Annyiféleképpen lehetne mesélni az írás folyamatáról. Ahány szerző, annyi érzés, élmény, tapasztalat. Van, aki visszafogottabb, van, aki harsányabb, hiszen nagyon különbözően dolgozzuk fel a tényt: mások vagyunk. A mi esetünkben ez azt jelenti, van a fejünkben egy félreeső zug, amiben a létezésünk eseményeit dolgozzuk fel egyedi formában. Úgy is el lehet képzelni, mint egy kis termelőüzemet, s ha valaki emlékszik arra a régi Coca Cola reklámra, amiben egy automata belsejének mozgalmas és mesebeli életét mutatták be, (avagy, hogyan is kerül a kezünkbe a kis flakon) akkor nagyjából már sejti, mire akarok kilyukadni.

A napjaink többnyire ugyanúgy telnek, mint a legtöbb embernek, mégis pillanatok alatt átváltozunk a másik önmagunkká, ha elkap az alkotói kedv. Olyankor nem számít semmi más, mert egyféle ihlet általában csak egyszer talál meg minket, és azt nem szabad elszalasztani. Az olyan, mintha kihagynánk a csókot, amikor egy vágyakozó ajak éppen felénk tart, és azt tuti, hogy sosem bocsátjuk meg magunknak. Szóval, ha a múzsa homlokon csókol minket az elképesztően mámorító érzés és egyben rettenetesen ijesztő is, hogy mi minden kavarog bennünk valójában.

Az a kis zug alapvetően mindenki fejében megtalálható. Úgy hívják, fantázia. Minden gyermek veleszületett adottsága. Ők jól ismerik azt a csodálatos világot, amiben bárkiből lehet hős vitéz, szépséges hercegnő, vagy bármilyen kacsalábon forgó, narancssárga tüllszoknyás tűzokádó sárkány, mert a képzeletünkben épp az a szép, hogy akármi lehetséges. Az idő múlásával ez megszürkül, messzire sodródik és elé kúszik a valóság a szúrós csápjaival. A lelked mélyén te is arra vágysz, hogy felnőttként is képes legyél elképzelni valami eszményit. Mind azt akarjuk, hogy ez ne legyen bűn, ne legyen megvetendő, s kicsivel boldogabbá válhassunk általa. Bár én is felnőtt vagyok már, mégis az a véleményem, sosem szabadna elveszítenünk a fantáziánknak azt a gyermekien felszabadító részét. A varázslatnak életünk végéig kellene tartania, és akkor talán az emberek is másként állnának egymáshoz. Kisgyermekként nincsenek elvárások, előítéletek, rosszindulat, csak tisztaság és a még tisztább szeretet. Ha ez a kincs elég lenne nekünk az élethez, sokkal jobb világban élnénk.

Egy író abban különleges, hogy ő nem hagyta el útközben azt az ajándékot, amit születésekor kapott. Élénk fantáziával halad az úton, amit mások szürke fellegekkel a fejük felett járnak, és nem hajlandók észrevenni mögötte a szivárványt. Megtartotta és hordozza, bár a valóság őt sem kíméli: a csoda a fejében idősebb korára abba a kis zugba bújik, és csak alkalmanként ad hírt magáról. Hol hosszabb, hol rövidebb időre mászik elő, s hol kisebb, hol nagyobb, kövérebb, színesebb szirmú virágokat bont. Az írásom lényege jelen esetben a pillanat, amikor színre lép. Az a váratlan helyzet, amikor felkészületlenül ér minket az ihlet, miután már elhittük: soha többé nem fogunk írni egy sort sem. Az alkotómunka sajnos hullámzó, és persze a lehető legszélsőségesebb értelemben. Olyan mélyre tudunk süllyedni az elkeseredésben, hogy ahhoz már kevés a kedvenc csokoládénk, vagy anyánk kedves mosolya és simogató keze. Mi sosem akarunk a mámorító érzés nélkül élni, hogy mások vagyunk. Mindig kell nekünk. Úgy akarjuk, mint a sivatagban kóborló a folyadékot. Ez a drogunk, az anyag, aminek hiányában megkattanunk. Epekedve várjuk a megváltást, és amikor megtörténik… Na, abban a pillanatban jobb, ha nem lát senki. Az az isteni megvilágosodás, az a felismerés, hogy akkora fordulatot, olyan durva cselt fogsz bedobni a történetbe, amitől leszakad a mennyezet és leesik az olvasó álla, kihozza az emberből a legőrültebb énjét. Erre céloztam, amikor azt írtam, valaki visszafogottabb, valaki… khmm, nos… nem. Én például határozottan az utóbbi csapatba tartozom. Ha fejbe kólint az ötlet, és valaki akkor épp jelen van, az ég kegyelmezzen neki. Ha jól ismer, nem fog meglepődni, de ha még nem annyira, valószínűleg átértékeli a kapcsolatunkat, amennyiben ez már nem fér bele az emberekről alkotott képébe. Ez ugyan sajnálatos dolog, mert számomra minden szeretett személy fontos, de megváltozni senki kedvéért nem fogok.

Videóra venni sajnos nem tudom, hiszen ez többnyire vissza nem térő alkalom, és megismételhetetlen, de szemléltető példaként azt a történetet (vagy legendát) hoznám fel, amit az iskolából mindenkinek ismernie kell. Emlékeztek fizika óráról Archimédész fürdős jelenetére? Tudjátok, az a bizonyos „Minden vízbe mártott test súlyából annyit veszt…” mantra, amit már a mókás sztori miatt is könnyebb volt megjegyezni a többi törvénynél. Ez persze nem jelenti azt, hogy meztelenül fogok végigrohanni az Andrássy úton, ha elér az ihlet, de a példa szépen szemlélteti: mennyi boldogságot, örömöt rejt magában az írói lét, ha az ember kitartó.

Mert mi mind felfedezők és feltalálók vagyunk, s ha egy nyugodt, csendes kávézóban egy átlagosnak tűnő alak hirtelen az asztalra csap, és felkiált: HEURÉKA!, gyanakodj, hogy… valószínűleg valamilyen kezelés alatt áll. :D :)

Köszönöm, hogy elolvastátok!