzon velük. De legfőképpen azt nem, hogy bárki veszélybe sodorja őket. Igazából nem sok ilyen volt, valójában csak kettő. Az egyik, a Dinasztia, úgy kompletten. A másik pedig….dobpergést kérek….a Kódex!

Igen, a Kódex, az az – őszintén szólva csöppet ronda, régimódi és áporodott szagú – iromány, amit az Égiek voltak szívesek a nyakunkba sózni, még valamikor hajdanában-danában. Na, azt nálunk valami olyan szinten kell elképzelni, mintha nálatok otthon a spájzban, a meggybefőttek meg a csalamádés hordó mellett ott gubbasztana a Szent Grál. És ezzel a hasonlattal azt hiszem tökéletesen szemléltettem, mit jelent nekünk az a könyv és milyen nagy becsben tartjuk. Főleg Una.

Mindezek után azt hiszem már ki is találtátok, miről szól a mai történet: arról, hogyan került ki a Kódex Una fennhatósága alól az én fennhatóságom alá, hogy onnan eltűnjön, nagyjából 15 órára. Életem leghosszabb 15 órájára, ami alatt akkor is megőszültem volna, ha amúgy nem vagyok fehérhajú.

A dátum 2005. októbere. Rain pár hónappal korábban, májusban töltötte be a tízet. Ez egy olyan kor, amikor a gyerek még gyerek, de már tisztán érzékeli a környezetét, fel is tudja mérni az eseményeket és az embereket is, és saját akarattal reagál a dolgokra. Rain ebből a szempontból mindig is a kora előtt járt. Kőkeményen dolgozott benne boszorkány mivolta, nem mindennapi élettörténete, és nyilván az is nyomott a latba, hogy halhatatlanok nevelték. Ráadásul a csaj belőlem is kapott rendesen, meg se próbálom bemesélni magamnak, hogy semmit nem tett hozzá a személyiségfejlődéséhez, hogy egy komplett idióta félisten mondta neki az estimesét és adott neki tanácsokat az élettel kapcsolatban. Ezen okokból kifolyólag a kis Rainnek tízéves korára megvolt a magához való esze. Kellett is ahhoz, hogy a halandó iskolába járva semmivel ne buktassa le magát a kotnyeles kis bitangok előtt, de pláne kellett azon alkalmakkor, amikor szerény személyemre volt bízva a bébiszittelés. A „ki vigyázott kire”, és a „vajon kinek volt több esze a kettő közül” teljesen jogos kérdések ebben az esetben, amikért nem haragszom meg.

Igen, jól sejtitek, ez a mese egy ilyen alkalommal történt…hoppsz, itt jut eszembe, hogy ha ezt Una megtudja, duplán lesz kicakkozva a seggem! Mert nem szimplán a Kódexről van szó, de Raint is nyakig belerángattam a buliba, méghozzá akkor, amikor még gyerek volt. Na, de már mindegy, ha belekezdtem, elmondom!

Szóval ott tartottam, hogy 2005. ősze. Rain akkor már az Audrey Paulson Általános Iskola falai között koptatta a zsírkrétát. Az egy igen jó iskolának számított, mármint gyerekszemmel. Felnőttként szerintem rémesen giccses, undortkeltően nyomulós és uncsi volt, de ugyan mit tudhatok én, aki nem járt általánosba? Rain imádta és ez volt a lényeg. (Egy, az iskolához köthető másik sztorit már egyébként is elmeséltem, ha még nem olvastátok, zárkózzatok fel, és tudjátok meg, hogyan lettem az iskola történetének legnagyobb botrányokozója!)

Tehát ebben az iskolában nagggyon nagy élet folyt. Pont így, ahogy leírtam, jó sok gy-vel. A tanári kar eszét vesztve versengett egymással, hogy a gyerekek részére minél több szakkör meg ilyen-olyan kör legyen elérhető.

És ez nem volt minden, mert az iskolában olyan szülői munkaközösség dolgozott, mintha nem is általános iskoláról beszélnénk, de minimum a Pentagon legfelsőbb vezetéséről. Élükön már akkor is ő fő nagysága, Petruce Le’Bron állt, mint a munkaközösség választott vezére – diktátora –, tíz fős udvartartásával, amit hozzá hasonló, főállású „gazdag feleség és anya” titulusú szülők alkottak. Ők – mintha más dolguk nem lenne, bár szerintem nem is volt – egyfolytában azon agyaltak, mit lehetne a tanuláson és a szakkörökön kívül tenni, hogy minél színesebb legyen az iskolai élet. (Zárójelben megjegyzem, hogy szerintem azért csinálták, hogy a kölykök minél kevesebbet legyenek otthon, de mindegy) E téren nagyon kreatívak voltak, az ilyen-olyan tanulmányi kirándulásokon, az iskolába hozott előadókon, felvilágosító (elijesztő) biszbasz-beszélgetéseken, ételbemutatókon, ügyességi versenyeken és ki-mit tud előadásokon kívül olyan dolgok hagyománnyá válásának is megágyaztak, amilyen a jótékonysági kézművesvásár.

Látszatra minden a gyerekekről szólt, a valóság azonban úgy nézett ki, hogy leginkább a szülőkkel basztak ki. Közülük is azokkal, akiknek nem állt a rendelkezésére személyzet, aki megcsinált helyettük mindent az iskolába, lévén, hogy nem úgy álltak a társadalmi ranglétrán. Egy irodában, boltban vagy pult mellett dolgoztak és munka után maguknak kellett teljesíteni a Le’Bron banda által felállított kritériumokat, hogy szemük fénye ne bőgjön le a suliban, őt meg a következő gyűlésen ne alázza porig, mint „szaranyát”, a szülői banya…akarom mondani munkaközösség díszes kompániája.

Igen, ebben mi is nyakig benne voltunk, el nem tudom mondani, hány tepsi odakozmált muffin landolt a ház mögötti konténerben, és hányszor díszítettünk mi is szaros sütiket az ehetőbbeket kiválogatva éjjel kettőkor, hogy másnap reggel, bedagadt szemmel vigyük a dobozokba rendezett cukorbombákat a suliba és helyezzük el a Rain osztálya számára felállított pulton.

Asszem nem árulok el vele nagy titkot, ha azt mondom, mi mindent megtettünk, de nem véletlenül nem nyitottunk azóta se cukrászdát. Süteménygyártó balfaszságunkat mi sem példázza jobban, mint az, ha elmondom, hogy a mi kukánkból még a kóbor kutyák se ettek. Hogy miért nem varázsoltunk? A kérdés jogos! Boszorkányok lévén ez lett volna a logikus, meglettünk volna egy óra alatt és jóccakát. De neeeem! Miért? Mert a két nagyokos (Unáról és Rainről beszélek) egy követ fújtak, és mind a ketten azt szajkózták, hogy:

– Az csalás lenne. Ez halandó dolog, és úgy tisztességes, ha a halandók módján csináljuk, ahogy a többiek.

Úúúú, még most is hallom a hangjukat, ahogy megegyeznek! De kérdem én: ha ők ennyire egyetértettek, akkor Rain miért lett ágyba küldve este nyolckor, míg én éjszakába nyúlóan kavargattam a masszát és bénáztam a habzsákkal? Neki kellett volna baszkódni a köcsög muffinokkal! Na mindegy.

Valamivel jobb lett a helyzet, amikor valamelyik zseni bedobta a kézművesvásár ötletét. Persze az is szívás volt, azzal is halandó módon kellett megdolgozni, de legalább adódott a lehetőség, hogy mást választhattunk, nem volt kötelező süteményt gyártani, amiben egyrészt bénák voltunk, másrészt csak idő kérdése volt, mikor ölünk meg valakit egy sziklakeménységű muffin okozta bélelzáródással. Ez a dolog sokkal inkább feküdt nekünk. Nekem meg a gyereknek. Rain mindig is nagyon kreatív volt, piciként imádott gyurmázni, festeni, színezni meg ilyesmikkel bíbelődni, később, áttért a gyöngyfűzésre, ékszerkészítésre, megint később pedig a scrapbook és a saját díszítésű napló gyártására.

Ez utóbbi kettő nem is volt hülyeség, sőt! Baromi szórakoztató kikapcsolódásnak bizonyult. Annyira, hogy szerény személyem is rákapott, jól bevásároltam minden hozzávalóval és onnantól kezdve Rainnel ketten ültünk az asztal fölött, literjével fogyott a ragasztó, mindent beterített a csillám, hegyekben álltak a strasszkövek, díszítőtollak, papírok, szalagok és minden egyéb, ami csak kell. A végére olyan műhelyünk volt, hogy ha akarjuk, simán tarthattunk volna workshopokat is.

Így tehát adta magát az ötlet, hogy a kézművesvásárra gyártsunk egy rakás egyedi holmit. Főleg naplókban és fotóalbumokban gondolkodtunk. Végre egy feladat, amiben jók is voltunk meg szerettünk is csinálni, szóval felszívtuk magunkat és elhatároztuk, hogy a vásárra olyan készletet hozunk össze, amitől mindenki betojik. Minden egyes nap, suli után ezzel foglalkoztunk, én napközben is gyártottam őket, mint a veszedelem. Una számára ez egy roppant nyugodt időszak volt.

– Ezt hamarabb is kitalálhattuk volna – mondta az ajtófélfának dőlve. Onnan nézte ugyanis, ahogy válogattam a mérhetetlenül sok scrapbook papír, kivágat meg sablon közül. – Végre valami, amit szívesen csinálsz, közben szem előtt vagy, és még csak galibát se okozhatsz vele.

Engem olyan relaxálttá tett ez a fajta munka, hogy még csak meg se akartam cáfolni, amit mond. Teljesen lefoglalt a megelőlegezett büszkeség, mert biztos voltam benne, hogy minden egyes darabnak a csodájára fognak járni. Lelki szemeimmel már láttam magunkat Rainnel, ahogy ott feszítünk a saját kis pultunk előtt, mint győztes csapat, akik a legtöbb eladást produkálták, és akik a közönségszavazás eredményeként a legkülönlegesebb portékákat készítették. Erre hajtottam.

A vásár október 20-ára volt beharangozva, minket hajtott a gépszíj, és eddig elég problémamentes is a történet. Csakhogy aztán október 18-án beütött egy váratlan esemény: egy Kambodzsában élő nővérünk hívta Unát, hogy gondban van, segítség kéne.

Ezt hallva Raint elkapta az akut gyerekpánik, hiszen látott már ilyet, tudta, mit jelent a „segítség kéne”:

– Elmentek? Luna is?

– Igen – bólintott Una és leült vele szemben, hogy egymagasságban beszélgessenek, ne fentről beszéljen le a gyerekhez. Ezt valami pszichológiai könyvben olvasta. – Mennünk kell. Egy nővérünk bajban van és szüksége van ránk.

– De holnapután van a vásár! Nem fogtok visszaérni!

Még neki is tiszta sor volt, hogy Kambodzsa oda-vissza, meg a probléma megoldása, az egyet jelent azzal, hogy baromira nem érünk vissza két nappal később.

– Tudom, kicsim, és nagyon sajnálom. Kárpótolni foglak, ígérem.

– Mégis mivel? – konyult le a kis szája. Nagyon értett hozzá, hogy legyen egyszerre durcás és szomorú. Én soha nem tudtam ezt a kombinációt így előadni, pedig annyira hasznos lett volna!  – Mivel akarsz kárpótolni, amikor mindenki azért fog piszkálni, mert azt fogják hinni, hogy végig hazudtam meg nagyzoltam azzal, milyen szép dolgokat csinálunk! Hiszen még külön standunk is lesz, ami most ott fog árválkodni üresen, és…és…mindenki utálni fog és kerülni, amiért hazug vagyok és én is olyan egyedül leszek, ahogy a standunk lesz holnaputááááán!

Itt jött el az a pillanat, amikor alig tudtam megállni, hogy megtapsoljam a csajt. Jöttek a krokodilkönnyek, a hüppögés, taknya-nyála egybe volt, beszélt, de egy szavát nem lehetett érteni, mert sírásba fulladt az egész. Zseniálisan csinálta!

Én ezt már rég nem vettem be – ezt ő is tudta –, ha nekem tartotta volna ezt a kis színielőadást, lecsaptam volna a magaslabdát azzal, hogy én is rázendítek – csináltam már olyat, engem ezért nem provokált –, de mivel Unát bűvölte a trükkel, egy szót se szóltam. Nem akartam Kambodzsába menni, én is a kézművesvásáron akartam villogni, és volt annyi eszem, hogy Rainre hagyjam a munka nehezét, vagyis azt, hogy akkora lelkiismeretfurdalást generáljon elsőszámú nevelőanyjában, amit az nem bír elviselni, és attól való félelmében, hogy maradandó kárt okoz a gyerek lelkivilágában, előrukkoljon a megoldással, ami mindannyiunknak megfelelő.

Ezt előidézni nem is tartott sokáig, öt perc nem telt bele, és Una már elő is vette a „csak a gyereknek legyen jó, a többit mi megoldjuk” hozzáállást.

– Na, figyelj csak! Támadt egy ötletem.

Erre én már vigyorogtam, mert amikor Una így kezdett bele a mondatba, az egyet jelentett azzal, hogy Rain győzött. A csaj tíz éves volt, de nem akkor kezdte az ipart, nagyjából négyéves kora óta úgy játszott Unán, mint egy balalajkán, szóval nekem rég világos volt, hogy ha úgy terelgeti a Dinasztia vezérét, hogy az észre se veszi, akkor nincs mitől félteni, sokra viszi még az életben.

– Miiicsodaaaa? – jött a sírós kérdés.

– Én elutazom Fairyvel, de most Rory jön velünk, te pedig kivételesen Lunával maradsz itthon. Ti befejezitek a naplókat, holnapután szépen elmentek a vásárra, lesöpörtök mindenki mást, aztán amikor pár nap múlva hazaérünk, mindent szépen elmeséltek nekünk. Jó lesz így?

Rainben az volt a zseniális, hogy nem esett ki egyből a szerepéből, tudta, hogy a hitelesség kedvéért tartania kell magát az elkámpicsorodáshoz még azután is, hogy borítékolta a győzelmet.

– De…de…Luna mindig megy veled. Mi van, ha ő is kellene, de nincs ott és ezért mind bajba kerültök…miattaaaam? – szipogta tágra nyílt bociszemekkel.

– Ugyan már – horkantott Fairy, aki szintén riadóztatva lett és útrakészen toppant be. – Luna nem pótolhatatlan. Megleszünk.

Arra a mai napig nem jöttem rá, hogy Fairy átlátott Rain praktikáin csak nem leplezte le a gyereket vagy ő is kanyar nélkül bevett mindent.

– Meg bizony! – erősített rá Una mosolyogva és szeretettel simogatta meg Rain buksiját. – Mit szólsz ehhez a megoldáshoz? Így nyugodt leszel?

Rain nem volt rest a nyakába ugrani és jó alaposan megölelgetni.

– Igen! Köszönöm, köszönöm!

– Két szemed rá, mert agyoncsaplak! – ez a figyelmeztetést Una már nekem szánta, amikor indulni készültek. Halálosan komolyan nézett rám, amire én – isten látja lelkem – hasonló komolysággal válaszoltam:

– Ő az első, te is tudod! Amúgy is mi baj történhetne? Ez csak egy kézművesvásár!

Így utólag azt hiszem, ezzel a mondattal ébresztettem fel álmából a jó öreg Murphy-t, hogy kihívásnak vegye a nyavalyás, és bevessen apait-anyait, hogy felbolygassa az életemet és kibabráljon velem.

De akkor erről még mit se tudtam. A többiek elindultak, mi kettesben maradtunk és teljes lendülettel folytattuk a kézműveskedést. Másnap én vittem a gyereket iskolába. A vásár a következő napon volt, de már nagyban folytak az előkészületek, több brigád dolgozott a standok felállításán, amiből meglepően sok volt. Az aulában körbe, meg végig a földszinti folyosó két oldalán standok sorakoztak, sőt, még a tornatermet is megtöltötték. Meglepődtem, hogy ennyi résztvevő lesz, de úgy voltam vele, hogy annál édesebb a győzelem, minél több embert küldünk a porba. Ahogy ott nézelődtem, a szemem sarkából mozgást érzékeltem. Odafordultam és azt láttam, hogy Petruce Le’Bron tart felém katonás léptekkel, mappával a kezében, mögötte két utánfutóval, akik vele tök egyszerre lépkedtek. Előttem egy méterrel fékeztek le, és Petruce nekem szegezte a kérdést.

– Te vagy a kis Rain egyik nagynénje, ugye?

Hetente nagyjából ötször találkoztunk, cirka három éve, így pontosan tudta a dög, hogy ki vagyok, de ezt nem tettem szóvá. Nem érzem ugyanis úgy, hogy minden halandó piszkálódást meg kellene torolnom. Nekem bőven elég a tudat, hogy én még akkor is vígan fogok a tűsarkaimon tipegni, amikor nekik már a gyógypapucs lesz a legjobb barátjuk.

– Igen. Én segítek majd neki a vásárnál.

– Remek! Akkor neked szólnék, hogy lenne itt egy apró változás a rendezvény kapcsán.

– Éspedig?

– Ahogy azt látod – mutatott végig a folyosón. – a rendezvényünk óriási népszerűségnek örvend. Más iskolából is jelentkeztek, hogy szeretnének csatlakozni, így elmondhatjuk, hogy az Audrey Paulson Kézművesvásár magába kebelezte a környező iskolákat is és immár átvettük az elsőséget az ilyen típusú rendezvények kapcsán.

A két „utánfutó” ennek hallatán tapsolni kezdett. Petruce tekintetéből úgy vettem le, hogy azt várja, én is tapsoljak, de ez volt az utolsó, amire az életben vágytam.

– Ez jól hangzik – ennyi telt tőlem. – És mi lenne a változás?

– A nagy érdeklődésre való tekintettel megváltoztattuk a termékek beszállításának a rendjét. – tájékoztatott. – Egyrészt azért, hogy elkerüljük a tumultust és a dugót a környéken, másrészt pedig azért, hogy ne a kiállítók foglalják el a parkolót. Azt inkább az érdeklődőknek szeretnénk fenntartani.

A nőt egy sznob idiótának tartottam, de ebben az esetben elismertem, hogy a mondandójában van némi logika. Ezt bólogatással jeleztem.

– Tiszta sor. És mi a megoldás?

– Felfogadtunk egy áruszállítót, aki a holnapi nap folyamán egy teherautóval előre meghatározott sorrendben végigjárja a kiállítókat. Összegyűjti a vásárra készített termékeket, ide szállítja őket, és szét is szortírozza a dobozokat a megfelelő standokra. Így a sok autó helyett csupán egy lesz a parkolóban. A kiállítók itt találják majd a dobozaikat, amikből csak ki kell pakolniuk.

A nála lévő mappából elővett egy lapot és a kezembe nyomta.

– A beosztást elkészítettük, itt találod, a holnapi napon mikor várhatod a szállítót. Olvasd el figyelmesen azt a tájékoztatót is, ami részletesen tartalmazza, milyen módon kérjük becsomagolni a termékeket ahhoz, hogy a szállítás zökkenőmentes legyen és biztonságos. Van kérdés?

– Nincs. Minden érthető.

Az is volt, és őszintén szólva Mrs. Mindenlébenkanál és kompániája tényleg jól megszervezték a dolgot. Nem is őket okolom mindazért, ami ezután történt. Inkább azt a hülye, megveszekedett versenyszellemet, amit ki tudja, melyik felmenőmtől örököltem. Mert ezt követően végigjártam mindent, és rájöttem, hogy ez igazán nagy buli lesz. És hirtelen baromi kevésnek találtam azt a harmincakárhány naplót meg albumot, amit készítettünk. Én többet akartam, meg még szebbeket, nagyobbakat, különlegesebbeket. Ki akartam tűnni a tömegből.

Ezért, amikor Rain aznap este kidőlt, én ébren maradtam és egész éjjel toltam a taligát. Az volt a célom, hogy kereken ötven eladható tárgyunk legyen. Épp negyvenhatnál jártam, amikor – úgy hajnali három környékén – esemény történt. Una felhívott, hogy szedjem elő a Kódexet, mert megérezte, hogy új üzenet érkezett bele az Égiektől. Akkor félbehagytam a munkát, előszedtem a cuccot, kivittem a nappaliba, kiterítettem a pultra, kinyitottam és felolvastam Unának, mi állt a legújabb lapon. Az egészet átdumáltuk, aztán visszacsuktam a Kódexet és mentem a dolgomra.

A kis kitérő miatt elég sok időt vesztettem el, ezért egész éjjel dolgoztam, de sajnos reggelre éppen csak, hogy végeztem. Viszont a csomagolásnak még a közelében sem jártam. Plusz késedelmet okozott, hogy Raint suliba kellett vinni, így amikor a szállító becsengetett, én még a dobozok ragasztgatásával és megtöltésével voltam elfoglalva. Szimpatikus, kora negyvenes férfi lépett be az ajtón, „Sima-liba-fuvar” feliratú öltözékben. A káoszt látva finoman megjegyezte:

– A menetrend elég sűrű. Attól tartok, Mrs. Le’Bron nem lesz boldog, ha…

– Tudom, tudom! Csak kicsit megcsúsztam. Segítene? Pakoljon mindent a dobozokba!

– Minden mehet?

– Minden, amit a pulton talál és könyv vagy album formájú.

A pasi nagyon rendes volt, a segítségével tíz perc alatt minden dobozban volt, leragasztva, felcímkézve, útnak indítva. Nekem pedig annyi dolgom maradt, hogy délután háromra a suliba menjek – szigorúan taxival, hogy Le’Bron ne szúrjon le az elfoglalt parkolóhely miatt –, megkeressem Raint és kipakoljunk.

A vásár miatt őrületes volt a nyüzsgés, mindenki a standját rendezgette. Számunkra mondjuk kicsit csalódás volt a rendelkezésre álló hely mérete, amit nagyon gyorsan belaktunk. Ki se tudtuk bontani az összes dobozt, a nagyja ott maradt a stand alatt a sorára várva, mert alig tizenöt alkotásunk betöltötte a helyet. Szerencsére, ahogy a vásár megkezdődött és sorra adtuk el a holmikat, a készletet úgy cserélődött, folyamatosan töltöttük fel a dobozokból.

Az órák vidáman teltek, és gyorsan eljött az este hét óra, ami két dolgot jelentett: záróra és eredményhirdetés. A célt – vagyis a teljes készletkisöprést – sajnos nem teljesítettük, de nem álltunk távol tőle: a pulton négy-öt darab maradt, meg még pár az utolsó dobozban, amit már fölöslegesnek éreztem kipakolni. Összességében nem panaszkodtam. Rain elment, hogy a többi diákkal együtt, az aulában felállított pódium előtt hallgassa a közönségdíj eredményhirdetését, míg én a pultnak dőlve tettem ugyanezt.

– Elnézést!

Hátrafordultam. A délelőttről már ismert férfi állt ott.

– Á, helló! Mi járatban?

– A visszaszállítással kapcsolatban keresném. Ha a megmaradt dolgokat visszacsomagolja, akkor a dobozokat holnap délután visszaszállítom ugyanarra a címre – végignézett a pulton és elmosolyodott. – Bár úgy látom, sikeres vásárt zártak. Nem sok minden maradt.

– Tényleg nem. Csak egy doboznyi maradt, bár azzal sem kell, hogy számoljon. A megmaradt naplókat az iskolának adjuk.

– Nagyon szép holmikat készítettek. A kislányomnak sajnos nincs az ilyesmihez kézügyessége. És ami azt illeti, a feleségemnek se, ezért mi nem is jelentkeztünk a vásárra.

– A maga lánya is ide jár?

– Igen. Nagyon szereti. Az írószakkör a kedvence. Biztos örülne egy ilyen különleges naplónak, amibe írhatja a kis történeteit – végigsimított az ott maradt naplók borítóján. – Mennyibe kerülnek?

– Ó, hagyja csak! – legyintettem. – Válasszon neki nyugodtan. Cserébe a délelőtti segítségért.

– Tényleg? De kedves!

Ekkor felharsant Petruce Le’Bron hangja, és minden tekintet felé irányult. Az enyém is, vártam, hogy a mi nevünk hangozzon el győztesként, de mielőtt oda fordultam volna, még meghagytam a férfinak:

– A lenti dobozban is van még néhány dolog, nézze meg azokat is, és vigye, amelyik csak megtetszik!

Hálásan köszönte, de én csak intettem. Elfordultam, vártam, vártam…és nem nyertünk. Valami keramikus nyert, én meg majd’ megpukkadtam. Az eredményhirdetés után mindenki szedelőzködni kezdett. Mi is összepakoltuk Rainnel azt a pár holmit, a dobozt ott hagytuk, és hazamentünk.

Otthon még tettünk-vettünk, beszéltem Unával is, és ez utóbbi valahogy nagyon furcsa érzést indukált bennem. Egy érzést, ami mélyről jött, és azt mutatta nekem, hogy gáz van, galibát csináltam, de ezúttal úgy, hogy még én se tudok róla. Nem tudtam, ez mit jelenthet, hiszen, ha valaki, akkor én otthon vagyok zűrben, de mindig tudom, ha épp abban vagyok vagy azt csináltam. Ez az érzés viszont új volt.

Fel-alá járkáltam a nappali meg az étkező között, és közben erőltettem az agyam, hogy mi a frász piszkálhat. Aztán egyszer – amikor épp a pultnak támasztott fejjel gondolkodtam –, beugrott, hol a bibi! Kiesett ugyanis az a részlet, amikor visszaraktam a Kódexet a helyére. Mert hogy nem tettem! Ott hagytam a pulton, aztán reggel kipakoltam az összes cuccot a csomagoláshoz, aztán…azt mondtam a fuvarozónak, hogy mindent dobozoljon be, amit a pulton talál.

– Óóóó, baszki!

A dolog több volt, mint gáz, de még az agybaj ködén át is volt annyi lélekjelenlétem, hogy két dolgot biztosan tudjak. Egy: nem adtuk el a Kódexet, mert az azért feltűnt volna. Kettő: az elpakolásnál nem volt az utolsó dobozban. Vagyis egyetlen logikus megoldás maradt: azt szúrta ki magának a szállító pasi és vitte el a lányának ajándékba, amíg én az eredményhirdetésre figyeltem.

Kábultan ténferegtem a kanapéhoz, ahol leroskadtam az ott terpeszkedő Rain mellé és elkezdtem bőszen magam elé bámulni.

– Úgy nézel ki, mint aki nagy szarban van – közölte a meglátását, miután egy darabig figyelte az agonizálásomat.

– Vigyázz a szádra – figyelmeztettem, de a beszólásnak se íze, se bűze, se lendülete nem volt, ami önmagában elárulta, mekkora a baj. Rainnek volt már annyi rutinja, hogy ezt leszűrje. Érdeklődéssel fordult felém.

– Mit csináltál?

Hazudhattam volna, de egyrészt nem volt értelme, másrészt egyszer régen megfogadtam, hogy nem fogok neki hazudni. Gyerek volt, ez igaz, de nem hülye, én pedig mindig többnek láttam: erős boszorkányként, jövendő halhatatlanként tekintettem rá, aki most még kicsi testben él, de minden nappal fejlődik, és akinek több jár gyerekes gagyogásnál. Így hát kiböktem.:

– Úgy tűnik elvesztettem a Kódexet.

Rám nézett, hosszan elgondolkodott, majd nagyjából fél percnyi csönd után hozzám hajolt és úgy paskolta meg a fejem tetejét, mintha én lennék a gyerek és ő a felnőtt.

– Neked annyi – közölte. – Hiányozni fogsz. Kaphatok sajtburgert?

Döbbenten néztem rá.

– Nem! Nem kaphatsz! Nem ehetsz ilyesmit! Una kinyír, ha megtudja.

– De neked már úgyis véged – értetlenkedett. – Ezt vehetnéd nekem, mint búcsúajándékot, én pedig megígérem, hogy mindig emlékezni fogok rád.

– Te, én agyoncsaplak!

– Nana! – emelte fel a mutatóujját tudálékosan. – Ezért is ki akarsz kapni? Nincs még elég bajod?

Közel hajoltam hozzá, míg az orrunk összeért, csak hogy érezze a helyzet súlyosságát.

– Te mondtad, hogy nekem úgyis annyi. Szóval mindegy, ha teszem, amit akarok.

A képemre nyomta a tenyerét, úgy tolt hátrébb és mindjárt más hangon kezdett beszélni:

– Mit vesztegetjük itt az időt a fölösleges vitatkozással? Biztos ki tudunk találni valami megoldást, hiszen boszorkányok lennénk, vagy mi!

Feltett kézzel készségesen elismerem, hogy ott és akkor néhány percre széthullottam, de Rain gyermeki optimizmusa engem is feltöltött. És valóban! Összedugtuk a fejünket, és nagyjából fél óra alatt kiötlöttük a tervet, amivel reményeink szerint vissza tudjuk szerezni a Kódexet. Mondanom sem kell, ott kezdődött a minimum, hogy a gyereket is belerángattam, szó se lehetett róla, hogy másnap iskolába menjen. (És neki ez teljesen oké volt…)

A terv úgy hangzott, hogy megkeressük a fuvarozót, akiről tudtuk, hogy a gyereke az iskolába jár. Neki vitte ugye az ajándékot. Ha megvan a fuvarozó, meglesz a gyerek. Ha megvan a gyerek, kiderítjük a címüket. Aztán készítünk egy Kódex-pótlékot, odamegyünk, szolidan betörünk és kicseréljük a könyveket. Sima ügy.

Ennek szellemében vettem elő a papírt, amit Petruce-tól kaptam és megnéztem rajta a fuvarozó nevét. Csak azt a fura fantázianevet találtam, a cég elnevezését, de ez nem jelentett gondot, mert az alapján a neten rákerestem a fuvarozóvállalatra, és kiderítettem, hogy egyszemélyes vállalkozásról volt szó, ami egy bizonyos Igor Okinov nevén szerepelt. Ezután már csak találnunk kellett egy Okinov nevű lánygyereket az iskolában.

– Hé! – löktem oldalba Raint, aki közben nekem dőlve elbóbiskolt. – Megvan a név! Valami Okinov gyerek.

– Honnan tudjam, ki az? – méltatlankodott.

– Együtt jártok iskolába.

– Csak egy iskolába járunk, de nem együtt – helyesbített. – Vagyunk így párszázan. Nem ismerhetek mindenkit.

– Derítsd ki, okostojás!

– Jól van, na.

Lassan feltápászkodott és becsoszogott a szobájába. Már isten bizony azt hittem, hogy lefeküdt és itt hagyott, de akkor újra felbukkant, egy nagy könyvvel a kezében. Visszaaraszolt, lehuppant mellém és felcsapta a könyvet, amin az „Audrey Paulson Általános Iskola Évkönyve, 2004-2005” cím szerepelt. Elkezdtük lapozgatni, sorra nyálaztuk végig az osztályokat, aztán végre megtaláltuk. Egy évfolyammal Rain alatt járt a kislány, akinek nagyon szép neve volt: Anastasia Okinov.

Ezek után a facebookon rákerestünk a családra – apa, anya, egy fiú, egy kislány –, találtunk is szép számmal képeket, olyanokat is, amik a házuknál készültek és néhány képre kicsit ránagyítva, szépen össze lehetett rakni a címüket. Bingó!

Ezeket egyébként mind egyedül derítettem ki, mert amíg nyomozósat játszottam, addig Rain kiterülve hortyogott a kanapén, sőt, a következő feladat is rám maradt. Az éjszaka hátralévő részében emlékezetből elkészítettem egy ál-Kódexet, aminek reggel Rain egyébként a csodájára járt, de legnagyobb sajnálatomra még egy fényképet se készíthettem róla, mert az bizonyíték lehetett volna egy későbbi lebukáshoz.

Reggel – vagyis inkább délelőtt, mert úgy véltük az a legoptimálisabb időpont, hogy üresen találjunk egy házat – pedig indult az akció!

A ház megtalálása gyerekjáték volt, a java azután jött. Előző karácsonyra Rain profi walkie-talkie szettet kapott tőlem, amikkel eddig csak játszottunk, de most eljött az idő, hogy élesben használjuk. Őt vittem magammal, csak meghagytam neki, hogy maradjon a kocsiban, amíg én elmegyek betörni. Azért feladatot is kapott: figyelte a házat az utca felől, és riadóztatnia kellett, ha valaki váratlanul hazaérkezett volna.

A Kódex utánzattal megtömött hátizsákot a hátamra vettem és átmentem a másik utcába, hogy a ház háta mögötti épület felől támadjak. Minden simán ment, ott senki nem volt otthon, kutyával se kellett harcolni. Pár perc múlva át is másztam a kerítésen és Okinovék kertjében bukkantam elő. Ott macskákat megszégyenítő osonással a hátsóajtóhoz surrantam és kukucskálással mértem fel a terepet. Gyorsan ki is szúrtam egy problémát. Visszahúzódtam egy bokor mögé és elővettem a walkie-talkie-t.

– Itt Holdsugár Istennő, vétel!

Két másodpercen belül jött a válasz.

– Itt Sajtburger-fan! Hallak, vétel!

A kódneveinket saját magunk találtuk ki az idő alatt, amíg a tetthely felé autóztunk.

– Gebasz van, pajtás!

– Micsoda?

– A ház nem üres! Ismétlem! A ház nem üres! Az anya itthon van! Így nem tudok bejutni.

– Jajj, már! – sóhajtott fel egy tízéves tudálékosságával. – Altasd el és kész! Varázsolj!

– Nem lehet. Babát vár. Ha elaltatom tuti elesik és megüti magát.

– Akkor tényleg nem szabad. Mennyi időre lenne szükséged?

– Nagyjából öt percre.

– Gond egy szál se – jött Rain válasza pillanatnyi késlekedés nélkül. – Sajtburger-fan rajta van, elterelő akció aktiválva! Tíz perc múlva tali a kocsinál! Ha lebuknál, nem ismerjük egymást!

Azt hittem, túl sok kémfilmet nézettem a gyerekkel, de ha így is volt, mind a javára vált. Visszamentem az ajtóhoz leskelődni, és két perc nem telt bele, amikor azt láttam, hogy az asszony előbb hallgatózik kicsit, majd kimegy az első ajtón. Én pedig azonnal akcióba léptem!

Feltéptem az ajtót, amin keresztül a konyhával egybeépített étkezőbe jutottam. Jobbra-balra tekintgettem, igyekeztem mindent jól megfigyelni, hiszen nem zárhattam ki, hogy a Kódex a nappaliban van, nem a gyerekszobában. Nem láttam sehol, ezért haladtam tovább. Egy folyosón keresztül a nappaliba jutottam, ahonnan lépcső vezetett az emeletre. Jó lett volna tudni, mennyi időm van még és Rain mit alakít odakint, de gondolkodás helyett cselekedni kellett, így felsprinteltem és addig mentem, amíg meg nem találtam a szobát, ami egyértelműen egy kislányhoz tartozott. Beléptem az ajtón, egy pillantás, és úgy öntött el a megkönnyebbülés, amire a szavakat se ismerem. Ott volt! Ott, az íróasztalon, sértetlenül, de ami a lényeg, zárva!

– Hát megvagy te kis csavargó! – korholtam és mintha szárnyakat kaptam volna, úgy szökelltem oda hozzá. Felvettem, magamhoz emeltem, hozzá dörgöltem az arcomat. – Úúúúúgy hiányoztál! Többet ne szökj el!

Lekanyarintottam a hátamról a táskát, kivettem belőle az ál-Kódexet és gyorsan megcseréltem őket. Harminc másodperccel később lefelé indultam, de meghallottam, hogy odalent nyílik a bejárati ajtó: Mrs. Okinov visszatért.

– Kis szaros! – puffogtam halkan. – Ez nem volt öt perc.

Visszafordultam és a fürdőszobába mentem, ami hátul volt, és az ablaka a hátsó udvarra nyílt. Jobb híján azon keresztül távoztam, bár tény, hogy minden kecsességet nélkülözött, ahogy a lábam beakadt az ablakkeretbe és fejjel előre lezúgtam a kertben felhalmozott levélkupacba.

De ez már tényleg a legkisebb gondom volt, mindent semmissé tett, hogy visszaszereztem a Szent Grált, és teljes nyugalommal hazudhatom Unának, hogy a felügyeletem alatt semmi említésre méltó esemény nem történt. Hazafelé már mindketten vigadtunk, Rain teljes részletességgel mesélte el, hogy nyert nekem időt. Mint kiderült, eszement sírással hívta fel magával a figyelmet, miután „kificamította a bokáját, mert ugróiskolásat játszott a járdán”. A várandós asszony anyai ösztöneire apellált, és a lehető legjobban tette!

Két nappal később Una is befutott, aki még a táskát se tette le, máris azt tudakolta, hogy:  

– Minden rendben volt?

– Igeeeeen – mosolygott a kis gézengúz, majd sztorizni kezdett. – Képzeld! Csak alig egy-két dolgot nem adtunk el. De sajnos nem nyertünk a közönségszavazáson.

– Miért nem?

Akkorra én is kezdtem felengedni. Látva, hogy Rain milyen lazán kezeli a helyzetet, átragadt rám a gyermeki meggyőződése, miszerint minden rendben, a legnagyobb gondot megoldottuk, most már csak magunkat buktathatjuk le.

– Mert többen csaltak! – szálltam be morgolódva. – Arról nem volt szó, hogy olyanok is jelentkezhetnek, akiknek ez a szakmájuk! Keramikusok, festők, de volt még egy ékszerkészítő is. Szerintem ezzel komolyan sérült a verseny tisztasága.

Ebből aztán felszabadult beszélgetés kerekedett, ahol előkerült minden – bevallható – élményünk és sérelmünk, Una pedig töviről-hegyire elmondta, mi történt Kambodzsában. Valami csoda folytán az Égiek sem buktattak le, pedig isten bizony számítottam tőlük egy üzenetre a Kódexbe, amivel kiöntik a bilit Unának, de nem történt ilyesmi. Csak éppen egy picit kaptam, de azt sem a Kódex miatt. Nagyjából két héttel később volt egy szülői értekezlet, amiről Una kicsit pipán ért haza és rögtön nekem szegezte a kérdést.

– Megtudhatnám, miért nem volt Rain iskolában október 21-én?

Naptár se kellett hozzá, hogy tudjam, mi volt aznap.

– Mert sokáig bosszankodtunk a vásár miatt, pizsamapartis-panaszkodást tartottunk és reggel nem tudtam felkelteni – vágtam rá rezzenéstelen arccal, de a kis piszok alám tett. Vádlón rám mutatott, ezzel egy időben ártatlanul nézett Unára:

– Nem is igaz! Elrontottam a gyomrom, és hánytam, mert teletömött sajtburgerrel, pedig én mondtam neki, hogy te soha nem engednéd, hogy ilyen szemetet egyek! Ezért itthon maradtam, ő meg írt nekem egy igazolást.

Kis híján hanyatt vágódtam, az arcomra kiülő döbbenetet pedig Una egyértelmű bizonyítéknak vette.

– Gyere csak! Beszélgessünk kicsit.

Fél órányi fejmosás után szabadultam, és arra tértem vissza a nappaliba, hogy bűntársam a kanapén ül, vígan lógatja a lábát, miközben fagyit kanalaz és a tévét bámulja.

– Áruló! – vágtam hozzá, de ő – mindenféle bűnbánat nélkül – rántott egyet a vállán.

– Ennyi kijárt neked, amiért nem voltál képes egy nyamvadt sajtburgert se venni nekem. Örülj, hogy nem a másikért kaptál ki tőle.

Hát ennyit az általunk nevelt gyerekről.

Megúsztuk és azóta is minden nap megússzuk, mert Rain anélkül nőtt fel, hogy egyetlen szót is szólt volna a dologról. Ahogy sok másról sem, mert higgyétek el, ha azt mondom: a csaj tud rólam egy és mást, amivel zsarolhatna. De nem teszi…

Írta, vendégségben a blogon: Leda D'Rasi

olvasás könyv humor kortárs napló író könyvmoly magyar irodalom luna szórakoztató irodalom imádom a könyveket magyarszerző könyvmogul konyvmogul.hu leda drasi mogul kiadó kortárs szerző egy boszorkány naplója luna fele sztorik ajándék olvasmányok

2024\12\24

Kellemes Karácsony Ünnepeket Kívánunk!

9_2.jpg

Minden kedves olvasónknak könyvekben, olvasásban és pihenésben gazdag ünnepeket kíván blogunk alkotói csapata! Reméljük, hogy jövőre is velünk tartotok majd, és megtisztelitek figyelmetekkel cikkeinket, olvasmányainkat, interjúinkat!

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Kívánunk!

könyv karácsony író könyvmoly magyar irodalom imádom a könyveket magyarszerző könyvmogul 1000 könyv irodalmi közösség mogul kiadó

2024\12\23

"Hülyekáposzta" karácsonyra

Hagyományok és emlékek

8_3.jpg

Karácsony, akkor hülyekáposzta…

Nincs ember, akinek ne lenne valami emlékezetes sztorija, ami a karácsonyt illeti. Ez alól én sem vagyok kivétel. Esetemben ez az a fránya hülyekáposzta. Okkal hívjuk így, mindketten már sok-sok éve. Egy karácsonyi „szokás”, ami kettőnkkel érkezett az életembe.

Csak pár hónap volt mögöttünk, amikor ránk köszöntött az első – pár napos, ünneplős – családi program. Arra nem emlékszem már, hogy előtte anyumékkal összeismertettelek-e, vagy az is még előttünk állt, de inkább nem kérdezek rá, már nincs jelentősége… Bár Te biztos tudnád a választ. Bosszantó, hogy mindenre olyan jól emlékszel…

Szeretem a karácsonyt. Te nem. Szeretem már december elejétől karácsonyi pompában látni az otthonom. Te nem, csak elviselted ezt a dilim. Szeretem a fényeit, az illatát, a meghittségét, a bekuckózást, a forrócsokit, a karácsonyi romantikus filmeket… Hosszan sorolhatnám még mi mindent, de valahogy felnőtt létezésemben az ünnepek első és/vagy második napja ritkán sikerült jól.

A mi kettőnk közös létezésében se volt ez másképp.

A hülyekáposztázás az első karácsonyunkkal kezdődött – amit sikerült jól elcsesznem –, és tart azóta is. Sose gondoltam volna, hogy akaratlanul tönkre vágok egy anyós-vej kapcsolatot… De összehoztam. Pedig minden olyan jól indult, annak ellenére, hogy Te nagyon nem vártad a karácsonyt. Rám való tekintettel, hagytad, hogy a lelkesedésem utat találjon magának.

Lassan készülődtünk, tervezgettük, hogy melyik nap mit fogunk majd csinálni, miket kell még beszereznünk a tökéletes ünnepi időtöltéshez, és legyen mit enni is, gazdagon. Szépen össze is állt minden. Csak egy valamiről feledkeztem meg. Egy nagyon fontos dologról. Mégpedig arról, hogy a vidéki ember etetve szeret, és ez Anyumékra is igaz.

Azt találtuk ki, hogy miután megérkeztünk, mindent elkészítünk és vendégül látjuk a családom. Gondoltam, mentesítjük Anyut a karácsonyi sütés-főzés és készülődési mizériáktól, hogy az ünnep, neki is az ünneplésről szóljon. De… Nekik nem szóltam erről, valahogy elsiklottam felette. Fogalmam sincs, miért gondoltam úgy, hogy egyeztettem erről vele…

Izgatott voltam; aznap korán indultunk, autóztunk 200 km-t, reméltem, hogy mindent bepakoltunk, és semmi lényegeset nem hagytunk otthon. Végig beszélgettük az utat, sokat nevettünk… Minden ideálisnak ígérkezett.

Anyumék örömmel fogadtak minket, a ház kellemes melege, a kandalló pattogó tüze várt ránk, és sülő gesztenye illata terjengett a levegőben. Eltartott egy darabig, míg mindent bepakoltunk.

Anyum látva mindazt, hüledezett: Miért hoztunk ennyi mindent? Mire rávágtam, hogy: Hisz’ megbeszéltük, hogy mi főzőcskézünk az ünnepekre. Furán nézett rám, hirtelen nem is jutott szóhoz, én meg még mindig gyanútlanul pakolásztam a konyhában a táskákból, ő pedig csendben hazament, ami meglepetésként ért, de még nem foglalkoztam vele, be voltam sózva az „első közös karácsony” okán.

Elrendeztük a dolgainkat, és nekiálltunk a főzőcskézésnek, hogy mielőbb csak az ünnepekre koncentrálhassunk.

Nálunk nem volt szokás a töltöttkáposzta, nálatok viszont igen. Miattad része lett az ünnepi menünek. A konyha lassan csatatérré változott, egyre kevesebb hely maradt üresen. Kiderült, hogy a „receptünk” nem egyezik, bár volt benne némi hasonlóság, mégis valahogy a különbözőségeknek engedtünk teret, amitől egyre paprikásabb lett köztünk a hangulat.

Ki hitte volna, hogy az első civakodást pont a konyhában sertepertélve kapjuk a nyakunkba?! De sikerült ajtócsapkodóssá emelnünk a vitát. Így sűrű pufogások közepette otthagytalak, hogy csináld, ahogy akarod, és átmentem anyumhoz…

Nem arra a fogadtatásra számítottam, mint amivel szembesültem. Vitából leteremtésbe csöppentem. Hosszú percekig szóhoz se jutottam. Szabadkoztam, próbáltam menteni a helyzetet, sikertelenül.

Két komplett karácsonyi menü készült. Bőségesen. De úgy tűnt nem lesz, aki jóízűen fogyassza majd.

Más nem jutott eszembe, csupán az, hogy ezt jól elcsesztem. Sehol sem érződött az az öröm, amit reméltem a családdal töltött napoktól. Mindenki haragudott valamiért. És erről egyértelműen én tehettem, mert nem egyeztettem a terveinket anyuméval. Fogalmam se volt, mitévő legyek.

Hosszú percekig tanácstalanul álldogáltam a kertben, a hidegről tudomást sem véve. Száguldoztak a gondolataim, de valahogy egyik forgatókönyv se tűnt megfelelőnek. Aztán lassan visszaindultam hozzád, hiszen Te még mit sem tudtál az egészről.

Ahogy beléptem a konyhába, kénytelen voltam felnevetni. Azt a kaotikus összevisszaságot, amit ott találtam, akarattal sem tudtam volna előidézni. A reakcióm belőled is felszabadult nevetést váltott ki, így a szívem könnyedén lépett túl a korábbi balhénkon. Az ölelésedben megnyugvásra leltem, és a megoldás is adta magát.

Az estebédet Anyuméknál töltöttük, ami jócskán vacsoráig húzódott. A kezdeti akadozó kommunikáció gördülékenyebbre fordult, és még közös témát is találtatok: engem.

Másnap kétszer is megvendégeltük Anyuékat, majd harmadnap akadt megint egy kis megoldandó. A maradék rengeteg volt. Egy hadseregnek elég lett volna. Anyum az általa készített finomságokat nekünk akarta adni, az általunk készítettet meg csak kis részben elfogadni…

Szinte az összes ételes dobozt felhasználtuk a porciózáshoz. Ki csak nem dobjuk… Még nem volt olyan, hogy nem jól megpakolva tértem volna haza, de ez az alkalom extra volt, minden értelemben.

Listába szedtük, hogy kihez ugrunk be a hazaúton, vagy kinek adunk belőle, ha már visszaértünk, hisz’ a hűtő-mélyhűtő kapacitásunk végesnek ígérkezett.

Mindenkit megleptünk, akinek a neve szóba került. Értelemszerűen nem azokhoz mentünk, akikről tudtuk, hogy családi körben ünnepelnek… Annyi kérdés maradt csak, hogy az edények hogy jutnak majd vissza Anyumékhoz… (A későbbiekben vettünk újakat.)

Mondhatom, hogy végül jól alakult, a hazaérkezésünk után már a szilveszteri tervek foglaltak le bennünket.

*

Megint karácsony lett… És jött a „legyen idén is töltöttkáposzta”. Amiből megint balhé lett. Mert a folyamat nem egyezett, ahogy a fűszerezés sem…

Annyi történt másképp, hogy most nem szervezkedtünk, csupán a „haveroknak is mi készítjük”, mert az előző évi mindenkinek ízlett.

A szentestei délutánt végig pufogtuk, csak a vacsora hozott enyhülést köztünk.

Aztán a következő karácsonykor lefutottuk ugyanezt még egyszer. Akkor emlékeim szerint már többször mondtam, hogy a fenébe a hülye káposztával…

*

A negyedik karácsonyunkat megelőzően december elején már piszkáltalak, hogy mi lesz a hülyekáposztával, most is nekiugrunk? Hát… Nekiugrottunk. Egymásnak.

A soron következő évek karácsonyain kissé másképp csináltuk. Te hazaszállítottad az „alkatrészeket”, én pedig elkészítettem. Kétszer vagy háromszor ettünk belőle, a többi meg ment a haveroknak. Évről évre…

Aztán már nem volt több közös karácsony. A barátságunkat megmentettük, de sem jelenünk, sem jövőnk nem volt már egymás mellett. Csak a karácsony előtti „hülyekáposztás” élcelődés, amin már mindketten csak nevetünk. Immár a harmadik ünnep közeledik, de káposztamentesen.

És ennek a történetnek a megírása közben a „hülyekáposzta” kapott egy új jelentést, amit csak mi, a Mogul Kiadónál ismerhetünk.

Minden kedves olvasónknak ezúton kívánok békés, meghitt ünnepeket. Higgyétek el, felesleges balhézni az előkészületek alatt, a lényeg, hogy együtt éljétek meg, odafigyeléssel, jelenléttel és sok-sok beszélgetéssel. Inkább nevessetek és örömmel töltsétek el az évnek ezt az időszakát. Szeressétek a karácsonyt és egymást is…

Írta, vendégségben a blogon: Marie M.

olvasás kortárs író könyvmoly magyar irodalom szórakoztató irodalom imádom a könyveket magyarszerző irodalmi közösség mogul kiadó kortárs szerző Marie M Hülyekáposzta

2024\12\21

Karácsonyi kívánság(ok)

A csoda akkor történik, ha kéred

6_6.jpg

Előszó

Az idő november végére járt, közeledett az adventi időszak. Victoria Pierotti napjai ilyenkor izgalommal és várakozással teltek. Számára a karácsony az év legszebb ünnepét jelentette, mert a családról és a szeretetről szólt. Egy vidéki kisvárosban töltötte a gyerekkorát. Az otthonukat gyönyörűen feldíszítették, a nővérével és az édesanyjával pedig már jó élőre megtervezték, hogy mi kerüljön az asztalra, mert egy szeretettel készült, tökéletes ünnepi menüsornál nincs is nagyobb ajándék.

Kislányként az édesapja december 24-én délelőtt mindig szánkózni vitte őket, hogy addig a többiek felöltöztessék a fenyőfát és alá csenjék a szépen becsomagolt ajándékokat. Volt nagy öröm, visítás, mikor átfagyva hazaértek és meglátták. Évekkel később jöttek csak rá, hogy kik is voltak az igazi angyalok. Felnőttként is könnyeket csalt szemébe az emlékezés. Az idei karácsonyt viszont beárnyékolta valami…

*

Néhány hét és itt a karácsony. Milánóban is, mint bárhol másutt a világon, feldíszítik a parkokat, tereket girlanddal, masnikkal, koszorúkkal, csodálatosan a megkomponált díszkivilágítással. A boltok polcai roskadásig vannak pakolva mindennel, ami a karácsonnyal kapcsolatos. Victoria szeretett a forgatagban sétálni, forralt borozni a barátaival, beszívni a faszénparázson sült kürtőskalács finom fahéjillatát. Lelkesen járt egyik üzletből a másikba, hogy megtalálja szeretteinek a megfelelő ajándékot. Izgatottan számolta vissza a napokat. A karácsony a kedvenc ünnepe, vagyis…

Tavaly Benett az ünnepek után váratlan bejelentéssel állt elő. A lánynak nem kerülte el a figyelmét, hogy egy ideje a kedvese gondterhelt. Folyamatosan azt érezte, hogy csak testben van jelen, de lélekben máshol jár. Bármit mondott vagy kérdezett tőle, mindig tőmondatban válaszolt. Megunta. Egyik este mikor kettesben voltak, rákérdezett. A férfi merengve nézett rá, aztán beszélni kezdett.

– Visszautasíthatatlan állásajánlatott kaptam… Ausztráliából. Bányaműveleti feladatok irányítására kértek fel.

Victoria kővé dermedve állt és úgy bámult rá, mintha kínaiul beszéltek volna hozzá. Nehezen tudott csak megszólalni.

– Ez mit jelent?

– Egy ideig ott fogok lakni.

– Pontosabban?

– Két év. – a lány hitetlenkedve meredt kedvesére. – Mióta tudsz a dologról?

– Hat hete.

– Majd két hónapja? Mondd, és közben egyszer sem jutott eszedbe, hogy közöld velem a dolgot? Vagy talán az én véleményem nem is számít?

A férfi lesütötte a szemét.

– Úgy látom, te már döntöttél, a véleményem egy fikarcnyit sem érdekel. Nem igaz?

– Van rá lehetőség, hogy velem utazz.

– Ó, komolyan? Rögtön meg is nyugodtam!

– Kérlek, ne akadj ki. Beszéljük meg, mint két intelligens ember.

– Rendben van, hallgatlak.

– Az ünnepek után elutazom és te jössz, miután a főnököddel elrendezed az itthoni dolgaidat. Ruhákat ott is tudsz tervezni.

A lány arcára mérhetetlen düh és csalódottság ült ki. Az asztalhoz lépett, felkapta a határidőnaplóját és a férfihoz vágta.

– Néz bele! Rajta!

A férfi mozdulatlanul ült, ezért Victoria vette a kezébe a naplót és kinyitotta.

– Nézzük csak! Január 6.: farsangi ruhakollekció bemutató, Victoria Pierottival. Január 18.: Victoria Pierotti által tervezett mennyasszonyiruha bemutató az Antonia szalonban. Január 26.: interjú a Gyöngy Divat magazin riporterével. Január 30.: beszélgetés Victoria Pierottival, ruhatervező és stílus szakemberrel a milánói divathetek alkalmából. És akkor most lapozok februárra…

– Befejeznéd?

– Eszemben sincs! Szeretném, ha tisztában lennél mindazzal, amiről miattad le kellene mondanom. Mert hát ugye, egyszerre nem tudok két helyen lenni. Nekem itt van az életem…

– Megértem és elfogadom, de…

– De?

– Ilyen lehetőség egyszer adatik az életben, nem szeretném visszautasítani.

Egy könnycsepp gördült végig a lány arcán.

– Szeretlek.

A férfi megölelte és a fülébe súgta:

– Én is nagyon szeretlek, Victoria.

– Ez nem elég, hogy itthon maradj?

– Nem elég, hogy velem utazz?

Patthelyzet. Csak álltak és nézték egymást szótlanul. Az érzelmes pillanatok ellenére a lány fortyogott. Becsapottnak érezte magát. Olasz temperamentuma akarva-akaratlan utat tört magának és mint akibe belebújt a kisördög, neki esett, nem volt lakat a száján. A férfi hitetlenkedve nézte, ahogyan kipirosodott arccal, időnként levegőért kapkodva, válogatás nélkül ömlöttek belőle a szavak, de szótlanul hallgatta végig a kifakadást.

– Nem akartam, hogy így legyen vége. – mondta végül, majd távozott. Azóta nem beszéltek, nem keresték egymást.

*

Victoria nagyon megbánta, hogy esélyt sem adott megbeszélni a lehetőségeiket. Szégyellte magát a viselkedéséért, végül is nem ígért neki semmit a férfi, még csak együtt sem laktak. Megpróbálta magát túltenni a szakításon és természetesen, mint sokan mások, ő is a munkájába menekült. Azokban a hónapokban alkotta meg a legszebb ruháit. Boldognak kellett volna lennie, hiszen rengeteg dicséretet és megrendelést kapott. De amikor kimerülten, fáradtan nyugovóra hajtotta fejét, azonnal bevillant a férfi arca, újra és újra élte közös múltjuk minden pillanatát. Benett hónapok múlva is ott élt benne, ő pedig egy idő után belátta, hogy amíg nem tudja lezárni magában a múltat addig esélye sincs az újra kezdéshez.

*

A Rádióból az időjós hangja duruzsolt, hatalmas havazás várható az elkövetkezendő napokban. Victoria felállt az asztaltól és az ablakhoz sétált. Arcán széles mosoly jelent meg, mikor kikandikált a függöny mögül. Odakint sűrű pelyhekben hullott a hó.

– Tökéletes kezdete az adventi időszaknak. – ujjongott. Visszanézett az asztalára. A kért ruha terve készen volt. Egyedi darab, egy ismert közszereplő kérésére. – Tökéletes lett. Hétfőn megmutatom a főnökömnek és ha ő is rendben találja, akkor irány a szabászat. – elmélkedett magában.

– Mára ennyi volt.

Péntek délután lévén a kávézó felé vette az irányt, Édua barátnőjével volt „randija”. Már útra készen állt, mikor Flóra, az egyik gyakornok rontott be az irodájába, kezében egy hatalmas virágcsokorral.

– Gedeon nem adja fel egykönnyen, megmondtam neki, hogy nem vagyok postás, de nem bír magával. Ezt neked küldi és kér, hogy ma vacsorázz vele.

Az említett fiatalember nagy szoknyapecér hírében állt, ennek ellenére sok nő sétált már be a kelepcéjébe, humorának és csábos mosolyának köszönhetően. Jelen esetben Victoria volt a legújabb kiszemeltje, amit nem is rejtett véka alá. Neki azonban nem jelentett többet egy alkalmazottnál a cégnél. Többször próbálta már finoman a tudtára adni, de úgy tűnt, nem vette a lapot.

– Add csak ide. És köszönöm.

Rádöbbent, hogy most aztán tényleg pontot kell tennie az ügyre. A férfi heves udvarlása kezdett idegesítővé válni a számára. Átvette a csokrétát és átrobogott vele a szomszédos irodába. Halkan kopogás után benyitott. Amikor a férfi meglátta, elmosolyodott, aztán a csokorra esett a tekintette és az arca azonnal komorrá vált.

– Ha jól sejtem nem a válaszod.

– Sajnálom, de nekem nem fér bele az életembe most egy…

– Irigylem azt a fickót. Igen, irigylem, mert nem tudja, hogy mekkora mázlista.

– Nem tartozom neked beszámolóval a magánéletemet illetően, de nincs semmilyen fickó… Azért nem akarok kapcsolatot senkivel, mert nagyon sokat dolgozom, és rengeteg időt fektetek a karrierembe. Szeretnék egy komolyabb pozíciót a cégnél.

– Jó kifogás. Minden elvárásnak megfeleltél, mindenkit felülmúltál, sőt, te vagy a ház gyémántja. Ideje lenne kicsit lazítanod. Én minden hátsó szándék nélkül igyekszem, de te folyton kikosarazol. És az előléptetésre visszatérve, lehet, hogy tudnék segíteni.

– Köszönöm, de nem kérek protekciót, jobb szeretem a magam erejéből elérni a céljaimat.

– Egy vagány csaj, aki tudja, mit akar, minden férfi álma.

– Akkor csak álmodozz, de engem hagyjál ki belőle.

– Türelmes és kitartó vagyok.

– Ne pazarold rám az idődet.

– Te ne pazarold az idődet. A múlt elmúlt, el kell engedni. Ne hagyd, hogy befolyásolja a jelenedet és a jövődet.

Roppant borzasztó és fárasztó mindig magyarázkodni, kibúvót keresni, hogy mit és miért csinál az ember, vagy éppen miért nem. A férfi felállt, közelebb sétált hozzá, hosszan rá pillantott, és ez a nézés intimebb volt még egy simogatásnál is. Egyértelművé tette, mi következne, de a lány még csírájában elfojtotta.

– Gedeon, tudom, hogy közhely, de ne rontsuk el a barátságunkat egy ilyen dologgal.

Választ sem várva gyorsan sarkon fordult és távozott, így már nem hallotta, hogy a másik azt sziszegte a fogai között:

– Azt a makacs fajtádat, te nő.

*

Victoria néhány perc múlva távozott az irodaházból, de alig lépett ki az utcára, a telefonja megcsörrent.

– Szia Viki, itt várlak a kávézóban, merre vagy?

– Útban hozzád, csak légy türelemmel. Gyalog indultam útnak. Esik a hó, vétek lenne autóba ülni.

Édua gyerekkori barátnője volt. Néhány évre elsodródtak egymástól, de aztán újra találkoztak és azóta elválaszthatatlanok lettek. Szabályokat vezettek be, hogy ne hiányozzanak a másik életéből. Például péntek délutánonként együtt kávéztak.

Victoria ráérősen sétált a táncoló hópihék sokasága között. Időnként rágyönyörködött a csipkefátylas fákra, bokrokra. Aztán néhány pillanatra megállt a főtéren álló feldíszített fenyőfa előtt. Nézte a gyerekeket, akik levelet írtak a karácsonyi tündérnek, angyalkának, vagy Jézuskának, ki-hogyan nevezi.

Húszperc séta és megérkezett a célállomásra. Nem kellett keresnie a barátnőjét a helyiségben, mivel mindig ugyanaz volt az asztaluk; az ablak mellett a sarokban. Alig foglalt helyet, a pincér már vitte is a nekik a szokásosat: feketéket sütivel. Tartalmas beszélgetéssel egy pillanat alatt elröppent az idő. Éppen szedelőzködtek, amikor Édua megkérdezte:

– Kértél már valamit a Jézuskától?

– Már nem vagyok gyerek és tudom, hogy nem ő hozza az ajándékot.

– Jó oké, de, mégis mit kérnél tőle, ha tehetnéd?

– Momentán ezen még nem gondolkodtam.

– Biztosan van valami, amire nagyon vágysz, nagyon szeretnél!

Victoria megadóan bólintott.

– Tudtam! Ki vele! Ha nagyon szeretnéd, akkor teljesül.

– Teljesen kizárt.

– Miért, mit szeretnél?

– Inkább kit.

Édua megrökönyödve bámult barátnőjére.

– Hát ez nagyszerű… rossz értelemben. Aggódom miattad, ezt nem lehet sokáig büntetlenül csinálni. Lassan egy éve, hogy vége és te még mindig utána epekedsz.

– Szeretném lezárni.

– Már lezártátok. Vége, elment.

– Szeretném látni, hogy jól van, és minden rendben van vele.

– A percen megüt a guta! Annyi pasi legyeskedik körülötted és te még mindig a múlton rágod magad. A helyedben én most adnék magamnak egy maflást, hátha attól észhez térek.

– Sajnálom, de ez van. Szóval, ha most leülnék levelet írni, tudva azt, hogy teljesül, akkor azt kérném, hogy még egyszer láthassam.

Késő délután ért haza. Miután magára zárta az ajtót, végigvetette magát az ágyon. Némán bámult maga elé, aztán a kispárnára hajtotta fejét. Ott és akkor újra átszakadt a gát, hangos zokogásban tört ki. Számára ez nem okozott újdonságot. Elég gyakran töltötte a szabadidejét sírással.

Mennyire furcsa az emberi agy. Csúnya tréfát tud űzni a gazdájával. Magával cipeli a múltat és bármennyire is túlzsúfolt emlékekkel, érzésekkel, nem enged szelektálni.

*

Éjjel nagyon keveset aludt, csak hírből találkozott az álommal. Reggel az ébredés nehezen ment. Nem nyafogott, mintha lett volna kinek. Kicsit jobb kedvre derült, amikor kinézett az ablakon. Tekintélyes mennyiségű hó esett az éjszaka, ami előhozta a gyerekkori emlékeket. Uccu, rajta havat kell lapátolnia! Ez a fajta testmozgás sokat segített letargikus hangulatán. Már csak abból az apropóból is, mert kialakult egy kis traccsparti a szomszédokkal, és ha csak egy rövididőre is, de elterelődtek a gondolatai.

Hosszú, unalmas, csendes és egyhangú volt a délelőtt további része. Victoria tette a dolgát, mint máskor. Úgy tervezte, délután feldíszíti, kicsinosítja a lakását. Ez a gondolat kicsit átmelegítette a szívét, sőt, még egy kis mosolyt is varázsolt az arcára. De nehéz lesz ez a karácsony. Már éppen az utolsó simításokat végezte a díszítéssel, amikor a telefonja megszólalt. Édu volt a vonal másik végén.

– Mit csinálsz? Tudod mit? Nem számít! Egy órán belül ott vagyok érted, és elmegyünk a forgatagba.

– Ne már! Fáradt vagyok. Inkább holnap.

– Nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtad a lustaság vagy bármi más negatív érzelem. Öltözz melegen.

Kénytelen-kelletlen elkészült a jelzett időre, de végül nem bánta meg, hogy kimozdult. A nagy tömegnek köszönhetően csak távol tudtak leparkolni és gyalog indultak tovább. Ropogott a hó a lábuk alatt, úgy hangzott, mintha kristályon lépkedtek volna. Egymásba karolva, vagy inkább egymásba kapaszkodva sétáltak a hóesésben és alig várták, hogy elvegyülhessenek a tömegben. A hideg ellenére is melegség járt át Victoria szívét.

– Órákig képes leszek bámészkodni.

– Látod hová hoztalak?

Semmit nem apróztak el a szervezők, minden megtalálható volt, ami az ünnepi készülődéshez szükséges. Lenyűgözte őket az eléjük táruló látvány, aztán belevetették magukat, és elnyelte őket a tömeg. Sokáig bolyongtak a felállított faházak között, vásárolgattak. Felültek a tér szélén felállított óriáskerékre egy-egy pohár forralt borral a kezükben és onnan nézték a nyüzsgő teret. Kürtőskalács nélkül nem indultak haza. Beálltak a hosszú sor végére és türelmesen kivárták, hogy rájuk kerüljön a sor. Victoria hosszú idő után először kimondottan jól érezte magát.

*

De volt ott még valaki a karácsonyi forgatagban, aki éppen barátaival beszélgetett, miközben türelmesen várták az egyik pavilon előtt, hogy felszolgálják nekik a megrendelt csülöktálat. Benett. Egyszer csak ismerős hang ütötte meg fülét. Egy hang, amit ezer közül is felismert volna. Megfordulva azonnal meglátta Victoriát, aki nem messze tőlük vidáman kacarászott barátnője társaságában. Ahogy meglátta, egyszerre lett boldog és szomorú. Most mitévő legyek? Legszívesebben odament volna, hogy üdvözölje őket, de attól tartott, hogy a lány nem állna vele szóba. Rövid töprengés után mégis úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, odaköszön nekik. Mielőtt azonban megtehette volna, társaságuk egyetlen nő tagja váratlanul a nyakába csimpaszkodott, elvonva a figyelmét. Mire újra visszafordult, a két lány már eltűnt a szeme elől. Hiába pásztázta át a tömeget többször is, nem talált rá Victoriára.

*

Victoriának, mintha valaki a fülébe súgta volna: Nézz oldalra. Szót fogadott, mint egy jó gyerek és megpillantotta Benettet. Egy fiatal nő és három férfi társaságában beszélgetett. A nő hozzábújt, átkarolta a nyakát, ő megölelte és nyomott egy puszit a halántékára. A látványtól kiszaladt a testéből minden erő, szinte megtántorodott. Remegés vett rajta erőt, amin nem tudott uralkodni. Diszkréten meglökte Éduát és a fejével feléjük intett. Ő vette az adást, a jelzett irányba tekintett, és kimeresztett szemekkel bámulta hol a kis társaságot, hol a barátnőjét. Aztán lazán csak annyit mondott:

– Most mondd, hogy a Jézuska nem létezik! Apám, te mekkora egy mázlista vagy!

– Haza akarok menni!

– Rossz opció. Kérlek ne légy pipogya! Menj, beszélj vele, és legyen már egyszer és mindenkorra vége annak a bábeli zűrzavarnak a fejedben.

Victoria mozdulatlan maradt.

– Mi lesz már? Vonszold oda a csinos popódat, kérdezd meg mi újság, hogy van, aztán lapozzunk már végre.

Persze, nem ment oda. Úgy iszkolt el, mintha szellemek űznék, barátnője csak futólépésben tudta követni, miközben folyamatosan dorgálta:

– Nem értelek! Ezt kívántad, most meg ukk-mukk-fukk elmenekülsz?

– Én csak azt akartam tudni, hogy minden rendben van-e vele. De látni nem akartam!

*

Victoriának nem volt könnyű éjszakája. A párnája annyira átitatódott a könnyeivel, hogy ha nem kelt volna fel az éjszaka közepén, biztosan belefullad. Feltápászkodott és az ablakhoz sétált. Kibámult rajta. Ismét nagy pelyhekben hullott a hó, fehérbe borítva az egész tájat. Legszívesebben kiment volna havat lapátolni, viszont szilárd meggyőződése volt, hogy ha megteszi, a szomszédok elvitetik valamelyik közeli elmegyógyintézetbe. Így megmaradt a fenekén. Lassan megvirradt és utat tört magának a világosság odakint. Viszont az ő fejében ott tombolt a sötét erők kombinációja: sóvárgás, bánat, féltékenység, önsajnálat.

Próbált fittyet hányni a tegnap látottakra, persze nem sikerült. Egyfolytában ott duruzsolt benne legbelül egy kisördög Beszélned kell vele.

– Na persze, mert hát az olyan egyszerű! – vágta rá fennhangon magának.

Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve imára kulcsolta a kezét, tekintetét a mennyezetre emelte, de annál jóval messzebb révedt. Belső hangján fohászkodni kezdett.

Figyelj, tudom, hogy eleget tettél a kérésemnek, amit köszönök neked, de nem teljesítenél még egyet? Annyi éven át nem kértem tőled semmit, de most szükségem van a segítségedre. Szeretnék vele újra találkozni és beszélni, hogy végre megszabaduljak a kínzó tehertől, ami már majd egy éve nyomja a lelkem. Látsz egy icipici esélyt arra, hogy ez a fájdalmas érzés enyhüljön és végre béke költözzék a szívembe?

Válasz nyilván csak a néma csend volt. Nem mozdult egy ideig, de aztán egyszer csak hangosan megkordult a gyomra. Az órára pillantott, elmúlt kilenc. Ideje reggelizni. Kivánszorgott a konyhába, kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, és azzal a ténnyel szembesült, hogy tegnap elfelejtett bevásárolni, így jelen pillanatban nem volt más otthon, csak egy doboz tej és egy kis darabka sajt.

– Hát ez remek – nyögte maga elé. – Irány a szupermarket.

Gyors mosakodás, fogmosás és öltözködés után már az autóban ülve, fejben állította össze a bevásárlólistát. Volt rá bőven ideje, mert a nagy hóban szinte csak lépésben haladt a forgalom. Vasárnap délelőtt lévén kevesen voltak az üzletben, így a bevásárlás nem tartott tovább húsz percnél. Fizetés után két dugig tömött táskával indult a kocsihoz. Épp ügyetlenkedve próbálta kinyitni a csomagtartót a kulccsal, amikor egy ismerős hang szólalt meg a háta mögött:

– Segíthetek?

Lassan megfordult. Benett állt vele szemben, aki már nyúlt is a két táskáért. Neki bezzeg sikerült azonnal kinyitni a csomagteret. Betette a két szatyrot és már vissza is zárta tetőt. Victoria zavartan és megszeppenve követte figyelemmel a műveletsort.

– Jó reggelt Vic. – köszönt a férfi, amit ő viszonzott.

– Jó reggelt neked is.

A férfi sármosan mosolygott rá, ő ártatlan arccal vissza. Végül Benett szólalt meg.

– Örülök, hogy segíthettem és annak is, hogy látlak.

A lány elméje száguldott, hogy tökéletes választ találjon, közben a szíve a torkában dobogott, és testét belülről úgy átjárta a forróság, mintha lángok perzselnék.

– Mi járatban errefelé? – jött végül a suta kérdés.

– Itt lakom.

– De hogy…

– Határidő előtt befejeztük a projektet, a következő meg csak az újévben indul. Ezért kaptam egy hónap szabadságot.

– Ááá, értem. Ne haragudj, hogy ilyen idétlenül viselkedem, de váratlanul ért ez a találkozás.

– Láttalak tegnap a barátnőddel.

Victoria gyorsan előkotorta a legnagyobb színészi tehetségét, és látványosan elgondolkodott, hogy ugyan hol is.

– A forgatagban – sietett a segítségére Benett. – Oda akartam menni hozzátok, de hirtelen eltűntetek.

– Ó, igazán? Most már sajnálom, hogy haza rohantam…vagyis, hogy eltűntem. Én is oda mentem volna, ha… látlak, ebben egészen biztos vagyok… sőt tuti biztos.

A színészi tehetség itt ért véget, Benett széles mosolya elárulta, hogy rajta kapta a füllentésen, de úriember lévén nem tett rá megjegyzést. Duda hangja szakította meg a beszélgetésüket, és egy kocsi áll meg mellettük.

– Benett, gyere már, mindenki rád vár!

A kocsiból kiszóló lányban Victoria felismerte azt, akivel tegnap is látta a férfit. Ezt keserű szájízzel vette tudomásul.

– Jól van nyugi, megyek már.

Benett távozni készült, de előbb még Victoriához fordult.

– A számod még a régi?

Ő csak bólintani tudott, hang nem jött ki a torkán. Elköszöntek egymástól és ő is hazaindult.

*

Teljesen felesleges volt bevásárolni, mert mire hazaért, az éhsége nyomtalanul elillant. Magába roskadva ült és bámult maga elé. Barátnője van, kész vége. Végérvényesen eldőlt, hogy ideje lapoznia élete könyvében és új fejezetet kezdeni. Az új szereplő feltűnésével minden érvényét vesztette, ami eddig fontos volt. Még magát is meglepve, újra imára kulcsolta kezeit.

– Figyelj, tudom, hogy az agyadra megyek, és a pofátlanságnak is van határa, de ha nem veszed rossz néven, lenne még egy kívánságom. Esküszöm, hogy nem kérek többet, csak ezt teljesítsd még nekem. Oké? Szeretnék vele randizni egy utolsót. – abban a minutumban megcsörrent a telefonja, mire széles vigyorra szaladt a szája. – Elképesztő vagy, tudod?

A kijelzőre pillantott, és a vigyor azonnal lehervadt az arcáról. Édua.

– Szia, édesem!

– Szia.

– Mi ez a világvége feeling a hangodban?

Victoria nagy levegőt vett és gyorsan ledarálta barátnőjének az eseményeket. Nem telt bele egy óra és már a nappali kanapéján beszélgettek. Édua nyugtatni próbálta barátnőjét, aki fékezhetetlenül itatta az egereket. De csak addig, amíg újra meg nem csörrent a telefon.

– Benett! Ő hív! – visította Vic.

– Ó, hála az égnek!

Egy szempillantás alatt megváltozott a légkör a helyiségben. Victoria felkapta mobilját és kirohant a konyhába. Az előbbi letargikus hangulata egyszeriben szertefoszlott. Az arcán lepergő könnyeket egy mozdulattal eltüntette és már más nem is érdekelte csak az, hogy hallhatja a férfi kellemes baritonját. Néhány perc múlva ujjongva, ugrabugrálva tért vissza barátnőjéhez.

– Holnap találkozunk, érted? Találkozunk. – és akkor az őrület új szintre emelkedett. – Nincs egy rongyom, amit felvegyek! A hajam meg, mint a szénaboglya…

– Állj már le az ég szerelmére! Basszus. Farmer és garbó. Légy egyszerű és főleg normális.

*

Victoria számára az éjszaka megint álmatlanul telt, bár most kellemes dolgok nem hagyták eljutni álomországba. Reggel gondosan elkészítette a sminkjét, feltűzte a haját. Az egyik hétköznapibb nadrágkosztümjét öltötte magára és a nagy hó és hideg ellenére is egy tűsarkú cipő mellett döntött, amiben tipegni is kihívás, nemhogy lépni. Nyilván nem véletlenül esett a választása az említett lábbelire. Nem vagyok normális. – kuncogott magában. De tőle kapta ajándékba. Elégedetten nézett végig magán a tükörben.

*

Az egész délelőttöt a tervezőasztalánál töltötte, de érdemi munkáról távolról sem beszélhetünk. Végig Benett járt az eszében. Gondolatban szerelmével a régi találkahelyükön koptatták a széket, és legalább százszor elgyakorolta, hogy mit fog neki mondani. De az örömbe egy kis üröm is vegyült. Mert hát tagadhatatlan tény, hogy van egy barátnő a láthatáron. Csúnya dologra készült, volt is lelkiismeretfurdalása, nem is kicsi. De hát a férfi kért tőle randit. Nem jutott tovább a gondolataival, mert nyílt az iroda ajtaja és Gedeon viharzott be rajta, két kávéval a kezében.

– Jó reggelt szépségem! Egy finom haboskávé kettesben velem?

– Köszönöm, de már túl vagyok rajta.

– Mondd, miért vagy ilyen ellenséges folyamatosan? Mit kell még tennem, hogy komolyan vedd a szándékaimat?

– Ha nem csapnád a szelet minden kolléganőnek, sokat lendítene a dolgon. Elárulok neked magamról egy titkot: én nem egy akarok lenni a sok közül. Hanem az egyetlen.

A férfi ledöbbent a lány szókimondó válaszán, letette az egyik poharat, aztán csalódottan kisomfordált.

*

Eközben Benett is a közelgő randevúval volt elfoglalva. A barátainak is feltűnt, hogy csak testben van jelen. Lucia nem is tudta szó nélkül hagyni.

– Nő van a dologban igaz? Vagy talán tévedek?

– Nem tévedsz.

– Az a csaj, akivel tegnap beszéltél?

Bólintott.

– A Women’s Dream divatcégnél dolgozik. Sokat szerepel a tévében és divatújságokban.

– Igen, tudom. Nem is mondtad, hogy ilyen híres barátnőd volt.

– Miért beszélsz múlt időben?

– Mert mindketten olyan távolságtartóak voltatok.

– Meglehet és ez sajnos az én hibám. Pedig ma már egyértelmű számomra, hogy ő az a nő, akivel le tudnám élni az életem, de ha azt akarom, hogy ez így legyen, azért keményen meg kell dolgoznom.

– Hááát, szerintem meg nem.

– Ezt hogy érted?

– Láttam az arcát, és ha úgy tudnál olvasni róla, mint én, akkor nem aggódnál a jövőtöket illetően. Szerelmes beléd.

Benett, elgondolkodva nézett a lányra.

– Úgy gondolod?

– Tudom.

A férfi odalépett és megölelte, és nyomott egy puszit, az okos kobakjára.

– Mondtam már neked, hogy te vagy a kedvenc unokahúgom?

– Ezt még eddig nem említetted, de köszi. Jó tudni, hol állok nálad a rangsorban.

– Egy évvel ezelőtt elszúrtam, de most mindent helyre hozok. Azt hittem, hogy a munka, amit annyira akartam kárpótol, de nem. Akkora barom voltam, mindent egy lapra tettem fel.

– Akkor hajrá. Szorítok neked.

*

Délután négykor, Victoria már tűkön ülve várta szerelme üzenetét, amikor végre hangos pittyenés érkezett a telefonja felől. Itt várlak lent. Felugrott, mintha puskából lőtték volna ki, befújta magát parfümmel, egy gyors mustra a tükörben, széles vigyor az arcon, egy magabiztos tekintet és már indult is. Úgy vonult végig a folyosón, mint manökenek a kifutón.

– Nocsak-nocsak, hová lesz a menet szépséges hölgy?

A bejárat előtt Gedeonba botlott, aki persze nem tudta megállni szó nélkül, amit látott.

– Fontos találkozóm van.

– Mennyire fontos? Mert lenne itt néhány megbeszélni valónk.

– Most semmi sem lehet fontosabb, mint a boldogságom.

A férfi csalódottan nézett utána. Egyáltalán nem tetszett neki, amit hallott, férfiúi büszkeségét sértette, hogy kiszemeltje végérvényesen dobta, ezért még utána szólt:

– Az állásoddal játszol, baby!

Victoria a bejárat előtt visszafordult. Tipikus olasz pasi, nem tud veszíteni.

– Hűha, most meg kellene ijednem? Ne zsarolj, mert még a végén felmondok, és meg sem állok Ausztráliáig.

– Hogy meddig?

– Jól hallottad! – és már csapódott is mögötte az ajtó.

A faképnél hagyott férfi káromkodott egy cifrát. A recepciós elmosolyodott.

– Elárulná mit nevet? Hátha jobb kedvem lesz nekem is tőle! – szúrta oda durva hangon.

*

Az utcára kilépve, tekintetével azonnal Benettet kereste, aki az út túloldaláról integetett felé. Gyorsan körbepillantott; autó egyik irányból sem érkezett, így gyorsan átszaladt. Vesztére a cipője talpa megcsúszott a jeges havon és a férfi karjaiban landolt. Puff, ez aztán a nagyszerű belépő.

– Azt hiszem szerencsésebb lenne, ha én ültetnélek be az autóba, már ha nincs ellene kifogásod. Ilyen cipőben kész életveszély közlekedni. Nem szeretném, ha a sürgősségin kötnénk ki.

Hát ez a cipő dolog nem jött be – gondolta, de aztán Benett, válaszra nem várva lendületesen ölbe kapta. – Vagy mégis…

Victoria a legkisebb ellenállást sem tanúsította a manőver ellen. Úgy kapaszkodott a férfiba, mint fuldokoló a szalmaszálba. Orrát megcsapta a férfi finom illata, mélyeket szippantott bele. Benett beültette az anyósülésre, még a biztonsági övét is becsatolta. Közben le sem vették egymásról a szemüket. A lánynak komolyan uralkodni kellett magán, mert micsoda dolog lenne, ha itt és most letámadná és kierőszakolna egy csókot. A lehetőség azért mosolyt csalt az arcára, ami a férfi figyelmét sem kerülte el.

– Szeretem, amikor mosolyogsz.

*

Vastag hófelhő borította be a várost, amelyből sűrűn hullott a hó. Az ablaktörlő lapát monoton sikálta a szélvédőt, hogy legalább az orrukig lássanak. Erősen sötétedett, már az utcalámpák is felkapcsolódtak, mint ahogyan az ünnepi díszkivilágítás is. Hatalmas tömeg hömpölygött az utcán és a járdán egyaránt, tele volt a város ajándékok után szaladgáló emberekkel.

Az autóban eközben néma csend honolt. Victoria a kinti világot mustrálta, míg Benett titkon őt figyelte. A férfiban olyan érzések kavarogtak, amelyek már régen jártak nála. Ezt a lányt szereti, mindig is őt szerette. Nem kellett sok idő hozzá, hogy végérvényesen belássa. Kínszenvedés volt az elmúlt néhány hónap. Többször össze akart csomagolni, otthagyni csapot-papot, és hazautazni, de a vállalásai, a kötelezettségei nem engedték. Több ízben telefonálni is akart, de aztán valami mindig visszatartotta. Nem úgy váltak el, ahogyan tervezte és nem tudta, hogyan folytatta a lány az életét nélküle. Attól rettegett, hogy boldogan él egy férfi oldalán, de eddig úgy nézett ki, hogy nem áll fent ez a „veszély”. Lassan megérkeztek kedvenc régi törzshelyükhöz, a város szélén egy kisvendéglőhöz. Azelőtt sokat megfordultak itt, nem csoda, hogy a pincér ismerősként köszöntötte őket, mikor beléptek. Az, hogy a régi megszokott asztalukat kapták meg, csak hab volt a tortán. Felidéződtek a régi emlékek, zavarban voltak mindketten. Beszélgetni kezdtek a közelgő ünnepről, a munkájukról, miközben gondosan kerülték azt a témát, amiért valójában ott voltak. Vörösbort rendeltek, míg időnként belekortyoltak, elvesztek egymás szemében. Aztán ahogyan fogyott a bor, úgy oldódott a hangulat és a feszültségük is. Könnyed hangnemben folyt tovább a beszélgetés és egyszer csak kibontakozott köztük közös múltjuk.

– Mondanom kell valamit. – nézett Victoria komoly arccal a férfira. – Sajnálom, hogy akkor úgy viselkedtem veled. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam.

Benett átnyúlt az asztalon és erősen megszorította a lány kezét.

– Nem az fájt, ahogyan viselkedtél, még az sem, hogy utána egyedül keltem, feküdtem, kávéztam, ettem, ittam, álmodtam. A hiányod fájt, belülről mardosott, égetett. Úgy szerettél, mint még senki más.

– Miért beszélsz múltidőben? Ma is ugyan úgy szeretlek, mint amikor elmentél.

– Akkor látsz rá esélyt, hogy helyrehozzam, amit elrontottam?

– Amit elrontottunk? Igen azt hiszem.

– Jó, akkor én kezdem. Amíg távol voltam, folyamatosan ott voltál a gondolataim között, egy pillanatra sem tudtalak kiverni a fejemből. Ausztrália gyönyörű hely, de te nem voltál ott és ebből megtanultam valamit… ott vagyok otthon és boldog, ahol te nyitsz nekem ajtót, mikor hazaérek.

– Mit szól ehhez a barátnőd?

– Milyen barátnő?

– Láttalak vele, akkor ott a forgatagban és másnap a kocsiban is ott ült a szupermarket előtt…

– Lucia? Ő az unokahúgom, Németországból utazott haza az ünnepekre.

– Akkor hogyan tovább?

– Ha ott állna előtted, akire vágysz és azt mondaná, itt vagyok és maradok, ha akarod… mit mondanál neki?

Utószó

Kedves olvasóim, mindenki fantáziájára bízom a folytatást. Viszont annyit elárulhatok, hogy ettől fogva elválaszthatatlanok lettek egymástól. Testileg, lelkileg…

Írta, vendégségben a blogon: Fejes Enikő

A következő karácsonyi olvasmányt december 23-án olvashatjátok.

kortárs író könyvmoly magyar irodalom szórakoztató irodalom imádom a könyveket magyarszerző irodalmi közösség mogul kiadó kortárs szerző Fejes Enikő karácsonyi olvasmányok karácsonyváró olvasmányok Karácsonyi kívánságok

2024\12\18

Angyalt látni

Karácsonyi mese a pult mellől

1_9.jpg

Azt akarjátok, hogy jó Brian bácsi a karácsonyról meséljen? Meghülyített benneteket az a sok bugyuta reklám, mi? Kólás télapó, meg giccses havazás, amit már csak a tévében és a mesterséges intelligenciával készült képeken látni.

Megvettétek már az ajándékokat mindenkinek? Lesz kacat minden díszes csomagolásban? Remek! Már csak egy jó kis sztori kellene, amitől valahogy életszerűvé válik ez az egész őrület?

A legjobb helyen jártok. Ez itt egy pub, és az efféle műintézményekben kiváló whiskyt mérnek, hozzá pedig lecsúszik egy-két korsó söröcske. Brian bácsi pedig hosszú élete alatt épp elég mesélni való sztorit élt meg. Már rendelhetitek is az első kört!

Nyissátok ki a fületeket jó nagyra! Amiről most hallani fogtok, nagyon régen történt. Amikor még dús, fekete hajam volt. Képzelhetitek!

Akkoriban valóban olyan karácsonyok voltak, amilyen a nagykönyvben meg van írva. Hullott a hó öklömnyi pelyhekben, vastag fehér takarót borított a szennyes városra, amitől tisztának és ártatlannak látszott. Az embereknek még sokkal fontosabbak voltak az emberi kapcsolatok, az ajándékok nem a divatról meg a rálicitálásról szóltak. A szeretet ünnepe sokkal inkább a szeretetről szólt, mint a kereskedelmi láncok éves forgalmának feltornázásáról.

A vitákat felfüggesztették, mint egykoron a háborúkat, erre a néhány napra mindenki megkereste a másik ember jó oldalát, és igyekezett azt figyelni. A sütőkben kalács és pulykasült, a feldíszített fenyőfák az erdő illatát csempészték be a lakásokba, az ágakon lobogó gyertyák fénye a meghittség táncát járta.

Akkoriban még a magamfajta is kerülte az ivókat, az Élet a hideg-rideg utcákról az otthonok kellemesen meleg falai közé költözött. Szinte még érzem a zsigereimben azt a tüzet, amely akkoriban mindannyiunk lelkét fűtötte. És nem, nem ez a finom Scotch okozza ezt az érzést! Ne higgyétek! De amúgy egészségetekre!

Szóval az a bizonyos karácsony, amiről most mesélni fogok, éppen ilyen volt. Pontosabban szólva ilyen lehetett volna, de a Szentese reggelén a feleségemet nem találtam magam mellett az ágyban. Mi több, az egész lakásban sem. Aggasztó jel volt továbbá, hogy a ruháinak jó része sem lógott a helyén, a gardróbba akasztva.

Ha a gönceit nem is találtam meg, az üzenetét azért igen. Egy papírfecnire írta, amit egy Mikulás-sapka alakú hűtőmágnessel rögzített a fagyasztószekrény ajtajára. Tömör, lényegre törő szöveget vetett papírra idegesen remegő kezekkel. Alig bírtam kibogarászni, hogy most lett végképp elege belőlem, ezért hazaköltözött az anyjához. Tegyem meg neki azt az utolsó szívességet, hogy amnéziás leszek vele kapcsolatban.

Hogy csodálkoztam-e, azt kérditek? Annyiban igen, hogy azt hittem, tovább bírja majd mellettem az életet, ami, hogy őszinte legyek, komoly kihívást jelentett volna bárki számára. Annyiban viszont nem, hogy valóban sokat jártam el a haverokkal meccsekre, de főleg kocsmázni. Elege lett az alkoholbűzös leheletemből, a falakat rengető horkolásomból, és unta már mosni a gatyáimat.

Ugyanakkor jegyezzétek meg jól a tengernyi élettapasztalatból fakadó bölcsességemet! A felszín mindig elrejti a mélységet! Az én drága nejemnek valójában nem a gatyák mosásával volt baja úgy általában, hanem azzal, hogy azok a szennyes alsók az enyémek voltak.

Korábbi sejtésem ezzel megerősítést nyert. Talált magának valakit, akinek kifejezetten guszták a gatyái, pisszenés nélkül, fegyelmezett csendben alszik és alkoholt csak a gyógyszertárban lát néhanapján. A barátainak száma nem haladja meg a nullát és élete minden másodpercét a választott nőnek szenteli. Mondhatni, a tagot a női magazinok listái alapján gyúrták össze.

Bár rendszeresek voltak közöttünk az összezördülések, hirtelen távozása mégis szomorúsággal töltött el. Évek óta hozzám tartozott, az életem részévé vált. Nélküle el sem tudtam képzelni a jövőmet. Ráadásul mindez a karácsony első reggelén történt!

Nem hagyhattam annyiban a dolgot. Sietősen felkerekedtem, hogy meglátogassam rettegve szeretett anyósomat. Hittem benne, legendás szövegemmel meg tudom győzni az asszonyt, hogy mellettem a helye. Sokat kockáztattam ezzel az akcióval, hiszen az öreglány sosem csípett, és akkor még disztingváltan fogalmaztam. Az igazat megvallva, mindig is rühellt, állandóan sutyorgott a lánya fülébe, hogy hagyjon ott engem, keressen magának egy rendes férfit.

Nem kellett csalódnom benne. Amikor ajtót nyitott, ott vicsorgott a lába mellett egy kifejezetten rosszképű pitbull, ami csak arra várt, hogy végre megkapja a parancsszót. Anyósom figyelmeztetett, hogy ha nem takarodok el öt másodpercen belül, akkor rendőrt hív vagy rám küldi a kutyát. Csupán a választás lehetőségét adja meg nekem.

Éppen belekezdtem volna egy rövid monológba, amelyben azt ecsetelem, mennyire szeretem a lányát és mostantól minden más lesz, amikor figyelmeztetőleg felemelte a mutatóujját, megfenyegetett vele, majd a harci eb felé intett a fejével. Én meg jobbnak láttam kussolni, mivel a vereségem egyértelmű volt.

Egy világ omlott össze bennem. Arra gondoltam, hogy otthon az üres lakásban egy feldíszítetlen fenyőfa vár, továbbá egy pulyka a fagyasztóban. Egyedül miért is kezdenék bármit is bármelyikkel?

Karácsony volt, a szeretet ünnepe. Vágytam a társaságra, az emberi szóra és melegségre. De abban a szent pillanatban leginkább alkoholra.

Ezért aztán felkerekedtem, és hozzáláttam egy kocsmakörhöz. Mindenütt ittam ezt-azt, de valahogy mégsem éreztem megkönnyebbülést. Még az ital íze is keserűbb volt, mint szokott lenni. A csehók kongtak az ürességtől, a pultosok csak arra vártak, hogy húzzak már onnan.

Odakint rákezdett a hó, hullott sűrűn, hatalmas pelyhekben. Kisvártatva beköszöntött a szürkület, majd rögvest követte őt a sötét.

A város máskor oly forgalmas utcái elnéptelenedtek, a lakásokban fények gyúltak. Akármerre néztem, feldíszített fenyőfák égősorainak villódzását láttam az ablakokban. Az emberek városszerte egymásra találtak. Én meg ott kódorogtam az egyre vastagodó hóban, felhajtott gallérral, párát fújtatva. Haza minek mentem volna?

Még szerencse, hogy ropogott a hó a talpam alatt, különben egyedül az én lépteimtől kongtak volna az utcák. Néhány kóbor kutya sajnálkozó pillantással végigmért, majd tovább kocogott. Úgy éreztem, az egész világ ellenem van, de leginkább a feleségem. Áldozat voltam a legrosszabb fajtából. Vész esetére tartogatott laposüvegemet gyakran előhúztam a kabátom belső zsebéből, hogy a benne őrizgetett vodkát kortyolgassam.

Lelki szemeim előtt boldog családok bontogatták az ajándékokat, ölelgették a szeretteiket. Rövid időre félretették ellentéteiket, és szerették egymást. Én meg nem kellek senkinek, egy szánalmas senki vagyok, akit még ebben az ihletett pillanatban sem lehet elviselni.

Úgy éreztem, elfogyott az erő belőlem, nincs értelme tovább bolyongani. Ezért aztán leültem a hóba és nekitámaszkodtam egy enyhén túlrakott kukának, amelyen addigra vastag fehér lepel képződött, és eltakarta a kidobott dolgokat. Ez a sors várt volna rám is, ha akkor nem történik valami csodálatos, ami miatt ezt az egészet elmesélem nektek.

Egyik pillanatról a másikra egy angyal bontakozott ki a sűrű hóeséséből és megállt előttem. Most mit néztek így? Igen, egy angyal volt, ahogy mondom. Ha hiszitek, ha nem! Ugyan nem az égből ereszkedett alá, és nem is voltak hatalmas fehér szárnyai. Nem viselt fehér lepelt, amiben meg is fagyott volna abban a minutumban, ahogy ott termett.

Hogy akkor honnan veszem, hogy angyal volt?

Egyszerűen tudtam, hogy az! Egy magas, karcsú barna lány képében jelent meg nekem. Teljesen hétköznapi ruházatot viselt. Farmerben volt és egy narancssárga dzsekiben, amelynek a kapucniját a fejébe húzta.

Mi az, hogy bárki lehetett?

Éppen ez az! Nem lehetett akárki, annyira szép arca volt, a mosolyával pedig rabul ejtett. Ha pedig ez nem lett volna elég, csak a smaragd színű szemébe kellett nézni. Kétségem sem volt afelől, hogy egyenesen a mennyországból érkezett, hogy megmentse tyúkszaros életemet. Megszántak az égiek és a Földre küldték a legcsodálatosabb angyalukat.

Elmerültem a tekintetében és megszűnt körülöttem az anyagi világ. A hideg helyét kellemes melegség vette át, nem a kihalt utcán ücsörögtem, hanem az óceán partján a fehér homokban, körülöttem pálmafák álltak őrt a boldogságomat védelmezve. A lány hangja pedig lágy zene volt füleimnek.

Egy másik világon voltam, de nem a másvilágon. Eszembe sem jutott a hülye feleségem és a még hülyébb anyósom. Meggyőződéssel hittem, hogy ez a karácsony elhozta nekem a megváltást. Bármire kész lettem volna érte, hiszen tudtam, Odafentről érkezett.

Vannak csodák, csak nyitott szemmel, befogadásukra készen kell járnunk, és azok ránk találhatnak akár egy hóval borított sikátorban is, amikor már az összes reményünket eltemettük. Ezt jól jegyezzétek meg!

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy az angyal megfogja a kezemet és felsegít a földről. A mai napig érzem bársonyos bőrének tapintását, amihez foghatóval egész életemben nem találkoztam. Fel sem fogtam, mi történik velem, teljesen a hatása alá kerültem. Érzetem, hogy elindulunk, de nem láttam hová, hiszen nem is érdekelt. Vele akár a pokol legmélyebb bugyráig leereszkedtem volna.

Hiszitek vagy sem, a lépteink alatt nem ropogott a hó. Suhantunk, siklottunk rajta, mintha csak kecses szánok lennénk. Úgy éreztem, bármire képes lennék, akár a saját kezemmel kövenként áthordani egy hegyet egy másik földrészre. Csak kérnie kell, és én készen állok mindenre.

Fogalmam sincs meddig tartott ez a csodálatos utazás. Az idő elveszett számomra, újjászülettem az angyal mellett. A szentese életem legszentebb estéjévé nemesült.

Egyszer csak megálltunk valahol, ő mondott valamit éteri hangján, de a tartalom nem érdekelt, csak a hangra figyeltem, amely keresztül-kasul átjárta a testem. Érzékeltem, hogy leültet valahol, majd óvatosan fekvő helyzetbe segít. Nem érdekelt, hol vagyok, csak és kizárólag őrá figyeltem.

A szívem is kihagyott amikor fölém hajolt és egy csókot lehelt a homlokomra. A mai napig érzem ajkának finomságát és melegét. Viszont ez a mozzanat volt az utolsó, amire emlékszem, mert ettől mintegy varázsütésre egy meseszerű álomba merültem. Ezzel eltűnt az angyal és vele együtt az egész világ.

Elkerekedett szemeitekből azt olvasom ki, baromira kíváncsiak vagytok a csattanóra. Elmondom, bár ti a szűk látókörötökkel úgysem fogjátok megérteni. Nincs bennetek semmi képzelőerő, nem láttok a dolgok mögé.

Na, szóval reggel erős fejfájással egy hajléktalan-szállón ébredtem. Körülöttem csupa-csupa részeg és büdös fickó hortyogott. A higiéniáról annyit, hogy egyetlen éjszaka alatt sikerült tetvet és rühöt egyaránt beszereznem.

Nevettek. Persze, hogy nevettek! Ezt a legkönnyebb. Ahelyett, hogy rendelnétek nekem még egy kört.

Értsétek meg végre, az a lány egy igazi angyal volt, nem holmi szociális munkás, ahogy ti gondoljátok. Nyissátok ki a lelketeket, ne csak a szemetekkel nézzetek körbe! Lássátok a világot olyannak, amilyen és ne olyannak, amilyennek mutatni akarja magát!

Írta, vendégségben a blogon: Mason Murray

A sorozat folytatódik, a következő olvasmány december 21-én érkezik.

novella kortárs könyvmoly magyar irodalom szórakoztató irodalom mit olvassak imádom a könyveket magyarszerző mogul kiadó kortárs szerző Mason Murray ajándék olvasmányok karácsonyi olvasmányok karácsonyváró olvasmányok

2024\12\14

Változó idők, csípős szelek

Múlt és jelen

7_5.jpg

Baljósan neszelt az éjszakai erdő. Kála érzékei azt súgták, húzódjon be egy bokor mögé, ez nem róka lépte. Szinte semmit nem látott a sötétben, talán csak a talpa alatt zörgő nedves növényzetet, az orra előtt lévő bokor sárgás leveleit. Ezeket is inkább csak érezte, ahogy az ég felé nyújtózó fák sustorgását, a csillagok renyhe fényében a pockok mocorgását, a levegő hideg, csípős lehelete elől odújába iszkoló mókus bozontos farkát.

Ismerte az erdőt, ami mindig cinkostársként etette és rejtette el. Most mégis erősen hazavágyott innen, édesapja viskójába. Alig érezte elfagyott ujjait, félt kihullik közülük az a néhány téli fülőke, amit a fák törzsén tenyészve talált. Már jó ideje átfázott, túl sok helyen engedte be ruhája bújócskázva kergetőzni a levegő apró fuvallatait, de így mozdulatlanná dermedve, csontig hatolt a hideg. Érezte, ahogy testének melege minden egyes lélegzetével távozik. A monoton zaj egyre erősödött: valakik közeledtek. Hangtalan húzódott mélyebbre a bokrokban. Érzékelte maga körül az élő erdőt, lüktetett, ahogy szíve is. Hálás volt a prédájára lecsapó bagolynak, valahol a bokrok között földet túró vaddisznónak. Remélte, hogy zihálása halkabb, mint az éjszakai élet kísérteties lármája.

Két lovas közeledett az éjszaka lepléből kibontakozva. Szinte az orra előtt haladtak el. A bokor közelébe érve, az egyik állat felhorkantott, fülét hegyezte Kála irányába.

– Miért álltunk meg? – kérdezte az ösvény távolabbi oldalán álló őr, míg szorosabbra húzta zubbonyát a nyaka körül.

– Az állat érez valamit – intette csendre bajtársát a másik.

– Kizárt, hogy a faluból ilyen hidegben bárki lopni jönne az úr javait – dörzsölte össze kesztyűbe bújtatott kezeit.

– Az otthonukban sincs sokkal melegebb, szerintem már most elfogyott a tűzifájuk. És még nincs hó. Utána már esélyük sincs kiegészíteni a kvótát.

– Piszok hideg telünk lesz, ha már az ősz ilyen kegyetlen volt – rázta meg magát a távolabbi.

A másik őr fülelt, annak a bokornak a körvonalait nézte, ami mögött Kála rejtőzött. Ekkor a dermesztő éj sötétjéből, ijesztő hirtelenséggel ugrott egy őz az ösvényre, pont a lovasok elé. Az apró neszekre is érzékeny hátas meglepettségében megugrott kissé. Az őz lendületéből mit sem veszítve szökött a túloldali fák közé.

– Fene finom érzékei vannak a lovadnak – bökte oldalba a magáét a távolabbi. A másik még egy pillanatig fürkészte az átláthatatlan erdőt, majd maga is tovább indult.

Kálából a megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel. Sietve felállt, hogy mihamarabb haza érjen, de szoknyája megakadt egy ágban, félholt levelek rezzentek csörögve. Kálában megfagyott a vér, a sötétbe vesző utat figyelve. Nem mert visszaguggolni. Megtanította az erdő, hogy a mozdulatlanság jobban rejt, mint egy leveleit hullajtott pőre bokor. Próbált nem remegni, de egész teste megállíthatatlanul reszketett, hogy egy kis hőt termelhessen. Nem látta a két őrt, de az imént még hallotta jószágaik patáinak ütemes dobbanását, orrában még ott volt szőrük fanyarédes illata.

– Sok idén a vad, bőséges vadász szezonunk lesz – hallatszott egyre messzebbről.

Állva várta meg, míg a hangjukat is elnyelte az erdő sűrűje. Csak akkor lépett ki az ösvényre, amikor a természet és lakóinak ismerős zaján kívül már nem észlelt mást maga körül. Futni szeretett volna, űzte már a hideg, de nyugalomra intette lépteit.

– Nekem kell őket előbb meghallanom – mondogatta magának, monotonan lépkedve rongyos cipőjével az egyszerre nedves és dermesztően fagyos talajon. Tűhegynyi, apró hidegség érintette az orrát, majd egy újabb az izgalomtól kipirult arcát. Riadtan nézett körbe az erdő misztériummal teli árnyai között. Újabb hideg érintések sora szurkodta elgémberedett kézfejét, amikben zsákmányát szorongatta. Pulzusa felszökött, amikor rájött, hogy óriási pelyhekben kezdett hullani a hó. A varázslatos kristályok formájában számára a veszedelem hullott alá. Rémülten szaporázta meg lépteit. Nagyot sóhajtva húzódott a bokrok közé, amikor meglátta a település pislákoló fényeit a fák mögött. Engedett magának egy lélegzetvételnyi pihenőt, és rendezte kétségbeesett gondolatait, míg körbe nézett. Szomorú látvány volt a falu, csak elvétve égett néhány gyertya a házak ablakaiban, és hiába a zimankós hideg, nem csípte az orrát a tűzhelyekből felszálló goromba füst. Figyelte az egyre gyarapodó friss havat. Visszanézve, még nem voltak árulkodó lábnyomai. Fürkészte a tisztást, ami elválasztotta az épületek nyújtotta csekély biztonságtól, és ahol nem volt semmi rejtek. Figyelte a falu kihalt utcáit, az erdő szélét. Hallgatta a csendet, a szél dalát. Várakozás közben, egyre rémültebben méregette a leesett hó mennyiségét. Mihamarabb indulnom kell!

Ekkor lármázás ütötte meg a fülét a falu másik vége felől. Talán a piactéren, vagy a kastélynál történt valami. Kála nem hezitált tovább, kihasználva, hogy odébb valaki akaratlanul is elterelt róla minden figyelmet, nekiiramodott. A mező nyílt területéről, mint űzött vad rohant az elhagyatott telek felé, ahol a legnagyobb csalánoson át hagyta el útja legkockázatosabb helyszínét. Már itt-ott megmaradt a hó, árulkodó nyomokkal hívva fel mindenkire a figyelmet, aki nem csak az utcákon talált magának, könnyen megmagyarázható tennivalót. Kála tett még néhány kört a házak között. Remélte, hogy keresztezi mások lépteit is, de senki nem ténfergett ilyen hidegben a szabad ég alatt. Amikor már a fájdalom is elmúlt mind a húsz ujja végében, hazakényszerítette a józan ész. A falu legszélén álló házikó kis kertjébe rohant, ahonnan benyitott édesapja melegséget adó otthonába. A főzősarokban ropogtatták a tűz kérlelhetetlen lángjai a kapott hasábokat és a sűrűből csent gallyakat. Miután becsukta az ajtót, megnyugodva tolta helyére a reteszt, majd reszketve lépett oda a lángokhoz. Kínzón fájtak az ujjai, ahogy újra elkezdte őket átjárni felmelegedő vére.

– Merre jártál te lány? Csak nem az erdőben kockáztattad a biztonságodat már megint? – korholta szeretettel, kékes fényű száját vacogtató gyermekét Vata bácsi.

– Nincs ott veszély. Ilyen hidegben a katonák se szívesen időznek hosszan az őrjáraton – borította az asztalra a frissen szedett gombákat Kála.

– Oooo, ez aztán a karácsonyi ajándék! – csillant fel az idős úr szeme, mély ráncai ölelő takarásából. – De nem lett volna szabad, ennyit kockáztatnod érte – nézett eltökélt szigorral a lányára.

– Unatkoznék itthon ülve – hajolt le a széken üldögélő édesapjához, hogy átölelje a nyakát. – Boldog karácsonyt, édesapám!

– Isten áldása fusson utánad, ne a katonák, gyermekem! – nyújtott egy pár új, meleg csizmát Kála felé. – És rakj még egy keveset arra a tűzre, mert a januári tó jege nem olyan hideg, mint az ujjaid. Nem akarom, hogy megbetegedj! – ingatta fejét az öreg.

– Rám fecsérled a drága bőrt!? – sikoltott fel örömében a lány. – Mit fogsz így eladni?

– Maradékból készítettem – nézte csillogó szemekkel, ahogy lánykája lerúgja lábáról lyukasra taposott régi cipőjét, és a padlón ülve bújtatja átfagyott lábujjait, bohókásan sokféle anyagdarabból csizmává munkált új lábbelijébe. – Bocsáss meg nekem, hogy csak ezt adhatom!

– A legszebb csizma, amit valaha készítettél – perdült táncra a lány.

– Tény, hogy ezzel a darabbal dolgoztam eddig életemben a legtöbbet. Ilyen pici foszlányokból csizmát összevarrni, nem volt egyszerű munka. Szandált könnyebb készítenem neked – vakarta ősz fejét nevetve az öreg.

– Akkor jöhet a karácsonyi vacsora – ugrált boldogan egy ütött-kopott serpenyővel a kezében a tűzhelyhez Kála.

Kopp. Kopp-kopp. Kopp. Rezegte a vaskos faajtó.

Vata bácsi és lánya mozdulatlanná dermedve néztek egymásra, majd az ismerős dallamra eszmélve összemosolyogtak.

– Majd én kinyitom – állt fel az édesapa térdére támaszkodva.

A tél jeges lehelete pofátlankodott be az ajtón, ahogy utat engedtek neki, és egy kisfiút sodort magával a szoba melegébe.

– Szia Tege! Már vártunk – integetett fakanállal Kála a jövevény felé. – Idenézz! – forgatta meg szép, új lábbelijét.

A fiúcska még maga mögé nézett a sötétbe, majd belépett a vaskos gerendák adta biztonságot, és megnyugtató melegséget árasztó hajlékba, és barátjára függesztette csíntalan tekintetét.

Csizmád van! Te szent ég, hogy felvitte az Isten a dolgodat – nevetett őszinte örömmel. – Szervusz Vata tata! – nyújtotta apró kezét a házigazda felé, aki végre kizárta a tél dühét a házból. – Brrrrr, de hideg van odakint! – porolta le magáról a havat a gyerek.

– Szervusz, te éhenkórász! – ült vissza székére a meglett férfi.

– Esik még a hó? – csillant fel a lány szeme.

– Már kevésbé – húzta el a száját Tege. – Arra elég volt, hogy kiabálja a nyomainkat, de már nem esik olyan hévvel, hogy be is takarja őket – nézett félve az ajtó felé.

– Látszik az enyém is?

– Kiabál! – nevetett fel keserűen a fiú. – De én is mentem pár kört a faluban, hogy lerázzam a nyomomban lévő őröket.

– Te utánad kiáltoztak a piactér környékén?

– Ki más keresné a bajt ilyenkor? – nevetett fel a fiú.

– Jókor jöttél! Mindjárt kész a vacsora. Tojásrántotta téliesen – mosolygott boldogan Kála.

– Csak nem téli fülőkére leltél az erdő mélyén? – nyalta meg a szája szélét, ahogy a serpenyő fölé hajolt. – Hát ezért jártál az erdőben? – kacsintott a lányra. – Most már azokat is az én nyomaimnak hiszik. A csalánostól azokba ugrálva mentem az első kereszteződésig, hogy egy ember lépteinek higgyék.

– Honnan tudtad, hogy az én nyomaim?

Tege nem szólt semmit, csak felhúzott szemöldökkel bámult a lányra.

– Sicc innen, még magadra borítod, aztán ehetjük a földről – nyelte vissza meghatottságát Kála.

– Ez még onnan is lakoma volna – kapott le a gyerek a polcról egy tiszta tányért, és huppant le egy székre olyan szélesen vigyorogva, mintha célja lenne szája szélével a füle cimpáit elérni.

– Remek! Így csak egyikőtöket ajándékozzák meg korbáccsal szenteste a katonák – morgolódott Vata az asztal végén.

– Hoztam az ünnepi vacsorához valamit – matatott a tarisznyájában Tege.

– Csak nem? – fordult olyan hirtelen hátra Kála, hogy egy apró tojásdarab rebbent a kapott lendülettől a kanaláról a fiú arcára.

Tege büszkén tett az asztalra egy fél kenyeret. A héja koppant ugyan kissé a falapon, de senki a szobában ezt meg nem hallotta.

– Szinte még friss – húzta ki magát recsegő székén. – Csak pár napos lehet, sehol egy folt penész. Boldog karácsonyt!

– Apádat hol hagytad? – kérdezte Vata bácsi a kenyeret csodálva.

– Otthon alszik. Ő már megajándékozta magát. Valahogy borra mindig jut neki.

– Ennie volt mit? – csendült aggodalom Kála hangjában. – Nektek még tyúkotok sincs, hogy legyen mindig tojás. És nem fagy meg a hidegben?

– Betakartam azzal a lukas lópokróccal, amit a nyáron csentem, és törtem neki egy darab kenyeret – mondta a fiú durcásan. – Bár nem érdemli meg.

– Jó gyerek vagy te – vette elő kését az öreg, és szelt le egy karéj kenyeret. – Alig van már éle – morgolódott Vata.

– Egy éve már, hogy új késre kuporgat. Még mindig nem jött össze az ára? Lopjak egyet magának?

– Na még csak azt kéne! – fordult hátra riadtan Kála. – Azért a fejedet veszik, ha rajta kapnak, nem csak a korbáccsal ismertetnek meg, mint a kenyérért – fenyegetőzött egy fakanállal lekeverni kívánt sallerrel Kála.

– Bagoly mondja – nevetett a gyerek, – te erdők szelleme – szemét a serpenyőről le nem véve figyelte, ahogy Kála leteszi a vacsorát az asztal közepére.

– Ami azt illeti összegyűjtöttem a pénzt az új késre. Itt volt már nagyon az ideje. Alig vitte ez már a bőrt – csúsztatta az asztalon, markolatával a fiú felé, a sokat megélt pengét.

– Nem is újságoltad édesapám! – csapta össze a tenyerét boldogságában Kála.

Az öreg somolygott hófehér bajsza alatt, majd még közelebb pöckölte a régi kést a fiúhoz.

– Na! Meg se nézed mennyi éle van még? – dőlt hátrébb, hogy lánya jobban oda férjen, és szedni tudjon neki a tányérjára.

Tege szeme elkerekedett. Az illatos vacsoráról a vele szemben ülő öregúrra bámult.

– Ez komoly Vata tata? – csordult le egy könnycsepp a fiú arcán, amit ingujjával nyomban eltörölt.

– Új cipőre már nem jutott a bőrből – nézett a fiú kopottas sarujára. – Azt majd talán jövőre – mosolygott a hálával csordultig telt gyerek szemébe.

– Én meg csak egy darab kenyeret hoztam – forgatta az anyagából már sokat vesztett kését a kezében az asztalra sütött szemmel.

– Tudod mikor ettem utoljára kenyeret, te gyerek? – nevetett fel Vata, és harapott jó ízűen a karéjba.

– És mindig hozol nekünk valami apróságot – simogatta meg Kála csöpp barátja feje búbját, ahogy leült a mellette lévő székre. – A karácsony is csak egy nap, pont, mint a többi.

– Hát ez a mostani jóval hidegebb – nevetett fel végül Tege.

Kopogás fojtotta beléjük a jókedvet. Mindhárman az ajtóra bámultak. Kála lassan, de határozottan állt fel, és oda lépve résnyire nyitotta az ajtót. Szorosabbra fogta magán ruháját, mikor szélesre tárta vendégei előtt a bejáratot.

– Szervusztok! – terelte be a házaspárt, hogy mihamarabb becsukhassa mögöttük az ajtót, de ijedten figyelte, hogy ruháikról nem kell leporolni a fehér pelyheket.

– Nem akartunk megijeszteni titeket – szólt az asszony, a rongyot kissé elhúzva arcáról a karonülőnek. – Azt mondtad, jöjjünk át bármikor, ha kis melegségre van szükségünk.

– Már nem esik? – nézett ki a lány a sötétbe.

– Már nem – rúgta le a cipőjéről még a küszöbnél a havat férfi. – Én még nem éltem ilyen hideget, mint ez a mai este, és láttuk, hogy nálatok még boldogan pöfékel a kémény. Nekünk már alig maradt tűzifa, és még előttünk az egész tél – karolta át feleségét.

– Ide bármikor jöhettek – kínálta fel székét Vata, hogy leülhessen a kismama.

– Még egy kis tojás is maradt – mutatta a pár felé a serpenyő alján maradt rántottát.

– Köszönjük, már ettünk! – nyúlt a zsebébe az asszony, és húzott elő belőle egy szép kerek szappant. – Boldog karácsonyt!

– Nem kellett volna! – ugrott az ajándék felé Kála boldogan.

– Miért a birkapásztor ruhái a legtisztábbak? – kérdezte a férfi mosolyogva.

– Mert szappan mindig van, ha szorgos a felesége – nevetett fel Vata bácsi. – Sótok van-e hozzá elég?

– Na, az már drága mulatság – húzta el a száját a pásztor felesége. – De a szappanokért kapott pénzt, idén tűzifára szeretnénk becserélni. Nem jó a gyereknek ez a nagy hideg – simogatta meg piros arcát a karján szunnyadó csöppségnek.

Szinte egyszerre rezzent össze mindenki, mert az ajtón nem csak a szél kopogtatott.

Kála felállt, egyenes tartással nyitott utat a rémületes hidegnek. Egy hajlott hátú néni kérte, hogy engedje őt otthona melegébe. A lány betessékelte a sokat megélt özvegyet, akiről tudta, hogy már se férje se gyermeke. Idős keze reszketett a hidegtől, dörzsölte őket, hogy javítsa bennük a vér útját.

– Nem zavarni jöttem, csak majd megölt a magány és az Isten hidege. Vágyakozva néztem az ablakomból, hogy itt még ég a világ, vígan füstöl a kémény. Leülhetek pár percre átmelegedni a tűz mellé?

– Ugye ezt csak viccből kérdi – terelte az asszonyt Kála a tűzhöz legközelebbi szék felé.

Tege bambán könyökölt az asztalon vacsoráját emésztve, így amikor oda értek, a lány a szék lábába rúgott. A fiú eszmélt, és átadta helyét a ráncokkal gazdagított arc reszketeg viselőjének, míg Kála felmelegítette szegény sorsú vendégük számára a megmaradt, gondoskodással bőven fűszerezett vacsorát. A néni reszketeg, csontos ujjaival egy gyertyát húzott elő köténye zsebéből.

– Nekem nem kell ennyi, gondoltam áthozom, lássuk is egymást rendesen.

Kála azonnal meggyújtotta, és a párkányra tette, ahova a másik két viaszba zárt madzag fénye nem ért el. Vidám beszélgetés alakult ki, már senkinek nem ártott a fájó magány, már senki nem fázott. Kála boldogan figyelte a lócáról, ahogy átjárja a házat a szeretet melege, érezte annak a megmagyarázhatatlan valaminek az ittlétét. Mind összerezzentek, mikor újra rezonálni kezdett a faajtó szorosan összetákolt néhány gerendája. Tege ugrott, hogy megnézze, ki az ilyenkor, éjnek idején. Kála egyik barátnője állt férjével az ajtó előtt gönceikbe burkolódzva.

– Boldog karácsonyt! – üdvözöltek mindenkit örömmel. – Itt aztán van élet.

– Nem a szüleiteknél ünnepeltek? – örült meg Kála az újabb vendégeknek, és intette őket távolabb a hideget lehelő ajtótól.

– Már jártunk mindkettőnkénél, de idősek, így hamar nyugovóra tértek. Hagytunk nekik itt is – ott is tűzre valót, gondoltuk nekünk ma úgysem kell, ha ti örömmel fogadtok. Itt valahogy mindig van, te veszélyt nem ismerő – kacsintott a fiatalasszony komisz barátnőjére. – És a kevéske friss hóra való tekintettel sétáltunk kettecskén a falu utcáin egy keveset. Láttuk, hogy volt az este mozgás, de talán nem elegendő.

Kála felkacagott, és hálásan ugrott barátnője nyakába egy forró ölelés erejéig.

Ezután minden szempár az ifjú férfira szegeződött.

– Hát könyörögni kell neked? – vonta végül kérdőre Vata bácsi. – Látjuk, hogy hoztad.

– Dehogy! – nevetett szégyenlősen az ifjú, és a tótágast fordított vizes vödörre kuporodva maga elé vette fakeretre feszített bőr dobját.

Ekkor már jöhetett az ének és a tánc, amiben mindahányan vidáman belehevültek. Észre sem vették, mikor már csak parázslott a hajdani tűz. Kipirultan beszélgettek, mulatták az időt.

Dörömbölés riasztotta őket vigadalmukból. Vata, lányára nézett, aki pillantásával intette nyugalomra az öreget. Mindenki lélegzet visszafojtva várta, kit rejt az éjszaka sötétje. A nyikorgó ajtó mögül a rideg hideg és két katona rontott a zsúfolt kunyhóba. Jól felöltözve járták az utcákat, arcukra fenyegető szigort fagyasztott a tél keménysége.

– Te nem spórolsz a fával? – mordult az egyik Kála felé.

– Karácsony van, így ünneplünk – állta dacosan a két férfi vádló tekintetét.

– Honnan van ennyi fád? Loptad már megint! Láttuk a nyomokat – förmedt rá a másik.

– Az még nem bűn, hogy az ember a falu szélén lakik – állt fel a fejre fordított fonott kosárról Vata bácsi. – Kizárt, hogy talál a kert végében, az erdőbe vezető lábnyomot!

– Annál rutinosabb a maga lánya – nézett vészjóslóan Kálára az egyik, majd alaposan körbenézett a házikóban.

Tege rémülten vette észre, hogy az asztalon maradt még kenyérmorzsa, így Kála mellé lépett takarva a vacsora gyanút ébresztő maradékát.

– De az már több mint gyanús, hogy pont maguknál van ennyi tüzelő – lépett fenyegetően egy lépéssel közelebb a másik, és zörrent meg rossz előjellel az övére akasztott kardja.

Tege hátratett kézzel próbálta észrevétlenül elérni az asztalt, hogy egy kevéssé feltűnő mozdulattal rendet tegyen.

– Mindenki hozott magával egy keveset – lépett szelíden Kála a két tüzes tekintetű férfi közé.

A jelenlévők, mind hevesen bólogattak.

– És valaki a kastély falain belül is ólálkodott – függesztette gyanakvó tekintetét, most a fiúra az egyik.

Ekkor az özvegy felborított egy pohár vizet, és szégyenkezve kért bocsánatot, milyen ügyetlen így öregségére. A kismama felpattant, hogy egy ronggyal feltörölje a romokat. Egy perc se telt bele, az asztal ragyogott a tisztaságtól.

A dermedt síri csendben félreérthetetlenül lehetett hallani, ahogy valaki kívülről kocogtatja az ajtót. Ki-ki összenézett a mellette ülővel. Az egyik őr, kérdés nélkül tárta nagyra a két világot elválasztó szerkezetet, és az ott álló fiatal férfira szegezte kérlelhetetlen tekintetét.

– Csak nem fát hozott maga is?

– Fát? Kinek van olyanja fölösben? – hebegte az ifjú. – Én csak a nyomokat követtem, mind ide vezet, ami ma a falu utcáin tekereg. Biztos voltam benne, hogy itt a legmozgalmasabb a karácsonyeste – tréfálkozott az ifjú enyhén ittasan.

Kála gyilkolásra szűkített szemekkel nézett legkitartóbb udvarlójára.

– Bort hoztam! – emelte fel ijedten szíve választottjának tüzes pillantásától megsemmisülve a két nyakánál szorongatott üveget.

– Olyanod meg honnan van? – lépett most rosszat sejtetően közelebb a másik katona is.

A rend őrei egyre szúrósabb tekintetét elnézve, sejtette, hogy az ünnepi hangulat és a tréfálkozás ide most nem lesz elég megúszni a bajt.

– Tudják, én vagyok a borász fia. Nekünk van az a savanyú, majdnem jó borunk. Persze nem fogható a palotában lévő borász jó minőségű nedűjéhez, de azért ez sem lőré – emelte meg a két üveget. – Legalább engedjék meg, hogy bent vitassuk ezt meg. Látom már leégett a tűz, így csak az egybegyűltek testmelege fűti a házat. De nekem az is jobb most, mint itt az Isten hidege! Már ráfagytak az ujjaim. Maguknak adom ezt itt – nyújtotta a kérlelhetetlen őrök felé a nagyobbik palackot.

Az egyik szolgálatos hátra nézett a pislákoló parázs felé, majd a kint vacogó legényre. Ekkor szívet sajdítóan felsírt a karon ülő. Édesanyja szorosabbra húzta rajta a rongyát, és csitítgatni kezdte.

– Hagyjad! Gáspár ezt a házat úgyis más szemmel nézi – hümmögött a másik őr.

Oldalba lökte társát, a nagyobb üveget kivéve a borász kezéből taszajtotta beljebb az ajtón a didergő férfit, míg ők kiléptek rajta a barátságtalanul sötét utcákra. Az érkezett nagyot fújva zárta el maga mögött azt a mogorva világot, és nézett a gyertyákkal megvilágított, megkönnyebbüléstől mosolygó arcok felé.

– Boldog karácsonyt! – tette a megmaradt bort vidáman az asztalra. 

*

Az édesanya becsukta a gyerekkönyvet. A karácsonyfa mellett üldögéltek a kanapé párnái között. Két gyermeke az oldalának dőlve hallgatta a mesét. Ötéves kislánya még maszatos volt az imént befalt szaloncukortól, a kisfiú meg az orrát piszkálta unalmában.

– Ugye nem ez az egyetlen ajándék, amit a nagymama küldött? – kérdezte sértődötten. – Én a legújabb PS-t kértem karácsonyra – dobta a fa alá a színes rajzokkal illusztrált könyvet a sértődött hét éves.

– Én pedig nem szeretem a mandarint! Miért mindig azt kapunk a Mamától? – csent le egy újabb szaloncukrot a fáról a kislány, és tömte pufók arcába.

– A sült kacsacombból és a krumplipüréből, bezzeg nem ettél ilyen jóízűen – szidta meg az apja a lányát, aki épp a földre szórta a csokipapírt.

– De evett a tésztából, és a csirkemell falatokból, hogy kaphasson szaloncukrot – kelt védelmére az édesanyja. – Keressétek meg a fa alatt azokat a dobozokat, amiken a nevetek áll, biztosan nem felejtette el a Jézuska a kívánságaitokat.

Majd az asszony felállt, hogy feljebb tekerje a ház hőmérsékletét szabályzó termosztátot, mert ránézett lánykájára, abban a csöpp kis szoknyában...

 

Írta, vendégségben a blogon: Zara Zhavon

A következő karácsonyváró olvasmányt december 18-án olvashatjátok!

novella könyvmoly magyar irodalom magyarszerző mogul kiadó kortárs szerző Zara Zhavon ajándék olvasmányok karácsonyi olvasmányok karácsonyváró olvasmányok

2024\12\09

Az emlékek csonkig égnek

Egy illat a múltba tekint

5_6.jpg

Évtizedek múltán ismertem csak fel, hogy a karácsony nem más, mint egy illat. És kevés olyannyira erős, múltat visszaidéző jelenség létezik a világon, mint a preszemantikus szagemlékezet. Még nem is sejtem, hogy alig tíz perc választ el mindennek az igazán mély megértésétől. 2086. december 24-et írunk.

Délután négy óra van, és szokatlan, hogy ilyen korán érkezem haza a munkahelyemről. A Város felhőkarcolói mögül még épp elősejlenek a letűnő Nap utolsó sugarai a nyugati égbolton, és nyomasztó érzés fog el attól, hogy már itthon vagyok és még világosban látom a tizennyolc négyzetméteres lakásomat. A téli időszámítás óta nem igazán volt példa ilyesmire. Mit keresek egyáltalán itt? Odabent, a Toronyban lenne még a helyem az irodámban, hisz millió dolgot kellene elintéznem – ahogy minden egyes nap. De ma valamiért mégis máshogy alakult. Egy láthatatlan erő egyszer csak vállon ragadott és hazahúzott. Most pedig itt vagyok, ezen a korai órán, ami egyben azt is jelenti, hogy közel sem voltam ma eléggé hatékony.

Zavarba hoz ez a gondolat, hisz egész életemben hatékonyságra treníroztak. Cylu SP-3770 polgár értéke csakis a hasznosságában mérhető – így van ez, amióta csak az eszemet tudom. Arról pedig, hogy mégis mit kellene tennem az értékteremtésen kívül, semmi fogalmam sincs. Épp ezért állok tehetetlenül a konyhaablak előtt, és csak nézem az alattam elterülő betonrengeteg hűvös kimértségét.

Az a szerencse, hogy legalább itt van nekünk a Szimuláció. Megmondják, hogyan kell szórakoznunk, és mi pontosan úgy töltjük el a szabadidőnket. Nem kell gondolkozni, nem kell megismerni önmagad, nem kell, hogy rájöjj ki vagy és mi tesz boldoggá, mert ők ezt már pontosan tudják. Ők már rég megfejtették, mire van szükséged, és a Kód-kibervilágában mindezt tökéletesen egységesítve megkapod.

Csakhogy van egy kis gond. Délután négy óra van, vagyis a Szimuláció platformja még nem elérhető. Noha a szokottnál is fergetegesebb partival készülnek ma estére a virtuális valóságunk üzemeltetői, az avatárom egyelőre nem csatlakozhat be oda. Hiszen, ahogy mondtam is, még rohadtul az irodában lenne a helyem. És most elképzelésem sincs arról, mihez kezdjek magammal, ki is vagyok én, amikor a lakásom magányában becsukódik mögöttem az ajtó.

És akkor megérzem azt a bizonyos illatot. A gyermekkor illatát. Elfeledett mélységekből felkavarodó, ősi bűbáj.

Fenyőillatnak mondanám, de körbefonja valami édeskés is: azt hiszem, fahéj, és talán alma. Lehunyom a szemem, és az illat visszarepít a múltba, ahol mindezidáig úgy hittem, hogy semmi keresnivalóm. Hisz ott már nem létezik senki. És aki én voltam ott egykoron, az sincs többé. Az agyam mindenféle úttorlaszokkal zárta el az odavezető ösvényt már réges-rég.

Valami azonban most mégis átszivárog a tudatalatti védőgátján: ezüstös fenyőágak szúrós tűleveleinek érintését vélem újra érezni az ujjaimon, és egészen megnyugtat ez ősi emlékfoszlány. Nagy levegőt veszek, és hagyom még mélyebbre süllyedni az elmémet az emlékörvényben. Gyertyalángok narancsos fénye táncol előttem, és a távolból egy jól ismert, régi dallam szól. Egy dallam arról, hogy odakint a világ mocskát most mind elfedi a patyolatfehér hólepel tisztasága.

Az ajkamba harapok, a levegőm benn akad, a szívem hirtelen a torkomban lüktet, mintha a legmélyebb álomból riasztana fel valami. Az elmémben a feledni akarás blokkja túl erős, és vasmarokkal ránt vissza a jelenembe, ahol már megszűntem saját személyiséggel rendelkező, érző lénynek lenni. És 2086. december 24-e, 16 óra 10 percig ez tökéletesen megfelelő is volt így a számomra. De immár ez nem elég. Ha mást nem is, legalább az illat forrását meg kell találnom.

Feltépem hát az ajtót, és kirontok a társasház végeérhetetlenül hosszú folyosójára. Sötétbe vesző torkának lakásaiban több ezer hozzám hasonló polgár élete csordogál a teljes névtelenségben. Én sem tudok róluk semmit, és nem is érdekel. Ahogy az én sorsom sem volt fontos soha, senki számára.

Csakhogy az illat makacsul szökik ki a szomszéd lakás ajtajának küszöbe alatt, és ez olyan eszementségre sarkall, amikre a Városban töltött hosszú éveim alatt egyszer sem volt példa: bekopogtatok. Egy idős, ősz hajú hölgy nyit ajtót. Elképedek. Azt hiszem, sosem láttam még ilyen korú polgárt. Azt sem tudom, hogy munkaképes-e egyáltalán. Vajon mit tesz a Város a már nem hatékony lakóival? Ebbe eddig bele se gondoltam.

– Elnézését – köszörülöm a torkomat. – Itt lakom a tizenhármasban. Nem akartam zavarni, csak valami szokatlan illatot éreztem. Öntől jön esetleg?

Az idős hölgy alaposan végig mér, ajkának sarkában szelíd mosoly.

– Bocsánat. Az adventi gyertyám illata lehetett.

– Hogy milyen gyertya?

– Adventi gyertya. Maga talán már nem is emlékszik azokra az időkre, ugye? Nagyon fiatalnak tűnik.

Pironkodva tárom szét a karom, nehéz erre mit mondani. A testem talán fiatal, de a lelkem akár egy elöregedett fogaskerék egy örökmozgásra kárhoztatott, elátkozott szerkezetben.

– Annyi rémlik csak, hogy ilyenkor szokás volt valamit megünnepelni. Úgy értem, karácsonykor.

– Ahogy mondja – mosolyog tovább a hölgy szomorkásan. – Mindig ezekre az időkre emlékeztet, amikor meggyújtom az adventi illatgyertyát. Még a Városba való költözéskor hoztam magammal. Nem sok személyes tárgy fért bele abba a kis kézitáskába, amivel átengedtek a kapukon. Gyerekkoromban sokszor kérdezgettük egymástól játékból, hogy ki-mit vinne magával egy lakatlan szigetre, ha csak egy dolgot választhatna. Bizony nem hittem, hogy egy napon komolyan meg kell majd fontolnom ezt a kérdést.

– Ezt egyikünk sem hitte – piszkálom a cipőm orrával a küszöböt. – De a lényeg, hogy itt vagyunk és túléltük az apokalipszist, nem igaz?

– Az emberek mindig úgy gondolták, hogy a túlélés a cél – ingatja a fejét az idős asszony. – Miközben azon sosem tűnődtek el, hogyan is kellene embernek maradniuk… Na de nem fárad be inkább egy percre? Ha gondolja, nyugodtan megnézheti a gyertyát. Igaz, már majdnem csonkig égett. Spórolnom kell: az utóbbi időben csak minden ötödik évben gyújtom meg.

Zavartan mosolygok; ellenkezni sincs időm, és a kedves szomszéd máris a zsebkendőnyi nappalijába terel, ahol egy aprócska asztalon ott pislákol a karácsony illatú, varázslatos gyertya az utolsó leheletével. Megbűvölten nézem a láng finom játékát, és keserédes bizsergés fut végig a bőrömön. A bordó színű, valaha volt tömb gyertya immár teamécses méretű, apró viaszcseppé tömörült, de még mindig büszkén áll az aranysárga fényű, karcsú gyertyatartóban.

Közelebb hajolok; a kanóc halk sercegése olyan miliőt idéz körénk, amihez hasonlóval már csak a Szimulációban találkozhat az ember. Ott látni még gyertyafényes vacsoraasztalokat finom porcelán terítékkel, és szerencsésnek érezheti magát az, aki ilyen módon belekóstolhat a múlt tovaillanó illúziójába. De az idős hölgy gesztusaiból sugárzó, rég tovatűnt eleganciából úgy sejtem, hogy ez is csak a valaha volt valóság silány másolata lehet. Egy olyan Valóságé, ahol az otthon körülölelő melegét még a válladon érezted, ahol a szavak utat találtak a másikhoz, és valódi ünnep volt a pillanat, amikor csillagfényes estéken elcsendesedett a világ körülöttünk.

– Ne haragudjon, nem akarok tolakodó lenni, de… tudna mesélni róla, hogy milyen volt akkoriban?

– Mármint a karácsony? – biccent felém biztatón a hölgy. – Rég nem kérdezett tőlem senki ilyesmit, de örömmel mesélek, persze.

– Nem szeretném feltartani. Tényleg csak egy perc, és…

– Ne szabadkozzon. A Szimuláció órák múlva lesz csak elérhető. Üljön le nyugodtan. Addig marad, ameddig jól esik.

Megilletődve húzok közelebb egy széket, az idő folyása egészen elhalkul a falak között. Lopva körbejáratom a tekintetemet: egy üres, semmitmondó lakásban vagyunk, akárcsak bárhol ebben a Városban. E falak közt ma este azonban egy kisebb csoda születik, ahogy két ember újra kitárulkozik egymásnak, a Szimuláción kívül, itt, az igazi Valóságban, úgy, mint talán már nagyon sok éve nem.

Aprócska momentum ez, épp oly kicsi, mint a lassanként elenyésző gyertya utolsó fénye. De még létezik. Még jelen vagyunk. Miközben körülöttünk mindent beleng a karácsony illata.

 

Írta, vendégségben a blogon: Óvári Luca

A következő karácsonyváró olvasmány december 14-én érkezik!

olvasnivaló novella könyvmoly magyar irodalom magyarszerző mogul kiadó kortárs szerző Óvári Luca ajándék olvasmányok karácsonyi olvasmányok karácsonyváró olvasmányok

süti beállítások módosítása