Oké, gyerünk, tempó-tempó, folytassuk! Egyrészt mert rengeteg a mondandóm, és – bármilyen hihetetlen is – a kezem nem jár olyan gyorsan, mint a szám, másrészt pedig igyekszem a feltoluló emlékek kedvére tenni, mert bevallom, kicsit félek, mit művelnek odabent, ha nem kapják meg a nekik járó figyelmet idekint.

Ennek jegyében jöjjön most egy olyan sztori, ami biztos, hogy nem sokakkal esett meg. A fordított csavar, a visszanyaló fagyi: merthogy én bizony megharaptam egy vámpírt.

Igen, jól olvastátok. Megharaptam. Belemélyesztettem a fogam egy vérszívóba! Hozzáteszem, ő kezdte! Ok nélkül akarna a franc kannibálkondi, a vérivás sem az én zsánerem, de a színtiszta büntető szándék, na az már rendben van. Ezért aztán amikor eldurrant az agyam, nem szaroztam, haraptam. Ha jobban belegondolok, nem is egyszer! Mekkora királyság már, ugye? Kivéve, hogy az illető vérszívó egy gyerek volt.

Egy satnya, csontos, félmúmiává aszalódott, koszos, kukacos kis denevér.

Huh, azt hiszem, ez egy kis magyarázatra szorul.

Oké, kezdjük az elején, jöjjön egy kis történelemóra. Időszámításunk szerint 79-ben járunk, az egykori Római Birodalom szívében. Na? Kinek mi jut eszébe az időpontról és a helyszínről?

Semmi? Akkor tessék leülni, míg én bekarcolok nektek a képzeletbeli ellenőrzőbe egy orbitális fekete pontot, mert közlöm, hogy 79-ben döntött úgy a Vezúv, hogy durran egy mocskos nagyot, és lesöpri a térképről azokat, a tőle délre fekvő településeket, amelyeknek volt pofája az ő árnyékában kinőni.

Igen, kitaláltátok, én épp ott tébláboltam! Hát hol máshol is lehetettem volna, mint a világtörténelem egyik legnagyobb természeti katasztrófájának a kellős közepén? Elismerem, nem direkt volt. Vagyis nemcsak én, hanem igazából mi ott voltunk, mert Una is ott volt, csak egy picit odébb. Én a Vezúv alatt – méghozzá a szó legfájóbb értelmében –, míg ő távolabb, szerencsésebb szélirányban egy tengerparti városban, ahonnan mindent látott, viszont sikeresen elkerülte a láva meg az a kurva hamu is.

Most okkal merülhet fel bennetek a kérdés, miszerint hogy kerültem én pont akkor, éppen oda, és miért nem voltam Unával? Nos, hogy rövidre fogjam – mert igazából nem ez a történet lényege, bár ez is megérne egy bejegyzést –, mondjuk úgy, hogy pont előle menekültem. Csináltam valamit, amit majd egyszer elmesélek, és Una elmeállapotát akkor felmérve úgy döntöttem, kellene közénk néhány napra némi távolság, és azt hittem, egy hegy éppen megfelelő a feladatra.

Csak azt felejtettem el, hogy a Vezúv, nem szimpla hegy. Az bizony egy vulkán. Hozzáteszem, hogy csodaszép és különleges vulkán, én pedig mindig nagy rajongója voltam a hasonló különlegességeknek, arról nem is beszélve, hogy micsoda remek események zajlottak ott nagyjából száz évvel korábban, amikor a Spartacus nevű faszagyerek olyan lázadást szított, amit a rómaiak évszázadokkal később is megpróbáltak titokban tartani.

Szóval, ha már úgyis oda menekültem, és terveim szerint pár napig osztoztam az üldözöttek sorsában, akkor kihasználtam az alkalmat, hogy Spartacus emléke előtt tisztelegjek. Fel akartam menni egészen a vulkán legtetejéig; ezért mentem, mentem, mendegéltem… Persze lehet, hogy gyanút kellett volna fognom, amikor napjában többször megremegett a lábam alatt a talaj, és ha máskor nem is, hát akkor illett volna visszafordulni, amikor a hegyről mindenki lefelé menekült, és én voltam az egyetlen hülye, aki felfelé ment.

Na, de történt, ami történt. Szóval pont ott voltam, amikor a Vezúv durrant egy akkorát, ami még az istenek mércéjével mérve is világrengetőnek minősült. Óriási moraj támadt, mintha a Föld gyomra korgott volna, az addigi földrengések állandósultak, és még én, a végtelen optimista is mondtam valami olyasmit, hogy:

– Hmmm. Lehet, hogy ebből baj lesz…

Lett is! Pontosan tíz másodperccel azután, hogy eme mondat elhagyta a számat, a föld nemes egyszerűséggel eltűnt alólam. De tényleg. Nem egyszerűen szétrepedt, de megnyílt a talaj, a sziklák kettéhasadtak, a fák recsegve-ropogva dőltek ki a helyükből és fordultak be gyökerestől, lombkoronástól a hirtelen támadt mélyedésbe.

Ahogy én is.

Azért két dolgot tisztázzunk. Egy. Számos pozitív tulajdonságom mellett sajnos még én sem tudok repülni. Kettő. Attól, hogy az ember lánya halhatatlan, még nem sebezhetetlen. Ha egy vulkán dől a fejemre, az nekem is fáj. Megsérülök, eltörik ez-az, folyik a vér és a többi. És tudjátok még mi az, ami rám is hat? Hát a forró láva, és a mérges gázok.

Így visszatekintve azt hiszem ez utóbbi okozta a legtöbb kárt, mert olyanra azért még nem nagyon volt példa, hogy én elájuljak. Arra meg végképp nem, hogy többször is elájuljak. És ezeket a szégyenletes időszakokat csak a mindenhonnan szivárgó gázokra tudom visszavezetni.

Szóval zuhantam, zuhantam, majd filmszakadás. Azt nem tudom, mennyi ideig voltam kiütve, de arra tértem magamhoz, hogy teljes sötétség vesz körül, fulladozok a sok portól, és nem mellékesen úgy érzem magam, mint akit ledaráltak. Továbbra is hallottam azt a morajlást, amit odafent már megismertem, csak sokkal halkabban. Azt hiszem ez mutatta igazán, milyen mélyre kerültem a Föld gyomrába. Alig tudtam mozogni, ezért úgy döntöttem, nem erőltetem a dolgot, hagyom magam regenerálódni egy kicsit, mielőtt megpróbálom kideríteni, van-e kiút ebből a földalatti börtönből.

Ennél a pontnál tartozom egy vallomással: nem vagyok az a kétségbeesős típus, de azért ebben a szituban még én is beszartam. Nem tudom, talán a fájdalom és a vérveszteség tette – meg esetleg a teljes sötétség, vagy úgy egyáltalán a tudat, hogy isten tudja milyen mélyen vagyok eltemetve –, de tényleg rám tört a pánik. Szokatlan érzés volt, rohadt kényelmetlen meg frusztráló, és nagyon reméltem, hogy nem fogok rászokni.

Feküdtem ott viszonylagos nyugalomban – de egyáltalán nem kényelemben –, és bár akkor nem így éreztem, de utólag kiderült, hogy én jártam jobban. Odafönt sokkal, de sokkal rosszabb volt a helyzet. Ott a kénköves, lávafolyamos, hamuesős forró pokol tombolt napokon keresztül, városok tűntek el a föld színéről, a Vezúvtól délre sok-sok négyzetkilométernyi terület semmisült meg. Eközben én, a föld mélyén egy csomó dologtól védve voltam.

Eltelt néhány óra, mire úgy döntöttem, ideje kipróbálni, mennyire működik a testem. Megmozgattam a tagjaimat, és bár még nem működtek teljesen fájdalommentesen, de legalább a csontok a helyükön voltak, a vérzések elálltak, én pedig készen álltam rá, hogy megpróbálkozzam a kijutással.

Ekkor már arra is volt erőm, hogy elővegyem a tarsolyomban tartogatott jolly jokert, aminek még annál is jobban örültem, mint hogy képes voltam villámgyorsan regenerálódni. Ez pedig nem más volt, mint az, hogy tudtam fényt csinálni. Tudjátok, a holdlabdákkal.

Szóval még fekvőhelyzetemben előhívtam egy labdát, de először csak egy kicsit, hogy a szemem hozzászokjon a fényhez. Gyorsan felmértem a terepet, és kellemes meglepetés ért. Egész nagy helyem volt mozogni. Nem omlott rám a föld, nem voltam körbebástyázva, hogy csak úgy tudjak mozogni, ahogy a barlangászok teszik, amikor szűk repedéseken kell magukat keresztülpréselni. Úgy sejtettem, hogy ahogy a föld megnyílt alattam, valamiféle régi barlang vagy üreg felé repedt, és én oda pottyantam. A szintén lezuhanó fák pedig szerencsésen megakadtak fölöttem, és megvédtek minden továbbitól, ami esetleg még rám zuhant volna.

Persze ettől még ugyanúgy nem tudtam kimászni, mert az egyértelmű volt, hogy minden, ami lezuhant, el is zárta a felfelé vezető utat. Szerencsére. Mert így legalább meg se próbáltam felmászni, hogy aztán szemtől-szemben találjam magam egy lávafolyam problémájával.

Óvatosan felültem, majd lassan talpra álltam. Egész jól ment a dolog, tényleg gyorsan erőre kaptam. Csak az az egy dolog zavart, hogy amint újra talpon voltam, a levegőt szúrósnak éreztem. Kaparta a torkomat. Köhögcsélve mértem fel a terepet. Három oldalról voltam teljesen elzárva, viszont a negyedik oldalon egy járatot vettem észre, amin elindulhattam. Szűk volt és hosszú, nem láttam, hol a vége, de ez az apróság a fenét se érdekelte. Bárhová is vezet, a lényeg, hogy vezet valahová, mert nincs rosszabb az egyhelyben toporgásnál.

Elindultam hát arra, és bár nem vagyok klausztrofóbiás, de azért, amikor egyszer-egyszer diszkréten megremegett körülöttem minden, de úgy, hogy a kis kövek táncot jártak a lábamnál, fentről pedig por hullott alá, akkor azért elgondolkodtam, kihez fohászkodjak:

– Holdanyám! Te, ki odafönt vagy, ha minden igaz – mondtam neki, miközben apró lépésekkel óvakodtam előre a járatban. – Elég rég találkoztunk utoljára, szóval nem tudom, figyelsz-e egyáltalán, vagy mérhetetlen sok dolgot közepette pont nem érsz rá egyszem lányoddal foglalkozni, de jelezném, hogy elég nagy bajban vagyok. Tudod, hogy nem vagyok az a nyavalygós típus, nem kérem a segítséged minden csip-csup ügyben, de ha mondjuk ezerévente egyszer kérhetek egy kis közbeavatkozást, akkor most elfüstölném ezt a lehetőséget.

A föld megint megremegett és törmelék kezdett a fejemre potyogni.

– Remélem, ezt nem te küldted válaszként… – motyogtam, miközben a fejemet rázva megpróbáltam kirázni a hajamból a földet.

Mit ne mondjak, rossz ötlet volt. A rázástól megszédültem, az orromban elviselhetetlenné vált a szúrás, a szemem előtt pici pöttyök kezdtek ugrálni.

– Hmmm. Lehet, hogy ebből is baj lesz…

Talán le kellett volna szoknom erről a mondatról, mert valahányszor elhagyta a számat, történt valami. Először lezuhantam, most meg simán csak elterültem a földön. A holdlabda kialudt, én meg elájultam. Megint.

Valamivel később már másodszor éltem át a föld mélyén való ébredést, de legalább már nem volt ismeretlen a terep. Csináltam egy holdlabdát, feltápászkodtam és folytattam az utamat. Ekkorra már tudtam, hogy a levegővel van a baj, azzal nem stimmel valami, mert egyáltalán nem olyan volt, mint odafent. Ez a szúrós dolog, bármi legyen is, még rám is hatással volt. Mérgezett.

Mentem azért tovább, mert nem olyan családból származom én, hogy csak úgy megadjam magam holmi mérges gázoknak. Aztán a járat egyszer váratlanul véget ért, én pedig ott találtam magam egy óriási üregben. Ekkor nagyobb holdlabdát csináltam, hogy több fényem legyen, jól lássam, mi van körülöttem. Más se hiányzott, minthogy váratlanul rám ugorjon egy barlanglakó baziliszkusz vagy bármi egyéb. Akar a fene ilyen módon beszállni a táplálékláncba.

Szóval akkora fényt csináltam, amivel jó messze elláttam, de pár másodperccel később meg is bántam.

– Az istenekre!

Körülnéztem és azonnal átértékeltem a helyzetemet. A föld alatt voltam ugyan, de nem egy barlangban. Nem.

Az a hely egy kőbe vájt tömegsír volt.

A falakon kialakított polcszerű sírboltokon megszámlálhatatlan sok test feküdt szépen rendezetten egymás mellett. Nem voltak gyolcsba csavarva, sem letakarva. Úgy feküdtek ott, mintha csak aludnának. Az tisztán kivehető volt, hogy ősidők óta ott lehetnek már, viszont erre a következtetésre nem azért jutottam, mert a csontjaikkal találkoztam volna. Mert az a rengeteg maradvány nem csontváz volt, hanem testek, elszürkülve, teljesen kiszáradva, múmiává aszalódva. Férfiak és nők egyaránt, ezrével. Ruhájuk lötyögött rajtuk, anyaga elfáradva megkopott, pókháló és por lepte.

– Mi ez a hely? – megdöbbenésemben még azt is elfelejtettem, hogy csak azért találtam meg őket, mert épp a kiutat kerestem saját, nem épp rózsás helyzetemből.

Tudjátok halhatatlanként az ember sok elképzelhetetlen szituációban találja magát, így az, hogy egy igen rejtélyes temetkezési helyre bukkantam, számomra érdekes volt, nem rémisztő. De legyen bármilyen érdekes is, az én célom nem a nézelődés volt. Hanem a kiszabadulás. És most már mindjárt nagyobb reményem fűződött a dologhoz, hiszen bárkik nyugodtak is a sírboltokban, az biztos, hogy valahogy lehozták őket. Vagyis lennie kell kijáratnak!

– Na, mutasd magad, barátocskám! Tudom ám, hogy itt vagy valahol!

Körbejártam hát a termet, rejtekajtó, vagy bármi hasonló után kutatva. Csakhamar meg is találtam, amit kerestem, egy jellegtelen, boltíves folyosóbejáratot. Ha több erőm lett volna, biztos éljenezni kezdek, de őszintén szólva nem voltam valami pompás állapotban.

– Ha kijutok innen, háromnapos dévajkodással áldozok a szabadulás istenének… Bárki legyen is az – fogadtam meg azért, hogy tartsam magamban a lelket.

Arra indultam tehát tovább. Lassan haladtam, mert a folyosó nem volt egy mai darab, és tele volt törmelékkel, itt-ott pedig félig beomlott részeken kellett átpréselnem magam. Közben küszködtem a levegőhiánnyal is, egyre jobban bántott a szúrós szag.

Szédülni kezdtem, az orromat egyre inkább csípte az innen-onnan szivárgó gáz, és tudtam, hogy hamarosan megint jön egy ájulós epizód. Arra gondoltam, talán jobb lenne önként leülni, de velem az a baj, hogy időnként még magamra se hallgatok, nemhogy másra. Szóval már csak azért se ültem le – nehogy már megadjam magam, holmi mérgező gázoknak! –, a makacsság vitt tovább, aztán mégis én húztam a rövidebbet. Megbotlottam valamiben, a lábaim összeakadtak, én pedig terültem egy nagyot, és ahogy azt kell, fejjel előre ráestem egy kemény valamire. Éreztem, ahogy a homlokom felszakad, a vérem pedig csorog lefelé.

Tudtam, hogy addig megint ott maradok, amíg a szervezetem annyira ki nem üríti a mérgeket, hogy ismét bírjam egy darabig, ezért utolsó erőmet bevetve annyit még megtettem, hogy legördültem arról a kemény valamiről, amin voltam szíves landolni.

Közvetlenül mellé csusszantam, bámultam rá, de még így is kellett pár másodperc, mire felfogtam, mit látok.

Egy holttest volt az, a semmi közepén, távol a többitől, az oldalán fekve. Egy pici, aszott holttest, csomókban álló fekete hajjal, arcára száradt bőrrel, halálsikolyba dermedt, nyitott szájjal.

A világ elmosódott körülöttem, de arra emlékszem, hogy egy dolog még az ájulás előtti pillanatban is megragadta a figyelmemet: a pici holttestnek vakítóan fehér, hófehér fogai voltak.

Megnyúlt, hegyes szemfogak.

És a homlokomból szivárgó vér épp lefelé csorgott az arcán, egyenesen a nyitott szájába.

Filmszakadás. Majd arra ébredtem, hogy valami megváltozott. Eddig tisztán éreztem, hogy nincs rajtam kívül egyetlen élőlény sem a közelben. Most viszont az a baljós érzés ébresztett, hogy nem vagyok egyedül. És bármi legyen is ott, épp belőlem eszik.

Kinyitottam a szememet, és azzal szembesültem, hogy a kicsi aszott holttest épp az egyik ujjamat szopja. Azt, amelyik a legközelebb volt hozzá. De nem ám egyszerűen csak szopja, mert a pici tűhegyes fogát is használja hozzá, és most épp azon ügyködik, hogy az ujjamon keresztül szívja ki a véremet.

Nem mondom, egyébként vérszegény kísérlet volt a táplálkozásra – haha, tudom, hogy ez most stílszerű hasonlat –, nagyon erőtlenül csinálta. Mint egy gyenge kisbárány, aki még azt se tudja, hogy kell rendesen cumizni az anyja csecsét. De legyen bármilyen gyenge is, azért álljon már meg a menet, hogy a megkérdezésem nélkül belőlem lakmározik!

– Hé! – kiáltottam rá, amikor a hangomra találtam. – Micsoda dolog ez!

Elrántottam a kezem és azzal a lendülettel fel is ültem, a lehető legtávolabb húzódva a kis vérszívótól.

Vérszívó!

A szó ott visszhangzott a fejemben és akkor, miközben egy holdlabdával világosságot hoztam a folyosóra, rájöttem:

– Te vámpír vagy!

Döbbenetem nem ismert határokat, hiszen hallottunk már ilyen lényekről. Magát a fajt ismertük, ahogy minden más halhatatlan is, viszont eddig eggyel sem találkoztunk, és másoktól sem hallottuk, hogy láttak volna élő példányt.

Erre ott volt előttem, egy élő-lélegző példány… Vagy majdnem élő és lélegző, mert ahogy elnéztem, nem úgy nézett ki, mint aki olyan nagyon él. Úgy feküdt, ahogy akkor tette, amikor átbucskáztam rajta. Satnya, aszott kis teste, mint egy összetöpörödött mazsola. Bőre akár az ősöreg papirusz, végtagjait groteszk, torz tartásba húzta izmainak kiszáradása. A különbség csak annyi volt, hogy most nyitva volt a szeme. És micsoda szeme volt a kölyöknek! Mint a legfeketébb obszidián, egy apró csillagfénnyel.

Oké, oké, nevezettek nyálasnak, de esküszöm, ha láttátok volna, amit én, nektek is ez jutott volna az eszetekbe. Egyenesen rám nézett, és én szinte megkukultam, mintha megdelejezett volna a pillantása. Megesett rajta a szívem.

Miért ne? – futott át az agyamon. – Miért ne szívhatna a véremből? Hiszen csak élni akar. És én segíthetek rajta.

A gondolat olyan természetes volt, olyan magától értetődő, hogy szinte már nyújtottam a kezemet a kis fogai felé, hogy önként és dalolva szolgáljam ki az igényeit. Aztán beugrott, mi a franc van, és a gondolat ahogy jött, úgy el is tűnt.

– Kölyök! – csettintettem az orra előtt, amikor rájöttem, mit csinál. Az elmémmel játszik. – Szép próbálkozás, értékelem is az erőfeszítést, de mássz ki a fejemből, mielőtt én mászok bele a tiédbe! Ez rám nem hat! Félisten vagyok.

Érdeklődés villant a szemében, de más egyéb is történt. A szemem láttára kezdett visszatérni belé az élet. Bőre ráncossága sokat simult, fakó halott színe élettelibbé vált, arccsontjára nem simult olyan szorosan a bőr. Kicsit mintha teltebb lett volna. Kiszáradt, összehúzódott izmai felengedtek, végtagjai visszaálltak eredeti állapotukba.

Kis híján a számat is eltátottam. Mit tesz egy kis vér!

A teste kicsit rendezettebb állapotba került, de még messze volt egy egészséges gyerek küllemétől. Azért volt benne akarat, mert lassan-lassan megmozgatta kezét-lábát – esküszöm hallottam, ahogy recsegnek a kiszáradt ízületek –, majd több percnyi kínkeserves próbálkozással ülő helyzetbe tornászta magát.

Halhatatlanság meg több ezer év ide vagy oda, ilyet azért még én se láttam. Egy lény, aki halottnak tűnt, totál kiszáradtnak, pár csepp vértől úgy kelt életre, mint Jerikó rózsája.

És láss csodát, ahogy a kölyök produkcióját néztem, a fejemben összeállt a kép. A gyerek száraz volt és aszott, de valójában élt. A vér keltette életre, amiből az következik, hogy valószínűleg a vér hiánya juttatta ilyen állapotba. A halottnak tűnő testből a lélek nem tűnt el. És hát eszembe jutott, hogy láttam én már az övéhez hasonló testet.

Ezrével feküdtek abban a teremben.

Mind vámpírok lennének?

Nem sokkal később ott ültünk egymással szemben, a folyosó ellentétes oldalú falainak dőlve. Szürreális egy helyzet volt.

– Mi a neved? – kérdeztem végül.

Ő elgondolkodott. Aszott kis homloka még ráncba is szaladt, annyira erőltette a dolgot. De végül csak a fejét rázta.

– Nem tudod?

Újabb fejrázás.

– Mióta vagy itt? Hogy kerültél ide?

Hosszú hallgatás következett, végül a gyerek megszólalt. Hangja, mint a repedt cserép. Kirázott tőle a hideg.

– Nem… Nem emlékszem.

Hát, ettől nem lettem okosabb. Azt hittem, legalább megtudhatok valamit arról, mi ez az egész. Akkor még azt hittem, a kölyök agya is kiszáradt, és az emlékezetkiesés ennek az állapotnak a következménye. Hogy még nem gyógyult annyit, hogy az agya rendesen működjön, és ez csak valami átmeneti állapot. Nem is sejtettem, hogy ez a „nem emlékszem” dolog ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb…

– Hát az nagy kár – sóhajtottam. – Reméltem, hogy te tudod a kiutat innen. Jól jött volna a segítség.

– Kiút? – kérdezte értetlenkedve. Tényleg fogalma sem volt, milyen rendezvényen vagyunk.

– Igen. Nézz körbe. Ez egy folyosó a föld mélyén. Egy barlang… Vagy valami ilyesmi – azt nem tartottam jó ötletnek az orrára kötni, hogy a másik irányban ott egy óriási terem, tele a fajtársaival. Ki tudja, talán anyja, apja, testvére is ott van a sokadalomban.

Lassan jobbra-balra fordította a fejét, a gerince hátborzongatóan recsegett közben, ahogy a rég használt izmok és csontok mozgásba lendültek.

– Folyosó… – ismételte.

– Az. És te itt feküdtél. Szóval valahogy csak ide kerültél.

– Nem…

– Tudom, tudom, nem emlékszel.

– Te… Ki…?

– Ki vagyok?

Bólintás.

– A nevem Luna. Fentről zuhantam be ide, és most a kiutat keresem.

A gyerek hosszan nézett az egyik irányba. Milyen érdekes, hogy pont arra, amerre tartottam. Amerre a kijáratot reméltem. Végülis, ő fejjel pont arra feküdt, amikor megtaláltam. Lehet, hogy ő is a kijárat felé tartott, amikor elfogyott az ereje?

– Igen, arra indultam. Csak aztán összeestem. Azt hiszem idelent nem a legjobb a levegő. Te nem érzed?

Rám nézett a fél múmia fejével, mire majdnem a falba vertem a sajátomat, mekkora gyökér vagyok. Kisebb gondja is nagyobb a levegőnél.

– Aha, értem. Érzed te is, csak nem érsz rá foglalkozni vele.

Lábra álltam, és ahogy kiegyenesedtem, mindjárt megint érezni kezdtem a szúrós szagot.

– Tovább kell mennem.

Ránéztem, a szeme tele könyörgéssel. Hát hogy hagyhatnám itt? Pedig egyedül is küszködve haladtam, többet feküdtem ájultan a földön, mint amennyit talpon töltöttem. Hogy haladnék egy mozgásképtelen gyerekkel a hátamon?

– Figyelj! Visszajövök érted, rendben?

– Ne… Menj… Ne… Hagyj…

Vagyis ne menj el, ne hagyj itt.

– Egyedül gyorsabban haladok. És ha megtaláltam a kijáratot, visszajövök érted. Megígérem!

– Ne… Menj… Ne… Hagyj itt!

Francba!

– Na, figyelj, kölyök! Egy feltétellel magammal viszlek! Többet nem harapsz meg! Majd kitalálunk a vérpótlásodra valamilyen megoldást, de engem ne harapj meg! Érted?

– Igen…

– És a szavadat adod? Megesküszöl?

Bólintott.

– Mondd ki!

– Es…küszöm.

– Jól van, akkor gyere.

Elé guggoltam, hogy a hátamra tudjon mászni. Olyan könnyű volt, mint egy üres hátizsák. Ha nem érzem csont és bőr karját a nyakam köré kulcsolódni, tán észre se veszem, hogy ott van. A szája így veszélyesen közel került a nyakamhoz, szinte érezni véltem, ahogy az ott futó eret stíröli. Hátrafordultam:

– Eszedbe se jusson! – figyelmeztettem, majd elindultunk.

Így haladtunk tovább kettecskén. Egész büszke voltam magamra, de közben továbbra is kínzott az a hülye köhögés, egyre lassultam, és fogyott az erőm. Ezúttal, mivel a gyerek az én hátamon utazott, nem akartam a vagányt játszani, ezért amikor éreztem, hogy megint leterítenek a mérgek, én magam álltam meg.

– Ne ijedj meg – mondtam neki. – Most leteszlek, mert azt hiszem mindjárt megint elájulok.

Az utolsó pár szót már utálatos köhögés közepette nyögtem ki. Leültettem a kölyköt a földre, én mellé ültem, majd azzal a lendülettel már el is dőltem, és jött a „szokásos” ájulás.

És aztán mire ébredtem? Szürcsölés hangjára. Esküszöm, azt hittem, álmodom, és a kedvenc kocsmámban én magam szivattyúzom befelé a nehéz mézsört úgy, hogy a homlokom is behorpad, de aztán a valóság mégiscsak utat tört magának és rájöttem, hogy nem én szürcsölök, hanem pont fordítva. Itt most engem szivattyúznak. Már megint!

– Na, most lett elegem!

Felültem, és jobb kezemmel elkaptam a kis nyavalyást, aki a bal karomra tapadt, akár egy pióca. Az ivás úgy lefoglalta, hogy szinte transzba esett, szerintem észre se vette, hogy kiszolgáltatottá vált. Kicsi volt és könnyű, még ilyen harmatgyengén is simán keresztbefektettem az ölemben és most én mélyesztettem bele a fogamat.

– Ááááá! – kiabált, de úgy, mint akit nem harapnak, mint inkább nyúznak. Úgy tűnt, egész jól a hangjára talált. – Ez… Fáj!

– Nekem… – harapás. – …mondod? – harapás.

Nem kegyelmeztem, haraptam, ahol értem. Hiába ficánkolt, hiába akart szabadulni, én voltam az erősebb, és azt akartam, hogy megtanulja a leckét.

– Miért… Csinálod… Ezt? – jajveszékelt.

– Hogy megtanuld… – harapás. – …hogy tartsd… – harapás. – …a szavad!

Dühömben jó sokszor megharaptam a kis szarost, de amúgy semmi örömöt nem leltem benne, mert őt harapni olyan volt, mint egy olyan darab parafát, amit előtte napokig pöcegödörbe áztattak. A bőrének visszataszító állaga volt, a szagáról már nem is beszélve. Félig oszlott szagú, egyszerre édes és savanykás, egyben dohos és áporodott.

Akarta a franc megharapni. Csak büntetni akartam!

– Ne… Haragudj! Én… Csak… Éhes vagyok! Fáj… Az… Éhség…

„Éhes vagyok.” Hogy rohadjon meg ez a két szó, amit én magam is annyiszor mondtam ki, amikor még csak ketten voltunk Unával, zöldfülű kölyökként egyedül, mindentől távol, magunkra hagyatottan.

Ránéztem. Szája sarkán az én vérem csorgott. Az arcán viszont a saját könnyei.

– Nem akarok… Visszaaludni – pityeregte, miközben rám nézett azzal a fekete szemével. – Nem akarok… Megint… Holtomban… Érezni…

Kölyök volt és mégsem. Egy ki tudja hány éves gyerek, akit fajtársaival együtt halálra ítéltek, de a szerencse – vagy az istenek, sors, vagy nevezzük akárhogy – most adott neki egy esélyt. Általam.

Ha magára hagyom, az a kevés, amit eddig szerzett, gyorsan elillan belőle, és ő újra múmiává aszalódva csatlakozik a többiekhez, akiket valaki, valamiért ide száműzött és nem egyszerűen halálra, de élő enyészetre ítélt. Hallottunk már a vámpírokról, de nem láttuk őket. Eddig azt hittük, azért, mert rejtőzködnek. Most viszont, a kölyköt, meg a többieket látva bennem felötlött egy gondolat: mi van, ha nem azért nem látni őket, mert rejtőzködnek, hanem azért, mert valaki – egy rohadt nagy hatalmú valaki, talán egy, esetleg több istenség – eltüntette őket a föld színéről? De szó szerint.

Ide zárta őket, hogy itt aztán az éltető vér hiányában kiszáradva hibernálják magukat örök álomba a világ végezetéig. Ha ez így van, vajon mit vétettek, amiért ezt érdemelték? Mi lehetett az a megbocsáthatatlan, kollektív bűn, amely miatt mindenkit, férfiakat, nőket, gyerekeket válogatás nélkül küldtek ebbe a halál nélküli létezésbe? Egy egész fajt, ha minden igaz.

A kölyökre néztem. Bele a szemébe. Fogalmam se volt, hány éves lehetett, amikor a vérhiány megállította az életfolyamatait. Hét-nyolc? A sorvadás miatt nehéz volt megállapítani, de kicsi volt. Talán, ha a könyökömig ért. Tényleg ő is olyan bűnt követett el, amiért ezt érdemli? Ítéljem én is halálra, csak mert valaki más előttem már ezt tette?

Sose voltam az a példakövető fajta, főleg akkor nem, ha nem értettem egyet azzal a példával.

– Hajolj ide – mondtam neki, mielőtt meggondolhattam volna magam. Bal karommal a hátát támasztottam, a jobb csuklómat pedig odanyújtottam. – Igyál.

Hitetlenkedve nézett rám, szája széle megremegett.

– Gyerünk, csináld, mert nem mondom többször! – fenyegettem, mire megrémülve rátapadt a karomra. Azóta se tudom, hogy ezt tanítják-e nekik vagy ösztönösen csapnak le a legoptimálisabb vénára, mindenesetre úgy ivott, hogy egy csepp se ment félre. Bizarr érzés volt, ugyanakkor azt kell mondjam, hogy igazából nem volt rossz vagy fájdalmas. Inkább magával a tudattal kellett megbarátkoznom, hogy a véremmel etetek valakit.

– Azért hagyj is valamit – mondtam neki kis idő múlva. – Szükség lesz az erőmre, hogy kijussunk innen.

Becsületére legyen mondva, hogy azonnal abbahagyta, amikor rászóltam, nem kellett lefejtenem magamról. Azért így is eléggé leszívott. Hátra is dőltem, hogy pihenjek egy kicsit, és hátradőlt ő is, ugyanezért. A különbség csak annyi volt kettőnk között, hogy ő úgy nézett ki, mint egy jóllakott óvodás. Tele hassal, ajkán elégedett mosollyal hunyta le a szemét. Nyilvánvalóan az idejét se tudta, mikor érzett ilyet utoljára, én meg, ha már éltem a nagylelkű vérfelajánlással, nem akartam elvenni tőle az örömét. Hagytam hát, hadd pihenjen, miközben én is erőt gyűjtöttem.

Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, egy életteli pofi nézett rám. A kölyök teljesen helyrejött, és így már látszott, hogy a tippem is jó volt. Hét-nyolc évesnek nézett ki. Jóvágású kölyök volt, intelligens ábrázattal.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva.

– Persze – feleltem. – Úgy látom, te is.

Félénken elmosolyodott.

– Igen.

– A nevedre már emlékszel?

A mosoly eltűnt, a szája szomorúan legörbült.

– Nem.

– Bármi egyébre?

Fejrázás.

– Nem baj. Majd idővel biztos visszajönnek az emlékek – biztattam, mert közben fogalmam se volt róla, hogy azok az emlékek baromira nem jönnek vissza. Soha. – Akkor mehetünk tovább? De most már nem viszlek, jössz a lábadon.

Bólintott.

A felállás tehát megváltozott, a feladat viszont ugyanaz maradt. Kijutni. Őszinte leszek. Mire elértük a folyosó végét, átmásztunk minden szűkületen, elpakoltunk minden beomlást és nagy nehezen kikapartuk magunkat a befalazott kijáraton, annyiszor ájultam el, hogy a végén már nem is számoltam. Az első néhány után már a kölyök se vette fel. Olyankor mindig leült mellém, és megvárta, amíg magamhoz térek. Fura módon neki nem volt baja.

Jóval később gondolkodtam el a dolgon és arra jutottam, hogy tiszta hülye voltam. Eszembe se jutott, hogy talán mindössze annyit kellett volna tennem, hogy lejjebb hajolva közlekedem. Talán a gáz felfelé szállt, és lentebb kisebb volt a koncentrációja a levegőben. Hiszen akkor soha nem volt bajom, amikor a földön ültem. És az, hogy a gyerek egyszer se ájult el, szintén ezt a teóriát erősíti.

Mindegy, lényeg a lényeg, hogy nagy sokára a felszínre kerültünk. Én utána öt nap alatt találta meg Unát, aki meg akkor már tizedik napja kutatott én utánam, szóval elmondható, hogy a kalandom a föld mélyén öt teljes napig tartott.

De végül véget ért, ráadásul szerencsénkre éjszaka bukkantunk a felszínre. Nem is bántam, mert ha már egyszer saját véremet áldoztam, hogy megmentsem a gyereket, szar lett volna verőfényes napsütésre a felszínre érkezni, hogy ott meg elporladjon. Nem tudtam, mekkora utat tettünk meg, és merre vagyunk a kiindulási ponthoz, vagyis a Vezúv gyomrához képest, de aztán úgy döntöttem, hogy egyiknek sincs jelentősége. Kijutottunk és ez a lényeg.

Ott pihegtünk egymás mellett a csillagos ég alatt. Körülöttünk végtelen tér, a természet hangjai, növények illata, és mennyei friss levegő! A kölyökre néztem:

– Velem maradhatsz egy darabig, ha akarsz – ajánlottam annak biztos tudatában, hogy bárhogy kezdődött is ez a történet, Una annyira meg fog könnyebbülni, amiért nem nyiffantam ki, hogy nem fog nemet mondani a fiú pesztrálására. Ha valaki, ő amúgy is megérti, mit jelent annak a súlya, ha valakit megmentesz. Ez felelősség. Ráadásul az én esetemben elég speciális felelősség, mert a vérem ott zubogott a kölyökben is. Igaz, hogy nem az ereiben, hanem a gyomrában, de szerintem ez már részletkérdés.

Láttam rajta, hogy elgondolkodik a dolgon, de végül azt mondta:

– Azt hiszem inkább nem.

– Legyen, ahogy akarod – egyeztem bele. – És merre indulsz? Mihez akarsz kezdeni?

– Megtudom, ki vagyok…

– Ez jó terv.

– Mi történt a népemmel…

– Helyes.

– És bosszút állok azon, aki ezt tette velünk.

– Dicséretes – biztattam.

Azt már nem tettem hozzá, hogy rohadt nehéz lesz bármit is úgy kiderítenie, hogy igazából a világon semmi támpont nem áll a rendelkezésére. Hiszen még a saját nevét se tudja! Kemény fába készült vágni a fejszéjét, de hadd csinálja. Hadd járja a maga útját.

– Ha kiderítetted, mi ez az egész, és valamikor a jövőben újra találkozunk, majd meséld el nekem is, jó? Mert tényleg érdekel.

– Jó.

Hamarosan feltápászkodtunk és ki-ki indult a maga útján. Fingom nem volt, merre induljak, de úgy voltam vele, hogy tök mindegy, egyszer majdcsak elérek egy települést, onnan meg már be tudom magam tájolni. Szóval én elindultam balra, a gyerek meg jobbra. A megható búcsút kihagytuk, egyszerűen csak hátat fordítottunk egymásnak, és elindultunk. Aztán pár lépés után eszembe jutott valami és utána kiáltottam:

– Hé, kölyök!

Visszafordult.

– Nem emlékszel semmire, ezért szólok, hogy amennyire én tudom, a fajtád elég a napon. Szóval éjszaka mozogj, nappalra keress búvóhelyet.

Bólintott.

– Igyál rendszeresen, de ne ölj meg senkit, mert az nem szép dolog!

Bólintott.

– Ki se ejtsd a szádon, miféle vagy, mert meg akarnak majd ölni.

Bólintott.

– És ne bízz senkiben! Emberben se, halhatatlanban meg pláne!

Bólintott.

– Ja, igen, és ha egy mód van rá, boszorkányt soha ne bánts, mert akkor kénytelen leszek megkeresni, és saját kezűleg töröm ki a szemfogaidat!

Bólintott, majd továbbra is várakozóan nézett rám. Biztos azt hitte, hogy ennyi pofázás után még van mit mondanom, de úgy voltam vele, hogy ennyi „atyai” tanács elég lesz. Én megtettem, ami tőlem telt, a többi már rajta áll.

– Ennyi! Mehetsz!

És ő ment, vissza se nézett.

Tudjátok, tény és való, hogy annak a sok-sok dolognak, amire Una meg akart tanítani, a töredékét se sajátítottam el. Érdeklődés hiányában elmaradt a kapott információk magamévá tétele, helyettük viszont megtanultam egy rakás olyan dolgot, amit az élet példákon keresztül mutatott nekem. Ezek egyike az, hogy az évezredek alatt az életünkben felbukkant végtelen számú személyből megtanultam felismerni azokat, akiket az istenek nem csak átutazó karakterként sodortak az utunkba, hanem azért, mert nagyobb tervük van velük.

Az idők során jó szemem lett ehhez, és miközben a kis szaros a vézna lábain elindult az erdő sötétjében, hogy kipróbálja, milyen a túlélés ebben a rohadt zord világban, tudtam, hogy fogunk még találkozni. Azt nem tudtam, hol, mikor és milyen körülmények között, de arra a nyakamat tettem, hogy nem most láttuk egymást utoljára.

Nem vagyok jós, jövőbelátó képességekkel nem rendelkezem – nem is akarnék, mert szerintem az maga lenne a téboly –, mégis tudtam, hogy a fiú nem egyszerűen életben marad, és mi pedig nem csak úgy szimplán viszont látjuk majd egymást. Hanem valamilyen módon egymás életének a részesei leszünk.

És valóban.

Amikor legközelebb találkoztunk – cirka ezerpárszáz évvel később – azonnal megismertem, mégis alig akartam elhinni, hogy ő az a réges-régi gyermek.

A szeméről ismertem fel. Az a fekete, mélybe rántó örvény megmaradt, ugyanakkor meg is változott. A valaha benne lapuló gyermeki sebezhetőség helyét kérlelhetetlen szigor és akarat vette át. Mint a legfeketébb, csillogó márvány. Nemes és kőkemény. Ő is azonnal felismert, amikor pillantásunk összekapcsolódott.

Az elesett kisfiú felnőtt. Férfi lett belőle, nem is akármilyen. Igazi harcos. Túlélő. A neve is kiderült, bár nem az, ahogy a szülei nevezték. Az, amit a későbbi korok ragasztottak rá: Tempest.

És ma már az is biztos, hogy az a régi gondolat megállta a helyét. Tényleg egymás életének a részesei lettünk. Persze, mivel vámpír, minden vele való kapcsolattal a legsötétebb tilosban jártam és járok ma is. De kit érdekel?

A mi kapcsolatunk azóta is a lehető legtitkosabb…

Írta, vendégségben a blogon: Leda D'Rasi