A pareidolia egy pszichológiai jelenség, amikor az emberfia (lánya), mondjuk ismerős arcot, szimbólumot lát olyan helyen, ahol az nincs is. Jézust a pirítóson, vagy Einstein pipázó sziluettjét a hitvesi ágy másik felén, a párnahuzaton. Ez utóbbi, mondjuk lelombozó lehet annak, aki nem a tudományt választja jegyeséül, de a jelenség ettől még létezik.

Hogy jön ez ide? Elmesélem.

Amikor megkaptam meghívásomat az Imádom a könyveket páholyba, még sokat kellett gondolkodnom, hogy elmenjek-e. Nagy kedvem volt menni, de Anikó Nagymester a belépéshez szükséges jelszót rébusz formájában közölte és én nem voltam biztos a megfejtésemben. Márpedig jelszó nélkül nem lehet belépni. Ezt ugyan senki sem mondta, de a titkos társaságok természetéből fakad a jelszó szükségessége. Ráadásul ez egy kérdés-megerősítés típusú szignum volt.

Annyit telefonon már elárult a Nagymester, hogy egy nagyon titkos bolt hátsó traktusába kérezkedhetek be ezzel, és ott fogom találni a könyvkészítők páholyát. El is jutottam Jakabfalvára, amely zsákfalú, ráadásul minden utcája zsákutca. Már majdnem úgy éreztem, zsákutcába futottam, amikor megláttam a mattult cégért: Minden Eladó. Alul kisebb szöveggel: Nagyalakú Natália boltja, alapítva 1450-ben.

A boltban elől és hátulgombolós ruhák lógtak, hátrébb, a félhomályban pedig csak hátulgombolósak, és hegyekbe halmozott könyvek kínálták magukat. Néhány jakabfalvi asszonyság a ruhák között válogatott, a könyvekre rá sem hederítettek. A pultnál valóban egy nagy alakú nő támaszkodott.

– Mi tetszik? – kérdezte.

– Tetszik a nyár, az írás-olvasás tudománya és a kiskutyám – feleltem őszintén.

Felvont szemöldökkel nézett rám, úgy éreztem, hogy máris a belépéshez szükséges jelszót kell mondanom.

– A kávébab a konyhában lesz zaccos? – kérdeztem, mert Anikó feladatából ez a kérdés következett.

– Mit tudom én! – mondta közönyösen a nő, én pedig éreztem, hogy elbuktam.

Ekkor megérkezett egy még nagyobb testű hölgy.

– Köszönöm, Klárika, hogy helyettesített, most elmehet. Önnek meg csak annyit mondok: a zacc, az még nem mindennek az alja.

– Huhh – jelentettem ki megkönnyebbülten. A nő hátra, a könyvek mögé mutatott, én pedig belevesztem a félhomályba.

Már éppen nem voltam látható, amikor egy hipermodern lift ajtaja tárult előttem, és én beléptem. Megkezdődött fél napig tartó ereszkedésem, néha oldalirányba tartó száguldásom, majd végtelen emelkedésem. A végtelen ez esetben csupán metaforikus, hiszen tizenkét óra múlva már ki is szállhattam a fülkéből. Zsebre tettem a boltban sietve felkapott Gutenberg-bibliát és Corvin-kódexet, melyeket útközben olvasgattam és előreléptem. Két tengerészgyalogos igazoltatott, retinavizsgálatot tartottak és anális beültetések után kutakodtak. Ez utóbbi korszerűtlen heteroszexualitásom miatt nem esett jól, de a csapatért mindent! Oda is kísértek a Nagymester asztalához, ahol ismerősökkel találkoztam.

Itt mindenki nagymester volt, egy kicsit kisebb nagymester, mint Anikó Nagymester, de kismesternél mindenképp nagyobbak. Itt volt Reni Mester, Lewis Thomson Mester, D’Rasi Mester, Borka Mester, Laci Wesley Mester és mestergerenda tartotta a födémet. Ennek nagy tisztelettel kellett köszönni, ámde nem túl alázatosan.

– Különben ellágyul – magyarázta Anikó Nagymester –, az pedig épületek teherbíró elemeinél végzetes lehet.

– Érzem – mondtam, mert tényleg éreztem –, hogy a bölcsesség fellegvárába, illetve, ha még a talajszint alatt vagyunk, akkor a fellegbarlangjába kerültem.

– A mai programunk, hogy összeesküvést hirdessünk a Gutenberg-galaxis megóvása érdekében. Nagyon titkos, ezért előbb megkávézunk.

A mesterek máris elmélyedt kávézásba kezdtek. Én magam egy arabikába mártott jégkrémes pálcikát rágcsáltam, hozzá pedig Borka Mester rajzait nézegettem.

– Készül a képregény is – mondta a mester – Kifelé Robin testéből, a címe. Csókolózni fognak benne és egyéb kalandokat elkövetni.

– Én már láttam – tette hozzá D’Rasi Mester egy aranybarna kapuccsínó párafelhőjéből – dögletesen jó. – D’Rasi mester arcán, mint mindig egy csodaszép jóboszorgány és egy nemes hölgy vonásai keveredtek, tekintete és szemüvege el volt párásodva a kávégőztől.

– Az első randin megcsókolják egymást – közölte Wesley Laci Mester – mind a tizenkét alkalommal, alkalmanként tizenkétszer, de ez nem tudom, mennyi. Motorral jöttem, még kissé ennek hatása alatt vagyok. Brümm-brümm…

– Egyszáznegyvennégy csók – mondta Reni Mester, aki a matematika és a humánum egyesítésén fáradozott, de cseppet sem volt fáradt. Kislányosan pajkos fintort vágott, majd megtetézte egy huncutul csillámló tekintettel. Mindenki tudta, hogy képzavarral élek, de nem szóltak rám.

– Ez kettővel több – mutatta laptopján Lewis Thomson Mester –, mint a Putty Elek weboldalán olvasható száznegyvenkettő csók, ráadásul azok közül kettő nyakra adott puszi volt. Ez többek által megerősített tény. – A mester szelíden elmosolyodott, mivel szelíd alaptermészetű volt és mosolygós, így nem tehetett mást.

Anikó Nagymester szeretettel legeltette szemét a társaságon. Amint ezt gondoltam, kissé furán nézett rám az újabb, legeltetős képzavar miatt, de nem szerkesztett ki.

– A nagyon titkos terv – jelentette ki a Nagymester, miközben négy-öt laptopot húzott maga elé –, hogy elárasszuk a könyvpiacot kiváló szerzők műveivel. Ezért vagy most itt, mert te is egy kiváló szerző vagy.

Majdnem elpirultam, de még időben eszembe jutott, hogy nagyképű vagyok, így maradtam az alapszínemben.

– Itt van Renate Mester, valamelyik laptopomon, konferenciahívásban. – Hol vagy, Mesterem?

– Itt, a harmadik laptopon – szólt nyugodt hangon az említett mester. – Már írom is az internetes mémet: „Könyvet, ha fogsz, nem nyafogsz!”. – Renate Mester hangja éppen olyan kiegyensúlyozott, nyugodt benyomást tett, mintha személyesen jelen lett volna. Ámbár lehet, hogy csak a svájcban divatos orvosi pemetefűtől és a kakukkhegyi mályvától volt ily szép tónusú a hangja.

– És én mit tehetek – kérdeztem óvatosan – ez ügyben? – igyekeztem hozzátenni, hogy „ez ügyben”, mert egyébként tudni szoktam, mit tegyek. Ha nem tudom, olyankor is úgy teszek, mint ki tudja, de hiszen mondtam: nem vagyok kisképű…

– Nos, ha kitalálsz innen – instruált a Nagymester – add hírül a világnak, hogy az Imádom a könyveket hamarosan újabb minőségi olvasnivalóval látja el. Mármint a világot. Ugye, te tudsz titkot tartani?

– Én nagyon. Egyszer beütöttem a lábam és másodpercekig nem üvöltöttem fel.

– Akkor, Andy Mester most menj és a titkot ne tartsd magadban!

Én el is indultam, de egyszerre kiáltottak utánam:

– A kávés pálcikád! Nem nyaltad le rendesen!

Mivel ez a csodálatos csapat rajong a jó kávéért, nem hagyhattam lenyalatlan a pálcikám. Gyorsan megtettem, pedig nem szeretem a szálkás pálcát, de a kedvükért megtettem.

Ezután (a súlyos titok terhétől kissé szédelegve) a liftet kerestem. Csak egy jellegtelen kis ajtót leltem, kitártam és újabb képzavarként beáramlott a Teréz Körút nyári fényvihara. Kitámolyogtam, becsuktam magam után az ajtócskát és pihegtem. Hirtelen eszembe jutott, hogy nem készítettem fotót a csapatról, pedig nálam volt ötszáz megapixeles úti kamerám. Visszafordultam, hogy intézkedjek, de az iménti ajtó helyén csupán graffitizett téglafalat láttam. Álmodtam volna?

Ekkor láttam meg a járdán szigetként álló kürtöskalácsos bódén Anikó Nagymestert és mestertársait. Csak addig láttam őket, amíg nem pislantottam. Pislantani persze muszáj, szemszárazság elkerülése miatt. Tudom, hogy a pareidolia nevű jelenséggel volt dolgom, de ez megerősített abban, hogy máris hazaszaladjak, megírjam e-beszámolót és elküldjem a Washington Post-nak, a Herald Tribun-nek és a Szenmtmártonkáta Havi Hírmondónak.

Üdv a csapatban, Andy!