Könyvei egyszerre hordozzák magukban a fájdalmat, és a lehetőséget egy boldogabb életre. Őszinte kombináció ez, és olyan történeteket alapja, melyeket sokan szeretnek a kezükbe venni a kikapcsolódás, vagy akár a tanúság kedvéért. Ő Julia Lewis Thomson, akit az idáig vezető útról kérdeztem.

Gimnáziumban már megcsillogtattál valamit abból, amit ma is látunk, hiszen az iskolai újságban és az iskola által kiadott antológiában is jelentek meg írásaid. Alig 18 évesen a Hetedhéthatár magazin publikálta a verseidet. Tulajdonképpen mióta írsz?

Mindig is szerettem a történeteket. Amikor még nem tudtam írni, akkor a babáimmal játszottam el azokat, és ha csak tehettem, akkor bevontam ebbe a játékba a barátaimat. Nagyon hamar rájöttem, hogy egy kitalált világban sokkal könnyebb létezni. Ott mindenki betartja az ígéretét, nem dobják el az emberek a gyereküket, mint a megunt, lyukas pöttyös labdájukat, ha új családot alapítanak. Ott nem hiábavaló várni a megmentőnket, a szőke herceget fehér lovon.

Az írás tehát korán az életed részévé vált, és – ellentétben sok fiatallal – nem is nyomtad el magadban. Mit kaptál az írás által ilyen fiatalon, amire akkor szükséged volt?

Nagyon sok mindent elnyomtam magamban. A mi családunkban minden probléma „katona dolog”, és még akkor is, ha elvesztünk egy számunkra fontos személyt, azt mondjuk a másiknak, hogy a „katonák nem sírnak”. A naplóimban leírhattam bármit, ott nem voltak címkék. Nem mondhatta senki, hogy egy gyereknek nem lehetnek ilyen vagy olyan gondjai, mert ő csak egy gyerek, akit még nem nyomaszthat semmi. Ennek ellenére szerettem volna, ha valaki megért. Idővel rájöttem, hogy a versekben – metaforák segítségével – bújtatva megjeleníthetem a gondolataimat. Bár a nyilvánosság elé nem volt bátorságom magamtól kiállni. Gimnáziumban szegődött mellém a szerencse az osztályfőnököm, és a tanáraim által. Ők terelgettek az iskolaújság felé is.

Jól érzem, hogy a kortársaidhoz képest komolyabb voltál, komolyabb dolgok foglalkoztattak?

Sajnos vagy szerencsére, jól látod. Nagyon korán fel kellett nőnöm. Amíg a kortársaim homokvárat építettek engem különböző orvosok vizsgálgattak, anyunak pedig kezelésről kezelésre kellett cipelnie. Sokáig nem értettem, és büntetésként fogtam fel, hogy születésemkor lebénult a bal oldalam. De most már egy életfeladatnak tartom, és igyekszem a lehető legteljesebb életet élni a remegő kezemmel, a rémesen ronda és lassú írásommal, és az egyéb nehézségeimmel.

A középiskola után jogi egyetemen folytattad a tanulmányaidat. Amikor gimnazistaként azt kerested, merre tovább, azért megfordult a fejedben, hogy az írással kapcsolatos szeretetedet kiteljesítsd? Vagy az írást mindig úgy képzelted el, hogy valamilyen más szakma mellett fogod művelni?

Az irodalomórák keserű tanulsága, hogy az írás nehéz kenyér. De a legtöbb írónak volt hite, és bízott abban, hogy egy mecénás felkarolja, és így nem az út poros homokjában korgó gyomorral, mezítelen lábbal éri majd a halál. Nekem sohasem volt elég hitem ehhez. És most is az egyik legnehezebb dolog számomra a hit.

Két megjelent könyv, több megjelent vers, és újságcikk után is ugyanolyan remegő gyomorral várom az olvasók visszajelzéseit, mint a legelső fogalmazásom beadása után a tanítónéni bírálatát. Talán épp ezért ragaszkodok görcsösen még mindig a szakmámhoz, és nem merem elengedni. A jog egy diplomával, érdemjegyek árán szerzett hivatás. Az egyetemen a tudásomat a tanáraim objektíven mérték, hiszen az évfolyamtársaimmal ugyanabból a tananyagból vizsgáztunk. De az általam írt könyvek megítélése szubjektív: nekem lehet, hogy nem tetszik egy történet, de neked lehet, hogy igen. Viszont nem gondolom, hogy ez alapján kijelenthetjük, hogy 3-as osztályzatot érdemel az az írás. Másrészt nem is szeretnék olyan könyvet írni, amit mindenki szeret, mert az már nem szívből jönne, pedig én ezt tartom a legfontosabbnak. Szerintem az írás lényege az, hogy arról írjunk, ami bennünk lakozik, és ne futószalagon gyártsuk a sablon sztorikat.

Civil foglalkozásodat tekintve jogász vagy. Ezt összehasonlítva az írással, ég és föld a különbség. Az egyik végtelenül racionális és tényeken alapuló, míg a másik kreativitással és fantáziával teli. Ez számomra azt mutatja, hogy igazi végletek lapulnak benned. Ez tényleg így van?

Teljesen így van. Az arany középút számomra ismeretlen. Általában, ha valami iránt nagyon fellelkesülök, akkor azt teljes gőzzel csinálom, ezután pedig csodálkozom, hogy a fáradságtól mozdulni sem bírok. Ugyanez igaz az írásra is: előfordul, hogy hónapokig a kéziratom felé sem nézek, de ha elkap a gépszíj, enni is elfelejtek.

Ha már a két végletnél tartunk, felmerül a kérdés: Mennyire nehéz kettéválasztani őket? Hiszen ha munkaidőben komoly jogi ügyeket viszel végig, ott fantáziának nincs helye. Ha pedig írsz, szabadon kell engedned a kreativitásod és a jog földhözragadtságától kell megszabadulnod. Ez számodra így megy? Ki-be kapcsolgatod magadban a kreativitást és a racionalitást, mikor épp mire van szükséged?

Nagyon nehéz átváltozni jogászból íróvá. Egy hosszú, szerződésekkel teli nap után nem is tudok leülni a gép elé, de ha le is ülök, akkor másnap írhatom át az egészet a „szögletes” mondatok miatt. Általában akkor tudok a legjobban írni, ha egy-két napra el tudok távolodni a jogi ügyektől. Ennek persze az a hátránya, hogy hetente az írásra alig egy napom marad, jó indulattal talán kettő.

Történt már olyan, hogy akkor kapcsolt be a fantáziád, amikor a józan eszedet kellett volna használni munka közben? Előfordult esetleg, hogy egy felbukkanó ötletet el kellett nyomnod, mert ott és akkor, nem jegyezhetted le a munkád miatt, emiatt pedig teljesen elvesztetted azt?

Számtalan ötletet hagynom kellett elúszni, mert nem voltam abban a helyzetben, hogy elővegyem a telefonom, és pár mondatos jegyzetet elmentsek benne. Szeretnék egyszer eljutni arra a szintre, hogy akkor írhassak, amikor jön az ihlet. Bár ebben az esetben sem biztos, hogy pont jókor jönne az isteni szikra, hiszen előfordult már olyan is, hogy épp moziban voltunk, amikor eszembe jutott valami.

Három könyv, melyek trilógiát alkotnak. Az első rész 2016-ban jelent meg, a második 2017-ben. Az olvasók ezt a sormintát látva nyilván úgy vélték, a harmadik részt 2018-ban a kezükbe foghatják. Az elmúlt év azonban könyvmegjelenés tekintetében számodra eseménytelenül telt és csak két évvel a második után jön a befejező rész. Így tervezted, vagy a sors szólt közbe?

Ez a könyv nagyon nehezen akart megszületni. Nagyon sok akadállyal, nehézséggel kellett megküzdenem hozzá. Ha kicsit is úgy alakultak a dolgaim, hogy lett volna időm írni, akkor mindig közbe szólt az élet. Például idén januárban, amikor már csak pár oldal hiányzott a végéből, lesérültem, és hetekig nem ülhettem gép elé. De legnagyobb problémát az jelentette, hogy ez a történet lelkileg nagyon megviselt, és többször pont emiatt nem mertem elővenni a kéziratot. Egyszerűen féltem szembe nézni dolgokkal.

Első két könyvedet az Álomgyár jegyzi, a harmadiknál viszont a váltás mellett döntöttél és a harmadik könyvre a Mogul kiadó logója kerül. Azt tudjuk, hogy egy írót a kiadójához teljes bizalom kell, hogy kösse, hiszen a könyveivel mintha a gyermekei gondozását bízná rá. Mit adott neked a Mogul, amivel kiérdemelte a bizalmadat?

Teljesen megváltozott az életem az elmúlt egy évben: új munkahelyem lett, férjhez mentem, valóra vált a nagy álmom, és cikkeim jelentek meg magazinokban. A változások generálták az újabbakat, így már nem is volt meglepő, hogy kiadót váltok. Jól látod, az írónak bíznia kell a kiadójában, de én ugyanígy működök munkavállalóként is. Nekem kell a tudat, hogy ugyanazért a célért dolgozunk nap mint nap csapatként. Épp emiatt nem lettem ügyvéd. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy ne legyek egy csapat tagja. A Mogul Kiadó vezetője, Baranyai Anikó pedig épp ezt adja meg az íróinak. Hiszen arra buzdítja őket, hogy közösen, egymást segítve dolgozzanak a sikerért.

Többek által, Többek szerint, Többek között… Három cím, amelyeknek a jelentését gyakorlatilag a fülszövegben, vagy az első oldalak valamelyikén elárulod, teret sem adva az olvasói találgatásnak. Azért tetted egyértelművé a címek mögöttes tartalmát, nehogy az olvasók valamilyen téves következtetésre jussanak?

Hosszú ideje foglalkoztatott az a kérdés, hogy többek által válunk-e azzá, akik jelenleg vagyunk. Szerettem volna megkeresni erre a választ az első könyvemben, ezért is lett ez a kérdés a könyv központi eleme. A címválasztás során pedig csak erre tudtam gondolni. A Többek szerint esetében pedig előbb volt meg a cím, és a fülszöveg, mint a kézirat. Maxim ugyanis már az első részben bemutatkozott, és még be sem fejeztem azt, amikor már elkezdett a fülemben duruzsolni mindenki kedvence.

A Többek között esetében pedig eltértem a megszokottól és nem írtam le sehol, miért épp ezt a címet adtam a könyvnek. Az olvasókra bízom annak eldöntését, hogyan ítélik meg a cím és a történet közötti összefüggést.

Nem lehet szó nélkül elmenni a borítóid mellett, annyira egyediek, szinte kitűnnek a többi könyv közül. Lehet tévedek, de feltűnt nekem egy sorminta. Az első könyv borítója piros, női arccal. A másodiké kék, férfi-női arckontúrral. És most itt a harmadik, zöld és egy férfit ábrázol. Van ennek a sormintának esetleg mögöttes jelentése?

Az első könyvem egy szemszögből íródott, mivel Anna élete annyira összetett, hogy nem fért meg mellette egy másik hang, így a borítóra is csak ő került rá. A Többek szerint esetében pedig Nastya nélkül nem lehetne érteni Maxim tetteit és ugyanígy fordítva, ők ketten alkotnak egy egészet. A trilógia záró kötete esetében pedig szintén egyetlen szereplőé lett a főszerep, ő pedig Fecó. Igaz, hogy mellette megjelenik Clau szemszöge is, de ez a könyv nem kifejezetten az ő szerelmük története, inkább Fecó küzdelméé.

Manapság egyre több szerző szólal fel az ellen, hogy a kiadóval kötött szerződése korlátozza, és nem tudja érvényesíteni saját elképzeléseit, például a borítóval kapcsolatban. A te esetedben a borítók teljes egészében a te kívánságaid alapján készültek? Amit a borítón látunk, az is 100%-ban te vagy?

Elsődlegesen azért is döntöttem a magánkiadás mellett, hogy a könyveim olyanok lehessenek, amilyeneknek én szeretném őket. Persze most már tudom, hogy ez egy utópisztikus álom. Gondolom, mindegyik pár így indul a szülővé válás történetének: ezernyi álommal a gyermekükről. Az évek múlásával pedig be kell látniuk, hogy számos olyan dolog hat a csemetéjükre, amire nincs befolyásuk. Hát, így volt ez a könyveim esetében is!

Azonban nagyon szeretem az egyedi dolgokat, így abban biztos voltam, hogy ebből az egyből nem engedek. Körömszakadtáig ragaszkodtam ehhez, ezért az első borító tervezése három hónapig, a második borítóé pedig még tovább tartott. Ehhez képest a harmadik már csak két hetet vett igénybe.

A következő regényem már nem a sorozat része, emiatt érdekes feladat lesz egy olyan borítót találni, ami teljesen más, mint a tőlem eddig megszokott borítók, és mégis egyedi és furcsa.

A Moly.hu-t mindenki ismeri, akinek a könyvek szerepet játszanak az életében. Az olvasók ott informálódnak és fejtik ki véleményüket, az írók pedig nem egyszer félve néznek rá saját könyvük csillagozási listájára. A te könyveidet megnézve viszont azt láthatjuk, nincs félnivalód. Az értékelésekben egy sem szerepel, amelyik ne pozitív lenne, és még első könyved is 90% körül teljesít. Mit szólsz ehhez az elsöprő pozitív arányhoz?

Hálás vagyok az olvasóimnak, hogy szeretik a könyveimet. Hatalmas köszönettel tartozok nekik a szeretetükért, és türelmükért.

Az általad papírra vetett történetek könnyednek tűnnek, de ez csak a látszat. Komoly mélységeket is megjáratsz a szereplőiddel, küzdelmeket állítasz eléjük, áldozatokat kell hozniuk, hogy elnyerjék a boldogságot. Mondhatjuk, hogy te akkor ebben hiszel? Kockázatot kell vállalni és meg kell szenvedni, hogy elérjük szívünk vágyát...akár íróként is?

Anyukám mindig azt mondja, hogy az életben semmi sincs ingyen, még a tiszta levegő sem. Mindannyian rengeteg életfeladattal születünk és azzal a céllal, hogy ezekből a lehető legtöbbet sikeresen teljesítsük. Nem hiszem, hogy csak a születés jogán bárki is egész életében boldog lehetne. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy egy tragédia a legváratlanabb pillanatban is bekövetkezhet. Mindenért meg kell küzdenünk. A legelső dolog, amit megtanultam, hogy a túlélésért harcolni kell.

Eddig mintha picit a színfalak mögött lettél volna, az utóbbi időben azonban egyre több lehetősége van az olvasóknak veled találkozni. Ott voltál néhány hete a Könyvfesztiválon, júniusban megtalálnak téged a 90. Ünnepi Könyvhéten az Imádom a Könyveket csapatához csatlakozva. Minek köszönhető ez az új lendület?

Főképp annak, hogy a csapat húz magával. Hihetetlen energiákat mozgat meg mindenki, és ez engem is cselekvésre késztett. Hajlamos vagyok begubózni a csigaházamba, de most esélyem sincs, és pont erre van szükségem. Engem ki kell lökni a biztonságos kuckómból.

Ha már lendület: Mi jön ezután?

Remélem jövő ilyenkor már a negyedik könyvem megjelenése után fogunk beszélgetni. Ebben a történetben átlagos, hétköznapi fiatalokról fogok írni, akik semmiben sem különbőznek tőlünk. Egyetemisták, szerelmesek, küzdenek az első munkahelyük megszerzéséért, majd történik valami… Vissza fogok térni a szereplőimmel együtt a Miskolci Egyetem falai közé, ismét végigjárom velük Miskolc utcáit, és meglátogatom a kedvenc kirándulóhelyeimet. De nem a saját diákéveimről fogok írni. Csak szeretném megmutatni másoknak is, hogy milyen csodálatos öt évben volt ott részem.

Köszönöm az interjút, és további sok sikert kívánok neked!

Az írónőről még többet megtudhattok közösségi oldalán:

https://www.facebook.com/julia.lewis.thomson/

Készítette: Nyíri Abigél

Legújabb könyvét megtaláljátok a KönyvMogul webáruházban:

https://shop.konyvmogul.hu/julia-lewis-thomson-tobbek-kozott/