Szeretjük felcímkézni a dolgokat, és ez alól a könyvek sem kivételek. Könyvmolyok sokasága csillagoz és értékel a saját mércéje szerint. Borítót, cselekményt, egy-egy szereplőt. Ezek az értékelések a skála minden irányába mozognak. Vannak egekbe magasztaló dicséretek, középszerű megállapítások és földbe tipró szapulások. Mindenkinek szíve joga eldönteni mit tart szépnek, jónak. És ez így is van rendjén, hiszen a különböző benyomások által juthatunk végül arra a következtetésre, nekünk érdemes-e belefogni az adott műbe.

Azonban nem minden értékelés tekinthető hasznosnak. A százalékok mögött megbújnak olyan olvasások, amik nem feltétlen tükrözik az adott könyv értékét. Előfordulhat, akár többször is, hogy a várt kellemes kikapcsolódás helyett, egy dögunalmat szenvedünk végig, vagy el sem jutunk a köszönetnyilvánításig. De persze lehet fordítva is. Borzasztó alacsony százalék is rejthet nekünk kedves karaktereket, akikkel szívesen kalandozunk.

Nem kell, hogy minden tetsszen, ami a kezünk ügyébe akad. Csúnya világ lenne, ha mindenre csak bólogatnánk! De ezért vannak a különböző műfajok. A más és más stílusú szerzők, akik mind azon fáradoznak, hogy kielégítsék a közönségük igényeit. Nekünk, olvasóknak az a feladatunk, hogy megtaláljuk a saját kedvenceinket. Azokat a gyöngyszemeket, amik a mi szívünkhöz szólnak. Miért vetnénk bele magunkat valamibe, ami tényleg csak az időnket rabolja? Miért pazarolnánk energiát rá, amikor egy fikarcnyit sem érdekel minket?

Tény és való, hogy van itt is egy bizonyos szürke zóna. Ebben azok az élmények bújnak meg, amiket nem is igazán a tiszta élvezet, hanem inkább a kíváncsiság vezérelt. Én is belefutottam már olyan sorozatba, amit a “csak azért is a végére érek” szellemében fejeztem be. Tartogatott számomra is kellemes pillanatokat, de teljes egészében nem tudtam beleélni magam. Van ilyen. Akkor úgy döntöttem tudni akarom a végkifejletet, ezért nem dobtam a levesbe. Utólag sem bánom, hogy megadtam neki az esélyt, mert így nyugodtan zárhattam rá a képzeletbeli szobája ajtaját, tudván ide már nem kell többé visszatérnem. Én nem voltam elájulva tőle. Na, bumm! Az író biztos nem dülöngél sírva a zuhany alatt, csak miattam.

Ennek ellenére igyekszem megválogatni a szavaimat, mert a savazás nem az én műfajom. Mindig előttem van, hogy csak azért, mert én nem szerettem bele, ott van rajtam kívül még több ezer ember, akik rajonganak érte. Ez a könyv hibája lenne? Az íróé? Esetleg velem van a baj? Nem. Egyszerűen nem egymásnak voltunk teremtve. Ezt észben tartva igyekszem megfogalmazni a gondolataimat, amiket végül másokkal is megosztok. Elmondom mi tetszett és mitől téptem a hajam. Leírom én hogyan képzeltem el azokat a fordulatokat, amik végül nem az elvárásaim szerint alakultak. Ezekkel pedig vagy egyetértenek mások is, vagy nem. A saját stílusunkat használva, az őszinte érzéseinket elmondva írhatunk véleményt, úgy, hogy közben nem gázolunk át másokon, akár egy náci rohamosztag.

Szabadszájú vagy? Használd! De használd jól!

Mindenki sokkal többet profitál egy olyan visszajelzésből, amin látszik, hogy a gazdája nem csak a lehúzás jegyében ült a billentyűzet elé.

Ha el tudod mondani a miérteket, nem csak rábélyegezni a skarlát betűt, akkor jó úton jársz. Onnantól már csak az a dolgod, hogy a saját szád íze szerint tálald. Ha káromkodni akarsz, tedd azt! Ha nem tetszett, ne dicsérd! Csak tartsd szem előtt, hogy amit te megkönnyebbülten hagysz hátra a legközelebbi antikváriumban, az valaki más egyik polcának éke lehet.

Szerző: Miklós Nikolett