Előszó a 2. menethez...

Egy boszorkány naplója - a sztori folytatódik

46_1.jpg

Jajj, gyerekek! Ha tudtam volna, hogy ekkora buli naplót írni, hát Holdanyámra mondom, már évszázadokkal ezelőtt elkezdtem volna papírra vetni nem mindennapi memoáromat. Tiszta mázli, hogy az agyam még ennyi idő távlatából is tipp-topp, és simán jönnek az emlékek. Sőt! Az nem is kifejezés, hogy simán. Meg az se, hogy jönnek. Szinte zúdulnak, özönlenek rám a régi sztorik, mintha mindenki vérszemet kapott volna odabent, attól, hogy elkezdtem a nagyvilág számára is elérhetővé tenni őket, és egymással versenyezve tolakodnának, hogy mielőbb megmutassák magukat.

Nem mondom, jó nagy lett a káosz odabent – nem mintha eddig nem lett volna, hehe –, és most minden emléknek a kedvére kell tennem, különben ki tudja, mit művelnek majd.

Volt is ebből nemrégiben egy kis kalamajka.

Elmesélem, jó?

Szóval annyi minden jön a felszínre, jobbnál-jobb dolgok, hogy kezdtem elveszteni a fonalat és kicsit megijedtem, nehogy valamit is elfelejtsek, kihagyjak a sorból. Ezt megelőzendő rászoktam, hogy bárhol-bármi jut az eszembe, azt lejegyzetelem. De nem részletesen, az emlékeztetőhöz elég egy mondat vagy akár csak egyetlen szó. Arról már beugrik, hogy mit akartam. Csakhogy ehhez le kell őket írni.

Ezért szereztem ilyen post-it tömböket, tudjátok, azokat a ragacsos papírokat. Kisebbeket, nagyobbakat, és attól függően, hova tudom őket elrakni, mindig van nálam papír meg egy toll valahol. A táskámban például. Ha csak mini táska van nálam, akkor a zsebembe teszem a lapokat. Ha olyan ruha van rajtam, aminek nincs zsebe, akkor a melltartómba. Ha nincs rajtam melltartó, akkor viszont bajban vagyok, mert ha az nincs, akkor sanszos, hogy bugyi sincs, és oké, hogy rám tört a napló mánia, de azért határt kell szabni a post-it lapok elhelyezésének, mert bár nem vagyok ellensége egy kis fájdalomnak, mert adott szituban még izgalmasan is elsülhet a dolog, na de azért nehogy már egy post-it hasogassa be az intim szférámat.

Na, de már megint elkalandoztam.

Szóval ott tartottam, hogy post-it. Most joggal adhatja magát a kérdés, hogy minek nekem ilyen ósdi módszer, miért nem használom a technikát, ami tényleg mindig kéznél van és még azon se kell gondolkodni, hova dugjam. A telefonomban a jegyzeteket, diktafont, vagy a tököm tudja milyen modern kütyüt, viszont azt kell mondjam, hogy átvettem azt a szokást, miszerint a napló kézzel írva jó. Nevezzetek őskori kövületnek – itt és most közlöm, hogy bár engedélyt adtam rá, de aki mégis megteszi, annak holdlabdával repesztem szét az seggét –, mert úgy tűnik, adott dolgokban tényleg régimódi vagyok. Szeretem a kézzel írt papír látványát. A kézzel fogható napló érintését, a kézírással tömött sorokat. Találok benne valami megnyugtatót. Nosztalgikusat.

Igen ám, de ahogy az már lenni szokott, én még egy post-it jegyzetből is olyan kalandot tudok kerekíteni, hogy még.

Ahogy korábban említettem, nem szóltam senkinek se arról, hogy mit csinálok. Nem mintha titkolnivalóm lenne, mert rám aztán sok dolgot lehet mondani, csak azt nem, hogy bármi jó sztorit magamban tartanék. Meg a rosszakat se. Ha jobban belegondolok, igazából én semmit nem tartok magamban. Még azt sem, amivel kapcsolatban a többiek könyörögnek, hogy ne mondjam el.

Szóval az, hogy nem tudnak a naplóról, nem azért van, mert titkos gondolataim támadnának. Persze akadnak benne sztorik, amikről Una nem tud, és viccet is csináltam ebből a dologból, de valójában Una előtt sem úgy titkolom ezeket, hogy fejletépésre készülök, ha kiderül. Én akarom is, hogy kiderüljenek, és csak azért titkolom ezeket, mert az ilyen titkolózás poén.

Francba! Már megint elkalandoztam! Vissza a lényeghez, Luna! Post-it, post-it!

Szóval amikor rájöttem, hogy az emlékek elkezdtek letámadni, akkor rászabadultam egy papír-írószerre, és nagyjából annyi ragacsos papírt vettem, amivel ki lehetne plakátolni egy háztömböt. Aztán teltek a napok, én tettem-vettem, jöttem-mentem, csináltam a dolgomat, ahogy mindig. De közben az agyam sokszor járt a naplón, meg hogy miket kellene még leírni, és amik éppen eszembe jutottak, azokat ott helyben gyorsan felskicceltem egy papírkára.

És itt kezdődtek a problémák.

Mert az egy dolog, hogy felírtok valamit egy lapra. Igen ám, de az csak úgy ér valamit, ha utána tudjátok is, hol van az a bizonyos lap! Kapizsgáljátok már? Tudjátok, pont, mint a bevásárlólista, amit egy hétig írtok, hogy minden rákerüljön, tuti ne felejts el semmit, aztán amikor menni kell bevásárolni, hiába keresitek azt a szart, az biztos isten, hogy nincs meg. Lábat növeszt akkorra magának, vagy a fene se tudja, de szőrén-szálán eltűnik a nyomorult, bennetek meg csak két nyomasztó érzés marad.

Egy: pedig megvolt az a szarházi.

Kettő: emlékszem, hogy egy csomó dolgot felírtam rá, arra viszont nem, hogy miket!

Igen, pontosan így, ahogy sejtitek: azzal a lendülettel, ahogy felírtam az emlékeztetőket, el is hagytam őket. Ami már önmagában is elég frusztráló élmény volt, mert amikor azon töröd a fejed, hogy hol vannak a lapjaid, amikre felírtál egy csomó dolgot, amikre nem emlékszel, csak azt tudod, hogy jó sok volt belőle, az gáz. Ha viszont el is kezded keresni őket, és sehol nem találsz egy darabot se, az maga a téboly. De semmi baj, ezt az élményt is lehet fokozni. Tudjátok, mivel? Elárulom, bár szerintem sejtitek.

Ha más találja meg azokat a bizonyos papírokat.

Lássuk be, elsőre ez talán egy ártatlan dolognak tűnik, hiszen ugyan mi baj származhat abból, ha valaki megtalál egy bevásárlólistát? Esetleg talál szétszórva a házban pici fecniket, rajtuk apró semmiségekkel? Semmi. Amíg a pici fecniken apró semmiségek vannak. De amint talál valaki – teszem azt egy pukkancs lidérc – egy pici, neonrózsaszín fecnit a gyerekszobában a földön, amelyen csak annyi szerepel, hogy „Beszélni a hátsó bejáratról”, akkor mindjárt másabb a leányzó fekvése. Elvész belőle az ártatlanság és ha már itt tartunk, a humor is.

– Ezt találtam. A kiságynál.

Ember!

Úgy csapta le az a szaros kis fecnit az asztalra, hogy a szerencsétlen alól majdnem kiszaladt mind a négy lába. Sok dolgot tudnék felhozni Litch ellen, de azt el kell ismernem, hogy mint bősz atya, teljesen komolyan veszi a szerepét és úgy óvja szeme fényét, Lana babát, hogy igazából az is csoda, hogy egyáltalán betehetem a lábam a gyerekszobába. Rá ugyan nem kérdeztem, de valószínűnek tartom, hogy ebben Una keze van, mert mint szülőanya, dönthetett úgy, hogy engedélyt ad nekem Litch ellenében is. Ő meg azért csak nem teszi meg velem, elsőszámú nővérével, hogy eltilt a gyerektől.

Szóval, miután Litch lecsapta a fecnit, Una látta férje-urán, hogy itt robbanás lesz, megnézte hát, mi lehet az, amivel így ki tudtam hozni a sodrából. Becsületére váljon, hogy ő csak az egyik szemöldökét húzta fel.

– Beszélni a hátsó bejáratról – olvasta fel hangosan, majd célirányosan felém fordult, ezzel jelezve, hogy hiába vagyunk a szobában tucatnyian, ő is egyértelműen hozzám kapcsolja eme röpke irományt. – Mondd, hogy ez nem egy esti mese ötlet és én nem firtatom tovább a dolgot.

Erre nem volt nehéz válaszolni, és kivételesen még csak hazudnom sem kellett, mert tényleg nem az volt. Ezért kezemet a szívemre téve tettem le a nagyesküt:

– Nem esti mese.

– És nem is valami korai felvilágosító szarság! – forszírozta tovább Litch, piszkosul pipa pillantással.

Normál esetben erre eljátszottam volna a sértődöttet, de igazából inkább megemeltem kalapom ő fő lidérc urasága előtt, aki szemmel láthatóan kiismert már abból a szempontból, hogy tudja, imádok a szavakkal játszani. Így azonnal tudta, hogy az, hogy esküt tettem az esti mesére, nem jelenti azt, hogy nem valami más csibészségen töröm a buksimat. Szerencsére erre is nem volt a válasz.

– Ugyan, dehogy!

Láttam rajta, hogy mindjárt megkönnyebbül, de azt a bennem örök bérleménnyel rendelkező kisördög nem akarta hagyni, ezért gyorsan hozzátettem:

– Azt a tizenharmadik szülinapjára tartogatom.

Una erre felnyögött.

– Nem tanultál a Rain-féle esetből?

Erre majdnem elővettem egy másik fecnit, mert Una ezzel eszembe juttatta azt a bizonyos szülinapi zsúrt, ami azóta már városi legendává nőtte ki magát, mert egy olyan esemény, ahol vicces fotókabin helyett tinédzser felvilágosító fülkébe lehet bebocsátást (amit a retyón alakítottam ki) nyerni, csakis legendás lehet!

Szóval ezt is majdnem felírtam, de végül nem írtam, nehogy rájöjjenek, mit művelek. Csak próbáltam nagyon memorizálni, hogy ki ne menjen abból a tök fejemből.

– Dehogynem! – vágtam rá ártatlanul. – Nagyon sokat tanultam. Ezért is fogom Lana esetében sokkal, de sokkal jobban csinálni.

Nővérem csak a szemét forgatta, Litch viszont ráharapott a témára és gyanakodva kérdezte.

– Miről beszéltek? Milyen eset?

– Semmi! – Semmi!

Igen, kórusban feleltünk, méghozzá olyan tökéletes összhangban, amit egy a capella együttes is megirigyelt volna. Persze a jó öreg lidércet ezzel nem ráztuk le, de láttam rajta, hogy tudja, velem nem sokra megy, ezért inkább Unából fogja kisajtolni majd valamikor később a választ. De az engem már nem igen érdekelt, ezért ártatlan képpel felvettem az asztalba passzírozott cetlit és a zsebembe süllyesztettem, hogy meglegyen. Már épp indultam volna vígan az utamra, magamban azt ismételgetve, hogy „Felvilágosítós buli, felvilágosítós buli”, hogy el ne felejtsem, amikor – mit ad isten – Constantine csörtetett be az ajtón, alig valamivel higgadtabb stílusban, ahogy az előbb Litch tette. Egyből célba is vett, kezében egy pici papírdarabbal.

– O-óóóó.

Erre persze egyből eszembe jutott, hogy náluk is jártam, mert Ever meghívott magukhoz, hogy nézzem meg, milyen fasza tetőtéri lakásba költöztek. És hát így ahogy a pillanat tört része alatt visszavezettem, nem kizárt, hogy azt a papírfecnit akkor hagytam el, amikor a lakást körüljárva szemrevételeztem a hatalmas kandallót, előtte a kényelmes puha szőnyeggel és erről eszembe jutott egy eset, aminek elég frappáns címet adtam.

– Ez meg mi a franc? – kérdezte az orrom alá nyomva azt a bizonyos fecnit, amit voltam szíves náluk elhagyni. Rá se kellett néznem, anélkül is tudtam, mi állt rajta: „Minden fajból egy f@rok”.

Mosolyogva vettem el tőle a papírt, begyűrtem a zsebembe a másik mellé és a lehető legbájosabb hangomon megköszöntem:

– Már mindenhol kerestem, hálás vagyok, hogy visszahoztad.

Láttam a fiún, hogy nagyon akarna még valamit mondani, de végül csak annyit morgott:

– Ne beszélj a feleségemnek ilyesmiről.

Azzal faképnél hagyott.

Ekkorra már egész szép nézőközönségünk akadt, és akár véget is érhetett volna az előadás, ha nem jön be Seuso. Igen, nála is volt egy fecni. Aztán megjelent Lazarus. És Feddren. És Groth. Lassan úgy tűnt, hogy mindenki talált lapot, alakváltó és lidérc egyaránt, csak én nem.

Panaszkodhattam volna, de próbáltam elővenni tőlem megszokott pozitív szemléletet, és a dolognak azt az oldalát nézni, hogy nem egyszerűen megtalálták a feljegyzéseimet, de vissza is hozták, ahelyett, hogy egyszerűen kidobták volna őket. Ráadásul még csak le se buktam, hogy mit csinálok, mert igazából mindenki azt hitte, hogy szimplán csak megint hülye vagyok és új hobbim a polgárpukkasztó mondatok firkálása papírfecnikre és azok szisztematikus elhagyása különböző házakban és lakásokban.

Ez egyébként adott egy ötletet a minden hónap harmadik keddjén megtartandó pucér bulijaim feldobására, de ezt nem közöltem velük.

Egyébként mit gondoltok? Szerintetek feladtam a post-it emlékeztetők írását? A nagy büdös francokat! Az nem én lennék. Ha az első – második, harmadik, sokadik – apró hibánál feladom, pont a legjobb sztorijaim nem történtek volna meg velem. Nem, nem! Ilyenkor nem feladni kell, hanem tanulni belőle, pici módosítással folytatni a dolgot, és várni a csodát, hátha az a kis változtatás elég ahhoz, hogy valami másként alakuljon.

Szóval nem, kérem alássan, nem adtam fel az emlékeztetők írását. Csak visszamentem abba a papír-írószerbe egy újabb adag post-it-ért. Viszont ezúttal olyan neon színekben, hogy kiverje a retinámat, és még ha el is hagyok itt-ott egyet, meg tudjam találni a kis piszok disznókat.

Folytatódnak tehát a Luna-féle sztorik, méghozzá sok-sok fejezettel, mert baromi sok fecni gyűlt össze az elmúlt hónapokban.

Ráadásul, kár is tagadni, tudom, hogy ti is imádjátok a történeteket és alig várjátok a folytatást! Nos, akkor üdv a Luna-féle sztorik következő részeiben…

Szerző, vendégségben a blogon: Leda D'Rasi