Ezzel az eljárással sohasem értettem egyet. Miután az engem fuvarozó sofőr kirakott a jellegtelen irodaépület mélygarázsában, beült mellé egy erre szakosodott ügynök, majd a Men In Blackben látott eszközhöz hasonló kütyüvel részleges memóriatörlést végzett nála, csak hogy ne tudja felidézni, hol is van a Rendkívül Titkos Ügynökség főhadiszállása.

A szerencsétlenek ezek után elfelejtették a feleségük nevét, halvány fogalmuk sem volt a házassági évfordulójuk dátumáról, és persze hasztalan próbáltak emlékezni az asszony kedvenc filmjének címére. Mindig is úgy gondoltam, jobban járnának egy sima likvidálással. A hátramaradottak élvezhetnék az özvegyi nyugdíj előnyeit, a családfő pedig afféle hősi halottként maradna meg a családi legendáriumban.

A szabályzat ellen azonban semmit sem tehettünk, különösen mi, a nagyon Különleges Ügyosztály Nagyon Különleges Ügynökei. Mi voltunk a legjobbak a terepen és természetesen az elméleti tervezésben is, de a Szervezeti és Működési Szabályzat nem tartozott a kompetenciáink közé.

A hangszigetelt lift ezúttal is sebesen emelkedett a magasba, és ahogy minden alkalommal, most is a kedvenc játékomat játszottam. Próbáltam kitalálni, hányadik emeletnél is járhatunk. A gondos alkotók ugyanis nem szereltek kijelzőt a szerkezetbe, az egyes szintek funkciója még előttünk sem volt felfedhető.

Amikor feltárult az ajtó, egyből megállapítottam, a nagyfőnök emeletére érkeztünk. Nem egyszer jártam már itt, és az volt a legizgalmasabb az ilyen esetekben, hogy minden alkalommal egy másik férfi nyújtotta felém a kezét bemutatkozásképpen, hogy ő X ügynök. Természetesen biztonsági okokból változott napról napra az aktuális igazgató személye. A valódi neveket sohasem tudtuk meg, sokra amúgy sem mentünk volna velük. Hitem szerint a mi HR-es szakembereinknek volt a legnehezebb munkája a fejlett világban, ahol egyáltalán ezt a munkakört ismerik.

A Rendkívül Titkos Ügynökség behálózta az egész világot. Nem véletlenül nem bolygót említettem, mivel egyes folyosói pletykák szerint az 51-es körzetben a földönkívüliekkel együttműködve az egész galaxisra kiterjedő szervezetet építettek ki. Ezért nem csodálkoztam annyira azon, amikor évekkel ezelőtt egy afganisztáni küldetésben elveszett bal karomat oly precízen varrták vissza, hogy jobb és erősebb lett, mint a traumát megelőzően volt.

Aktuális X ügynökként ezúttal egy joviális, erősen kopaszodó, kissé köpcös fickó funkcionált. A hierarchiát érzékeltetve nem kínált hellyel, ellenben ő belesüppedt az erre az egyetlen napra birtokolt óriási bőrfotelbe és szivarra gyújtott. Hozzám sem szólt, amíg nem sikerült végre egy hozzávetőlegesen ellipszis füstkarikát létrehoznia gyermekin csücsörítő szájjal. Ez mondjuk eltartott egy darabig, mert láthatóan nem volt kellő rutinja benne.

– Murray Nagyon Különleges Ügynök! – mondta aztán hirtelen, mintha csak eszébe jutott volna a nevem, amin füstjel-készítés közben eddig gondolkodott.

– X Vezető Nagyon Különleges Ügynök – feleltem a protokollnak megfelelően és biccentettem is hozzá hűvös eleganciával, ahogy ez nálunk, legjobb ügynökök között szokás.

– Fontos nap ez a mai – jelentette ki ábrándosan X tekintetével a hatalmas légterében semmivé foszló füstkarikákat követve.

„Neked egészen biztosan.” Nem az együttérzés volt a rám leginkább jellemző tulajdonság, de kérészéletű karriercsúcspontjáért sajnálat ébredt bennem.

Figyelemfelkeltő mondata hosszú másodperceken keresztül elvarratlanul lógott a levegőben valahol a szivarfüst és a kissé túltolt macsó parfümillat között megbújva. Megköszörültem a torkomat, jelezvén, hogy drága az időm, az ő hatásvadász performansza alatt már komplett banánköztársaságokat szabadítottam volna fel az elnyomás alól egy jól kivitelezett akcióval.

– Társat kap – mondta hirtelen X, majd vizenyős tekintetét rám emelte. Várta, milyen hatást vált ki vele.

– Parancsol? – kérdeztem, mert azt hittem, elkalandozó figyelmem miatt nem hallottam jól, amit mondott.

– Társat kap – ismételte meg X, és hogy ennek nyomatékot adjon, a harmadig sem szívott drága szivart határozott mozdulattal elnyomta, majd megnyomott egy gombot az asztalba épített tekintélyes telefonpanelen, és kiadta az utasítást. – Küldje be!

– Azt hiszem, itt valami félreértés van! – kiáltottam fel, a megengedettnél nagyobb teret engedve az érzelmeimnek. – Én egyedül dolgozom. Mindig is egyedül dolgoztam.

– Tudom – bólintott megértő mosollyal a joviális napi X. – Épp ezért ideje lesz kipróbálnia, milyen az élet párosan.

– Maga most tréfál – mondtam remegő hangon, de megtartva a decens ügynök-stílust, amit a 007-es James Bond etetett meg a fél világgal. Legszívesebben teljesen mást mondtam volna. Azt amit valódi ügynökök mondanak felindultan a valódi főnökeiknek.

– Utoljára akkor vicceltem, amikor igent mondtam a feleségemnek, aki megkérte a kezem, aztán mi lett belőle… Azóta tartózkodom az efféle felelőtlenségtől.

– X, maga és minden másik X pontosan tudja, hogy én egyedül vagyok hatékony! Én úgy tudok álcázni, hogy tűző napsütésben sem látszik még az árnyékom sem. Ez valami lefokozás akar lenni? Ha így van, mondja meg nyíltan!

– A lófaszt lefokozás! – kiáltott fel X, sutba dobva az alapvető ügynöki etikettet. – Női kvóta van, nem holmi lefokozás! A szakszervezet kibulizta, hogy darabra annyi női ügynöknek kell lennie, ahány férfinak. Ezért aztán minden férfi kap maga mellé egy nőt.

– Ez nem lehet igaz – sóhajtottam elszoruló szívvel, nekem a nőkkel világéletemben csak a bajom volt.

– Mindjárt meg is látja, mennyire igaz – bólogatott, majd mögém, vagyis az iroda ajtaja felé mutatott, amin éppen akkor lépett be a leendő társam. – Murray Nagyon Különleges Ügynök, engedje meg, hogy bemutassam M Nagyon Különleges Ügynököt.

A legrosszabbra felkészülve, nagyon lassan fordultam meg, elodázni akarván az elkerülhetetlen pillanatot. De örök igazság, hogy aminek jönnie kell, az bizony eljön. Ott állt tőlem pár lépésre a nő, akiről azt gondoltam, meg fogja keseríteni az életem minden percét. Ebben már csak azért sem bújt meg egy szemernyi túlzás sem, mert nekem valóban a munka volt az életem, minden percemet az Ügynökségnek áldoztam.

– Szia! Marie M. vagyok – mondta ő olyan hangon, amiről a legtöbb férfinak csupa pajzán dolog jut az eszébe, majd a kezét nyújtotta.

– Szia! Mason Murray – nyögtem válaszul én, és ahogy elfogadtam a kinyújtott kezet, ismeretlen érzés hullámzott végig a belsőmön. Egy titokzatos titkosügynök, hiszen még a nevét sem árulja el. Szépen vagyunk! Úgy döntöttem, ezt a feladványt majd később elemzem ki alaposan, előbb inkább szemügyre veszem új árnyékomat.

Jól állt rajta az ügynök egyen-kosztüm, de sokkal inkább el tudtam volna képzelni valami alkalmi göncben, ami megmutatja hosszú comjait és formás vállát. A fene tudja, miért, ilyen néznivalónak képzeltem a gondosan takaró szövetrengeteg mögött. Hosszú, barna hajzuhatagát feltehetően percekkel ezelőtt igazította meg egy fodrász, különben nem lett volna ennyire pontosan a helyén.

Szabályos arcának ékköve a szeme volt, amely smaragd színben ragyogott, ugyanakkor furcsa diszharmóniát kölcsönzött neki, hogy a tekintete kifejezetten szomorúságot árasztott, mint aki osztozik velem a bánatban, hogy társat kap.

– Az ismerkedést megejthetik a repülőn – törte meg a szemrevételezés ihletett pillanatát X. – Lenne egy kis meló a maguk számára Kolumbiában. A részleteket elolvashatják az önmegsemmisítő tabletjeiken, ha már a légtérben lesznek. Öröm volt a főnöküknek lenni, ha csak erre a néhány percre is…

Írta: Mason Murray