Fantasy irodalom – nem pusztán fantasy kedvelőtől

Avagy zsánerek, amik inspirálnak

Sokan kérdezik tőlem, amikor megtudják, hogy írok: na és milyen műfajban? Ilyenkor általában elég egyértelmű a válaszom, de így jobban belegondolva, nem kellene olyan határozottan felelnem erre a kérdésre. Hisz nem csak egy zsáner kelti fel az érdeklődésemet. Ezzel nem azt mondom, hogy nem vagyok válogatós, amikor bemegyek egy könyvesboltba, de azért van négy műfaj, amiknél mindig megnézem, hogy milyen könyvet árulnak.

Fantasy

A fantasy határozottan az alap. Talán azért, mert ebben a műfajban minden lehetséges. Ha könyvet választok, vagy filmet nézek, szinte mindig ide lyukadok ki. Szeretem a világokat, ahol lények állnak egymással szemben, ahol a konfliktus nemcsak belső vívódás, hanem valódi harc is. A csaták, az erőpróbák, a tét, ami túlmutat egyetlen szereplő sorsán – ezek azok az elemek, amelyek újra és újra magukkal ragadnak. Nem véletlen, hogy a Két világ koronája is ezt az irányt képviseli, és érzem, hogy a jövőbeli történeteimben is vissza fog ez köszönni.

Krimi

A krimi furcsa kivétel az életemben. Nem olvasom, nem nézem – mégis jelen van. Az egyik barátom rengeteg beszámolót tart arról, hogy milyen krimi könyvet olvasott a legutóbb és mindig izgatottan hallgatom. Még én magam sem értem, hogy miért nem veszek a kezembe egy nyomozós, rejtélyes könyvet vagy miért nem nézek meg legalább egy filmet. Úgy érzem talán pont ez a távolság az, ami érdekessé teszi számomra: nem a részletek, hanem a gondolkodásmód, ahogyan egy rejtély felépül.

Dark fantasy

A fantasy sötétebb oldala, a dark fantasy viszont különösen közel áll hozzám. A nagymamám gyakran nem érti, hogyan tudok ilyen komor történeteket olvasni vagy nézni, de számomra ezek nem pusztán ijesztőek. Ezek kegyetlen világok, ahol nincs olyan, hogy valaki egyértelműen gonosz és valaki határozottan jó, csak túlélők és antihősök léteznek. Épp ezért érzem őket őszintének. Itt a sötétség nem díszlet, hanem része a világnak – és néha az embernek is. Szinte biztos vagyok benne, hogy jó pár könyvem lesz ebben a műfajban megírva.

Horror

A horror műfaja viszont egy olyan határt húz, amit nem szívesen lépnék át. Bár sosem olvastam vagy néztem igazán, már mások elbeszélései is elégnek bizonyulnak ahhoz, hogy éjszaka nehezebben jöjjön álom a szememre. Mégis van egy vékony határ, ahol a horror majdnem átlép a dark fantasybe – és ott már nem félelmet érzek, hanem kíváncsiságot. Hogy miért? Mert van, hogy a kettőt teljesen összekeverem és csak ha utána nézek, akkor tudom meg, hogy nem is dark fantasyt olvastam.

Ezekből a zsánerekből épül hát fel az én hangom: árnyékból és fényből, csavaros rejtélyekből és hősies próbatételekből. És talán pont ettől lesz igazán az enyém.

Van egy pillanat az ember életében – valahol harminc és negyven között –, amikor a külvilág zaja elviselhetetlenné válik. Amikor a karrier, a társadalmi elvárások, a digitális értesítések és a múlt feldolgozatlan emlékei egyetlen, követhetetlen hangzavarrá állnak össze a fejünkben. Josh Neare első regénye, a találó című Hangzavar, pontosan ebbe az életérzésbe markol bele, és onnan rántja ki az olvasót egy olyan utazásra, amely egyszerre kíméletlenül őszinte, misztikus és felszabadító.

Műfaji határok feszegetése: Több mint egy regény

A Hangzavar nem gyömöszölhető bele egyetlen kényelmes irodalmi skatulyába. Ez az egyik legnagyobb erőssége. A kötet egy különleges hibrid: egyszerre lélektani dráma, modern kereséstörténet és egy csipetnyi mágikus realizmus, amely a "hangok" metafizikáján keresztül mutatja be a valóságunkat.

A szerző bravúrosan egyensúlyoz a realitás talaján mozgó belső monológok és a szinte látomásszerű, lírai leírások között. Ez a kettősség teszi a művet egyszerre intellektuálisan izgalmassá és érzelmileg megrendítővé. Nem csupán egy történetet kapunk, hanem egy komplex atmoszférát, amelyben a csendnek éppolyan súlya van, mint a leírt szavaknak.

A harmincas-negyvenes generáció tükörképe

A könyv célközönsége elsősorban az a generáció, amely már „túl van az elején”, de még nem látja a végét. Azok a harmincasok és negyvenesek, akik már megtapasztalták a sikert és a bukást, akiknek már vannak hegeik, és akik kezdik érteni, hogy az élet nem egy egyenes vonalú fejlődési görbe, hanem sokkal inkább egy bonyolult partitúra.

Josh Neare tűpontosan ragadja meg a modern elmagányosodás és a kapcsolódási vágy ambivalenciáját. A szereplők dilemmái – a hivatástudat, a gyermekkori traumák visszhangjai, a „vajon jó helyen vagyok-e az életemben?” gyötrő kérdése – ismerősek lesznek mindenkinek, aki próbált már éjszaka, a sötétben választ kapni a saját belső hangzavarára. A regény nem ad olcsó válaszokat, nem ígér instant megvilágosodást, de felkínálja a felismerés katarzisát: nem vagy egyedül a keresésben.

A stílus: A szavak zenéje

A kézirat nyelvezete rendkívül gazdag és szenzuális. Josh Neare háttere – aki maga is próbára tette magát a művészet számos ágában a tánctól a fényképészetig – átszivárog a sorok közé. A leírások nem csupán vizuálisak; halljuk a város morajlását, érezzük a hangszerek vibrálását és a lélek rezdüléseit. A szöveg lüktetése néha gyors és feszült, máskor lelassul, lehetőséget adva az elmélyülésre.

Külön említést érdemel a könyv szerkezeti felépítése. A fejezetek nem csupán eseményeket követnek, hanem érzelmi ívet rajzolnak le, ahol a visszatérő motívumok úgy működnek, mint egy szimfónia vezérmotívumai. Ez a fajta tudatos szerkesztés az, ami kiemeli a Hangzavart az átlagos kortárs prózák közül.

Miért érdemes most a kezedbe venni?

Egy olyan korban, ahol a figyelmünket percekben és másodpercekben mérik, a Hangzavar lelassulásra és mélyfúrásra késztet. Ez a könyv egyfajta „irodalmi detox”: segít kizárni a külvilág felesleges információs zaját, hogy végre a lényegre figyelhessünk.

Az olvasót a regény elején beszippantja a rejtély: Mi okozza ezt a belső disszonanciát? Hogyan lehet a hangokból harmóniát teremteni? A cselekmény spoilermentesen annyit ígér, hogy a főhős útja során olyan helyszínekre és olyan belső tájakra juttat el minket, ahol a múlt és a jelen összeér. A transzgenerációs hatások és az egyéni felelősségvállalás témái úgy jelennek meg, hogy közben a történet sodrása mindvégig megmarad.

Záró gondolatok

Josh Neare: Hangzavar című regénye nem egy délutáni könnyed olvasmány, de nem is egy érthetetlen bölcsészmű. Ez egy őszinte vallomás az emberi lélek teherbírásáról. Ajánljuk mindazoknak, akik:

• szeretik a mély lélektani elemzéseket,
• vonzódnak a hangok világához mint metaforához,
• nem félnek szembenézni saját belső „zajaikkal”,
• és értékelik az igényes, művészi igénnyel megírt kortárs magyar prózát.

A Hangzavar elolvasása után az ember egy kicsit másképp hallgatja majd a világot. Kevesebb lesz benne a félelem a zajtól, és több a vágy a tiszta, őszinte hangok után. Ez a könyv egy meghívás egy olyan belső koncertre, ahol a zenekar te magad vagy – minden hibáddal és gyönyörűségeddel együtt.

Ne csak olvasd, érezd a ritmusát!

Írta: Kotka

Itt tudod beszerezni: https://shop.konyvmogul.hu/josh-neare-hangzavar-konyv

Ha lehunyjuk a szemünket, és megpróbáljuk elképzelni az emberiség hajnalát, a legtöbbünknek valószínűleg megjelenik egy kép a kollektív „emlékezetünkből”: egy csoportnyi ember a tűz körül. Egy eseményekkel teli nap után összegyűlnek a biztonságot nyújtó tábortűznél, a lángok narancs fénye táncol az arcukon, és közben valaki mesél. A hallgatóság nagy beleéléssel figyel: időnként nevetnek, borzonganak, vagy épp csendben maradnak – de a felszín alatt valami más is történik. Hisz nem csak a történet születik meg, hanem annál sokkal több is: a megértés, az együttérzés, a felismerés.

A történetmesélés ugyanis nem pusztán szórakoztatás. Soha nem is volt az. Már az első legendák, mítoszok, mesék is azért születtek, hogy segítsenek eligazodni a világban. Hogy a hallgató, sőt, maga a mesélő is feldolgozza mindazt, ami benne zajlik – a félelmeket, a veszteségeket, a vágyakat, a haragot, az örömöt. A tűz körüli történetek valójában terápiák voltak: fiktív köntösbe bújtatott valóságdarabok.

Ma már nem a tűz körül ülünk, hanem képernyők előtt ülve nézzük, könyvek fölé hajolva olvassuk, vagy épp fejhallgatón keresztül hallgatjuk a történeteket – de a lényeg nem változott. Még mindig ugyanazért van szükségünk rájuk: hogy megértsük önmagunkat.

Pontosan ezt teszi EREN is, amikor fantasy regényeket ír. Bár a történeteinek világa képzeletbeli, valójában nagyon is valóságos. Hisz a hőseiben ott munkálkodik az, amit minden kamasz ismer: a zűrzavar, az érzelmek vihara, és a keresés, hogy „ki is vagyok én valójában”. EREN karakterei a felnőtté válás küszöbén állva kérdéseket tesznek fel a világukról, ismerkednek a belső iránytűjükkel, harcolnak azért, amit helyesnek gondolnak, és próbálják megérteni, hogy kik ők és hol a helyük – közben pedig mi, olvasók is velük együtt járjuk be ugyanezt az érzelmi ösvényt.

Egy jól megírt fantasy nem menekülés a valóság elől, hanem annak tükre – csak épp színesebb formában. Az olvasó, miközben izgul egy csata vagy egy próbatétel kimeneteléért, valójában a saját életének kérdéseivel is szembesül. És mire becsukja a könyvet, talán egy kicsit könnyebb lesz a mellkasa. Nem feltétlenül tudja megmondani, miért – de valamit elengedett. Valamit megértett.

A történetmesélés ezért kortalan. A mai tizenéves szerző ugyanazt a belső igényt követi, mint az ősi mesemondó a tűz mellett: hogy rendet tegyen a káoszban, fényt gyújtson a sötétben, és kimondja azt, amit kimondani nehéz. A különbség csak annyi, hogy a tűz már nem a barlang mélyén parázslik – hanem fellobbanhat bárkinek a szívében, aki hagyja, hogy egy történet elérje.

Sok interjú van már a hátam mögött, sok, különböző korú és zsánerű írót, és könyves szakembert faggattam könyvekről, írásról, a hazai könyvkiadás rejtelmeiről. Ez az interjú azonban más. Különleges és egyedi, most először kérdezek ugyanis olyan szerzőt, aki máris az első könyve kiadásán dolgozik, miközben (figyelem!) mindössze tizenöt éves.

Nem véletlenül hangsúlyoztam ki a bevezetőben a korodat. Igaz ugyan, hogy vannak az országban olyanok, akiknek hozzád hasonlóan a tinédzser éveiben írása-könyve jelenik meg, de nem vagytok olyan sokan, hogy ez általánosnak legyen mondható, és ne kapja fel rá a fejét az ember, ha olyannal találkozik, aki ilyen fiatalon ilyen komoly útra lép. Te egyébként így érzed? Hogy olyan komoly útra léptél, amivel el tudnád képzelni a jövődet? Vagy korai ilyet kérdezni egy 15 évestől?

Eren: Mindenképpen az írással és történetek kitalálásával szeretnék foglalkozni felnőttként is. Már kiskorom óta történeteket találok ki, és öt éves koromban ki is mondtam, hogy ilyen irányba szeretnék menni. Akkor még azt mondtam, hogy mesefilm gyáros leszek, mert nem tudtam, hogy mi a szakma neve. Még történetek írásán kívül filmek rendezése is érdekel, és olyan egyetemre szeretnék menni, ahol filmrendezéssel foglalkozhatok. Akkor a saját könyveimből csinálnék filmet.

Most mesélj nekem kicsit arról, milyen érzés a tudat, hogy hamarosan könyved jelenik meg? Mit érzel, amikor arra gondolsz, hogy olyan dologban van részed, amibe csak kevés veled egykorú vág bele?

Eren: Örülök viszont szerintem még nem ˝fogtam fel˝ teljesen. Látom magam előtt a képet, de nehéz el is hinni, hogy meg fog történni, mert kiskorom óta arról álmodoztam, hogy megjelenik majd a könyvem, de folyton csak majd, majd, majd szóval nem könnyű felfogni, hogy a majdból hirtelen most lesz.

Ahhoz, hogy ez a könyv a boltok polcaira kerüljön, nyilván sarkalatos pont a környezet segítsége, ami nélkül ez az álom nehezen valósulhatna meg. Ez egyszerre jelenti a család támogatását, és persze a barátokét is. Hogy viszonyul a szűkebb-tágabb környezeted az írói ambícióidhoz?

Eren:  Az egész család és a barátaim támogatnak, senki sincs ellene a döntésemnek és nem próbálnak meg eltéríteni erről az irányról. A tanáraimtól is kérhettem segítséget amikor szükségem volt rá. Bár a családban volt olyan személy, aki egyszer-kétszer megemlítette, hogy felnőttként olyan munkát lenne jó választanom amiből meg tudok élni, de ezt csak nagyon ritkán említett, azt pedig senki soha nem mondta, hogy semmiképp se csináljam.

Már elérhető közelségben, hogy a könyved megvásárolható lesz webáruházakból, és a könyvesboltok kínálatában is megtalálhatják majd az érdeklődők. Mit gondolsz, milyen érzés lesz besétálni egy boltba, és meglátni a könyvedet a polcokon? Készülsz a pillanatra, amikor ez megtörténik és elmondhatod, hogy az álmod valóra vált?

Eren: Már nagyon várom. Szerintem ahogy magamat ismerem biztos, hogy akárhányszor meg fogom látni a könyvet el fogom olvasni a fülszöveget és jól meg fogom nézni a borítót, mintha soha nem láttam volna. Ezt csinálom az összes könyvvel, amit meglátok a boltban, úgy hogy már elolvastam vagy csak kinéztem. Valószínű, hogy saját könyvem sem lesz kivétel.

Addig is, amíg ez megtörténik, még sok-sok dolog van hátra, hiszen a könyvkiadás bonyolult és soklépéses folyamat. Ha jól tudom, a kéziratod a szerkesztés fázisában van, ami azt jelenti, hogy már van tapasztalatod a szerkesztővel való közös munkáról. Mesélnél arról, hogy milyen is ez pontosan? Mennyiben különbözik a valós munka attól, mint amit még az együttműködés előtt esetleg elképzeltél?

Eren: A legelején még nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz majd a közös munka, de amiket elmondtak az elején azt hittem bonyolultabb, nehezebb lesz. Nem azt mondom, hogy nagyon egyszerű, de amit elképzeltem annál könnyebb. Amúgy nagyon sokat nem is gondolkodtam rajta, mert túlságosan vártam, hogy kezdetét vegye a folyamat és amúgy sem akartam túlagyalni. Inkább hagytam, hogy fokozatosa kiderüljön. Eddig a munka nagyon izgalmas és élvezetes, már nagyon várom a következő feladatot.

Beszéljünk egy kicsit a történetedről is, amely, ha jól tudom, valójában egy könyvsorozat első része. Egy könyvet írni, egy dolog. De mindjárt sorozattal kezdeni az írói pályát nehezített terep, hiszen a sorozat tagjait összefűzni mindig erőpróbáló feladat. Már akkor is így szólt a terv, amikor a történet megszületett a fejedben? Rögtön tudtad, hogy sorozat íródik vagy ez csak menet közben dőlt el?

Eren: Akkor találtam ki, hogy minimum kettő része lesz, amikor a történet a fejemben volt. Tudtam, hogy egyes karakterek háttértörténete nem lesz világos az első részben, legfőképpen a főszereplő bátyjáénak, szóval amikor leültem, hogy írni kezdjem a történetet már akkor az eszemben volt, hogy lesz második része.

A címet még ne áruljuk el, az azonban talán nem titok, hogy a zsáner ifjúsági fantasy. Írói körökben úgy tartják, az vagy, amit először írtál. Ezt a mondást rád alkalmazva akkor kijelenthetjük, hogy a fantasy a kedvenced? Ezt olvastad/olvasod a legtöbbször? Vagy azért más zsáner is megtalálható a könyvespolcodon?

Eren: Szinte csak fantasy könyveket olvasok, de szeretem hallgatni, amikor az egyik barátnőm a krimi könyvekről beszél. Nem azt mondom, hogy rajongója vagyok a műfajnak, de egyszer olvastam egy könyvet, ami fantasy és krimi keverék volt, vagy hasonló. Sok mindent őszintén nem tudok arról a műfajról, de izgalmasan hangzik. Az biztos, hogy írni leginkább fantasy könyvet fogok, a következő négy könyv ami a fejemben van az is abban a műfajban lesz.

Belecsöppentél a hazai írók és a könyvkiadás világába. Bár még nagyon az elején vagy, sok a tanulnivaló, de lépésről lépésre haladsz, hallgatsz a szakemberek tanácsára, és teszed, amit ilyenkor kell. Épp a napokban pipálhattál ki egy újabb mérföldkövet: elkészültek az írói oldalaid a különböző közösségimédia felületeken. Ez mondhatni kötelező elem, hogy olvasótábort gyűjts, te viszont ebben egy olyan megoldást választottál, ami – igaz, nem pont írói körökben – elterjedőben van: az arc nélküli marketinget. Elmondanád néhány szóban, hogy miért ezt az utat választottad?

Eren:  A szüleim nem szeretnék, ha mutatnám az arcom, mert az veszélynek tehet ki és amúgy sem szükséges a könyvekről szóló posztokhoz az arcomat mutatni. A történet a lényeg. Tudom, hogy nem takarhatom az arcom örökre, de egy kicsit még jó lenne várni, mert még túl fiatal vagyok.

Ha már felmerült az arc nélküli marketing, akkor nem mehetünk el szó nélkül az írói neved mellett sem, ami egyértelműen jelzi, hogy az álnév választása mellett döntöttél. Egy írót legalább annyira meghatároz a neve, mint az, hogy mit ír. A legtöbben nagy gonddal választják ki, hiszen tudják, hogy ez az, amit az olvasók elsőként megjegyeznek róluk. Neked mennyire okozott gondot kitalálni, milyen név szerepeljen majd a borítóidon?

Eren:  Igazából én rengeteg nevet néztem és nagyon nehéz volt egyet választani. Amikor viszont nagy nehezen sikerült akkor mondtam az ötletem anyának, viszont ő is gondolkodott és ő találta ki az Eren nevet, ami sokkal jobb volt mint az amit én találtam ki, szóval az mellett döntöttünk.

Akár az írói ambíciódat, akár az arc nélküli marketing használatát nézzük, elmondható, hogy a törekvéseid példaként állhatnak a korosztályod tagjai előtt. Mit szólnál ahhoz, ha megtudnád, hogy egy hozzád hasonló fiatal a te munkásságodat látva döntött úgy, hogy ő is ezt az utat akarja járni?

Eren: Nagyon meglepődnék, ugyanakkor örülnék is, hogy példát mutathattam valamint sok-sok szerencsét és sikert kívánnék neki.

Végül egy kis időutazásra hívlak, és arra kérlek, üzenj valamit mondjuk a tíz évvel idősebb önmagadnak az írói léttel kapcsolatban.

Eren: Csak annyit üzennék, hogy ne hagyja abba, se akkor, se később.

Nagyon szépen köszönöm a válaszokat, igazi megtiszteltetés volt elkészíteni veled az első interjút! Sok sikert és kitartást kívánok neked az írói pályához. Repesve várom, hogy olvashassam az elkészült művet, abban pedig biztos vagyok, hogy bár ez az első közös interjúnk volt, de nem az utolsó!

Épp mostanság fordult elő velem, hogy azon kaptam magam: kicsit elég volt. Ez az érzés leginkább a közösségimédia kapcsán dolgozik bennem, ahol – tisztelet a kivételnek – nagyrészt magamutogatásból áll a világ. Abból a fajtából, aminek az a filozófiája, hogy toljuk oda dekoratív önmagunkat, mert ettől leszünk szerethetők, ismertek, sikeresek, ezáltal fogják megismerni a nevünket, ettől fognak tőlünk vásárolni és a többi... Vizuális ingerből nincs hiány, iparágak gyűjtőhelyévé vált egy-egy profil, oldal, csoport.

Ez a dolog nem tegnap kezdődött, van rá egy tippem, hogy nem is holnap fog véget érni, és abban sem vagyok biztos, hogy mára elérte volna a csúcsát, amire azt mondhatnánk: ennél jobban nem durvul el a külsőségeket méltató világszemlélet.

De talán van fény az alagút végén. Vagy mondjam inkább úgy, hogy akad ellentűz? Mert itt van a magamutogatás, a „minden a külső” szemlélet ellentétje, az arc nélküli marketing, amely egyre több követőre akad. De mit is jelent ez? Nos, pont azt, aminek hangzik. Azok, akik ezt a vonalat követik, olyan oldalakat, profilt, blogot visznek, ahol a képi anyag nem róluk szól, nem őket láttatja, vagyis működésüket, közösségépítésüket nem arra alapozzák, hogy minél szebbek, látványosabbak, csinosabbak, csábosabbak legyenek és ezzel szerezzenek követőket, érdeklődőket, nézőket, olvasókat.

Az arc nélküli marketinget képviselőket egyébként nem úgy kell elképzelni, hogy semmit nem mutatnak magukból, hogy a tartalmaikat kizárólag száraz, semmitmondó kreatív anyagok adják. Nem, nem, az arc nélküli marketingben is rengeteg potenciál van, ugyanakkor tény, hogy így összeállítani a tartalmakat nem egyszerű, hiszen a „legkönnyebb” út mindig a saját fotó, lévén, hogy az ember saját magának mindig kéznél van, mint fotó alany. De arc nélkül sincs veszve semmi, hiszen ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem tesznek közé fotót magukról, de amit igen, az sejtelmes, esetleg csak egy poharat tartó kéz, egy vízben gázoló láb, vagy naplementében készült sziluettkép formájában engednek bepillantást az emberre a tartalmak mögött. Itt is végtelen lehetőség áll rendelkezésre, csak kicsit több kreativitásra van szükség az anyagok összeállításához.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy ennek mi értelme van, amikor ez az út nehezebb is, ráadásul manapság a világ nyílegyenesen és fénysebességgel halad azon az úton, hogy az emberek mindent megmutassanak magukból és magukról? Néha, de nem túl gyakran megtörténik, hogy egy kérdés egyben az önmagára adott válasz is. Ebben az esetben az, hogy manapság a világ nyílegyenesen és fénysebességgel halad azon az úton, hogy az emberek mindent megmutassanak magukból és magukról. És ez nem biztos, hogy jól van így. Hogy ez a helyes irány, amely jobbá teszi a világot, a társadalmakat, a kapcsolatokat, az embereket. És vannak, akik ezt így látják – szerencsére egyre többen –, és megtalálták a módját, hogy a maguk egyszerű, szerény, nem harsány, nem tolakodó eszközeivel megmutassák, hogyan lehet máshogy csinálni.

Vajon ez tényleg egyfajta lázadás? Vagy ez is csak egy trend, mint oly sok minden más? Nos, nyilván nem látok bele az arctalan marketinget képviselők fejébe, csak a saját gondolataim fonalán gyárthatok elméleteket, mi vezérelheti őket.

Nem a külsejükkel szeretnének ismertségre szert tenni, hanem az eredményeikkel.

Szeretnék az identitásukat megőrizni saját és környezetük érdekében.

Olyan szakmában dolgoznak, ahol kritérium, hogy ne legyenek jelen a közösségimédiában.

Kerülni szeretnék a közösségimédiabeli támadásokat, zaklatásokat.

Így szeretnének tudatosan példát mutatni az arcnélküliség mellett és ellentábort építeni.

Egyszerűen csak így látják jónak, így kényelmesebb, nyugalmasabb a számukra a tartalomgyártás.

Valószínű, hogy az okoknak csupán a töredékét soroltam fel, de mindegy is, hány indok van még, igazság szerint nekem nagyon szimpatikus ez a vonal. Most tehát úgy állunk, hogy van a „mindent mutatok” és van a „semmit nem mutatok” tábor. A két ellentét, két véglet. Vajon elég ideig állnak-e egymással szemben ahhoz, hogy a mérleg nyelve beálljon valahová középre, egy egészséges, kiegyensúlyozott vonalra?

Ez az elkövetkezendő években fog kiderülni.

Addig is, a Mogul Kiadó legújabb szerzője – Eren (FB, Insta, TikTok: @erenaziro) – az arctalan marketinget választva képviselteti magát és írói mivoltát a közösség előtt. Kíváncsian követjük őt a közösségimédiában.

„A mai fiatalok nem olvasnak” – ezzel a mondattal sok beszélgetés indult már, de elárulom, hogy nem én szoktam ezzel indítani. Én csak reagálok, amikor valaki feldobja a témát, mert muszáj elmondanom a saját tapasztalatomat fiatalok vs. könyv tárgykörben. És igen, ahányszor hallottam a fenti mondatot, legalább annyiszor hangzott el a beszélgetés során az is, hogy „Akkor te még nem jártál Könyvhéten vagy Könyvfeszten, ahol csapatostul járnak a tinédzserek, méternyi könyvlistával a kezükben” – ez a mondat viszont már az én számat szokta elhagyni széles mosoly kíséretében, mert újra meg újra eszembe jut a látvány, ahogy az ifjú olvasók csoportokba verődve, roppant nehéz hátizsákokkal megpakolva, könyvlistát lobogtatva, csivitelve vágják át magukat a tömegen és járnak standról standra. Én pedig, bár egyszer sem láttam át a hátizsákokon, de tudtam, hogy könyvekkel van tele, és olyankor mindig arra gondoltam: nincs itt baj, kérem szépen! Az utánpótlás-olvasók szép számban képviseltetik magukat.

Mivel újra túl vagyunk egy Könyvfesztiválon, ez az állításom ismét bebizonyosodott, ezúttal viszont más is eszembe jutott. A másik oldal. Mert tini korú olvasóból nincs hiány, erről a saját szememmel győződtem meg nem egyszer. De hogy állunk az írókkal? Ők vajon hányan vannak? Vagy ebben a korban túlzás lenne azt várni, hogy megmutassa magát ez a fajta elhivatottság, és az egyéb, iskolán kívüli tinédzser elfoglaltságok helyett valaki olyan komoly tevékenységbe fektessen időt, energiát, mint amilyen az írás?

Az tény, hogy sokan már igen zsenge kortól – akár már óvodai korosztály – szigorú napirend szerint élik az életüket, egy jövőbeli cél elérése érdekében. A legismertebb példa erre a sport, legyen szó úszásról, fociról, teniszről, lovaglásról vagy bármi másról, nem ritka, hogy a gyerekek iskola előtt és után, hétvégén, szünetekben is edzésekre járnak a fejlődés és egy későbbi sikeres sportkarrier reményében. Hasonló a helyzet a zenével is, amivel kapcsolatban szintén alapkövetelmény a napi több órás gyakorlás. Nem véletlenül jött létre a „Gyakorlat teszi a mestert” mondásunk.

De vajon mi a helyzet azokkal a gyerekekkel, akik a szívük mélyén a könyvek, az íróvá válás felé húznak? Róluk aztán végképp nem hallani, amikor arról esik szó, hogy adott gyerek/fiatal milyen plusz órákat, iskolán kívüli, a jövőjével kapcsolatos feladatokat vállal. Ők vajon hányan lehetnek? És egyáltalán: ha valaki már egészen kicsi korától kezdve a könyvek bűvöletében él, mint olvasó, eszébe jut-e, hogy felnőttként könyvekkel szeretne foglalkozni és írásból megélni?

Ezen gondolaton elindulva kicsit utánanéztem, hogy állunk az ifjúsággal a hazai könyvpiacon. Mesekönyvből, ifjúsági regényből nincs hiány, ezt tudjuk. Viszont azokat általában felnőttek írják, és igen elenyésző azon kiadványok száma, amely mögött valóban gyerek-fiatal korú szerző áll. Én alig néhány ilyen korú szerzőre bukkantam, akinek a könyve fellelhető. Igaz, viszonylag gyors feltérképezést végeztem, tehát nem mondhatjuk, hogy heteket áldoztam a kiterjedt kutatómunkára a témában, de figyelembe véve, hogy az általam talált szerzők száma nem haladja meg a tízet, valószínűsíthető, hogy a további kutatás sem hozna jelentős számnövekedést.

Mivel ez a szám csak a valós könyvmegjelenéseket jelzi, így arra egyáltalán nem alkalmas, hogy ebből következtetést vonjunk le arra vonatkozóan, hányan lehetnek azok, akik irodalmi versenyekre jelentkezve teszik próbára és fejlesztik magukat, vagy csak saját kedvtelésükre, esetleg a környezetük szórakoztatására írnak történeteket. Úgy vélem, ha valami csoda folytán a valós számuk rákerülne egy papírra, mind meglepődnénk. Azon, hogy milyen sokan vannak.

Mert én úgy érzem, hogy sokan vannak.

Igaz, most nem látszanak.

A legtöbbjük – és ez nem pesszimizmus, hanem színtiszta racionalitás – nem is fog.

Mert túl rögös az út. Mert az iskola és a család más irányba tereli őket. Olyanba, amiből jól meg lehet élni. Olyanba, ami nagyobb megbecsülésnek örvend társadalmi szinten. Olyanba, amiben gördülékeny és élhető jövő állhat a gyerek előtt. Ez rosszindulat lenne? A gyermeki álmok összetiprása? Semmiképpen! Egyszerűen csak a legjobbat akarják a gyermeküknek, és a saját, racionális gondolkodásukkal nem az írói létben látják a biztos jövőt. Jogosan.

De mi a helyzet azoknál a gyerekeknél, akiknek a neve máris ott áll egy könyv borítóján? Őket nem akarták más irányba terelni? Nekik akkor nem a legjobbat akarják? Nyilván nem erről van szó! Az ő esetükben maga a könyv megjelenésének a ténye komoly családi háttértámogatást feltételez, hiszen mind jogi, mind pénzügyi segítség kellett a megjelenésekhez. Ők máshogy viszonyulnak ehhez a dologhoz és talán megtehetik, hogy segítenek valóra váltani egy álmot, hadd tapasztalja meg a gyerek, milyen érzés elérni egy célt, mert az ilyen tapasztalatokból rengeteget lehet tanulni, és ki tudja, utána talán ő maga fogja tudni eldönteni, hogy továbbra is ezt az utat akarja-e járni vagy más álmok után néz. Nem törhetünk pálcát egyik döntés fölött sem, mert egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál és mindkettőt a legjobb szándék vezérli.

Én csak azt kívánom, hogy minél több, könyvkiadásról álmodozó gyerek tapasztalja meg a támogatás azon formáját, amely segíti őt az írói pálya megvalósulásában, még ha az nem is most történik meg, hanem csak valamikor a távoli jövőben.

Mert félreértés ne essék; teljen el bármennyi idő, tegye le a voksát végül bármilyen szakma mellett, akit egyszer a tinta illata megfertőzött, annak a fejében örökre ott marad a könyvkiadás gondolata.

A nyár berobbanásával minden könyvszerető tudja, hogy elérkezik a várva-várt esemény, kezdetét veszi a 96. Ünnepi Könyvhét. Mit is jelent ez az ünnep a könyvmolyok számára? Tartsatok velem és megtudhatjátok…

Amikor a nap sugarai egyre erősebben sütnek, és a természet lüktető élete elárasztja mindennapjainkat, akkor érzékeljük igazán, hogy a nyár bizony megérkezett. Ez az időszak nemcsak a szabadság, a pihenés és a kalandok ideje, hanem egyben a könyvek kedvelőinek egyik legizgalmasabb időszaka is. Hamarosan kezdetét veszi a legnagyobb szabadtéri könyvünnep a 96. Ünnepi Könyvhét pontosan 2025. június 12-től, és négy napon át tart 2025. június 15-ig Budapesten a Vörösmarty tér, a Vigadó tér és a Duna-korzó területén, ami számos kiadó, szerző és olvasó számára jelent fantasztikus eseményt. Ahogy az évek során megszokhattuk, a négynapos rendezvényen számtalan színpadi program, könnyűzenei koncert és dedikálás teszi még színesebbé az ünneplést. A három helyszínen több, mint 150 kiállító várja az érdeklődőket, senki nem fog unatkozni, ha kilátogat a Könyvhétre.

A nyár és az olvasás kapcsolata különleges, hiszen ilyenkor több idő jut a kikapcsolódásra a mélyebb könyvélményekre, és ne feledkezzünk meg a moly.hu oldaláról sem, hátha több időnk akad jobban átböngészni a felületet vagy éppen hozzájárulni a molyközösség életéhez, és írni egy-egy értékelést kedvenc könyvünkről, ezzel segítve másokat, hogy esetleg kedvet kapjanak egy új regény olvasásához, akár a strandoláshoz, akár a nyári estékhez keressük a tökéletes olvasnivalót.

A moly.hu csapata sem tétlenkedett, ebben az időszakban is aktív szereplőként van jelen, segítve a könyvmolyokat abban, hogy minden fontos információhoz hozzáférjenek. A felület gazdag tartalommal és funkciókkal várja az érdeklődőket: itt megtalálhatók a legfrissebb hírek a Könyvhét programjairól, a kiadványokról, a szerzői eseményekről, a felhasználók véleményei és ajánlásai is könnyen elérhetők. Sőt, az aktuális Könyvheti Jegyzékben is böngészhetünk kedvünkre, ahol a mindenkori Könyvheti Jegyzék magyar nyelvű, magyar szerzőtől származó, első kiadású műveket, illetve magyar nyelvű, magyar szerzőjű művek átdogozott kiadásait, új adaptációit tartalmazza. Az idei Jegyzékre a 2025 május 1. és június 12. között megjelenő művek kerültek fel. A letöltött táblázatban kedvünkre választhatjuk ki kedvenc írónkat, és megtaláljuk a mű írója és címe mellett a műfaját, a kiadót, és az árról is kapunk információt.

A moly.hu oldalán az érdeklődők nemcsak olvasnivalókat találhatnak, hanem közösségként is megoszthatják tapasztalataikat, ajánlhatnak kedvenc könyveket, és részt vehetnek a különböző beszélgetésekben. Külön Könyvhét zónában találjuk az eseménnyel kapcsolatos információkat. Érdemes körülnézni a zónában, mert felfedezhetjük, hogy nem csak Budapesten, de például Szegeden is megrendezik a Könyvhetet és több vidéki városban is lesznek könyvprogramok. Azokról sem feledkeznek el a kiadók, akik nem tudnak részt venni az eseményen, érdemes nézni az online könyvheti akciókat, mert így azok is egy picit kivehetik a részüket az ünneplésből, akik személyesen nem lehetnek ott.

A moly mindenki számára ajtót nyit a könyvek világába, mivel számtalan beszámoló és fénykép fog megjelenni a Könyvhét zónában, érdemes követni az eseményeket 😊.

Az Ünnepi Könyvhét nem csupán a könyvkiadók és írók ünnepe, hanem kiváló lehetőség arra is, hogy az olvasók új kedvenceket találjanak, és mélyebben elmerüljenek a magyar és nemzetközi irodalom világában. A moly virtuális terében szervezett eseményei, beszélgetései és ajánlói segítenek abban, hogy mindenki megtalálja a saját stílusának és érdeklődésének leginkább megfelelő könyveket.

Előző cikkemben szót ejtettem a Moly-díjról, ahol lehetőség volt szavazni április 15-ig a tavalyi év legjobb könyvére, pontosan 3194 könyvre érkezett jelölés a moly.hu oldalán. Ezek a szavazatok összesítésre kerültek, így jöhet az utolsó forduló és elindult a Moly-díj oldalán a szavazás. A 13 kategóriába a legtöbb jelölést kapott 10-10 könyv került be, a könyvcímek mellett csak akkor jelenik meg a szavazás gombja, ha olvastuk a könyvet. A szavazatok leadási határideje 2025. június 20., úgyhogy senki ne hagyja ki a jelöléseket 😊.

Ahogy a nyár a legszebb pillanatokkal, élményekkel és könyvekkel tölt fel minket, úgy a moly.hu idén is támogatja és gazdagítja az olvasói élményt. Az Ünnepi Könyvhét közeledtével érdemes meglátogatni a molyok online világát, ahol minden információ, ajánló és közösségi esemény egy helyen található. Ez nem csupán egy online felület, hanem egy olyan közösség, ahol a könyvek és az olvasás iránti szenvedély összeköt minket.

Induljon hát a nyár és a könyvek ünnepe: fedezzük fel együtt a könyvek varázslatos világát, és tegyük még emlékezetesebbé az idei Ünnepi Könyvhét élményét!

 Írta: Vandaboszi

Álom: nulláról padlógáz, két másodperc alatt. Valóság: az írói pálya nem sprint, hanem maraton.

Az előző cikkben azt már elmeséltem, hogy tíz éves írói múltam van, és tizennégy megjelent könyvem. Ezt nem azért írom le újra, hogy megismételjem a számokat, hanem azért, hogy szemléltessem az időtávot. Több, mint tíz éve írok. Nyolc éve jelent meg az első könyvem. És azóta tizennégy könyv sorakozik a polcomon.

Ezek a számok azért fontosak, mert ebben a cikkben egy olyan tényezővel szeretnék foglalkozni, ami az első számú problémát szokta jelenteni az új írók számára. (És az első számú dolog szokott lenni, ami miatt végül feladják az írói karrierjüket.) Az IDŐ.

A cikk felütése, azt hiszem mindent elmond: az írói pálya nem sprint, hanem maraton. Ennél tökéletesebb hasonlatot nem is lehetne találni, mert ebben aztán minden benne van, amivel az írónak meg kell küzdenie az idővel kapcsolatban. Vegyük mindjárt az én példámat.

2014. májusában jött az írás sugallata, és kerek egy évbe telt az első könyvem megírása, főleg éjszakai órákban és hétvégéken történő írással (2015 nyarán-őszén készültem el). Ezt követően kezdtem el keresni az utat, hogyan-merre tovább. Első körben az én fejemben egyébként nem is a kiadás fordult meg, inkább csak annyi, hogy találjak egy olyan szakmabelit, esetleg író vagy olvasóközösséget, akiktől releváns véleményt kaphatok az írásom milyenségéről. A dolog végül máshogy alakult (bár az egy másik történet), és 2016. januárjában találkoztam későbbi kiadómmal (aki a mai napig a kiadóm). Szerződéskötést követően kezdődött meg a közös munka, amelynek gyümölcseként 2016. decemberében napvilágot látott az első könyvem.

Tehát, 2,5 év telt el az első billentyű leütésétől számítva addig, amíg a könyv elhagyta a nyomdát. Ha te most ezt az időtávolt szörnyülködve fogadod, akkor itt és most közlöm veled, hogy ez – és eddigi tapasztalatom alapján nyugodtan kijelentem – egy teljesen átlagos időtáv az első könyvvel kapcsolatban, sőt. Vagy nevezzük inkább reális időtávnak, abban az esetben, ha mindent – kézirat elkészítése, könyvpiac felmérése, kiadókeresés, szerződéskötés, kéziratgondozás, marketing stb. – kellő időráfordítással szeretnél elvégezni, és nem a gondozásmentes, összecsapott végtermék a cél.

Hogy ez szerinted hosszú idő? Nem kevés, az tény, de mihez képest?

A könyvpiac, az írói lét egy nagyon speciális módja a karrierépítésnek. Ha valamihez hasonlítani kellene, akkor leginkább az olyan szintű munkát tudnám példaként felhozni, mint amit a sportolók visznek véghez. Évek hosszú és kemény munkája előzi meg azt, hogy egyáltalán az első versenyen megmérettessék magukat. És akkor még mennyi van hátra az olimpiáig! A kettő között eltelt időben pedig minden nap tenni kell a céljukért: edzések, edzések és edzések fáradhatatlanul.

Az írói karrier az esetek legnagyobb részében (egy hozzám hasonló, ismeretlen szerző esetében, aki mögött nem állt sem végtelen kapcsolati, sem anyagi háttér) évek alatt, folyamatos (értsd: napi) munkával épülget, szép lassan, kockáról kockára. És talán most meglepetést mondok, de ez a folyamat nem ott ér véget, hogy az első könyved megjelent. Épp ellenkezőleg! Az első könyv kiadása igazából csak a kiindulópont, hiszen a munkát onnantól kell még komolyabban venni, és folyamatos írói jelenléttel – legalább évi egy könyvvel – építeni az olvasóbázist, vagyis megtartani a régi olvasókat, és melléjük új olvasókat magunkhoz vonzani.

Ez folyamatos munkát jelent, és egyáltalán nem csak írást. Manapság a közösségi média jelenlét, az írói brand építése, az olvasókkal való kapcsolattartás, a könyv/könyvek marketingének kezelése, rendezvényeken való részvétel, a kiadón keresztül a különböző szakemberekkel való munka és kapcsolattartás ugyanúgy az író munkájának részét képezik, mint a karakterek megalkotása és a történet szálainak fűzése. Mindennapos feladatok, amelyek végtelen kitartást, türelmet, elhivatottságot igényelnek, és amelyeket sürgetni nem lehet…és nem is érdemes.

Bár sokáig lehetne még ezt ragozni, és megállás nélkül két napig tudnék az időtényezőről mesélni, de azt hiszem, ennyiből már teljesen érthető, miért mondom azt, hogy „az írói pálya nem sprint, hanem maraton.” Márpedig aki maratont akar futni, annak minden lépést jól meg kell fontolni, és a saját érdekében lassú, de folyamatos tempót kell tartania. Ha túl gyorsan akarja szelni az utat, hamar feléli az erőtartalékait, kimeríti magát és kifullad. Ugyanakkor, ha meg-megáll, csak téblábol, sose halad el egy mérföldkő mellett sem, és elvész valahol útközben. A kettő között kell mindenkinek megtalálni az arany középutat, de ha rám hallgattok, akkor mindig, amikor erőt vesz rajtatok a sürgetés, a türelmetlenség, emlékeztetitek magatokat a célra. Arra, hogy a gyorsaság a minőség rovására mehet, utána pedig annál több időbe kerülhet a hibák kijavítása, mint amennyit „nyertetek” a sietséggel.

Persze, nyugodtan mondhatjátok, hogy könnyen beszélek, hiszen én ezen már rég túl vagyok. Igazatok van. De pontosan azért, mert túl vagyok rajta, érzem át, ami bennetek munkál. Hiszen egykor én is így éreztem, én sem voltam más. Sokszor erőt vett rajtam a türelmetlenség és a sürgetés, hogy miért megy minden ilyen lassan, miért, miért, miért nem lehet már a kezemben a könyv? Mára már azt is tudom, hogy itt-ott én is beleestem a „gyorsan, gyorsan, siessünk” hibájába, de persze ezt mindig csak utólag realizálja az ember, soha nem aktuális időben. Mert az író erre vágyik, az érzést akarja, hogy a könyvét a kezében tarthassa. Ez a katartikus érzés hajtja, vezérli, ami szuper dolog! Ugyanakkor ez az is, ami sok-sok olyan döntési helyzetben elsodorja, és tévútra viszi, ahol megfontoltságra lenne szükség.

 A döntés a tiétek!

 Üdv: Leda

(írta: Leda D'Rasi)

Ezzel az eljárással sohasem értettem egyet. Miután az engem fuvarozó sofőr kirakott a jellegtelen irodaépület mélygarázsában, beült mellé egy erre szakosodott ügynök, majd a Men In Blackben látott eszközhöz hasonló kütyüvel részleges memóriatörlést végzett nála, csak hogy ne tudja felidézni, hol is van a Rendkívül Titkos Ügynökség főhadiszállása.

A szerencsétlenek ezek után elfelejtették a feleségük nevét, halvány fogalmuk sem volt a házassági évfordulójuk dátumáról, és persze hasztalan próbáltak emlékezni az asszony kedvenc filmjének címére. Mindig is úgy gondoltam, jobban járnának egy sima likvidálással. A hátramaradottak élvezhetnék az özvegyi nyugdíj előnyeit, a családfő pedig afféle hősi halottként maradna meg a családi legendáriumban.

A szabályzat ellen azonban semmit sem tehettünk, különösen mi, a nagyon Különleges Ügyosztály Nagyon Különleges Ügynökei. Mi voltunk a legjobbak a terepen és természetesen az elméleti tervezésben is, de a Szervezeti és Működési Szabályzat nem tartozott a kompetenciáink közé.

A hangszigetelt lift ezúttal is sebesen emelkedett a magasba, és ahogy minden alkalommal, most is a kedvenc játékomat játszottam. Próbáltam kitalálni, hányadik emeletnél is járhatunk. A gondos alkotók ugyanis nem szereltek kijelzőt a szerkezetbe, az egyes szintek funkciója még előttünk sem volt felfedhető.

Amikor feltárult az ajtó, egyből megállapítottam, a nagyfőnök emeletére érkeztünk. Nem egyszer jártam már itt, és az volt a legizgalmasabb az ilyen esetekben, hogy minden alkalommal egy másik férfi nyújtotta felém a kezét bemutatkozásképpen, hogy ő X ügynök. Természetesen biztonsági okokból változott napról napra az aktuális igazgató személye. A valódi neveket sohasem tudtuk meg, sokra amúgy sem mentünk volna velük. Hitem szerint a mi HR-es szakembereinknek volt a legnehezebb munkája a fejlett világban, ahol egyáltalán ezt a munkakört ismerik.

A Rendkívül Titkos Ügynökség behálózta az egész világot. Nem véletlenül nem bolygót említettem, mivel egyes folyosói pletykák szerint az 51-es körzetben a földönkívüliekkel együttműködve az egész galaxisra kiterjedő szervezetet építettek ki. Ezért nem csodálkoztam annyira azon, amikor évekkel ezelőtt egy afganisztáni küldetésben elveszett bal karomat oly precízen varrták vissza, hogy jobb és erősebb lett, mint a traumát megelőzően volt.

Aktuális X ügynökként ezúttal egy joviális, erősen kopaszodó, kissé köpcös fickó funkcionált. A hierarchiát érzékeltetve nem kínált hellyel, ellenben ő belesüppedt az erre az egyetlen napra birtokolt óriási bőrfotelbe és szivarra gyújtott. Hozzám sem szólt, amíg nem sikerült végre egy hozzávetőlegesen ellipszis füstkarikát létrehoznia gyermekin csücsörítő szájjal. Ez mondjuk eltartott egy darabig, mert láthatóan nem volt kellő rutinja benne.

– Murray Nagyon Különleges Ügynök! – mondta aztán hirtelen, mintha csak eszébe jutott volna a nevem, amin füstjel-készítés közben eddig gondolkodott.

– X Vezető Nagyon Különleges Ügynök – feleltem a protokollnak megfelelően és biccentettem is hozzá hűvös eleganciával, ahogy ez nálunk, legjobb ügynökök között szokás.

– Fontos nap ez a mai – jelentette ki ábrándosan X tekintetével a hatalmas légterében semmivé foszló füstkarikákat követve.

„Neked egészen biztosan.” Nem az együttérzés volt a rám leginkább jellemző tulajdonság, de kérészéletű karriercsúcspontjáért sajnálat ébredt bennem.

Figyelemfelkeltő mondata hosszú másodperceken keresztül elvarratlanul lógott a levegőben valahol a szivarfüst és a kissé túltolt macsó parfümillat között megbújva. Megköszörültem a torkomat, jelezvén, hogy drága az időm, az ő hatásvadász performansza alatt már komplett banánköztársaságokat szabadítottam volna fel az elnyomás alól egy jól kivitelezett akcióval.

– Társat kap – mondta hirtelen X, majd vizenyős tekintetét rám emelte. Várta, milyen hatást vált ki vele.

– Parancsol? – kérdeztem, mert azt hittem, elkalandozó figyelmem miatt nem hallottam jól, amit mondott.

– Társat kap – ismételte meg X, és hogy ennek nyomatékot adjon, a harmadig sem szívott drága szivart határozott mozdulattal elnyomta, majd megnyomott egy gombot az asztalba épített tekintélyes telefonpanelen, és kiadta az utasítást. – Küldje be!

– Azt hiszem, itt valami félreértés van! – kiáltottam fel, a megengedettnél nagyobb teret engedve az érzelmeimnek. – Én egyedül dolgozom. Mindig is egyedül dolgoztam.

– Tudom – bólintott megértő mosollyal a joviális napi X. – Épp ezért ideje lesz kipróbálnia, milyen az élet párosan.

– Maga most tréfál – mondtam remegő hangon, de megtartva a decens ügynök-stílust, amit a 007-es James Bond etetett meg a fél világgal. Legszívesebben teljesen mást mondtam volna. Azt amit valódi ügynökök mondanak felindultan a valódi főnökeiknek.

– Utoljára akkor vicceltem, amikor igent mondtam a feleségemnek, aki megkérte a kezem, aztán mi lett belőle… Azóta tartózkodom az efféle felelőtlenségtől.

– X, maga és minden másik X pontosan tudja, hogy én egyedül vagyok hatékony! Én úgy tudok álcázni, hogy tűző napsütésben sem látszik még az árnyékom sem. Ez valami lefokozás akar lenni? Ha így van, mondja meg nyíltan!

– A lófaszt lefokozás! – kiáltott fel X, sutba dobva az alapvető ügynöki etikettet. – Női kvóta van, nem holmi lefokozás! A szakszervezet kibulizta, hogy darabra annyi női ügynöknek kell lennie, ahány férfinak. Ezért aztán minden férfi kap maga mellé egy nőt.

– Ez nem lehet igaz – sóhajtottam elszoruló szívvel, nekem a nőkkel világéletemben csak a bajom volt.

– Mindjárt meg is látja, mennyire igaz – bólogatott, majd mögém, vagyis az iroda ajtaja felé mutatott, amin éppen akkor lépett be a leendő társam. – Murray Nagyon Különleges Ügynök, engedje meg, hogy bemutassam M Nagyon Különleges Ügynököt.

A legrosszabbra felkészülve, nagyon lassan fordultam meg, elodázni akarván az elkerülhetetlen pillanatot. De örök igazság, hogy aminek jönnie kell, az bizony eljön. Ott állt tőlem pár lépésre a nő, akiről azt gondoltam, meg fogja keseríteni az életem minden percét. Ebben már csak azért sem bújt meg egy szemernyi túlzás sem, mert nekem valóban a munka volt az életem, minden percemet az Ügynökségnek áldoztam.

– Szia! Marie M. vagyok – mondta ő olyan hangon, amiről a legtöbb férfinak csupa pajzán dolog jut az eszébe, majd a kezét nyújtotta.

– Szia! Mason Murray – nyögtem válaszul én, és ahogy elfogadtam a kinyújtott kezet, ismeretlen érzés hullámzott végig a belsőmön. Egy titokzatos titkosügynök, hiszen még a nevét sem árulja el. Szépen vagyunk! Úgy döntöttem, ezt a feladványt majd később elemzem ki alaposan, előbb inkább szemügyre veszem új árnyékomat.

Jól állt rajta az ügynök egyen-kosztüm, de sokkal inkább el tudtam volna képzelni valami alkalmi göncben, ami megmutatja hosszú comjait és formás vállát. A fene tudja, miért, ilyen néznivalónak képzeltem a gondosan takaró szövetrengeteg mögött. Hosszú, barna hajzuhatagát feltehetően percekkel ezelőtt igazította meg egy fodrász, különben nem lett volna ennyire pontosan a helyén.

Szabályos arcának ékköve a szeme volt, amely smaragd színben ragyogott, ugyanakkor furcsa diszharmóniát kölcsönzött neki, hogy a tekintete kifejezetten szomorúságot árasztott, mint aki osztozik velem a bánatban, hogy társat kap.

– Az ismerkedést megejthetik a repülőn – törte meg a szemrevételezés ihletett pillanatát X. – Lenne egy kis meló a maguk számára Kolumbiában. A részleteket elolvashatják az önmegsemmisítő tabletjeiken, ha már a légtérben lesznek. Öröm volt a főnöküknek lenni, ha csak erre a néhány percre is…

Írta: Mason Murray