Sokat hallottam már a #Wetooról, ezért úgy éreztem, eljött az idő, hogy a saját szememmel térképezzem fel a könyvet. A kötet egyébként nem csak a regényt tartalmazza, mert a #Wetoon kívül egy novella, illetve a #Wetoo2 előzetese is helyet kapott benne, én azonban – engedelmetekkel – ebben az értékelésben most csak a kisregényre koncentrálok, és az arról alkotott véleményemet vetem – digitálisan – papírra.

Rövid történetről – mindössze 115 oldal – beszélünk, azonban ez a kevéske oldalszám elég volt Robin O’Wrightlynak, hogy több szempontból is a határokkal játsszon, és olyan témát feszegessen, ami – bár napjainkban hatványozottan van jelen, sajnos azonban – nem a mai kor szüleménye, nem olyan jelenség, amit a modernizáció hozott magával.

Szexuális ragadozók szabadlábon, vagyon nyújtotta sérthetetlenség, az áldozatok kiszolgáltatottsága, ügyek eltusolása, hatóságok megvesztegethetősége, testi-lelki megaláztatások, szégyenérzet generálta hallgatás, háborgó igazságérzet. 

Elég sokáig tudnám még folytatni a sort, de azt hiszem, ennyiből is érthető, mi mindent sűrít magába a történet. 

Ez a téma nem újdonság, épp ellenkezőleg. Ősidők óta itt van közöttünk. Csak elfedve. Nem is kicsit. Ezeket a dolgokat ugyanis nem egyszerű szőnyeg alá söpréssel tették láthatatlanná. Sokkal inkább elföldeléssel. Az áldozatok hangjának elföldelésével, a mocskos eszközök egész tárházát felsorakoztatva: pénz, zsarolás, megfélemlítés.

Az utóbbi években egyre többen léptek a nyilvánosság elé, kimondva a sokáig elhallgatott igazságot: „Velem is megtörtént!” Hallatták a hangjukat, elmesélték történetüket, és még ha évekkel később is, de kérték a törvény erejét, a bűnösök számonkérését.

De mi történik, ha a törvényes út zárva van?

Robin regénye egy olyan nő története, aki hiába keresi saját igazát, hiába tesz lépéseket, hogy sérelmeire gyógyírt találjon. Miközben a körülötte lévők, és a hatóságok érdektelenségének súlya alatt testileg, lelkileg, egzisztenciálisan a padlóra zuhan, úgy érkezik egyre közelebb ahhoz a ponthoz is, amikor úgy érzi, igenis megérdemli az igazságot. Bármilyen módszerrel éri is el, jár neki a tudat, hogy a bűnös(ök) megkapták az őket megillető büntetést. Hiszen ő semmi rosszat nem tett, mégis bűnhődik, sérül, porrá lesz, míg az, aki valóban bűnöző, áldozataira gondolatot sem fecsérelve éli világát.

Itt lép a képbe – és kap főszerepet – egy olyan tényező, amit a mindennapi élet, de főleg a hatóságok egy legyintéssel elintéznek: az áldozat igazságérzete, ami érdekes dolog. Megfoghatatlan, nehezen definiálható, mégis rohadt kínokat okoz, romba dönt, az őrületbe kerget.

Mondják, aki önbíráskodásra vetemedik, maga sem jobb annál, mint aki a tényleges bűntényt elkövette, de aki ezt a véleményt hangoztatja, biztosan nem került még olyan helyzetbe, ahol semmi más kiutat nem látott, csak azt, ha saját kezébe veszi az irányítást.

Connie V. Marshall eljutott arra a pontra. Átgondolta, mit- miért tesz, számolt a következményekkel, és mindent vállalt. Szembe néz a törvény erejével, vagy akár saját halálával is. Számára egy a lényeg. Bármelyiknek jön is el az ideje, azzal a megnyugtató tudattal fogadja el, hogy nem hagyta magát. Igazságot szolgáltatott, még akkor is, ha azt, amit ő igazságnak hív, mások elmebeteg ámokfutásnak nevezik.

Nehéz szituáció, hiszen az olvasó ösztönösen valamelyik oldalra áll, ha bűn és bűnüldöző csap össze egy könyvben. A legnehezebb azonban az, hogy amikor a könyv végére érve Connie a rácsok mögül immár teljes nyugalommal tekint ránk, az olvasó – ez esetben én – etikai dilemma nélkül, tiszta szívéből mondja egy gyilkosra: Neki volt igaza!

A történetet most Connie szemszögéből, az ő szerepére fókuszálva elemeztem ki, miközben, aki olvasta a könyvet, joggal vághatja a képembe egy másik szereplő elhanyagolását. Igen, volt. Shauni, a nyomozónő oldalszálon futó története, aki bár szintén megjárta a maga poklát, számomra valahogy mégis elhalványult Connie mellett. Nekem az ő lelki viharai, érzelmei, tettei jelentették a vezérfonalat. Ő gondolkodtatott el.

Az írónő tehát megrázó témához nyúlt, ami nagy bátorságra vall. És talán éppen ezért piszkál az érzés, hogy méltatlanul sebesen járta körbe és zárta le azt. Ha a teljes történetet nézzük, olyan kevés ez a 115 oldal. Kevés ahhoz, hogy az igazi mélységeket, az őket megillető komolysággal járhassuk körbe. Kevés ahhoz, hogy ne csak Connie, de Shauni karaktere is elfoglalja az őt megillető helyet. Csattanót ugyan kapunk a végén, de minden esemény olyan gyorsan történik. Fénysebességgel kerülnek helyükre a kis darabkák, áll össze a teljes kép. A történet, és a szereplők is megérdemelték volna, hogy szélesebb teret kapjanak a kiteljesedésre. Mert ebben a történetben, a tragédiákban, a lelki nyomorban, sokkal, de sokkal több van röpke 115 oldalnál.

A lezárással kapcsolatban pedig csak annyit, hogy a szó minden értelmében evilági. Kiábrándító. Elkeserítő. Egy részről csurran­-cseppen némi happy end, épp csak annyi, hogy ne veszítsük el az élet igazságosságába vetett hitünket. Ez azonban nem feledteti a valóságot. Hogy azt a nőt, aki megjárta a poklok poklát, akit saját kétségbeesése a létező legbrutálisabb tettre ösztökélt, az a rendszer fogja elítélni, akinél a saját ügyében bezzeg nem talált segítségre.

A történet végén csak egy kérdésem maradt. Már a könyvekben sem lelhetnek igazságra az áldozatok? 

Utolsó mondataimban a témaválasztásért tiszteletem fejezem ki Robin O’Wrightlynak, és kérem az írónőt, ha egy mód van rá, egy esetleges újranyomtatásnál fontolja meg a történet kibővítését, illetve azt, hogy Connie sorsát valamilyen csavarral mégis tegye jobbá.

Kell a remény, hogy van igazság. Ha máshol nem is, legalább a könyvek lapjain.

A könyvet megtaláljátok a KönyvMogul.hu webáruházban.

Írta: Nyíri Abigél