Azt akarjátok, hogy jó Brian bácsi a karácsonyról meséljen? Meghülyített benneteket az a sok bugyuta reklám, mi? Kólás télapó, meg giccses havazás, amit már csak a tévében és a mesterséges intelligenciával készült képeken látni.

Megvettétek már az ajándékokat mindenkinek? Lesz kacat minden díszes csomagolásban? Remek! Már csak egy jó kis sztori kellene, amitől valahogy életszerűvé válik ez az egész őrület?

A legjobb helyen jártok. Ez itt egy pub, és az efféle műintézményekben kiváló whiskyt mérnek, hozzá pedig lecsúszik egy-két korsó söröcske. Brian bácsi pedig hosszú élete alatt épp elég mesélni való sztorit élt meg. Már rendelhetitek is az első kört!

Nyissátok ki a fületeket jó nagyra! Amiről most hallani fogtok, nagyon régen történt. Amikor még dús, fekete hajam volt. Képzelhetitek!

Akkoriban valóban olyan karácsonyok voltak, amilyen a nagykönyvben meg van írva. Hullott a hó öklömnyi pelyhekben, vastag fehér takarót borított a szennyes városra, amitől tisztának és ártatlannak látszott. Az embereknek még sokkal fontosabbak voltak az emberi kapcsolatok, az ajándékok nem a divatról meg a rálicitálásról szóltak. A szeretet ünnepe sokkal inkább a szeretetről szólt, mint a kereskedelmi láncok éves forgalmának feltornázásáról.

A vitákat felfüggesztették, mint egykoron a háborúkat, erre a néhány napra mindenki megkereste a másik ember jó oldalát, és igyekezett azt figyelni. A sütőkben kalács és pulykasült, a feldíszített fenyőfák az erdő illatát csempészték be a lakásokba, az ágakon lobogó gyertyák fénye a meghittség táncát járta.

Akkoriban még a magamfajta is kerülte az ivókat, az Élet a hideg-rideg utcákról az otthonok kellemesen meleg falai közé költözött. Szinte még érzem a zsigereimben azt a tüzet, amely akkoriban mindannyiunk lelkét fűtötte. És nem, nem ez a finom Scotch okozza ezt az érzést! Ne higgyétek! De amúgy egészségetekre!

Szóval az a bizonyos karácsony, amiről most mesélni fogok, éppen ilyen volt. Pontosabban szólva ilyen lehetett volna, de a Szentese reggelén a feleségemet nem találtam magam mellett az ágyban. Mi több, az egész lakásban sem. Aggasztó jel volt továbbá, hogy a ruháinak jó része sem lógott a helyén, a gardróbba akasztva.

Ha a gönceit nem is találtam meg, az üzenetét azért igen. Egy papírfecnire írta, amit egy Mikulás-sapka alakú hűtőmágnessel rögzített a fagyasztószekrény ajtajára. Tömör, lényegre törő szöveget vetett papírra idegesen remegő kezekkel. Alig bírtam kibogarászni, hogy most lett végképp elege belőlem, ezért hazaköltözött az anyjához. Tegyem meg neki azt az utolsó szívességet, hogy amnéziás leszek vele kapcsolatban.

Hogy csodálkoztam-e, azt kérditek? Annyiban igen, hogy azt hittem, tovább bírja majd mellettem az életet, ami, hogy őszinte legyek, komoly kihívást jelentett volna bárki számára. Annyiban viszont nem, hogy valóban sokat jártam el a haverokkal meccsekre, de főleg kocsmázni. Elege lett az alkoholbűzös leheletemből, a falakat rengető horkolásomból, és unta már mosni a gatyáimat.

Ugyanakkor jegyezzétek meg jól a tengernyi élettapasztalatból fakadó bölcsességemet! A felszín mindig elrejti a mélységet! Az én drága nejemnek valójában nem a gatyák mosásával volt baja úgy általában, hanem azzal, hogy azok a szennyes alsók az enyémek voltak.

Korábbi sejtésem ezzel megerősítést nyert. Talált magának valakit, akinek kifejezetten guszták a gatyái, pisszenés nélkül, fegyelmezett csendben alszik és alkoholt csak a gyógyszertárban lát néhanapján. A barátainak száma nem haladja meg a nullát és élete minden másodpercét a választott nőnek szenteli. Mondhatni, a tagot a női magazinok listái alapján gyúrták össze.

Bár rendszeresek voltak közöttünk az összezördülések, hirtelen távozása mégis szomorúsággal töltött el. Évek óta hozzám tartozott, az életem részévé vált. Nélküle el sem tudtam képzelni a jövőmet. Ráadásul mindez a karácsony első reggelén történt!

Nem hagyhattam annyiban a dolgot. Sietősen felkerekedtem, hogy meglátogassam rettegve szeretett anyósomat. Hittem benne, legendás szövegemmel meg tudom győzni az asszonyt, hogy mellettem a helye. Sokat kockáztattam ezzel az akcióval, hiszen az öreglány sosem csípett, és akkor még disztingváltan fogalmaztam. Az igazat megvallva, mindig is rühellt, állandóan sutyorgott a lánya fülébe, hogy hagyjon ott engem, keressen magának egy rendes férfit.

Nem kellett csalódnom benne. Amikor ajtót nyitott, ott vicsorgott a lába mellett egy kifejezetten rosszképű pitbull, ami csak arra várt, hogy végre megkapja a parancsszót. Anyósom figyelmeztetett, hogy ha nem takarodok el öt másodpercen belül, akkor rendőrt hív vagy rám küldi a kutyát. Csupán a választás lehetőségét adja meg nekem.

Éppen belekezdtem volna egy rövid monológba, amelyben azt ecsetelem, mennyire szeretem a lányát és mostantól minden más lesz, amikor figyelmeztetőleg felemelte a mutatóujját, megfenyegetett vele, majd a harci eb felé intett a fejével. Én meg jobbnak láttam kussolni, mivel a vereségem egyértelmű volt.

Egy világ omlott össze bennem. Arra gondoltam, hogy otthon az üres lakásban egy feldíszítetlen fenyőfa vár, továbbá egy pulyka a fagyasztóban. Egyedül miért is kezdenék bármit is bármelyikkel?

Karácsony volt, a szeretet ünnepe. Vágytam a társaságra, az emberi szóra és melegségre. De abban a szent pillanatban leginkább alkoholra.

Ezért aztán felkerekedtem, és hozzáláttam egy kocsmakörhöz. Mindenütt ittam ezt-azt, de valahogy mégsem éreztem megkönnyebbülést. Még az ital íze is keserűbb volt, mint szokott lenni. A csehók kongtak az ürességtől, a pultosok csak arra vártak, hogy húzzak már onnan.

Odakint rákezdett a hó, hullott sűrűn, hatalmas pelyhekben. Kisvártatva beköszöntött a szürkület, majd rögvest követte őt a sötét.

A város máskor oly forgalmas utcái elnéptelenedtek, a lakásokban fények gyúltak. Akármerre néztem, feldíszített fenyőfák égősorainak villódzását láttam az ablakokban. Az emberek városszerte egymásra találtak. Én meg ott kódorogtam az egyre vastagodó hóban, felhajtott gallérral, párát fújtatva. Haza minek mentem volna?

Még szerencse, hogy ropogott a hó a talpam alatt, különben egyedül az én lépteimtől kongtak volna az utcák. Néhány kóbor kutya sajnálkozó pillantással végigmért, majd tovább kocogott. Úgy éreztem, az egész világ ellenem van, de leginkább a feleségem. Áldozat voltam a legrosszabb fajtából. Vész esetére tartogatott laposüvegemet gyakran előhúztam a kabátom belső zsebéből, hogy a benne őrizgetett vodkát kortyolgassam.

Lelki szemeim előtt boldog családok bontogatták az ajándékokat, ölelgették a szeretteiket. Rövid időre félretették ellentéteiket, és szerették egymást. Én meg nem kellek senkinek, egy szánalmas senki vagyok, akit még ebben az ihletett pillanatban sem lehet elviselni.

Úgy éreztem, elfogyott az erő belőlem, nincs értelme tovább bolyongani. Ezért aztán leültem a hóba és nekitámaszkodtam egy enyhén túlrakott kukának, amelyen addigra vastag fehér lepel képződött, és eltakarta a kidobott dolgokat. Ez a sors várt volna rám is, ha akkor nem történik valami csodálatos, ami miatt ezt az egészet elmesélem nektek.

Egyik pillanatról a másikra egy angyal bontakozott ki a sűrű hóeséséből és megállt előttem. Most mit néztek így? Igen, egy angyal volt, ahogy mondom. Ha hiszitek, ha nem! Ugyan nem az égből ereszkedett alá, és nem is voltak hatalmas fehér szárnyai. Nem viselt fehér lepelt, amiben meg is fagyott volna abban a minutumban, ahogy ott termett.

Hogy akkor honnan veszem, hogy angyal volt?

Egyszerűen tudtam, hogy az! Egy magas, karcsú barna lány képében jelent meg nekem. Teljesen hétköznapi ruházatot viselt. Farmerben volt és egy narancssárga dzsekiben, amelynek a kapucniját a fejébe húzta.

Mi az, hogy bárki lehetett?

Éppen ez az! Nem lehetett akárki, annyira szép arca volt, a mosolyával pedig rabul ejtett. Ha pedig ez nem lett volna elég, csak a smaragd színű szemébe kellett nézni. Kétségem sem volt afelől, hogy egyenesen a mennyországból érkezett, hogy megmentse tyúkszaros életemet. Megszántak az égiek és a Földre küldték a legcsodálatosabb angyalukat.

Elmerültem a tekintetében és megszűnt körülöttem az anyagi világ. A hideg helyét kellemes melegség vette át, nem a kihalt utcán ücsörögtem, hanem az óceán partján a fehér homokban, körülöttem pálmafák álltak őrt a boldogságomat védelmezve. A lány hangja pedig lágy zene volt füleimnek.

Egy másik világon voltam, de nem a másvilágon. Eszembe sem jutott a hülye feleségem és a még hülyébb anyósom. Meggyőződéssel hittem, hogy ez a karácsony elhozta nekem a megváltást. Bármire kész lettem volna érte, hiszen tudtam, Odafentről érkezett.

Vannak csodák, csak nyitott szemmel, befogadásukra készen kell járnunk, és azok ránk találhatnak akár egy hóval borított sikátorban is, amikor már az összes reményünket eltemettük. Ezt jól jegyezzétek meg!

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy az angyal megfogja a kezemet és felsegít a földről. A mai napig érzem bársonyos bőrének tapintását, amihez foghatóval egész életemben nem találkoztam. Fel sem fogtam, mi történik velem, teljesen a hatása alá kerültem. Érzetem, hogy elindulunk, de nem láttam hová, hiszen nem is érdekelt. Vele akár a pokol legmélyebb bugyráig leereszkedtem volna.

Hiszitek vagy sem, a lépteink alatt nem ropogott a hó. Suhantunk, siklottunk rajta, mintha csak kecses szánok lennénk. Úgy éreztem, bármire képes lennék, akár a saját kezemmel kövenként áthordani egy hegyet egy másik földrészre. Csak kérnie kell, és én készen állok mindenre.

Fogalmam sincs meddig tartott ez a csodálatos utazás. Az idő elveszett számomra, újjászülettem az angyal mellett. A szentese életem legszentebb estéjévé nemesült.

Egyszer csak megálltunk valahol, ő mondott valamit éteri hangján, de a tartalom nem érdekelt, csak a hangra figyeltem, amely keresztül-kasul átjárta a testem. Érzékeltem, hogy leültet valahol, majd óvatosan fekvő helyzetbe segít. Nem érdekelt, hol vagyok, csak és kizárólag őrá figyeltem.

A szívem is kihagyott amikor fölém hajolt és egy csókot lehelt a homlokomra. A mai napig érzem ajkának finomságát és melegét. Viszont ez a mozzanat volt az utolsó, amire emlékszem, mert ettől mintegy varázsütésre egy meseszerű álomba merültem. Ezzel eltűnt az angyal és vele együtt az egész világ.

Elkerekedett szemeitekből azt olvasom ki, baromira kíváncsiak vagytok a csattanóra. Elmondom, bár ti a szűk látókörötökkel úgysem fogjátok megérteni. Nincs bennetek semmi képzelőerő, nem láttok a dolgok mögé.

Na, szóval reggel erős fejfájással egy hajléktalan-szállón ébredtem. Körülöttem csupa-csupa részeg és büdös fickó hortyogott. A higiéniáról annyit, hogy egyetlen éjszaka alatt sikerült tetvet és rühöt egyaránt beszereznem.

Nevettek. Persze, hogy nevettek! Ezt a legkönnyebb. Ahelyett, hogy rendelnétek nekem még egy kört.

Értsétek meg végre, az a lány egy igazi angyal volt, nem holmi szociális munkás, ahogy ti gondoljátok. Nyissátok ki a lelketeket, ne csak a szemetekkel nézzetek körbe! Lássátok a világot olyannak, amilyen és ne olyannak, amilyennek mutatni akarja magát!

Írta, vendégségben a blogon: Mason Murray

A sorozat folytatódik, a következő olvasmány december 21-én érkezik.