Az édesanyám azt mondja, író vagyok. A párom is ezt mondja, és a barátaim is viccelődnek vele. A fiókjaim tömésig vannak szakadt blokkokkal és parkolójegyekkel, melyek hátulján ott éktelenkednek a legújabb bestseller első sorai. A gépem sem szégyenkezhet, ő is hűségesen tárolja a toplistás agyszüleményeimet. És hát ezek jók. Annak kell lenniük, hiszen az anyukám azt mondta. Meg a párom is. Valami mégis hiányzik.

Lássuk be, mi magyarok nem a szerénységünkről vagyunk ismertek. Legfőbb életcélunkká vált, hogy így vagy úgy - de inkább így, könyv formában -, nyomot hagyjunk magunk után. Egy kis darabkát a tökéletesen megéltnek hitt életünkből, vagy azokból a papírra vetett fantáziafoszlányokból, amelyek túllendítettek minket a nehéz napokon. Ennek meg is lett az eredménye: a tízmillió író országa lettünk. Úsznunk kellene a magyar kortárs írók könyveiben, mégis leragadtunk Márainál és Petőfinél. Pedig jött utánpótlás, nem is akármilyen. Hol vagytok, írók?

- Író vagy?

- Hát... izé, szóval írogatok, és hamarosan megjelenik az első könyvem. Bár még nincs sok olvasóm... Nem is tudom, szerintem még nem vagyok író.

Háborút lehetne indítani azzal a kérdéssel, hogy „Mi teszi íróvá az írót?”. Mindenki más állomásokon címkézi fel magát vagy társait. Szerintem az az író, aki egyszerűen csak ír. (...) Más kérdés, hogy jó-e vagy sem, ezt az olvasóközönség dönti el - válaszolta Robin O’Wrightly írónő. Talán ez az, amiért annyi önjelölt tollforgató sétál közöttünk, és amiért ez a séta csak a sarki boltig juttatja el őket. Az olvasóközönség a legmeghatározóbb szegmense a könyviparnak, ők a rendszer mozgatórugói. Egy történet akkor kel életre és válik igazivá, ha közönség elé kerül. (...) Ez egy kétoldalú dolog - nyilatkozta Renáta W. Müller.

És ilyenkor felmerül az emberben Leda D’Rasi kérdése: „Kevesebb-e ő azért, mert nem ismerik ezrek a nevét? Nem. Ha az irodalommal kel és fekszik, egy újabb rím az első gondolata, amikor felébred, és humoros skiccel szórakoztatja magát a buszon ülve, mindezek közben pedig elkötelezettebben műveli az irodalmat, mint az, aki sorban írja a történeteket, de csak azért, mert ez a szakmája és pénzkereseti forrása, akkor nem is kérdés, ki az író. Az, aki el nem tudja képzelni az életét írás nélkül és szíve a betűkért dobog.”

Mégis, van olyan hazai szerző, aki konkrétabb válasszal rendelkezik e kérdésről: A tehetség és a gyakorlás az, ami íróvá tesz valakit. (...) Egy könyv nem könyv - vélekedik erről Halász Emese. Az írónő szerint alapvető elvárás a nyelvtani tökéletesség, az írásra szánt idő, a különböző stílusokba való belekóstolás és egy fantasztikus ötlet.

Új név, új én

Nézz végig a könyvespolcodon, vagy egy könyvesbolt polcain! Hány magyar szerző könyve kap helyet? Nagyon kevés. Vagyis csak azt hiszed. Álarcban bár, de a hazai kortárs írók, költők alkotásai is egyre inkább fellelhetők. Az olvasók pedig értetlenkedve állnak e polcok előtt: Miért nem a saját nevén publikál? Hiszen írt egy könyvet!

Az írói álnév kérdése mindig is hatalmas vitát fog generálni bizonyos körökben. „Sokan vannak úgy vele, hogy az írói létüket valamilyen szinten el akarják határolni a mindennapi, civil életüktől. Egy álnév védelme alatt talán olyan dolgokat is ki merünk mondani, le merünk írni, amik miatt egyébként pirulnánk” - véli Renáta W. Müller. Egyrészt biztonságot nyújt a szerzőnek, lehetőséget, hogy olyan dolgokról írjon, amiért a közvetlen környezete esetleg megbélyegezné. Másrészt: ”ha egymás mellé tesznek két könyvet, egy magyart és egy külföldit ugyanabban a témában, hasonló stílusban írva, szinte biztos, hogy mindenki a külföldit fogja választani. Csakhogy így van ez külföldön is! Egy magyar név számukra kuriózum” - árnyalja a képet Halász Emese.

Kérlek, ne felejts el minket!

Megszületett a könyv, és igen, kézzelfoghatóvá vált. Egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy ki fizette a szerkesztőt, a korrektort, a grafikust, a satöbbit. Ott van, a tied. Egy probléma van csupán. Bármennyire is a gyermekünknek tekintjük, nem rendelkezik emberi tulajdonságokkal. Értsd ez alatt: nem fogja eladni magát. Itt köszön vissza a „Mi teszi íróvá az írót?” kérdés. Bele tudsz-e állni a tollforgató szerepébe, és kész vagy ennek megfelelően önmenedzselni magad? Ez pedig egy újabb kérdést szül: Milyen eszköz áll a szerző rendelkezésére az önmenedzseléshez?

Szerencsés és egyben szerencsétlen időszakban élünk. Az internet adta közlési szabadság és frekventáltság rengeteg lehetőséget ad a szerzők kezébe. (...) Bárki híres lehet valamennyire, főleg, ha rátalál a közönségére. (...) Folyamatosan jelen kell lenni az online világban azért, hogy ne felejtsenek el minket egy percre sem. (...) Ez állandó figyelmet, készültséget igényel - vélekedik erről Robin O’Wrightly.

Jó pár éve rendelkezünk internettel, sokszor mégsem vagyunk tisztában, hogy mit is takar az online világ. Internet, videómegosztó- és közösségi oldalak, szerzői csoportok, értékesítési platformok, ezek mind megreformálták a könyvkiadást. „Már nem vagyunk feltétlenül rászorulva a nagy kiadók jóindulatára.” (Renáta W. Müller)

Hozzávalók

A technológiai fejlődés számos eszközt adott a kezünkbe, mégis úgy ódzkodunk tőlük, mintha fekete mágiával kellene dolgoznunk. Jó néhány szerző azonban nem szeretne a közösségi média szerves részévé válni, mégis előszeretettel osztják meg a motivációs posztokat és a kutyás videókat.

„Szeretném, ha felkarolna egy kiadó, mégsem teszem láthatóvá az e-mailcímemet.”
„Szeretném, ha bővülne az olvasóközönségem, még sincs szerzői oldalam, csoportom.”
„Szeretném, ha megvennék a könyvemet, mégsem értékesítem egyetlen webshopban sem.”
És még folytathatnám azon mondatok sorát, ami mentén a hazai szerzők egy része egyengeti írói karrierét. Mi rejtőzhet e mögött? A komfortzóna? Tudáshiány? Az ismeretlentől való félelem? Pedig mindenki kezében ott vannak a szükséges eszközök: önmaguk és a technika. Ezekhez pedig elengedhetetlen a bátorság és a kreativitás.

„Az írónak szüksége van saját magára. A személyére, arcára, teljes testi valójára. Ismerek olyan írót, aki úgy képzeli el saját érvényesülését, hogy soha semmit nem mutat meg magából. Az jól látszik, hogy elképzelése teljes kudarc, ő pedig ámulva nézi, más miért tud jobb eredményeket elérni, mint ő, holott mindent ugyanúgy csinál, egyetlen dolgot leszámítva. Egyikük megmutatja magát, míg a másik a szisztematikus rejtőzködést választotta.” (Leda D’Rasi)

A mocskos anyagiak

Természetesen mindennek ára van, kár lenne tagadni. Meg lehet venni a sikerlistát, be lehet kerülni a kirakatba, pénzért. És valóban, hátszél nélkül piszok nehéz. Mégis, hogy várhatjuk el, hogy valaki pénzt invesztáljon belénk, a munkánkba, ha a kezdő lépéseket sem tesszük meg? Futni szeretnénk, amikor még fel sem álltunk. A szerzői oldalak fenntartása, a közösségi média felületeken történő kommunikáció mind ingyenes, ezek remek lehetőséget biztosítanak a bemutatkozásra, illetve egy tartós olvasói tábor kialakításához. A probléma ott kezdődik, amikor nem a pénz, hanem az elszántság hiányzik.

A kék és a piros sarok

„Két tábort lehet megkülönböztetni. Az egyik tábor, még ha civil foglalkozás mellett is, de komolyan gondolja írói létezését, jól méri fel, mire van szükség ahhoz, hogy a nevét megismerje az olvasóközönség, és aktívan tesz is azért, hogy írói munkássága látható legyen. A másik tábor vagy nem gondolja komolyan magát, mint író, és eleve nem is tervez semmit belefektetni neve megismertetésébe, vagy nem fordított időt arra, hogy megismerje a hazai viszonyokat, ezért gondolja úgy, hogy ha írt egy könyvet, onnantól kezdve minden megy magától. Tévedésben él, aztán, amikor látja elképzeléseit elhalványulni, egyszerűen feladja az egészet, és még azelőtt eltűnik a süllyesztőben, hogy ténylegesen megpróbált volna kiemelkedni a sok-sok író közül. Tény, hogy ma Magyarországon egy „átlag” író számára csak az önmenedzselés eszközei állnak rendelkezésre.” (Leda D’Rasi)

Könyvet megírni nehéz. Könyvet eladni még nehezebb. „Eszközből nincs hiány, csak nem mindegy, hogy mi a cél.” (Halász Emese) Tehát, mielőtt írásra adnánk a fejünket, egyetlen kérdést tegyünk fel magunknak: Író vagyok?