Igen, tudom, hogy mindig azt mondom, szeretem, ha egy könyv befurakodik az agyamba, újat mutat, figyelni kell, és megmozgat az összetettségével. Ez mind igaz, ugyanakkor az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy időnként én is elfáradok az „agyalásban”. Kivétel erősíti a szabályt. És mi erősíti jobban? Ha mindjárt két kivételt dobok be a kalapba. Azt is szoktam ugyanis mondani, hogy nem vagyok az a romantikától túlfűtött olvasó, szóval hiába tudom, hogy kicsiny hazánkban a romantikus/erotikus irodalom vezeti az eladási sikerlistákat, az viszont hétszentség, hogy nem az én romantika-zsáner habzsolásom juttatta oda ezeket a könyveket.

Az viszont, hogy nem vagyok nagy romantika-fan, nem azt jelenti, hogy ki nem állhatom a zsánert, egyszerűen csak kell egyfajta hangulat ahhoz, hogy ilyesmit olvassak. Így törnek maguknak utat a kivételek, és amikor a Könyvhét és a Jó éjszakát, Mád! rendezvények után hazaértem (bár a „hazaájultam” jobban leírja a történteket), és adtam magamnak néhány nap pihenőt, a dög melegben a kanapén tespedve arra jutottam: jöjjön, aminek jönnie kell! Olvassunk könnyed romantikát.

Rögtön két könyv is a kezembe akadt, gondoltam tovább kitart és így több pihenés jut nekem. Az egyik egy tavaly megjelent könyv volt, ami mostanáig ücsörgött a polcomon, várva a pillanatot, amikor megfelelő hangulatba kerülök. A másik egy friss megjelenés volt, az idei Könyvhét „gyermeke”, ami viszont kettejüket összekötötte, az a tény, miszerint ők ketten egy trilógia első és második részét alkotják. Egy magyar írónő, Fejes Enikő Feltételes Szerelem sorozatának tagjai. Feltételes szerelem (1) és Nyughatatlan szerelem (2).

Úgy voltam vele, hogy oké, pihenésként ide nekem egy kis szerelmet, lássuk, mi sül ki belőle. Ahogy azt kell, elő is készültem, minden olyasmit magam köré gyűjtöttem, ami elősegítette a tartós kanapén maradásomat: jegestea, csoki, dinnye (Kéretik szó nélkül hagyni a fura gusztusomat. Köszönöm szépen!).

Na szóval a lényeg, hogy ebből a manőverből egy kiadós, 2 napos olvasás-maraton keveredett, ami úgy hatott rám, mint egy frissítő fuvallat. Mert ha túl sok a nyüzsgés, ha az ember túlfeszíti a húrt, és átlép egy határt fizikailag és mentálisan is, akkor időt kell adni a regenerálódásra. Erre pedig tökéletes volt ez a két könyv.

Kezdjük mindjárt a borítókkal, mert a borító, a látványvilág fontos. A romantikus/erotikus könyveknél egyébként a borítóval kapcsolatban van egy szokásom: egy pont mínusszal indul az, ami félmeztelenül összesimuló párocska képével próbálja eladni magát. Annyi ilyen van. Tök egyformák, egymás picit módosított másaiként tömegével hevernek a boltok polcain, és ebből kiindulva számomra végtelenül sablonosnak. Ezekhez képest határozottan üdítő volt ennek a két könyvnek a borítója, amelyek csak sejtettek (nem öncélúan meztelenkedtek). Mármint érzelmeket. Nem testeket. Minő változatosság!

A kellemes sötétkék alapból egy egymáshoz simuló pár arca sejlett fel meghitt megvilágításban. Az egyik borítón, mintha a női karakter súgna valamit a férfi fülébe, míg a másikon a nő érzelmes pillantással tekint fel a férfira, aki viszont úgy tűnik, a nő ajkait figyeli. Számomra úgy tűnt, egy csók előszobájában kapták őket lencsevégre. És tudjátok mit? Ezek a képek százszor, ezerszer többet mondanak el, mint egy meztelen felsőtest, ahol számolhatjuk a kockákat.

Egymás mellé tettem a két könyvet, és ahogy néztem őket, arra gondoltam: de jó lenne, visszahozni a könyvek piacára ezt a stílust! Mert a borítók egyre többet mutatnak. De tényleg a pucérsággal kell letenni a védjegyet? (Lehet később erről írok majd egy bejegyzést, mert a téma megér egy "misét".)

Szóval a borító alapján az olvasás előtt kialakult bennem egy kedvező kép a könyvről, mert úgy gondoltam, ha a szerző ilyen finomlelkű a borítóval kapcsolatban, akkor talán a történetben is kapok valamit, ami másabb a mostani modern „kemény” romantikánál.

Picit a történetről (nem fogok nagyon spoilerezni, ne aggódjatok!): Adott egy magyar lány, Netti, aki pszichológiai tanulmányok után Firenzébe megy, hogy jelentkezzen egy nevelőnői állásra egy speciális igényű kislány mellé, aki az édesanyja elvesztésének traumájától szenved. Az édesapa Nicolas, aki egyszerre próbál helytállni üzletemberként és édesapaként. Innen indultunk, és ebből az alapszituációból haladtunk tovább, hogy aztán jó sok minden álljon előttünk a két kötet alatt. Féltékenységtől begőzölt barátnő; az ébredő érzelmekkel folytatott harc; idióta helyzetek, amikbe a szereplők sodorják magukat; félreértések; parázs viták; emberrablás, gyilkossági kísérlet. De azért jó dolgok is várnak ránk: cuki egymásra találás; mély beszélgetések; kompromisszumok; családi kötelék; házasság és gyermekáldás.

Mindezt a sokaságot elképesztő széplelkűséggel tálalta az írónő. Igen, széplelkűséggel. És ez tetszett a történetben a legjobban. Az, hogy igazi klasszikus, régivágású érzelmeket adott át, szép szavakkal, mély átéléssel. Jó, persze tudom, hogy a szerelem már önmagában „régivágású”, de szerelem és szerelem között igenis nagy különbség van attól függően, ki-hogy adja át. Manapság a romantikus könyvek kaptak egyfajta "modern" fennhangot, ami az esetek nagyrészében minden, csak nem széplelkű. (Ez is megérne egy cikket!) A lényeg, hogy nagyon, nagyon rég olvastam utoljára olyan könyvet, amiben ennyire azt éreztem volna, hogy a szerző nem a jelenkor szokásainak akar megfelelni, hanem saját magának. Hogy minden, amit leír, és ahogyan leírja, az azért van úgy, ahogy, mert ő maga érez azon a módon. Ő maga ennyire széplelkű és érzelmes.

Oké, oké, persze most vissza lehetne utalni az előző felsorolásomra, ahol még a gyilkosság és az emberrablás is helyet kapott, és fel lehetne tenni a kérdést, hogy „mondd már, ezt hogy lehet széplelkűen előadni?” Az én válaszom meg erre úgy hangzik, hogy „nem tudom, hogy lehet, de Enikő megcsinálta és kész.”

És tudjátok mi tetszett még? Az életszerűsége. A szereplők érzelmi kiszolgáltatottsága, esendősége. Mert a kapcsolatok tényleg ilyen rohadt zűrösek - bár azért az kívánatos, hogy az emberrablás meg a gyilkossági kísérlet kimaradjon a sorból -, tényleg így működnek a dolgok. Vannak mindenlébenkanál barátaink; rosszakaróink, akiknek nem tetszik a pofánk, és ezért minden vágyuk, hogy bekavarjanak. Időnként előfordul, hogy olyan tetszik meg, aki „tiltott terület.” Harcolni is szoktunk az érzelmeinkkel, néha kockázatot vállalunk, máskor az elbújást választjuk; és igen, idióta helyzetekbe sodorjuk magunkat az érzelmeinknek köszönhetően. Dacolunk és rejtegetünk dolgokat; makacsok vagyunk, mert mi jobban tudjuk. Próbálunk kommunikálni, ami vagy így sül el, vagy úgy.

Ilyen az élet.

A két kötet az életszerűségben és a széplelkűségben nagy hasonlóságot mutat, de abban különbözik, hogy fejezte be őket az írónő. Vagyis jobban mondva abban, hogyan kapcsolta össze őket. Az első rész, a Feltételes szerelem pozitív felütéssel zárult le. Az már akkor is biztos volt, hogy érkezik a folytatás, és ez alapján akár azt is hihettük volna, hogy a második rész csupa öröm és boldogság lesz. Megsúgom, hogy az írónő nem vattacukorfelhőre ültette fel a szereplőit, ráadásul egy igencsak ígéretes végszóval zárta le a második részt. Egy olyan feszültségkeltő jelenettel, amivel bebiztosította, hogy a harmadik résszel kapcsolatban nem jut az olvasó eszébe a csöpögős sziruposság.

Véleményem lezárásaként azt mondom, hogy a kötetek megadták azt, amire szükségem volt. Könnyedek voltak és segítették megpihentetni munkától megfáradt agytekervényeimet és testemet. Mivel a második rész alig néhány hete, a Könyvhéten jelent meg, ezért úgy gondolom, a harmadik részre még várnunk kell egy kicsit, de én kíváncsi vagyok, hogy az írónő hova futtatja ki Netti és Nicolas történetét.

Ti is szeretnétek megismerni ennek a párosnak a történetét? Mindkét kötetet megtaláljátok a shop.konyvmogul.hu webáruházban!

Írta: Nyíri Abigél