Előszó

Az idő november végére járt, közeledett az adventi időszak. Victoria Pierotti napjai ilyenkor izgalommal és várakozással teltek. Számára a karácsony az év legszebb ünnepét jelentette, mert a családról és a szeretetről szólt. Egy vidéki kisvárosban töltötte a gyerekkorát. Az otthonukat gyönyörűen feldíszítették, a nővérével és az édesanyjával pedig már jó élőre megtervezték, hogy mi kerüljön az asztalra, mert egy szeretettel készült, tökéletes ünnepi menüsornál nincs is nagyobb ajándék.

Kislányként az édesapja december 24-én délelőtt mindig szánkózni vitte őket, hogy addig a többiek felöltöztessék a fenyőfát és alá csenjék a szépen becsomagolt ajándékokat. Volt nagy öröm, visítás, mikor átfagyva hazaértek és meglátták. Évekkel később jöttek csak rá, hogy kik is voltak az igazi angyalok. Felnőttként is könnyeket csalt szemébe az emlékezés. Az idei karácsonyt viszont beárnyékolta valami…

*

Néhány hét és itt a karácsony. Milánóban is, mint bárhol másutt a világon, feldíszítik a parkokat, tereket girlanddal, masnikkal, koszorúkkal, csodálatosan a megkomponált díszkivilágítással. A boltok polcai roskadásig vannak pakolva mindennel, ami a karácsonnyal kapcsolatos. Victoria szeretett a forgatagban sétálni, forralt borozni a barátaival, beszívni a faszénparázson sült kürtőskalács finom fahéjillatát. Lelkesen járt egyik üzletből a másikba, hogy megtalálja szeretteinek a megfelelő ajándékot. Izgatottan számolta vissza a napokat. A karácsony a kedvenc ünnepe, vagyis…

Tavaly Benett az ünnepek után váratlan bejelentéssel állt elő. A lánynak nem kerülte el a figyelmét, hogy egy ideje a kedvese gondterhelt. Folyamatosan azt érezte, hogy csak testben van jelen, de lélekben máshol jár. Bármit mondott vagy kérdezett tőle, mindig tőmondatban válaszolt. Megunta. Egyik este mikor kettesben voltak, rákérdezett. A férfi merengve nézett rá, aztán beszélni kezdett.

– Visszautasíthatatlan állásajánlatott kaptam… Ausztráliából. Bányaműveleti feladatok irányítására kértek fel.

Victoria kővé dermedve állt és úgy bámult rá, mintha kínaiul beszéltek volna hozzá. Nehezen tudott csak megszólalni.

– Ez mit jelent?

– Egy ideig ott fogok lakni.

– Pontosabban?

– Két év. – a lány hitetlenkedve meredt kedvesére. – Mióta tudsz a dologról?

– Hat hete.

– Majd két hónapja? Mondd, és közben egyszer sem jutott eszedbe, hogy közöld velem a dolgot? Vagy talán az én véleményem nem is számít?

A férfi lesütötte a szemét.

– Úgy látom, te már döntöttél, a véleményem egy fikarcnyit sem érdekel. Nem igaz?

– Van rá lehetőség, hogy velem utazz.

– Ó, komolyan? Rögtön meg is nyugodtam!

– Kérlek, ne akadj ki. Beszéljük meg, mint két intelligens ember.

– Rendben van, hallgatlak.

– Az ünnepek után elutazom és te jössz, miután a főnököddel elrendezed az itthoni dolgaidat. Ruhákat ott is tudsz tervezni.

A lány arcára mérhetetlen düh és csalódottság ült ki. Az asztalhoz lépett, felkapta a határidőnaplóját és a férfihoz vágta.

– Néz bele! Rajta!

A férfi mozdulatlanul ült, ezért Victoria vette a kezébe a naplót és kinyitotta.

– Nézzük csak! Január 6.: farsangi ruhakollekció bemutató, Victoria Pierottival. Január 18.: Victoria Pierotti által tervezett mennyasszonyiruha bemutató az Antonia szalonban. Január 26.: interjú a Gyöngy Divat magazin riporterével. Január 30.: beszélgetés Victoria Pierottival, ruhatervező és stílus szakemberrel a milánói divathetek alkalmából. És akkor most lapozok februárra…

– Befejeznéd?

– Eszemben sincs! Szeretném, ha tisztában lennél mindazzal, amiről miattad le kellene mondanom. Mert hát ugye, egyszerre nem tudok két helyen lenni. Nekem itt van az életem…

– Megértem és elfogadom, de…

– De?

– Ilyen lehetőség egyszer adatik az életben, nem szeretném visszautasítani.

Egy könnycsepp gördült végig a lány arcán.

– Szeretlek.

A férfi megölelte és a fülébe súgta:

– Én is nagyon szeretlek, Victoria.

– Ez nem elég, hogy itthon maradj?

– Nem elég, hogy velem utazz?

Patthelyzet. Csak álltak és nézték egymást szótlanul. Az érzelmes pillanatok ellenére a lány fortyogott. Becsapottnak érezte magát. Olasz temperamentuma akarva-akaratlan utat tört magának és mint akibe belebújt a kisördög, neki esett, nem volt lakat a száján. A férfi hitetlenkedve nézte, ahogyan kipirosodott arccal, időnként levegőért kapkodva, válogatás nélkül ömlöttek belőle a szavak, de szótlanul hallgatta végig a kifakadást.

– Nem akartam, hogy így legyen vége. – mondta végül, majd távozott. Azóta nem beszéltek, nem keresték egymást.

*

Victoria nagyon megbánta, hogy esélyt sem adott megbeszélni a lehetőségeiket. Szégyellte magát a viselkedéséért, végül is nem ígért neki semmit a férfi, még csak együtt sem laktak. Megpróbálta magát túltenni a szakításon és természetesen, mint sokan mások, ő is a munkájába menekült. Azokban a hónapokban alkotta meg a legszebb ruháit. Boldognak kellett volna lennie, hiszen rengeteg dicséretet és megrendelést kapott. De amikor kimerülten, fáradtan nyugovóra hajtotta fejét, azonnal bevillant a férfi arca, újra és újra élte közös múltjuk minden pillanatát. Benett hónapok múlva is ott élt benne, ő pedig egy idő után belátta, hogy amíg nem tudja lezárni magában a múltat addig esélye sincs az újra kezdéshez.

*

A Rádióból az időjós hangja duruzsolt, hatalmas havazás várható az elkövetkezendő napokban. Victoria felállt az asztaltól és az ablakhoz sétált. Arcán széles mosoly jelent meg, mikor kikandikált a függöny mögül. Odakint sűrű pelyhekben hullott a hó.

– Tökéletes kezdete az adventi időszaknak. – ujjongott. Visszanézett az asztalára. A kért ruha terve készen volt. Egyedi darab, egy ismert közszereplő kérésére. – Tökéletes lett. Hétfőn megmutatom a főnökömnek és ha ő is rendben találja, akkor irány a szabászat. – elmélkedett magában.

– Mára ennyi volt.

Péntek délután lévén a kávézó felé vette az irányt, Édua barátnőjével volt „randija”. Már útra készen állt, mikor Flóra, az egyik gyakornok rontott be az irodájába, kezében egy hatalmas virágcsokorral.

– Gedeon nem adja fel egykönnyen, megmondtam neki, hogy nem vagyok postás, de nem bír magával. Ezt neked küldi és kér, hogy ma vacsorázz vele.

Az említett fiatalember nagy szoknyapecér hírében állt, ennek ellenére sok nő sétált már be a kelepcéjébe, humorának és csábos mosolyának köszönhetően. Jelen esetben Victoria volt a legújabb kiszemeltje, amit nem is rejtett véka alá. Neki azonban nem jelentett többet egy alkalmazottnál a cégnél. Többször próbálta már finoman a tudtára adni, de úgy tűnt, nem vette a lapot.

– Add csak ide. És köszönöm.

Rádöbbent, hogy most aztán tényleg pontot kell tennie az ügyre. A férfi heves udvarlása kezdett idegesítővé válni a számára. Átvette a csokrétát és átrobogott vele a szomszédos irodába. Halkan kopogás után benyitott. Amikor a férfi meglátta, elmosolyodott, aztán a csokorra esett a tekintette és az arca azonnal komorrá vált.

– Ha jól sejtem nem a válaszod.

– Sajnálom, de nekem nem fér bele az életembe most egy…

– Irigylem azt a fickót. Igen, irigylem, mert nem tudja, hogy mekkora mázlista.

– Nem tartozom neked beszámolóval a magánéletemet illetően, de nincs semmilyen fickó… Azért nem akarok kapcsolatot senkivel, mert nagyon sokat dolgozom, és rengeteg időt fektetek a karrierembe. Szeretnék egy komolyabb pozíciót a cégnél.

– Jó kifogás. Minden elvárásnak megfeleltél, mindenkit felülmúltál, sőt, te vagy a ház gyémántja. Ideje lenne kicsit lazítanod. Én minden hátsó szándék nélkül igyekszem, de te folyton kikosarazol. És az előléptetésre visszatérve, lehet, hogy tudnék segíteni.

– Köszönöm, de nem kérek protekciót, jobb szeretem a magam erejéből elérni a céljaimat.

– Egy vagány csaj, aki tudja, mit akar, minden férfi álma.

– Akkor csak álmodozz, de engem hagyjál ki belőle.

– Türelmes és kitartó vagyok.

– Ne pazarold rám az idődet.

– Te ne pazarold az idődet. A múlt elmúlt, el kell engedni. Ne hagyd, hogy befolyásolja a jelenedet és a jövődet.

Roppant borzasztó és fárasztó mindig magyarázkodni, kibúvót keresni, hogy mit és miért csinál az ember, vagy éppen miért nem. A férfi felállt, közelebb sétált hozzá, hosszan rá pillantott, és ez a nézés intimebb volt még egy simogatásnál is. Egyértelművé tette, mi következne, de a lány még csírájában elfojtotta.

– Gedeon, tudom, hogy közhely, de ne rontsuk el a barátságunkat egy ilyen dologgal.

Választ sem várva gyorsan sarkon fordult és távozott, így már nem hallotta, hogy a másik azt sziszegte a fogai között:

– Azt a makacs fajtádat, te nő.

*

Victoria néhány perc múlva távozott az irodaházból, de alig lépett ki az utcára, a telefonja megcsörrent.

– Szia Viki, itt várlak a kávézóban, merre vagy?

– Útban hozzád, csak légy türelemmel. Gyalog indultam útnak. Esik a hó, vétek lenne autóba ülni.

Édua gyerekkori barátnője volt. Néhány évre elsodródtak egymástól, de aztán újra találkoztak és azóta elválaszthatatlanok lettek. Szabályokat vezettek be, hogy ne hiányozzanak a másik életéből. Például péntek délutánonként együtt kávéztak.

Victoria ráérősen sétált a táncoló hópihék sokasága között. Időnként rágyönyörködött a csipkefátylas fákra, bokrokra. Aztán néhány pillanatra megállt a főtéren álló feldíszített fenyőfa előtt. Nézte a gyerekeket, akik levelet írtak a karácsonyi tündérnek, angyalkának, vagy Jézuskának, ki-hogyan nevezi.

Húszperc séta és megérkezett a célállomásra. Nem kellett keresnie a barátnőjét a helyiségben, mivel mindig ugyanaz volt az asztaluk; az ablak mellett a sarokban. Alig foglalt helyet, a pincér már vitte is a nekik a szokásosat: feketéket sütivel. Tartalmas beszélgetéssel egy pillanat alatt elröppent az idő. Éppen szedelőzködtek, amikor Édua megkérdezte:

– Kértél már valamit a Jézuskától?

– Már nem vagyok gyerek és tudom, hogy nem ő hozza az ajándékot.

– Jó oké, de, mégis mit kérnél tőle, ha tehetnéd?

– Momentán ezen még nem gondolkodtam.

– Biztosan van valami, amire nagyon vágysz, nagyon szeretnél!

Victoria megadóan bólintott.

– Tudtam! Ki vele! Ha nagyon szeretnéd, akkor teljesül.

– Teljesen kizárt.

– Miért, mit szeretnél?

– Inkább kit.

Édua megrökönyödve bámult barátnőjére.

– Hát ez nagyszerű… rossz értelemben. Aggódom miattad, ezt nem lehet sokáig büntetlenül csinálni. Lassan egy éve, hogy vége és te még mindig utána epekedsz.

– Szeretném lezárni.

– Már lezártátok. Vége, elment.

– Szeretném látni, hogy jól van, és minden rendben van vele.

– A percen megüt a guta! Annyi pasi legyeskedik körülötted és te még mindig a múlton rágod magad. A helyedben én most adnék magamnak egy maflást, hátha attól észhez térek.

– Sajnálom, de ez van. Szóval, ha most leülnék levelet írni, tudva azt, hogy teljesül, akkor azt kérném, hogy még egyszer láthassam.

Késő délután ért haza. Miután magára zárta az ajtót, végigvetette magát az ágyon. Némán bámult maga elé, aztán a kispárnára hajtotta fejét. Ott és akkor újra átszakadt a gát, hangos zokogásban tört ki. Számára ez nem okozott újdonságot. Elég gyakran töltötte a szabadidejét sírással.

Mennyire furcsa az emberi agy. Csúnya tréfát tud űzni a gazdájával. Magával cipeli a múltat és bármennyire is túlzsúfolt emlékekkel, érzésekkel, nem enged szelektálni.

*

Éjjel nagyon keveset aludt, csak hírből találkozott az álommal. Reggel az ébredés nehezen ment. Nem nyafogott, mintha lett volna kinek. Kicsit jobb kedvre derült, amikor kinézett az ablakon. Tekintélyes mennyiségű hó esett az éjszaka, ami előhozta a gyerekkori emlékeket. Uccu, rajta havat kell lapátolnia! Ez a fajta testmozgás sokat segített letargikus hangulatán. Már csak abból az apropóból is, mert kialakult egy kis traccsparti a szomszédokkal, és ha csak egy rövididőre is, de elterelődtek a gondolatai.

Hosszú, unalmas, csendes és egyhangú volt a délelőtt további része. Victoria tette a dolgát, mint máskor. Úgy tervezte, délután feldíszíti, kicsinosítja a lakását. Ez a gondolat kicsit átmelegítette a szívét, sőt, még egy kis mosolyt is varázsolt az arcára. De nehéz lesz ez a karácsony. Már éppen az utolsó simításokat végezte a díszítéssel, amikor a telefonja megszólalt. Édu volt a vonal másik végén.

– Mit csinálsz? Tudod mit? Nem számít! Egy órán belül ott vagyok érted, és elmegyünk a forgatagba.

– Ne már! Fáradt vagyok. Inkább holnap.

– Nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtad a lustaság vagy bármi más negatív érzelem. Öltözz melegen.

Kénytelen-kelletlen elkészült a jelzett időre, de végül nem bánta meg, hogy kimozdult. A nagy tömegnek köszönhetően csak távol tudtak leparkolni és gyalog indultak tovább. Ropogott a hó a lábuk alatt, úgy hangzott, mintha kristályon lépkedtek volna. Egymásba karolva, vagy inkább egymásba kapaszkodva sétáltak a hóesésben és alig várták, hogy elvegyülhessenek a tömegben. A hideg ellenére is melegség járt át Victoria szívét.

– Órákig képes leszek bámészkodni.

– Látod hová hoztalak?

Semmit nem apróztak el a szervezők, minden megtalálható volt, ami az ünnepi készülődéshez szükséges. Lenyűgözte őket az eléjük táruló látvány, aztán belevetették magukat, és elnyelte őket a tömeg. Sokáig bolyongtak a felállított faházak között, vásárolgattak. Felültek a tér szélén felállított óriáskerékre egy-egy pohár forralt borral a kezükben és onnan nézték a nyüzsgő teret. Kürtőskalács nélkül nem indultak haza. Beálltak a hosszú sor végére és türelmesen kivárták, hogy rájuk kerüljön a sor. Victoria hosszú idő után először kimondottan jól érezte magát.

*

De volt ott még valaki a karácsonyi forgatagban, aki éppen barátaival beszélgetett, miközben türelmesen várták az egyik pavilon előtt, hogy felszolgálják nekik a megrendelt csülöktálat. Benett. Egyszer csak ismerős hang ütötte meg fülét. Egy hang, amit ezer közül is felismert volna. Megfordulva azonnal meglátta Victoriát, aki nem messze tőlük vidáman kacarászott barátnője társaságában. Ahogy meglátta, egyszerre lett boldog és szomorú. Most mitévő legyek? Legszívesebben odament volna, hogy üdvözölje őket, de attól tartott, hogy a lány nem állna vele szóba. Rövid töprengés után mégis úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, odaköszön nekik. Mielőtt azonban megtehette volna, társaságuk egyetlen nő tagja váratlanul a nyakába csimpaszkodott, elvonva a figyelmét. Mire újra visszafordult, a két lány már eltűnt a szeme elől. Hiába pásztázta át a tömeget többször is, nem talált rá Victoriára.

*

Victoriának, mintha valaki a fülébe súgta volna: Nézz oldalra. Szót fogadott, mint egy jó gyerek és megpillantotta Benettet. Egy fiatal nő és három férfi társaságában beszélgetett. A nő hozzábújt, átkarolta a nyakát, ő megölelte és nyomott egy puszit a halántékára. A látványtól kiszaladt a testéből minden erő, szinte megtántorodott. Remegés vett rajta erőt, amin nem tudott uralkodni. Diszkréten meglökte Éduát és a fejével feléjük intett. Ő vette az adást, a jelzett irányba tekintett, és kimeresztett szemekkel bámulta hol a kis társaságot, hol a barátnőjét. Aztán lazán csak annyit mondott:

– Most mondd, hogy a Jézuska nem létezik! Apám, te mekkora egy mázlista vagy!

– Haza akarok menni!

– Rossz opció. Kérlek ne légy pipogya! Menj, beszélj vele, és legyen már egyszer és mindenkorra vége annak a bábeli zűrzavarnak a fejedben.

Victoria mozdulatlan maradt.

– Mi lesz már? Vonszold oda a csinos popódat, kérdezd meg mi újság, hogy van, aztán lapozzunk már végre.

Persze, nem ment oda. Úgy iszkolt el, mintha szellemek űznék, barátnője csak futólépésben tudta követni, miközben folyamatosan dorgálta:

– Nem értelek! Ezt kívántad, most meg ukk-mukk-fukk elmenekülsz?

– Én csak azt akartam tudni, hogy minden rendben van-e vele. De látni nem akartam!

*

Victoriának nem volt könnyű éjszakája. A párnája annyira átitatódott a könnyeivel, hogy ha nem kelt volna fel az éjszaka közepén, biztosan belefullad. Feltápászkodott és az ablakhoz sétált. Kibámult rajta. Ismét nagy pelyhekben hullott a hó, fehérbe borítva az egész tájat. Legszívesebben kiment volna havat lapátolni, viszont szilárd meggyőződése volt, hogy ha megteszi, a szomszédok elvitetik valamelyik közeli elmegyógyintézetbe. Így megmaradt a fenekén. Lassan megvirradt és utat tört magának a világosság odakint. Viszont az ő fejében ott tombolt a sötét erők kombinációja: sóvárgás, bánat, féltékenység, önsajnálat.

Próbált fittyet hányni a tegnap látottakra, persze nem sikerült. Egyfolytában ott duruzsolt benne legbelül egy kisördög Beszélned kell vele.

– Na persze, mert hát az olyan egyszerű! – vágta rá fennhangon magának.

Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve imára kulcsolta a kezét, tekintetét a mennyezetre emelte, de annál jóval messzebb révedt. Belső hangján fohászkodni kezdett.

Figyelj, tudom, hogy eleget tettél a kérésemnek, amit köszönök neked, de nem teljesítenél még egyet? Annyi éven át nem kértem tőled semmit, de most szükségem van a segítségedre. Szeretnék vele újra találkozni és beszélni, hogy végre megszabaduljak a kínzó tehertől, ami már majd egy éve nyomja a lelkem. Látsz egy icipici esélyt arra, hogy ez a fájdalmas érzés enyhüljön és végre béke költözzék a szívembe?

Válasz nyilván csak a néma csend volt. Nem mozdult egy ideig, de aztán egyszer csak hangosan megkordult a gyomra. Az órára pillantott, elmúlt kilenc. Ideje reggelizni. Kivánszorgott a konyhába, kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, és azzal a ténnyel szembesült, hogy tegnap elfelejtett bevásárolni, így jelen pillanatban nem volt más otthon, csak egy doboz tej és egy kis darabka sajt.

– Hát ez remek – nyögte maga elé. – Irány a szupermarket.

Gyors mosakodás, fogmosás és öltözködés után már az autóban ülve, fejben állította össze a bevásárlólistát. Volt rá bőven ideje, mert a nagy hóban szinte csak lépésben haladt a forgalom. Vasárnap délelőtt lévén kevesen voltak az üzletben, így a bevásárlás nem tartott tovább húsz percnél. Fizetés után két dugig tömött táskával indult a kocsihoz. Épp ügyetlenkedve próbálta kinyitni a csomagtartót a kulccsal, amikor egy ismerős hang szólalt meg a háta mögött:

– Segíthetek?

Lassan megfordult. Benett állt vele szemben, aki már nyúlt is a két táskáért. Neki bezzeg sikerült azonnal kinyitni a csomagteret. Betette a két szatyrot és már vissza is zárta tetőt. Victoria zavartan és megszeppenve követte figyelemmel a műveletsort.

– Jó reggelt Vic. – köszönt a férfi, amit ő viszonzott.

– Jó reggelt neked is.

A férfi sármosan mosolygott rá, ő ártatlan arccal vissza. Végül Benett szólalt meg.

– Örülök, hogy segíthettem és annak is, hogy látlak.

A lány elméje száguldott, hogy tökéletes választ találjon, közben a szíve a torkában dobogott, és testét belülről úgy átjárta a forróság, mintha lángok perzselnék.

– Mi járatban errefelé? – jött végül a suta kérdés.

– Itt lakom.

– De hogy…

– Határidő előtt befejeztük a projektet, a következő meg csak az újévben indul. Ezért kaptam egy hónap szabadságot.

– Ááá, értem. Ne haragudj, hogy ilyen idétlenül viselkedem, de váratlanul ért ez a találkozás.

– Láttalak tegnap a barátnőddel.

Victoria gyorsan előkotorta a legnagyobb színészi tehetségét, és látványosan elgondolkodott, hogy ugyan hol is.

– A forgatagban – sietett a segítségére Benett. – Oda akartam menni hozzátok, de hirtelen eltűntetek.

– Ó, igazán? Most már sajnálom, hogy haza rohantam…vagyis, hogy eltűntem. Én is oda mentem volna, ha… látlak, ebben egészen biztos vagyok… sőt tuti biztos.

A színészi tehetség itt ért véget, Benett széles mosolya elárulta, hogy rajta kapta a füllentésen, de úriember lévén nem tett rá megjegyzést. Duda hangja szakította meg a beszélgetésüket, és egy kocsi áll meg mellettük.

– Benett, gyere már, mindenki rád vár!

A kocsiból kiszóló lányban Victoria felismerte azt, akivel tegnap is látta a férfit. Ezt keserű szájízzel vette tudomásul.

– Jól van nyugi, megyek már.

Benett távozni készült, de előbb még Victoriához fordult.

– A számod még a régi?

Ő csak bólintani tudott, hang nem jött ki a torkán. Elköszöntek egymástól és ő is hazaindult.

*

Teljesen felesleges volt bevásárolni, mert mire hazaért, az éhsége nyomtalanul elillant. Magába roskadva ült és bámult maga elé. Barátnője van, kész vége. Végérvényesen eldőlt, hogy ideje lapoznia élete könyvében és új fejezetet kezdeni. Az új szereplő feltűnésével minden érvényét vesztette, ami eddig fontos volt. Még magát is meglepve, újra imára kulcsolta kezeit.

– Figyelj, tudom, hogy az agyadra megyek, és a pofátlanságnak is van határa, de ha nem veszed rossz néven, lenne még egy kívánságom. Esküszöm, hogy nem kérek többet, csak ezt teljesítsd még nekem. Oké? Szeretnék vele randizni egy utolsót. – abban a minutumban megcsörrent a telefonja, mire széles vigyorra szaladt a szája. – Elképesztő vagy, tudod?

A kijelzőre pillantott, és a vigyor azonnal lehervadt az arcáról. Édua.

– Szia, édesem!

– Szia.

– Mi ez a világvége feeling a hangodban?

Victoria nagy levegőt vett és gyorsan ledarálta barátnőjének az eseményeket. Nem telt bele egy óra és már a nappali kanapéján beszélgettek. Édua nyugtatni próbálta barátnőjét, aki fékezhetetlenül itatta az egereket. De csak addig, amíg újra meg nem csörrent a telefon.

– Benett! Ő hív! – visította Vic.

– Ó, hála az égnek!

Egy szempillantás alatt megváltozott a légkör a helyiségben. Victoria felkapta mobilját és kirohant a konyhába. Az előbbi letargikus hangulata egyszeriben szertefoszlott. Az arcán lepergő könnyeket egy mozdulattal eltüntette és már más nem is érdekelte csak az, hogy hallhatja a férfi kellemes baritonját. Néhány perc múlva ujjongva, ugrabugrálva tért vissza barátnőjéhez.

– Holnap találkozunk, érted? Találkozunk. – és akkor az őrület új szintre emelkedett. – Nincs egy rongyom, amit felvegyek! A hajam meg, mint a szénaboglya…

– Állj már le az ég szerelmére! Basszus. Farmer és garbó. Légy egyszerű és főleg normális.

*

Victoria számára az éjszaka megint álmatlanul telt, bár most kellemes dolgok nem hagyták eljutni álomországba. Reggel gondosan elkészítette a sminkjét, feltűzte a haját. Az egyik hétköznapibb nadrágkosztümjét öltötte magára és a nagy hó és hideg ellenére is egy tűsarkú cipő mellett döntött, amiben tipegni is kihívás, nemhogy lépni. Nyilván nem véletlenül esett a választása az említett lábbelire. Nem vagyok normális. – kuncogott magában. De tőle kapta ajándékba. Elégedetten nézett végig magán a tükörben.

*

Az egész délelőttöt a tervezőasztalánál töltötte, de érdemi munkáról távolról sem beszélhetünk. Végig Benett járt az eszében. Gondolatban szerelmével a régi találkahelyükön koptatták a széket, és legalább százszor elgyakorolta, hogy mit fog neki mondani. De az örömbe egy kis üröm is vegyült. Mert hát tagadhatatlan tény, hogy van egy barátnő a láthatáron. Csúnya dologra készült, volt is lelkiismeretfurdalása, nem is kicsi. De hát a férfi kért tőle randit. Nem jutott tovább a gondolataival, mert nyílt az iroda ajtaja és Gedeon viharzott be rajta, két kávéval a kezében.

– Jó reggelt szépségem! Egy finom haboskávé kettesben velem?

– Köszönöm, de már túl vagyok rajta.

– Mondd, miért vagy ilyen ellenséges folyamatosan? Mit kell még tennem, hogy komolyan vedd a szándékaimat?

– Ha nem csapnád a szelet minden kolléganőnek, sokat lendítene a dolgon. Elárulok neked magamról egy titkot: én nem egy akarok lenni a sok közül. Hanem az egyetlen.

A férfi ledöbbent a lány szókimondó válaszán, letette az egyik poharat, aztán csalódottan kisomfordált.

*

Eközben Benett is a közelgő randevúval volt elfoglalva. A barátainak is feltűnt, hogy csak testben van jelen. Lucia nem is tudta szó nélkül hagyni.

– Nő van a dologban igaz? Vagy talán tévedek?

– Nem tévedsz.

– Az a csaj, akivel tegnap beszéltél?

Bólintott.

– A Women’s Dream divatcégnél dolgozik. Sokat szerepel a tévében és divatújságokban.

– Igen, tudom. Nem is mondtad, hogy ilyen híres barátnőd volt.

– Miért beszélsz múlt időben?

– Mert mindketten olyan távolságtartóak voltatok.

– Meglehet és ez sajnos az én hibám. Pedig ma már egyértelmű számomra, hogy ő az a nő, akivel le tudnám élni az életem, de ha azt akarom, hogy ez így legyen, azért keményen meg kell dolgoznom.

– Hááát, szerintem meg nem.

– Ezt hogy érted?

– Láttam az arcát, és ha úgy tudnál olvasni róla, mint én, akkor nem aggódnál a jövőtöket illetően. Szerelmes beléd.

Benett, elgondolkodva nézett a lányra.

– Úgy gondolod?

– Tudom.

A férfi odalépett és megölelte, és nyomott egy puszit, az okos kobakjára.

– Mondtam már neked, hogy te vagy a kedvenc unokahúgom?

– Ezt még eddig nem említetted, de köszi. Jó tudni, hol állok nálad a rangsorban.

– Egy évvel ezelőtt elszúrtam, de most mindent helyre hozok. Azt hittem, hogy a munka, amit annyira akartam kárpótol, de nem. Akkora barom voltam, mindent egy lapra tettem fel.

– Akkor hajrá. Szorítok neked.

*

Délután négykor, Victoria már tűkön ülve várta szerelme üzenetét, amikor végre hangos pittyenés érkezett a telefonja felől. Itt várlak lent. Felugrott, mintha puskából lőtték volna ki, befújta magát parfümmel, egy gyors mustra a tükörben, széles vigyor az arcon, egy magabiztos tekintet és már indult is. Úgy vonult végig a folyosón, mint manökenek a kifutón.

– Nocsak-nocsak, hová lesz a menet szépséges hölgy?

A bejárat előtt Gedeonba botlott, aki persze nem tudta megállni szó nélkül, amit látott.

– Fontos találkozóm van.

– Mennyire fontos? Mert lenne itt néhány megbeszélni valónk.

– Most semmi sem lehet fontosabb, mint a boldogságom.

A férfi csalódottan nézett utána. Egyáltalán nem tetszett neki, amit hallott, férfiúi büszkeségét sértette, hogy kiszemeltje végérvényesen dobta, ezért még utána szólt:

– Az állásoddal játszol, baby!

Victoria a bejárat előtt visszafordult. Tipikus olasz pasi, nem tud veszíteni.

– Hűha, most meg kellene ijednem? Ne zsarolj, mert még a végén felmondok, és meg sem állok Ausztráliáig.

– Hogy meddig?

– Jól hallottad! – és már csapódott is mögötte az ajtó.

A faképnél hagyott férfi káromkodott egy cifrát. A recepciós elmosolyodott.

– Elárulná mit nevet? Hátha jobb kedvem lesz nekem is tőle! – szúrta oda durva hangon.

*

Az utcára kilépve, tekintetével azonnal Benettet kereste, aki az út túloldaláról integetett felé. Gyorsan körbepillantott; autó egyik irányból sem érkezett, így gyorsan átszaladt. Vesztére a cipője talpa megcsúszott a jeges havon és a férfi karjaiban landolt. Puff, ez aztán a nagyszerű belépő.

– Azt hiszem szerencsésebb lenne, ha én ültetnélek be az autóba, már ha nincs ellene kifogásod. Ilyen cipőben kész életveszély közlekedni. Nem szeretném, ha a sürgősségin kötnénk ki.

Hát ez a cipő dolog nem jött be – gondolta, de aztán Benett, válaszra nem várva lendületesen ölbe kapta. – Vagy mégis…

Victoria a legkisebb ellenállást sem tanúsította a manőver ellen. Úgy kapaszkodott a férfiba, mint fuldokoló a szalmaszálba. Orrát megcsapta a férfi finom illata, mélyeket szippantott bele. Benett beültette az anyósülésre, még a biztonsági övét is becsatolta. Közben le sem vették egymásról a szemüket. A lánynak komolyan uralkodni kellett magán, mert micsoda dolog lenne, ha itt és most letámadná és kierőszakolna egy csókot. A lehetőség azért mosolyt csalt az arcára, ami a férfi figyelmét sem kerülte el.

– Szeretem, amikor mosolyogsz.

*

Vastag hófelhő borította be a várost, amelyből sűrűn hullott a hó. Az ablaktörlő lapát monoton sikálta a szélvédőt, hogy legalább az orrukig lássanak. Erősen sötétedett, már az utcalámpák is felkapcsolódtak, mint ahogyan az ünnepi díszkivilágítás is. Hatalmas tömeg hömpölygött az utcán és a járdán egyaránt, tele volt a város ajándékok után szaladgáló emberekkel.

Az autóban eközben néma csend honolt. Victoria a kinti világot mustrálta, míg Benett titkon őt figyelte. A férfiban olyan érzések kavarogtak, amelyek már régen jártak nála. Ezt a lányt szereti, mindig is őt szerette. Nem kellett sok idő hozzá, hogy végérvényesen belássa. Kínszenvedés volt az elmúlt néhány hónap. Többször össze akart csomagolni, otthagyni csapot-papot, és hazautazni, de a vállalásai, a kötelezettségei nem engedték. Több ízben telefonálni is akart, de aztán valami mindig visszatartotta. Nem úgy váltak el, ahogyan tervezte és nem tudta, hogyan folytatta a lány az életét nélküle. Attól rettegett, hogy boldogan él egy férfi oldalán, de eddig úgy nézett ki, hogy nem áll fent ez a „veszély”. Lassan megérkeztek kedvenc régi törzshelyükhöz, a város szélén egy kisvendéglőhöz. Azelőtt sokat megfordultak itt, nem csoda, hogy a pincér ismerősként köszöntötte őket, mikor beléptek. Az, hogy a régi megszokott asztalukat kapták meg, csak hab volt a tortán. Felidéződtek a régi emlékek, zavarban voltak mindketten. Beszélgetni kezdtek a közelgő ünnepről, a munkájukról, miközben gondosan kerülték azt a témát, amiért valójában ott voltak. Vörösbort rendeltek, míg időnként belekortyoltak, elvesztek egymás szemében. Aztán ahogyan fogyott a bor, úgy oldódott a hangulat és a feszültségük is. Könnyed hangnemben folyt tovább a beszélgetés és egyszer csak kibontakozott köztük közös múltjuk.

– Mondanom kell valamit. – nézett Victoria komoly arccal a férfira. – Sajnálom, hogy akkor úgy viselkedtem veled. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam.

Benett átnyúlt az asztalon és erősen megszorította a lány kezét.

– Nem az fájt, ahogyan viselkedtél, még az sem, hogy utána egyedül keltem, feküdtem, kávéztam, ettem, ittam, álmodtam. A hiányod fájt, belülről mardosott, égetett. Úgy szerettél, mint még senki más.

– Miért beszélsz múltidőben? Ma is ugyan úgy szeretlek, mint amikor elmentél.

– Akkor látsz rá esélyt, hogy helyrehozzam, amit elrontottam?

– Amit elrontottunk? Igen azt hiszem.

– Jó, akkor én kezdem. Amíg távol voltam, folyamatosan ott voltál a gondolataim között, egy pillanatra sem tudtalak kiverni a fejemből. Ausztrália gyönyörű hely, de te nem voltál ott és ebből megtanultam valamit… ott vagyok otthon és boldog, ahol te nyitsz nekem ajtót, mikor hazaérek.

– Mit szól ehhez a barátnőd?

– Milyen barátnő?

– Láttalak vele, akkor ott a forgatagban és másnap a kocsiban is ott ült a szupermarket előtt…

– Lucia? Ő az unokahúgom, Németországból utazott haza az ünnepekre.

– Akkor hogyan tovább?

– Ha ott állna előtted, akire vágysz és azt mondaná, itt vagyok és maradok, ha akarod… mit mondanál neki?

Utószó

Kedves olvasóim, mindenki fantáziájára bízom a folytatást. Viszont annyit elárulhatok, hogy ettől fogva elválaszthatatlanok lettek egymástól. Testileg, lelkileg…

Írta, vendégségben a blogon: Fejes Enikő

A következő karácsonyi olvasmányt december 23-án olvashatjátok.