Ez most megint egy olyan könyvértékelés, amikor ülök a gép előtt, és azon gondolkodom, a történet melyik jellemzőjét ragadjam meg, melyikkel indítsam az értékelést, és honnan-hová haladjak. Mert szerencsére nem egy olyan könyvről beszélünk, ahol nincs semmi érték, semmi érdekesség, kiemelnivaló.

Talán azzal kezdeném, hogy engem attól függetlenül fogott meg a történet, hogy ha találomra kell levennem egy könyvet a polcról, egészen biztosan nem egy „maffiás, üldözős, de azért romantikus” regényre esik a választásom. Az utóbbi években őrült nagy rajongói tábort gyűjtött maga köré a „rosszfiú romantika”, de igazság szerint ezt a tábort én még mindig elég távolról szemlélem.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem olvastam már a zsánerben, hiszen szeretem feltérképezni, mások számára mi lehet vonzó adott könyvekben, de jellemezzünk engem úgy, mint olyan olvasót, aki racionálisan méri fel még azoknak a könyveknek is a belső értékét, amelyekhez egyébként nem köti olvasói szerelem.

Ezek alapján mondhatjuk, hogy nálam objektívebben kevesen ültek le olvasni A Védelmezőt. És mi lett a vége? Fél liter cola, egy zacskó perec és – szánom-bánom, de tényleg – egy kis dobozos Smarties. Piknik a kanapén kora délutántól estébe nyúlóan.

A történet egyébként viszonylag egyszerű, könnyen követhető, sőt, én már az első gyanús kérdésnél tudtam, ki lesz a bűnös (bocsánat, azt hiszem túl sok CSI-t nézek). Menekülésből, tűzharcból és ezáltal akcióból jut bőven – mondhatni ezt maga a zsáner is megköveteli - , de még így sincs benne olyan léptékű csavar, amitől az ember lánya átvetné magát a korláton a döbbenettől. Ettől függetlenül mégis működik a történet, és azt hiszem, ez két dolognak köszönhető.

Egyrészt a karakterek teszik annyira működőképessé. Mert nagyon jól össze vannak rakva, egyetemistaként és érettebb felnőttként is. Érezhetőek a különbségek, Renáta szépen hozzájuk adta azokat a bizonyos nehéz éveket, amelyek a megfontolt, komoly felnőtteket megkülönböztetik a kapkodó, forrófejű egyetemistától.

A másik dolog pedig, amit nagyon szerettem a könyvben, és vitte a hátán az egészet, az írói stílus. Mert az annyira laza, vagány, a leírásoktól kezdve egészen a párbeszédekig, hogy az egyes sorok csak lökik tovább az olvasó szemét, és miközben egyik oldalt falja a másik után, ráeszmél, hogy a könyvben évek teltek el, ő pedig igencsak jól szórakozik. Ellazul, mosolyog, nevet (és falja azt a nyavalyás perecet).

Ez az, amit sok író kínkeservvel sem tud elérni, az írónő azonban látszólag könnyedén hozta ezt a könyv elejétől a végéig, egyetlen döccenő nélkül, mert én sehol nem éreztem váltást, nem tűnt fel, hogy ez a fajta könnyedség bárhol csorbát szenvedett volna. Ha van valami, amiért nem kell gondolkodnom, hogy egy következő könyvét is elolvassam-e, az ez a fajta könnyed vagányság.

A könyv azt adja, amit egy hasonló stílusú könyvnek adnia kell. Szórakozást, kikapcsolódást, romantikát, némi erotikát, és villámgyorsan tovasuhanó órákat, amikbe azért elég sok dolog belefér: múlt, jelen, egyetemi szerelem, nagy csalódás, félreértés, családi titkok, egymásra találás, helyzet tisztázás, zajos menekülés és veszett keresés a szemét merénylő után. Ja és persze happy end, ezúttal teljesen és visszavonhatatlanul.

Jelentem, nekem ez a könyv nagyon is jól esett!

A könyv végeztével elégedetten ültem tovább a kanapén és magamban elmélkedtem. Ilyenkor végigfuttatom fejemben azokat a szerzőket, akik itthon hasonló zsánerben munkálkodnak. Ismerem a hazai könyvfelhozatalt, hiszen szorgalmasan falom a kortárs magyar szerzők munkáit, így Renáta könyvét azonnal elhelyeztem az általam eddig olvasott történetek sorában.

Én ezt szoktam tenni, egyfajta rangsort állítok fel, de azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Hiszen, ha olvasunk egy könyvet, ösztönösen összehasonlítjuk azokkal, amelyekhez előtte már volt szerencsénk. Aki pedig sokat olvas, annak bőven van rálátása írókra, történetekre, karakterekre, és az is igaz, hogy minél több könyv fordult már meg az ember keze között, annál szúrósabb szemmel méri fel a minőséget, és találja meg az esetleges hibákat.

Nem tudom, talán azért, mert lassan a csapból is ugyanazok a nevek folynak, de azon gondolkodtam, miért van az, hogy valakit a legjobbnak kiáltanak ki egy adott zsánerben, miközben még viszonylag ismeretlen írók is tudnak olyat írni, amivel összehasonlítva a „Nr.1.” könyvét, bizony nem látni azt a szíven ütő különbséget, amitől a legjobb visszavonhatatlanul és örökkön- örökké a legjobb lenne.

Hölgyek, és Urak, azt kell mondjam, egy olyan könyvbe – és vele együtt szerzőbe – botlottam, akit nyugodt szívvel tudok ajánlani, ha hazai írótól szeretnétek „romantikus-erotikus-rosszfiús” könyvet olvasni. Mert vezetheti valaki az eladási listákat, állhat az ő neve mellett olyan nyomtatási példányszám, hogy a szemünk nem tudja felfogni a sok nullát, de még ezek együttesen sem garantálják azt, hogy más nem tud olyat, ha nem épp jobbat írni, mint ő.

Renáta W. Müller Védelmezője ugyanis – és ez itt már a végszó! - nekem jobban tetszett, mint Magyarország toplistás írónőjének könyvei. Ennél a mondatnál szinte hallani vélem, hogy hördül fel a rajongók hada a döbbenettől, és kezdi el gyűjteni az alapanyagot a nyilvános kövezéshez, de az én véleményem ez, kéretik tehát elfogadni. Lebeszélni senkit nem akarok róla, egyszerűen csak ki merem mondani, miszerint, ha ez a zsáner a kedvencetek, adjatok esélyt másnak is a hazai írók körében. Igazi gyöngyszemekre fogtok találni, köztük elsőként is Renáta W. Müllerre!

És ki tudja? Lehet, hogy a ti képzeletbeli dobogótok addigi állása is átrendeződik majd... 

A könyvet megtaláljátok a KönyvMogul.hu webáruház kínálatában!

Írta: Nyíri Abigél