Rögtön az elején, egy vallomással kell kezdenem: eredetileg nem a fent olvasható címet szántam ennek a cikknek. Sokat gondolkodtam rajta, aztán végül az maradt, amit láttok. A szolidabb változat. Az eredeti cím ugyanis így hangzott: „Öt mondat, amitől az elsőkönyves író garantáltan a plafonra mászik.”

Érzitek a különbséget?

Előfordulhat, hogy ez egy kicsit bosszús cikk lesz. Most ugyanis elmesélem azokat a dolgokat, amikkel elsőkönyves íróként szinte naponta találkoztam. Olyan dolgokat, amiket tisztázni kell ahhoz, hogy az olvasó belásson a könyvek háttérvilágába, és megértse, mi zajlik ott. Jöjjön most a top öt mondat, amit gyakran megkapok, és amire itt és most bizony úgy fogok válaszolni, ahogy azt mindig kellene, ámde jólneveltségem okán mégsem teszem.

Könyvet írsz? Ez olyan fellengzős, úri dolog.

Erre a kijelentésre legszívesebben visszavágnék: „Csak akkor, ha neked meg olvasni az…” Az olvasási szokások megvitatásába talán ne menjünk bele, de annak, aki szeret olvasni, szereti forgatni a könyveket, nyilván nem „úri dolog” írni sem. Tudom, nem mindenkinek egyforma az ízlése, nem szeretheti mindenki ugyanazt. Én például soha nem éreztem késztetést a barlangászáshoz, de ez nem jelenti azt, hogy leszólnám, akinek ez a mindene. Ki-mit tart butaságnak, értelmetlen, esetleg fellengzős dolognak, maga dönti el. De tartsuk tiszteletben a másikat, és fogadjuk el olyannak, amilyen, jó? Nem kell, hogy megértsük, a másik mit miért szeret. Csak el kell fogadni, és tiszteletben tartani a döntését. Ennyi.

Könyvet írsz? Más bezzeg dolgozik!

Valahogy az emberek fejében elég eltorzult kép él az írókról. Nem tudom, talán túl sok film szól a bohém művészvilágról, de sokan úgy gondolják, hogy az írók léhűtők, akik álmodozással, meg céltalan „firkálással” töltik a napot a „rendes” munka helyett. Ezért a mondatért egyébként nem szoktam haragudni. Elismerem, hogy az írói tevékenységet a nagyközönség előtt homály fedi. Ezért, hogy tisztázzuk a dolgokat, most elmagyarázom, miként áll a helyzet egy mai magyar íróval. Két csoport létezik ugyanis. Az egyik csoport kemény munkával már elérte azt a célt, amiért minden más író hajt: csak és kizárólag a könyvei kiadásából meg tudjon élni. (Mondom megélni, nem királynak lenni…). Ők vannak kevesebben. Mert a másik, a jóval nagyobb csoport, csak álmodozik arról, hogy a legkedvesebb szerelme egyben a hivatása is legyen, és teljes munkaidős civil foglalkozás mellet alkot. Fizetésre mindenkinek szüksége van, ahhoz pedig dolgozni kell. Az írók között vannak bolti eladók, fodrászok, köztisztviselők, kalauzok, tanárok, és még sorolhatnám. Ott vannak mindenhol, és amikor a hétköznapokban az ember egy egészen más szerepben találkozik velük, még csak nem is sejti, hogy a kedves eladónak, aki kiszolgálta az üzletben, egy álnéven írt könyve akár már ott is csücsül a könyvespolcán.

Magyarországon így mennek a dolgok. Akár fő, akár mellék állásban koptatjuk a billentyűzetet, mindannyian dolgozunk! Természetesen naiv dolog volna azt hinni, hogy ez a válasz mindenkinek megfelel, ezért ehhez kapcsolódóan jöjjön most a következő mondat, amivel a szemfüles ember fogást talál a magyarázatomon.

Könyvet írsz? A létező legkényelmesebb munkát választottad…

Az általános nézet szerint, ha valamilyen tevékenységet ülve végzünk, az könnyű, kényelmes. Nézzük akkor, milyen kényelmes is írni. Most jó néhány embert biztosan ki fogok ábrándítani, de itt és most közlöm a tényeket: egy könyv létrehozása nem úgy történik, hogy a semmiből előpattan egy tündér keresztanya, előkapja a varázspálcáját, csillámpórt szór szerte szét, aztán légies szárnycsattogtatások közepette valóság lesz a meséből.

Na hát ez nagyon nem így működik.

Mi nem a medence partján pötyögünk egy napernyő árnyékában, ahogy azt az amerikai filmek, és a tengeren túli világhíres írókról készült leírások sugallják. A nagy igazság az, hogy írni munka, méghozzá kőkemény munka. Nyilván nincs értelme összehasonlítani egy kőműves vagy ács fizikai munkájával, de a maga nemében az írói munkának is megvannak a nehézségei és hátulütői.

Kezdjük ott, hogy az ember laposra üli a fenekét a gép előtt, és majd ki folyik a szeme a monitor folyamatos bűvölésétől. És ez nem vicc! Amióta minden estémet a gép előtt töltöm, folyton fáradt a szemem, ég-szúr, színében pedig simán felveszi a versenyt egy nemes Angóra nyúl jellegzetes piros tekintetével. Már egy kisebb vagyont költöttem szemcseppekre. Ezen kívül időről-időre masszőr segítségét is igénybe kell vennem, aki helyre rakja a folyamatos üléstől összecsúszott csigolyáimat. Komoly kihívást jelent a folyamatos fáradtság is, amin semmi csodálkoznivaló nincs, ha az ember a nappali műszak után bevállal még egy éjszakait is.

Íme egy kis matematikai példa személtetésként. Én átlag napi 6 órát foglalkozom írással, a civil munkám (8,5 óra) és az otthoni teendők mellett (átlag 3-4 óra). Mivel egy nap 24 órából áll, nem nehéz kiszámolni mikor kerülök ágyba. Jó esetben 6-8 hónap mire (éjszakázással) elkészül egy kézirat, de az még nem azt jelenti, hogy a könyv is készen áll. A látszat ellenére a kézirat nem egyenlő a kiadásra érett könyvvel. Jó néhány kézen (és szemen) átfut az elkészült iromány mire végleges formát öltve a nyomdába kerül (szerkesztés, korrektúra, tördelés, borító és a többi), körülbelül annyi munka van vele, mint magával a megírással. Igenis kimerítő, sokszor csupa feszültség és türelmetlen várakozás az egész.

Ezt egyébként nem panaszként mondom, és még mielőtt bárki feltenné a kérdés, hogy ugyan akkor miért csinálom, ha ennyire fárasztó, elmondom: mert mindez messze eltörpül az általa okozott öröm mellett. Kevés olyan munkát tudnék elképzelni, amivel ha végzek, akkor vigyorogva ájulok az ágyba.

De igenis rengeteg munka fekszik egy könyvben, és tessék észre venni, hogy egy könyvet megírni, és kiadni nem gyerekjáték.

Könyvet írtál? Mennyit kaptál érte?

Ez az a kérdés, amit, ha meghallok (és higgyétek el, hallottam már párszor) a fülem füstölni kezd, az arcom meg rángatózni (én úgy hívom, tikkelő roham), mégis mosolyt erőltetek az arcomra. De most komolyan! Miért van az, hogy a pénz kérdése az elsők között merül fel? Hamarabb kerül szóba, mint a könyv címe vagy témája! Tisztában vagyok vele milyen sokan művelik a más zsebében turkálást, mint hobbit, de könyörgöm, miért kell ezt így szemtől-szembe meg is kérdezi?

Persze én megértem ezt is (már láthatjátok, milyen megértő próbálok lenni). Tudom mi hajtja a kérdezőt: a kíváncsiság és a téveszme. A kíváncsiságot megbocsátom, hiszen az mindannyiunkban benne van, de azt már nem bocsátom meg, hogy nem tud rajta uralkodni. Viszont a téveszméért nem hibáztatom. Az illető valószínűleg semmit nem tud a hazai könyvpiacról és a hazai írókról. Talán hallott már valamit J.K. Rowling íróvá válásának és felemelkedésének mesébe illő történetéből, valamint a Harry Potter elképzelhetetlen jogdíjairól, esetleg nézi a Castle című sorozatot, ami egy szuper gazdag krimiíróról szól. Ebből meríti az ismereteit, és azt gondolja, ez kis hazánkban is így megy. Jó is lenne, ha így menne, de sajnos nem. Az esetek 95%-ban itt az ember, ha könyvet szeretne kiadni, előbb pénzt kell kiadnia. Sokat.

Magyarországon ugyanis az új könyvek döntő többsége -ritka kivétellel- magánkiadásban születik, vagyis maga az író áll minden költséget. Amikor meg mégsem -ha van olyan szerencsés, és egy kiadó felvállalja a kiadás költségeit- ott az író előbb azt kapja jutalmul, hogy a nevét egyáltalán megláthatja a borítón. Aztán pedig nincs más dolga csak türelmesen várni, hogy a szerződésében foglaltak alapján kapjon néhány százalékot az eladott könyvek után. Természetesen csak és kizárólag akkor, ha a kiadó költségei már megtérültek. Itt a lehető legritkább esetben fordul elő, hogy valaki könyvét abban a formában veszik meg, ahogy azt az átlag olvasó gondolja. Tehát a „mennyit kaptál érte” kérdésnek a hazai piacok ismeretében egyszerűen nincs létjogosultsága. Én általában az alábbi választ szoktam rá adni:

Mit kaptam érte? Másfél évnyi munkát, két masszőr telefonszámát, a szemcseppgyártók köszönetnyilvánítását, és a végtelen boldogságot, hogy a borítón ott virít a nevem, és magamhoz ölelhetem a könyvemet. Megérte? Meg bizony!

Könyvet írsz? De jó valakinek, hogy ennyi szabad ideje van! Én bezzeg nem érek rá ilyesmire. Persze akinek nincs család…

A tikkelő roham folytatódik. Ennél a kérdésnél ugyanis felmerül, hogy a kérdező mit ért „szabadidő” alatt, illetve mit jelent számára a „nincs család” kifejezés. Való igaz, gyerekem nincs, de családom, akiket szeretek, akikkel minden nap időt töltök, hál Istennek van. Teljes időben dolgozom, aztán háztartást vezetek, ügyeket intézek, próbálok segíteni a családnak, és – minő meglepő- nem sertepertél otthon egy mindig tettre kész háziszolga, aki kitakarít, kivasal, lenyírja a fűvet mire hazaérek, majd mind ezek után vacsorával vár haza, hogy nekem csak az írással kelljen foglalkoznom. Ezek ugyanúgy rám várnak, ahogy bárki másra, ha ugyanis én nem csinálom meg, akkor senki nem fogja.

És itt merül fel az előbb emlegetett „szabadidő” kérdése az írással kapcsolatban, hiszen bírálóim azt gondolják, az, hogy írok, egyet jelent a végtelen szabadidővel. Ők az írást egyfajta pótcselekvésnek tekintik, mert úgy hiszik, nem tudok mit kezdeni magammal, és malmozás helyett unalmamban „pötyögök” a gépen. Ideje ezt is tisztázni. Nézzük, mikor van szabadidőm, amit írással tölthetek? Elárulom: amikor mindennel végeztem. És hogy az mikor van? Dobpergést kérek, mert ez az, amire senki nem gondol, amikor egy írót és az ő „hobbiját” bírálja: éjszaka!

Ha ugyanis valaki írni akar, és erre a tevékenységére jövőt akar építeni, annak áldoznia kell rá. Időt és energiát. De ez nem azt jelenti, hogy mással már nem is foglalkozik. Az írás mellett ugyanúgy ott vannak az élet egyéb dolgai, és az időnket nekünk kell beosztani, ha azt akarjuk, hogy mindenre jusson. Éppen ezért, az írók nagy része éjszaka dolgozik. Éjszaka, amikor mások békésen szuszognak, és rápihennek a következő, teendőkkel, és családdal telt napra…

Huhh, na most fújtatok egy nagyon és közben az elnézéseteket kérem. Ne haragudjatok, kicsit panaszkodósra sikerült ez a cikk. Remélem senkit nem sértettem meg, hiszen nem ez volt a szándékom, és azt is remélem, hogy soraimmal senkit nem tántorítottam el, aki esetleg mostanában kacérkodik az írással.

Ha mégis olyan olvasta e sorokat, aki csak most teszi meg első lépéseit a saját könyv irányába, annak azt üzenem, hogy vegye ezeket a sorokat inkább jó tanácsnak, esetleg kedves felkészítésnek, hogy mire számítson. De ne ijedjen meg, mert ezek a fajta bosszúságok csupán porszemek ahhoz a sivatag méretű örömhöz képest, amit az írás nyújt! És bármi történt is velem ezidáig, bármi bántás, sérelem ért is, amiért bele mertem vágni a könyvkiadásba, semmi nem tudja még csak egy percre sem lelohasztani a könyvek iránti rajongásomat.

Csak szerettem volna, ha tudjátok ezeket is. Nézzetek be a kulisszák mögé, és lássátok a teljes képet, mielőtt ránéztek egy íróra, és lekicsinylő szájhúzogatással begyömöszölitek a „csak egy unatkozó naplopó” skatulyába!