Egy Spanyolországban élő magyar írónő számol be életéről, munkásságáról, és az országaink közötti irodalmi különbségekről. Milyen Spanyolország irodalmi kultúrája? Milyen műveket olvasnak a legszívesebben? Hogyan érvényesülhet egy magyar írónő a hazájától távol? Diana Soto írónő izgalmas cikksorozatában erről mesél nekünk.

- - -

Amikor először sétáltam végig a szűk utakon, s először fintorogtam a bevásárlóközpontok roskadó halas pultjainál, akkor úgy éreztem, hogy az életem tényleg megváltozott. Lassan felfedeztem Valencia megye szépségeit, a ledőlt kőfalak mögött húzódó narancsligeteket, a kacskaringós, egyirányú utcákat, az egész nap zsongó kávézókat, a hullámzó tengert, s ezzel egy időben felfedeztem a hiányokat is.

Itt nincsen Túró Rudi, itt nem ismerik a nokedlit, itt nem lehet kapni mákot, és legnagyobb bánatomra, egy darab magyar nyelven íródott könyvet sem tudtam beszerezni ez alatt a négy, itt eltöltött év alatt. Pedig könyvesboltokat találtam. Igaz, nem túl nagyokat, se nem túl sokat, de még itt is lehet papír alapon olvasni. Mióta képes vagyok három szónál többet kipréselni magamból, gyakran kérdezősködöm a legfrissebb könyvekről, híres írókról, szeretett költőkről, s csupán a véletlen művének hittem, hogy bizony Valencia megyében az emberek nem olvasnak.

Természetesen találkoztam két olyan kivétellel, akik hozzám hasonlóan könyvmolynak számítanak, bár abból az egyik hölgy francia állampolgár, úgyhogy őt nem tudom beszámítani. Nem baj, még mindig marad egy ember. Emellett extrém beszélgetésekbe is belecsöppentem, ahol egy korosztályombelivel Shakespeare munkáiról igyekeztem diskurálni, azonban neki fogalma sem volt róla, hogy kiről beszélek. Azért ezt megkérdezte: az meg ki, valami orosz? Ezután finomabban bántam a könyv szóval, s nyitott szemmel lépkedtem, hátha találkozok valakivel, aki megüti a magyarok szintjét.

Emlékeimben még ma is élnek olyan képek, amikor felpattanok a buszra, felülök a metróra, napozok a Balatonon, és körülöttem legalább egy, ha nem kettő, bár rendszerint több ember igazi könyvet szorongat a kezében, és olvas. Megjegyzem, hogy itt is láttam könyvet néhány kézben, de vagy éppen visszatették a polcra, vagy becsomagolták, mint ajándékot.

Az iskolákban azonban más a helyzet. Szerencsére a fiatalokat itt is ellátják kötelezőkkel, az irodalom órákon ugyanis havonta egy könyvet tesznek a jövő generációi elé, akik legalább egy összesítést elolvasnak róluk. Volt szerencsém a kezem közé kaparintani néhányat ezekből a kötelezőkből, és mondhatom, teljesen ledöbbentem. Ha össze kéne hasonlítanom a magyar és spanyol kötelezőket, akkor a spanyol két könyvhosszal nyerne. Romantikus történetek, gyerekdetektívek, kalandregények, tinikrimik, s mindezt 100-120 oldalas kiadásokban. Talán én voltam az egyetlen, aki szájhúzással olvastam a Tartuffe-öt, vagy a spanyol olvasmányok tényleg jobban hangzanak? Ezek a kisfelnőttek abban a kiváltságos helyzetben vannak, hogy minden hónapban elolvashatnak egy hol izgalmas, hol rejtélyes, hol szerelmes irományt, mely a legmodernebb fordításban és az ő igényeiknek megfelelően készült. Azonban amennyivel izgalmasabbnak tűnnek az itteni kötelezők, annyival kevesebbet olvasnak a spanyol fiatalok.

A cikket írta: Diana Soto

Lope de Vega – A csontvázhoz

Fordította: Diana Soto

Ez a fej, mi egykor élő volt, neki

építették fel csontokból e várat,

mit hús és haj börtönébe zártak,

s kinek nézve maradtak szemei.

Száját növekvő rózsaszál fedi,

mely szemének ékes smaragdjában,

és a hideg csókokban elszárad.

Most színébe olvaszt minden emberit.

Az a kiszámítható harmónia,

mely minden valós lépésében rejlett,

lett a kezdetnek halvány mozdulata.

Szép halandó, üstököse a szélnek,

életednek hajdani magaslata.

Lám, mégis rajtad osztoznak a férgek.

Lope de Vega – Menni, maradni

Fordította: Diana Soto

Menni. Maradni. Úgy szakadni szét,

hogy idegen lélekkel indulva,

hallgatva az édes sziréni hangra,

mégis eggyé válni, mint fával a lét.

Kialszik a gyertya is, hiába ég.

Tornyot építeni puha homokra,

szárnyakat vesztve, egekből zuhanva,

de soha meg nem bánni a létezést.

Beszélni magányos némák között,

kölcsönkérni a hitre türelmet,

gyanút adni, s elvenni, mi igazság.

Ami múlandó, úgy hívni, hogy örök,

tüzet csiholni, mely mindent eléget.

Ez az, mit hiánynak nevez a világ.