30 év az írói pályán. Leírni is gyönyörű. Hát még belegondolni, mennyi minden történhetett, mennyi írás születhetett ennyi idő alatt! Mason Murray azon szerencsés szerzők egyike hazánkban, aki elmondhatja magáról, hogy több évtizede halad az írói pálya olykor sima, máskor igencsak rögös útján. Ezen apropóból feltettem hát neki néhány kérdést!

Először is szeretnék neked szívből gratulálni ehhez a sok-sok termékeny évhez! A több évtizednyi írói pálya abból az apropóból jutott eszembe, hogy az idén megjelent Első lovas című könyved egy 30 éve megjelent könyv, Az elátkozottak városa feldolgozása. Ha pedig neked van egy 30 éves könyved, akkor egyértelmű, hogy legalább ennyi év van mögötted íróként. De azért pontosítsunk: mennyi is az annyi? 30 és több. De mennyivel?

Köszönöm a gratulációt! Attól függ, honnan nézzük. Már általános iskolás koromban is írtam történeteket, kézzel, spirálfüzetbe. Akár ezt is hozzádobhatjuk az írói pályafutáshoz, mint ahogy azt a drámaparódiát is, amit a még a főiskolán követtem el 1987 őszén, és amelyet a társaim olyan fantasztikusan állítottak színpadra, hogy frenetikus sikert aratott. Az országos közönség elé azonban még 1990 decemberében állhattam, amikor is az Új Vénusz Magazinban jelent meg egy sci-fi novellám, akkor még a polgári nevemen. Ily módon 34 éves pályafutásról beszélhetünk.

Ha már a számokról beszélünk, nem mehetünk el még egy adat mellett, amire biztos, hogy nemcsak én vagyok kíváncsi, de az olvasók is: hány írásod született ennyi idő alatt? Az egyszerűség kedvéért beszéljünk „csak” azokról, amelyek nyomtatásban publikálásra kerültek, legyenek azok regények vagy novellák.

Nehéz kérdés. Egészen pontos számot nem tudok mondani, de azt hiszem, átléptem a háromszázat. Ez a hatalmas szám úgy jött ki, hogy az Új Hírnök hetilapban és a Hihetetlen! Magazinban is hosszú éveken át publikáltam rendszeresen novellákat.

Aki most kezdi a pályát, el se tudja képzelni, milyen érzés lehet ennyi évet és megjelenést maga mögött tudni. Talán te megoszthatnád a gondolataidat ezzel kapcsolatban. Ha most belegondolsz, hogy évtizedek óta koptatod a billentyűzetet, mit érzel? Mit jelent számodra a tudat, hogy ennyi időt tudhatsz magad mögött?

Elsősorban örömöt érzek, amikor erre a rengeteg lehetőségre gondolok. Egy írónak nem kell nagyobb boldogság, mint hogy megossza a gondolatait az olvasókkal. Ha ennyi esélyt kapsz, az végtelen örömmel tölt el. Ráadásul a hosszú évek arra is megadják a sanszot, hogy fejlődj. Íróként sohasem lesz olyan leírt történeted, amelyet tökéletesnek érzel, mert utólag mindig belenyúlnál, legalább egy kicsit. De ha megvan benned az igény a fejlődésre, akkor sztoriról sztorira emelheted a szintet, és a munka ezen része is örömforrás.

Manapság a gyufaláng korát éljük. Sok ember vág bele valamibe, hogy aztán gyorsan lelankadjon az érdeklődése, és más irányba forduljon. Ugyanez érvényes a könyvkiadásra is, hiszen sokan vannak, akik egy álmot kergetve belevágnak az írói pályába, majd a piac helyzetét és a nehézségeket látva inkább feladják és megmaradnak egykönyves szerzőnek. Áruld el a titkot: hogy lehet évtizedekig megmaradni ezen a pályán? Mi az, ami téged itt tartott, ami erősebb volt a nyilvánvalóan időről-időre felbukkanó nehézségeknél is?

Nehézség az volt/van bőven. Aki azonban mesélőnek születik, az nem hagy fel a meséléssel, legfeljebb tart benne hosszabb-rövidebb szünetet. Mások nevében nem beszélhetek, de én már a tudatra eszmélésemet követően mesélő voltam. A családi legenda úgy tartja, amellett, hogy három évesen már írtam és olvastam, esténként én meséltem a dédnagyimnak, nem pedig ő nekem. Már akkor tele volt a fejem történetekkel. Ez a tünet azóta sem változott. Ha pedig ott mocorognak a sztorik az agytekervények között, akkor azoknak előbb-utóbb elő kell jönniük. Egy kedves ismerősöm mondása ide is pontosan illik. „Jobb kint, mint bent.”

Írónak lenni manapság trendi. Az önmegvalósítás ezen módja csábító sokak számára. Ráadásul él egy olyan téves kép a kívülről jövőkben, hogy az írók világa némiképp hasonlít rocksztárokéra. Sokan ismerik őket, rengetegen rajonganak értük, ráadásul baromira jól keresnek. Ezzel szemben az írás kőkemény, bár gyönyörű tevékenység, amely átlagon felüli kitartást és lelki állóképességet igényel. Cserébe pedig az olvasók szeretetén és figyelmén más nem jár, de igazából ettől nem is kell több, hiszen ahogy szoktam mondani, az olvasóim nélkül én csak magamban beszélnék. Na, jó! A tréfa kedvéért hozzáteszem, el tudnám viselni azt az anyagi jólétet is, amelyet egyes tengerentúli kollégáim maguknak tudhatnak…

Író voltál a múltban és író vagy ma is. Megélted, milyen volt a ’90-es években publikálni, milyenek voltak az olvasói szokások, milyenek voltak a kiadók és maga a könyvpiac. Nyilván történtek változások ez idő alatt. Mit érzel a legnagyobb különbségnek a múlt és a jelen között? Mikor volt jobb, esetleg egyszerűbb írónak lenni, régen vagy ma?

Ezek aztán jó kérdések! A válaszok valójában egy egész könyvsorozatot kitennének. Megpróbálom röviden összefoglalni a lényeget, ahogy én látom. Nekem szerencsém volt, mert a rendszerváltást követően óriási igény mutatkozott a szórakoztató irodalomra. Ráadásul az üzleti modellek kifejezetten kedveztek a rövid távú gondolkodásnak, amely az első pár szabad évben valósággal rázúdította a piacra, az addig mesterségesen visszatartott írásokat. Az ebben az évezredben születettek el sem tudják képzelni, micsoda kánaán volt itt a kilencvenes évek első felében. Mindenhol könyveket lehetett venni relatíve megfizethető áron. Csak a Keleti pályaudvart aluljárójában volt vagy 6-7 stand, amely tele volt könyvekkel. Az emberek pedig falták a könyveket, a digitális világ még sehol nem járt. Egyedül a videófilmek gyors terjedése veszélyeztette a könyvpiacot, elszippantva az emberek kultúrára szánt idejét.

Aki egy picit is járatos a mai könyvpiac számaiban, az fogja érteni a számok értékét. Az első könyvem, az Elátkozottak városa 1994 végén 4000 példányban jelent meg, akkoriban ennyi volt az elsőkönyves szerzők induló példányszáma. Nos, az addig senki által nem ismert Mason Murray debütáló kötete a hatalmas konkurencia mellett, mindenféle reklámot nélkülözve (a közösségi média akkoriban még csak az idők méhében rejtezett) fél év alatt az utolsó szálig elfogyott.

A végtelen lehetőségek azonban magukban hordozták a bukás kódját. A kiadók megszédülve a nagy fogyástól túlgondolták a bizniszt, sokkal több könyvet öntöttek rá a piacra, mint amit az elbírt. Gyorsan összeomlott az egész, és mire a második kéziratom, a Rossz hold 1995 első felében elkészült, a kiadóm már nem mert kockáztatni. A sztori fiókban maradt. (Két éve alaposan megújult formában napvilágot látott, de ez egy másik történet.)

Teltek-múltak az évek, változott a világ és változott vele a könyvpiac is. Felbukkantak a színen azok a vállalkozások, amelyek immár képesek voltak technikai és logisztikai hátteret biztosítani ahhoz, hogy bárki könyvet jelentessen meg. Megjelentek a magánkiadásban megszülető könyvek. Ezek a legtöbb esetben szöveggondozás nélkül láttak napvilágot. Ez pedig a minőség rovására ment. A marxista gazdaságfilozófia egyik alapvetésével szemben a mennyiség nem csapott át minőségbe.

Az alapvető különbséget természetesen a közösségi média jelenti, amely lehetőséget teremt egyrészt a könyvek megismertetésére, másrészt pedig az olvasókkal való közvetlen kapcsolattartásra. Ebben a vonatkozásban természetesen sokkal könnyebb dolga van egy írónak ma, mint volt harminc évvel ezelőtt.

Ezzel szemben, mint ahogy már említettem, a kilencvenes évek elején sokkal nagyobb igény volt a könyvekre, összehasonlíthatatlanul többen vásároltak és olvastak könyvet.

Azért kérdeznék az évfordulós könyvről is, hiszen interjúnk apropóját egy könyv adta, ami idén született újjá, a 95. Ünnepi Könyvhétre. Az elátkozottak városából hogyan lett Az első lovas?

Az eredeti címet nem éreztem magaménak, mivel azt a kiadó adta annak idején a könyvnek. Én a helyszín, vagyis a fiktív városka nevével (Badmenville) akartam megjelentetni, de ezt az ötletet elvetették. Az új változat címe sokkal inkább visszaadja a történet miliőjét és mondanivalóját.

Az évtizedek alatt rengeteg novellád, regényed jelent meg. Miért éppen Az elátkozottak városára esett a választásod az új megjelenés kapcsán? Mi volt benne, amivel kiérdemelte a megújulást?

Az elmúlt években egyre erősebben fogalmazódott meg bennem a vágy, hogy első „gyermekemet” újragondolva ismét megalkossam. Főleg azért, mert az abban foglalt sötét víziót az élet az elmúlt évtizedekben alaposan megtámogatta. Az apokaliptikus történet ma aktuálisabb, mint valaha. A közelgő kerek évforduló adta meg a végső lökést, hogy az akkori sztorit áthelyezzem a mába, új szálakkal és szereplőkkel gazdagítva.

Harminc év különbség két könyv között nem kevés. Nagyot változott a világ, más jegyeket képvisel a thriller zsánere, más az olvasók igénye, nőtt az ingerküszöb. Hogyan fogtál hozzá a történet átdolgozásához és melyek voltak azok a pontok, ahol a legjobban oda kellett figyelned, hogy ne véts hibát és megfelelj a mai olvasók igényeinek?

Két fő szempont vezérelt. Egyrészt frissíteni akartam a nyelvezetet, mert amellett, hogy például technológia vonatkozásában teljesen más a helyzet most, harminc év alatt alaposan megváltozott a szóhasználat és a szleng is. Másrészt tudatos döntéssel vittem bele sokkal több naturális jelenetet a történetbe. Egyértelműen nyersebb, szókimondóbb lett az új változat, igazodva az új időkhöz. Hitelesebbnek éreztem tovább azt is, ha a szereplők szabadabban beszélhetnek, a helyzettől és a hangulatuktól függően, nem köti őket a kötelező irodalmi finomkodás.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy olvastam az Elátkozottak városát és Az első lovast is, így rálátásom van a két könyv hasonlóságaira és különbözőségeire. Ez utóbbiból egyébként rengeteg akad, egy teljesen új könyvről van szó, épp ezért ötlött fel bennem a kérdés, hogy mi könnyebb vagy épp mi a nehezebb? A nulláról megírni egy teljesen új történetet vagy elővenni egy régit, lemorzsolni a törzsig és onnan újraépíteni?

Ez nagyon nehéz kérdés. Igazából nem tudok dönteni. Inkább azt mondanám, hogy a „remake” kihívása az, hogy az eredeti szellemiségét úgy őrizd meg, hogy újra hangszereled. Van egy mankód, egy sorvezetőd, tehát nem kell kitalálni semmi alapvetőt. Viszont kiegészíthetsz, elhagyhatsz dolgokat. Az új regény zöldmezős beruházás. Szabad a gazda, bármerre vezethet az utad. Viszont mindent, az utolsó apró mozzanatig ki kell találni.

Mindkét kihívást nagyon szeretem, bár azt nem ígérem, hogy valamennyi könyvemnek csinálok majd egy új, harminc éves jubileumi modernizált változatot…

Sokan úgy vélik, ha egy szerző egyszer megírt valamit, akkor azt tekintse lezártnak, ne bolygassa, vállalja fel úgy, ahogy van évek múltával is, mert a könyvek megújítása „felmelegített káposzta”. Mit üzennél azoknak, akik ennyire ellenzik a történetek átdolgozását?

Leginkább azt, hogy nyugodtan olvassanak átdolgozott regényeket is… Ha így tesznek, rájönnek, hogy ezek is nagyon tartalmas szórakozást tudnak nyújtani. Amennyiben az író ügyesen oldja meg a frissítést, egyáltalán nem lesz unalmas az újraolvasás, hiszen számtalan apróság, és sok lényegi dolog is megváltozhat egy sztoriban, ha jól dolgozzák át.

Utolsó kérdésemmel arról faggatnálak egy kicsit, hogy mi az, amin most dolgozol? Legközelebb mit olvashatnak tőled az olvasók? Teljesen új történetet vagy ismét egy remekül feldolgozott régebbi könyvvel rukkolsz elő?

Reményeim szerint néhány héten belül hozzákezdek egy vadonatúj sztori megírásához, amely a fejemben egy évek óta dédelgetett terv. Ha minden úgy alakul, ahogy szeretném, Az éj sötétje lesz az eddigi leghideglelősebb könyvem, méghozzá úgy, hogy szinte alig fog benne vér folyni. Ráadásul olyan csattanó lesz a végén, amely magasan übereli minden eddigi regényemet.

Nagyon szépen köszönöm, hogy válaszoltál a kérdéseimre! Bármit hozol is ki legközelebb, én nagyon várom, hogy olvashassam, és további sok-sok termékeny évet kívánok még neked ezen a pályán! Annak pedig, aki az olvasottak alapján maga is szívesen tenne egy próbát Az első lovassal, a shop.konyvmogul.hu webáruházat ajánlom, ahol Mason Murray könyveit biztosan megtalálja.