Baljósan neszelt az éjszakai erdő. Kála érzékei azt súgták, húzódjon be egy bokor mögé, ez nem róka lépte. Szinte semmit nem látott a sötétben, talán csak a talpa alatt zörgő nedves növényzetet, az orra előtt lévő bokor sárgás leveleit. Ezeket is inkább csak érezte, ahogy az ég felé nyújtózó fák sustorgását, a csillagok renyhe fényében a pockok mocorgását, a levegő hideg, csípős lehelete elől odújába iszkoló mókus bozontos farkát.

Ismerte az erdőt, ami mindig cinkostársként etette és rejtette el. Most mégis erősen hazavágyott innen, édesapja viskójába. Alig érezte elfagyott ujjait, félt kihullik közülük az a néhány téli fülőke, amit a fák törzsén tenyészve talált. Már jó ideje átfázott, túl sok helyen engedte be ruhája bújócskázva kergetőzni a levegő apró fuvallatait, de így mozdulatlanná dermedve, csontig hatolt a hideg. Érezte, ahogy testének melege minden egyes lélegzetével távozik. A monoton zaj egyre erősödött: valakik közeledtek. Hangtalan húzódott mélyebbre a bokrokban. Érzékelte maga körül az élő erdőt, lüktetett, ahogy szíve is. Hálás volt a prédájára lecsapó bagolynak, valahol a bokrok között földet túró vaddisznónak. Remélte, hogy zihálása halkabb, mint az éjszakai élet kísérteties lármája.

Két lovas közeledett az éjszaka lepléből kibontakozva. Szinte az orra előtt haladtak el. A bokor közelébe érve, az egyik állat felhorkantott, fülét hegyezte Kála irányába.

– Miért álltunk meg? – kérdezte az ösvény távolabbi oldalán álló őr, míg szorosabbra húzta zubbonyát a nyaka körül.

– Az állat érez valamit – intette csendre bajtársát a másik.

– Kizárt, hogy a faluból ilyen hidegben bárki lopni jönne az úr javait – dörzsölte össze kesztyűbe bújtatott kezeit.

– Az otthonukban sincs sokkal melegebb, szerintem már most elfogyott a tűzifájuk. És még nincs hó. Utána már esélyük sincs kiegészíteni a kvótát.

– Piszok hideg telünk lesz, ha már az ősz ilyen kegyetlen volt – rázta meg magát a távolabbi.

A másik őr fülelt, annak a bokornak a körvonalait nézte, ami mögött Kála rejtőzött. Ekkor a dermesztő éj sötétjéből, ijesztő hirtelenséggel ugrott egy őz az ösvényre, pont a lovasok elé. Az apró neszekre is érzékeny hátas meglepettségében megugrott kissé. Az őz lendületéből mit sem veszítve szökött a túloldali fák közé.

– Fene finom érzékei vannak a lovadnak – bökte oldalba a magáét a távolabbi. A másik még egy pillanatig fürkészte az átláthatatlan erdőt, majd maga is tovább indult.

Kálából a megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel. Sietve felállt, hogy mihamarabb haza érjen, de szoknyája megakadt egy ágban, félholt levelek rezzentek csörögve. Kálában megfagyott a vér, a sötétbe vesző utat figyelve. Nem mert visszaguggolni. Megtanította az erdő, hogy a mozdulatlanság jobban rejt, mint egy leveleit hullajtott pőre bokor. Próbált nem remegni, de egész teste megállíthatatlanul reszketett, hogy egy kis hőt termelhessen. Nem látta a két őrt, de az imént még hallotta jószágaik patáinak ütemes dobbanását, orrában még ott volt szőrük fanyarédes illata.

– Sok idén a vad, bőséges vadász szezonunk lesz – hallatszott egyre messzebbről.

Állva várta meg, míg a hangjukat is elnyelte az erdő sűrűje. Csak akkor lépett ki az ösvényre, amikor a természet és lakóinak ismerős zaján kívül már nem észlelt mást maga körül. Futni szeretett volna, űzte már a hideg, de nyugalomra intette lépteit.

– Nekem kell őket előbb meghallanom – mondogatta magának, monotonan lépkedve rongyos cipőjével az egyszerre nedves és dermesztően fagyos talajon. Tűhegynyi, apró hidegség érintette az orrát, majd egy újabb az izgalomtól kipirult arcát. Riadtan nézett körbe az erdő misztériummal teli árnyai között. Újabb hideg érintések sora szurkodta elgémberedett kézfejét, amikben zsákmányát szorongatta. Pulzusa felszökött, amikor rájött, hogy óriási pelyhekben kezdett hullani a hó. A varázslatos kristályok formájában számára a veszedelem hullott alá. Rémülten szaporázta meg lépteit. Nagyot sóhajtva húzódott a bokrok közé, amikor meglátta a település pislákoló fényeit a fák mögött. Engedett magának egy lélegzetvételnyi pihenőt, és rendezte kétségbeesett gondolatait, míg körbe nézett. Szomorú látvány volt a falu, csak elvétve égett néhány gyertya a házak ablakaiban, és hiába a zimankós hideg, nem csípte az orrát a tűzhelyekből felszálló goromba füst. Figyelte az egyre gyarapodó friss havat. Visszanézve, még nem voltak árulkodó lábnyomai. Fürkészte a tisztást, ami elválasztotta az épületek nyújtotta csekély biztonságtól, és ahol nem volt semmi rejtek. Figyelte a falu kihalt utcáit, az erdő szélét. Hallgatta a csendet, a szél dalát. Várakozás közben, egyre rémültebben méregette a leesett hó mennyiségét. Mihamarabb indulnom kell!

Ekkor lármázás ütötte meg a fülét a falu másik vége felől. Talán a piactéren, vagy a kastélynál történt valami. Kála nem hezitált tovább, kihasználva, hogy odébb valaki akaratlanul is elterelt róla minden figyelmet, nekiiramodott. A mező nyílt területéről, mint űzött vad rohant az elhagyatott telek felé, ahol a legnagyobb csalánoson át hagyta el útja legkockázatosabb helyszínét. Már itt-ott megmaradt a hó, árulkodó nyomokkal hívva fel mindenkire a figyelmet, aki nem csak az utcákon talált magának, könnyen megmagyarázható tennivalót. Kála tett még néhány kört a házak között. Remélte, hogy keresztezi mások lépteit is, de senki nem ténfergett ilyen hidegben a szabad ég alatt. Amikor már a fájdalom is elmúlt mind a húsz ujja végében, hazakényszerítette a józan ész. A falu legszélén álló házikó kis kertjébe rohant, ahonnan benyitott édesapja melegséget adó otthonába. A főzősarokban ropogtatták a tűz kérlelhetetlen lángjai a kapott hasábokat és a sűrűből csent gallyakat. Miután becsukta az ajtót, megnyugodva tolta helyére a reteszt, majd reszketve lépett oda a lángokhoz. Kínzón fájtak az ujjai, ahogy újra elkezdte őket átjárni felmelegedő vére.

– Merre jártál te lány? Csak nem az erdőben kockáztattad a biztonságodat már megint? – korholta szeretettel, kékes fényű száját vacogtató gyermekét Vata bácsi.

– Nincs ott veszély. Ilyen hidegben a katonák se szívesen időznek hosszan az őrjáraton – borította az asztalra a frissen szedett gombákat Kála.

– Oooo, ez aztán a karácsonyi ajándék! – csillant fel az idős úr szeme, mély ráncai ölelő takarásából. – De nem lett volna szabad, ennyit kockáztatnod érte – nézett eltökélt szigorral a lányára.

– Unatkoznék itthon ülve – hajolt le a széken üldögélő édesapjához, hogy átölelje a nyakát. – Boldog karácsonyt, édesapám!

– Isten áldása fusson utánad, ne a katonák, gyermekem! – nyújtott egy pár új, meleg csizmát Kála felé. – És rakj még egy keveset arra a tűzre, mert a januári tó jege nem olyan hideg, mint az ujjaid. Nem akarom, hogy megbetegedj! – ingatta fejét az öreg.

– Rám fecsérled a drága bőrt!? – sikoltott fel örömében a lány. – Mit fogsz így eladni?

– Maradékból készítettem – nézte csillogó szemekkel, ahogy lánykája lerúgja lábáról lyukasra taposott régi cipőjét, és a padlón ülve bújtatja átfagyott lábujjait, bohókásan sokféle anyagdarabból csizmává munkált új lábbelijébe. – Bocsáss meg nekem, hogy csak ezt adhatom!

– A legszebb csizma, amit valaha készítettél – perdült táncra a lány.

– Tény, hogy ezzel a darabbal dolgoztam eddig életemben a legtöbbet. Ilyen pici foszlányokból csizmát összevarrni, nem volt egyszerű munka. Szandált könnyebb készítenem neked – vakarta ősz fejét nevetve az öreg.

– Akkor jöhet a karácsonyi vacsora – ugrált boldogan egy ütött-kopott serpenyővel a kezében a tűzhelyhez Kála.

Kopp. Kopp-kopp. Kopp. Rezegte a vaskos faajtó.

Vata bácsi és lánya mozdulatlanná dermedve néztek egymásra, majd az ismerős dallamra eszmélve összemosolyogtak.

– Majd én kinyitom – állt fel az édesapa térdére támaszkodva.

A tél jeges lehelete pofátlankodott be az ajtón, ahogy utat engedtek neki, és egy kisfiút sodort magával a szoba melegébe.

– Szia Tege! Már vártunk – integetett fakanállal Kála a jövevény felé. – Idenézz! – forgatta meg szép, új lábbelijét.

A fiúcska még maga mögé nézett a sötétbe, majd belépett a vaskos gerendák adta biztonságot, és megnyugtató melegséget árasztó hajlékba, és barátjára függesztette csíntalan tekintetét.

– Csizmád van! Te szent ég, hogy felvitte az Isten a dolgodat – nevetett őszinte örömmel. – Szervusz Vata tata! – nyújtotta apró kezét a házigazda felé, aki végre kizárta a tél dühét a házból. – Brrrrr, de hideg van odakint! – porolta le magáról a havat a gyerek.

– Szervusz, te éhenkórász! – ült vissza székére a meglett férfi.

– Esik még a hó? – csillant fel a lány szeme.

– Már kevésbé – húzta el a száját Tege. – Arra elég volt, hogy kiabálja a nyomainkat, de már nem esik olyan hévvel, hogy be is takarja őket – nézett félve az ajtó felé.

– Látszik az enyém is?

– Kiabál! – nevetett fel keserűen a fiú. – De én is mentem pár kört a faluban, hogy lerázzam a nyomomban lévő őröket.

– Te utánad kiáltoztak a piactér környékén?

– Ki más keresné a bajt ilyenkor? – nevetett fel a fiú.

– Jókor jöttél! Mindjárt kész a vacsora. Tojásrántotta téliesen – mosolygott boldogan Kála.

– Csak nem téli fülőkére leltél az erdő mélyén? – nyalta meg a szája szélét, ahogy a serpenyő fölé hajolt. – Hát ezért jártál az erdőben? – kacsintott a lányra. – Most már azokat is az én nyomaimnak hiszik. A csalánostól azokba ugrálva mentem az első kereszteződésig, hogy egy ember lépteinek higgyék.

– Honnan tudtad, hogy az én nyomaim?

Tege nem szólt semmit, csak felhúzott szemöldökkel bámult a lányra.

– Sicc innen, még magadra borítod, aztán ehetjük a földről – nyelte vissza meghatottságát Kála.

– Ez még onnan is lakoma volna – kapott le a gyerek a polcról egy tiszta tányért, és huppant le egy székre olyan szélesen vigyorogva, mintha célja lenne szája szélével a füle cimpáit elérni.

– Remek! Így csak egyikőtöket ajándékozzák meg korbáccsal szenteste a katonák – morgolódott Vata az asztal végén.

– Hoztam az ünnepi vacsorához valamit – matatott a tarisznyájában Tege.

– Csak nem? – fordult olyan hirtelen hátra Kála, hogy egy apró tojásdarab rebbent a kapott lendülettől a kanaláról a fiú arcára.

Tege büszkén tett az asztalra egy fél kenyeret. A héja koppant ugyan kissé a falapon, de senki a szobában ezt meg nem hallotta.

– Szinte még friss – húzta ki magát recsegő székén. – Csak pár napos lehet, sehol egy folt penész. Boldog karácsonyt!

– Apádat hol hagytad? – kérdezte Vata bácsi a kenyeret csodálva.

– Otthon alszik. Ő már megajándékozta magát. Valahogy borra mindig jut neki.

– Ennie volt mit? – csendült aggodalom Kála hangjában. – Nektek még tyúkotok sincs, hogy legyen mindig tojás. És nem fagy meg a hidegben?

– Betakartam azzal a lukas lópokróccal, amit a nyáron csentem, és törtem neki egy darab kenyeret – mondta a fiú durcásan. – Bár nem érdemli meg.

– Jó gyerek vagy te – vette elő kését az öreg, és szelt le egy karéj kenyeret. – Alig van már éle – morgolódott Vata.

– Egy éve már, hogy új késre kuporgat. Még mindig nem jött össze az ára? Lopjak egyet magának?

– Na még csak azt kéne! – fordult hátra riadtan Kála. – Azért a fejedet veszik, ha rajta kapnak, nem csak a korbáccsal ismertetnek meg, mint a kenyérért – fenyegetőzött egy fakanállal lekeverni kívánt sallerrel Kála.

– Bagoly mondja – nevetett a gyerek, – te erdők szelleme – szemét a serpenyőről le nem véve figyelte, ahogy Kála leteszi a vacsorát az asztal közepére.

– Ami azt illeti összegyűjtöttem a pénzt az új késre. Itt volt már nagyon az ideje. Alig vitte ez már a bőrt – csúsztatta az asztalon, markolatával a fiú felé, a sokat megélt pengét.

– Nem is újságoltad édesapám! – csapta össze a tenyerét boldogságában Kála.

Az öreg somolygott hófehér bajsza alatt, majd még közelebb pöckölte a régi kést a fiúhoz.

– Na! Meg se nézed mennyi éle van még? – dőlt hátrébb, hogy lánya jobban oda férjen, és szedni tudjon neki a tányérjára.

Tege szeme elkerekedett. Az illatos vacsoráról a vele szemben ülő öregúrra bámult.

– Ez komoly Vata tata? – csordult le egy könnycsepp a fiú arcán, amit ingujjával nyomban eltörölt.

– Új cipőre már nem jutott a bőrből – nézett a fiú kopottas sarujára. – Azt majd talán jövőre – mosolygott a hálával csordultig telt gyerek szemébe.

– Én meg csak egy darab kenyeret hoztam – forgatta az anyagából már sokat vesztett kését a kezében az asztalra sütött szemmel.

– Tudod mikor ettem utoljára kenyeret, te gyerek? – nevetett fel Vata, és harapott jó ízűen a karéjba.

– És mindig hozol nekünk valami apróságot – simogatta meg Kála csöpp barátja feje búbját, ahogy leült a mellette lévő székre. – A karácsony is csak egy nap, pont, mint a többi.

– Hát ez a mostani jóval hidegebb – nevetett fel végül Tege.

Kopogás fojtotta beléjük a jókedvet. Mindhárman az ajtóra bámultak. Kála lassan, de határozottan állt fel, és oda lépve résnyire nyitotta az ajtót. Szorosabbra fogta magán ruháját, mikor szélesre tárta vendégei előtt a bejáratot.

– Szervusztok! – terelte be a házaspárt, hogy mihamarabb becsukhassa mögöttük az ajtót, de ijedten figyelte, hogy ruháikról nem kell leporolni a fehér pelyheket.

– Nem akartunk megijeszteni titeket – szólt az asszony, a rongyot kissé elhúzva arcáról a karonülőnek. – Azt mondtad, jöjjünk át bármikor, ha kis melegségre van szükségünk.

– Már nem esik? – nézett ki a lány a sötétbe.

– Már nem – rúgta le a cipőjéről még a küszöbnél a havat férfi. – Én még nem éltem ilyen hideget, mint ez a mai este, és láttuk, hogy nálatok még boldogan pöfékel a kémény. Nekünk már alig maradt tűzifa, és még előttünk az egész tél – karolta át feleségét.

– Ide bármikor jöhettek – kínálta fel székét Vata, hogy leülhessen a kismama.

– Még egy kis tojás is maradt – mutatta a pár felé a serpenyő alján maradt rántottát.

– Köszönjük, már ettünk! – nyúlt a zsebébe az asszony, és húzott elő belőle egy szép kerek szappant. – Boldog karácsonyt!

– Nem kellett volna! – ugrott az ajándék felé Kála boldogan.

– Miért a birkapásztor ruhái a legtisztábbak? – kérdezte a férfi mosolyogva.

– Mert szappan mindig van, ha szorgos a felesége – nevetett fel Vata bácsi. – Sótok van-e hozzá elég?

– Na, az már drága mulatság – húzta el a száját a pásztor felesége. – De a szappanokért kapott pénzt, idén tűzifára szeretnénk becserélni. Nem jó a gyereknek ez a nagy hideg – simogatta meg piros arcát a karján szunnyadó csöppségnek.

Szinte egyszerre rezzent össze mindenki, mert az ajtón nem csak a szél kopogtatott.

Kála felállt, egyenes tartással nyitott utat a rémületes hidegnek. Egy hajlott hátú néni kérte, hogy engedje őt otthona melegébe. A lány betessékelte a sokat megélt özvegyet, akiről tudta, hogy már se férje se gyermeke. Idős keze reszketett a hidegtől, dörzsölte őket, hogy javítsa bennük a vér útját.

– Nem zavarni jöttem, csak majd megölt a magány és az Isten hidege. Vágyakozva néztem az ablakomból, hogy itt még ég a világ, vígan füstöl a kémény. Leülhetek pár percre átmelegedni a tűz mellé?

– Ugye ezt csak viccből kérdi – terelte az asszonyt Kála a tűzhöz legközelebbi szék felé.

Tege bambán könyökölt az asztalon vacsoráját emésztve, így amikor oda értek, a lány a szék lábába rúgott. A fiú eszmélt, és átadta helyét a ráncokkal gazdagított arc reszketeg viselőjének, míg Kála felmelegítette szegény sorsú vendégük számára a megmaradt, gondoskodással bőven fűszerezett vacsorát. A néni reszketeg, csontos ujjaival egy gyertyát húzott elő köténye zsebéből.

– Nekem nem kell ennyi, gondoltam áthozom, lássuk is egymást rendesen.

Kála azonnal meggyújtotta, és a párkányra tette, ahova a másik két viaszba zárt madzag fénye nem ért el. Vidám beszélgetés alakult ki, már senkinek nem ártott a fájó magány, már senki nem fázott. Kála boldogan figyelte a lócáról, ahogy átjárja a házat a szeretet melege, érezte annak a megmagyarázhatatlan valaminek az ittlétét. Mind összerezzentek, mikor újra rezonálni kezdett a faajtó szorosan összetákolt néhány gerendája. Tege ugrott, hogy megnézze, ki az ilyenkor, éjnek idején. Kála egyik barátnője állt férjével az ajtó előtt gönceikbe burkolódzva.

– Boldog karácsonyt! – üdvözöltek mindenkit örömmel. – Itt aztán van élet.

– Nem a szüleiteknél ünnepeltek? – örült meg Kála az újabb vendégeknek, és intette őket távolabb a hideget lehelő ajtótól.

– Már jártunk mindkettőnkénél, de idősek, így hamar nyugovóra tértek. Hagytunk nekik itt is – ott is tűzre valót, gondoltuk nekünk ma úgysem kell, ha ti örömmel fogadtok. Itt valahogy mindig van, te veszélyt nem ismerő – kacsintott a fiatalasszony komisz barátnőjére. – És a kevéske friss hóra való tekintettel sétáltunk kettecskén a falu utcáin egy keveset. Láttuk, hogy volt az este mozgás, de talán nem elegendő.

Kála felkacagott, és hálásan ugrott barátnője nyakába egy forró ölelés erejéig.

Ezután minden szempár az ifjú férfira szegeződött.

– Hát könyörögni kell neked? – vonta végül kérdőre Vata bácsi. – Látjuk, hogy hoztad.

– Dehogy! – nevetett szégyenlősen az ifjú, és a tótágast fordított vizes vödörre kuporodva maga elé vette fakeretre feszített bőr dobját.

Ekkor már jöhetett az ének és a tánc, amiben mindahányan vidáman belehevültek. Észre sem vették, mikor már csak parázslott a hajdani tűz. Kipirultan beszélgettek, mulatták az időt.

Dörömbölés riasztotta őket vigadalmukból. Vata, lányára nézett, aki pillantásával intette nyugalomra az öreget. Mindenki lélegzet visszafojtva várta, kit rejt az éjszaka sötétje. A nyikorgó ajtó mögül a rideg hideg és két katona rontott a zsúfolt kunyhóba. Jól felöltözve járták az utcákat, arcukra fenyegető szigort fagyasztott a tél keménysége.

– Te nem spórolsz a fával? – mordult az egyik Kála felé.

– Karácsony van, így ünneplünk – állta dacosan a két férfi vádló tekintetét.

– Honnan van ennyi fád? Loptad már megint! Láttuk a nyomokat – förmedt rá a másik.

– Az még nem bűn, hogy az ember a falu szélén lakik – állt fel a fejre fordított fonott kosárról Vata bácsi. – Kizárt, hogy talál a kert végében, az erdőbe vezető lábnyomot!

– Annál rutinosabb a maga lánya – nézett vészjóslóan Kálára az egyik, majd alaposan körbenézett a házikóban.

Tege rémülten vette észre, hogy az asztalon maradt még kenyérmorzsa, így Kála mellé lépett takarva a vacsora gyanút ébresztő maradékát.

– De az már több mint gyanús, hogy pont maguknál van ennyi tüzelő – lépett fenyegetően egy lépéssel közelebb a másik, és zörrent meg rossz előjellel az övére akasztott kardja.

Tege hátratett kézzel próbálta észrevétlenül elérni az asztalt, hogy egy kevéssé feltűnő mozdulattal rendet tegyen.

– Mindenki hozott magával egy keveset – lépett szelíden Kála a két tüzes tekintetű férfi közé.

A jelenlévők, mind hevesen bólogattak.

– És valaki a kastély falain belül is ólálkodott – függesztette gyanakvó tekintetét, most a fiúra az egyik.

Ekkor az özvegy felborított egy pohár vizet, és szégyenkezve kért bocsánatot, milyen ügyetlen így öregségére. A kismama felpattant, hogy egy ronggyal feltörölje a romokat. Egy perc se telt bele, az asztal ragyogott a tisztaságtól.

A dermedt síri csendben félreérthetetlenül lehetett hallani, ahogy valaki kívülről kocogtatja az ajtót. Ki-ki összenézett a mellette ülővel. Az egyik őr, kérdés nélkül tárta nagyra a két világot elválasztó szerkezetet, és az ott álló fiatal férfira szegezte kérlelhetetlen tekintetét.

– Csak nem fát hozott maga is?

– Fát? Kinek van olyanja fölösben? – hebegte az ifjú. – Én csak a nyomokat követtem, mind ide vezet, ami ma a falu utcáin tekereg. Biztos voltam benne, hogy itt a legmozgalmasabb a karácsonyeste – tréfálkozott az ifjú enyhén ittasan.

Kála gyilkolásra szűkített szemekkel nézett legkitartóbb udvarlójára.

– Bort hoztam! – emelte fel ijedten szíve választottjának tüzes pillantásától megsemmisülve a két nyakánál szorongatott üveget.

– Olyanod meg honnan van? – lépett most rosszat sejtetően közelebb a másik katona is.

A rend őrei egyre szúrósabb tekintetét elnézve, sejtette, hogy az ünnepi hangulat és a tréfálkozás ide most nem lesz elég megúszni a bajt.

– Tudják, én vagyok a borász fia. Nekünk van az a savanyú, majdnem jó borunk. Persze nem fogható a palotában lévő borász jó minőségű nedűjéhez, de azért ez sem lőré – emelte meg a két üveget. – Legalább engedjék meg, hogy bent vitassuk ezt meg. Látom már leégett a tűz, így csak az egybegyűltek testmelege fűti a házat. De nekem az is jobb most, mint itt az Isten hidege! Már ráfagytak az ujjaim. Maguknak adom ezt itt – nyújtotta a kérlelhetetlen őrök felé a nagyobbik palackot.

Az egyik szolgálatos hátra nézett a pislákoló parázs felé, majd a kint vacogó legényre. Ekkor szívet sajdítóan felsírt a karon ülő. Édesanyja szorosabbra húzta rajta a rongyát, és csitítgatni kezdte.

– Hagyjad! Gáspár ezt a házat úgyis más szemmel nézi – hümmögött a másik őr.

Oldalba lökte társát, a nagyobb üveget kivéve a borász kezéből taszajtotta beljebb az ajtón a didergő férfit, míg ők kiléptek rajta a barátságtalanul sötét utcákra. Az érkezett nagyot fújva zárta el maga mögött azt a mogorva világot, és nézett a gyertyákkal megvilágított, megkönnyebbüléstől mosolygó arcok felé.

– Boldog karácsonyt! – tette a megmaradt bort vidáman az asztalra. 

*

Az édesanya becsukta a gyerekkönyvet. A karácsonyfa mellett üldögéltek a kanapé párnái között. Két gyermeke az oldalának dőlve hallgatta a mesét. Ötéves kislánya még maszatos volt az imént befalt szaloncukortól, a kisfiú meg az orrát piszkálta unalmában.

– Ugye nem ez az egyetlen ajándék, amit a nagymama küldött? – kérdezte sértődötten. – Én a legújabb PS-t kértem karácsonyra – dobta a fa alá a színes rajzokkal illusztrált könyvet a sértődött hét éves.

– Én pedig nem szeretem a mandarint! Miért mindig azt kapunk a Mamától? – csent le egy újabb szaloncukrot a fáról a kislány, és tömte pufók arcába.

– A sült kacsacombból és a krumplipüréből, bezzeg nem ettél ilyen jóízűen – szidta meg az apja a lányát, aki épp a földre szórta a csokipapírt.

– De evett a tésztából, és a csirkemell falatokból, hogy kaphasson szaloncukrot – kelt védelmére az édesanyja. – Keressétek meg a fa alatt azokat a dobozokat, amiken a nevetek áll, biztosan nem felejtette el a Jézuska a kívánságaitokat.

Majd az asszony felállt, hogy feljebb tekerje a ház hőmérsékletét szabályzó termosztátot, mert ránézett lánykájára, abban a csöpp kis szoknyában...

Írta, vendégségben a blogon: Zara Zhavon

A következő karácsonyváró olvasmányt december 18-án olvashatjátok!