Könyvet mindenkinek - Nekem, Neked és neki is

2019\12\11

Egy ifjú titán tollából

Vélemény - L.J. Wesley: Egy űrállomás- takarító naplója

7_1.jpg

A könyv olvasása alatt különféle érzelmek kavalkádja tombolt bennem. Az elején az izgatottság és a lelkesedés hajtott, minél többet akartam megtudni a karakterekről, illetve a történetről, de aztán unalom költözött a lelkembe és végül csak egy nagy csalódással tudtam letenni a könyvet.

A történet röviden egy Max nevű emberről szól, aki egy űrállomáson dolgozik takarítóként, mindennapjai pedig nem túl érdekesek. Minden vágya az, hogy beutazza a galaxist, letelepedjen egy bolygón, majd békében és boldogan éljen, amíg meg nem hal. Az élete gyökeresen megváltozik, miután egy rákent gyilkosság után, tagja lesz egy ellenállásnak, amely a Xendon bolygót szeretné felszabadítani. Így Max hamar egy háború közepén találja magát, amely kitartást és áldozatokat követel. Hirtelen fontos lesz a személye, új barátokat szerez és veszélyes kalandokon, küldetéseken vesz részt. Ám az élet nem ilyen egyszerű, és Max is mindössze csak egy ember. Vajon képes lesz megbirkózni a rá váró nehézségekkel?

Nagy rajongója vagyok a Csillagok háborújának, így nem csoda, hogy rögvest magába szippantott ez a történet is, ami ugye szintén a galaxisban játszódott és nemcsak emberek szerepeltek benne, hanem mindenféle más lények is. Tetszett, hogy a főszereplő alapvetően nem volt „hős”. Nem volt szuperereje, nem tett előtte semmit a világért, mindössze egy átlagos karakter volt, egy ember, akit lenéztek. Olvasva a gondolatait, a naplóját megdöbbenve figyeltem fel rá, hogy az író milyen „jövőt” jósol az embereknek, amin érdemes elgondolkodnunk. Bár ezzel kapcsolatban jó pár kérdés megválaszolatlan maradt bennem, de erre még a későbbiekben visszatérek. A többi karakterrel is meg voltam elégedve, különböztek egymástól, mindenkinek meg volt a maga szerepe, bár néha nem pontosan tudtam őket magam elé képzelni, és sajnos csak a könyv végén fedeztem fel, hogy található ott egy „élőlény-mutató”. Ha ezt hamarabb tudom, akkor talán könnyebben ment volna a megjelenítésük.

Max csatlakozása az ellenállókhoz egy ugyan kiszámítható lépés volt, de maga a felkészülés fantasztikusan volt megírva. Miért? Mert a legtöbb filmben, könyvben a karaktereknek mindig minden olyan gyorsan és könnyen megy. Itt Maxnak rengeteget kellett gyakorolnia, és az első éles bevetésen sem sikerültek prímán a dolgok, de ettől volt valóságos. Sokszor komolyabban is megsérült, szinte mindig az életét kockáztatta. Valamint sok idő kellett ahhoz, hogy megtervezzék a következő lépésüket. Ez nekem nagyon tetszett, mert így olyan érzésem volt, mintha én is a részese lennék az eseményeknek. Az elején azt gondoltam, hogy Lydia és Max valahogyan mégis rátalálnak egymásra, de nagyon örülök, hogy végül nem így történt. Túlságosan kikövetkeztethető lépés lett volna a szerelmük, valamint szerintem a barátságuk is így sokkal szebb és mélyebb volt. A kemény csaj szerepe nekem néhol elég viccesre sikeredett, mert az én képzeletemben valahogy mindig is egy udvarhölgy stílusát és megjelenését képviselte Lydia, aki legyezők helyett fegyvereket tartott a kezében.

Viszont sajnos nekem a könyv nagy része, mint már írtam, nem volt igazán izgalmas. Főleg azért, mert az egészet egy naplón keresztül olvashattam, tehát egy szemszögből. Sokkal közelebb tudtam a főszereplőhöz, a napló írójához, kerülni, mert a belső világába, gondolataiba is betekintést nyertem. Ekkor jön a „DE”. Ebben a könyvben rengetegszer küzdöttek, harcoltak, különféle izgalmas bevetéseken vettek részt, amik nem kis veszéllyel jártak. Én, mint olvasó, együtt izgultam volna a karakterekkel, főleg a főhőssel, de nem igazán tudtam. Mivel a napló írójának élményeit olvashattam, értelemszerűen neki kellett azokat elmesélnie, ebből adódóan ő túlélte, megúszta a bonyodalmakat (például, ha foglyul is esett, sikerült kijutni), így nem izgultam érte, mert tudtam semmi vagy alig történt vele valami.

Ami viszont kissé elszomorított, az az volt, hogy a főszereplő nagyon megváltozott a történet alakulása közben, mégpedig negatív irányba. Az elején úgy gondoltam Max egy amolyan „megfigyelő” típus, aki szereti csöndben, távolról szemlélni a dolgokat és inkább elkerüli a konfliktusokat, mintsem beleáll, de úgy tűnik rosszul hittem. A könyv végére számomra Max durvává és erőszakossá vált, aki néha indokolatlanul kapta fel a vizet.

Összességében, bár kissé csalódottan tettem le a könyvet, mégis azt kell mondjam tetszett, mert humoros, részletes és hiába játszódott távol a Földünktől, olyan bolygókon, illetve űrállomásokon, amik nem biztos, hogy léteznek, mégis maradt benne valami valóságos, élethű. Tinédzsereknek, fiatal felnőtteknek, valamint az örök Sci-Fi és akció rajongóknak ez egy remek olvasmány lehet.

Kiadó: Mogul Kiadó

Kiadás éve: 2017

Megvásárolható: a KönyvMogul webáruházban.

A cikk szerzője: Kapitány Csenge

olvasás könyv kortárs könyvkritika könyvajánló sci fi magyar irodalom szórakoztató irodalom young adult könyvértékelés imádom a könyveket magyarszerző könyvmogul konyvmogul.hu L.J. Wesley mogul kiadó egy ifjú titán tollából egy űrállomás takarító naplója

2019\12\05

Egy ifjú titán tollából

Vélemény - Julia Lewis Thomson: Többek szerint

2_2.jpg

Azt kell, hogy mondjam, pozitívan csalódtam. Az elején arra számítottam, hogy hasonló lesz, mint az első rész, emiatt nem igazán vágytam arra, hogy tovább boncolgassuk Anna életét. Viszont már az első oldalon meglepett és magával ragadott, aztán pedig egyre többször értek váratlan dolgok, amik nagyon tetszettek.

A könyv az előző részben már megismert Maximról és egy régi gyerekkori barátjáról, Nastyáról szól. Felváltva olvashatjuk mindkét szereplő nehézségeit, küzdelmeit, az egymásra találás történéseit. Megismerhetjük a nőcsábász Maxim valódi énjét és az erősnek mutatkozó, de közben rettegő Nastya életét is. A szálak addig tekerednek, míg végül elszakadnak egymástól, és egyedül kell megküzdeniük a problémákkal. Mindössze a szerelmük az, ami reményt ad nekik, ahhoz, hogy kitartsanak, akármilyen távol is vannak egymástól.

Végre ki volt fejtve a legtöbb cselekmények (bár maradtak számomra néhol hiányosságok, de erről később lesz szó), amire én a legjobban vágytam. Nemcsak egy-egy mondatot, esetleg egy oldalt kaptak a fontosabb cselekmények, hanem többször is legalább egy fejezeten át voltak a bonyodalmak részletezve, és ennek nagyon örültem, mert az első könyvben ez nekem nagyon hiányzott.

A párbeszédek is hosszabbak lettek, az elvétett szavakat, most hosszú mondatok váltották fel, emiatt sokkal könnyebben tudtam követni a történetet, mert nem kellett mindenhol végig gondolnom, hogy ezt most hogyan érthette a beszélő.

Aminek pedig kifejezetten örültem, hogy végre átérezhettem és könnyebben elképzelhettem a karakterek belső világát, kommunikációs stílusát, valamint a jellemüket. A párbeszédekben már tudtam milyen stílusban, hangnemben szólalhatnának meg a szereplők és sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett az írónő a viselkedésükre. Ezáltal nem éreztem magam elhidegültnek a szereplőktől, valamint bele tudtam helyezni a szituációkat a való életbe, mert így, hogy érzelemteljesek voltak, igazinak hatottak számomra.

Remek ötletnek tartottam, hogy a történéseket két szemszögből is megfigyelhettük, így sok kérdésre, amik az egyik szereplőben megfogalmazódtak, a másik választ adott. Láthattunk egy férfi és egy női oldalt. Hasonló személyiséggel és múlttal rendelkeztek, de azért különböztek, ez így van rendjén. Ezeket az eltéréseket nagyon jól lehetett érezni, amiatt mert nemcsak egy „szemmel” láttunk.

Maga a sztori az elején kicsit kesze-kúsza volt, de hamar összeállt a kép, és a könyv a feléig abszolút magába szippantott. Tele volt fordulatokkal, újabbnál újabb öletekkel, és élveztem, ahogyan ugráltunk az időben. Valamint el tudtam magamat képzelni a szereplők mellett, hála a korábban említett „újításoknak”. A gyermekkori emlékek sem voltak zavarosak, érthetetlenek, pont annyit tudtam meg belőlük, amennyi szükséges volt. De, amikor kiderül egy Nastya és Anna közötti beszélgetésből, hogy Maxim „meghalt”, ott egy picit alább hagyott a lelkesedésem. Reméltem, hogy ebben a könyvben nem lesz szó egy közeli barát, rokon elvesztéséről, mert hiába az élet velejárója a halál. Az első részben épp elég szerepet kapott. Itt jön képbe ennek a szörnyűségnek az oka, ami szerintem nagyobb hangsúlyt érdemelt volna. A bosszú.

Maxim azért maradt Moszkvában, hogy megbosszulja meggyilkolt szüleit, ám ennek a felelőtlen dolognak a súlyából nem nagyon jött le semmi, mert azonkívül, hogy megkapta a megfelelő kiképzést, és azt a hajtogatta, hogy ő végezni fog a szülei gyilkosával, nem igazán volt átérezhető ez a nagy „bosszú”. Főleg, mert számomra nem derült ki, hogy egyáltalán sikerült-e (gondolom igen, mert Maxim aztán már nem foglalkozott ezzel többet). Az amerikai élet pedig egy kissé szürreálisnak hatott, mert hiába volt nagy menő a kis Foxi-Maxi, azért tartott attól, hogy az orosz maffia végez vele, emiatt ezt a feltűnősködést, a zenekart, az új életstílusát nem igazán tudtam volna elképzelni a való világban. Akik valami elől menekülnek, azok inkább meghúzzák magukat és csöndben maradnak, nem akarnak a rivaldafénybe kerülni.

A folyamatos vágyakozása Nastya után érhető volt, de nem tudom, hogy ez a kapcsolat meddig működhetett volna kettejük között. Mert Maxim nekem olyannak tűnt, aki sosem volt képes hosszútávon kitartani egy nő mellett. Talán ez a szerelem erősebb volt és kitartott volna a végzetekig, de én valahogy mégsem feltételezem, hogy így lenne. Ráadásul a kapcsolatot nem igazán találtam túl bensőségesnek, vártam volna egy komoly, elmélyült beszélgetést kettejük között, bár lehet, hogy maguk a karakterek nem voltak ilyen típusúak. A srác személyisége a könyv végére ellenszenvessé vált, pedig az előző részben tényleg kedveltem, de ez az új amerikai énje nem igazán az én stílusom, mert elvesztette azt a bájos személyiségét, amit Anna mellett mutatott meg.

Nastyát, bármilyen furán is hangzik, nem sikerült teljesen megismernem (pedig a történet nagy része róla szólt), számomra végig titokzatos maradt. Nem kedveltem meg, de antipatikus sem volt. A borzalmas dolgok, amik történtek vele, nagyon tanulságosak voltak, és csodálom a kitartását, illetve bátorságát. Anyaként, a kezdeti nehézségek ellenére, majdnem tökéletesen megfelelt, talán egy picivel több fegyelmezés járt volna Dimának tőle, mert néha úgy tűnt, hogy a kisfiú odaadó tiszteletét nem mindig kapta meg. De mindenképpen tiszteletre méltók voltak a tettei, a legtöbb döntése és ő maga.

Végezetül szerintem ez a könyv sokkal jobb volt, mint az előző, még ha voltak is benne olyan dolgok, amiket hiányoltam, vagy nem tetszettek. Azoknak ajánlom, akik nem ijednek meg komolyabb témák és valós problémák olvasásától.

Kiadó: Álomgyár Kiadó

Kiadás éve: 2017

Megvásárolható: a KönyvMogul webáruházban, valamint a Libri, Bookline, Líra üzletekben.

 A cikk szerzője: Kapitány Csenge

olvasás könyv kortárs könyvkritika könyvajánló magyar irodalom jó könyv szórakoztató irodalom könyvértékelés Julia Lewis Thomson imádom a könyveket magyarszerző könyvmogul konyvmogul.hu egy ifjú titán tollából többek szerint

2019\12\03

Így szól a GPS: “Újratervezés!"

Útkeresés harminc fölött

48.jpg

Azzal kezdeném, hogy köszönöm, jól vagyok! Most vagyok jól! Ez persze nem azt jelenti, hogy az életem csupa móka és kacagás, hogy nincsenek problémáim, nem élek meg nehézségeket, kudarcokat.

A különbség viszont az, a mai és a 3-4 évvel ezelőtti önmagamhoz képest, hogy teljesen másként élem az életemet. Másként látom magam, és másként is kezelek mindent. Még a gondokat is. Elmondhatom, 37 évesen elértem, hogy azon az úton álljak, amelyet nekem szánt a sors. Már “csak” haladnom kell rajta. Lépésről lépésre...

Na de vissza a tárgyhoz! Hiszen ez a cikk most az újrakezdésről szól, amikor az élet egy szakaszában bekapcsol a személyes GPS, és addig súgja a füledbe, hogy “újratervezés”, amíg el nem éri, hogy arra menj végre, amerre ő vezet.

Az én GPS-em is már réges- régen bekapcsolt. Szegény próbált irányítani, de sajnos nem nagyon sikerült neki. Hogy hülye voltam-e, vagy szimplán meg kellett érnem arra, amit ma csinálok, inkább ne firtassuk. A lényeg, hogy megtaláltam! Bármilyen zötyögős volt is az út, itt vagyok.

Nézzük, miért volt ez olyan nehéz.

A szabályok rabjai vagyunk. Vagy még inkább az elvárásoké.

Gyerekként elvárják tőlünk, hogy tiszteljük a felnőtteket, jól tanuljunk és tartsuk tisztán a szobánkat. Tinédzserként lehetőleg ne szokjunk rá semmi károsra és érjünk haza időben. Fiatal felnőttként pályát kell választanunk, szakmát szerezni, majd elhelyezkedni és szárnyainkat bontogatva rálépni az élet rögös útjára.

Ki nem mondott elvárás továbbá az is, hogy ha már hosszú éveket és pénzt nem kímélve megszereztünk egy képesítést, nagyon messze ne kalandozzunk tőle, ne váltsunk, mert az a leglogikusabb dolog, ha egy életen át ugyanazt a hivatást űzzük, az évek során megmászva a ranglétra minden egyes fokát, elérve, amit csak lehet.

Nemes gondolat és még nemesebb az, akinek ez sikerül.

Én már itt megcsillogtattam lázadó lelkemet, mert nem tudtam megmaradni egy vonalon. Tanultam egészségügyi ismereteket és rajzot is. Szociális munkás diplomám van, végeztem természetgyógyászatot és mezőgazdasági vonalon is szereztem képesítést.

- Hű! - mondhatja most erre az olvasó. - Ez aztán a katyvasz!

Nem vitázom. Szerencsés vagyok, mert tanulhattam bármit, ami érdekelt én pedig sok dolognak akartam esélyt adni.

- Mire?

Kérdezhetik most sokan, mire az én válaszom így hangzik:

- Arra, hogy a nagy Ő legyen nekem. A hivatás, amit életem végéig ugyanolyan szenvedéllyel és elköteleződéssel űzhetek.

Romantikus gondolat, de vállalom, azt pedig elárulom, ha az ember így érez, és egyre csak keres, kutat, valami után, amit nem ismer, csak elképzelése van róla, az rohadt érzés tud lenni.

Mert élhetne ő boldogan úgy is, ahogy van. Azzal, amit már elért. Megbékélhetne azzal a különös, megmagyarázhatatlan hiányérzettel a szíve táján és feladhatná ezt a vágyálmot, amit úgy dédelget, hogy közben fogalma sincs róla, mi is az.

Én harminckettő voltam. Erős családi háttér, biztos munka, fix jövedelem, megbecsült állás. Volt időm és pénzem kikapcsolódni, nyaralni, tehettem, amit csak akartam. Időről időre azonban felütötte fejét az érzés, hogy valami nem kerek.

- Mégis mi bajom van? - kérdeztem magamtól egyre többször. - Mi a fenét akarok még? Mi hiányzik?

A legrosszabb ebben az, hogy az ember ezekre a kérdésekre saját magának sem tud választ adni.

A bátrabbak ilyenkor bevállalnak egy új kezdetet. Lezárni, ami visszatartja őket, ami nem megy, ami nem tesz boldoggá, aztán ugrani egy nagyot az ismeretlenbe és belevágni valami egészen újba.

Ennél a pontnál tök jó lenne büszkén, egyenes tartással azt mondani:

- Én is ilyen voltam!

Gyorsan tessék kiábrándulni, mert nem mondom. Ki tudja, meddig maradtam volna a helyemen, nyűglődve. Ha rajtam múlik valószínűleg jó sokáig, és talán éppen ezért látta be nagy sóhajjal az élet, hogy kénytelen lesz beavatkozni, ha engem a helyemre akar kormányozni. Pofozott hát rajtam egyet, mert úgy látta, erre van szükség. Hogy ezt pontosan hogyan tette, egy másik történet, a folyamat végére azonban én ott ültem a gépnél és első regényemet körmöltem. Bár akkor még nem tudtam, hogy az az első regényem lesz, ahogy azt sem, mennyi jön még utána.

A lényeg az, hogy attól kezdve, mondhatni egyik pillanatról a másikra elmúlt az addigi üresség, a lelkemben tátongó hiányérzet.

Megérkeztem. Mint a szerelem első látásra. Azonnal tudtam, hogy megtaláltam a nagy Ő-t. Írás, írói lét, könyvek, könyvkiadás, magyar irodalom, irodalmi közösség, írótársak, rendezvények.

Arról, hogy az első könyv megjelenéséig milyen utat jártam be másik cikket lehetne írni. Arról, hogy az első és a hetedik között mi minden történt, akár könyvet is.

Jót és rosszat tapasztaltam, biztosan még fogok is. Megtaláltak az ítélkezők is, akik kianalizálták, miért kezdtem írni. Sokféle teória született. Én viszont azt mondom, azért kezdtem írni, mert bár az agyamat lefoglalta az, amit addig csináltam, de a szívemet, és ami fő, a lelkemet nem. Az emberek mind mások, másra vágynak, mást igényelnek ahhoz, hogy boldognak érezzék magukat. Nekem olyan dolgokra is szükségem volt, amiket - úgy tűnik - csak a könyvek voltak képesek megadni.

Mind a boldogságot keressük. Ahány ember, annyiféle boldogság. Én a sajátomat írói önmagamban találtam meg.

49.jpg

Azt mondtam, anno nem voltam merész, nem léptem. Akkor nem. Azóta viszont bátrabb lettem, de főleg tapasztaltabb. Igaz, nem járok hagyományos úton, viszont különlegesen igen. Kockázatos is erre kalandozni, de vállalom, amit kell és nem más kockázatát dobom be tétként, hanem a sajátomat. Arra pedig, hogy az elvárások szerint, ebben az életkorban mit illet volna már elérnem, megélnem, nincs mit reagálnom. Mert az én utam, még csak most kezdődött el. Az álmaimat váltom valóra, de nem varázspálcát használok hozzá, hanem munkát, időt, energiát. Mindenből a lehető legtöbbet.

Igen, az átlaghoz képest későn találtam meg, amit kerestem. De megtaláltam és szerintem ez a lényeg. Nem a hogyan, és főleg nem a mikor. Hiszen miért érne többet egy olyan szerelem, ami huszonévesen járja át az embert, annál, mint ami harminc, negyven, vagy akár ötven fölött csap belé?

A lényeg az érzés, és az, hogy ez miként hat a továbbiakban!

Én ma már hiszem és vallom, hogy változtatni soha nem késő. Az álmainkért nem az! 

Vendégszerző: Leda D'Rasi

kortárs író végzet magyar irodalom a dög imádom a könyveket magyarszerző boszorkánydinasztia leda drasi írói arculat mogul kiadó

2019\11\27

Egy ifjú titán tollából

Vélemény - E.M. Miller: Az örökség

5_1.jpg

A könyv olvasása közben végig olyan érzésem volt, mintha már olvastam volna valahol valami ehhez hasonlót és igazából a végére rá is jöttem hol. Az egész történet olyan volt, mint az Alkonyat sorozat kissé összesűrített és leegyszerűsített változata. Ugyan nem minden tekintetben volt ugyanolyannak nevezhető a két sztori, de meglepően sok hasonlóságot lehetett felfedezni közöttük. Mindenesetre a könyv abszolút nem nyerte el a tetszésemet.

Julietta Speer egy frissen elvált, magabiztos, újságírónő, aki előszeretettel ír cikkeket vámpírokról. Egy napon váratlanul levelet kap egy számára eddig ismeretlen ügyvédi irodától, melyben az áll, hogy örökölt egy házat Magyarországon. Ami, még meglepőbb, hogy barátnőjével, Yvonettel, is ugyanez történik. Kíváncsian útnak indulnak, eközben mit sem sejtenek arról, hogy maga a gonosz hívta őket, hogy megbosszuljon egy 460 évvel ezelőtti gyilkosságot. Rejtett üzeneteket küld nekik, ezzel kikészíti és rettegésben tartja őket, a lányok pedig nyomozásba kezdenek. Szerencsére Julietta és Yvonette nincs egyedül, mert a vámpírtársadalom vezetője, Morpheus és a két lány családja óvja őket, miközben féltve őrzik titkukat egy rég elfeledett legendáról és egy jóslatról, melyre lassan fény derül. A lányoknak hirtelen minden világos lesz, össze kell fogniuk ahhoz, hogy közösen elpusztítsák a gonoszt és rácáfoljanak a mesének hitt valóságra.

Annak ellenére, hogy szerintem kicsit sablonos és valamennyire már ismerős a történet, rengeteg más, jó és új dolgot véltem felfedezni a könyvben. Az első például a főszereplő volt. Julietta nem egy fiatal tinédzser volt, hanem egy felnőtt, érett nő, aki mellesleg férjnél volt. Ez nekem kifejezetten azért tetszett, mert manapság a legtöbb könyvben a hős tinikről lehet olvasni, ezért néha nem árt egy kis változatosság. A többi karakter is jól lett felépítve, mindenkinek saját egyénisége volt, nem tudta rögtön mindenki, hogy mikor mi a teendő, ellentétben a legtöbb filmmel és könyvvel. Valamint szerintem a történet maga is tele volt fordulatokkal, váratlan meglepetésekkel.

Az viszont nem tetszett, hogy igazából a főszereplő elég közömbösen vette azt, hogy hirtelen örökölt egy házat és egy tucat vámpír, illetve vérfarkas társaságába keveredett. Nem követelt válaszokat és cseppet sem volt meglepődve szinte semmin. Teljesen nyugodt és higgadt maradt végig, pedig nem kevés veszélyes és hátborzongató esemény történt vele. Nekem ettől néha idegenné vált, attól függetlenül, hogy kedveltem a karakterét. A szerelmi szál is túl gyors volt. Bár tudtommal nem vagyok vámpír, így nincs sok fogalmam az érzelmeikkel kapcsolatban, emiatt elképzelhető, hogy náluk egy szempillantás alatt szerelembe lehet esni, de valahogy mégsem illett bele a képbe ez a románc. A legjobban viszont az idegesített, hogy szinte mindig mindenhol mindenki elájult. Egy fejezetet nem lehetett végigolvasni anélkül, hogy valaki el ne veszítette volna az eszméletét. Ez nekem nagyon természetellenesnek hatott.

Viszont sajnos voltak más problémáim is, amik eléggé élvezhetetlenné tették számomra az olvasást, mint például a helyesírási és gépelési hibák. Majdnem minden oldalon volt valami gikszer a betűkkel, illetve a mondatokkal. Ugyan ki lehetett következtetni, mégis mi volt az eredeti szándéka az írónak, de úgy gondolom ilyen hibák nem megengedhetőek egy könyvben, amiért az olvasók fizetnek. Ami még zavaró volt, hogy sokszor a gondolatok és kimondott szavak egymás után következtek, anélkül, hogy az író jelölte volna ezeket. Valamint sokszor nem volt összeegyeztetve a beszélő száma és személye az igével.

Nem tudom azt mondani, hogy elnyerte a tetszésemet ez a könyv, pedig alapjában véve nem is annyira a történettel volt bajom, hanem a leírásával. Egy picivel több odafigyelést igényelt volna. Mindezek mellett, akik szeretik a vámpíros, Alkonyat sorozathoz hasonlító sztorikat, esetleg elegük van abból, hogy minden könyvben mindent a tinédzserek oldanak meg, azoknak bátran ajánlom Az örökséget.

Kiadó: Colorcom Media

Kiadás éve: 2017

Megvásárolható a KönyvMogul webáruházban.

A cikk szerzője: Kapitány Csenge

könyv kortárs fantasy könyvkritika könyvmoly magyar irodalom urbanfantasy Az örökség könyvértékelés magyarszerző E.M. Miller vámpírkönyv

2019\11\21

Egy ifjú titán tollából

Vélemény - L.J. Wesley: Brooke

3_2.jpg

Felülmúlta a várakozásaimat ez a könyv. A fülszöveg alapján, annyira nem keltette fel az érdeklődésemet a történet, mert kissé sablonosnak találtam, de azt kell, hogy mondjam, egyáltalán nem volt az. Viszont nem tudom azt állítani teljességgel, hogy tetszett és azt sem, hogy nem, mindössze annyit, hogy meglepett és egy percig nem volt unalmas.

Brooke egy kórházi ágyon találja magát, miután egy súlyos balesetet szenvedett. Ébren van, de nem emlékszik semmire, és szeretné tudni, mégis hogyan jutott idáig. Ám a külvilág számára ő kómában fekszik, senki nem hallja őt, így Brooke-nak egyedül kell rájönnie, ki is volt ő és miket tett ezelőtt. Megérdemli vajon az esélyt, hogy felkeljen és tovább éljen? Ehhez viszont szembe kell néznie a múltjával, bármilyen nehéz is.

A történet maga nagyon tetszett. Pörgött, izgalmas és fordulatos volt. Olyan volt, mintha együtt fedeztem volna fel Brooke-kal a múltját, együtt éltük volna át a kezeléseket és együtt kerestünk volna megoldást a fennálló problémákra. A kórházban töltött napok sem hatottak nyomasztónak, csupán 1-2 oldalt öleltek fel. Nagyon tetszett a párhuzamos megoldás a jelen és a múlt között. Több fajta képet lehetett megállapítani Brooke-ról, milyennek látták a szülei, a testvére, a férje és milyennek látta önmagát régen és most. Nekem viszont sajnos nem sikerült egy túl jó képet kialakítanom róla.

Összességében nem kedveltem meg a személyiségét, attól függetlenül, hogy szinte teljesen át lehetett érezni a gyógyulása folyamatát. A sokadik „pofon” után sem jött rá, még a baleset előtti életében, hogy nem folytathatja ezt így tovább. Meg is lett az ára. Eléggé sajnálatos, hogy egy életveszélyes helyzetben eszmélt rá, mennyi mindent szúrt el. Hiába tette aztán rendbe az életét, nem hiszem, hogy hosszútávon képes lett volna folytatni az új életmódját. Az emberek ritkán változnak. De azt mindenképpen pozitívnak tartom, hogy felismerte, hogy hibázott, és igyekezett, küzdött azért, hogy megjavuljon, de valahogy nem voltam és vagyok képes benne hinni.

A többi karakter közül a szülőket tartom még lényegesnek kiemelni. Olyan emberek, akikről akár a saját lányuk is példát vehetett volna. A cselekedeteikkel és a viselkedésükkel szinte mindig azért tettek mindent, hogy segítsenek. A könyvben szereplő többi karaktert is simán el tudtam volna képzelni a való világban. A sikereik, örömük, kudarcaik valóságosnak és hihetőnek tűntek.

Mivel alapvetően ez egy nem túl vidám sztori, azért mégis sikerült az írónak egy kis humort belecsempésznie a történetbe. Szerintem ez egy nagyon jó ötlet volt, mert különben kissé depressziós lett volna minden, bár azért néha így is az volt.

Összességében nem tudom azt mondani, hogy a kedvencem lett ez a könyv, mert nem igazán szívleltem a főszereplőt, mégis remekül át tudtam érezni minden baját, és ez az írónak köszönhető. Egy megrázó, de közben humoros történet, amit azoknak ajánlok, akik bátran szembe tudnak nézni a múlttal.

Kiadó: Mogul Kiadó

Kiadás éve: 2018

Megvásárolható: a KönyvMogul webáruházban

A cikk szerzője: Kapitány Csenge

vélemény könyv kortárs író magyar irodalom jó könyv felnőtt tartalom Brooke imádom a könyveket magyarszerző könyvmogul konyvmogul.hu L.J. Wesley A testem a bortönöm egy ifjú titán tollából

2019\11\19

“Jelen Vagyok” Tehetséggondozó Egyesület

Alkoss szabadon, biztonságban!

25_1.jpg

A “Jelen Vagyok" Tehetséggondozó Egyesület (röviden JVTE) 2014-ben alakult azzal a céllal, hogy segítse a csatlakozott tagok maximális szakmai fejlődését. A JVTE szívén viseli a hazai írók, költők, dalszövegírók, forgatókönyv és novella írók utánpótlását egy olyan helyen és korban, ahol és amikor egy kezdő szerzőnek nehéz megvetnie a lábát, és még nehezebb kitűnni, választott szakmájában kiteljesedni.

Az egyesület kiemelt fontosságúnak tartja az első lépés lehetőségének megteremtését azért, hogy műfajtól, kortól, nemtől, anyagi helyzettől függetlenül, minden írni vágyó elindulhasson álmai és céljai megvalósításának útján.

Ez az ország sok tehetséget adott már a világnak, a mai kor körülményei azonban hatványozott nehézségeket állítanak a szerzők elé. Hathatós támogatás nélkül azonban talán a legtisztább gyémántok hullanak át a rostán és soha nem derül ki, mivé válnának egy kis csiszolással. Így a segítség minden formája jelentőséggel bír, életpályák, jövőbeni nagy nevek sorsáról dönthet.  

Az egyesület mottója: “Alkoss szabadon, biztonságban”.

26_1.jpg

Ez alapján felmerül a kérdés, miben találhatnak segítségre a szerzők a JVTE szárnyai alatt?

Az egyesület megjelenési felületet szándékozik biztosítani a csatlakozóknak, ami elengedhetetlen fontosságú, a szerző nevének megismertetése kapcsán. Szaktanácsadások nyújtásával adnak át a célok eléréséhez szükséges információkat, műfaj szerint, illetve különösen a szerzői jogok tekintetében, amely az egyik legsarkalatosabb pont azért, hogy önmagukat és születendő műveiket is biztonságban tudhassák.

Az alkotáshoz szükséges háttér megtalálását írással, könyvkiadással foglalkozó szakemberekkel, kiadókkal történő kapcsolatépítéssel kívánják elősegíteni.

Mindezeken kívül fontos célként tűzték ki az országon belüli és határon kívüli szerzői közösség építését, mellyel a kulturális élet gyarapodását szolgálják.

Az egyesület két ambiciózus ember nevéhez köthető.

A szervezet megálmodója, alapítója és az egyesület elnöke Csabai Márk, akinek a neve mára példaként áll a kezdő írók előtt. Nem véletlenül, hiszen fiatal kora ellenére máris hosszú múltra visszatekintő, sikeres írói pályát tudhat a magáénak, így első kézből ismeri a kezdő írók útjának nehézségeit.

Az egyesület másik alapítója és alelnöke, dr. Ughy Gabriella jogász, aki számos olyan szervezet létrehozásában működött közre, és segítette tevékenységüket, amelyek mára országosan is elismertek lettek.

A cél nemes, és sokakat érint.

Ne vesszen el egy tehetség sem! Mutasd meg magad, légy te is jelen! Mert a JVTE lehetőséget nyújt feléd, de az már rajtad áll, élsz-e vele!

Az egyesülettel a hello@jelenvagyok.hu címen tudjátok felvenni a kapcsolatot. Bővebb információt az egyesület weboldalán találtok, de a közösségi média oldalakon is megtaláljátok őket. Facebook és Instagram.

könyv kortárs egyesület író tehetséggondozás magyar irodalom magyarszerző irodalmi közösség jvte

2019\11\15

Interjú - Leda D'Rasi

Mindig tovább kell menni. "Csak" ennyi a feladat újra meg újra, éveken át...

45.jpg

Első könyved 2016. decemberében jelent meg. Ennek még nincs három éve, mégis, ma már 7 könyves írónak mondhatod magad. Ez egy külső szemlélő számára elég nyaktörő tempónak tűnik. Magadnak diktálod, vagy más szabja a határidőidet?

A kiadómmal van egy megszokott viccünk, amit időről- időre ellövünk egymásnak. Ez úgy hangzik, hogy ő nem ad nekem határidőket. Egyrészt mert fölöslegesen strapálná magát, másrészt meg nem érne vele semmit. Úgyse tudna annál szigorúbb határidőt megszabni nekem, mint amilyet én szabok magamnak.

Nem tudom, másnál előfordul-e, hogy a kiadója akarja lassabb tempóra bírni, de nálunk elég gyakran elhangzik a “Kicsit pihenned kellene” kezdetű mondat. Persze örül, hogy sorban hozom a könyveket, ráadásul egyéb téren is ténykedem, és esze ágában sincs leállítani. De barátként félt a nyaktörő tempótól, és - amennyire lehet - szeretné megelőzni, hogy túlhajszoljam magam. Tényleg nagyon odafigyel rám. 

Ezek szerint ott a veszély, hogy túlhajszolod magad? Fáradsz?

Klasszikus értelemben véve nem. Az agyam eszeveszett tempóban pörög. Természetesen a testet nem lehet a végtelenségig hajszolni, pedig az akár napi 12 -14 órás munkával óhatatlanul ezt teszem. De még ebből sincs baj, ha az ember tudatosan odafigyel, hogy visszatöltse az energiákat, aludjon, pihenjen, kikapcsoljon. Nálam inkább abból szoktak problémák lenni, hogy “elfelejtek” pihenni. Jönnek az újabb és újabb ötletek, tervek és mindet meg akarom valósítani. Ilyenkor nehéz leállni. Az idő gyorsan múlik, majd azon kapom magam, hogy megint hajnal van és már megint nem mentem lefeküdni.

Ezért többen is odafigyelnek rá, hogy időről- időre kizökkentsenek a munkából és lazításra bírjanak, amiért én végtelenül hálás vagyok nekik!   

Az elmúlt három éved igazán zsúfoltra sikerült, és figyelembe véve, hogy szó szerint a nulláról indultál, elmondhatjuk, hogy sok tapasztalatot szedtél magadra, viszonylag kevés idő alatt. Mit érzel ezek közül a leghasznosabbnak?

Talán furcsának tűnik, de a leghasznosabb tapasztalatok nem szakmaiak, inkább személyesek. Azokért vagyok ugyanis a leghálásabb, amit saját magamról tanultam meg a könyvek írása és kiadása során. Ezek az igazán megfizethetetlenek, mert a jövőben is támaszkodhatom majd rájuk.

Mondanál példát?

Kiderült, hogy sokkal erősebb, bátrabb, kitartóbb tudok lenni, mint azt előtte gondoltam magamról. Mondhatjuk, hogy a célok nagysága a végletekig tolja ki az emberben azokat a tulajdonságokat, amikre szükség van a megvalósításhoz. Kezdetben sokszor szorongtam, elég vagyok-e ehhez, hogy fogom megállni a helyemet, hogyan kezelem majd a csalódásokat, kudarcokat vagy épp sikereket. Az elején az embernek van elképzelése, miből- mennyi jut majd neki. Aztán persze kiderül, hogy nem jól mérte fel a dolgokat, mert mindenből sokkal többet kap - pozitívumból és negatívumból is -, mint gondolta, és ezzel együtt mindenből sokkal többre lesz szüksége - munka, kitartás, türelem, erő -, mint előzőleg hitte.

Ugyanakkor, ahogy az idő múlik, az ember rádöbben, hogy túl tud jutni a nehézségeken. Valahonnan mindig jön még egy kis pozitívum, még egy kis lendület. Később pedig tudatosan kezdi el használni a tartalékait, és a tapasztalatot, hogy mindig van valahogy és minden problémán túl lehet jutni.

Mivel volt a legnehezebb megbarátkoznod az írói lét velejárói közül?

Egyértelműen a közösségi médiával. Mielőtt írni kezdtem, nem foglalkoztatott, hogy jelen legyek. Introvertált emberként mindig is a háttérben éreztem jól magam. Ahhoz viszont, hogy kapcsolatot teremtsek és megmutassam magam az olvasóknak, bemutatkozzam íróként, mondhatni kötelező elem a közösségi média platformokon való jelenlét.

Az elején az volt szokatlan, hogy íróként megmutassam magam, és a könyveimhez, írói stílusomhoz méltó tartalmakkal töltsem meg az oldalakat. Aztán ezt megszoktam, megszerettem, de a nehézség nem múlt el, csak átalakult. Mindig van valami, ami új kihívás elé állít.  Hogy mi lesz a következő, még nem tudom, de majd kiderül. 

Az írókat - annak ellenére, hogy azért egyre több helyen lehet akár személyesen is találkozni velük - még ma is valamiféle misztikum lengi körül. Mit gondolsz, mi az, amit az olvasók tévesen gondolnak az írókról?

Talán azt, hogy az író csak ül a gép mögött, kávézik, teázik, pötyög és nassol közben. Esetleg azt, hogy ez könnyű munka. Az igaz, hogy nem minősül kemény fizikai tevékenységnek, de attól még nem mondanám sem egyszerűnek, sem könnyűnek. Elég csak arra gondolni, hogy az ember munka, család mellett mikor és hogyan tud erre is időt fordítani. Lopott órákkal, főleg éjszaka. Az írók döntő többsége így kezdi. Második műszakban, amit saját magának iktat be. Ráadásul egy írói ént megalkotni és fenntartani szerteágazó feladatok összehangolt, hosszú távú művelését jelenti.

Tehát akkor egy író nem csak ír?

Egyáltalán nem! Manapság egy író nem engedheti meg magának, hogy csak írjon és írói léte egyéb aspektusait másra hagyja. És itt most a nagy átlagról beszélek, de főleg a kezdőkről. Az íráson túl fel kell vállalnia magát, megmutatni az arcát és megismertetni a nevét az olvasókkal, kialakítani egy olyan írói stílust, amivel kitűnik a tömegből. Ez nem egyszerűen csak közreműködést igényel, hanem célirányos munkát, amit magának kell elkezdeni, majd tudatosan művelni, méghozzá folyamatosan. Ez ugyanis nem olyan dolog, amit csak egy ideig kell csinálni, aztán abba lehet hagyni.

Aztán ott vannak még a rendezvények is, a legjobb lehetőség a személyes kapcsolatok építésére, és nem csak olvasókkal. Bloggerekkel és egyéb könyvpiaci szereplőkkel is. Ez is nagyon fontos, mert az író a saját maga cégére, amit jól kell felépíteni, emberközelivé tenni. Így leírva talán ez nem tűnik nagy feladatnak, de ha azt mondom, erre igenis naponta figyelmet kell fordítani, akkor talán már sejthető, hogy nem is olyan egyszerű dolog ez...

Ezzel azért nem csak az olvasók számára árultál el dolgokat az írók széles körű teendőiről, de azoknak is, akik esetleg maguk is szeretnének írni, könyvet kiadni. Nekik lenne esetleg még hasznos tanácsod? Szétfoszlatnál néhány illúziót?

Én nem akarom senki illúzióját vagy álmát széttiporni, sőt! Magam is nagy álmodozó vagyok és az álmok kellenek ahhoz, hogy az ember elkezdjen dolgozni. Óriási hajtóerő, ha van, ami a szemünk előtt lebeg, nevezzük azt álmoknak, céloknak, vagy bármi másnak. A lényeg, hogy vigyen előre!

Inkább csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy attól, hogy álmot akarnak megvalósítani, még ne felejtsenek el a valóság talaján állni. Legyenek alaposak, mindennek jól nézzenek utána, és ami a legfontosabb, ne kapkodjanak! Ez leginkább a kiadókeresésnél igaz. Türelemmel sok negatív tapasztalattól menthetik meg magukat. Bár még így sem az összestől. Ha valaki íróként szeretne létezni, elképzelhetetlenül nehéz dolga lesz, rengeteg akadály jön majd szembe. De ő menjen tovább! "Csak" ennyi a feladat, újra meg újra, éveken át. Időnként kínlódva, lassan, máskor könnyebben, gyorsabban. A lényeg a haladás. Menni, menni, menni előre!

Ha annak idején tudod, mi vár rád, belevágtál volna a könyvkiadásba?

Na, ez egy fogós kérdés! Ha a személyiségem olyan lett volna akkor, amilyen ma, akkor igen. Azonnal. De az akkori énem, nem, hogy erőt merített volna a tudásból, de egyenesen berezelt volna tőle. És nem a munkától vagy az időtényezőtől, mert mindig is tevékeny voltam, sose szerettem tétlenkedni. Inkább a teendők sokrétűsége, a jelenlét, a reakciók kezelése hozta volna rám a frászt. Szóval hiába tudtam volna, amit ma tudok, valószínűleg hárítok. De abban biztos vagyok, hogy ha így teszek, azt utána egész életemben keservesen bántam volna.

Beszéljünk kicsit a könyveidről. Már hét könyv viseli a te nevedet a hétből öt a Boszorkánydinasztia sorozathoz tartozik. Mesélj nekünk a szériáról!

Akárhány könyvet fogok is írni, a Dinasztia mindig különleges helyet foglal majd el a szívemben, hiszen velük kezdődött minden. Boszorkányok a mai világban, és velük együtt a boszorkányüldözés, ami a szemünk előtt elevenedik meg és lép ki a történelemkönyvek lapjairól. Egyszerűen imádom a témát!

Az már a legelején tiszta volt, hogy nem egy könyv viseli majd a Dinasztia nevet, de akkor úgy gondoltam, trilógia lesz belőle. Ez a gondolat azonban nem tartott sokáig. Nem sokkal az első könyv megjelenése után már tudni lehetett, hogy a történet nem zárul le a harmadik résszel. Az olvasói visszajelzések erre jócskán ráerősítettek, mert nagyon szeretik a boszorkányok történetét, a régi és új világ keveredését, a titkos harcot az Ítélőszékkel és persze a romantikus szálat is, ami ehhez társul. Ma öt könyv tartozik a sorozathoz, és még én magam sem látom, hol és mikor lesz vége. Négy rész még biztosan jön, de nem kizárt, hogy az még mindig nem a végét jelenti majd. Amíg az olvasók szeretik és várják, én folytatom.

47.jpg

A Boszorkányokon kívül két teljesen más könyvvel is megörvendeztetted az olvasóidat. Ezek közül - különlegessége okán - A Dögről hallani a legtöbbet, ráadásul a történet nem mindennapi főszerelőjéhez kapcsoltan egy egész termékcsaládot kreáltál. Mesélj ezekről!

A Dög nagy meglepetés volt. Tudtam, nekem mit jelent, de arra nem számítottam, hogy az olvasók ennyire megtalálják magukat benne. A Dinasztia szórakoztatásra született, a Dög azonban más lett. Lelkeket forgattam fel a csúnyán megalázott, megcsalt, saját sírjában ébredő Abby karakterével. Mondanom sem kell, főleg női lelkeket. Megdöbbenteni akartam, felismerésre és változtatásra ösztökélni őket és ez várakozáson felül sikerült.

A Dög, a maga vagány, kendőzetlen nyelvezetével, kegyetlen szembesítésével saját rajongótábort épített ki, és én rájöttem, milyen sokan küzdenek a Dögben felvetett problémákkal. Az ő napjukat sokszor egy mondat jobbá teszi, erőt merítenek belőle, vagy adott esetben csak őszintén nevetnek egyet. Bármelyik legyen is, jót ad nekik, és ez a fontos.

A naplóírás jótékony hatásait mindenki ismeri. Ezt kombináltam egy kis Dög féle “tökösséggel”, remélve, hogy segítséget nyújt a naplóírónak, ha az őt nyomasztó dolgokat papírra veti. A határidőnapló célja pedig egyértelmű. Használatával a Dög szemlélet egész éven át kitart.

Megsúgom, hogy én is ezt használom, és bár én írtam benne minden mondatot, még én is jókat derülök egy-egy velősebb mondaton.

A Végzet kapcsán sokakban felmerült, vajon ebből is sorozat lesz-e. Hiszen a történetben hagytál nyitva olyan szálakat, amelyek erre engednek következtetni, de egyértelműen eddig még nem mondtad ki, jön-e következő rész.

Nem mondtam ki, mert még én sem tudom. Annak ellenére sem, hogy szánt szándékkal alakítottam úgy a történetet, hogy sorozat lehessen belőle egy-egy szereplő - Élet, Halál, Sors és Végzet - által. Végzet története már megszületett, az pedig, hogy a többiek kapnak-e saját könyvet, még a jövő zenéje. Ha megfogalmazódik a fejemben az ötlet, nem tartom majd vissza, de kierőszakolni nem fogom és egyelőre tervben sincs. De soha ne mondd, hogy soha!

És a Dög? Abból jön folytatás?

A Dög sajátos történet, rengetegen szeretik, ahogy azt már mondtam, nagyon mélyről jövő visszajelzéseket kaptam vele kapcsolatban. Ennek ellenére sem gondoltam még a megjelenés után sem, hogy tovább vinném a sztorit. Aztán mégis másként alakult, így erre a kérdésre most már egyértelműen igen a válaszom. Az mondjuk igaz, hogy nem a klasszikus értelemben vett folytatás várható, mert nem az első rész története megy tovább. Inkább úgy fogalmaznék, hogy A Dög kap egy újabb izgalmas feladatot, amit az ő vagány stílusában fog majd megoldani, remélhetőleg sokak szórakozására és okulására.

Egy nemrégiben, a Mogul Kiadó szerzőinek szervezett közönségtalálkozón 17 könyvötletről beszéltél. Tényleg ilyen számokban méred az ötleteidet?

Úgy tűnik. Bár így leírva ez a szám nekem is elég mellbevágó. Ráadásul ebben a tizenhét ötletben a Dinasztia részei nincsenek is benne. Én mindig azt mondom, hogy sokáig tartott, amíg rátaláltam az írás világára, de most már ebbe fektetek mindent, erre fordítok minden energiát. Egész életemben írni akarok, és reményeim szerint ez a tizenhét könyv, még ha nagy számnak is tűnik, de még mindig csak a kezdetet jelenti majd abból a sok-sok könyvből, amit a világra szeretnék hozni.

Több helyen kinyilatkoztad már, mennyire megváltozott az életedet, mióta írni kezdtél. Megtaláltad azt, amit egész életedben kerestél.  Mit gondolsz? Jöhet még valami, ami nagyobb “szerelem” lesz, mint az írás?

Szakmailag biztosan nem. Az írás hihetetlenül izgalmas! Mindig van egy új kihívás, mindig van egy jobb ötlet, és persze a fejlődés is folyamatos. Egy életen át tartó kihívást ad, hogy az ember minden egyes könyvvel egyre jobb és jobb legyen. A könyvkiadás folyamata minden könyvnél hoz valami újdonságot, soha nem ugyanaz, éppen ezért szóba sem jöhet, hogy beleunjak, vagy rutin legyen.

Azt viszont nem csak el tudom képzelni, de hosszú távú terveim között szerepel is, hogy az írással kapcsolatban kipróbáljam, amit lehet. Nagyon vonz például a forgatókönyvírás, amit biztosan nem fogok kihagyni.

Mindent akarok, amivel íróként fejlődhetek!

Köszönöm az interjút!

Leda D'Rasi valamennyi könyvét megtaláljátok a KönyvMogul webáruházban. A Boszorkánydinasztia sorozat első három részét keressétek a Librinél és a Bookline-on.

Az írónőt megtaláljátok közösségi oldalain. Facebbok és Instagram.

író végzet magyar irodalom a dög imádom a könyveket magyarszerző boszorkánydinasztia könyvmogul leda drasi mogul kiadó

2019\11\12

Egy ifjú titán tollából

Kedvenc könyv

10_1.jpg

Mind jól tudjuk, hogy ma már nem divat az olvasás, legalábbis a tinédzserek körében. A legjobb példa erre az, hogy az iskolában én vagyok az egyetlen, aki a könyvtárat nem a számítógépek és a csönd miatt használja, hanem, hogy könyveket kölcsönözzek és azután el is olvassam őket.

A legtöbben szinte menekülnek magától az olvasástól, mintha az valami fertőző kór lenne, amit, ha egyszer elkapsz, akkor sosem tudsz belőle kigyógyulni. Bár ez valamilyen szinten igaz. Ha mégis marad olyan tizenéves, aki egy könyvhöz mer nyúlni, netalán el is olvassa, az is leginkább a mai ifjúsági regények mellé teszi le a voksát, amik, személyes véleményem szerint, átláthatóak, egyszerűek és sokszor bugyuták. Persze nem mindegyik, de sajnos a többségük cselekményét két mondatban össze lehetne foglalni.

Ha a komolyabb, szépirodalmi könyvek kerülnek szóba, akkor az első dolog, ami minden tininek az eszébe jut, azok a kötelező olvasmányok, amikről pedig mindenkinek az iskola ugrik be. Ez az a pont, ahol a legtöbb gyerek azt mondja „nem akarok olvasni, mert az olyan, mint a suli, unalmas”. Viszont úgy gondolom nem csak a „szörnyen nehéz, teljesen felesleges” iskola az egyetlen ok, ami demotiválja a mai fiatalokat.

Az internet világa ma már szerteágazó, felmérhetetlen, valamint nagyon hasznos, hisz másodpercek alatt megtalálhatunk rajta mindent, bárhol és bármikor. Mivel mindenki számára elérhető és olcsón használható, folyamatosan, megállás nélkül pörög. Hisz bárhol, bármikor megoszthat az ember bármit, és a többiek pedig nyilván nem akarnak lemaradni semmi újról, ami felkerül a netre, mert az „ciki”, ha nem tudjuk épp melyik celeb, melyik gálán, milyen rúzst viselt. A könyvek pedig jóval lassabbak, a régebbiek sokszor nem is mai témákat boncolgatnak, valamint a fejlődő és gyorsuló mindennapok eseményeivel az elmélkedő, gondolkodó történetek szinte összeegyezhetetlenek a legtöbbek számára. De akkor mégis, hogyan lehetne megszerettetni az olvasást, a könyveket a tizenévesekkel? Kell egy áttörés, egy olyan könyv, illetve történet, ami után a fiatalok függővé válnak. Olvasás-függővé.

Már egészen kicsi korom óta szeretek olvasni. Először természetesen a gyerekkönyvek varázsoltak el, majd olyan 10-12 éves koromra rákattantam a már említett egyszerű, ifjúsági regényekre. Az ilyen és az ezekhez hasonló könyvekből megszámlálhatatlan mennyiséget hipergyorsasággal olvastam ki, majd végül a kezembe került egy olyan történet, amely teljesen más volt, mint amiket, addig olvastam. Ez volt számomra a katartikus pillanat, amióta csak olyan könyveket szeretek olvasni, amiknek mélyebb mondanivalójuk van. A kedvenc könyvem, ami egy egyfajta áttörést okozott nálam, az Gayle Forman-től a Ha maradnék. Ez a regény megváltoztatta az ízlésemet és a világnézetemet minden téren.

Röviden a történetről: Mia Hall egy 17 éves amerikai lány, akit hatalmas tehetséggel áldottak meg az égiek, kiválóan és elkötelezetten csellózik. Hiába fekete bárány a családjában, mégis szeretik és támogatják őt, nemcsak a szülei, de a barátai és természetesen egy fiú, Adam, is. Az érettségi közeledtével Miának választania kell a szerelem és a jövője közül, ám egy váratlan baleset miatt egy ezeknél sokkal komolyabb dologról kell döntenie. Marad, még ha mindent el is veszített, vagy elmegy. Mia kómába kerül és a lelke követi az eseményeket, illetve emlékszik vissza rájuk, míg a teste mozdulatlanul fekszik egy kórházi ágyon. Így omlik össze az addigi élete. De talán kezdhet egy újat, ha marad. Már ha egyáltalán úgy dönt, hogy marad.

Ez a könyv megtanított arra, hogy mindent értékelni kell ebben a világban, emlékeket kell szereznünk és ki kell használnunk a lehetőségeinket, mert csak egy életünk van, ami akár egy perc alatt összeomolhat.

Az egyik kedvenc német költőnőmnek is van egy erről a témáról szóló verse, melynek címe Eines Tages baby, werden wir alt sein:

Eines Tages, baby, werden wir alt sein. Oh Baby werden wir alt sein und wir denken an all die Geschichten, die wir hätten erzählen können.” - Julia Engelmann

(Egy napon, bébi, mind megöregszünk majd. Oh Bébi, mind megöregszünk majd és akkor azokra a történetekre fogunk gondolni, amiket elmesélhettünk volna.)

Nagyon szeretem ebben a könyvben azt, ahogyan a főszereplő elköteleződik a zenéhez és a csellóhoz. Én is játszom hangszeren, bár nem készülök zenésznek, mint Mia, mégis szorgalmasan gyakorlok napról napra, hétről hétre.

Összességében úgy gondolom, hogy a fiataloknak egy bizonyos könyv kell ahhoz, hogy elkezdjenek olvasni önmaguktól, és ha csak egy kis időre is, de elfelejtsék a mobiltelefonjukat, az internetet, a Facebook-ot, az Instagram-ot és az egyéb oldalakat, amiket gyakran és előszeretettel látogatnak. Ez nehéz, de nem egy lehetetlen küldetés.

A cikk szerzője: Kapitány Csenge

olvasás könyv magyar irodalom jó könyv kedvenc könyv különc mit olvassak imádom a könyveket egy ifjú titán tollából

2019\11\05

IKMI - Writers’ Club

Segítsük egymás írói karrierének fellendülését!

3_1.jpg

Egy céltudatos, a hazai irodalom és a hazai szerzők iránt elkötelezett csapat kezdeményezésére szeptember harmincadikán rajtolt el az IKMI - Writers’ Club. Az alapítók nem fukarkodtak céljaikkal, sem azok száma, sem jelentősége tekintetében.

Egy olyan erős, összetartó íróközösség létrehozása lebegett ugyanis a szemük előtt, amelyre eddig még nem volt példa a hazai irodalomban.

De a Club különlegességét nem önmagában a csoportban rejlő támogató erő és összefogás adja. Az alapító tagok ugyanis küldetésüknek érzik széles körű ismeretek átadását is. Olyan ismeretekét, amelyek új szemléleten nevelkedett író generáció alapjait fektetik le. Reményeik szerint a generáció tagja a modern kortárs irodalom lendületét kapcsolják össze a tradicionális irodalmi és könyvkiadási értékekkel. E kettő ötvözetéből született művek és írói pályafutások olyan értékek mentén haladhatnak, melyek csak a legnagyobbak sajátja. Minőségi írások, minőségi könyvek és a szakmai iránti végtelen elköteleződés, alázat.

A Club megálmodói - az írók oktatásán és támogatásán túl - nem titkoltan a “Do It Yourself” könyvkiadással szembeni ellen- támaszpontot kívántak létrehozni, a színvonalas szakmai kéziratgondozás szükségességét hirdetve.  A Clubban a közösség tagjai nem csak hozzájutnak azokhoz az ismeretekhez, melyek birtokában tudatosabban alakíthatják írói munkásságukat és fejleszthetik íráskészségüket, de olyan támogató közösség tagjaivá is válnak, melyben együtt alakíthatják a minőségi kortárs irodalmat.

A Club az egész hetet átfogóan ad feladatot a tagoknak, mindannyian tevékenyen részt vesznek a Club életében.

A tagok íráskészségét heti írásgyakorlatokkal állítják folyamatos kihívás elé. Az elkészült műveket a Clubtagok megosztják a közösséggel, így visszajelzést kapnak az esetleges hibákról és segítséget is, hogyan tudják azokat kiküszöbölni. A közösség nyújtotta jelzés az első pozitív visszacsatolást jelentheti a tagoknak, míg a más írókkal folytatott tapasztalatcsere által máshonnan nem megszerezhető ismeretekre tehetnek szert. A tapasztalatcsere egy speciális ágára is nagy hangsúlyt fektetnek, vagyis az írók által elkövethető gyakori hibákra, melyek megismertetésével szeretnék felkészíteni a Club tagjait azokra a leggyakoribb problémákra, melyeket a későbbiekben így már tudatosan kerülhetnek el.

Hasznos információk áramlanak könyvmarketing tippek formájában is, és az írói arculat kialakításában sem marad egyedül az, aki épp pályája elején, önmaga írói megkreálásán dolgozik.

Ezeken túl a Clubban a különböző pályázati lehetőségek is megismertetésre kerülnek, hiszen fontos, hogy a tagok egyetlen lehetőséget se hagyjanak ki önmaguk megmérettetésére, és az olvasók felé való bemutatkozásra.

Az IKMI - Writer’s Club szeretettel várja tagjai, akik az írás szenvedélyén túl az alábbi jelmondattal is együtt éreznek és gondolkodnak: “Segítsük egymás írói karrierének fellendülését!".

club magyar irodalom írásgyakorlatok pályázati lehetőségek könyvmarketing írói közösség imádom a könyveket magyarszerző ikmi writers club írói arculat

2019\10\31

Leda D'Rasi #ElvarázsolódásraFelkészülni

Egy Dög, aki Végzetesen jó Boszorkányokat adott a világnak

20191030_222353_0000.png


Könnyű volt felfigyelni rá. Apró porszemeket szórt szét, amerre járt. Különleges, kicsinynek tűnő részleteket, amelyek mássá tették. Úgy tűnt ki a tömegből, hogy mégis egy volt vele. Már akkor, amikor még nem is akart.

Valamiért ismerős volt a helyzet. Úgy éreztem, apró sorsközösségen osztozom vele. Másképp látom a dolgokat, mint az emberek többsége. Másképp reagálok, más jut eszembe, és biztos, hogy teljesen más a válaszom egy-egy kérdésre. Sokszor kaptam már meg ezeket a "vádakat." Ma már tudom, hogy ez tesz azzá, aki vagyok. Ettől válok ki a szürkeségből és ezt büszkén vállalom.

Az első pillanatban sugározta az egyediségét. Éreztem, hogy különleges, ő mégis úgy viselkedett, mintha nem így lenne.

Először az egyik Könyvfesztiválon találkoztam vele. Hehe... Az volt aztán a találkozás, alig mertem ránézni! Hiszen ő volt maga Leda D'Rasi. Az írónő! Persze tudtam, hogy ő is hús vér ember, mint én - ma már nem vagyok benne biztos XD -, mégis irtó nagy megtiszteltetés volt megismerni! Akkor még csak annyit tudtam róla, hogy már több írása megjelent, mi is éppen Függőtársam könyvét dedikáltattuk. 

Így ismertem meg őt. 

Később figyeltem fel az apróságokra. Például az egyedi pecsétjére. Basszus, mikor megláttam az első lapon az odanyomott mintát, rögtön tudtam, hogy nekem is kell! Másfelől az a tény, hogy az én könyvimádó barátnőmnek saját példánya van, nekem már önmagában elég volt.

Hát így kezdődött...

Egy év múlva már a saját Végzetem vitt oda hozzá. Egyrészt, meg kellett vennem azt a könyvet, másrészt volt nálam egy Dög, amit most már én is szerettem volna dedikáltatni. :)

Sose felejtem el, amikor mindennel felvértezve odalibbentünk hozzá egy aláírásért és ő nem adott pecsétet. Ránéztem, nagy levegőt vettem - egy életem, egy halálom - és megkérdeztem, hogy hova lett a bélyegző. Mert én bizony azért jöttem. Nos, volt bélyegző, csak a táskájában maradt. Pavilon mögé be, mindenen átmászás, kutatás, keresés... Ééés siker! Meglett a kis tékozló, én pedig megkaptam a hőn áhított billogot! Egy hétre odafagyott a hülye vigyor az arcomra. És akkor még nem is tudtam, hogy ő egy végtelenül kedves, segítőkész ember, aki nem mellesleg rohadt jó történeteket ír!

Furcsa, de nem azt a könyvét olvastam el először, amit elsőként vettem meg. Mi több, az a darab még mindig várja a sorát a polcomon.

Annyira beleszerelmesedtem a Végzet borítójába, hogy nem menekülhettem. Azzal kellett kezdenem. 

Leda nagyon jól olvasható stílusban ír. Könnyen siklottam végig a sorokon, miközben nevettem, izgultam, drukkoltam, néha féltem, mégis magához láncoltak a betűk. Olyan volt, mintha a szomszéd lánnyal csevegnék. Egy olyan szomszéddal, akinek a szókincse egyedi és választékos. Az első mondat után éreztem, hogy nem a levegőbe beszél. Úgy gurultak le a mondatok az ajkáról, mintha oda születtek volna. Ilyen érzés volt őt olvasni.

Ennek ellenére hónapoknak kellett eltelnie, hogy belevágjak a Boszorkánydinasztiába. De nincsenek véletlenek, a legjobbkor döntöttem mellette. Teljesen vakon vágtam bele a nagy kalandba és elárulom, háló nélkül még egyszer sem élveztem ennyire a zuhanást. Tökéletesen eltalálta a lelkem legközepét. Banya-lázat kaptam!

A boszik varázsvilága pont az a hely, ahol bármikor szívesen elvesznék! Imádom a Boszorkányokat, az alakváltó Lykae-kat, a Lidérceket, a Démonokat, és mindent, ami velük együtt jár! Az Utolsó kívánság után egy percig sem volt kérdés, hogy folytassam-e a Lidércfénnyel, majd a Talán tündérmesével. Egy napja végeztem a harmadik résszel és azóta sem tudom letörölni az idétlen vigyort az arcomról. Hihetetlen élmény volt! Még közel sem olvastam el minden könyvét az írónőnek, de azt garantálom, hogy ezen változtatni fogok.

Beleszerettem. Elvarázsolódtam. Nem menekülhetek, és nem is akarok.

Ha kíváncsi vagy, hogy eddig milyen élményekkel lettem gazdagabb, akkor itt megtalálod az eddig általam olvasott könyveihez az értékeléseimet:

Végzet 

Utolsó kívánság

Lidércfény 

Talán tündérmese 

 

Olvasónapló Endi_AllThatIAm

olvasás könyv kortárs olvasónapló könyvajánló író romantikus végzet magyar irodalom moly jó könyv szórakoztató irodalom mit olvassak könyvértékelés magyarszerző konyvmogul.hu olvastam elmondom leda drasi