Hogy is van az a dolog a töltött káposztával? Hogy felmelegítve csak az jó? Vagy még az sem? Nem emlékszem pontosan, hogy hangzik ez a szólás, de a mondandója lényegére igen: új dolgok, oké; régi dolgok újra húzva, nem oké.

A mai világban sok mindenre lehet ezt a filozófiát alkalmazni: kapcsolatokra, remake filmekre, és igen, átdolgozott könyvekre is. Halkan megjegyezném, hogy én nem értek ezzel egyet. Értem, miért mondják, de nem hiszem, hogy ezt csak ilyen egyszerűen el lehetne rendezni azzal, hogy az eredeti jó, a felújított meg az ördögtől való. Véleményem szerint ez soktényezős dolog. Hiszek abban, hogy a régebben kiadott könyvekben az évek során a szerző – mivel változik és fejlődik – megláthatja azokat a gyerekbetegségeket, amelyeket az új kiadással kiküszöbölhet és a saját szájíze szerint tökéletesítheti a művet. Szíve joga. És ugyanígy a szerző azt is megteheti, hogy egy réges-régi művet – jelen esetben 30 éveset – leporol, és a régi váz alapjaira felépít valami teljesen újat. Tudom, sokan nem értenek ezzel egyet, mert ragaszkodnak az „eredeti az igazi” gondolathoz, de mindenkit arra kérek, adjon egy esélyt Az első Lovasnak. Mert megérdemli!

Szóval elég erősen tartja magát ez a nézet, és ki tudja, talán épp ezért volt bátor dolog, hogy Mason Murray úgy döntött, hozzányúl egy régi könyvéhez, és újra az olvasók elé tárja azt. Az eredeti történet 1994-ben látott napvilágot Elátkozottak városa címen.

Nos, én egyszerre vagyok szerencsés ember, és roppant alapos is. Ezért ez az értékelés nem egyszerűen abból fakad, hogy olvastam Az első lovast, és leírom, amit tapasztaltam. Hozzákapcsolódik az a tény is, miszerint az Elátkozottak városát is volt szerencsém olvasni, így első kézből tudok referálni nemcsak az új történetről, de arról is, hogyan sikerült Masonnek a régi történetet újraalkotni és felvértezni a mai kor követelményeinek megfelelő tulajdonságokkal. Mert ez fontos! Egy ilyen időugrással átdolgozott könyvnél minden apróságra figyelni kell, ami nagyon, nagyon nehéz. Éppen ezért rengeteg hibalehetőséget rejt magában.

Erről egyébként sokat lehetne írni, felsorolhatnék minden apró pontot, amit a könyvnek sikerült megugrania, viszont egy a lényeg, és erre szeretném a hangsúlyt fektetni: Mason Murray megcsinálta!

A történet több szálon fut, mégis jól követhető, és a különböző nézőpontkaraktereken keresztül szépen belelátunk a szereplők gondolatvilágába. És micsoda gondolatokat kapunk! Ugyanúgy ott lehetünk egy titkos intézményből szabadult ádáz gyilkos agyában, ahogy egy korosodó vidéki férfiéban is, aki olthatatlan lángra lobban egy huszonéves pultoslány iránt. Egy magánnyomozó-író szemén át is látjuk a világot, miközben ott lehetünk egy áldozat fejében is, aki számára nincs kegyelem. Ez a sokaság pedig azt kell mondjam, hogy gyönyörködtet! Egyébként nem csak a főbb karakterek kaptak nézőpont szerepet, hanem egy-egy mellékszereplő is (akár olyan is, akinek csak egy ilyen fejezet jutott), ami roppant változatossá teszi az eseményeket.

A több cselekményszál nagyon jól működik, Mason mesterien váltogatja őket. Nemhogy nem bonyolítja túl a történetet, mint inkább kifutópályára állítja azt. Úgy lavírozik a szálak és karakterek között, hogy a könyv szó szerint letehetetlenné válik, mert az olvasó mindig kap valamit, ami előre viszi a történetet. Vagyis szuper a ritmus, az események sodornak magukkal, és minden egyes fejezetben jut valami érdekesség, legyen az izgalmas esemény vagy fontos információ. Így haladunk a történet végéig, ahol is az addig fonogatott szálak gyönyörűen összeérnek, csodás mintát alkotnak, és eljutunk a végkifejletig, ami a bibliából származó felütéssel megadja a végső lökést a misztériumnak. Egyúttal meg is kapjuk a magyarázatunkat a címre vonatkozóan…

Mason Murray-től olvastam már néhány történetet, és tudjátok mi fogott meg ebben a könyvben igazán? Hogy olyan, mintha most, egy 30 évvel ezelőtti sztori átdolgozása során engedte volna magát úgy igazán szabadjára. A könyv írásmódja elejétől a végéig ugyanolyan könnyednek tűnt, ami azt a hatást keltette számomra, hogy a szerző igazán jól érezte magát írás közben. Ez volt az igazi közege és ez minden soron érezhető is volt. Ráadásul nem kímélt senkit és semmit. Úgy hullottak a karakterek, ahogy ősszel a levél pereg a fáról a legkisebb fuvallatra is. A könyv egy pontján eljutottam oda, hogy ha felbukkant egy új szereplő, már keresztet is vetettem rá, mert az addigiakból tudtam: neked, haver ennyi volt. És mit imádtam még? Hogy nem válogatott. Felvezetett egy szerethető, izgalmas karaktert, az események előrehaladtával elvetette egy pozitív végkifejlet lehetőségét is a részére, az olvasó titokban már arra gondolt, ez lesz a „happy-end” szál a történetben, aztán bumm, szemrebbenés nélkül kinyírta őt is (csúnyán!), kegyetlen hirtelenséggel szakítva meg az elhintett pozitívumot.

Őszinte leszek. Imádtam ezt a kegyetlenséget! Imádtam, mert úgy éreztem, hogy ez az! Így kell thrillert írni, így kell az izgalmas misztikumot véres valósággal felkenni és tálalni az olvasónak.

Számomra ez a könyv és Mason belefektetett munkája a bizonyíték arra, hogy igazam volt. Ez az átdolgozós dolog nem csupán fekete vagy fehér. Millió szín van ott és minden attól függ, ki csinálja és hogyan. Az első lovas pedig mondhatni, hibátlanra sikerült.

Jöjjön a végső következtetésem, ami egyúttal egy üzenet is lenne a szerző felé: Ide nekünk még a felmelegített káposztákból, Mason! Melegíts, amennyit csak tudsz, mert ha így hozol át a jelen korba 30 évvel ezelőtti sztorikat, akkor vagyunk itt néhányan, akik még nem laktunk jól!

Aki szívesen elolvasná a könyvet, hogy maga alkosson véleményt róla, az meg tudja rendelni a shop.konyvmogul.hu webáruházból.

Írta: Nyíri Abigél