A naptárra pillantva döbbentem rá, hogy beköszöntött a december, vagyis nyakunkon van a mézeskalács, a tojáslikőr, na meg Mariah Carey ünnepe. Ez utóbbit egyébként imádom, a csaj hangja zseniális, bár attól, hogy bármerre járok, naponta száznegyvennyolcszor hallom, még a szokottnál is jobban begolyózok.

Most viszont tekintsünk el a félresiklott csapágyaktól az agyamban, mert a decemberről eszembe jutott a következő sztori, amit mindenképpen megörökítek az utókor számára…még akkor is, ha nem pont erre vagyok a legbüszkébb. Az a sztori, amikor én, Lunandra, a ragyogó Holdistennő, egyben örökéletű boszorkány útra keltem, hogy megkeressem, és jól eltángáljam… a Mikulást. Igen, jól hallottátok. A Mikulást. Megkeresni, lebuktatni, és leverni rajta azt a rohadt sok frusztrációt, amit az utóbbi években nekem okozott az a dagadt kis….

Folytatnám még a szóáradatot, de szinte hallani vélem a felhördüléseket! „Szegény Mikulás!” „Mit ártott neked az a jótét lélek?” „Nem vagytok egy súlycsoportban, miért akartad bántani a szegény, öreg télapót?”

Hát akkor először is tisztázzuk, néhány dolgot. Egy: eszembe se jutott úgy igazán bántani. Csak egy kicsit akartam elverni, nem nagyon. Kettő: a vénember rohadtul nem védtelen! Amúgy meg hagyjuk már, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban, mert itt és most közlöm, hogy az általatok ártatlannak titulált Miku kereséséből olyan elmebeteg történet keveredett, amelyet többezer éves pályafutásom alatt nem pipáltam. Mindazok után, amit átéltem, egyértelműen felejtős a védtelen öreg imázs…a manókról nem is beszélve!

Mondom, hogy volt!

Az egész ott kezdődik, hogy évezredek óta kutatom a különböző halhatatlanok nyomát. Bár ez így eszelős nagy baromságnak tűnik, mert mi a faxnak keres egy olyan nő halhatatlanokat, aki maga is halhatatlan, és halhatatlanokkal van körülvéve? Pontosítok: én valójában isteni leszármazottak után kutatok.

Ez a késztetésem a kezdetektől megvan, anno a világ összes táját végigjártuk Unával, és vándorlásaink alatt, boszorkánytestvéreink felkutatásán túl mindig ott volt egy mögöttes tartalom: isteneket, félisteneket keresni, hogy találjak valakit, aki…olyan, mint én. Una egyébként ezen soha nem sértődött meg, megértette, mi vezérel, és mindig is támogatott benne, hogy istenekkel bandázzak. Illetve csak támogatott volna, mert ez soha nem jött össze. Végigjártuk az ősi és ókori civilizációkat és birodalmakat, kutattam Görögországtól, Egyiptomon át Indiáig, és azon túl is, abban a reményben, hogy az istenkultuszok mögött megtalálom magukat az isteneket, de legalábbis egy hozzám hasonló félistent. Mi céllal? Hogy legyen legalább egy olyan ismerősöm, aki sorsközösséget vállal velem, mint olyannal, aki végtelen életerővel bír, mégis van egy olyan gyenge, esendő pontja, ami egyenrangúvá teszi a halandókkal: élete minden napján hiányolja a szülőjét.

Mondanom sem kell, egy darabot se találtam. Se ebből, se abból. Az istenekről sokat hallottunk, időnként a nyomukat is megtaláltuk, de ők maguk egyszer sem jelentek meg valódi mivoltukban, szemtől-szemben. (Kivéve Poszeidónt, aki csábos halász formájában megdöntötte Unát, de őt nem számolom, mert nem az igazi arcát mutatta a kis Guppi ivadék, és azóta se tudtam meg, hogy néz ki igazából.)

Na, de vissza az istenekhez. Szóval ez a mániám egészen a modern időkig megmaradt, amikor is pár évvel ezelőtt – pontosan 1998-ban, amikor Rain-nek elkezdtünk karácsonykor bohóckodni, és Una mindig rám ragasztotta az álszakállt – rájöttem, hogy van valaki, akit eddig kihagytam a számításból. A Mikulás ugyanis sose jutott úgy az eszembe. Mármint nem úúúgy, hanem úúúúúgy, hogy valami halhatatlan fajzat lenne! Pedig a képességeit figyelembevéve, esetében talán egyenesen isteni eredetről beszélhetünk.

Oké, oké, mondhatjátok, hogy hülye vagyok, de gondoljatok csak bele! Az emberek mondái, meséi tele vannak halhatatlan lényekkel, akiket mindig csak valaki más látott, de ők maguk soha. Én viszont egy ilyen lény vagyok, és ennél több nem is kell ahhoz, hogy tudjam: ami nektek mese, monda vagy városi legenda, az bizony nagy valószínűséggel hús-vér valójában is létezik, csak – ahogy mi is – ő sem kíván a nyilvánosság elé lépni. Teszi a dolgát csöndben, a saját kis létezési szabályainak megfelelően.

Ennyi bizonyíték nekem elég is volt, hogy tényként kezeljem Miku létezését, onnantól kezdve pedig évekig vadásztam a nyavalyásra. Csapdákat, trükköket eszeltem ki, és minden évben véletlenszerűen választott országban csaptam le rá…hogy aztán minden évben pofára essek. Túl gyors volt a piszok, pedig volt, hogy még Raint is bedobtam csalinak (jujjj, ebből az ötletből is született pár jó sztoriii!). Egy ilyen alkalommal már majdnem megvolt, de végül egy hajszállal megint lemaradtam róla. Túl gyors volt, és csak addig jutottam, hogy a nyomok alapján egyértelműen kiderítettem: valamiféle portálon keresztül közlekedik. Nem illan, mint a démonok meg a lidércek, inkább tényleg portálfélét használ, hasonlót ahhoz, mint ahogy a mágusok lépkednek dimenzióból dimenzióba, de ő olyan kibebaszott gyorsan, hogy az időeltolódásokkal megtoldva tényleg meg tudja csinálni ezt a „24 óra alatt körbe a Földet” dolgot. Persze tudom, most biztos mind a rénszarvasos dologra gondoltok, hogy akkor az mi, ugye? Hát, az kérem szépen, a figyelemelterelés! Mint a bűvészeknél a csini segítő a böhöm dekoltázzsal, amiről senki nem tudja levenni a szemét. A Mikunál ez a trükk. Repülő rénszarvasbanda egy csilingelő piros szánt húzva? Hát csoda, hogy mindenki az eget figyeli? Nem! És amíg az emberek felfelé bámulnak, addig a háztetőkön nyíló portálokra a kutya se figyel. Ötletes, nem igaz?

Szóval jópár éven át ez ment. Olyan sokáig, hogy közben Rain felnőtt és elmúltak azok az idők, amikor csalinak használhattam a kis taknyost. Simán tudtam volna amúgy másik gyereket szerezni az akcióhoz, de időközben Una tényleg kifejleszthetett valami Jedi elmetrükköt, mert alig nőtt ki Rain a karácsonyosdiból, ő máris kijelentette egy december elsején, hogy:

– Ha megpróbálsz gyereket rabolni karácsonyra, az Égiekre esküszöm, hogy kicsontozlak.

Egyértelműen láttam rajta, hogy komolyan beszél, szóval kénytelen-kelletlen visszavonulót fújtam és letettem a „csaligyerek-kölcsönbe” akcióról. Így viszont komolyan kezdtem elkámpicsorodni, mert gyerek nélkül nem volt ötletem a hogyan továbbra vonatkozóan.

Annyit tudtam, hogy az akció sikere az időn múlik. Konkrétan tíz nyomorult másodpercen. Először is kellett két másodperc, amíg a célszemély egyhelyben marad, aztán még kettő, amíg lecsapok rá (a halhatatlanok feketepiacáról szereztem spéci nyugtatót, azt akartam beadni neki), ezután újabb két másodperc, amíg belenyomom a cuccot, és további négy, amíg az beüt és lelassítja. És itt volt a probléma. Mert számításaim szerint a karácsonyi küldetés alkalmával a Miku nem tartózkodott egy háztartásban négy – mondom négy! – másodpercnél több ideig. És ez itt kérem szépen, a 22-es kicsűrt csapdája. Ahhoz, hogy elkapjam, idő kell. Nem sok, de mégis több, mint ami a rendelkezésemre áll. Merthogy ő december 24-én mindig rohan, akkor működik a csúcssebességén, máskor meg nem elérhető. És ezzel vissza is érkeztünk a kiindulóponthoz.

Egészen 2022-ig vergődtem ebben a kilátástalan csapdában, amikor is, mintha maguk a krampuszok küldték volna, a szemem elé került egy érdekes cikk, ami mindjárt segített az elkámpicsorodásomon. Abból ugyanis az derült ki, hogy van egy ország Európa szívében, ahol a Mikulás ténykedését nem a karácsonyhoz kötik, hanem egy teljesen másik időponthoz. Az ő dátumuk a Piros feltűnésére december 6-a.

Ez az ország nem más, mint Magyarország. Tudom, hogy a világ 80%-a a nevet hallva azt se tudja, eszik vagy isszák-e a helyet, én azonban tudtam, mert valamikor réges-régen mi jártunk arra, sőt, éltünk is ott egy darabig, igaz, az olyan rég volt, hogy a hely még Pannónia néven szerepelt a térképeken. Na, mindegy, ez egy másik sztori, a lényeg, hogy a magyarok úgy tartják, hogy náluk a Mikulás december 6-án látogat el, és ezt olvasva úgy csapott belém a remény, ahogy zárlatos botmixer az eperturmixba! Ez lehet az én esélyem, hogy elcsípjem azt a pocakos gömbvillámot! Mert ha eddig azért nem tudtam elkapni, mert négy másodperc per lakás idő alatt járja körbe a világot, akkor talán most, hogy egy este csak egy országot kell bejárnia, visszább vesz a lendületből, és lelassul annyira, hogy meglegyen a tíz másodperces lakásidő, ami elég ahhoz, hogy fülön csíphessem! 

Szóval összepakoltam – Una egy legyintéssel engedett utamra, amikor megtudta, hogy újra fellángolt a Mikulás-agymenésem – és irány Magyarország! Budapesten landoltam december 4-én, de nem szándékoztam ott maradni. Úgy voltam vele, hogy bár a Miku biztosan nem számít rám pont Magyarországon, de ha úgyis a váratlanra hajtok, akkor csináljam jól. Ezért még a repülőtéren letöltöttem egy térképet az országról, megnyitottam a tabomon, becsuktam a szemem, kicsit köröztem fölötte az ujjammal, majd találomra ráböktem egy pontra: egy kis települést sikerült eltalálnom az ország keleti felében.

Kaptam tehát a hátizsákomat, és kigugliztam, hogy jutok oda. Az első gondolatom amúgy az volt, hogy lazán felcsücsülök egy vonat tetejére és az éjszakai égboltot bámulva eltöltöm az időt a célig, de mindjárt meggondoltam magam, amikor kiderült, hogy több, mint 3 óráig kellene dermednem a kocsi tetején, mert annyi idő alatt jut el a vonat a fővárosból a célhoz legközelebb eső nagyvárosig. Inkább beültem egy repülőtéri transzferkocsiba és kiperkáltam a fuvardíjat. Az út alatt volt időm szállást is foglalni, és egy olyanra esett a választásom, amit itt úgy hívnak: falusi turista szállás. Tojtam amúgy rá, hogy hívják, minden figyelmemet lekötötte, hogy gondolatban listát írjak, mire lesz szükségem, mit-hogy valósítok meg. Kellett is a gondos tervezés, hiszen mindössze egy napom maradt kiválasztani az akció helyszínét, felmérni a terepet, megtervezni a csapdákat és beszerezni a szükséges eszközöket.

Másnap reggel úgy mászkáltam körbe a faluban, mint földesúr a gabonatáblában: mintha enyém lenne az egész hely. Szó se róla, csöppet kilógtam a helyiek közül, de próbáltam úgy felfogni, hogy én most turistáskodok. Ki is néztem magamnak egy házat, amit tökéletesnek találtam. Földszintes volt, és hosszú. A hátsó traktust méretes fedett terasz foglalta el, azon túl volt egy játszóhely a gyerekeknek – homokozó, csúszda, trambulin meg ilyenek –, mögötte garázs és fészer, azon túl pedig egy hosszú kert, ami a sötétbe veszett. Igaz, hogy volt még benne élet – káposzta, sütőtök meg hasonlók –, de ettől függetlenül ideálisnak tűnt, némi üldözéshez. Itt egyébként minden házat kerítéssel vettek körül, ami nekem jól jött, mert ezek kellemes takarást biztosítottak. Szóval a házat kiválasztottam. Azt is kiderítettem, hogy három gyerek is van a családban, amit azért tartottam optimálisnak, mert úgy voltam vele, hogy ha a Miku gyerekenként akár csak 1 plusz másodpercet is szán, az plusz 3 másodperc nyereséget jelent nekem.

És eljött a várva-várt nap! December 6-án az izgalom a tetőfokára hágott! Délelőtt bementem a közeli városba, és egy barkácsboltban vettem kötelet, hálót, acélsodronyt, zsákot, ásót, lapátot, meg egyéb hasonló nyalánkságokat. Szerencsére már korán – helyi idő szerint délután 4-kor – besötétedett, így volt időm az esti akció előtt előkészíteni a terepet. Úgy terveztem, hogy a tetőn, a kémény mögé bújva fogok várni a célszemély feltűnésemre, majd a rejtekhelyemről észrevétlenül lecsapok rá, mint egy kobra, és belenyomom a nyugtatót. Magam mellé készítettem a hálót, azt akartam rádobni, hogy tovább lassítsam, de hogy ne ez legyen az egyetlen eszközöm, a tetőre, a hó alá elrejtettem egy hurkot is, amivel elkaphatom. Az volt a célom, hogy lehajíthassam a tetőről a hátsó kertbe, ahol egy pompás gödör várta, hogy beletemessem, pont úgy, ahogy lurkók szokták egymással a tengerparton. És ha csak a feje látszik ki, akkor mi ketten kedélyesen átcsevegjük az éjszakát a tökök és káposzták között.   

Szóval akcióra készen ott gubbasztottam, szépen, türelmesen, a kis szoknyámban meg a fehér pomponos sapkámban. (Erre azért volt szükség, hogy ezzel is jelezzem, bár el akarom kapni, és kicsit el is tángálom, de tényleg csak úgy barátilag, mert nem vagyok igazi ellenség). Aztán éreztem, hogy valami megváltozik. A levegő besűrűsödött, a szállingózó hópelyhek mintha lelassultak volna, a bőröm pedig bizseregni kezdett, és tudtam, hogy közeledik! Mindjárt ideér! És oda is ért…csakhogy abban a másodpercben én már lefelé szánkáztam a tetőről, mert egy csattanás kíséretében valami a lábamra tekeredett, kihúzta alólam, majd nagy rántás kíséretében pont az történt velem, amit a Mikulásnak szántam. Mire kettőt pislogtam, már a kertben feküdtem a tökök között, és egy lánc úgy tekeredett rajtam körbe, mintha beleforgattak volna. Olyan szorosan tartott, hogy két karom a törzsemhez szorult, a lábaim meg vigyázzállásba. Csak a fejem tudtam mozdítani, de mire ezt megtettem, és felnéztem a tetőre, már csak egy kihunyó fénypászmát láttam. Az a bizonyos tíz másodperc elmúlt és örökre el is veszett.

– Hogy csípné be a fütykösöd a portálajtó! – csúszott ki a számon, de hiába volt minden, akkorra az esélyem odalett, tisztán éreztem, hogy megszakad a kapcsolat. Miku elhagyta a terepet, ami végtelenül feldühített. Hiszen jó volt az elméletem! Tényleg Magyarország meg a december 6-a volt a megoldás! Jobban mondva lett volna, ha valaki bele nem köp az akciómba.

– A rohadt életbe!

Rögtön meg is tudtam, kit kell okolnom, mert kis sipkás fej hajolt fölém és nagyon durcás ábrázatot vágott. Egy manó volt az!

– Figyelünk ám, boszorka! Ne hidd, hogy nem tudjuk, mit csinálsz! Eddig nem léptünk közbe, de most túl messzire mentél!

Ha ezt más mondja nekem – mondjuk egy hegyi troll vagy bármi hasonló méretű dolog – talán még komolyan is veszem. De egy csökött manó szájából, akinek olyan volt a hangja, mint aki héliumot cumizott, nem váltotta ki belőlem nagy hatást. Szimplán kiröhögtem.

– Menjél már magadnak, törpike! Keríts egy lábbal hajtós kisautót és azt tekerd! Azt hiszed kifogsz rajtam?

A kis genyó még közelebb hajolt, és úgy nézett rám, mint egy szigorú pedellus.

– Te fekszel itt, tokától-bokáig láncban és nem én, nem igaz?

– Lehet, de már nem sokáig! Leszedem magamról és úgy eltángállak vele, hogy a napot is megbánod, amikor jelentkeztél a manóképzőbe…

Közben már bőszen feszegettem, rángattam a láncot. Minden erőmet bevetettem – és elhihetitek nekem, hogy az nem kevés! –, próbáltam szabadulni, de még a saját elfogásomnál is nagyobb döbbenettel voltam kénytelen tudomásul venni, hogy semmit nem érek vele. Én, aki alakváltókkal, lidércekkel, démonokkal, elfekkel, tündérekkel, meg mindenféle egyéb halhatatlan dögökkel szoktam verekedni, nem tudtam kiszabadulni egy csökött manócsapdából.

– Milyen istenverte lánc ez? – szakadt ki belőlem, mert ilyet még nem csesztem.

– Saját fejlesztés – hencegett amaz, olyan pöffeszkedő ábrázattal, amit azelőtt csak Tony Stark-tól láttam a Vasember filmekben. – Kifejezetten a hozzád hasonló mítoszromboló vadászok számára alkottuk meg. Ebből nem szabadulsz.

– Az lehet, baszod, de hogy szénné égetem a segged, az is biztos!

– Meg lehet próbálni…

Meg is próbáltam! Hogy aztán fél perc múlva rájöjjek: a lánc nem csak a fizikai, de a boszorkány-erőmet is blokkolja. Semmit nem tudtam. Se varázsolni, se holdlabdát előhívni. Semmit! Megfogott a kis rohadék, és ezt ő is tudta. Szó szerint és átvitt értelemben is. Vagyis elkaptak, mert éreztem, hogy többen vannak. Az elkapás ténye már önmagában szégyen volt, de az külön skandallum, hogy magatehetetlenné tett néhány apró manó. A Mikulás manói. Tudtam, hogy ha valamit, hát ezt soha nem írom be az önéletrajzomba.

Ekkorra egyébként egész szép nézőközönségünk akadt. A kis pökhendi nyilván a főnöke volt annak a csapatnak, akik részt vettek az elfogásomban, és most szép sorjában mind előjöttek a sötétből és láthatóvá tették magukat. Nagyjából tucatnyian álltak körül, és a méretüket figyelembevéve tök olyan érzés volt, mintha én lennék Gulliver és a liliputiak ítéletére várnék. Mind egyforma uniformist viseltek: piros-fehér csíkos nadrágot, piros kabáttal. A csizmájuk zöld volt és fehér prémmel szegélyezett, akárcsak csúcsos süvegük. Klasszikus manó öltözék, épp, mint amilyet az áruházi mű-manókon látni. Amúgy tökre emberiek voltak, csak kicsinyített változatban. Ezen kívül a szemük kicsit húzott volt, a szemöldökük felfelé ívelt, a fülük pedig a fejükhöz képest aránytalanul nagy volt, és még a tündék fülénél is jóval hegyesebb. Amúgy cukik voltak, ha más körülmények között találkozunk, az egész bandát elhívtam volna fagyizni. De így…szét akartam rúgni a seggüket.

Ezért is volt szomorú döntés, hogy végül feladtam a vergődést. A szemükben nyilván én voltam a gonosz boszorka, de gondoljanak bármit, igenis meg volt bennem az a pozitív tulajdonság, ami csak kevesekben: be tudtam ismerni a vereséget.

– És most? – kérdeztem annak tudatában, hogy ha akarnak, akár be is panírozhatnak, és kisüthetnek bő olajban.

– Nos, most az lesz, hogy játsszunk egy kicsit.

Csettintett, mire a többiek megindultak felém, és én már esküszöm azt vártam, hogy a kis piros kabátjuk alól mind előrántanak valami fegyvert, és ott helyben agyonlőnek, szurkálnak, vagy bucira rúgják a fejem a gyerekcsizmájukkal. Utólag visszatekintve jobban jártam volna, ha ezeket teszik. Abból felgyógyultam volna. De abból, ami ezután jött, lelkileg azóta se jöttem helyre.

– Mi a szar???

Ennyire futotta tőlem, amikor rájöttem, mire készülnek. Ezek kidekoráltak, basszátok meg! Filctollak kerültek elő a zsebeikből, szalagok, ragasztók, csillámpor, meg minden szar, és mire észbe kaptam, úgy dolgoztak rajtam, mint áruházi dekoratőr a karácsonyi kirakaton. Rajzoltak rám szemüveget, piros orrot bajusszal, ördögszarvakat a homlokomra. A hajamat két oldalra befonták, mint Harisnyás Pippinek, aztán telibeverték ragasztóval és megküldék csillámporral. Valamelyik elmebeteg közben a szalagból profi masnikat kanyarintott, majd elkezdte őket a hajamba dugdosni. Mire végzett vele, úgy néztem ki, mint akire rárejszolt egy masnimanufaktúra. Már ez is épp elég megalázó volt, de az igazi rettenet csak ezután jött: előkerült az édesség-szekció. Több zacskó pillecukor, csokigomb, nyalóka és cukorpálca…amiket aztán egyenként felragasztottak rám. Persze itt most joggal gondolhatjátok, hogy mit fanyalgok, amikor először is édességmániás vagyok, másodszor meg már a hajam úgyis csöpögött a ragasztótól, akkor mit számít még egy kis ragacs. Csakhogy ehhez a művelethez nem ragasztót használtak. Egyenként jó alaposan megnyálazták az édességeket, majd a ragacsos részükkel lefelé odanyomták a bőrömhöz, amíg ott nem maradtak. És mivel hoztam a formám, és sajnos az akció kedvéért sem húztam kezes-lábast, jó sok helyre ragaszthattak fel jó sok mindent.

– Fúj! – húztam a számat. – Ez undorító! Tiszta manó nyál leszek!

Ha azt hittem, ezzel majd meghatom a manócskákat, hát tévedtem. Biztos volt már a hátuk mögött ez-az, mert rezzenéstelen arccal nyálazták tovább a cukorkákat, miközben egyikük odavetette:

– A helyedben inkább azon aggódnék, az mennyire lesz undorító, amikor onnan akarod kivakarni a cukorpálcát, ahonnan nem kellett volna, ha van annyi eszed, hogy bugyit húzz.

Én persze hangosan – és bő szóválasztékkal – méltatlankodtam, de tehetetlenül voltam kénytelen tűrni, hogy a hideg földön elterülve azt tegyék velem, amit akarnak, és bár egy hajam szála sem görbült, a végeredményre gondolva mégis úgy éreztem, bár inkább Hasfelmetsző Jack tisztelt volna meg így a figyelmével.

Jól elszórakoztak velem, majd úgy egy óra múlva nagy röhögések közepette szedelőzködni kezdtek. Életemben nem könnyebbültem még meg attól, hogy eltűntették a szemem elől a cukorkákat.

– Először és utoljára figyelmeztetlek – mondta, a vezér, akit egyébként addigra elneveztem Nyomingernek. – Ne keresd többé, különben megjárod! És legközelebb nem cukorkával dekorálunk ki!

– Húzzatok a búsba!

– El is húzunk.

Tényleg indultak is, de én meg még ott voltam talpig láncban.

– Hé! – ordítottam utánuk. – Azért előtte engedjetek már el!

– Ejnye, ejnye! A kicsi boszorka fél, hogy a cuki kis popójában benne marad a láncszemek mintája? – lépett hozzám vissza a főgörény, és paskolta meg az arcomat, ami annyira idegesített, hogy odakaptam, hogy leharapjam a kis szaros ujjait, ő azonban csak nevetett azon a héliumos hangján. – Úgy látom, valakiben még mindig túlteng az energia. Tudod mit? Maradj még így egy kicsit. Jót fog neked tenni a friss levegő.

– Hogy szakadna beléd egy cukorpálca! – kiabáltam én, de már mindegy volt, mert addigra mind elpárologtak, én meg ott maradtam a sötét éjszakában, tökökkel meg káposztákkal körülvéve, kipingálva, csillámmal felkenve, és a testem legkülönbözőbb pontjain mindenféle cukoripari termékkel kidekorálva.

Nem hittem el, hogy tényleg ott hagytak, úgy voltam vele, hogy ez is egy újabb szivatás. Nyugodtan feküdtem ott, várva, hogy miután nem kapják meg, amit akarnak – konkrétan azt, hogy lássanak pánikba esni –, majd előjönnek és eloldoznak. Szerintem eltelhetett már vagy fél óra is, mire kezdett derengeni, hogy talán nem ez a helyzet és rohadtul nincs ott senki.

– Hahó! – szóltam bele az éjszakába, de egy büdös nyikkanás, nyekergés, mocorgás nem sok, annyi se jött válaszul, mire kénytelen voltam belátni, hogy ezzel 2-0 a manóknak. – Basszameg, ezek tényleg itt hagytak!

Aztán meghallottam valamit.

– Vagy talán mégsem!

Kicsit odébb mocorgás támadt, de korán örültem. A fészer mögül egy kutya óvakodott elő. Egy fekete bundás, bozontos állat. Szaglászott kicsit, majd mellém állt, és elkezdte nyalogatni a combomra ragasztott cukorkákat.

– Hát ez most már mindennek a teteje! – háborogtam, de nálam már csak úgy szokott lenni, hogy mindig korán „örülök”. A cukorka szaga jó messzire szállt, fellőtte a morzejelet, amit a környék összes kóbor állata úgy érzékelt, hogy „ide gyertek zabálni”. Jöttek is csőstül, a körülöttem lévő kutyák egy négyzetméterre jutó száma bőven meghaladta azt, ami még egészségesnek tekinthető.

– Hess már innen! Nyomás! Sicc a picsába, macskát kergetni!

Persze mondhattam bármit, nem foglalkoztak velem, és olyan nyali-faliban volt részem, amilyenre be se fizettem.

– A csoki nem tesz jót a kutyáknak – mondtam végül, elfogadva a sorsomat. – Una Salamonnak sose engedi. Szóval ne egyétek meg…és ha lehet, akkor engem se.

Éjszaka ilyen lassan még a büdös életben nem telt el, de lassan-lassan csak elfogytak rólam a cukorkák, és elpárologtak a jószágok is. Én meg csak feküdtem ott, a seggem befagyott, a tagjaim elgémberedtek, nyakig ragacsosan, nyálasan, megszégyenülve. Aztán úgy döntöttem, nem adom meg magam, megpróbálok oldalra fordulva valahogy talpra kecmeregni, hogy aztán nyuszimód visszaugráljak a bérelt házba, még mielőtt a falu ébredezni kezd.

– Gyerünk, csajszi! – biztattam magamat. – Csináld, mert ha itt találnak reggel, Una olyat csinál veled, amivel lepipálja a cukorpálcákat.

Épp nekiveselkedtem volna, amikor hangos kattanást követően a rám tekeredett lánc engedett a szorításból, ellazult és lehullott rólam. El se hittem, hogy felszabadultam! Gyorsan – mielőtt meggondolná magát – leráztam magamról és felpattantam. Dühömben nagyot akartam bele rúgni, de mire a mozdulat végére értem, már csak egy kupac havat sodortam el a lábammal, mert a lánc egyszerűen felszívódott. Persze ez is a manók műve volt.

– Krumplicukor a fületekbe! – motyogtam a sötétségbe.

Igen, jól sejtitek, ez vérszegény még káromkodásnak is, nemhogy átoknak. De se erőm, se kedvem nem volt többhöz, csak egyetlen dologra vágytam: észrevétlenül visszaosonni a bérelt házba. Lassan, lesújtva bandukoltam a kihalt utcán. Életemben nem voltam még így letörve, de ezt is lehetett fokozni. Addig csak elképzelésem volt róla, hogy nézhetek ki, amikor azonban elsétáltam egy üzlet előtt, és belenéztem a kirakatba, meg is tudtam. Ne szépítsünk. Az üvegfelületről egy giccses karácsonyi ribanc nézett vissza rám. Úgy néztem ki, mint akit nem egy túldíszített karácsonyfa, de egy egész karácsonyi karaván rontott meg. A kép beleégett az agyamba, így meggyorsítottam a lépteimet, bár az se volt valami jó, mert a ragasztó-csillámpor-masni és cukormaradványoktól minden lépésem recsegett.

Másfél nappal később hazaértem, de persze nem mutattam, hogy ronggyá lettem alázva. Peckesen és büszkén mentem át Unához.

– Na, hogy ment? – érdeklődött, mire én a lehető legtermészetesebben hazudtam:

– Királyul! Majdnem meglett. Jövőre tuti sikerül!

– Szép dolog is a kitartás – hümmögött ő, majd halál lazán ledobta rám az atomot. – Tegnap jött neked valami. Ott van az asztalon.

Rögtön megörültem, mert azt hittem, az a csomag futott be, amit még indulás előtt rendeltem, és tudtam, hogy az majd segít a felejtésben, de amint egyre közelebb értem az asztalhoz, láttam, hogy nem erről van szó. Nem doboz volt ott, csak egyetlen árva levelezőlap. Abból is az a típus, amit nem kell borítékba tenni, hanem csak úgy, pucéran elküldik, hogy bárki, akárki, de leginkább mindenki láthassa mind a képet, mind pedig a rá írt szöveget. Az enyémen ez állt cirádás betűkkel:

„Egy élmény volt, banya! Jövőre folyt.köv.”

Meg se kellett volna fordítanom, mert igazából azonnal tudtam, mi van az előlapon. De olyan dolog ez, mint amikor a horrorfilmnél nem akarsz odanézni, mert tudod, mi lesz, mégse bírod levenni a szemed a képernyőről. Szóval igen, megfordítottam. Egy montázs nézett velem farkasszemet, és…mindegyik képen én voltam, basszátok meg! A kis szarháziak végigfotózták a procedúrát, a képekből megszerkesztettek egy képeslapot, amit aztán volt pofájuk feladni nekem, méghozzá az Una címére!

Esküszöm érezni véltem, ahogy füstöl a fülem, és hát mondanom sem kell, azóta az a telibevert képeslap ott virít Una frigójának a kellős közepén, örök bizonyítékul a velem megesett igazságtalanságnak.

U.I.: Minden manó ellenség!

Írta, vendégségben a blogon: Leda D'Rasi

A következő karácsonyváró olvasmányt december 9-én olvashatjátok!