Azzal kezdeném, hogy köszönöm, jól vagyok! Most vagyok jól! Ez persze nem azt jelenti, hogy az életem csupa móka és kacagás, hogy nincsenek problémáim, nem élek meg nehézségeket, kudarcokat.

A különbség viszont az, a mai és a 3-4 évvel ezelőtti önmagamhoz képest, hogy teljesen másként élem az életemet. Másként látom magam, és másként is kezelek mindent. Még a gondokat is. Elmondhatom, 37 évesen elértem, hogy azon az úton álljak, amelyet nekem szánt a sors. Már “csak” haladnom kell rajta. Lépésről lépésre...

Na de vissza a tárgyhoz! Hiszen ez a cikk most az újrakezdésről szól, amikor az élet egy szakaszában bekapcsol a személyes GPS, és addig súgja a füledbe, hogy “újratervezés”, amíg el nem éri, hogy arra menj végre, amerre ő vezet.

Az én GPS-em is már réges- régen bekapcsolt. Szegény próbált irányítani, de sajnos nem nagyon sikerült neki. Hogy hülye voltam-e, vagy szimplán meg kellett érnem arra, amit ma csinálok, inkább ne firtassuk. A lényeg, hogy megtaláltam! Bármilyen zötyögős volt is az út, itt vagyok.

Nézzük, miért volt ez olyan nehéz.

A szabályok rabjai vagyunk. Vagy még inkább az elvárásoké.

Gyerekként elvárják tőlünk, hogy tiszteljük a felnőtteket, jól tanuljunk és tartsuk tisztán a szobánkat. Tinédzserként lehetőleg ne szokjunk rá semmi károsra és érjünk haza időben. Fiatal felnőttként pályát kell választanunk, szakmát szerezni, majd elhelyezkedni és szárnyainkat bontogatva rálépni az élet rögös útjára.

Ki nem mondott elvárás továbbá az is, hogy ha már hosszú éveket és pénzt nem kímélve megszereztünk egy képesítést, nagyon messze ne kalandozzunk tőle, ne váltsunk, mert az a leglogikusabb dolog, ha egy életen át ugyanazt a hivatást űzzük, az évek során megmászva a ranglétra minden egyes fokát, elérve, amit csak lehet.

Nemes gondolat és még nemesebb az, akinek ez sikerül.

Én már itt megcsillogtattam lázadó lelkemet, mert nem tudtam megmaradni egy vonalon. Tanultam egészségügyi ismereteket és rajzot is. Szociális munkás diplomám van, végeztem természetgyógyászatot és mezőgazdasági vonalon is szereztem képesítést.

- Hű! - mondhatja most erre az olvasó. - Ez aztán a katyvasz!

Nem vitázom. Szerencsés vagyok, mert tanulhattam bármit, ami érdekelt én pedig sok dolognak akartam esélyt adni.

- Mire?

Kérdezhetik most sokan, mire az én válaszom így hangzik:

- Arra, hogy a nagy Ő legyen nekem. A hivatás, amit életem végéig ugyanolyan szenvedéllyel és elköteleződéssel űzhetek.

Romantikus gondolat, de vállalom, azt pedig elárulom, ha az ember így érez, és egyre csak keres, kutat, valami után, amit nem ismer, csak elképzelése van róla, az rohadt érzés tud lenni.

Mert élhetne ő boldogan úgy is, ahogy van. Azzal, amit már elért. Megbékélhetne azzal a különös, megmagyarázhatatlan hiányérzettel a szíve táján és feladhatná ezt a vágyálmot, amit úgy dédelget, hogy közben fogalma sincs róla, mi is az.

Én harminckettő voltam. Erős családi háttér, biztos munka, fix jövedelem, megbecsült állás. Volt időm és pénzem kikapcsolódni, nyaralni, tehettem, amit csak akartam. Időről időre azonban felütötte fejét az érzés, hogy valami nem kerek.

- Mégis mi bajom van? - kérdeztem magamtól egyre többször. - Mi a fenét akarok még? Mi hiányzik?

A legrosszabb ebben az, hogy az ember ezekre a kérdésekre saját magának sem tud választ adni.

A bátrabbak ilyenkor bevállalnak egy új kezdetet. Lezárni, ami visszatartja őket, ami nem megy, ami nem tesz boldoggá, aztán ugrani egy nagyot az ismeretlenbe és belevágni valami egészen újba.

Ennél a pontnál tök jó lenne büszkén, egyenes tartással azt mondani:

- Én is ilyen voltam!

Gyorsan tessék kiábrándulni, mert nem mondom. Ki tudja, meddig maradtam volna a helyemen, nyűglődve. Ha rajtam múlik valószínűleg jó sokáig, és talán éppen ezért látta be nagy sóhajjal az élet, hogy kénytelen lesz beavatkozni, ha engem a helyemre akar kormányozni. Pofozott hát rajtam egyet, mert úgy látta, erre van szükség. Hogy ezt pontosan hogyan tette, egy másik történet, a folyamat végére azonban én ott ültem a gépnél és első regényemet körmöltem. Bár akkor még nem tudtam, hogy az az első regényem lesz, ahogy azt sem, mennyi jön még utána.

A lényeg az, hogy attól kezdve, mondhatni egyik pillanatról a másikra elmúlt az addigi üresség, a lelkemben tátongó hiányérzet.

Megérkeztem. Mint a szerelem első látásra. Azonnal tudtam, hogy megtaláltam a nagy Ő-t. Írás, írói lét, könyvek, könyvkiadás, magyar irodalom, irodalmi közösség, írótársak, rendezvények.

Arról, hogy az első könyv megjelenéséig milyen utat jártam be másik cikket lehetne írni. Arról, hogy az első és a hetedik között mi minden történt, akár könyvet is.

Jót és rosszat tapasztaltam, biztosan még fogok is. Megtaláltak az ítélkezők is, akik kianalizálták, miért kezdtem írni. Sokféle teória született. Én viszont azt mondom, azért kezdtem írni, mert bár az agyamat lefoglalta az, amit addig csináltam, de a szívemet, és ami fő, a lelkemet nem. Az emberek mind mások, másra vágynak, mást igényelnek ahhoz, hogy boldognak érezzék magukat. Nekem olyan dolgokra is szükségem volt, amiket - úgy tűnik - csak a könyvek voltak képesek megadni.

Mind a boldogságot keressük. Ahány ember, annyiféle boldogság. Én a sajátomat írói önmagamban találtam meg.

Azt mondtam, anno nem voltam merész, nem léptem. Akkor nem. Azóta viszont bátrabb lettem, de főleg tapasztaltabb. Igaz, nem járok hagyományos úton, viszont különlegesen igen. Kockázatos is erre kalandozni, de vállalom, amit kell és nem más kockázatát dobom be tétként, hanem a sajátomat. Arra pedig, hogy az elvárások szerint, ebben az életkorban mit illet volna már elérnem, megélnem, nincs mit reagálnom. Mert az én utam, még csak most kezdődött el. Az álmaimat váltom valóra, de nem varázspálcát használok hozzá, hanem munkát, időt, energiát. Mindenből a lehető legtöbbet.

Igen, az átlaghoz képest későn találtam meg, amit kerestem. De megtaláltam és szerintem ez a lényeg. Nem a hogyan, és főleg nem a mikor. Hiszen miért érne többet egy olyan szerelem, ami huszonévesen járja át az embert, annál, mint ami harminc, negyven, vagy akár ötven fölött csap belé?

A lényeg az érzés, és az, hogy ez miként hat a továbbiakban!

Én ma már hiszem és vallom, hogy változtatni soha nem késő. Az álmainkért nem az! 

Vendégszerző: Leda D'Rasi