Az emlékek csonkig égnek
Egy illat a múltba tekint
Évtizedek múltán ismertem csak fel, hogy a karácsony nem más, mint egy illat. És kevés olyannyira erős, múltat visszaidéző jelenség létezik a világon, mint a preszemantikus szagemlékezet. Még nem is sejtem, hogy alig tíz perc választ el mindennek az igazán mély megértésétől. 2086. december 24-et írunk.
Délután négy óra van, és szokatlan, hogy ilyen korán érkezem haza a munkahelyemről. A Város felhőkarcolói mögül még épp elősejlenek a letűnő Nap utolsó sugarai a nyugati égbolton, és nyomasztó érzés fog el attól, hogy már itthon vagyok és még világosban látom a tizennyolc négyzetméteres lakásomat. A téli időszámítás óta nem igazán volt példa ilyesmire. Mit keresek egyáltalán itt? Odabent, a Toronyban lenne még a helyem az irodámban, hisz millió dolgot kellene elintéznem – ahogy minden egyes nap. De ma valamiért mégis máshogy alakult. Egy láthatatlan erő egyszer csak vállon ragadott és hazahúzott. Most pedig itt vagyok, ezen a korai órán, ami egyben azt is jelenti, hogy közel sem voltam ma eléggé hatékony.
Zavarba hoz ez a gondolat, hisz egész életemben hatékonyságra treníroztak. Cylu SP-3770 polgár értéke csakis a hasznosságában mérhető – így van ez, amióta csak az eszemet tudom. Arról pedig, hogy mégis mit kellene tennem az értékteremtésen kívül, semmi fogalmam sincs. Épp ezért állok tehetetlenül a konyhaablak előtt, és csak nézem az alattam elterülő betonrengeteg hűvös kimértségét.
Az a szerencse, hogy legalább itt van nekünk a Szimuláció. Megmondják, hogyan kell szórakoznunk, és mi pontosan úgy töltjük el a szabadidőnket. Nem kell gondolkozni, nem kell megismerni önmagad, nem kell, hogy rájöjj ki vagy és mi tesz boldoggá, mert ők ezt már pontosan tudják. Ők már rég megfejtették, mire van szükséged, és a Kód-kibervilágában mindezt tökéletesen egységesítve megkapod.
Csakhogy van egy kis gond. Délután négy óra van, vagyis a Szimuláció platformja még nem elérhető. Noha a szokottnál is fergetegesebb partival készülnek ma estére a virtuális valóságunk üzemeltetői, az avatárom egyelőre nem csatlakozhat be oda. Hiszen, ahogy mondtam is, még rohadtul az irodában lenne a helyem. És most elképzelésem sincs arról, mihez kezdjek magammal, ki is vagyok én, amikor a lakásom magányában becsukódik mögöttem az ajtó.
És akkor megérzem azt a bizonyos illatot. A gyermekkor illatát. Elfeledett mélységekből felkavarodó, ősi bűbáj.
Fenyőillatnak mondanám, de körbefonja valami édeskés is: azt hiszem, fahéj, és talán alma. Lehunyom a szemem, és az illat visszarepít a múltba, ahol mindezidáig úgy hittem, hogy semmi keresnivalóm. Hisz ott már nem létezik senki. És aki én voltam ott egykoron, az sincs többé. Az agyam mindenféle úttorlaszokkal zárta el az odavezető ösvényt már réges-rég.
Valami azonban most mégis átszivárog a tudatalatti védőgátján: ezüstös fenyőágak szúrós tűleveleinek érintését vélem újra érezni az ujjaimon, és egészen megnyugtat ez ősi emlékfoszlány. Nagy levegőt veszek, és hagyom még mélyebbre süllyedni az elmémet az emlékörvényben. Gyertyalángok narancsos fénye táncol előttem, és a távolból egy jól ismert, régi dallam szól. Egy dallam arról, hogy odakint a világ mocskát most mind elfedi a patyolatfehér hólepel tisztasága.
Az ajkamba harapok, a levegőm benn akad, a szívem hirtelen a torkomban lüktet, mintha a legmélyebb álomból riasztana fel valami. Az elmémben a feledni akarás blokkja túl erős, és vasmarokkal ránt vissza a jelenembe, ahol már megszűntem saját személyiséggel rendelkező, érző lénynek lenni. És 2086. december 24-e, 16 óra 10 percig ez tökéletesen megfelelő is volt így a számomra. De immár ez nem elég. Ha mást nem is, legalább az illat forrását meg kell találnom.
Feltépem hát az ajtót, és kirontok a társasház végeérhetetlenül hosszú folyosójára. Sötétbe vesző torkának lakásaiban több ezer hozzám hasonló polgár élete csordogál a teljes névtelenségben. Én sem tudok róluk semmit, és nem is érdekel. Ahogy az én sorsom sem volt fontos soha, senki számára.
Csakhogy az illat makacsul szökik ki a szomszéd lakás ajtajának küszöbe alatt, és ez olyan eszementségre sarkall, amikre a Városban töltött hosszú éveim alatt egyszer sem volt példa: bekopogtatok. Egy idős, ősz hajú hölgy nyit ajtót. Elképedek. Azt hiszem, sosem láttam még ilyen korú polgárt. Azt sem tudom, hogy munkaképes-e egyáltalán. Vajon mit tesz a Város a már nem hatékony lakóival? Ebbe eddig bele se gondoltam.
– Elnézését – köszörülöm a torkomat. – Itt lakom a tizenhármasban. Nem akartam zavarni, csak valami szokatlan illatot éreztem. Öntől jön esetleg?
Az idős hölgy alaposan végig mér, ajkának sarkában szelíd mosoly.
– Bocsánat. Az adventi gyertyám illata lehetett.
– Hogy milyen gyertya?
– Adventi gyertya. Maga talán már nem is emlékszik azokra az időkre, ugye? Nagyon fiatalnak tűnik.
Pironkodva tárom szét a karom, nehéz erre mit mondani. A testem talán fiatal, de a lelkem akár egy elöregedett fogaskerék egy örökmozgásra kárhoztatott, elátkozott szerkezetben.
– Annyi rémlik csak, hogy ilyenkor szokás volt valamit megünnepelni. Úgy értem, karácsonykor.
– Ahogy mondja – mosolyog tovább a hölgy szomorkásan. – Mindig ezekre az időkre emlékeztet, amikor meggyújtom az adventi illatgyertyát. Még a Városba való költözéskor hoztam magammal. Nem sok személyes tárgy fért bele abba a kis kézitáskába, amivel átengedtek a kapukon. Gyerekkoromban sokszor kérdezgettük egymástól játékból, hogy ki-mit vinne magával egy lakatlan szigetre, ha csak egy dolgot választhatna. Bizony nem hittem, hogy egy napon komolyan meg kell majd fontolnom ezt a kérdést.
– Ezt egyikünk sem hitte – piszkálom a cipőm orrával a küszöböt. – De a lényeg, hogy itt vagyunk és túléltük az apokalipszist, nem igaz?
– Az emberek mindig úgy gondolták, hogy a túlélés a cél – ingatja a fejét az idős asszony. – Miközben azon sosem tűnődtek el, hogyan is kellene embernek maradniuk… Na de nem fárad be inkább egy percre? Ha gondolja, nyugodtan megnézheti a gyertyát. Igaz, már majdnem csonkig égett. Spórolnom kell: az utóbbi időben csak minden ötödik évben gyújtom meg.
Zavartan mosolygok; ellenkezni sincs időm, és a kedves szomszéd máris a zsebkendőnyi nappalijába terel, ahol egy aprócska asztalon ott pislákol a karácsony illatú, varázslatos gyertya az utolsó leheletével. Megbűvölten nézem a láng finom játékát, és keserédes bizsergés fut végig a bőrömön. A bordó színű, valaha volt tömb gyertya immár teamécses méretű, apró viaszcseppé tömörült, de még mindig büszkén áll az aranysárga fényű, karcsú gyertyatartóban.
Közelebb hajolok; a kanóc halk sercegése olyan miliőt idéz körénk, amihez hasonlóval már csak a Szimulációban találkozhat az ember. Ott látni még gyertyafényes vacsoraasztalokat finom porcelán terítékkel, és szerencsésnek érezheti magát az, aki ilyen módon belekóstolhat a múlt tovaillanó illúziójába. De az idős hölgy gesztusaiból sugárzó, rég tovatűnt eleganciából úgy sejtem, hogy ez is csak a valaha volt valóság silány másolata lehet. Egy olyan Valóságé, ahol az otthon körülölelő melegét még a válladon érezted, ahol a szavak utat találtak a másikhoz, és valódi ünnep volt a pillanat, amikor csillagfényes estéken elcsendesedett a világ körülöttünk.
– Ne haragudjon, nem akarok tolakodó lenni, de… tudna mesélni róla, hogy milyen volt akkoriban?
– Mármint a karácsony? – biccent felém biztatón a hölgy. – Rég nem kérdezett tőlem senki ilyesmit, de örömmel mesélek, persze.
– Nem szeretném feltartani. Tényleg csak egy perc, és…
– Ne szabadkozzon. A Szimuláció órák múlva lesz csak elérhető. Üljön le nyugodtan. Addig marad, ameddig jól esik.
Megilletődve húzok közelebb egy széket, az idő folyása egészen elhalkul a falak között. Lopva körbejáratom a tekintetemet: egy üres, semmitmondó lakásban vagyunk, akárcsak bárhol ebben a Városban. E falak közt ma este azonban egy kisebb csoda születik, ahogy két ember újra kitárulkozik egymásnak, a Szimuláción kívül, itt, az igazi Valóságban, úgy, mint talán már nagyon sok éve nem.
Aprócska momentum ez, épp oly kicsi, mint a lassanként elenyésző gyertya utolsó fénye. De még létezik. Még jelen vagyunk. Miközben körülöttünk mindent beleng a karácsony illata.
Írta, vendégségben a blogon: Óvári Luca
A következő karácsonyváró olvasmány december 14-én érkezik!