„Szeretek emberek között lenni.” – gondolom én, majd rögtön kuncoghatnékom támad a kijelentésben rejlő ellentmondáson. Mert – tádám, ez egy vallomás – introvertált vagyok. Nagyon.

Introvertáltságomból adódóan ezért én nem feltétlenül veszek aktívan részt nyüzsgő tevékenységekben, inkább csendes megfigyelő vagyok. Gyorsan pontosítom hát az előbbi mondatot, és inkább úgy fogalmazok, hogy szeretek távolról részesülni az emberek örömében – például olyan eseményeken, mint amilyen a Könyvfesztivál.

Érdekes így létezni a világban. Észrevenni az apró rezdüléseket, az ösztönös reakciókat. És elgondolkodni rajtuk. Ennek okán mesélem el azt az élményt, ami a nagyjából egy hónapja megrendezett Könyvfesztiválon történt, és késztetett gondolkodásra engem – és néhány társamat.

Mondhatnánk, hogy aki ellátogat a fesztiválra és végignézi a standokat, az azért teszi, mert szereti a könyveket, szívrepesve várta az eseményt, és azért járja végig a Millenáris nyújtotta könyv-kánaánt, mert számára öröm az a bizonyos forgatag. Ezen elképzelésből fakadóan pedig egyszerűen a rendezvény szellemiségével összeegyeztethetetlen minden olyan megnyilvánulás, amely másra utal. A legtöbbször ez így is van, de mindig akad egy-két jelenet, ami rácáfol erre a talán kissé ábrándos feltételezésre. El is mesélem ezek közül az egyiket:

Magas, vékony férfi lép oda az egyik standhoz. Nincs egyedül, egy nő társaságában érkezik. Ahogy oly sokan mások, ők is azért jöttek, hogy szemrevételezzék a könyvkínálatot. Csakhogy másokkal ellentétben ők nem maradnak sokáig. A férfi némi nézelődés után az akciós könyvek dobozához lép, kivesz belőle valamit és átforgatja. Érdeklődését látva a partnere csatlakozik hozzá, azt kérdezve: „Mi az?” A válasz csípőből jön: „Valami magyar”. Egy másodperccel később a könyv hangosan visszacsattan a dobozba, ahogy – nem kímélve a portékát –, a férfi lendületes csuklómozdulattal megküldi. Épp, mintha égetné a tenyerét és mielőbb szabadulni akarna tőle. És mire a könyv újra elfoglalja a helyét társai között, a páros már ott sincs, olyan gyorsan fordítanak hátat a standnak, ahogy az emberi izmok, ízületek és csontok csak lehetővé teszik.

Néhány másodperccel később alakjukat elnyeli a hömpölygő tömeg, de a mondat – a bele sűrített megvetés, és főleg a hozzá társuló szájhúzogatós fintor – sokáig ott marad a levegőben. Ahogy a kérdés is: Miért?

Az egyszavas kérdést úgy nagyjából a jelenet minden aspektusával kapcsolatban fel lehet tenni. Most azonban tekintsünk el néhány dologtól. Mondjuk attól, hogy a férfi nem viszonyult megfelelő körültekintéssel a könyvhöz. Nem részesítette vagyontárgyhoz méltó óvatosságban. Hiszen a standon elhelyezett könyvek az árukészlet részét képezik, valakinek a tulajdonai, egészen addig, amíg a vásárlás folytán gazdát nem cserélnek, és onnantól kezdve a vásárló tulajdonába kerülnek. Ezt figyelembe véve nagyon is fontos, hogy az érdeklődők finoman bánjanak a kihelyezett könyvekkel, amíg felmérik őket, mert egy-egy heves mozdulattal sérülést idéznek elő, ami forintosítható kárt okoz az eladónak.

A gazdasági szempontokon túl attól is tekintsünk el, hogy a férfi arra sem fordított figyelmet, hogy a könyvet, mint kulturális terméket – még ha nem is tetszik neki – tiszteletben részesítse. Mert a csipkeverő által készített asztalterítőt sem frizbiként hajítja vissza az ember a pultra, ha nem nyeri el a tetszését. Ahogy a keramikus munkájával, mondjuk egy csészével sem játszol kidobóst, ha megtalálod benne a művész ujjlenyomatát. A könyv sem más, az is egy alkotófolyamat végterméke, valaki munkájának a gyümölcse. És ez mindenképpen tiszteletet érdemel!

Lehetne ezeket még sokáig ragozni, de térjünk át inkább mind közül a legfájóbb észrevételre. Arra a bizonyos mondatra, azzal a jellegzetes hanglejtéssel és a hozzá kapcsolódó fintorral kiegészítve. Arra a hármas kombinációra, amit semmivel nem lehet összetéveszteni. „Valami magyar”.

Értetlenkedésem nem tudtam véka alá rejteni, és nem voltam egyedül. Aki ott és akkor jelen volt – legyen az eladó vagy más érdeklődő –, nem tudta nem végigkísérni a jelenetet, ami után azt sem tudtuk megállni, hogy egymás pillantását keressük, hogy végül teljesen egyszerre mondjuk ki: „Miért?”

Én, személy szerint minden reakcióm közül a legintenzívebben a fájdalmat éreztem. A fájdalmat, ami annak szólt, hogy itt tartunk. Még mindig itt tartunk. Hihetünk, remélhetünk, óhajthatunk bármit, még mindig ez a nagy büdös valóság.

„Valami magyar…”

Igen, tudom, sok dolog áll emögött. Hogy a „magyar szerző” az elmúlt bő 2-2,5 évtizedben nagyrészt inkább negatív jelző lett a hazai olvasók szemében. Ez a sztori sokszor, sok helyen elhangzott már. El is fog. A történet, ami ott kezdődött, hogy a klasszikus könyvkiadást és szöveggondozást az évek során felváltották a gondozatlan, futószalagszerűen megjelenő könyvek, és ott végződött, hogy a magyar szerzők presztízse nem egyszerűen csorbát szenvedett, mint inkább elföldelésre került a piacot elárasztó, pocsék minőségű könyvek árnyékában.

Ezek tények. Ahogy az is, hogy nagyrészt emiatt kezdi ma egy új szerző (átlag szerző, ismeretlen névvel) a karrierjét nem nulláról, de mínusz kettőről…ha szerencséje van. Pedig íróvá válni, írni, publikálni, szerzői brandet építeni optimális körülmények között sem egyszerű. Hát még akkor, ha önmagában azzal hátrányt szenved, hogy itthon van otthon, és hazai olvasók számára kínál olvasnivalót.

„Valami magyar…”

Tudom, hogy sok olvasó csalódott sok magyar könyvben a múltban. Tudom, hogy akár a jelenben is csalódhat könyvben, hiszen nem mindenkinek tetszik ugyanaz. Tudom és megértem őket. Félreértés ne essék, ez a cikk nem arról szól, hogy szép szavak kíséretében el akarjam téríteni őket ezen véleményüktől. Nem így van. Nem várom tőlük, hogy felejtsék el a kellemetlen élményüket, fordítsák egyik pillanatról a másikra, csak az írók szép szeméért eddigi negatív véleményüket pozitívvá. Azt főleg nem kérem, hogy tegyék alacsonyabbra az igényeiket, vagy változtassák meg az ízlésüket.

Akkor mi marad? Mi az, amiért ez a cikk született?

Mert talán mégis kérnék néhány dolgot.

Bizalmat. Türelmet. Tiszteletet.

Ti, akik csalódtatok egy könyvben, amely magyar szerző tollából született, kérlek, a csalódottságotokkal ne kenjetek fel automatikusan minden hazai írót. Pláne ne írjátok le mindannyiukat. Író és író között nagy a különbség, ahogy könyv és könyv között is az. Tegyétek a kezeteket a szívetekre! Előfordult már, hogy külföldi könyv/író sem hozta azt a színvonalat, amit vártatok, ugye? Mégsem írtátok le rögtön az összes szerzőt ugyanabból az országból.

Azt se felejtsük el, hogy ahány olvasó, annyi élmény, így amíg nektek nem tetszik egy könyv, egy író stílusa, addig más számára ő lehet a nagy-nagy kedvenc. Így akár ti magatok is kedvencre akadhattok. Ennek fényében kérlek titeket arra, hogy picit enyhüljetek meg. Adjatok bizalmat. Tegyetek próbát. Mert higgyétek el, kicsiny hazánkban elképesztő tehetségek keresik az utat a ti szívetek felé!

Ti, akik úgy érzitek, minden magyar szerző könyve csupa „pocsékolás”, kidobott pénz és időfecsérlés, kérlek, legyetek türelemmel. Ne írjátok le a hazai szerzőket most és mindörökre szólóan. Mert az idők változnak. Ez tisztán érezhető. A friss – de a már publikált – szerzők egyre tudatosabban léteznek az irodalom színpadán, ahol, ha meg akarják ismertetni a nevüket, teljesíteni kell. Méghozzá kiválóan. Miattatok! Higgyétek el, hogy ők odafigyelnek rátok, arra, milyen könyveket szeretnétek. Hiszen nektek írnak! Hozzátok akarnak eljutni! Olvasó nélkül nem író az író, a könyv pedig csak sorstalanul hever a polcon. Igen, volt idő, amikor írói álmoktól fűtve, a szakmát nem ismerve sokan sok dolgot adtak ki naivan, túl korán, gondozatlanul, megfelelő szakmai segítség nélkül. De a piac változik, az olvasói igények diktálnak, és mára mindenki megtanulta: az olvasó igényes! Csak egy kis idő kell, amíg a jó minőséggel megírt és kiadott könyvek száma felülírja azokét, amelyek idáig juttatták a véleményeteket. Idő. Tőletek pedig egy kis türelem.

Ti, akik az első két kérésemet elolvasva úgy érzitek, számotokra már késő, mert a ti véleményeteket, rossz élményeiteket semmi és senki nem változtathatja meg honfitárs-íróitok teljesítménye iránt, kérlek, ha mást nem tudtok adni, legalább a tiszteletet ne vonjátok meg tőlük és könyveiktől. Mert, még ha nem is szándékotok esélyt adni nekik, ha nem váltok az olvasóikká, akkor is jár nekik az, ami mindenki más számára is jár ezen a világon: alapvető tisztelet. Tisztelet, amiért mernek álmodni és tenni érte. Tisztelet, amiért idő, energia és anyagi ráfordítással próbálnak elérni valamit. Tisztelet, mert a könyv az ő szellemi termékük fizikai megnyilvánulása, amivel kapcsolatban ott kezdődik a minimum, hogy nem dobáljuk úgy, mint egy darab szemetet.

Gondolataim végeztével így tudnám összefoglalni mindazt, ami a fejemben megfogalmazódott. Bizalom. Türelem. Tisztelet. Csak ennyit kérek minden „valami magyar” írónak, és hiszem, hogy ők idővel megszolgálják mindhármat.