Nem is olyan régen írtam egy könyvértékelést, aminek az „Őrület kontra zsenialitás” címet adtam. Az a bizonyos írás egy elsőkönyves szerző, Josh Neare könyvéről készült, és azt hiszem, abban a pillanatban biztos volt, hogy az értékelés után interjú is készül, amint világossá vált, milyen különleges regényről van szó. Őt kérdezem hát, ismerjétek meg jobban a Hangzavar szerzőjét!

Először is szeretném kijelenteni, hogy bár használtam néhány sajátos kifejezést abban a bizonyos értékelésben, úgy, mint „szürreális káosz”, „különcséggel megkreált”, „írásba foglalt Salvador Dalí festmény” és társaik, viszont mindegyiket a lehető legnagyobb bóknak szántam. És lássuk be, a könyvet ismerve hasonlókat fogsz kapni az olvasóktól. Mert a Hangzavar különc olvasmány (a létező legpozitívabb értelemben!). Felmerül tehát a kérdés, hogy aki ilyen könyvet tud írni, az maga vajon milyen tulajdonságokkal rendelkezik? Mesélj egy kicsit magadról!

Kezdeném azzal, hogy olvastam az értékelést, és igazán kedves elemzés, érdekes írás, nagyon tetszett. Bár bókok fogadásában nem vagyok túl jó, általában csak némán konstatálom és átsiklom minden elismerő szó felett, de természetesen nagyon jólesik a pozitív visszacsatolás, köszönöm.

Azt a szituációt egyébként többnyire igyekszem elkerülni, amikor magamról kell beszélnem. Életfilozófiám és hitvallásom, hogy az egyént ne a leírás alkossa, hanem a belső tartalom – a lelke és a tettei, ha úgy tetszik. Tartózkodom a feliratos ruháktól, a divattól, a márkáktól és a széles körben hirdetett/használt termékektől, a mainstream művészeti irányzatoktól, a közkedvelt zenéktől, a világot bejáró médiatartalmaktól és mindentől, amit mások esetenként arra használnak, hogy maguk helyett meséljen róluk. Óvakodom a közösségi médiától és az influenszerektől, elborzaszt a társadalmi és kereskedelmi interakciók kibertérbe költözése. Van önkritikám: valahol egy Y generációs testbe zárt boomer lélek vagyok.

Általában a legtöbben talánynak tartanak, amíg meg nem ismernek, ami gyakran évekbe telik, mert nehezen engedem be az embereket. Az írói létemet szeretem távol tudni a magánéletemtől, a legtöbb ismerősöm nem is tud a Hangzavarról – nem brandem az önreklámozás. De hogy valami hétköznapit megosszak magamról: nagyon kedvelem a nyelveket, imádom az állatokat, igazi lelki megnyugvás számomra a tavaszi repceföldeken vándorolni, és az egyik kedvenc zenei albumom Dahlia's Teartől az Across the Shifting Abyss.

Amikor egy könyvet beharangoznak, szokás néhány jellemzővel ellátni, hogy az olvasni szerető közönség kapjon némi információt a történettel kapcsolatban. A Hanzavarról az első jellemző, ami szembeötlő volt, a „trükkregény” megnevezés. Mennyire tartod te ezt helytállónak?

Frappánsnak tartom. Hiszem, hogy mindenkinek jelenthet mást egy könyv – pláne a Hangzavar. Valakinek ez egy elvont sci-fi lesz némi kitérővel, valakinek egy elmélkedős lélektani olvasmány, másoknak pedig maga a horror. A trükkregény fogalma ennek a káosznak a teljes egészére vonatkozik, ahogyan a könyv idézőjelbe teszi magát, a szó kikacsint a könyv szürreális, elvont mivoltára. Nekem ez a fogalom nem jutott eszembe, sőt egyáltalán nem is gondolkodtam műfaji meghatározásban, mikor az alkotás folyamatában voltam – én nem így működöm –, de objektívan szemlélve jobban nem is lehetne kategorizálni ezt a műfajok közt folyamatosan át-áthajló agymenést.

Interjúk során az írók sokszor mondják, hogy ők csak azt írják le, ami a fejükben van. Már megbocsáss, de ezt alapul véve – mindenféle bántás nélkül, csakis a kíváncsiságtól hajtva – meg kell kérdeznem: a te fejedben ezek szerint a Hangzavar féle zseniális zűrzavar van?

Sokszor megkaptam már életemben, hogy nagyon furán működik az agyam. Másként látom a világot, másként érzékelek dolgokat, mint a körülöttem lévők, részletekbe menően, minden nüanszra ügyelve, még akkor is, amikor az élethelyzet ezt egyébként nem követelné meg. Túlságosan is tudatában vagyok a körülöttem zajló dolgoknak, mindent meg akarok érteni, folyton vizsgálok, figyelek, és folyamatosan analizálják a velem történteket a tekervényeim. Valahogy az én agyam nem képes pihenni. Gyerekkorom óta van egy szokásom: az agyam túlzott kreatív fázisaiban muszáj valamit pörgetnem, ami nincs egyensúlyban, tehát lökésre nem forog magától, mint egy egyszerű fidget spinner, hanem tudok játszani a súlypontjával, és azzal folyamatosan, újra és újra lendületet adva neki a pörgéshez, mozgásban tarthatom; ez a mozgás leköti az agyam fölösleges energiáját, amitől szétesne a túl sok, egyszerre özönlő gondolat alkotta kép, és elvesznék az izgalmasabbnál izgalmasabb ötletek útvesztőjében, így jobban enged koncentrálni. Gyerekként botokat, édesapám fészeréből szedett láncokat, mindenféle egyáltalán nem arra való dolgokat pörgettem – rettentő bizarrul nézhetett ez ki felnőtt szemmel –, és közben már akkor is szürreális világokat álmodtam meg.

Újra visszatérek egy kicsit ahhoz a bizonyos értékeléshez, és magamat idézem, amikor azt mondom, hogy a Hangzavar a borító által játszik a szemmel, hogy aztán olvasás közben ugyanígy tegyen az aggyal is. Az olvasó szereti azt hinni egy könyvről, hogy minden teljesen tudatosan van úgy, ahogy, és a szerző szánt szándékkal dob be minden hatást, ami a könyv által az olvasót éri. Te mennyire alakítottad tudatosan például a borítót? Tudtad, mit akarsz kifejezni vagy rábíztad magad a szakemberekre?

A Hangzavarban sokkal több minden van tudatosan úgy, ahogy, mint amennyit az olvasók fel fognak fedezni; a borító is tudatos döntés volt. De ehhez is tartozik egy történet, mivel egy kontrollmániás, maximalista alkotó vagyok, kényszeres nálam a precizitás, a szabályos rendszerezés és a konzekvenciára való törekvés.

A kezdetleges borítókoncepció nagyon más volt, még akkor készítettem, amikor a könyv félkész volt. A Mogul Kiadónál viszont csodás munkatársak dolgoznak, akik végtelen türelemmel és szakértelemmel terelgettek, és addig gyúrtuk az egész borítót, oda-vissza dobálgattuk egymásnak az újabb koncepciókat és változataikat, mígnem valami teljesen más nem született belőle, valami klasszisokkal jobb – nagyon örültem neki. Azt szerettem volna, hogy az általam először megálmodott kötődési ponthoz nagyon hasonló helyen találkozzon az új borító tartalma a történettel, és olyan perspektívából kínálja azt az érdeklődőknek, ami tükrözi a belsejének zavaros abszurditását. A kiadóm nagyon bölcsen válogatott az így leszűkített pontok közül, és végül megtalálta azt, amiből megszületett a tökéletes végső verzió, amire ránéztem, és azt mondtam: "Ez lesz az! Itt kell érintkeznie a szemnek ezzel a tébollyal." Nem sok kiadó lenne ilyen türelmes egy elsőkönyves szerzővel, ezért rettentő hálás vagyok.

A könyvet olvasva egyértelmű, hogy ez az a típusú olvasmány, amihez nem kevés figyelem, türelem és intelligencia kell, hogy az ember elboldoguljon a sorokkal. Legnagyobb sajnálatomra azt kell mondanom, hogy az ilyen könyvek nem szoktak felcsücsülni a sikerlisták dobogóira, inkább rétegolvasmányként vagy kultkönyvként teszik le a védjegyüket. Mennyire vetted ezt figyelembe a könyv megjelenésekor? Felkészültél arra, hogy nem feltétlenül lesz belőle bestseller?

Részben megválaszolja ezt a kérdést a könyv eleji ajánlás, de azért ráerősítenék itt is: teljesen tisztában voltam vele már a könyv megírása előtt, hogy ez nem lesz egy sokak által olvasott mű, amit minden negyedik utas a kezében forgat majd a metrón. Őszintén már az is meglepett, hogy voltak, akik kifejezetten keresték és eljöttek dedikáltatni a könyvet a megjelenés napján.

A könyv a 95. Ünnepi Könyvhétre érkezett, ahol átestél az első tűzkeresztségen is, már ami a dedikálást és a nyilvános szereplést jelenti. Az írók nagyobb része ezeket az eseményeket izgalommal várja, az elsőkönyvesek meg főleg, hiszen egy álom megvalósulását bizonyítják. Te hogy éreztél ezzel kapcsolatban? Milyen volt a kezedben tartani a könyvet és megjelenni az eseményen hivatalosan is íróként?

Az őszinteséget többre tartom a hamis imázskoholásnál. Nem vártam az eseményt. Mivel szeretem a magánéletemet a művészi énemtől elválasztani, és nem sok dolgot vetek meg jobban a gátlástalan önreklámozásnál, hatalmas kihívás volt élőben kiállni a tömegbe és arcomat adni valamihez, amibe belecseppentettem meztelen lelkemből. Viszont a dedikálásra érkezők kedves emléket szereztek nekem, így túléltem.

Aztán később otthon ücsörögve vágott arcon a felismerés, hogy ez volt a legkevesebb, amit tehettem, hiszen tisztelem az olvasóimat, hálás vagyok nekik, amiért kezükbe veszik a Hangzavart, és ha nekik egy aláírás csak feleannyira jó érzés, mint amennyire nekem a tény, hogy olvassák az alkotásom, úgy ez kötelességem volt, hogy megjelenéskor találkozhassanak velem. Nem ígérem, hogy rendszert csinálok belőle, ugyanakkor szeretném, ha éreznék az olvasóim, mennyire értékelem, hogy befogadói művészi énemnek.

Az elsőkönyves szerzőknél engem mindig nagyon érdekel, hogyan érezték magukat a könyvkiadás folyamata során. Erre főleg azért szoktam kíváncsi lenni, mert ismereteim szerint a friss szerzők döntő többsége úgy vág bele a könyvkiadásba, hogy több az álma, mint a konkrét tudása a hazai könyvpiacról, ami szinte garantálja a csalódást. Te hogyan élted meg a kiadókeresést és a szöveggondozás munkálatait? Olyan volt minden, ahogy elképzelted vagy értek meglepetések?

Nem igazán ért meglepetés. A kiadókeresés hosszú folyamat volt bár, de egyszerű. Voltak bizonyos szempontok, amik nekem rendkívül fontosak voltak, így addig böngésztem, mígnem megtaláltam azt az egy, ezekkel összhangban lévő kiadót, akikhez eljuttattam végül a kéziratomat. Ez volt a Mogul Kiadó, és azóta is tartom, hogy tökéletes választás volt.

Lehet, hogy azért, mert szeretek idejekorán tájékozódni, és mert ha valamit nem tudok, nem vagyok rest tanulni a szakemberektől, de engem őszintén semmiféle csalódás nem ért a kiadás folyamata során. Onnantól, hogy a kiadó érdeklődően visszajelzett, egészen odáig, hogy a könyv megjelent, mindig tudtam, nagyjából mire számítsak, mik (lehetnek) a következő lépések, a kiadóm pedig mindig részletezte ezeket, mielőtt elérkeztünk volna az azt megelőző fázis végéhez, már előre felkészített, mivel kell számolnom. Persze ahhoz, hogy ennyire könnyed együttműködésként élje meg az ember a könyvkiadást, nyitottságra és rugalmasságra van szükség. Főként az író oldaláról, de esetemben ki kell emelnem, hogy a kiadóm egyébként jócskán többet adott ezekből nekem, mint fordítva, végig tekintettel voltak szakmailag az alkotói egyéniségemre és a motivációimra, sőt az érzéseimre és a magánéletemre is a kiadás teljes folyamata alatt, fölöttébb kellemes volt együtt dolgozni velük ezen a projekten.

Az első könyved minden szempontból különleges lett. Szemkápráztató külső, zseniális belső, mindez kerek 700 oldalon, ami nem igazán jellemző, főleg a legelső publikálás alkalmával. Erős kezdés. Nagyon erős! Viszont az íróknál az első könyv mindig csak bemelegítés, mielőtt úgy igazán belejönnének. Nálad ebből semmi nem érződik, tehát elgondolkodtam, hová tudsz fejlődni egy ilyen könyv után? Magasra tetted a lécet, amit az olvasók nem fognak elfelejteni. A következő könyvvel tervezel majd újat, másabbat mutatni?

Számítottam erre a kérdésre. Röviden: természetesen; de hadd fejtsem ki bővebben.

Először is úgy érzem, hogy még egy Hangzavar – pláne egy fejlettebb, még komolyabb szintekre emelt alakja – nehezen születne meg a jelenlegi élethelyzetem és lelkiállapotom mellett – a Hangzavar egy alkotói szabadság alatt látott napvilágot 25 év alatt felgyülemlett kreatív energiából –, rengeteg időbe kerülne, ráadásul az izzó alkotásvágy most nem egy ilyesféle szellemi termék iránt lángol bennem, mint akkor. Más életfázisban vagyok, és máshogyan érzem magam; még mindig én vagyok, de az évekkel együtt egy kicsit mi magunk is múlunk, és hagytam el magamból olyat – el kellett hagynom –, ami egy Hangzavarhoz elengedhetetlen.

Másrészt azt hiszem, eljött az idő, hogy eláruljam, mit is tartanak most kezükben az olvasók. A Hangzavarral mindössze lefektettem alapjait a Josh Neare-univerzumnak. Ezért volt muszáj olyannak lennie, amilyen, hiszen gyenge alapokra építeni egy egész világot nem lehet. Az idő vasfoga megtalálja a kritikus pontokat a tákolmányokban, és megrágja az eredeti pilléreket, ha rosszul illeszkedik rá egy újabb emelet. Masszívnak, strammnak kellett lennie, hogy képes legyen megtartani a fölé épülő rétegeket. Szükséges lesz-e a jövőbeli alkotásaim olvasásához a Hangzavar ismerete? Nem. Folytathatják-e a Hangzavar alapvonásait adó kincskeresést a jövőbeli Josh Neare könyvek olvasói, és többet látnak-e majd bennük azok, akik már olvasták a Hangzavart? Nem hazudtolhatom meg önmagam, persze hogy igen.

Az írói fejlődésem útvonalára ilyen szempontból kénytelen voltam nem vertikális emelkedőként, hanem horizontális spektrumként tekinteni, aminek néhány szeletét kóstolgattam – de nem fedtem le teljesen sosem igazán –, néhány irányába pedig még csak most kezdek elmozdulni. Más lesz a soron következő Josh Neare – és rövidebb –, de mégis hamisítatlan Josh Neare marad, ebben biztosak lehetnek az olvasók.

Ha már felmerült a következő könyv gondolata, akkor utolsó kérdésemmel arra kérnélek, mesélj egy kicsit arról, min dolgozol jelenleg és mikor olvashatunk még tőled?

A közeljövőben elindulhatnak velem a kissé klasszikusabb regényszerkezet felé az olvasók. Az elkövetkezendő időszakban azokat a világokat fedezzük fel, amelyek felszínét kapargatták már a Hangzavarban A monolit és a Nebula 4.0.8 fejezetek, sőt az Űrzavar is, azonban egy teljesen új történet van épülőben, amely a Hangzavart olvasottak számára még inkább összeköti és kiegészíti ezeket. Az idő kérdésére már nehezebben tudok válaszolni, mert én az a fajta alkotó vagyok, aki csak akkor dolgozik, ha értelmes munkát tud végezni, és csak akkor ad ki a kezéből terméket, ha az a perfekcionista sztenderdjeinek megfelel. De hamarosan újra hallani fognak Josh Neare-ről az olvasók.

Josh Neare-nek köszönöm szépen a válaszokat! Ti pedig ha kedvet kaptatok a Hangzavarhoz, akkor ne habozzatok, rendeljétek meg a shop.konyvmogul.hu webáruházban!