Sok interjú van már a hátam mögött, sok, különböző korú és zsánerű írót, és könyves szakembert faggattam könyvekről, írásról, a hazai könyvkiadás rejtelmeiről. Ez az interjú azonban más. Különleges és egyedi, most először kérdezek ugyanis olyan szerzőt, aki máris az első könyve kiadásán dolgozik, miközben (figyelem!) mindössze tizenöt éves.

Nem véletlenül hangsúlyoztam ki a bevezetőben a korodat. Igaz ugyan, hogy vannak az országban olyanok, akiknek hozzád hasonlóan a tinédzser éveiben írása-könyve jelenik meg, de nem vagytok olyan sokan, hogy ez általánosnak legyen mondható, és ne kapja fel rá a fejét az ember, ha olyannal találkozik, aki ilyen fiatalon ilyen komoly útra lép. Te egyébként így érzed? Hogy olyan komoly útra léptél, amivel el tudnád képzelni a jövődet? Vagy korai ilyet kérdezni egy 15 évestől?

Eren: Mindenképpen az írással és történetek kitalálásával szeretnék foglalkozni felnőttként is. Már kiskorom óta történeteket találok ki, és öt éves koromban ki is mondtam, hogy ilyen irányba szeretnék menni. Akkor még azt mondtam, hogy mesefilm gyáros leszek, mert nem tudtam, hogy mi a szakma neve. Még történetek írásán kívül filmek rendezése is érdekel, és olyan egyetemre szeretnék menni, ahol filmrendezéssel foglalkozhatok. Akkor a saját könyveimből csinálnék filmet.

Most mesélj nekem kicsit arról, milyen érzés a tudat, hogy hamarosan könyved jelenik meg? Mit érzel, amikor arra gondolsz, hogy olyan dologban van részed, amibe csak kevés veled egykorú vág bele?

Eren: Örülök viszont szerintem még nem ˝fogtam fel˝ teljesen. Látom magam előtt a képet, de nehéz el is hinni, hogy meg fog történni, mert kiskorom óta arról álmodoztam, hogy megjelenik majd a könyvem, de folyton csak majd, majd, majd szóval nem könnyű felfogni, hogy a majdból hirtelen most lesz.

Ahhoz, hogy ez a könyv a boltok polcaira kerüljön, nyilván sarkalatos pont a környezet segítsége, ami nélkül ez az álom nehezen valósulhatna meg. Ez egyszerre jelenti a család támogatását, és persze a barátokét is. Hogy viszonyul a szűkebb-tágabb környezeted az írói ambícióidhoz?

Eren:  Az egész család és a barátaim támogatnak, senki sincs ellene a döntésemnek és nem próbálnak meg eltéríteni erről az irányról. A tanáraimtól is kérhettem segítséget amikor szükségem volt rá. Bár a családban volt olyan személy, aki egyszer-kétszer megemlítette, hogy felnőttként olyan munkát lenne jó választanom amiből meg tudok élni, de ezt csak nagyon ritkán említett, azt pedig senki soha nem mondta, hogy semmiképp se csináljam.

Már elérhető közelségben, hogy a könyved megvásárolható lesz webáruházakból, és a könyvesboltok kínálatában is megtalálhatják majd az érdeklődők. Mit gondolsz, milyen érzés lesz besétálni egy boltba, és meglátni a könyvedet a polcokon? Készülsz a pillanatra, amikor ez megtörténik és elmondhatod, hogy az álmod valóra vált?

Eren: Már nagyon várom. Szerintem ahogy magamat ismerem biztos, hogy akárhányszor meg fogom látni a könyvet el fogom olvasni a fülszöveget és jól meg fogom nézni a borítót, mintha soha nem láttam volna. Ezt csinálom az összes könyvvel, amit meglátok a boltban, úgy hogy már elolvastam vagy csak kinéztem. Valószínű, hogy saját könyvem sem lesz kivétel.

Addig is, amíg ez megtörténik, még sok-sok dolog van hátra, hiszen a könyvkiadás bonyolult és soklépéses folyamat. Ha jól tudom, a kéziratod a szerkesztés fázisában van, ami azt jelenti, hogy már van tapasztalatod a szerkesztővel való közös munkáról. Mesélnél arról, hogy milyen is ez pontosan? Mennyiben különbözik a valós munka attól, mint amit még az együttműködés előtt esetleg elképzeltél?

Eren: A legelején még nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz majd a közös munka, de amiket elmondtak az elején azt hittem bonyolultabb, nehezebb lesz. Nem azt mondom, hogy nagyon egyszerű, de amit elképzeltem annál könnyebb. Amúgy nagyon sokat nem is gondolkodtam rajta, mert túlságosan vártam, hogy kezdetét vegye a folyamat és amúgy sem akartam túlagyalni. Inkább hagytam, hogy fokozatosa kiderüljön. Eddig a munka nagyon izgalmas és élvezetes, már nagyon várom a következő feladatot.

Beszéljünk egy kicsit a történetedről is, amely, ha jól tudom, valójában egy könyvsorozat első része. Egy könyvet írni, egy dolog. De mindjárt sorozattal kezdeni az írói pályát nehezített terep, hiszen a sorozat tagjait összefűzni mindig erőpróbáló feladat. Már akkor is így szólt a terv, amikor a történet megszületett a fejedben? Rögtön tudtad, hogy sorozat íródik vagy ez csak menet közben dőlt el?

Eren: Akkor találtam ki, hogy minimum kettő része lesz, amikor a történet a fejemben volt. Tudtam, hogy egyes karakterek háttértörténete nem lesz világos az első részben, legfőképpen a főszereplő bátyjáénak, szóval amikor leültem, hogy írni kezdjem a történetet már akkor az eszemben volt, hogy lesz második része.

A címet még ne áruljuk el, az azonban talán nem titok, hogy a zsáner ifjúsági fantasy. Írói körökben úgy tartják, az vagy, amit először írtál. Ezt a mondást rád alkalmazva akkor kijelenthetjük, hogy a fantasy a kedvenced? Ezt olvastad/olvasod a legtöbbször? Vagy azért más zsáner is megtalálható a könyvespolcodon?

Eren: Szinte csak fantasy könyveket olvasok, de szeretem hallgatni, amikor az egyik barátnőm a krimi könyvekről beszél. Nem azt mondom, hogy rajongója vagyok a műfajnak, de egyszer olvastam egy könyvet, ami fantasy és krimi keverék volt, vagy hasonló. Sok mindent őszintén nem tudok arról a műfajról, de izgalmasan hangzik. Az biztos, hogy írni leginkább fantasy könyvet fogok, a következő négy könyv ami a fejemben van az is abban a műfajban lesz.

Belecsöppentél a hazai írók és a könyvkiadás világába. Bár még nagyon az elején vagy, sok a tanulnivaló, de lépésről lépésre haladsz, hallgatsz a szakemberek tanácsára, és teszed, amit ilyenkor kell. Épp a napokban pipálhattál ki egy újabb mérföldkövet: elkészültek az írói oldalaid a különböző közösségimédia felületeken. Ez mondhatni kötelező elem, hogy olvasótábort gyűjts, te viszont ebben egy olyan megoldást választottál, ami – igaz, nem pont írói körökben – elterjedőben van: az arc nélküli marketinget. Elmondanád néhány szóban, hogy miért ezt az utat választottad?

Eren:  A szüleim nem szeretnék, ha mutatnám az arcom, mert az veszélynek tehet ki és amúgy sem szükséges a könyvekről szóló posztokhoz az arcomat mutatni. A történet a lényeg. Tudom, hogy nem takarhatom az arcom örökre, de egy kicsit még jó lenne várni, mert még túl fiatal vagyok.

Ha már felmerült az arc nélküli marketing, akkor nem mehetünk el szó nélkül az írói neved mellett sem, ami egyértelműen jelzi, hogy az álnév választása mellett döntöttél. Egy írót legalább annyira meghatároz a neve, mint az, hogy mit ír. A legtöbben nagy gonddal választják ki, hiszen tudják, hogy ez az, amit az olvasók elsőként megjegyeznek róluk. Neked mennyire okozott gondot kitalálni, milyen név szerepeljen majd a borítóidon?

Eren:  Igazából én rengeteg nevet néztem és nagyon nehéz volt egyet választani. Amikor viszont nagy nehezen sikerült akkor mondtam az ötletem anyának, viszont ő is gondolkodott és ő találta ki az Eren nevet, ami sokkal jobb volt mint az amit én találtam ki, szóval az mellett döntöttünk.

Akár az írói ambíciódat, akár az arc nélküli marketing használatát nézzük, elmondható, hogy a törekvéseid példaként állhatnak a korosztályod tagjai előtt. Mit szólnál ahhoz, ha megtudnád, hogy egy hozzád hasonló fiatal a te munkásságodat látva döntött úgy, hogy ő is ezt az utat akarja járni?

Eren: Nagyon meglepődnék, ugyanakkor örülnék is, hogy példát mutathattam valamint sok-sok szerencsét és sikert kívánnék neki.

Végül egy kis időutazásra hívlak, és arra kérlek, üzenj valamit mondjuk a tíz évvel idősebb önmagadnak az írói léttel kapcsolatban.

Eren: Csak annyit üzennék, hogy ne hagyja abba, se akkor, se később.

Nagyon szépen köszönöm a válaszokat, igazi megtiszteltetés volt elkészíteni veled az első interjút! Sok sikert és kitartást kívánok neked az írói pályához. Repesve várom, hogy olvashassam az elkészült művet, abban pedig biztos vagyok, hogy bár ez az első közös interjúnk volt, de nem az utolsó!

Épp mostanság fordult elő velem, hogy azon kaptam magam: kicsit elég volt. Ez az érzés leginkább a közösségimédia kapcsán dolgozik bennem, ahol – tisztelet a kivételnek – nagyrészt magamutogatásból áll a világ. Abból a fajtából, aminek az a filozófiája, hogy toljuk oda dekoratív önmagunkat, mert ettől leszünk szerethetők, ismertek, sikeresek, ezáltal fogják megismerni a nevünket, ettől fognak tőlünk vásárolni és a többi... Vizuális ingerből nincs hiány, iparágak gyűjtőhelyévé vált egy-egy profil, oldal, csoport.

Ez a dolog nem tegnap kezdődött, van rá egy tippem, hogy nem is holnap fog véget érni, és abban sem vagyok biztos, hogy mára elérte volna a csúcsát, amire azt mondhatnánk: ennél jobban nem durvul el a külsőségeket méltató világszemlélet.

De talán van fény az alagút végén. Vagy mondjam inkább úgy, hogy akad ellentűz? Mert itt van a magamutogatás, a „minden a külső” szemlélet ellentétje, az arc nélküli marketing, amely egyre több követőre akad. De mit is jelent ez? Nos, pont azt, aminek hangzik. Azok, akik ezt a vonalat követik, olyan oldalakat, profilt, blogot visznek, ahol a képi anyag nem róluk szól, nem őket láttatja, vagyis működésüket, közösségépítésüket nem arra alapozzák, hogy minél szebbek, látványosabbak, csinosabbak, csábosabbak legyenek és ezzel szerezzenek követőket, érdeklődőket, nézőket, olvasókat.

Az arc nélküli marketinget képviselőket egyébként nem úgy kell elképzelni, hogy semmit nem mutatnak magukból, hogy a tartalmaikat kizárólag száraz, semmitmondó kreatív anyagok adják. Nem, nem, az arc nélküli marketingben is rengeteg potenciál van, ugyanakkor tény, hogy így összeállítani a tartalmakat nem egyszerű, hiszen a „legkönnyebb” út mindig a saját fotó, lévén, hogy az ember saját magának mindig kéznél van, mint fotó alany. De arc nélkül sincs veszve semmi, hiszen ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem tesznek közé fotót magukról, de amit igen, az sejtelmes, esetleg csak egy poharat tartó kéz, egy vízben gázoló láb, vagy naplementében készült sziluettkép formájában engednek bepillantást az emberre a tartalmak mögött. Itt is végtelen lehetőség áll rendelkezésre, csak kicsit több kreativitásra van szükség az anyagok összeállításához.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy ennek mi értelme van, amikor ez az út nehezebb is, ráadásul manapság a világ nyílegyenesen és fénysebességgel halad azon az úton, hogy az emberek mindent megmutassanak magukból és magukról? Néha, de nem túl gyakran megtörténik, hogy egy kérdés egyben az önmagára adott válasz is. Ebben az esetben az, hogy manapság a világ nyílegyenesen és fénysebességgel halad azon az úton, hogy az emberek mindent megmutassanak magukból és magukról. És ez nem biztos, hogy jól van így. Hogy ez a helyes irány, amely jobbá teszi a világot, a társadalmakat, a kapcsolatokat, az embereket. És vannak, akik ezt így látják – szerencsére egyre többen –, és megtalálták a módját, hogy a maguk egyszerű, szerény, nem harsány, nem tolakodó eszközeivel megmutassák, hogyan lehet máshogy csinálni.

Vajon ez tényleg egyfajta lázadás? Vagy ez is csak egy trend, mint oly sok minden más? Nos, nyilván nem látok bele az arctalan marketinget képviselők fejébe, csak a saját gondolataim fonalán gyárthatok elméleteket, mi vezérelheti őket.

Nem a külsejükkel szeretnének ismertségre szert tenni, hanem az eredményeikkel.

Szeretnék az identitásukat megőrizni saját és környezetük érdekében.

Olyan szakmában dolgoznak, ahol kritérium, hogy ne legyenek jelen a közösségimédiában.

Kerülni szeretnék a közösségimédiabeli támadásokat, zaklatásokat.

Így szeretnének tudatosan példát mutatni az arcnélküliség mellett és ellentábort építeni.

Egyszerűen csak így látják jónak, így kényelmesebb, nyugalmasabb a számukra a tartalomgyártás.

Valószínű, hogy az okoknak csupán a töredékét soroltam fel, de mindegy is, hány indok van még, igazság szerint nekem nagyon szimpatikus ez a vonal. Most tehát úgy állunk, hogy van a „mindent mutatok” és van a „semmit nem mutatok” tábor. A két ellentét, két véglet. Vajon elég ideig állnak-e egymással szemben ahhoz, hogy a mérleg nyelve beálljon valahová középre, egy egészséges, kiegyensúlyozott vonalra?

Ez az elkövetkezendő években fog kiderülni.

Addig is, a Mogul Kiadó legújabb szerzője – Eren (FB, Insta, TikTok: @erenaziro) – az arctalan marketinget választva képviselteti magát és írói mivoltát a közösség előtt. Kíváncsian követjük őt a közösségimédiában.

„A mai fiatalok nem olvasnak” – ezzel a mondattal sok beszélgetés indult már, de elárulom, hogy nem én szoktam ezzel indítani. Én csak reagálok, amikor valaki feldobja a témát, mert muszáj elmondanom a saját tapasztalatomat fiatalok vs. könyv tárgykörben. És igen, ahányszor hallottam a fenti mondatot, legalább annyiszor hangzott el a beszélgetés során az is, hogy „Akkor te még nem jártál Könyvhéten vagy Könyvfeszten, ahol csapatostul járnak a tinédzserek, méternyi könyvlistával a kezükben” – ez a mondat viszont már az én számat szokta elhagyni széles mosoly kíséretében, mert újra meg újra eszembe jut a látvány, ahogy az ifjú olvasók csoportokba verődve, roppant nehéz hátizsákokkal megpakolva, könyvlistát lobogtatva, csivitelve vágják át magukat a tömegen és járnak standról standra. Én pedig, bár egyszer sem láttam át a hátizsákokon, de tudtam, hogy könyvekkel van tele, és olyankor mindig arra gondoltam: nincs itt baj, kérem szépen! Az utánpótlás-olvasók szép számban képviseltetik magukat.

Mivel újra túl vagyunk egy Könyvfesztiválon, ez az állításom ismét bebizonyosodott, ezúttal viszont más is eszembe jutott. A másik oldal. Mert tini korú olvasóból nincs hiány, erről a saját szememmel győződtem meg nem egyszer. De hogy állunk az írókkal? Ők vajon hányan vannak? Vagy ebben a korban túlzás lenne azt várni, hogy megmutassa magát ez a fajta elhivatottság, és az egyéb, iskolán kívüli tinédzser elfoglaltságok helyett valaki olyan komoly tevékenységbe fektessen időt, energiát, mint amilyen az írás?

Az tény, hogy sokan már igen zsenge kortól – akár már óvodai korosztály – szigorú napirend szerint élik az életüket, egy jövőbeli cél elérése érdekében. A legismertebb példa erre a sport, legyen szó úszásról, fociról, teniszről, lovaglásról vagy bármi másról, nem ritka, hogy a gyerekek iskola előtt és után, hétvégén, szünetekben is edzésekre járnak a fejlődés és egy későbbi sikeres sportkarrier reményében. Hasonló a helyzet a zenével is, amivel kapcsolatban szintén alapkövetelmény a napi több órás gyakorlás. Nem véletlenül jött létre a „Gyakorlat teszi a mestert” mondásunk.

De vajon mi a helyzet azokkal a gyerekekkel, akik a szívük mélyén a könyvek, az íróvá válás felé húznak? Róluk aztán végképp nem hallani, amikor arról esik szó, hogy adott gyerek/fiatal milyen plusz órákat, iskolán kívüli, a jövőjével kapcsolatos feladatokat vállal. Ők vajon hányan lehetnek? És egyáltalán: ha valaki már egészen kicsi korától kezdve a könyvek bűvöletében él, mint olvasó, eszébe jut-e, hogy felnőttként könyvekkel szeretne foglalkozni és írásból megélni?

Ezen gondolaton elindulva kicsit utánanéztem, hogy állunk az ifjúsággal a hazai könyvpiacon. Mesekönyvből, ifjúsági regényből nincs hiány, ezt tudjuk. Viszont azokat általában felnőttek írják, és igen elenyésző azon kiadványok száma, amely mögött valóban gyerek-fiatal korú szerző áll. Én alig néhány ilyen korú szerzőre bukkantam, akinek a könyve fellelhető. Igaz, viszonylag gyors feltérképezést végeztem, tehát nem mondhatjuk, hogy heteket áldoztam a kiterjedt kutatómunkára a témában, de figyelembe véve, hogy az általam talált szerzők száma nem haladja meg a tízet, valószínűsíthető, hogy a további kutatás sem hozna jelentős számnövekedést.

Mivel ez a szám csak a valós könyvmegjelenéseket jelzi, így arra egyáltalán nem alkalmas, hogy ebből következtetést vonjunk le arra vonatkozóan, hányan lehetnek azok, akik irodalmi versenyekre jelentkezve teszik próbára és fejlesztik magukat, vagy csak saját kedvtelésükre, esetleg a környezetük szórakoztatására írnak történeteket. Úgy vélem, ha valami csoda folytán a valós számuk rákerülne egy papírra, mind meglepődnénk. Azon, hogy milyen sokan vannak.

Mert én úgy érzem, hogy sokan vannak.

Igaz, most nem látszanak.

A legtöbbjük – és ez nem pesszimizmus, hanem színtiszta racionalitás – nem is fog.

Mert túl rögös az út. Mert az iskola és a család más irányba tereli őket. Olyanba, amiből jól meg lehet élni. Olyanba, ami nagyobb megbecsülésnek örvend társadalmi szinten. Olyanba, amiben gördülékeny és élhető jövő állhat a gyerek előtt. Ez rosszindulat lenne? A gyermeki álmok összetiprása? Semmiképpen! Egyszerűen csak a legjobbat akarják a gyermeküknek, és a saját, racionális gondolkodásukkal nem az írói létben látják a biztos jövőt. Jogosan.

De mi a helyzet azoknál a gyerekeknél, akiknek a neve máris ott áll egy könyv borítóján? Őket nem akarták más irányba terelni? Nekik akkor nem a legjobbat akarják? Nyilván nem erről van szó! Az ő esetükben maga a könyv megjelenésének a ténye komoly családi háttértámogatást feltételez, hiszen mind jogi, mind pénzügyi segítség kellett a megjelenésekhez. Ők máshogy viszonyulnak ehhez a dologhoz és talán megtehetik, hogy segítenek valóra váltani egy álmot, hadd tapasztalja meg a gyerek, milyen érzés elérni egy célt, mert az ilyen tapasztalatokból rengeteget lehet tanulni, és ki tudja, utána talán ő maga fogja tudni eldönteni, hogy továbbra is ezt az utat akarja-e járni vagy más álmok után néz. Nem törhetünk pálcát egyik döntés fölött sem, mert egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál és mindkettőt a legjobb szándék vezérli.

Én csak azt kívánom, hogy minél több, könyvkiadásról álmodozó gyerek tapasztalja meg a támogatás azon formáját, amely segíti őt az írói pálya megvalósulásában, még ha az nem is most történik meg, hanem csak valamikor a távoli jövőben.

Mert félreértés ne essék; teljen el bármennyi idő, tegye le a voksát végül bármilyen szakma mellett, akit egyszer a tinta illata megfertőzött, annak a fejében örökre ott marad a könyvkiadás gondolata.

A nyár berobbanásával minden könyvszerető tudja, hogy elérkezik a várva-várt esemény, kezdetét veszi a 96. Ünnepi Könyvhét. Mit is jelent ez az ünnep a könyvmolyok számára? Tartsatok velem és megtudhatjátok…

Amikor a nap sugarai egyre erősebben sütnek, és a természet lüktető élete elárasztja mindennapjainkat, akkor érzékeljük igazán, hogy a nyár bizony megérkezett. Ez az időszak nemcsak a szabadság, a pihenés és a kalandok ideje, hanem egyben a könyvek kedvelőinek egyik legizgalmasabb időszaka is. Hamarosan kezdetét veszi a legnagyobb szabadtéri könyvünnep a 96. Ünnepi Könyvhét pontosan 2025. június 12-től, és négy napon át tart 2025. június 15-ig Budapesten a Vörösmarty tér, a Vigadó tér és a Duna-korzó területén, ami számos kiadó, szerző és olvasó számára jelent fantasztikus eseményt. Ahogy az évek során megszokhattuk, a négynapos rendezvényen számtalan színpadi program, könnyűzenei koncert és dedikálás teszi még színesebbé az ünneplést. A három helyszínen több, mint 150 kiállító várja az érdeklődőket, senki nem fog unatkozni, ha kilátogat a Könyvhétre.

A nyár és az olvasás kapcsolata különleges, hiszen ilyenkor több idő jut a kikapcsolódásra a mélyebb könyvélményekre, és ne feledkezzünk meg a moly.hu oldaláról sem, hátha több időnk akad jobban átböngészni a felületet vagy éppen hozzájárulni a molyközösség életéhez, és írni egy-egy értékelést kedvenc könyvünkről, ezzel segítve másokat, hogy esetleg kedvet kapjanak egy új regény olvasásához, akár a strandoláshoz, akár a nyári estékhez keressük a tökéletes olvasnivalót.

A moly.hu csapata sem tétlenkedett, ebben az időszakban is aktív szereplőként van jelen, segítve a könyvmolyokat abban, hogy minden fontos információhoz hozzáférjenek. A felület gazdag tartalommal és funkciókkal várja az érdeklődőket: itt megtalálhatók a legfrissebb hírek a Könyvhét programjairól, a kiadványokról, a szerzői eseményekről, a felhasználók véleményei és ajánlásai is könnyen elérhetők. Sőt, az aktuális Könyvheti Jegyzékben is böngészhetünk kedvünkre, ahol a mindenkori Könyvheti Jegyzék magyar nyelvű, magyar szerzőtől származó, első kiadású műveket, illetve magyar nyelvű, magyar szerzőjű művek átdogozott kiadásait, új adaptációit tartalmazza. Az idei Jegyzékre a 2025 május 1. és június 12. között megjelenő művek kerültek fel. A letöltött táblázatban kedvünkre választhatjuk ki kedvenc írónkat, és megtaláljuk a mű írója és címe mellett a műfaját, a kiadót, és az árról is kapunk információt.

A moly.hu oldalán az érdeklődők nemcsak olvasnivalókat találhatnak, hanem közösségként is megoszthatják tapasztalataikat, ajánlhatnak kedvenc könyveket, és részt vehetnek a különböző beszélgetésekben. Külön Könyvhét zónában találjuk az eseménnyel kapcsolatos információkat. Érdemes körülnézni a zónában, mert felfedezhetjük, hogy nem csak Budapesten, de például Szegeden is megrendezik a Könyvhetet és több vidéki városban is lesznek könyvprogramok. Azokról sem feledkeznek el a kiadók, akik nem tudnak részt venni az eseményen, érdemes nézni az online könyvheti akciókat, mert így azok is egy picit kivehetik a részüket az ünneplésből, akik személyesen nem lehetnek ott.

A moly mindenki számára ajtót nyit a könyvek világába, mivel számtalan beszámoló és fénykép fog megjelenni a Könyvhét zónában, érdemes követni az eseményeket 😊.

Az Ünnepi Könyvhét nem csupán a könyvkiadók és írók ünnepe, hanem kiváló lehetőség arra is, hogy az olvasók új kedvenceket találjanak, és mélyebben elmerüljenek a magyar és nemzetközi irodalom világában. A moly virtuális terében szervezett eseményei, beszélgetései és ajánlói segítenek abban, hogy mindenki megtalálja a saját stílusának és érdeklődésének leginkább megfelelő könyveket.

Előző cikkemben szót ejtettem a Moly-díjról, ahol lehetőség volt szavazni április 15-ig a tavalyi év legjobb könyvére, pontosan 3194 könyvre érkezett jelölés a moly.hu oldalán. Ezek a szavazatok összesítésre kerültek, így jöhet az utolsó forduló és elindult a Moly-díj oldalán a szavazás. A 13 kategóriába a legtöbb jelölést kapott 10-10 könyv került be, a könyvcímek mellett csak akkor jelenik meg a szavazás gombja, ha olvastuk a könyvet. A szavazatok leadási határideje 2025. június 20., úgyhogy senki ne hagyja ki a jelöléseket 😊.

Ahogy a nyár a legszebb pillanatokkal, élményekkel és könyvekkel tölt fel minket, úgy a moly.hu idén is támogatja és gazdagítja az olvasói élményt. Az Ünnepi Könyvhét közeledtével érdemes meglátogatni a molyok online világát, ahol minden információ, ajánló és közösségi esemény egy helyen található. Ez nem csupán egy online felület, hanem egy olyan közösség, ahol a könyvek és az olvasás iránti szenvedély összeköt minket.

Induljon hát a nyár és a könyvek ünnepe: fedezzük fel együtt a könyvek varázslatos világát, és tegyük még emlékezetesebbé az idei Ünnepi Könyvhét élményét!

 Írta: Vandaboszi

Álom: nulláról padlógáz, két másodperc alatt. Valóság: az írói pálya nem sprint, hanem maraton.

Az előző cikkben azt már elmeséltem, hogy tíz éves írói múltam van, és tizennégy megjelent könyvem. Ezt nem azért írom le újra, hogy megismételjem a számokat, hanem azért, hogy szemléltessem az időtávot. Több, mint tíz éve írok. Nyolc éve jelent meg az első könyvem. És azóta tizennégy könyv sorakozik a polcomon.

Ezek a számok azért fontosak, mert ebben a cikkben egy olyan tényezővel szeretnék foglalkozni, ami az első számú problémát szokta jelenteni az új írók számára. (És az első számú dolog szokott lenni, ami miatt végül feladják az írói karrierjüket.) Az IDŐ.

A cikk felütése, azt hiszem mindent elmond: az írói pálya nem sprint, hanem maraton. Ennél tökéletesebb hasonlatot nem is lehetne találni, mert ebben aztán minden benne van, amivel az írónak meg kell küzdenie az idővel kapcsolatban. Vegyük mindjárt az én példámat.

2014. májusában jött az írás sugallata, és kerek egy évbe telt az első könyvem megírása, főleg éjszakai órákban és hétvégéken történő írással (2015 nyarán-őszén készültem el). Ezt követően kezdtem el keresni az utat, hogyan-merre tovább. Első körben az én fejemben egyébként nem is a kiadás fordult meg, inkább csak annyi, hogy találjak egy olyan szakmabelit, esetleg író vagy olvasóközösséget, akiktől releváns véleményt kaphatok az írásom milyenségéről. A dolog végül máshogy alakult (bár az egy másik történet), és 2016. januárjában találkoztam későbbi kiadómmal (aki a mai napig a kiadóm). Szerződéskötést követően kezdődött meg a közös munka, amelynek gyümölcseként 2016. decemberében napvilágot látott az első könyvem.

Tehát, 2,5 év telt el az első billentyű leütésétől számítva addig, amíg a könyv elhagyta a nyomdát. Ha te most ezt az időtávolt szörnyülködve fogadod, akkor itt és most közlöm veled, hogy ez – és eddigi tapasztalatom alapján nyugodtan kijelentem – egy teljesen átlagos időtáv az első könyvvel kapcsolatban, sőt. Vagy nevezzük inkább reális időtávnak, abban az esetben, ha mindent – kézirat elkészítése, könyvpiac felmérése, kiadókeresés, szerződéskötés, kéziratgondozás, marketing stb. – kellő időráfordítással szeretnél elvégezni, és nem a gondozásmentes, összecsapott végtermék a cél.

Hogy ez szerinted hosszú idő? Nem kevés, az tény, de mihez képest?

A könyvpiac, az írói lét egy nagyon speciális módja a karrierépítésnek. Ha valamihez hasonlítani kellene, akkor leginkább az olyan szintű munkát tudnám példaként felhozni, mint amit a sportolók visznek véghez. Évek hosszú és kemény munkája előzi meg azt, hogy egyáltalán az első versenyen megmérettessék magukat. És akkor még mennyi van hátra az olimpiáig! A kettő között eltelt időben pedig minden nap tenni kell a céljukért: edzések, edzések és edzések fáradhatatlanul.

Az írói karrier az esetek legnagyobb részében (egy hozzám hasonló, ismeretlen szerző esetében, aki mögött nem állt sem végtelen kapcsolati, sem anyagi háttér) évek alatt, folyamatos (értsd: napi) munkával épülget, szép lassan, kockáról kockára. És talán most meglepetést mondok, de ez a folyamat nem ott ér véget, hogy az első könyved megjelent. Épp ellenkezőleg! Az első könyv kiadása igazából csak a kiindulópont, hiszen a munkát onnantól kell még komolyabban venni, és folyamatos írói jelenléttel – legalább évi egy könyvvel – építeni az olvasóbázist, vagyis megtartani a régi olvasókat, és melléjük új olvasókat magunkhoz vonzani.

Ez folyamatos munkát jelent, és egyáltalán nem csak írást. Manapság a közösségi média jelenlét, az írói brand építése, az olvasókkal való kapcsolattartás, a könyv/könyvek marketingének kezelése, rendezvényeken való részvétel, a kiadón keresztül a különböző szakemberekkel való munka és kapcsolattartás ugyanúgy az író munkájának részét képezik, mint a karakterek megalkotása és a történet szálainak fűzése. Mindennapos feladatok, amelyek végtelen kitartást, türelmet, elhivatottságot igényelnek, és amelyeket sürgetni nem lehet…és nem is érdemes.

Bár sokáig lehetne még ezt ragozni, és megállás nélkül két napig tudnék az időtényezőről mesélni, de azt hiszem, ennyiből már teljesen érthető, miért mondom azt, hogy „az írói pálya nem sprint, hanem maraton.” Márpedig aki maratont akar futni, annak minden lépést jól meg kell fontolni, és a saját érdekében lassú, de folyamatos tempót kell tartania. Ha túl gyorsan akarja szelni az utat, hamar feléli az erőtartalékait, kimeríti magát és kifullad. Ugyanakkor, ha meg-megáll, csak téblábol, sose halad el egy mérföldkő mellett sem, és elvész valahol útközben. A kettő között kell mindenkinek megtalálni az arany középutat, de ha rám hallgattok, akkor mindig, amikor erőt vesz rajtatok a sürgetés, a türelmetlenség, emlékeztetitek magatokat a célra. Arra, hogy a gyorsaság a minőség rovására mehet, utána pedig annál több időbe kerülhet a hibák kijavítása, mint amennyit „nyertetek” a sietséggel.

Persze, nyugodtan mondhatjátok, hogy könnyen beszélek, hiszen én ezen már rég túl vagyok. Igazatok van. De pontosan azért, mert túl vagyok rajta, érzem át, ami bennetek munkál. Hiszen egykor én is így éreztem, én sem voltam más. Sokszor erőt vett rajtam a türelmetlenség és a sürgetés, hogy miért megy minden ilyen lassan, miért, miért, miért nem lehet már a kezemben a könyv? Mára már azt is tudom, hogy itt-ott én is beleestem a „gyorsan, gyorsan, siessünk” hibájába, de persze ezt mindig csak utólag realizálja az ember, soha nem aktuális időben. Mert az író erre vágyik, az érzést akarja, hogy a könyvét a kezében tarthassa. Ez a katartikus érzés hajtja, vezérli, ami szuper dolog! Ugyanakkor ez az is, ami sok-sok olyan döntési helyzetben elsodorja, és tévútra viszi, ahol megfontoltságra lenne szükség.

 A döntés a tiétek!

 Üdv: Leda

(írta: Leda D'Rasi)

Ezzel az eljárással sohasem értettem egyet. Miután az engem fuvarozó sofőr kirakott a jellegtelen irodaépület mélygarázsában, beült mellé egy erre szakosodott ügynök, majd a Men In Blackben látott eszközhöz hasonló kütyüvel részleges memóriatörlést végzett nála, csak hogy ne tudja felidézni, hol is van a Rendkívül Titkos Ügynökség főhadiszállása.

A szerencsétlenek ezek után elfelejtették a feleségük nevét, halvány fogalmuk sem volt a házassági évfordulójuk dátumáról, és persze hasztalan próbáltak emlékezni az asszony kedvenc filmjének címére. Mindig is úgy gondoltam, jobban járnának egy sima likvidálással. A hátramaradottak élvezhetnék az özvegyi nyugdíj előnyeit, a családfő pedig afféle hősi halottként maradna meg a családi legendáriumban.

A szabályzat ellen azonban semmit sem tehettünk, különösen mi, a nagyon Különleges Ügyosztály Nagyon Különleges Ügynökei. Mi voltunk a legjobbak a terepen és természetesen az elméleti tervezésben is, de a Szervezeti és Működési Szabályzat nem tartozott a kompetenciáink közé.

A hangszigetelt lift ezúttal is sebesen emelkedett a magasba, és ahogy minden alkalommal, most is a kedvenc játékomat játszottam. Próbáltam kitalálni, hányadik emeletnél is járhatunk. A gondos alkotók ugyanis nem szereltek kijelzőt a szerkezetbe, az egyes szintek funkciója még előttünk sem volt felfedhető.

Amikor feltárult az ajtó, egyből megállapítottam, a nagyfőnök emeletére érkeztünk. Nem egyszer jártam már itt, és az volt a legizgalmasabb az ilyen esetekben, hogy minden alkalommal egy másik férfi nyújtotta felém a kezét bemutatkozásképpen, hogy ő X ügynök. Természetesen biztonsági okokból változott napról napra az aktuális igazgató személye. A valódi neveket sohasem tudtuk meg, sokra amúgy sem mentünk volna velük. Hitem szerint a mi HR-es szakembereinknek volt a legnehezebb munkája a fejlett világban, ahol egyáltalán ezt a munkakört ismerik.

A Rendkívül Titkos Ügynökség behálózta az egész világot. Nem véletlenül nem bolygót említettem, mivel egyes folyosói pletykák szerint az 51-es körzetben a földönkívüliekkel együttműködve az egész galaxisra kiterjedő szervezetet építettek ki. Ezért nem csodálkoztam annyira azon, amikor évekkel ezelőtt egy afganisztáni küldetésben elveszett bal karomat oly precízen varrták vissza, hogy jobb és erősebb lett, mint a traumát megelőzően volt.

Aktuális X ügynökként ezúttal egy joviális, erősen kopaszodó, kissé köpcös fickó funkcionált. A hierarchiát érzékeltetve nem kínált hellyel, ellenben ő belesüppedt az erre az egyetlen napra birtokolt óriási bőrfotelbe és szivarra gyújtott. Hozzám sem szólt, amíg nem sikerült végre egy hozzávetőlegesen ellipszis füstkarikát létrehoznia gyermekin csücsörítő szájjal. Ez mondjuk eltartott egy darabig, mert láthatóan nem volt kellő rutinja benne.

– Murray Nagyon Különleges Ügynök! – mondta aztán hirtelen, mintha csak eszébe jutott volna a nevem, amin füstjel-készítés közben eddig gondolkodott.

– X Vezető Nagyon Különleges Ügynök – feleltem a protokollnak megfelelően és biccentettem is hozzá hűvös eleganciával, ahogy ez nálunk, legjobb ügynökök között szokás.

– Fontos nap ez a mai – jelentette ki ábrándosan X tekintetével a hatalmas légterében semmivé foszló füstkarikákat követve.

„Neked egészen biztosan.” Nem az együttérzés volt a rám leginkább jellemző tulajdonság, de kérészéletű karriercsúcspontjáért sajnálat ébredt bennem.

Figyelemfelkeltő mondata hosszú másodperceken keresztül elvarratlanul lógott a levegőben valahol a szivarfüst és a kissé túltolt macsó parfümillat között megbújva. Megköszörültem a torkomat, jelezvén, hogy drága az időm, az ő hatásvadász performansza alatt már komplett banánköztársaságokat szabadítottam volna fel az elnyomás alól egy jól kivitelezett akcióval.

– Társat kap – mondta hirtelen X, majd vizenyős tekintetét rám emelte. Várta, milyen hatást vált ki vele.

– Parancsol? – kérdeztem, mert azt hittem, elkalandozó figyelmem miatt nem hallottam jól, amit mondott.

– Társat kap – ismételte meg X, és hogy ennek nyomatékot adjon, a harmadig sem szívott drága szivart határozott mozdulattal elnyomta, majd megnyomott egy gombot az asztalba épített tekintélyes telefonpanelen, és kiadta az utasítást. – Küldje be!

– Azt hiszem, itt valami félreértés van! – kiáltottam fel, a megengedettnél nagyobb teret engedve az érzelmeimnek. – Én egyedül dolgozom. Mindig is egyedül dolgoztam.

– Tudom – bólintott megértő mosollyal a joviális napi X. – Épp ezért ideje lesz kipróbálnia, milyen az élet párosan.

– Maga most tréfál – mondtam remegő hangon, de megtartva a decens ügynök-stílust, amit a 007-es James Bond etetett meg a fél világgal. Legszívesebben teljesen mást mondtam volna. Azt amit valódi ügynökök mondanak felindultan a valódi főnökeiknek.

– Utoljára akkor vicceltem, amikor igent mondtam a feleségemnek, aki megkérte a kezem, aztán mi lett belőle… Azóta tartózkodom az efféle felelőtlenségtől.

– X, maga és minden másik X pontosan tudja, hogy én egyedül vagyok hatékony! Én úgy tudok álcázni, hogy tűző napsütésben sem látszik még az árnyékom sem. Ez valami lefokozás akar lenni? Ha így van, mondja meg nyíltan!

– A lófaszt lefokozás! – kiáltott fel X, sutba dobva az alapvető ügynöki etikettet. – Női kvóta van, nem holmi lefokozás! A szakszervezet kibulizta, hogy darabra annyi női ügynöknek kell lennie, ahány férfinak. Ezért aztán minden férfi kap maga mellé egy nőt.

– Ez nem lehet igaz – sóhajtottam elszoruló szívvel, nekem a nőkkel világéletemben csak a bajom volt.

– Mindjárt meg is látja, mennyire igaz – bólogatott, majd mögém, vagyis az iroda ajtaja felé mutatott, amin éppen akkor lépett be a leendő társam. – Murray Nagyon Különleges Ügynök, engedje meg, hogy bemutassam M Nagyon Különleges Ügynököt.

A legrosszabbra felkészülve, nagyon lassan fordultam meg, elodázni akarván az elkerülhetetlen pillanatot. De örök igazság, hogy aminek jönnie kell, az bizony eljön. Ott állt tőlem pár lépésre a nő, akiről azt gondoltam, meg fogja keseríteni az életem minden percét. Ebben már csak azért sem bújt meg egy szemernyi túlzás sem, mert nekem valóban a munka volt az életem, minden percemet az Ügynökségnek áldoztam.

– Szia! Marie M. vagyok – mondta ő olyan hangon, amiről a legtöbb férfinak csupa pajzán dolog jut az eszébe, majd a kezét nyújtotta.

– Szia! Mason Murray – nyögtem válaszul én, és ahogy elfogadtam a kinyújtott kezet, ismeretlen érzés hullámzott végig a belsőmön. Egy titokzatos titkosügynök, hiszen még a nevét sem árulja el. Szépen vagyunk! Úgy döntöttem, ezt a feladványt majd később elemzem ki alaposan, előbb inkább szemügyre veszem új árnyékomat.

Jól állt rajta az ügynök egyen-kosztüm, de sokkal inkább el tudtam volna képzelni valami alkalmi göncben, ami megmutatja hosszú comjait és formás vállát. A fene tudja, miért, ilyen néznivalónak képzeltem a gondosan takaró szövetrengeteg mögött. Hosszú, barna hajzuhatagát feltehetően percekkel ezelőtt igazította meg egy fodrász, különben nem lett volna ennyire pontosan a helyén.

Szabályos arcának ékköve a szeme volt, amely smaragd színben ragyogott, ugyanakkor furcsa diszharmóniát kölcsönzött neki, hogy a tekintete kifejezetten szomorúságot árasztott, mint aki osztozik velem a bánatban, hogy társat kap.

– Az ismerkedést megejthetik a repülőn – törte meg a szemrevételezés ihletett pillanatát X. – Lenne egy kis meló a maguk számára Kolumbiában. A részleteket elolvashatják az önmegsemmisítő tabletjeiken, ha már a légtérben lesznek. Öröm volt a főnöküknek lenni, ha csak erre a néhány percre is…

Írta: Mason Murray

Igen, jól olvastátok, a cím nem túlzás és nem is lódítás: valaki el tudta érni, hogy a fél májam kapituláljon. Egy halandó. Ráadásul egy olyan buli keretében, amilyet egyetlen puccos, New York-beli diszkó, bár, és lebuj sem tud nyújtani. Elmondom, hogy volt, oké?

Egyszer volt, hol nem volt – nem is olyan régen, sőt, szinte tegnapelőtt – volt egy álmos kis város Alaszkában, amit úgy hívtak, hogy Aveck. 2016-ban vitt minket oda a jó sorsunk, amikor jött egy üzi a kódexben, hogy induljunk legújabb nővérünk, Healy keresésére. Meg is találtuk – az egy baromi jó sztori volt! –, hogy aztán fasza kis kalamajka keveredjen belőle – az meg még annál is bombasztikusabb történet! –, de most igazából nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Aveck-ben olyan dolog történt, amire nem számítottam: megtaláltam eddigi legjobb bulihelyemet éééééés legújabb bulipajtásomat. Mindezt egy olyan városban, aminek a lélekszáma 362 fő. (Bár lehet, hogy azóta már nem annyi, mert mindig hóolvadás után tartanak létszámellenőrzést és időnként hiányzik valaki.) Összehasonlításként csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy New Yorkban egy felkapottabb bárban többen fordulnak meg egy este alatt, szóval egy egész városnak a 362 az rohadt kevés. Semmi, nyista, nuku. Én meg, mint erősen szociális igényű egyén, általában ott szoktam jól érezni magam, ahol emberek vannak, nyüzsgés, hangzavar és események. Ezért meglepő, hogy Aveck foghíjas lélekszámú városában, egy olyan helyen, amit valaki az istenek hátsókerjében összetákolt pottyantós budi mögötti gazos terület kellős közepébe rakott le, olyan otthonosan érzem magam, mintha ott költött volna ki a gólya.

Első ottani látogatásunk rövidre, de annál izgalmasabbra sikerült, én pedig már akkor mondtam Unának, hogy szimpi nekem a hely, telket kéne venni a környéken. Ő azt felelte, hogy részéről hajrá. De eme könnyed hozzájáruló magatartást ne vegyétek ám az engedékenység jelének! Vezírem merő fricskának szánta, mert azt hitte, erre az agymenésemre gondolkodás nélkül adhatja áldását, lévén, hogy úgyse lesz belőle semmi. Hozzáteszem, teljesen jogosan gondolta ezt, tudván, hogy anno, a kontinensbeli vándorlásaink alatt naponta nyavalyogtam, amiért picsán csípett a kullancs, meg az ilyen-olyan vérszívók, aztán meg szent esküvel fogadtam meg, hogy a büdös életben nem pisilek a szabadban. Ezen esküm dőlt tehát meg 2016-ban.

Healy-ért valamikor márciusban mentünk el, aztán nekem, az abból kerekedő buli végeztével, olyan július-augusztus táján akadt időm egy kirándulásra. Akkoriban jutott eszembe megint Aveck. Egyrészt azért, mert azidőtájt az Amerika-féle beton és bitumendzsungelek úgy olvadoztak a napon, mint a fagyi, és én igaz, hogy halhatatlan vagyok, viszont hiányzik rólam a teflonbevonat, szóval én sem vagyok hőálló. És bár nagy rajongója vagyok a lenge ruházatnak, de van az évnek olyan időszaka, amikor az ember nem tud elég lengén felöltözni ahhoz, hogy ne süljön ropogósra és dögöljön meg a napon. Egy szó, mint száz, hűvösebb helyre vágytam, és mit ad isten, Healy pont akkor kezdte emlegetni, hogy vissza szeretne menni Aveck-be. Megnézni, hogyan mennek ott a dolgok, az ottani barátai jól vannak-e, illetve nagyon szeretett volna köszönetet mondani nekik a sok segítségért. Ezen gondolatához Seuso is csatlakozott, ő meg úgy gondolta, hogy egy rakás hasznos holmit visz hálája jeléül a város lakóinak, akik vigyáztak szíve szottyaira, amíg ő a szerelmes, ámde önérzetében sértett lidércfiút játszotta (de ez megint egy másik sztori). Szóval, miután ők ezt kettecskén megbeszélték, Una és Litch meg engedélyezték az eltávot, én a tőlem telhető legpofátlanabb módon közöltem, hogy velük tartok. Erre azért volt szükség, mert a kutya se hívott, pedig menni akartam.

Felkerekedtünk hát, visszamentünk Alaszkába, ahol voltak nagy összeborulások, mesélések, kivel-mi történt, mióta nem találkoztak és bla-bla-bla, az eseményeknek az a része nem az én sztorim. Az enyém az, ami azután jött, hogy Seusóék végre hazahúzták a csíkot és ott hagytak engem Rozsomák Morris kis hegyi házikójában, amit nagyjából egy évvel korábban Healy vett birtokba és pofozott ki. De az, hogy oda vackoltam be magam, nyilván nem azt jelenti, hogy ott kívántam bemohásodni. Nem azért mentem oda. A fő okom az volt, hogy hűvösebb időre vágytam, de azért nem adtam fel a reményt, hogy azon kívül is történik velem valami jó, mint hogy elkerül a hőguta.

Miután belaktam a kecót – mivel nagyjából tizenöt négyzetméterről beszélünk, az egész beletelt vagy két és fél percbe – úgy döntöttem, ideje visszamenni a városba és felkeresni azt a helyet, ami első látásra a szívembe zárta magát. Tíz perccel később ott álltam a neves cégtábla előtt, amelyen ez állt: „Sue Kocsmája – Aveck Origo.” Ez végtelenül szimpatikus volt nekem, a helyiek intelligenciájának jeleként fogtam fel, mert lássuk be, a kocsma mindenhol a központ, csak baromi kevés helyen ismerik ezt el ilyen nyíltan. Reménykedve léptem hát be, hogy felfedezzem magamnak a terepet, immár szabadon, amolyan Lunás módon.

Nem először jártam ott amúgy, mert márciusban, amikor Healy-t kerestük, naná, hogy az első, amit megtaláltam a városban, az a kocsma volt. És neeeem, ezúttal nem azért, mert a buli járt volna a fejemben. Hiszem és vallom, hogy a kocsmák az információszerzés Mekkái – ez történelmileg bizonyított tény és én voltam az, aki bizonyította! –, ezért nem volt kérdés, hogy ott kezdem a puhatolózást a helyiektől.  

– Jó napot! – kurjantottam el magam, amint beléptem az ajtón. – Szép itt maguknál. Mondják csak! A tavasznak ebben a szakában nyílnak-e már a farpofák a réten?

Nálam ez egy tök általános nyitómondat, ami egyrész szórakoztató, másrészt informatív. Sok mindent le lehet belőle szűrni arról, aki hallja. És hát eddigi tapasztalataim szerint, ha máskor-máshol ejtek meg egy ilyen nyilvánvalóan elmebeteg beszólást, ott kezdődik a minimum, hogy még a tücskök is befejezik a ciripelést a meglepetéstől. Aveck lakói előtt viszont le a kalappal, mert az ott tartózkodók közül nem, hogy senki nem kapta fel a fejét vagy nézett rám megbotránkozva, de a pult mögött poharakat törölgető őszes asszonyság keze még csak meg se állt a munkában ennek hallatán.

– Lányom – nézett rám komolyan. – Nem ismerlek, de ahogy így rád nézek, egy dologban máris biztos vagyok.

– Éspedig?

Halál komolyan arra számítottam, hogy azt fogja mondani, azonnali hatállyal verjem agyon a stylistomat – ugyanis épp akkori kedvenc szettemet viseltem, ami fekete tütüből, csíkos zokniból, tornacipőből és egy „Mit nekem Yoda, az erő velem van, basszátok meg!” feliratú pólóból állt –, de nem így történt. Lazán csak annyit mondott:

– Baromi messziről jöhettél, mert száz mérföldnyire van a legközelebbi diliház, ahonnan ide ehetett a rosseb…

– Nocsak! Ezt így ránézésből? – vigyorogtam, mert láttam, hogy emberemre akadtam. – Sok bolondot lát errefelé?

– Ez itt Aveck.

Így indult Sue-val való kapcsolatom, ami ezek után is a kölcsönös őszinteségen és kendőzetlen szóhasználaton alapult. Nekem ez egyébként tökéletesen megfelelt, sőt, nagyon nagyra becsültem, hogy a halandónak van vér a pucájában azután is így beszélni velem, hogy megtudta, miféle vagyok. Nem esett se hanyatt, se térdre a tudattól, hogy olyannal beszél, aki simán ott lehetett volna Stonehenge alapkőletételénél.

Utólag egyébként elgondolkodtam rajta és arra jutottam, hogy Sue magának kereste a baj. Egyrészt, mert ezzel a mondatával azt az érzetet ültette el a fejemben, hogy Aveck a dilinyósok gyűjtőtégelye, márpedig ahol dilisek vannak, ott én csak otthon érezhetem magam, másrészt pedig azért, mert nem sokkal később olyan is elhagyta a száját, hogy aki Alaszkában be akar illeszkedni annak innia meg ölnie kell, és mivel a régi szép időkben ez volt a két kedvenc elfoglaltságom, ott motoszkált bennem az az érzés, hogy adjak Aveck-nek egy esélyt és menjek vissza…

Visszatértem tehát, ezúttal egyedül, felügyelet és vigyázó szemek nélkül és immár teljesen rutinosan csattogtam be az ajtón, ami nyár lévén tárva-nyitva volt. A kocsma amúgy nagy alapterülettel rendelkező, egyterű helyiség volt. Megvolt vagy nyolcvan négyzetméter. Ez a befogadóképesség számomra minden bizonyítéknál jobban alátámasztotta, hogy azért van szükség ekkora helyiségre, mert a vendégkör ki is tölti azt. Azt egyelőre nem tudtam, hogy Sue milyen piát árul, de azon se lepődtem volna meg, ha olyan lőrével itatná a vendégeit, ami kollektív vakságot okoz. Ezt az elméletemet arra alapoztam, hogy mindenki tök otthonosan mozgott egy olyan helyiségben, ami úgy volt berendezve, mintha egy lomokkal tömött kukásautó egy orbitálisan zuborgó hascsikarás következményeként a kocsmában fosta volna össze magát. Csak arra tudtam gondolni, hogy azért nem reklamál senki emiatt, mert nem látják.

Felsorolni is nehéz, mi minden volt ott. Kitömött szarvas, farkas és medvefej a falon. Össze nem illő tükrök – némelyik összetörve –, megfakult poszterek autókról, félmeztelen ausztrál tűzoltókról, szőke gigamellű playboy modellekről, de még rajzfilmfigurákról is bikiniben. A baloldali falnál óriási üveges – vélhetően a hatvanas évekből visszamaradt – tálalószekrény állt, zsúfolásig tömve korsókkal, poharakkal, csészékkel. Mindegyikből csak egy-két egyforma darab volt, még véletlenül se akadt egy teljes készlet. A bejárattal szembeni falrészt darts táblák foglalták el. A táblák mellett a fal szitává volt lyuggatva a téves találatoktól, ami tovább táplálta a vendégek vakságával kapcsolatos álláspontomat. A fal mellett flipper és zenegép állt, előttük ronggyá kopott biliárdasztal. A helyiség többi részét szétszórtan elhelyezkedő asztalok foglalták el, négy-hat székkel körülvéve, de közöttük sem volt két egyforma. Se asztal, se szék. A bejárattól jobbra a bárpult szeparálta el a kiszolgáló részt, előtte egy rakás bárszékkel. A bárpult túloldalán szorgoskodott Sue, mögötte polcok voltak, tele poharakkal, italokkal. A polcokat csak egy ajtókivágás szakította meg, ami a konyhába vezetett. Ott kőkemény munka folyt, amit az ajtón átszállingózó kajaszagú füst és az időnként felhangzó szentségelés tett egyértelművé.

– Helló, Sue! – kurjantottam rá.

– Ó, anyám! – nyögött fel rögtön, és ha nincs tele mindkét keze, biztos az agyához kap. – Te még itt?

– Aha – huppantam le vele szemben az egyik bárszékre. – Maradok pár napig.

– És mégis mit akarsz itt csinálni? Remélem semmi zűrt! Ez egy csendes kisváros és jó lenne, ha az is maradna…

– Miért csinálnék én zűrt? – értetlenkedtem, amit ő nem vett be, bizonyítva ezzel, hogy már az első benyomásom is helyes volt: Sue-t nem ejtették a fejére.

– Ne dumálj! – csapott felém a kezében lévő törlőronggyal. – Healy mesélt rólad.

– Ja, az más.

– Szóval? Mihez fogsz magaddal kezdeni?

– Háááát – néztem körbe látványosan a Sue mögött sorakozó italkavalkádon. – Mivel ez egy kocsma, talán ihatnék.

– Hallottam, hogy ahhoz nagyon értesz.

– Tudod, én mindig úgy gondoltam, hogy az ember akkor van a helyén a világban, ha azt csinálja, amihez a legjobban ért. Nekem ez az egyik indokom az ivásra. De mivel neked meg kocsmád van, ezért van rá némi tippem, hogy neked se kell a szomszédba kopogtatni kölcsön tehetségért, ha piálásról van szó.

– Látom valakiből a tapasztalat beszél.

– Ja. Van némi rutinom. Na, adj valamit, hadd lássam, mit isznak itt északon.

Nem kellett neki kétszer mondani – ezt becsülöm! –, sorban jöttek hozzám a piák. Azért szolidan toltam, mert elsősorban nem a lerészegedés volt a célom. Inkább csak amolyan laza iszogatás, ami nem arról szól, hogy egy órán belül hason csúszva a padló repedéseit számold, inkább az, hogy oldódott hangulatban keveredj beszélgetésbe a helyiekkel. És mivel azt akartam, hogy az ő nyelvük is megeredjen, azon az estén én álltam mindenkinek minden fogyasztását.

Mondanom sem kell, ettől három dolog mindjárt meglódult aznap este: a fogyasztási kedv, Sue forgalma és az én ázsióm. Rövidesen mindenki tudta a nevemet, terjedt a hírem is, de úgy, hogy még a közeli tanyákról is beözönlött a nép a „fura idegen mindent fizet este” alkalmából.

Én is sok mindenkit megismertem, még olyanokról is hallottam, akik ott és akkor jelen se voltak. És nekem jóval több megjegyeznivalóm akadt, mint nekik. Mert egy olyan nevet megjegyezni, hogy Luna, nem igényel sok agysejtet. Ellenben a helyiekben volt fantázia a névadást illetően. Albatrosz Russ, Angyal Doki, Winchester Matild, Rozsomák Morris – bár az ő nevét más ismertem –, Fanyűvő Joe, Talpas Luie, Mormota Tom, Bütyök Ben, Yorkie Sam, Uszály Pepe, Csülök Mike és társai neveit kellett memorizálni, ami józanul se egyszerű, hát még ha az alkohol is kifejti benned áldásos hatását.

Apropó alkohol és áldásos hatás! Az est egy pontján jöttem rá, mi a fura Sue piájában. Úgy ütött, mint egy sunyi husáng. Még engem is, pedig higgyétek el, ha azt mondom, engem nem könnyű leteríteni és bőven van összehasonlítási alapom. Ittam én a világon mindent, amit az ember alkohol címén főzni tud, de ez egy igazán trükkös pia volt. És miért mondom rá, hogy sunyi husáng? Mert úgy vág fejbe, hogy észre se veszed. Lazán lehúzod, azt hiszed, hogy oké, ez semmi, mert nem éget, nem melegíti fel a gyomrod, nem üt lyukat a gigádba, aztán percekkel később azon kapod magad, hogy egy pici tornádó költözött a fejedbe, forog veled a világ, és megint szomjas vagy.

Amikor ez realizálódott bennem, Sue-hoz fordultam.

– Te figyi már! – mutattam fel neki az üres kupicát. – Ez milyen pia?

– Saját főzet. Sue-féle specialitás.

– És mi a neve?

– Nincs neve.

– Az nem lehet. Minden piának kell név. A saját gyártmánynak meg pláne.

– Hát ennek akkor sincs.

– Adhatok én neki? – dőltem rá a pultra és néztem rá nagy boci szemekkel. – Légysziiiii!

– Adjál – sóhajtott.

– És miből van?

Sue erre felhorkant.

– A bugyimba tán nem akarnál benézni?

Nem értettem, hogy jön ez most ide, mert az oké, hogy ismerkedni meg kikapcsolódni mentem oda, de azt nem terveztem, hogy ilyen mélységekig hatolok Aveck lakóinak testi valójába.

– Nem – feleltem, de mivel nem akartam megsérteni, visszakérdeztem. – Miért, te akarnál?

– Hülye – forgatta a szemét Sue, majd töltött még néhány pohárkával a pulthoz érkező vendégeknek.

– Errefelé valaki italrecepjét kérdezni olyan intim dolog, ami felér egy…hát, hogy is mondjam, altáji vizsgálattal.

A felvilágosítást Angyal doki, a város egy szem orvosa adta, aki egy ideje már mellettem üldögélt. Ő azon kivétel volt a kocsmában, aki nem azért tartózkodott ott, hogy éljen az általam nyújtott ingyen pia lehetőségével. Ő ugyanis egész este egyetlen sört kortyolgatott, ellenben bőven fogyasztott az előtte lévő kis tálkából, amit Sue rendíthetetlen szorgalommal töltött mindig újra földimogyoróval. Sue azt is elmondta – és erre kifejezetten emlékszem, mert akkor még nem voltam részeg –, hogy Angyal doki soha nem részegedik le, ellenben minden nagyobb lerészegedésnél ott van, mert készenlétben áll arra az esetre, ha az alkoholgőzös hevületben valakinek orvosi segítségre lenne szüksége.

– Jó, hogy mondja, doki! – csaptam hátba köszönetképpen, de csöppet elmértem az erőt, ami egy halandónak még kellemes, mert kis híján leborítottam a székről. – Világosítson fel mindenről, nehogy még egyszer bakot lőjek és megsértsem az én drága Sue barátnémat! Meséljen! Miről ne beszéljek még?

– Hát például a nevek…

– Ó, igen! – csaptam ezúttal a saját homlokomra, mert akkor jutott az eszembe, hogy már vagy két órája erről akartam kérdezni. – A nevek! Kérdezni akartam, hogy mi Sue Aveck-féle neve?

Én ezt csak a dokitól kérdeztem, miközben nyekergett a zenegép, koccantak a poharak, Mike edényekkel csörömpölt a konyhában, az emberek beszélgettek, nevetgéltek, a darts gép mellett a falat dobálták és billiárdgolyók csattogtak egymáshoz. A kérdésem mégis úgy hatolt át a kocsma füsttel átitatott légterén, mint valami rövidzárlat. Mindenki elhallgatott, még a zenegépet is lefagyott, és az ott tartózkodók egy emberként meredtek felénk, azt búgva:

– Fúúúúúú!

Értetlenkedve néztem körbe, hogy mi történt, miről maradtam le, ami ezt a hatást váltotta ki, de rá kellett jönnöm, hogy nem maradtam le semmiről, mert én magam idéztem elő az össznépi fúúúúzást.

– Ez mi volt? – fordultam vissza az egyetlen józan emberhez, akitől releváns választ kaphattam. – Errefelé ez dívik az egész órát jelző kakukkszó helyett, vagy mi?

– Nem éppen. Ez azt jelenti, hogy maga belegyalogolt egy kemény kihívásba.

– Imádom a kihívásokat! Milyen kihívás?

– Nos, hallott már pár történetet arra vonatkozóan, hogy ki-miről kapta a nevét mifelénk.

– Igen, igen – bólogattam. – Uszály Pepe, Rozsomák Morris…maga, doki. Egyedül Sue maradt ki a szórásból.

– Pont ez a kihívás. Mert Sue nem osztogatja olyan könnyen a nevét.

– És ha megkérdezem mástól?

– Megpróbálhatja, de senki nem fogja elmondani.

– Lojális banda…

A doki felkuncogott.

– Vagy senki nem haragítaná magára a város fő alkoholellátóját.

– Akkor beszari banda.

– Nevezheti őket akárhogy, semmit nem szed ki belőlük.

– Akkor mi a megoldás? Hogy tudom meg a nevét?

– Ki kell érdemelnie. A nevet és a hozzá tartozó történetet.

– Hogyan?

Ebben a pillanatban egy napbarnított, tetoválásokkal kidekorált kar nyúlt a látóterembe és lecsapott elém egy csurig töltött kupicát.

– Igyál az asztal alá…ha tudsz!

A kihívást maga a kocsmárosné intézte felém, én pedig végképp úgy éreztem, hogy otthon vagyok. Piás kihívás! Engem még Una se értett meg így soha!

– Mikor győzök?

– Amikor nem bírok megállni a lábamon.

Igaz, hogy én akkor már órák óta ittam, és az is igaz, hogy akkorra már egy rakás pici tornádó csódlizott a fejemben, de egy pillanatra nem fordult meg a fejemben, hogy egyenlőtlen küzdelem lenne, mert hátrányból indulok. Hiszen legyen bár Sue keménykötésű, de mégiscsak egy idősödő, halandó asszonyság! Már hogy a viharba ne tudnám leinni? Nem lehet kihívás! Ezt gondoltam.

Hát, csesszétek meg, kihívás volt. Az órák teltek, az idő múlt, a pia folyt. Közben ránk esteledett, az idő átment éjszakába és már erősen közel jártunk a hajnalhoz. Mondjuk a kocsma vendégkörén ez nem látszott, mert senki nem ment haza. De a világon senki! Az ivást ugyan abbahagyták, de úgy ült mindenki a helyén, mintha odaragasztották volna és közben minket figyeltek. Abban a pillanatban, ahogy a kihívás elhangzott és Sue elkezdte adagolni az italt, minden szem ránk szegeződött, senki nem akart lemaradni a dolog végkifejletéről. Szóval maradtak. A végén még Mike is előkerült a konyhából, és az ajtónak dőlve, a konyharuhát a vállán átcsapva figyelte az eseményeket.

Azt azért egy pillanatig ne gondoljátok, hogy a kihívás annyiból állt, hogy én ültem a bárpulton, ő a pult mögött és ennyi! Neeem, az este nagyon is eseménydús volt! Csináltunk szembekötős darts versenyt – akkor derült ki, hogy a doki jelenléte tényleg erősen indokolt –, építettünk tornyot felespoharakból, célbalövés viadalt rendeztünk a kocsma mögötti placcon. Ennyire emlékszem.

Azért pár dolog ki is esett, néhány részletről másnap világosítottak fel minket. Például, hogy Sue-val bújócskázni akartunk az utcán, de végül úgy szedtek minket össze, mert látták, hogy nem fogjuk egymást megtalálni. Az történt ugyanis, hogy az utca ellentétes oldalán lekucorodtunk, összehúztuk magunkat és nem mozdultunk. Állítólag én kőnek álcáztam magam, Sue meg lebontott betonlábazatnak. Tán ott is maradtunk volna mind a ketten, amíg meg nem telepszik rajtunk a moha, ha a többiek nem unják meg, hogy semmi se történik.

Aztán Sue a vadonban való túlélésre akart tanítani, aminek keretében azt kívánta szemléltetni, hogyan kell tüzet csiholni egy pattintókő segítségével, és mi az a boglyas fa. Ennek a bulinak a doki vetett véget akkor, amikor Sue a boglyas fa helyett a saját hajfonatának a végére csiholt tüzet a pattintókővel, amit a doki oltott el, mielőtt durván lángra kapott volna az egész feje. Aztán beterelt minket, hogy szem előtt legyünk és véget vetett a játéknak.

Ekkor kerültünk vissza a kiindulási pontunkra, vagyis én a bárszékre, Sue a pult mögé.

És hát Sue….fúúú, a nő kőkemény! Mint a gránit! Ez kívülről is látszott rajta; kérges, napbarnított bőre, vastag, tetoválásokkal televarrt felkarja, és hosszú, a fenekéig érő őszes fonata egyértelművé tették, hogy harcedzett nővel állok szemben, de isten bizony belül is ilyen volt. És ezzel nem a kikezdhetetlen akaratára gondolok, hanem a gyomrára meg a májára. Csakis gránitból lehetett mindkettő, ha annyit bírt inni, amennyit halandótól én még nem láttam. Pláne nem nőtől. Isten bizony megállta volna a helyét a halhatatlan világ legnagyobb piásai között is!

Viszont egy idő után arra is rájöttem, hogy az, mennyire bírja a piát, nem szimplán a gyomrától függ. Megvoltak a maga trükkjei, hogy józanabbnak tűnjön, mint amilyen egyébként. Ez akkor tűnt fel először, amikor a doki visszaterelt minket, és azt véltem észrevenni, hogy bár Sue addig dülöngélt, meg össze-vissza bóklászott, a pult mögött mégis mintha magára talált volna. Jóval stabilabban állt, mint máshol. A gyanúm akkor kapott igazolást, amikor egy óvatlan pillanatban mellé dobta a törlőrongyot, viszont az megakadt valahol, nem landolt a földön. És akkor leesett! Sue nem is állt! Valamiféle tákolmányon ült, aminek pici ülőfelülete volt, és olyan vékony lábai, hogy a saját lába meg a feneke teljesen eltakarták. Állt, de mégsem, mert támasztékot kapott, ami nem hagyta eldőlni és stabilan tartotta.

– Hééééé! Olyan izét csinálsz…azt a nem fair dolgot… – próbáltam felháborodottan elmagyarázni, mit véltem felfedezni – Doki! Segítsen már! Ez olyan izé…az a hogyishívják…

– Csalás? – találgatott a doki, amire rögtön lecsaptam.

– Ez az! Csalsz! Támaszkodsz!

– Elmész ám a Hold-anyádba! – háborodott ő fel, és közben vádlón mutogatott rám, de biztató jelnek vettem, hogy még a keze is imbolygott a mozdulat közben. – A tulajdon kocsmámban csalással vádolsz?

– Felőlem aztán kimehetünk, ha ott jobban esik – csuklottam, miközben herkulesi harcot vívtam azzal, hogy a fejem a helyén maradjon. Az ugyanis akkorra külön életet élni látszott, és szent küldetésének vette, hogy a tenger hullámainak mintájára mozogjon ide-oda. Nehéz volt így bármit is csinálni, főleg, mivel a nyelvem és a szemem is cserbenhagytak. A szemem elfelejtett fókuszálni, így folyvást grimaszoltam, meg hunyorogtam, hogy beállítsam a megfelelő élességet. A nyelvem meg, hát arról ne is beszéljünk! Az akkorra ólomsúlyokat növesztett és alig mozgott a számban.

– Itt mon…mondom, vagy ott, akkor is igaz! Miss kocsmáros Sue…te csalsz!

– Fúúúúúúú – hangzott fel a fúúúzó kórus megint, amit már tökre kezdtem megszokni, mert sajátos hangulatot adott.

– Gyere ki! – követeltem, miközben nagy lendülettel a hátam mögé mutogattam. – Gyere a placcra! Játsszunk tisztán, kisanyám!

– Fúúúúúú

Sue fél percig úgy bámult rám, hogy nem tudtam eldönteni, tulajdonképpen mi is zajlik a fejében. Ő is erőlködve fókuszál, és azért vág ilyen képet, vagy épp az eszközt keresi, amit a szívembe szúrjon.

– Legyen! – adta meg magát végül, és a pultba kapaszkodva kilépkedett a kocsma közepére.

Én lecsusszantam a bárszékről és csatlakoztam hozzá…mindezt alig hajszálnyival stabilabb lábakon, mint ő.

– Ebből nagy kopp lesz – jósolta a doki. – Így elesnek és szétmegy a fejük.

– Részes lett – motyogtam, de közben éreztem, hogy nem pont azt mondtam, amit akartam, ezért újra nekifutottam. – Reszkess…ja, nem…hogy is van…Ez az! Részlet! Részletes kérdés. Részlet…kérdés.

– Meg még mit nem! Állj! – állt közénk a doki. – Két perc tűzszünet, amíg kitalálom, mi legyen.

És mi tényleg vártunk két percet. Úgy álltunk ott, mint a westernfilmek hősei, akiknek a keze készenlétben áll, hogy előkapják a fegyvert és tüzeljenek. Hamarosan vissza is tért a doki, a kezében két keskeny, hosszú és lapos párnával, meg egy tekercs szigetelő szalaggal. Aztán nemes egyszerűséggel körbetekerte a fejünket a párnával a homlokunknál, a szalaggal rögzítette, így készített egyfajta ütéstompító sisakot a számunkra.

Méltatlan helyet? Egy csöppet. Ha Una így lát, biztos gutaütést kap, de én már csak úgy vagyok vele, hogy nem buli a buli, ha nincs benne legalább egy darab méltatlan helyzet. Szóval a doki ránk erősítette a párnákat, leellenőrizte, tartanak-e, aztán megadta a jelet a folytatásra.

– Oké, mehet!

Onnantól kezdve már csak pár pohárral toltunk. Mindenki körénk gyűlt, tudták, hogy ez már a végjáték és nem akartak lemaradni róla. Egyre jobban imbolyogtunk, én isten bizony még a lábujjaimmal is az életemért kapaszkodtam. Sue nem kevésbé. Akkor már nagyon-nagyon lassan gurultak lefelé az italok, inkább már visszafelé akart jönni mind. Egy normális ember rég feladta volna a szitut, de nem mi! Bennünk jobban dolgozott a makacsság, mint a józan ész.

És aztán, már a hajnali derengés mellett, isten tudja mennyi ital elfogyasztása után, végre megtörtént, amiért dolgoztam. Sue imbolygása veszélyes méretet öltött, és tudtam, hogy ezt az egyensúlyvesztést már nem tudja korrigálni. Oldalra dőlt, a lába kicsúszott alóla, és bumm, elterült a földön. A fejére tekert párna jótékonyan védte a koponyáját a szétcsattanástól – a dokinak igaza volt!

Győzelmem biztos tudatában végre megadtam magam a kísértésnek és én is eldőltem a földön. Igaz, finomabban, kisebb lendülettel, mint Sue, de a párna akkor is jó szolgálatot tett. Főleg, mert tudtam, hogy én onnan nem kelek fel egyhamar.

– Mondd ki! – erőltettem azért. – Mondd ki!

– Egye fene – sóhajtotta ő és a földön fekve felém fordult. – Nyertél…te dög!

– Az isteneknek hála – nyögtem fel és az oldalamra szorítottam a kezem, oda, ahol a májamat véltem tudni. Tökre úgy éreztem ugyanis, mintha szedni akarná a cókmókját, hogy gondosabb gazda után nézzen, és eme távozást a bordáimat szétfeszítve kívánta volna megtenni. – Doki!

– Igen? – hajolt fölém az illetékes.

– Figyeljen már! Itt van a májam? – mutattam neki a részt, ami rohadtul fájt és feszített.

– Egy embernek igen. De nem tudom, hogy a maga fajtájának is ott van-e.

– Tuti, hogy itt van… – hagytam rá és fáradtan lehunytam a szememet.

Jó hosszú filmszakadás következett, amikor legközelebb kinyitottam a szememet, fényes nappal volt. Még mindig a padlón feküdtem, a köcsög disznók annyira se erőltették meg magukat, hogy feltegyenek egy asztalra, vagy valami. Csak azért nem húztam fel magam ezen, és tartottam pofánverős eligazítást, mert karnyújtásnyira tőlem Sue is ott feküdt, ugyanabban a pózban, a fején körbetekert párnával, ahogy hajnalban összeesett és megadta magát. Rá se hederítettek. Szóval mi ott feküdtünk, de ettől az élet és az üzlet nem állt meg; Mike a rendnek megfelelően reggel kinyitotta a krimót és a törzsvendégek is a szokásos asztaluknál üldögéltek. Annyi szívességet megtettek, hogy nem léptek ránk, de ennyi.

Ez a pár óra nekem egyébként elég volt a regenerálódásra – hipp-hipp hurrá a halhatatlanságnak! –, így frissen-fitten ültem fel és elfoglaltam szokásos helyemet a bárpultnál. Eközben Mike meg Sue helyét foglalta el a pult mögött és most felém fordult.

– Meddig voltam kiütve? – tudakoltam, mire ő a falon lévő órára nézett:

– Három óráig. Még csak reggel kilenc van.

– Nekem ennyi elég szokott lenni. És Sue?

– Szerintem legalább délig nem tér észhez.

– Akkor van időnk – legyintettem. – Kaphatok reggelit?

Mire délután fél kettőkor Sue végre megmozdította a szemét, én már a harmadik adag szarvas stake-et toltam befelé. Hozzá tükörtojást és tejet. Ott ültem mellette a földön törökülésben és vígan falatoztam. Egész nap így vártam, hogy felébredjen, egy centit nem mozdultam, mert szent elhatározásom volt, hogy amint kinyitja a szemét, bezsebelem jogos nyereményemet: a nevét meg a névhez tartozó sztoriját is.

– Ó, anyám! – nyögött fel, amikor tudatára ébredt. Hanyatt fordult, a szemét közben az alkarjával takarta el. – Vidd azt innen, mert behányok.

– Nem én! – feleltem és bekaptam még egy isteni falatot. – Még nem végeztünk.

– Komolyan mondom…vidd arrébb!

– Addig nem, amíg meg nem mondod, mi a neved.

Sue jól bírta az előző estét, de a másnappal már nehezebben boldogult. Nem kárhoztattam érte. Nekem a májam lengette a fehér zászlót pár órával korábban, neki meg a gyomra lengette még akkor is. Azért a korát meghazudtoló gyorsasággal pattant fel, majd minden létező dologban támasztékot keresve szedte a lábát a hátsó ajtó irányába, hogy a szabadba jutva jó alaposan összerókázza a hátsókertet.

Mike jófej volt, bezárta mögötte az ajtót, hogy diszkréciót biztosítson neki és ne legyen mindenki tanúja a megszégyenülésének. Aztán hozzám lépett, kivette a kezemből az akkorra kiürült tányért és mielőtt visszatért volna a konyhába, a bal oldali falon függő kitömött szarvas, farkas és medvefej felé mutatott.

– Hát, tudod, azt hiszem most már elmondhatom. Mi magunk között csak Gyilok Sue-ként emlegetjük. A többit meg majd ő elmondja.

– Fúúúúúúú...

Ezúttal én fúúúúztam, méghozzá teljes átéléssel. Ezek után egynek éreztem magam a közösséggel, még jobban a szívemhez nőtt ez a fura kompánia, és alig vártam, hogy Sue a másnapból kigyógyulva elmondja nekem ezt a minden bizonnyal kacifántos történetet, ami – és ezt már a teljes történet ismeretében, határozottan jelentem ki! – minden elpusztított agy- és májsejtet megért!

Így tettem tehát szert a tisztességre, hogy megismerjem Sue „A gyilok” Hammond teljes nevét és őt magát is. És végül a piát is elneveztem: Husáng lett a neve. Fura módon Sue nem, hogy nem tiltakozott, de azóta ő maga – és mindenki más is – úgy hívja.

Ugyanakkor ez a röpke party nem csak ezek miatt volt érdekes, de azért is, mert elindított egy olyan kihívás irányába, amire nagy volt az esély, hogy rábaszok...csak én akkor ezt még nem tudtam. A kihívást úgy hívták, hogy Marty Rooney, aki akkoriban nem volt más, mint egy nyavalyás, tizenegyéves kölyök. Elmeséljem?

Írta: Leda D'Rasi

Tartsatok velem ebben a cikkemben is, ha lelkes moly.hu felhasználók vagytok. Merüljünk el az aktuális újdonságokban és megtudhatjátok, miért érdemes pro molynak lenni…

Amilyen hamar elteltek az ünnepek és átléptünk 2025-be, olyan gyorsan elröppent az év eleje és a téli szürke napok után beköszöntött a tavasz. Kinézve az ablakon már látni a jácintok, nárciszok, tulipánok és a szebbnél-szebb tavaszi virágok színkavalkádját. Az időjárás még kevésbé alkalmas arra, hogy kimenjünk a természetbe és a szabad levegőn olvassunk, de hamarosan ez az időszak is be fog köszönteni.

Remélem sok könyvmolynak tartogatott az évkezdés fantasztikus és felejthetetlen regényeket, ezzel együtt a moly.hu felületén kalandoztatok és kipróbáltatok egy-két funkciót is az oldalon. Jelentkeztetek sok izgalmas kihívásra és már lehet meg is kaptátok a teljesítésért járó gyönyörű plecsniket. Létrehoztátok a 2025. Éves terveteket és nyomon követitek, hol tartotok az éves olvasásotokkal.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de mostanában azt érzem, hogy nem rohan az idő, hanem egy aszteroida sebességével száguld. Az is elképzelhető, hogy egy szuper időfelpörgető regény szereplői lettünk 😊, de tényleg jól jönne egy időnyerő, mert sokszor azt veszem észre, hogy ismét hónap vége van és jön a következő….

A moly.hu oldala is felhívta a figyelmem és kaptam egy rendszer üzenet: „Már csak kevesebb mint két hét pro tagságod van, töltekezz fel!”. Hihetetlen, hogy ismét tovaszállt egy év és lejár a molypro tagságom. Nem ejtettünk még szót arról, hogy mi is az a pro tagság, de most eljött az ideje. A moly felülete regisztráció nélkül is megtekinthető, de mivel könyvmolyok vagyunk, érdemes regisztrálni, amely nem jár semmiféle kötelezettséggel. Azonban a lehetőség meg van adva, hogy több moly funkció álljon a rendelkezésünkre, ha pro tagok leszünk. Amikor egy molyfelhasználó neve mellett látunk narancssárga kockában egy „P” betűt, onnan tudhatjuk, hogy pro tag az illető moly.

Ingyenes tagként elérhetőek az olvasások, értékelések, idézetek rögzítése, magánkönyvtár nyilvántartása, karcok írása, polcok készítése, észlelések felvitele, közösségi funkciók elérése, követés, hozzászólás, kedvencelés, várólista, kívánságlista, kölcsönkérések vezetése, kihívások indítása, események létrehozása, kitüntetések gyűjtése. Láthatjuk, hogy jobbnál-jobb funkciókat használhatunk, de akkor miért éri meg moly pro tagnak lenni? Számomra a legcsábítóbb lehetőség, hogy képeket tudok feltölteni karcokhoz, zónákba – szeretem megosztani könyvmoly társaimmal a szépséges könyvekről készült képeket, főleg, hogy mostanában az élfestett regények ámulatba ejtően néznek ki 😊. Na, de kanyarodjunk vissza a pro tagság előnyeihez, elrejthetők a hirdetések, a profiloldalunkra képet tölthetünk a fejléchez. Szavazások indítása, magánkönyvtár egyéni címkézése, könyvtesók láthatósága, korlátlan számú könyvjelzőnk lehet, oldalszámláló az olvasmányok éves bontásánál, tartalmaink megtekintésének számát láthatjuk és még kapunk egy könyvmoly Tanácsadót is.

Könyvmoly Tanácsadónkat mi magunk választhatjuk ki, aki lehet többek között: tudós, banya, lovag, tünde, varázsló, vérmacska, béka, papnő és még sárkány is. Ő ajánl személyre szabottan részünkre olvasnivalókat, kihívásokat, mutatja az aktuális megjelenéseket és az akciós könyveket, melyek szerepelnek a kívánságlistánkon.

Pro tagságot lehet venni egy hónapra, fél évre és egy évre. Jó, hogy a könyvszeretők oldala ennyi lehetőséget tartogat, mert egy hónap jó alkalom felfedezni, hogy bárkinek érdemes-e előfizetni hosszabb távra. Számomra nem volt kérdés, hogy egy évre váltom meg a tagságomat, amely amellett, hogy fantasztikus plusz lehetőségeket nyújt, megadja azt az érzést is, hogy támogatom a moly.hu csapatát 😊.

Nem szükséges azonban pro tagság ahhoz, hogy idén is megszavazzuk a Moly-díjat. Lehetőségünk van szavazni a tavalyi év legjobb könyvére a moly.hu felületén. Ki lesz a szerencsés, aki megkapja a Moly-díjat?  A szavazás menete az alábbi: az általunk olvasott 2024-es megjelenésű könyvek adatlapján találunk egy serleg ikont és erre kattintva tudjuk az általunk választott kategóriában elküldeni a Jelölést. Még egyszerűbb mód, hogy a profilunkon megnyitjuk a Moly-díj jelölések oldalt és ott megtaláljuk az összes olvasmányunkat, melyre tudunk jelölést leadni. Egy könyvre három kategóriában tudunk jelölni és egy kategóriában legfeljebb három könyvet nevezhetünk. A szavaztok leadási határideje 2025 április 15-e, úgyhogy senki ne hagyja ki a jelöléseket 😊.

Kedves Könyvmoly Társaim, láthatjátok, hogy a tavasz beköszöntével még jobban kivirágzott a közösségi oldalunk. Továbbra is számtalan érdekesség akad a könyvszeretők oldalán, remélem velem tartotok a következő felfedezésekben.

Írta: Vandaboszi

A „de” aprócska szó, viszont, ha felmerül, nem szabad figyelmen kívül hagyni.

Szia! Ha még nem ismersz, akkor bemutatkoznék: Leda vagyok és az írói történetem nagyjából tíz éve kezdődött. Nyolc éve jelent meg az első könyvem, azóta a könyvek világában élem az életemet, és azon túl, hogy rengeteg minden történt velem – és még annál is többet tanultam –, mostanra tizennégy könyv boldog szerzőjének mondhatom magam. Ennyi a lényeg. Néhány mondatban elmondható rólam az az ismeret, ami egy olvasni szerető ember számára érdekes lehet.

Ellenben kevésnek tűnhet akkor, ha valakit az írás foglalkoztat, de ne dőlj be a látszatnak, mert – mint úgy általában mindig –, a lényeg a sorok mögött van. És ott aztán rengeteg minden húzódik ám meg! Tíz év tapasztalata, amit mélyen magamban hordozok. Tíz év, amit az írás, a könyvkiadás, a hazai könyvpiac adott nekem, a nulláról indulva, egészen mostanáig. És hidd el, amikor azt mondom, innen már meg lehet ítélni, milyen volt a kezdés. Hogyan indultam neki, milyen voltam akkor, és milyen vagyok most. Mit tudtam akkor – jobban mondva miről hittem azt, hogy tudom, pedig nem –, és mit tudok most. Miben tévedtem, miben nem, miben volt szerencsém, és mire fáztam rá, de nagyon.

Ennyi mindennel a hátam mögött tehát arra gondoltam, hogy leírom a történetemet. Persze nem mindent és nem tankönyvi formában. Egyrészt mert nem untatnék senkit az önéletrajzommal, másrészt pedig mert az észosztás nem az én műfajom. Viszont hiszem, hogy át tudok adni néhány értékes tanácsot a saját példámon keresztül azoknak, akik írói álmokat dédelgetnek, és repesve várják az időt, amikor a kezükbe foghatják a testet öltött könyvet, amelyen ott díszeleg a nevük és elmondhatják: én írtam!

Ha te is közéjük tartozol, hidd el, én megértelek. Viszont azt is tudom, amit te még nem tudsz: hogy ez a világ sokkal összetettebb, mint ahogy te most elképzeled. Abban igazad van, hogy írónak lenni egy álom. De azt nem árt figyelembe venni, hogy az álomvilágnak is megvannak a maga szabályai…

Lépjünk hát vissza írásom kezdő sorára, hadd tegyem fel újra a kérdést: felkészültél?

És ezúttal, amikor azt mondom, hogy „talán azt hiszed, de...”, akkor már érteni fogod, miről beszélek. Remélem, ez ahhoz is elég, hogy elfogadd a segítségemet, amit nyújtani szeretnék neked. Néhány írásba foglalt tapasztalatot, amivel az a célom, hogy segítselek az úton, és könnyebben kiismerd magad ebben a gyönyörű, ámde bonyolult világban.

Hamarosan kezdünk!

Üdv: Leda

Az előző cikkeimben már eleget buzdítottalak benneteket a moly.hu regisztrációra. Úgy feltételezem, aki eddig nem kereste fel az oldalt, az már nem is fogja, aki viszont igen, annak érdemes egy kellemes molyolással indítani az évet. Néhány apró érdekesség is lesz a legújabb felfedeznivalók között. Tartsatok velem ismét és merüljünk bele a molyolásba…

Hamar tovaszállt a december és az ünnepi időszak, de bízom abban, hogy sokaknak – velem együtt – lapult egy-két csodálatos könyv a karácsonyfa alatt. Sőt, idő is akadt rá, hogy a szobában ülve, egy pohár forralt borral vagy forró csokival, vastag karácsonyi pléddel bebugyolálva, kezünkben egy fantasztikus könyvvel, néha kitekintve a havas, ködös időre elmélyüljünk az olvasásban. Aztán a regény befejezése után, (ahogy azt kell) meglátogattuk a moly.hu felületét, feltettük a magánkönyvtárunkba az új szerzeményeinket és jelöltük az olvasott könyveket.

Remélem a gyors és egyszerű regisztrációval kapcsolatban tudtam hasznos információkkal szolgálni az előzőekben, ahogy arról is, mi-hol található az olvasást szeretők közösségi felületén. Nos, van még bőven a tanulnivalóból: az évkezdéssel a moly oldalának fejlesztői sem tétlenkedtek és készültek egy-két újdonsággal.

Áttekinthetőbbé tették a profiloldalak kitüntetéseket tartalmazó részét, és két újdonságot is bevezettek. Többek között a kihívásokhoz kapcsolódó plecsniknél eszközöltek fejlesztést: az apró plecsni képet mostantól jobban láthatjuk, mint eddig, tehát a kitüntetések saját oldalán a kis képre kattintva megjelenik egy nagyobb változat (újabb kattintásra visszaáll kicsire) és így rendesen láthatóvá válik a megérdemelt plecsnink. Továbbá az „Átvehetőek” fül alatt találhatók azok a kitüntetések, amelyeket jogosultak vagyunk átvenni – tehát teljesítettünk egy kihívást – de ez még nem történt meg. Amennyiben úgy döntünk, hogy mégsem kell egy kitüntetés, akkor törölni is lehet a piros X-re kattintva. Nem tudom, hogy lesz-e olyan moly, aki ezt megteszi, de legalább létezik ez a lehetőség is 😊. Megnyugtatásként a kitüntetést ettől függetlenül bármikor átvehetjük később.

Nincs is megfelelőbb alkalom belevágni a kihívásokba, mint az év eleje, mert sokan januárban hozzák létre a jobbnál-jobb kihívásokat, amelyeknek a teljesítésére egy évünk van. Az újévi fogadalmaink közé is belefér, hogy mennyi kihíváson szeretnénk részt venni 😊. Ösztönzően hathatnak a kihívások, mert általuk olyan műfajú és témájú könyv is a kezünkbe kerülhet, amiről előzőleg nem feltételeztük, hogy jó is lehet.

Nem esett szó még arról, hogy a könyvekhez, amelyek az oldalon vannak, különböző címkék tartoznak. Olyanok, mint például: magyar szerző, barátság, Egyiptom, női főszereplő, kortárs, mágia, rejtély, fantasy, boszorkány, sárkány, romantikus, család, macska stb. Ezek megkönnyítik, hogy címke szerint keressük az oldalon a számunkra érdekes könyvet, mert ha éppen egy jó kis krimire vágyunk, akkor rákattintunk a címkére és a rendszer már ki is listázza az összes krimi címke alatt található könyvet. Elvileg így működik a rendszer. Valójában azonban, ez addig működött jól, ameddig a felhasználók tartották magukat a címkézés szabályaihoz. Sejthetitek, hogy ez nem minden esetben történt így. Ez azért jelentett problémát, mert a rossz címke teljesen félrevezette a könyv iránt érdeklődőket. Ezen oknál fogva döntött úgy a moly csapata – sok évnyi gondolkodás után, keresve a megoldást –, hogy azoknál a könyveknél, amiken már biztos rajta van minden megfelelő címke, lezárták a címke hozzáadásának lehetőségét. Ettől függetlenül indoklással együtt beküldött hibajelzéssel élve bővíthető az adott kötet címkehalmaza.

A címkék megadásával tehát könnyebben rálelhetünk a számunkra érdekes regényre, főleg mert egyszerre több címkét is tudunk keresni és a szűrésnél azt is megadhatjuk, hogy milyen sorrendben lássuk a keresési feltételeknek megfelelő könyveket: olvasottság, csillagozás, kedvencelés, saját példányok száma, polcok száma, várólista, kívánságlista, betűrendben, létrehozás ideje vagy létrehozás ideje szerint fordított.

A példa kedvéért készítek egy szűrést: Olvasottság szerinti rendezést választok, aztán jöhetnek a címkék, ezúttal barátság, boszorkány, kaland, mágia, rejtély, sorozat része, varázsló címkék. A keresés eredményeként a találatok élén a Harry Potter és a titkok kamrája áll 😊. Hasznos lehet ez a keresési módszer egy-egy kihívásnál, amelyben fontos, hogy milyen címkéjű könyveket olvasunk, mert ugyanakkor azt is beállíthatjuk, hogy milyen címke ne jelenjen meg.

Ha már évkezdés és kihívások: jöjjön az Éves terv 2025 létrehozása! Itt a kiválasztott könyvnél lehet a Hozzáadás fülecskét lenyitva az Éves tervünkhöz választani regényeket. Amennyiben ezt bejelöljük, és elkezdjük olvasni a tervhez beállított könyveket, automatikusan hozzáadja az adott év olvasásaihoz. Azt is láthatjuk az év előrehaladtával, hogy mennyi a Tervezett könyvek száma és ebből mennyi a Teljesített könyvek száma, és ugyanezt követhetjük nyomon a Tervezett oldalszám és Teljesített oldalszámnál. Ezeken túl egy Kalkuláció fülecske azt mutatja meg, hogy mennyi az évből hátralévő napok száma, és mennyi a hátralevő oldalak száma év végéig. Végezetül azt is láthatjuk, hogy naponta mennyi oldal haladásával tudjuk teljesíteni az éves tervet.

Minden könyvmolyt ezeknek a hasznos és érdekes funkcióknak a használatára biztatok, hogy még izgalmasabb legyen elmerülni a könyvek rengetegében. Rengeteg felfedeznivaló akad még a moly.hu felületén, remélem a következőkben is velem tartotok!

Írta, vendégségben a blogon: Vandaboszi