Álom: nulláról padlógáz, két másodperc alatt. Valóság: az írói pálya nem sprint, hanem maraton.

Az előző cikkben azt már elmeséltem, hogy tíz éves írói múltam van, és tizennégy megjelent könyvem. Ezt nem azért írom le újra, hogy megismételjem a számokat, hanem azért, hogy szemléltessem az időtávot. Több, mint tíz éve írok. Nyolc éve jelent meg az első könyvem. És azóta tizennégy könyv sorakozik a polcomon.

Ezek a számok azért fontosak, mert ebben a cikkben egy olyan tényezővel szeretnék foglalkozni, ami az első számú problémát szokta jelenteni az új írók számára. (És az első számú dolog szokott lenni, ami miatt végül feladják az írói karrierjüket.) Az IDŐ.

A cikk felütése, azt hiszem mindent elmond: az írói pálya nem sprint, hanem maraton. Ennél tökéletesebb hasonlatot nem is lehetne találni, mert ebben aztán minden benne van, amivel az írónak meg kell küzdenie az idővel kapcsolatban. Vegyük mindjárt az én példámat.

2014. májusában jött az írás sugallata, és kerek egy évbe telt az első könyvem megírása, főleg éjszakai órákban és hétvégéken történő írással (2015 nyarán-őszén készültem el). Ezt követően kezdtem el keresni az utat, hogyan-merre tovább. Első körben az én fejemben egyébként nem is a kiadás fordult meg, inkább csak annyi, hogy találjak egy olyan szakmabelit, esetleg író vagy olvasóközösséget, akiktől releváns véleményt kaphatok az írásom milyenségéről. A dolog végül máshogy alakult (bár az egy másik történet), és 2016. januárjában találkoztam későbbi kiadómmal (aki a mai napig a kiadóm). Szerződéskötést követően kezdődött meg a közös munka, amelynek gyümölcseként 2016. decemberében napvilágot látott az első könyvem.

Tehát, 2,5 év telt el az első billentyű leütésétől számítva addig, amíg a könyv elhagyta a nyomdát. Ha te most ezt az időtávolt szörnyülködve fogadod, akkor itt és most közlöm veled, hogy ez – és eddigi tapasztalatom alapján nyugodtan kijelentem – egy teljesen átlagos időtáv az első könyvvel kapcsolatban, sőt. Vagy nevezzük inkább reális időtávnak, abban az esetben, ha mindent – kézirat elkészítése, könyvpiac felmérése, kiadókeresés, szerződéskötés, kéziratgondozás, marketing stb. – kellő időráfordítással szeretnél elvégezni, és nem a gondozásmentes, összecsapott végtermék a cél.

Hogy ez szerinted hosszú idő? Nem kevés, az tény, de mihez képest?

A könyvpiac, az írói lét egy nagyon speciális módja a karrierépítésnek. Ha valamihez hasonlítani kellene, akkor leginkább az olyan szintű munkát tudnám példaként felhozni, mint amit a sportolók visznek véghez. Évek hosszú és kemény munkája előzi meg azt, hogy egyáltalán az első versenyen megmérettessék magukat. És akkor még mennyi van hátra az olimpiáig! A kettő között eltelt időben pedig minden nap tenni kell a céljukért: edzések, edzések és edzések fáradhatatlanul.

Az írói karrier az esetek legnagyobb részében (egy hozzám hasonló, ismeretlen szerző esetében, aki mögött nem állt sem végtelen kapcsolati, sem anyagi háttér) évek alatt, folyamatos (értsd: napi) munkával épülget, szép lassan, kockáról kockára. És talán most meglepetést mondok, de ez a folyamat nem ott ér véget, hogy az első könyved megjelent. Épp ellenkezőleg! Az első könyv kiadása igazából csak a kiindulópont, hiszen a munkát onnantól kell még komolyabban venni, és folyamatos írói jelenléttel – legalább évi egy könyvvel – építeni az olvasóbázist, vagyis megtartani a régi olvasókat, és melléjük új olvasókat magunkhoz vonzani.

Ez folyamatos munkát jelent, és egyáltalán nem csak írást. Manapság a közösségi média jelenlét, az írói brand építése, az olvasókkal való kapcsolattartás, a könyv/könyvek marketingének kezelése, rendezvényeken való részvétel, a kiadón keresztül a különböző szakemberekkel való munka és kapcsolattartás ugyanúgy az író munkájának részét képezik, mint a karakterek megalkotása és a történet szálainak fűzése. Mindennapos feladatok, amelyek végtelen kitartást, türelmet, elhivatottságot igényelnek, és amelyeket sürgetni nem lehet…és nem is érdemes.

Bár sokáig lehetne még ezt ragozni, és megállás nélkül két napig tudnék az időtényezőről mesélni, de azt hiszem, ennyiből már teljesen érthető, miért mondom azt, hogy „az írói pálya nem sprint, hanem maraton.” Márpedig aki maratont akar futni, annak minden lépést jól meg kell fontolni, és a saját érdekében lassú, de folyamatos tempót kell tartania. Ha túl gyorsan akarja szelni az utat, hamar feléli az erőtartalékait, kimeríti magát és kifullad. Ugyanakkor, ha meg-megáll, csak téblábol, sose halad el egy mérföldkő mellett sem, és elvész valahol útközben. A kettő között kell mindenkinek megtalálni az arany középutat, de ha rám hallgattok, akkor mindig, amikor erőt vesz rajtatok a sürgetés, a türelmetlenség, emlékeztetitek magatokat a célra. Arra, hogy a gyorsaság a minőség rovására mehet, utána pedig annál több időbe kerülhet a hibák kijavítása, mint amennyit „nyertetek” a sietséggel.

Persze, nyugodtan mondhatjátok, hogy könnyen beszélek, hiszen én ezen már rég túl vagyok. Igazatok van. De pontosan azért, mert túl vagyok rajta, érzem át, ami bennetek munkál. Hiszen egykor én is így éreztem, én sem voltam más. Sokszor erőt vett rajtam a türelmetlenség és a sürgetés, hogy miért megy minden ilyen lassan, miért, miért, miért nem lehet már a kezemben a könyv? Mára már azt is tudom, hogy itt-ott én is beleestem a „gyorsan, gyorsan, siessünk” hibájába, de persze ezt mindig csak utólag realizálja az ember, soha nem aktuális időben. Mert az író erre vágyik, az érzést akarja, hogy a könyvét a kezében tarthassa. Ez a katartikus érzés hajtja, vezérli, ami szuper dolog! Ugyanakkor ez az is, ami sok-sok olyan döntési helyzetben elsodorja, és tévútra viszi, ahol megfontoltságra lenne szükség.

 A döntés a tiétek!

 Üdv: Leda

(írta: Leda D'Rasi)