A címek becsapós játéka
Interjú - Tomcsik Nóra
Tomcsik Nóra nevét egyre többen kapcsolják össze a történelmi regényekkel, ezen belül is azokkal, amelyek a világháborúk idején játszódnak. Nóra a történelem szerelmese és a korhűség követője, aki ezúttal „A nyírfák csendjéről” hozott egy történetet.
A cím nagyon békés, már-már idilli, téged viszont nem kell nekem bemutatni, így nem dőlök be a címnek! Első látásra nyugalmat áraszt, de aki ismer téged, az olvas a jelekből, és tudja, hogy ez csak álca. A változások kora, Az elveszett ifjúság, Az új idők hősei, Tél Berlinben és most A nyírfák csendje. A címek mögött háború, dráma, tragédiák húzódnak meg. Direkt hajtasz erre a hatalmas kontrasztra a cím és a tartalom között?
„A nyírfák csendje” cím nagyjából akkor született meg, amikor a regény megírásának felénél jártam. Nyilvánvalóan jól ismerve a történetet, számomra ez egy szomorkás, kissé talán nyomasztó cím. Gondolj csak bele: Minden csendes, még a fák is kísértetiesen hallgatnak, már nincs mit mondaniuk. Persze mindez a regény elolvasásával kap súlyt és nyer értelmet.
Szeretek a címekkel játszani, és egye tudatosabban figyelek erre. A „Tél Berlinben" bír egyfajta szimbolikus jelentéstöbblettel. A regény nagy fejezeteinek címeiben is felbukkannak az évszakok, közülük a Tél a legsötétebb tónusú epizód. Vagy említhetem „Az elveszett ifjúságot” is, mely az I. világháborúban odaveszett, testileg, lelkileg megnyomorodott fiataloknak állít emléket. Akkor 1914-18 között a harcoló felek fiataljainak két harmada veszett oda… Hát ezért ez a cím.
Te nem az a típus vagy, aki rózsaszín lányregényt ír, konfettiesővel teleszórt happy enddel a végén. Bocsánat, de kicsit olyan, mintha be lennél oltva a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” ellen. Vagy úgy véled, az élet így működik, ez a valóság, hát írjunk a valóságról?
A realizmus híve vagyok, nem kedvelem a hamis dolgokat. Mesék között is Oscar Wilde: A Boldog herceg című alkotása a kedvencem már hosszú ideje. Mindig megríkat. Szívfacsaró, de gyönyörű történet…
Élet sokszor fájdalmas, néha évekig küzdünk egyetlen boldog pillanatért. Engem ez utóbbi mozgat. Arról szeretek mesélni, hogyan nyilvánulhat meg a jó, a legnagyobb rossz közepette is. Arra igyekszem helyezni a hangsúlyt, milyen fontos megőrizni a hitünket, a reményt, az emberségünket a legszörnyűbb időben is. És azt hiszem napjainkban fontos erre felhívni a figyelmet. Olykor én is vágyom elszakadni a valóságtól, belemenekülni egy könnyed sztoriba, viszont úgy érzem, az ember abból épül, ha mindjobban megismeri az életet, amelyet él, és elfogadja, hogy a jónak és a rossznak is helye van a világban. Ez adja minden eddig megírt történetem alapját, és bízom abban, hogy a szereplőim kitartása, hite, egymás iránti hűsége és más erényeik erőt tudnak adni az olvasóknak is a nehezebb időszakokban.
Már sejthető, hogy „A nyírfák csendje” sem lesz egyszerű olvasmány. A tudomásomra jutott például, hogy az egyik előolvasód azt írta az értékelésében, hogy olyan, mintha nálad még a halálért is meg kellene küzdeni a szereplőknek. Mi erről a véleményed?
Sokszor elhangzott frázis, hogy a halál olykor megváltás. A nyírfák csendje a XX. századi történelem egy nagyon sötét korszakába visz. 1917-ben Oroszországban, a forradalom után életre kelt a vörös terror. Az ország iszonyatos polgárháborúba sodródott. Milliók haltak éhen vagy vesztek oda a csatákban, mészárlásokban. Akkor 1917 és 1922 között Oroszország népességének 10%-a semmisült meg. Az elképesztően sok. És ezek csak számok, gondoljunk bele, hogy ez a sok millió, mind egy-egy ember volt, tervekkel, vágyakkal, érzésekkel, családdal, barátokkal. Egy ilyen korszakban szerencsés volt, akit lelőttek az utcán, és nem hónapokig szenvedett. Az ebből fakadó szorongást, kilátástalanságot is igyekeztem érzékeltetni a regényben. Örülök (még ha bizarrul hangzik is), ha ezek szerint ez valamelyest sikerült.
Az előző köteteidben német és angol főszereplőkkel dolgoztál, most viszont átléptél néhány határt és meg sem álltál Oroszországig. Ami ugye a másik nagy szerelem…
Annyira, hogy tavaly szeptemberben beiratkoztak a Pázmány orosz levelező szakára. Az orosz irodalomnak nagy rajongója vagyok, és mint az elmúlt egyetemi hónapok során kiderült, a szláv, az orosz kultúra és történelem is nagyon érdekes és izgalmas téma. Szeretek tanulni, nyitott szemmel járni a világban, úgy hiszem ez a kulcs ahhoz, hogy jobban megértsük egymást ebben a világban. A könyveimmel is mindig igyekszem bemutatni egy kicsit más nézőpontot, vagy olyan mozzanatokat, melyek nem feltétlenül szerepelnek a mindennapi kommunikációban. A „Tél Berlinben” azoknak a németeknek állít emléket, akik bármilyen módon szembe szálltak a náci terrorral. „A nyírfák csendje” azt mutatja be, hogyan pusztított a kommunista terror először orosz földön, mielőtt odáig vezetett volna, amit a történelemkönyvekből részletesebben ismerünk. De ugyanígy mondhatnám "A változások kora" című sorozatom negyedik kötetét, mely az írek függetlenségi harcairól szól, amiről itt nálunk sokan azt sem tudják, hogy megtörtént, pedig nagyon izgalmas magyar kapcsolódási pontok is vannak. Szóval mindig izgalmas elmerülni egy ország történelmében, kultúrájában, gazdagabb leszek általa, és remélem egy kicsit az olvasóim is.
A könyv az I. világháború utolsó éveiben játszódik. Te a leghitelesebb korhűségnél nem adod alább, ez viszont azt jelenti, hogy egyetlen olyan kifejezés sem lehet az egész könyvben, ami az 1910-es évek végén nem volt használatban. Mennyire nehéz erre odafigyelni egy ízig-vérig mai nőnek?
Mivel az olvasmányaim javarésze 19. századi vagy 20. század eleji mű, könnyen átállok. Persze mindig van hová fejlődni, főleg a tekintetben, hogy a szöveg természetes legyen, ugyanis könnyen mesterkéltté válhat az ember. Olvastam már olyan kortárs könyvet, ahol egyszerűen leestek a szavak a lapokról. Nagyon szép volt, de annyira archaikusan aligha beszélt bárki akkoriban. Száz évvel ezelőtt nyilván másként fejezték ki magukat, mint ma, szerintem szebben, választékosabban, de olvassunk el például néhány Kosztolányit novellát, meglátjuk, hogy sok esetben a szóhasználat alig különbözött a maitól. Olykor én is meglepőm, milyen modern kifejezések bukkannak fel korabeli szövegekben.
Másrészt azt is figyelembe kell venni, hogy ezek a könyvek a mai kor emberének íródnak. Igazodni kell az adott történelmi korszakhoz, de emellett igyekezni a mai ízléshez mérten fogyaszthatóvá tenni a regényt, persze úgy, hogy lehetőleg igényes, a szépirodalmihoz közelebb eső művek szülessenek. Fogalmazzunk úgy, az érzést kell megteremteni, hogy az olvasó elhiggye, ez akár egy korabeli szöveg is lehet.
A koron kívül a helyszín is fontos, és mint tudjuk, ha te elmerülsz egy kultúrában, nem nyugszol, amíg a szakértőjévé nem válsz. Annyira, hogy még a nyelvet is megtanulod. Azt tudjuk, hogy németül már nem tudnának eladni, és az oroszt is tanulni kezdted. Ezzel hogy haladsz?
Két dolog van, ami szenvedélyes lelkesedéssel tölt el gyerekkorom óta: a történetmesélés és az utazás. A könyveimben ezt a kettőt kedvemre ötvözhetem, és nagyon élvezem. Sok olyan helyről írok, ahol valóban jártam, a „Tél Berlinben”-nek például minden helyszínén megfordultam legalább egyszer. Oroszország egyelőre várat magára, de előbb-utóbb bejárom a Nyírfák helyszíneit. Az úti céljaim egyébként meghatározzák a történeteimet, ha csak nem kap el az ihlet más világok felé, főleg olyan helyszíneket tervezek a következő regényeimnek is, ahol jártam, és ami nyomot hagytak bennem. Annyit megsúghatok, hogy a következő történet Prágába visz majd, és ezúttal egészen más műfajba, mint, amit megszoktak tőlem.
És hogy a nyelvtanulásra is válaszoljak; köszönöm, az orosszal egészen jól megvagyok, bár annyira az elején tartok a tanulmányaimnak, hogy azzal még nem igen büszkélkednék. Három nyelven egészen tűrhetően beszélek, németül sokat olvasok, és mióta írül is tanulok az angollal is kezdek megbarátkozni. Nincs magyar oktató anyag, így kénytelen vagyok az írt angolról tanulni. Jó kis kihívás, de nagyon élvezem. (Tudom, furcsa hobbijaim vannak. :D) A másik nagy szerelem a japán, csodálatos, mennyire mélyen itatja át a nyelvet a japán kultúra. Minden kandzsi megtanulásával egy kicsit többet tudok meg a japánokról is. De ebbe már igazán nem mennék bele, órákig tudnék beszélni.
A kötetet csodálatos grafikák fogják illusztrálni. Mesélj ezekről!
Számomra ez a történet nagyon különleges több szempontból is. Kicsit úgy érzem, ezzel a könyvvel vált teljesen világossá előttem, milyen úton is szeretnék íróként haladni, ráadásul ebbe valahogy jobban beleadtam a lelkemet, mint az eddigi írásaimba. Szóval úgy gondoltam, különleges gondozást igényel, így felkértem Takács Emmát, akinek nagyon szeretem a munkáit. Már régóta ismerjük egymást, és tudtam, hogy az illusztrációi tökéletesen kiegészítik majd a szöveget. Nagyon elégedett vagyok a végeredménnyel, és hálás vagyok Emmának, már csak azért is, mert elviselte, hogy az utolsó fűszálba is képes vagyok belekötni.
A tervek szerint júniusban Könyvhét, szeptember végén pedig Könyvfesztivál várja a könyvek szerelmeseit. Hogy tervezed? Lehet majd a rendezvényeken találkozni veled?
A Könyvhétről már vannak biztosabb információim, és bár épp a vizsgaidőszak közepén leszek, semmiképp sem hagyom ki, hogy legalább egy napot ne töltsek kint. A Könyvfesztiválról sem tervezek lemaradni. Nagyon várom már, mindig hatalmas löketet adnak a rendezvényeken szerzett élmények a további munkához, ráadásul „A nyírfák csendje” is az idei Könyvhéten debütál.
Nagyon szépen köszönöm az interjút, és sok-sok csodás történelmi regényt kívánok még neked!
Az írónőt kövessétek az írói oldalán, könyveit keressétek a Könyvmogul.hu webáruházban.
Az interjút készítette: Nyíri Abigél