Karácsony, akkor hülyekáposzta…

Nincs ember, akinek ne lenne valami emlékezetes sztorija, ami a karácsonyt illeti. Ez alól én sem vagyok kivétel. Esetemben ez az a fránya hülyekáposzta. Okkal hívjuk így, mindketten már sok-sok éve. Egy karácsonyi „szokás”, ami kettőnkkel érkezett az életembe.

Csak pár hónap volt mögöttünk, amikor ránk köszöntött az első – pár napos, ünneplős – családi program. Arra nem emlékszem már, hogy előtte anyumékkal összeismertettelek-e, vagy az is még előttünk állt, de inkább nem kérdezek rá, már nincs jelentősége… Bár Te biztos tudnád a választ. Bosszantó, hogy mindenre olyan jól emlékszel…

Szeretem a karácsonyt. Te nem. Szeretem már december elejétől karácsonyi pompában látni az otthonom. Te nem, csak elviselted ezt a dilim. Szeretem a fényeit, az illatát, a meghittségét, a bekuckózást, a forrócsokit, a karácsonyi romantikus filmeket… Hosszan sorolhatnám még mi mindent, de valahogy felnőtt létezésemben az ünnepek első és/vagy második napja ritkán sikerült jól.

A mi kettőnk közös létezésében se volt ez másképp.

A hülyekáposztázás az első karácsonyunkkal kezdődött – amit sikerült jól elcsesznem –, és tart azóta is. Sose gondoltam volna, hogy akaratlanul tönkre vágok egy anyós-vej kapcsolatot… De összehoztam. Pedig minden olyan jól indult, annak ellenére, hogy Te nagyon nem vártad a karácsonyt. Rám való tekintettel, hagytad, hogy a lelkesedésem utat találjon magának.

Lassan készülődtünk, tervezgettük, hogy melyik nap mit fogunk majd csinálni, miket kell még beszereznünk a tökéletes ünnepi időtöltéshez, és legyen mit enni is, gazdagon. Szépen össze is állt minden. Csak egy valamiről feledkeztem meg. Egy nagyon fontos dologról. Mégpedig arról, hogy a vidéki ember etetve szeret, és ez Anyumékra is igaz.

Azt találtuk ki, hogy miután megérkeztünk, mindent elkészítünk és vendégül látjuk a családom. Gondoltam, mentesítjük Anyut a karácsonyi sütés-főzés és készülődési mizériáktól, hogy az ünnep, neki is az ünneplésről szóljon. De… Nekik nem szóltam erről, valahogy elsiklottam felette. Fogalmam sincs, miért gondoltam úgy, hogy egyeztettem erről vele…

Izgatott voltam; aznap korán indultunk, autóztunk 200 km-t, reméltem, hogy mindent bepakoltunk, és semmi lényegeset nem hagytunk otthon. Végig beszélgettük az utat, sokat nevettünk… Minden ideálisnak ígérkezett.

Anyumék örömmel fogadtak minket, a ház kellemes melege, a kandalló pattogó tüze várt ránk, és sülő gesztenye illata terjengett a levegőben. Eltartott egy darabig, míg mindent bepakoltunk.

Anyum látva mindazt, hüledezett: Miért hoztunk ennyi mindent? Mire rávágtam, hogy: Hisz’ megbeszéltük, hogy mi főzőcskézünk az ünnepekre. Furán nézett rám, hirtelen nem is jutott szóhoz, én meg még mindig gyanútlanul pakolásztam a konyhában a táskákból, ő pedig csendben hazament, ami meglepetésként ért, de még nem foglalkoztam vele, be voltam sózva az „első közös karácsony” okán.

Elrendeztük a dolgainkat, és nekiálltunk a főzőcskézésnek, hogy mielőbb csak az ünnepekre koncentrálhassunk.

Nálunk nem volt szokás a töltöttkáposzta, nálatok viszont igen. Miattad része lett az ünnepi menünek. A konyha lassan csatatérré változott, egyre kevesebb hely maradt üresen. Kiderült, hogy a „receptünk” nem egyezik, bár volt benne némi hasonlóság, mégis valahogy a különbözőségeknek engedtünk teret, amitől egyre paprikásabb lett köztünk a hangulat.

Ki hitte volna, hogy az első civakodást pont a konyhában sertepertélve kapjuk a nyakunkba?! De sikerült ajtócsapkodóssá emelnünk a vitát. Így sűrű pufogások közepette otthagytalak, hogy csináld, ahogy akarod, és átmentem anyumhoz…

Nem arra a fogadtatásra számítottam, mint amivel szembesültem. Vitából leteremtésbe csöppentem. Hosszú percekig szóhoz se jutottam. Szabadkoztam, próbáltam menteni a helyzetet, sikertelenül.

Két komplett karácsonyi menü készült. Bőségesen. De úgy tűnt nem lesz, aki jóízűen fogyassza majd.

Más nem jutott eszembe, csupán az, hogy ezt jól elcsesztem. Sehol sem érződött az az öröm, amit reméltem a családdal töltött napoktól. Mindenki haragudott valamiért. És erről egyértelműen én tehettem, mert nem egyeztettem a terveinket anyuméval. Fogalmam se volt, mitévő legyek.

Hosszú percekig tanácstalanul álldogáltam a kertben, a hidegről tudomást sem véve. Száguldoztak a gondolataim, de valahogy egyik forgatókönyv se tűnt megfelelőnek. Aztán lassan visszaindultam hozzád, hiszen Te még mit sem tudtál az egészről.

Ahogy beléptem a konyhába, kénytelen voltam felnevetni. Azt a kaotikus összevisszaságot, amit ott találtam, akarattal sem tudtam volna előidézni. A reakcióm belőled is felszabadult nevetést váltott ki, így a szívem könnyedén lépett túl a korábbi balhénkon. Az ölelésedben megnyugvásra leltem, és a megoldás is adta magát.

Az estebédet Anyuméknál töltöttük, ami jócskán vacsoráig húzódott. A kezdeti akadozó kommunikáció gördülékenyebbre fordult, és még közös témát is találtatok: engem.

Másnap kétszer is megvendégeltük Anyuékat, majd harmadnap akadt megint egy kis megoldandó. A maradék rengeteg volt. Egy hadseregnek elég lett volna. Anyum az általa készített finomságokat nekünk akarta adni, az általunk készítettet meg csak kis részben elfogadni…

Szinte az összes ételes dobozt felhasználtuk a porciózáshoz. Ki csak nem dobjuk… Még nem volt olyan, hogy nem jól megpakolva tértem volna haza, de ez az alkalom extra volt, minden értelemben.

Listába szedtük, hogy kihez ugrunk be a hazaúton, vagy kinek adunk belőle, ha már visszaértünk, hisz’ a hűtő-mélyhűtő kapacitásunk végesnek ígérkezett.

Mindenkit megleptünk, akinek a neve szóba került. Értelemszerűen nem azokhoz mentünk, akikről tudtuk, hogy családi körben ünnepelnek… Annyi kérdés maradt csak, hogy az edények hogy jutnak majd vissza Anyumékhoz… (A későbbiekben vettünk újakat.)

Mondhatom, hogy végül jól alakult, a hazaérkezésünk után már a szilveszteri tervek foglaltak le bennünket.

*

Megint karácsony lett… És jött a „legyen idén is töltöttkáposzta”. Amiből megint balhé lett. Mert a folyamat nem egyezett, ahogy a fűszerezés sem…

Annyi történt másképp, hogy most nem szervezkedtünk, csupán a „haveroknak is mi készítjük”, mert az előző évi mindenkinek ízlett.

A szentestei délutánt végig pufogtuk, csak a vacsora hozott enyhülést köztünk.

Aztán a következő karácsonykor lefutottuk ugyanezt még egyszer. Akkor emlékeim szerint már többször mondtam, hogy a fenébe a hülye káposztával…

*

A negyedik karácsonyunkat megelőzően december elején már piszkáltalak, hogy mi lesz a hülyekáposztával, most is nekiugrunk? Hát… Nekiugrottunk. Egymásnak.

A soron következő évek karácsonyain kissé másképp csináltuk. Te hazaszállítottad az „alkatrészeket”, én pedig elkészítettem. Kétszer vagy háromszor ettünk belőle, a többi meg ment a haveroknak. Évről évre…

Aztán már nem volt több közös karácsony. A barátságunkat megmentettük, de sem jelenünk, sem jövőnk nem volt már egymás mellett. Csak a karácsony előtti „hülyekáposztás” élcelődés, amin már mindketten csak nevetünk. Immár a harmadik ünnep közeledik, de káposztamentesen.

És ennek a történetnek a megírása közben a „hülyekáposzta” kapott egy új jelentést, amit csak mi, a Mogul Kiadónál ismerhetünk.

Minden kedves olvasónknak ezúton kívánok békés, meghitt ünnepeket. Higgyétek el, felesleges balhézni az előkészületek alatt, a lényeg, hogy együtt éljétek meg, odafigyeléssel, jelenléttel és sok-sok beszélgetéssel. Inkább nevessetek és örömmel töltsétek el az évnek ezt az időszakát. Szeressétek a karácsonyt és egymást is…

Írta, vendégségben a blogon: Marie M.