Meggyőződésem, hogy sokan azért nem vesznek könyvet a kezükbe, mert berögzült a tudatalattijukba az az elképzelés, miszerint az olvasás melós. Az iskolapadban ülve folyamatosan pakolták elénk az ilyen-olyan műveket, mondván „kötelező.” Ha más nem is, ez aztán megöli a harci kedvet! Ki akarna még valamit levenni a polcról, miután leolvasztotta az agyát egy olyan orosz csodával, aminek a felét nem is értette? Én nem akartam. Hiába volt pozitív példa előttem. Amint letettem a tankönyveimet és elpakoltam a füzeteimet már egy betűt sem akartam látni. Bár volt egy-két sorozat, amit már ekkor is nagy kanállal faltam, mégsem jártam utána mi más lehet még, ami tetszhet.

Azok táborát erősítem, akik később kaptak rá az olvasás ízére, a könyvek szeretetére. Nekem is meg kellett találnom a helyem ebben a világban. Bele kellett kóstolnom több műfajba, hogy rájöjjek mit is takar „az én ízlésem.” Ma már magabiztosabban keresgélek a boltok végeláthatatlan kínálatából és büszkén feszítek a túlpakolt polcaim előtt. Habár úgy érzem nagyjából tudom melyek azok a történetek, amik teljesen magukkal tudnak ragadni, néhanapján azért szeretek kikacsintgatni a komfortzónámból, hátha új kedvencekre lelek. A kikacsintgatásaim alkalmával jöttem rá arra is, hogy néha minél furcsább egy könyv, annál jobb. Mert van, hogy én is furcsa vagyok.

Szeretem, ha egy történet még napokig velem marad, az után is, hogy kiolvastam. Szeretem, ha bennem motoszkálnak a szereplők, a gondolataik, az érzéseik. Szeretem, ha megnevettetnek, meggyötörnek, vagy éppen elérik, hogy teljesen beléjük szeressek és a körmömet rágva izguljak értük. Szeretek végigmenni velük az úton és türelmetlenül várni mit hoz nekik az élet.

Hiszem, hogy mindenkire vár legalább egy olyan történet, ami megdobogtatja a szívét. Azt viszont csak remélhetem, hogy ez el is ér hozzájuk és rájönnek: Olvasni jó!

Szerző: Miklós Nikolett