Rögtön az elején, egy vallomással kell kezdenem: eredetileg nem a fent olvasható címet szántam ennek a cikknek. Sokat gondolkodtam rajta, aztán végül az maradt, amit láttok. A szolidabb változat. Az eredeti cím ugyanis így hangzott: „Öt mondat, amitől az elsőkönyves író garantáltan a plafonra mászik.”

Érzitek a különbséget?

Előfordulhat, hogy ez egy kicsit bosszús cikk lesz. Most ugyanis elmesélem azokat a dolgokat, amikkel elsőkönyves íróként szinte naponta találkoztam. Olyan dolgokat, amiket tisztázni kell ahhoz, hogy az olvasó belásson a könyvek háttérvilágába, és megértse, mi zajlik ott. Jöjjön most a top öt mondat, amit gyakran megkapok, és amire itt és most bizony úgy fogok válaszolni, ahogy azt mindig kellene, ámde jólneveltségem okán mégsem teszem.

Könyvet írsz? Ez olyan fellengzős, úri dolog.

Erre a kijelentésre legszívesebben visszavágnék: „Csak akkor, ha neked meg olvasni az…” Az olvasási szokások megvitatásába talán ne menjünk bele, de annak, aki szeret olvasni, szereti forgatni a könyveket, nyilván nem „úri dolog” írni sem. Tudom, nem mindenkinek egyforma az ízlése, nem szeretheti mindenki ugyanazt. Én például soha nem éreztem késztetést a barlangászáshoz, de ez nem jelenti azt, hogy leszólnám, akinek ez a mindene. Ki-mit tart butaságnak, értelmetlen, esetleg fellengzős dolognak, maga dönti el. De tartsuk tiszteletben a másikat, és fogadjuk el olyannak, amilyen, jó? Nem kell, hogy megértsük, a másik mit miért szeret. Csak el kell fogadni, és tiszteletben tartani a döntését. Ennyi.

Könyvet írsz? Más bezzeg dolgozik!

Valahogy az emberek fejében elég eltorzult kép él az írókról. Nem tudom, talán túl sok film szól a bohém művészvilágról, de sokan úgy gondolják, hogy az írók léhűtők, akik álmodozással, meg céltalan „firkálással” töltik a napot a „rendes” munka helyett. Ezért a mondatért egyébként nem szoktam haragudni. Elismerem, hogy az írói tevékenységet a nagyközönség előtt homály fedi. Ezért, hogy tisztázzuk a dolgokat, most elmagyarázom, miként áll a helyzet egy mai magyar íróval. Két csoport létezik ugyanis. Az egyik csoport kemény munkával már elérte azt a célt, amiért minden más író hajt: csak és kizárólag a könyvei kiadásából meg tudjon élni. (Mondom megélni, nem királynak lenni…). Ők vannak kevesebben. Mert a másik, a jóval nagyobb csoport, csak álmodozik arról, hogy a legkedvesebb szerelme egyben a hivatása is legyen, és teljes munkaidős civil foglalkozás mellet alkot. Fizetésre mindenkinek szüksége van, ahhoz pedig dolgozni kell. Az írók között vannak bolti eladók, fodrászok, köztisztviselők, kalauzok, tanárok, és még sorolhatnám. Ott vannak mindenhol, és amikor a hétköznapokban az ember egy egészen más szerepben találkozik velük, még csak nem is sejti, hogy a kedves eladónak, aki kiszolgálta az üzletben, egy álnéven írt könyve akár már ott is csücsül a könyvespolcán.

Magyarországon így mennek a dolgok. Akár fő, akár mellék állásban koptatjuk a billentyűzetet, mindannyian dolgozunk! Természetesen naiv dolog volna azt hinni, hogy ez a válasz mindenkinek megfelel, ezért ehhez kapcsolódóan jöjjön most a következő mondat, amivel a szemfüles ember fogást talál a magyarázatomon.

Könyvet írsz? A létező legkényelmesebb munkát választottad…

Az általános nézet szerint, ha valamilyen tevékenységet ülve végzünk, az könnyű, kényelmes. Nézzük akkor, milyen kényelmes is írni. Most jó néhány embert biztosan ki fogok ábrándítani, de itt és most közlöm a tényeket: egy könyv létrehozása nem úgy történik, hogy a semmiből előpattan egy tündér keresztanya, előkapja a varázspálcáját, csillámpórt szór szerte szét, aztán légies szárnycsattogtatások közepette valóság lesz a meséből.

Na hát ez nagyon nem így működik.

Mi nem a medence partján pötyögünk egy napernyő árnyékában, ahogy azt az amerikai filmek, és a tengeren túli világhíres írókról készült leírások sugallják. A nagy igazság az, hogy írni munka, méghozzá kőkemény munka. Nyilván nincs értelme összehasonlítani egy kőműves vagy ács fizikai munkájával, de a maga nemében az írói munkának is megvannak a nehézségei és hátulütői.

Kezdjük ott, hogy az ember laposra üli a fenekét a gép előtt, és majd ki folyik a szeme a monitor folyamatos bűvölésétől. És ez nem vicc! Amióta minden estémet a gép előtt töltöm, folyton fáradt a szemem, ég-szúr, színében pedig simán felveszi a versenyt egy nemes Angóra nyúl jellegzetes piros tekintetével. Már egy kisebb vagyont költöttem szemcseppekre. Ezen kívül időről-időre masszőr segítségét is igénybe kell vennem, aki helyre rakja a folyamatos üléstől összecsúszott csigolyáimat. Komoly kihívást jelent a folyamatos fáradtság is, amin semmi csodálkoznivaló nincs, ha az ember a nappali műszak után bevállal még egy éjszakait is.

Íme egy kis matematikai példa személtetésként. Én átlag napi 6 órát foglalkozom írással, a civil munkám (8,5 óra) és az otthoni teendők mellett (átlag 3-4 óra). Mivel egy nap 24 órából áll, nem nehéz kiszámolni mikor kerülök ágyba. Jó esetben 6-8 hónap mire (éjszakázással) elkészül egy kézirat, de az még nem azt jelenti, hogy a könyv is készen áll. A látszat ellenére a kézirat nem egyenlő a kiadásra érett könyvvel. Jó néhány kézen (és szemen) átfut az elkészült iromány mire végleges formát öltve a nyomdába kerül (szerkesztés, korrektúra, tördelés, borító és a többi), körülbelül annyi munka van vele, mint magával a megírással. Igenis kimerítő, sokszor csupa feszültség és türelmetlen várakozás az egész.

Ezt egyébként nem panaszként mondom, és még mielőtt bárki feltenné a kérdés, hogy ugyan akkor miért csinálom, ha ennyire fárasztó, elmondom: mert mindez messze eltörpül az általa okozott öröm mellett. Kevés olyan munkát tudnék elképzelni, amivel ha végzek, akkor vigyorogva ájulok az ágyba.

De igenis rengeteg munka fekszik egy könyvben, és tessék észre venni, hogy egy könyvet megírni, és kiadni nem gyerekjáték.

Könyvet írtál? Mennyit kaptál érte?

Ez az a kérdés, amit, ha meghallok (és higgyétek el, hallottam már párszor) a fülem füstölni kezd, az arcom meg rángatózni (én úgy hívom, tikkelő roham), mégis mosolyt erőltetek az arcomra. De most komolyan! Miért van az, hogy a pénz kérdése az elsők között merül fel? Hamarabb kerül szóba, mint a könyv címe vagy témája! Tisztában vagyok vele milyen sokan művelik a más zsebében turkálást, mint hobbit, de könyörgöm, miért kell ezt így szemtől-szembe meg is kérdezi?

Persze én megértem ezt is (már láthatjátok, milyen megértő próbálok lenni). Tudom mi hajtja a kérdezőt: a kíváncsiság és a téveszme. A kíváncsiságot megbocsátom, hiszen az mindannyiunkban benne van, de azt már nem bocsátom meg, hogy nem tud rajta uralkodni. Viszont a téveszméért nem hibáztatom. Az illető valószínűleg semmit nem tud a hazai könyvpiacról és a hazai írókról. Talán hallott már valamit J.K. Rowling íróvá válásának és felemelkedésének mesébe illő történetéből, valamint a Harry Potter elképzelhetetlen jogdíjairól, esetleg nézi a Castle című sorozatot, ami egy szuper gazdag krimiíróról szól. Ebből meríti az ismereteit, és azt gondolja, ez kis hazánkban is így megy. Jó is lenne, ha így menne, de sajnos nem. Az esetek 95%-ban itt az ember, ha könyvet szeretne kiadni, előbb pénzt kell kiadnia. Sokat.

Magyarországon ugyanis az új könyvek döntő többsége -ritka kivétellel- magánkiadásban születik, vagyis maga az író áll minden költséget. Amikor meg mégsem -ha van olyan szerencsés, és egy kiadó felvállalja a kiadás költségeit- ott az író előbb azt kapja jutalmul, hogy a nevét egyáltalán megláthatja a borítón. Aztán pedig nincs más dolga csak türelmesen várni, hogy a szerződésében foglaltak alapján kapjon néhány százalékot az eladott könyvek után. Természetesen csak és kizárólag akkor, ha a kiadó költségei már megtérültek. Itt a lehető legritkább esetben fordul elő, hogy valaki könyvét abban a formában veszik meg, ahogy azt az átlag olvasó gondolja. Tehát a „mennyit kaptál érte” kérdésnek a hazai piacok ismeretében egyszerűen nincs létjogosultsága. Én általában az alábbi választ szoktam rá adni:

Mit kaptam érte? Másfél évnyi munkát, két masszőr telefonszámát, a szemcseppgyártók köszönetnyilvánítását, és a végtelen boldogságot, hogy a borítón ott virít a nevem, és magamhoz ölelhetem a könyvemet. Megérte? Meg bizony!

Könyvet írsz? De jó valakinek, hogy ennyi szabad ideje van! Én bezzeg nem érek rá ilyesmire. Persze akinek nincs család…

A tikkelő roham folytatódik. Ennél a kérdésnél ugyanis felmerül, hogy a kérdező mit ért „szabadidő” alatt, illetve mit jelent számára a „nincs család” kifejezés. Való igaz, gyerekem nincs, de családom, akiket szeretek, akikkel minden nap időt töltök, hál Istennek van. Teljes időben dolgozom, aztán háztartást vezetek, ügyeket intézek, próbálok segíteni a családnak, és – minő meglepő- nem sertepertél otthon egy mindig tettre kész háziszolga, aki kitakarít, kivasal, lenyírja a fűvet mire hazaérek, majd mind ezek után vacsorával vár haza, hogy nekem csak az írással kelljen foglalkoznom. Ezek ugyanúgy rám várnak, ahogy bárki másra, ha ugyanis én nem csinálom meg, akkor senki nem fogja.

És itt merül fel az előbb emlegetett „szabadidő” kérdése az írással kapcsolatban, hiszen bírálóim azt gondolják, az, hogy írok, egyet jelent a végtelen szabadidővel. Ők az írást egyfajta pótcselekvésnek tekintik, mert úgy hiszik, nem tudok mit kezdeni magammal, és malmozás helyett unalmamban „pötyögök” a gépen. Ideje ezt is tisztázni. Nézzük, mikor van szabadidőm, amit írással tölthetek? Elárulom: amikor mindennel végeztem. És hogy az mikor van? Dobpergést kérek, mert ez az, amire senki nem gondol, amikor egy írót és az ő „hobbiját” bírálja: éjszaka!

Ha ugyanis valaki írni akar, és erre a tevékenységére jövőt akar építeni, annak áldoznia kell rá. Időt és energiát. De ez nem azt jelenti, hogy mással már nem is foglalkozik. Az írás mellett ugyanúgy ott vannak az élet egyéb dolgai, és az időnket nekünk kell beosztani, ha azt akarjuk, hogy mindenre jusson. Éppen ezért, az írók nagy része éjszaka dolgozik. Éjszaka, amikor mások békésen szuszognak, és rápihennek a következő, teendőkkel, és családdal telt napra…

Huhh, na most fújtatok egy nagyon és közben az elnézéseteket kérem. Ne haragudjatok, kicsit panaszkodósra sikerült ez a cikk. Remélem senkit nem sértettem meg, hiszen nem ez volt a szándékom, és azt is remélem, hogy soraimmal senkit nem tántorítottam el, aki esetleg mostanában kacérkodik az írással.

Ha mégis olyan olvasta e sorokat, aki csak most teszi meg első lépéseit a saját könyv irányába, annak azt üzenem, hogy vegye ezeket a sorokat inkább jó tanácsnak, esetleg kedves felkészítésnek, hogy mire számítson. De ne ijedjen meg, mert ezek a fajta bosszúságok csupán porszemek ahhoz a sivatag méretű örömhöz képest, amit az írás nyújt! És bármi történt is velem ezidáig, bármi bántás, sérelem ért is, amiért bele mertem vágni a könyvkiadásba, semmi nem tudja még csak egy percre sem lelohasztani a könyvek iránti rajongásomat.

Csak szerettem volna, ha tudjátok ezeket is. Nézzetek be a kulisszák mögé, és lássátok a teljes képet, mielőtt ránéztek egy íróra, és lekicsinylő szájhúzogatással begyömöszölitek a „csak egy unatkozó naplopó” skatulyába!

2020 sajnos sok izgalmas könyves eseménytől fosztott meg minket, így sokszoros reménnyel fordulunk 2021 felé, és izgatottan várjuk, milyen újdonságokat tár majd elénk. Kárpótlást várunk a tavalyi év után? Igen! Tehetséges új szerzőket, nagy visszatéréseket, bámulatos stílusváltásokat, és olyan könyveket, amelyek elfeledtetik velünk, mennyi mindenből maradtunk ki az előző évben. Ezzel az interjúsorozattal a célom olyan szerzők bemutatása, akik megadhatják ezt nekünk.

A sort egy olyan íróval kezdem, aki ezt az évet választotta a debütálásra, és akinek a nevét a világvége és túlélés rajongók pillantok alatt megjegyzik majd! Ő Alexander B. Hackman, aki nemcsak a szavak, de a tettek embere is, és nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint egy trilógia – igen, jól hallottátok, három könyv – megjelenését egy év leforgása alatt. Bátor vállalkozás ez, én pedig – lévén kíváncsi természet vagyok, plusz imádom a bevállalós szerzőket – azonnal elhatároztam, hogy bedobom az úriembert a mély vízbe, és enyém lesz az első interjú vele. Vágjunk bele!

Kezdjük néhány vallomással, mármint ezúttal én vallok be pár dolgot. Először is azt, hogy mi már előzetesen megismerkedtünk, sőt! Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy már el is olvashattam „Az utolsó huszonhét” címet viselő kéziratodat. Másodszor pedig azt vallom be, hogy bár elvállaltam az előzetes olvasást, mégis picit szorongva kezdtem bele a történetedbe. De erről majd egy kicsit később…

A könyvekről azt lehet tudni, hogy érzelmeket, lelkiállapotot közvetítenek az olvasó felé. Egy romantikus könyv szó szerint szerelmessé tud tenni, a horrortól felmegy az ember pulzusa. Na de mi történik, ha úgy jelenik meg egy történetben a világvége, hogy magunk is elhisszük, már holnap megtörténhet?

Őszintén, ilyen erejű regényt én még nem láttam. Beleértve a saját trilógiámat is. 44 éves vagyok és egészen fiatal korom óta „figyelek” különféle összeomlásokat (Y2K, Maja naptár, világháborúk, Nostradamus, és sorolhatnám) és soha, semmilyen világvége próféciából nem lett semmi. Azaz a világvége jövendölések 100%-a bizonyult hamisnak. Ezt én tudom, az emberek pedig érzik és nem is foglalkoznak vele. Tegyük hozzá, hogy ez így okés, így egészéges. Nem lehet rettegve élni az életet. Szerintem nem az én regényem fogja rádöbbenteni az embereket, hogy „halló, fektess magadba, mert ha baj van; az a legfontosabb, amit magadban hordozol.” Ha valakit a kipusztulás komolyabban érdekelne, akkor az entrópiamodellnél kezdi a megértést és nem a Walking Deadnél – bár ez utóbbi sokkal, de sokkal szórakoztatóbb. 

Nem tartasz attól, hogy az olvasókra a frászt hozod a felvetéseddel? Vagy éppen ez a cél?

A legkevésbé sem. Az emberek megijesztéséhez ennél sokkal, de sokkal többre van szükség. Annyi trendszerű és rettenetes dolog történik a világban, ami valós és komoly fenyegetés a kultúránkra és a civilizációnkra, mégsem veszi komolyan szinte senki sem. Így max. 15 percre tudom ráhozni a frászt az olvasóra. És az majd csak a történet végén lesz. A cél pusztán annyi volt, hogy beindítsa az emberek fantáziáját, hogy „Mit tennél te, ha megtudnád, hogy 27 nap múlva megszűnik az emberi civilizáció.

Mit éreztél te írás közben? Hiszen egy szuszra írtál meg egy trilógiát, ami azt jelenti, hogy huzamosabb időt töltöttél ebben a világban. Nem hatott rád nyomasztóan a világvége utáni kutakodás, a túlélési stratégiák felvázolása?

Az igazság az, hogy annyi időt töltöttem a téma feldolgozásával, hogy nem is emlékszem milyen volt előtte az élet. Ez praktikusan azt jelenti, hogy ezalatt a rengeteg munkaóra alatt azért mindenki – így én is – elfogadtam a világvége egyes tanulságait. Már nem zavar, tisztában vagyok azzal, milyen rendkívül sok olyan lehetőség van, ami véget vethet a civilizációnak. Egyébként azzal kapcsolatban kimondottan szkeptikus vagyok, hogy az emberi fajt olyan gyorsan el lehetne tüntetni. Bár ez praktikusan nem jelenti azt, hogy én vagy a kedves olvasó biztosan túlélné a csapást.

Ha már a témánál tartunk, adja magát a kérdés. Alexander B. Hackman akkora világvége és túlélés rajongó, hogy írói pályájának alapköveit egy ilyen trilógiával fekteti le?

Nem igazán a világvége iránt érzek rajongást, hanem a kispolgár iránt. Imádom nézni a csetlés-botlását, és szeretem olyan helyzetekbe tenni, ami szerintem kiváló humorforrás – még ha önmagában a kipusztulás nem is vicces. A világvége tipikusan olyan esemény, amire úgy általában nem készülünk – nincs rajta a napi „to do” listánkon –, így ezért akad benne elég szarkasztikus és viccesen kiforgatható helyzet.

Akkor mégis miért vonzódsz egy apokaliptikus esemény bekövetkezésének a gondolatához?

Mert azonnal kiderül, ki milyen ember. Az utolsó pillanatok már csak ilyenek. Szeretem nagyon leegyszerűsítve nézni az élet egyes elemeit és az elmúlás segít ebben engem. 

A könyv címe „Az utolsó huszonhét”. Egy előbbi válaszodból már nyilvánvaló, mire utal a cím, így én főleg nem sodrom magam a spoiler purgatórium szélére, ha megismétlem, hogy ez egyfajta visszaszámlálás, ami az utolsó huszonhét napra utal. Miért éppen huszonhét? Esetleg ez a szám valami számodra fontos, mélyebb tartalmat jelöl?

Tudod mondtam, hogy szeretem az egyszerű dolgokat. A huszonhetes szám prózai okokból lett választva, az egyik, hogy a beton kötési ideje két – három hét, azaz 21 nap. Ez az idő kell minden építkezéshez, felkészüléshez. Ezért kellett a könyv kalandjaihoz pár nap, hogy a szereplőket be tudjam mutatni. De persze mondhatom azt, hogy egy titkos inka szakrális jóslat, ami Jupiter és Alpha Centauri együttállásának 27 ezer évente bekövetkező eseményére utal… Majd ennek azért utána számolok.

Megdöbbentő részletességgel és precizitással írtál könnyű és nehéz fegyverzetről, tankokról, repülőgépekről, bunkerekről. Ezek az adatok tényleg annyira pontosak, amennyire a leírtak alapján tűnik? Teljesen hiteles részletek kerültek a könyvekbe?

Köszönöm! De ez semmi ahhoz képest, hogy mennyit tudtam volna még írni róla. Természetesen minden teljesen hiteles adat. 

A fegyverzet utáni kutatás nagyon érzékeny téma manapság. Kerültél bármikor is kellemetlen helyzetbe a fegyverekkel kapcsolatos kérdéseid miatt?

Nem, soha. Furcsa világ ez a küzdelem, túlélés, fegyvereserők világa. Különös, mekkora tisztelettel néznek egymásra az egyes szereplők. Ezt sokáig nem is vettem észre, de aztán egyre nyilvánvalóbb lett. Soha senki nem szólt be, nem „ugatott le” még akkor sem amikor például be kellett mennem egy lezárt katonai reptérre. Furcsa, de ennek az az oka, hogy aki ilyen területen mozog, annak alapvető, hogy sosem tudja pontosan, ki az, akivel beszélget. Jobb óvatosnak lenni. De hozzáteszem, soha egyetlen esetben sem kérdeztem olyat, amiről feltételeztem, hogy nem válaszolhat rá a másik fél.

Olyan társadalmi kérdéseket feszegetsz a történetben, amire ma nemcsak mindenki csípőből vágná rá, hogy „Ááá, ilyen soha nem történhet”, de eszükbe sem jutna olyan lehetetlen felvetés, ami belőled látszólag könnyedén bukkan elő. Ezek szerint te a „Mi lenne, ha?” kérdések embere vagy?

Pontosan! Nézzük meg, mi lenne ha… Szerintem ez rém izgalmas.

Vagyis szeretsz eljátszani olyan gondolatokkal, amelyek szembe mennek nemcsak minden ma ismert morális, etikai szabállyal, de még akár a törvényekkel is?

Fura dolog így ez a kérdés. Nehéz pontosan válaszolni rá, de fussunk neki. Az amorális dolgokat soha semmilyen körülmények között nem propagálnám, de szívesen bemutatom őket, ha erről feltételezem, hogy értékes vagy a társadalom számára előremutató üzenetet képvisel. Nem okoz gondot leírni rettenetes dolgokat – még akkor sem, ha még nekem is kimondottan fájdalmat okoz. Bírni kell.

A történet legérdekesebb jellemzőjére csak a legvégén jöttem rá. Az ellentétek könyveként tartom számon. Világpusztító katasztrófát helyezel kilátásba, de maguk az események mégsem kifejezetten azt hangsúlyozzák, sokkal inkább a túlélés lehetséges alternatíváira fókuszálnak. Ezáltal számomra életigenlővé vált. Ráadásul a tragikus jövő lehetőségét olyan parádés karakterekkel, sziporkázóan humoros párbeszédekkel mutattad meg, ami lehetetlenné tette a búskomorságba süppedést. Ez az ellentét szándékos volt, vagy egyszerűen csak olyan, amilyen te magad is vagy? Egy humoros ember, sötét gondolatokkal?

Ez azért van, mert a könyvet „strandkönyvként” írtam meg. Ez nem elírás, tényleg. Ne is nézz utána, mert ilyen kategória nincs. Én találtam ki. A könyv egyetlen célja, hogy szórakozz, olvass, nevess, gondolkodj el, ne akard letenni, csak még egy pár oldalt akarj elolvasni, és miközben repülnek a percek én majd a füledbe súgok olyan dolgokat, amiktől egy pár percig majd a plafont fogod nézni. És ha valamit magaddal viszel a könyv után, akkor nyertem.

Az emberiséget mintha az utóbbi néhány évtizedben egyre inkább foglalkoztatná a „világvége”. Könyvek, filmek vetítik az emberek elé a vég legváltozatosabb módozatait. Szerinted miért kíváncsiak nagy tömegek az emberiség lehetséges pusztulására? Valamiféle mazochista kíváncsiság ez vagy inkább a felkészülés finom módja?

Nem. Azért, mert a modern ember életviteléből kiveszett a harc és a küzdelem, de ez a faj erre van kódolva. Semmihez sem értünk annyira, mint ehhez. A mai kor emberének nagy eredménye, hogy nem kell (a legtöbb helyen) küzdenie az életéért, viszont a bőrünk alatt a génjeinkben ott van a késztetés, hogy megmutassuk, mire vagyunk képesek. A posztapokaliptikus látkép tökéletes háttér egy ilyen képzeletbeli utazáshoz, ahová belehelyezheti magát az olvasó vagy a néző. Ráadásul a világvége egy olyan setup, ahol az erkölcsösség, a gátlások nem játszanak szerepet, hiszen pont az apokalipszis az, ami felmenthet minden alól.

Utolsó kérdésem az eddigi legkomolyabb. Az általad felvázolt világban te lennél-e túlélő?

A kérdés nagyon veszélyes. Ugyanis azt tudnod kell, hogy egy ilyen, kvázi műveleti területen, harctéren, túlélési helyzetben satöbbiben a túlélésed esélyének ötven százaléka a puszta szerencse. Viszont a könyv az összeomlás előtti időszakot dolgozza fel. Ha az a kérdés, hogy részt vennék-e a felkészülésben egy kimondottan váratlan helyzetre, mint például a civilizációnk összeomlása, akkor a válaszom az, hogy ez az egyik legizgalmasabb kihívás. De azt is hozzáteszem, hogy a kihalásnak nincs romantikája. A könyv is erről szól. Rossz dolog a kipusztulás, ugyanis akkor általában mindenki meghal.

Az interjú elején említettem, hogy feszengve ültem le olvasni, de akkor nem mondtam el, miért. Most viszont elérkezett az idő, hogy nő létemre férfiasan bevalljam, nem tartozom abba a csoportba, akit vonzana a világvége témája. Ha olvasmányt keresek, egy civilizáció-pusztulással kapcsolatos történet nálam labdába sem rúghat. A te könyved viszont – figyelem, dobpergés! – az első néhány fejezet után szó szerint a maga oldalára állított. Miért? Mert nem arra törekedett, hogy lenyomja a torkomon a vég keserű piruláját. Igen, ott lebegett végig, de olyan szórakoztató módon, hogy javarészt el is feledtette velem a történet fölött lebegő dráma sötét felhőjét. Köszönöm az élményt és sok sikert kívánok neked!  

Nos, ti még nem is sejtitek, amit én már tudok! Azt, hogy Alexander B. Hackman az év favoritja lesz az új szerzők között! Miért mondom ezt? Először is, mert ehhez jó orrom van. Másodszor pedig azért, mert ha engem meg tudott fogni egy olyan zsánerben, ami olyan messze áll tőlem, mint túró ruditól a pacalszörp, akkor érdemes adni neki egy esélyt! Ő pedig garantáltan le fogja azt csapni, és az év végére akkor is ott fog sorakozni „Az utolsó huszonhét” trilógia a polcotokon, ha egyébként eddig egy darab könyvet nem olvastatok világvége hangulatban.

Az interjút készítette: Nyíri Abigél

Sokszor hallottam már írók szájjából, hogy a könyvírással nem lehet pénzt keresni. Pedig DE. Csak a hozzáálláson, a megszerzett tudáson és annak folyamatos használatán múlik az egész. Nem elég megírni egy könyvet. Az írói lét ennél sokkal több rétegű. Új blogomon igyekszem hasznos tanácsokkal és ötletekkel szolgálni az olvasóimnak.

Nézzetek majd be rendszeresen:

Ez az év sokunknak nagyon nehéz, kiváltképp azoknak, akik szerettüket vesztették el a járványhelyzet okán. Segítség lehet számukra ez a kiadvány, melyről Marik Noémi (Népszava) osztja meg velünk véleményét.

Bár Czikora Ildikó már több, mint másfél éve vesztette el az édesanyját, a gyász, a veszteségérzet nem ért véget számára. Különleges módot talált arra, hogy édesanyja előtt tisztelegjen, és valahogy kitöltse a hiányt, amit távozása benne okozott. Ebben a prózával kiegészített verses kötetben nyomon követhetjük sajátos gyászmunkáját, mely elolvasása másoknak is segíthet feldolgozni a traumát.

Marik Noémi írását itt olvashatjátok.

A könyvet beszerezhetitek a shop.konyvmogul.hu webáruházban.

Az elmúlt évek során a könyvek és az írás voltak azok, amik segítettek egy-egy személyes problémám megoldásában. Terápiaként kezdtem tekinteni a papírlapokra. Kiváncsivá, sőt türelmetlenné tett ez a téma, jó értelemben természetesen. Azonnal többet akartam tudni a terápiás hatásáról.

Nem várhatjuk el mindenkitől, hogy pszichológushoz járjon, sőt! Vallom, hogy sok esetben egyáltalán nincs eredménye. Legalábbis ami a klasszikus terápiákat illeti. Nem véletlenül alakultak alternatív megoldások a pszichológia ágából. Mindenki életét fedik tüskék, mint egy rózsabokrot. Panaszkodhatunk, hogy a rózsa tüskés vagy örülhetünk, hogy a tüskével rózsa is jár. Lehetőségünk van számtalan módon javítani az életünkön, ehhez ma már a megoldások tárháza végtelen.

Figyelmes lettem a napokban egy érdekes, már-már misztikus orvosi módszerre. Megalakult egy csodálatos “tudomány”, ami mind személyiségünk fejlődését, mind attitűdünket befolyásolja.

Ez a: BIBLIOTERÁPIA: Válogatott olvasmányok használata terápiás célokra a gyógyításban és pszichiátriában; valamint segítség a személyes problémák megoldásában irányított olvasás által. (Forrás: Wikipédia)

Az emberek mióta világ a világ, történeteket meséltek egymásnak, ezek a történetek papírra is vetődtek. A hindu orvoslás is alkalmazta a meseterápiát és a történetek átgondolásának gyógyító erejét. Soranus, római pszichológus volt az első biblioterapeuta, aki depressziós betegeit dráma olvasásssal kezelte.

Az ember test és lélek egységét csak a XIX. században fogadták el, a pszichológiai problémákat azelőtt hagyományos módszerekkel kezelték, nyilvánvalóan eredménytelenül. A test és lélek egységének felfedezése keltette életre újra a biblioterápiát, melyet Benjamin Rush philadelphiai orvosnak köszönhetünk.

A módszer segíti a személyiségfejlesztést, önismeretet, szociális képességek fejlesztését, a közösségépítést és számtalan dologra nyújthat még megoldást. A résztvevőnek lehetősége van arra, hogy a saját problémáját külső szemszögből figyelhesse, példaként vagy ellenkezőleg, ellenpéldaként tekintsen rá illetve következmények nélkül gondolkodhasson a megoldásokon. Mivel azonosulnak a szöveg szereplőinek problémáival, így saját élethelyzetükre levetítve tanulságokat vonhatnak. Hangot adhatnak saját véleményüknek és akár véleménykülönbség is kialakulhat a résztvevők között, ami kiválóan fejleszti az egymás iránti toleranciát, a vélemények tiszteletét és az ellentétes gondolkodás elviselését.

Azt vallom, hogy olvassunk minél szélesebb körben, de ne kényszerből. Ezer életet megélhetünk a könyvek által, ezer és ezer megoldást találva kihívásainkra. Ettől függetlenül, ha nem jutunk egyről a kettőre, még mindig kérhetjük szakember segítségét.

A cikket írta: Fésűs Veronika                                    

Hogyan tud érvényesülni egy lelkes, de ismeretlen író a 21. század forgatagában?

Jordáki Gábor vagyok. Van egy öcsém, aki teljes ellentétem, ennek ellenére szeretem. Érden élek egy kertes házban, külön lakrészben a szüleimtől. Lassan egy évtizede dolgozom értékesítőként az ország jelenleg legnagyobb könyváruház-láncánál. Bár több szakmát is elvégeztem, (Állt. mechanikai műszerész, Idegenforgalmi ügyintéző, élelmiszer és vegyi áru eladó) mégis elejétől fogva a kereskedelem, az emberek érdekeltek mindig.Kiskorom óta másnak éreztem magam, mint a többi gyerek. Az a magának való kissrác voltam, akit ha nem is közösítettek ki, mert voltak barátaim szerencsére, ha nem is sok, de mindig sikerült a középpontba kerüljek viselkedésemmel. Nem voltam agresszív, de lobbanékony igen. Ehhez társult még a türelmetlenség.

Világéletemben kreatív és művész hajlamú embernek tartottam magam. A rajzolással kezdődött az egész. Versenyeket nyertem általános iskolában, és mikor pl. haverokkal játszottunk videó játékokkal, vagy tévében néztem a mesefilmeket, utána le kellett rajzoljam, meg kellett örökítsem a dolgokat.

Ezzel együtt, vagy eme oknál fogva jött az írás szeretete is. Ugyanis imádtam írni. Akár születésnapi meghívókról, akár szerelmes levelekről volt szó. Ebben tudtam kiteljesedni. Sokan furcsának is tartottak emiatt, különcnek, de egyben elismerték tehetségem. Az idő múlásával, ahogy középiskolássá cseperedtem, a rajzolást és az íráskészségemet ötvöztem, és elkezdtem képregényeket készíteni. Egyik kedves kolléganőm hatására visszatértem a versekhez és a novellákhoz. Legnagyobb hatással József Attila, Kölcsey Ferenc, Ady Endre, illetve Petőfi Sándor volt rám. Mindig, és a mai napig azt mondom, nincsenek véletlenek.

Egy különleges nőnek és az azt követő szakításnak következtében, mint egy villámcsapásként, vagy megvilágosodásként, tollat ragadtam, és el kezdtem papírra vetni érzéseimet, és egymást követték a jobbnál jobb és hol szomorúbb, hol magasztos és vidám versek.

Lehetőség mindig akad írásra. Szorgalom! Ihlet! Pozitív hozzáállás! Én ebben a szentháromságban hiszek.

Jordáki Gábor: Álomvilág

Ahol a hegyekben zöldek a rétek

Ahol alpesi tehenek legelésznek.

Ahol a sivatagban nappal perzsel a homok

Ahol éjjel a mínusz fok nem meglepő dolog.

Ahol a folyók, tavak vizei tiszták és üdék

Ahol az utcákon nincsen ürülék.

Ahol az emberek szeretetben élnek

Ahol az országokban nincsen államérdek.

Ahol a népek egyek

Ahol a feketék, fehérek, sárgák nem

megkülönböztetettek.

Ahol nincsenek háborúk, öldöklés,

Ahol idegen szó a hősködés.

Ahol a szeretet áll mindenekfölött

Ahol megszűntek bármiféle börtönök.

Ez a FÖLD, a mi bolygónk, világunk

Ez a MI legszebb, legnagyobb álmunk!!

Jordáki Gábor: A semmi közepén

Itt vagyok én.

A semmi közepén.

Nem törődik velem senki.

Lehet, jobb lenne Odafenn, ni.

Itt vagyok én

A semmi közepén.

A szeretet lángja már csak pislákol bennem.

Magam sem tudom: vajon mit kéne tennem?

Itt vagyok én.

A semmi közepén.

Esténként az álom nehezen jön a

szememre.

Belső hangom azt súgja: hagyatkozz a

képzeletedre.

Itt vagyok én.

A semmi közepén.

Emberek járnak s kelnek

Vágyaikat kergetve.

Ha pedig nem úgy jön össze a dolog,

Bambulnak bambán,

Szemeik kikerekedve.

Itt vagyok én.

A semmi közepén.

Körülöttem több száz buborék.

Bennük egy kép ezer verziója.

Számomra eddig elérhetetlen és

megfoghatatlan: egy igaz társ.

Életem legnagyobb víziója.

Itt vagyok én.

A semmi közepén.

Soha nem akartam sokat.

Soha nem akartam világmegváltó dolgokat.

Itt vagyok én.

A semmi közepén.

Amit szerettem volna, és szeretnék ma is,

Az nem más, mint egy Nő, egy szerető társ,

Ki soha nem hamis.

Itt vagyok én.

A semmi közepén.

Nem áhítozom vagyonra, gazdagságra.

Se szánalmas némberek viselkedésének

arctalanságára.

Itt vagyok én.

A semmi közepén.

Egy dolgot szeretnék, mitől szívem közepe nem

lenne üres, és amire mindennél jobban vágyom.

Ha a nagybetűs NŐ, akit elképzeltem,

Végre valahára valóság lenne.

Nem puszta álom.

Itt vagyok én.

A semmi közepén.

Csak ennyit szeretnék ettől a furfangos élettől.

Eldobni, lerázni a bizalmatlanság láncait,

Kitárni szívem kapuját, beengedni Őt,

S megszabadulni a vétkektől.

Itt vagyok én.

A semmi közepén.

Hogyan olvas egy "átlag" olvasó? Hogyan olvas egy író, és hogyan olvas egy blogger, aki könyvekről ír? Úgy gondolom, hogy ezek igen nehéz kérdések, mert mindenki mást szeret böngészni, mindenkinek más a stílusa, illetve más a fontos egy könyvben.

Egy olyan ember, aki nem ír regényt, novellát vagy kritikát, teljes mértékben átadja magát az olvasmánynak. Neki egy könyv akkor lesz jó, ha olvastatja magát, érzi, hogy van mondanivalója, és a cselekményszál jól van megépítve. Nekik nem mindig fontos, mennyire van kidolgozva egy-egy karakter, a lényeg, hogy bele tudják képzelni az adott szereplőbe és szituációba önmagukat. Mert ez a legfontosabb. Az, hogy a saját filmjük felépül-e, és ha igen, milyen részletesen.

Egy regényíró ennél már kicsit másabb. Mikor olvas egy adott könyvet, ő egyben ötletet gyűjt, elemez, kritizál, megesik, hogy akaratán kívül. Figyeli a könyv felépítését, a szerkezetét, ötletességét és a karakterek jellemeit.

Na és hogyan olvas egy blogger, olyan író, aki kritizálni készül?

Ez ennél bonyolultabb. Sok olvasó a borító és/vagy a téma szerint választ. Egy kritikusnak időnként ez nem mérvadó, hiszen előfordul, hogy kap egy könyvet, mondjuk egy kiadótól vagy szerzőtől, amit nem ő választott. Neki azt szintén el kell olvasnia, mondani kell róla egy véleményt, visszajelzést. Olykor megesik, hogy egy regényt több hónapon keresztül nyúznak, mert nem tetszik nekik, unalmas, nem a stílusuk. De a munka az munka.

Egy blogger, mikor a kezébe kap egy regényt, megfigyeli a borítót, hogy mit árul el a műről, mire lehet következtetni belőle. Megnézi mi a címe és ki írta, hiszen egy bizonyos képet már mutathat neki, mert nagy az esélye, hogy ismeri a szerző munkásságát, esetleg ismerheti az illetőt akár személyesen is.

Egy kritikus alaposan olvas. Ha marad benne egy elgépelési hiba, már szúrja a szemét és kizökkenti a történetből. Olvasás közben, egy idő után már tudat alatt figyeli a karakter felépítését, megy-e át jellemfejlődésen, alaposan ki van-e dolgozva. Fel van-e építve annyira a főszereplő, mellékszereplő, hogy vannak sajátságos szokásai? Például hírtelen haragú, vagy gyakran zavarba jön és vakarja a tarkóját? Az éretlen tini kinövi magát a regény végére és tudatos ember lesz belőle? Netán annyira megváltozott a könyv végére a főszereplő, hogy már fel sem ismerhető?

De nem csak a karakter a lényeg neki. Nagyon fontos a cselekmény felépítése, hogy legyen kiindulási pont és legyen egy cél, ahova eljut a történet. Az odavezető út pedig maga az érdemi rész, kell bele izgalom, fordulatosság, logikai bukfencek, amiken az olvasó nem szabad, hogy elhasaljon. És ezt mind úgy, hogy a fogalmazásmódnak, a megfelelőnek kell lennie.

Nemcsak egy kritikusnak, hanem mindenkinek fontos az, hogy megfelelő mértékben kell jelen lennie az alaposságnak. Az átlag olvasónak unalmas, a kritikusnak viszont fárasztó lehet a túlzott részletesség. Az valóban jó, ha mindent leír az író, hogy bele tudja képzelni magát az olvasó az adott jelenetbe, de erre oda kell figyelni, mert a túlzott leírások nem kedvezőek.

Vegyük példának egy igen kedvelt regénysorozatot, a Trónok harcát. Zseniális könyv, részletes, de mégis izgalmas. Igen ám, de George R. R. Martin időnként olyan aprólékosan ír le mindent, hogy alkalom adtán még egy kritikus is átlapoz egykét oldalt, mert olyan tüzetesen írta le példának okáért azt, hogy lehullik egy levél, hogy oldalakat lapoz át az ember. Aztán mondjuk vissza is, mert közben megöltek valakit, csak éppen lemaradt róla az illető a gyors oldalszelések miatt.

Bár sokan felfedezhették a saját látásmódjukat a blogger, író olvasási szokásainál, egy jelentős különbség van közöttük. Míg az olvasó élvezi a könyvet és elteszi, az író élvezi és megfigyeli a könyvet, aztán elteszi, addig egy blogger jobb esetben élvezi a könyvet, átgondolja, elemzi, jegyzetet készít, újra és újra beleolvas, majd ír róla egy kritikát vagy egy ajánlót. Mindezt azért, hogy a szerző kapjon egy visszajelzést a művéről, az olvasó kapjon egy képet arról, hogy milyen lehet a könyv. Kap egy javaslatot, egy tanácsot, megéri-e belekezdeni. Egy kritikus a könyvek szeretete mellett elsősorban másokért olvas.

Úgy gondolom, egy bloggernek nem akkor jó egy könyv, ha azok a feltételek teljesülnek, amik az olvasóknál, hanem akkor, ha egy kis gondolkodás után az ujjuk megállás nélkül üti a billentyűzetet. Akkor jó egy könyv, ha van róla mit mondani.

A cikket írta: Benedek Eszter

Légy részese te is egy valóságos utazásnak, ami visszarepít a második világháború idején élő magyar fiatalok mindennapjaiba. Avagy Janikovszky Éva: Naplóm című könyvének bemutatása.

Amikor valaki meghallja azt a nevet, hogy Janikovszky Éva valószínűleg a kedves, olykor csípős humorú ifjúsági regények és gyerekkönyvek jutnak eszébe. Ebben a kötetben viszont az írónő egy új oldalát ismerhetjük meg.

A naplót Éva 1938 és 1944 között írta. Nyomon követhetjük benne, ahogy a 12 éves kiskamaszból érett, 18 éves végzős diák cseperedik a szemünk előtt. Amikor megkaptam ezt a – márka nagyköveti - lehetőséget a shop.konyvmogul.hu-tól, először rettentő izgatott lettem, akárcsak egy kisgyermek Karácsony estéjén, ám őszintén, kissé meg is ijedtem. Mostantól tetszőlegesen választhatok könyveket a kínálatukban szereplő rengeteg mű közül, és nincs más dolgom, mint olvasni és megosztani az így szerzett olvasási élményeimet veletek.

Első alkalommal egy tökéletes könyvet szerettem volna választani “munkatársamnak”. Visszatekintve, úgy gondolom ezt a feladatot igazán jól teljesítettem. Mikor szembejött velem ez a könyv gondolkodás nélkül éreztem hogy “ő” tökéletes első társ lesz. Nem is keresgéltem tovább. Így landolt a postaládámba leánykori nevén Kucses Éva hat rendkívüli évének története az amúgy is roppant különös életéből.

A könyvet olvasva nemcsak egy diáklány mindennapjait ismerhetjük meg, de találkozhatunk a romantikus Szeged negyvenes évekbeli arcával is. Akkoriban még a fiatalok a korzóra jártak minden délután vagy egymás zsúrján táncoltak együtt, párokat váltogatva. Az évszámból lehet tudni, hogy a kis Kucsy (ez volt a beceneve) a világháború idején írta értékes naplóját. Külön tetszett amikor a háború kitörését csak félvállról egy mondat töredékkel tudatta az Olvasóval: “Ja, igaz, nem írtam még, hogy háború van? Angolfrancia-Német!”

Éva 12 évesen, második osztályban kezdi írni naplóját, melyet abban az évben rövidre is fogott, aztán harmadikos korától több mondanivalója volt, ezáltal sok sztorit, és benne munkálkodó érzést oszt meg velünk. Mint minden tinédzser lány naplójában, úgy az irónőről is megtudhatjuk, hogy akkori korosztályára jellemző életet élt, és ahogy múlt az idő, csak a számára lényeges, meghatározó dolgok vetette papírra.

A naplóregények könnyen hatásuk alá tudják vonni az olvasót, így engem is, mert szó szerint a mindennapjaim részévé vált a könyv és amikor olvastam, úgy éreztem én is ott sétálok a Tisza parton vagy épp Éva családjának üzletében találtam magam.

Ami a mi életünkben is kiemelt szerepet játszik, az a könyvben is központi témaként tér vissza Kucsy baráti viszonyainak, és szerelmi életének fordulataival. Általam nem ismert események bontakoztak ki Kucses szerelmi életében. Bár olykor zavarosnak is tűnt, mégis megértettem a fiatal szív vágyait és egy percig sem volt ellenszenves számomra. Megmutatta, hogy az ember nem lehet úrrá a saját érzésein, sőt nem is szabad elnyomni azokat. Éva szerelmi életének részletes leírása több olvasónak is ismerős lehet, aki fiatal korában szerelmes volt (tehát bátran kijelenthetem hogy mindenkinek :) )

A napi események hitelességét a sok korabeli fénykép, rajz ill. hivatkozás támasztja alá . A régi újságcikkek, Éva leánykori képei, iskolai bizonyítványok, az akkori Szeged képei, vagy ami engem a legjobban megragadott, az írónő által rajzolt képecskék akár önmagáról, akár másokról, melyek igazán visszarepítettek az időben.

Nem nehéz irodalmi mű, jómagam kikapcsolódásnak tartottam a vele töltött időt. Egyfajta menedékem lett a negyvenes évekbeli Szeged a mai világ problémái elől.

A napló megszületésével egyidőben zajló események mellett sem szabad elsiklani, így az utolsó év felett sem, amikor is 1944-et írtunk. A történelem szerelmeseként ismerem a második világháború eseményeit. Viszont ez valami egészen más volt.

A könyv segített átélni azt a csodát, míg visszarepülhettem az időben, és Kucses Évaként Szeged városában fogadtam a II Világ Háborút, és éltem át annak sötét, mégis valahogy elviselhető oldalát. Megrendítő érzés volt olvasni egy velem egykorú lány életét a mindennapos légitámadások és a közeli családtagok elvesztésének idején.

A könyv hatására elgondolkodtam azon, hogy a mai világ problémái összeegyeztethetőek-e a háború idején lévőkkel...

zért is mondhatom azt, hogy hálás vagyok ennek a könyvnek, megtanított arra, hogy a mindennapos problémák mögött mindig van miért hálát adni, és legyek elégedett azzal, amim van.

Köszönöm Kucses Éva!

Hogy kinek ajánlom a könyvet?

• a történelem szerelmeseinek
• azoknak, akik Janikovszky Éva könyvein nőttek fel
• a kor rajongóinak
• akik csak egy érdekes történetre vágynak egy fiatal lány tollából
• aki tudni akarja hogy élte meg egy fiatal a második világháborút
• ha netalántán az egyik felsorolt pont sem igaz rád

Köszönöm, hogy végig olvastad a könyvről született élményeimet és véleményemet! Remélem, felkeltette az érdeklődésedet ezt a különösen mindennapi és szokványosan rendkívüli könyv!

Ha igen, akkor kellemes olvasást és élethű élményeket kívánok hozzá! :)

Írta: Lajos Luca

A könyv beszerezhető itt.

A novellákat tartalmazó könyv egy igen ötletgazdag külsőbe lett belebújtatva. Bár témájukat tekintve inkább anekdotákra és humoros történetekre különítené el az ember az olvasottakat, az író azonban nem elégszik meg a hétköznapival, hanem csavar rajta egyet. Már a címmel felkészíti az olvasót valami különlegesre, azonban csak a tartalomjegyzék tájékán esik le a tantusz. Ez tényleg vacsora lesz, hiszen étlap ötlik a szemünk elé.

Ha kényelmesen elhelyezkedtünk a vacsorához, akkor két előétel közül választhatunk. Meztéblábas emlékek és A Kúltúr. Az író átszellemülve adja vissza a múlt cselekményeit, a falusi élet tyúkól szagú napjait, a lassan csordogáló időt, s az egymásnak köszönő embereket. Sokunk számára ismerősek lesznek a humorral vegyített leírások, az utca, az illatok, az állatok és maga a kor. Ha belegondolunk, hogy a mai rohanó világban mennyi mindent szeretnénk megcsinálni, amelyek közül alig jut valamire idő, könnyen megeshet, hogy visszasírjuk a fejünk felett elszáguldott éveket.

Az előétel megtölti az olvasót valamiféle lágyan felbuggyanó szeretettel, ami szép fokozatos végigkúszik a talpunktól kezdve a hajunk száláig (na jó, némelyek esetében a fejük tetejéig).

Miután az olvasó kellemesen falatozgatott a múlt asztaláról, laza mozdulattal leszedik előle a terítőt és valami újat, valami vagányt helyeznek elé. A főételek, ahogy az egy étteremben is lenni szokott, elfoglalják a könyv legnagyobb részét. Itt találkozol a címadó novellával, amit csak akkor ajánlok elolvasni, ha éppen jól vagy lakva, ugyanis szó szerinti egy olasz étteremről szól, amit a szájban történő ízrobbanások kísérnek. Korgó gyomorral tényleg nem ajánlott!

Ezután megismerkedhetünk a három majom történetével, a nem hall, nem lát, nem beszél világnézet alapjaival. Ha tovább lapozunk, segíthetünk a szomszédoknak elfogni egy tolvajt, akiről később kiderül, hogy éppen a saját földjén jutott eszébe lámpafénynél kóborolni. Természetesen a nevén levő kertjében, de akinek nem jut házőrző kutya, annak még mindig jól jöhetnek az ilyen szemfüles szomszédok.

Ezután egy csipetnyi romantika következik, és egy kis Nagykanizsai városnézés, majd a háziasszonyok kedvence, a takarítás.

Főételről főételre falatozunk, csipegetünk a finomságok közül. Egyik sem túl hoszú, nem fogja semmi megülni a gyomrunkat, ráadásul a választék is dícsérendő. Vannak lassabban emészthető falatok, vannak humoros ízűek, s vannak savanykásak is, amik még egy-egy könnycseppet is kifacsarnak belőlünk.

Belesünk az IKEA-ba, ahol nyomon követhetjük a 32 darab szekrény rejtélyes sétáját. Az írónő elmondása alapján jól bezabálunk egy kínaiban. Szó mi szó, a történetek csak gyűlnek, a hasunk már fáj a nevetéstől, úgyhogy aki kíváncsi a többi főételre, annak ajánlom, hogy rendelje meg ezt a vacsorát.

Most már dugig a has, csak a szemünk kíván tovább falatozni, s alig tudunk dönteni a desszertek közül. Mert valljuk be, az éttermekbe a desszertért megy az ember. Hat féle édesség közül választhatunk, s mind a hat tisztességesen zárja a kötetet. Személyes kedvencem a (sajttorta).

”Hogyan védekezzünk a betörés ellen?’. Na, ott olyanokat kacagtam, hogy nem bírtam tovább visszatartani az étlap mellé rendelt frissítőmet. Ahogy az írónő is megmondja a tutit: „személyes birtokunk csak akkor van biztonságban, ha nincs is ilyenünk…”.

Erről eszembe jutott szegény apósom, akihez betörtek és elvitték az újonnan vásárolt 52 colos tévéjét, azonban a méregdrága óragyűjteményét nem vették észre, úgyhogy kinek mi az érték... Ezzel ellentétben ez a könyv nyújt valami megfoghatatlant, valami kulturális feltöltődést, valami szellemi kikapcsolódást. Könnyed, de van mondanivalója, könnyen csúszik, de jóllakat, kecsesen a kezedbe illik, s részedet képezi. Minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, ami egy remek könyvet jellemezhet.

Bon apetit!

A cikket írta: Diana Soto

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.