Egy könyv születése nem mindig móka és kacagás. Van, hogy fájdalmas érzések húzódnak meg a sorok között. Ezekről az érzésekről kérdeztük Czikora Ildikót, aki hamarosan a kezében tarthatja első könyvét.

Ha majd nem leszek… a címe a kötetednek, amelyben a létező legfájdalmasabb érzést dolgozod fel. A gyászt. A témával annak ellenére nagyon kevés könyv foglalkozik, hogy a gyász érzésével előbb- utóbb minden ember találkozik az élete során, és meg is szenvedi azt. Mit gondolsz? Azért születik ilyen kevés könyv a témában, mert tabunak számít a gyászról, és a hozzá kapcsolódó hosszú feldolgozási folyamatról beszélni?

Igen. A fogyasztói társadalom egy olyan eszményképet közvetít az emberek felé, hogy mindenki szép és fiatal lehet, és maradhat. Sőt, azt is, hogy minden gyorsan és könnyen elérhető és túlélhető. Sokféle iparág nyújt szolgáltatásokat is ezzel kapcsolatosan, azt sugallva, hogy az emberek minél tovább és minél jobb minőségben tudnak élni. Ez részben igaz is, de nem felejthető el az a tény, hogy egyszer mindannyian meghalunk. Ki előbb, ki pedig később. A halállal kapcsolatban pedig félelem él az emberekben. S amitől félnek, azt próbálják elkerülni, odázni, megelőzni. A szembenézéssel a félelmekkel való lelki munka történne meg. Természetesen ez nagyon nehéz, és fájdalmas, de szerintem szükségszerű folyamat életünk során.

Édesanyám elvesztését követően - akihez elmondhatatlanul és leírhatatlanul közel álltam - eddig nem ismert lelki fájdalmat éltem át. Ezzel párhuzamosan indult el az a szembenézés a halállal és az elvesztés fájdalmával kapcsolatban, mely egyfajta tabuledöntést is jelentett számomra magánemberként és klinikai szakpszichológusként egyaránt.

A köteted verseket és rövid prózai leírásokat tartalmaz, képekkel illusztrálva. A tartalom ennél személyesebb aligha lehetne, szó szerint az emlékeidet, szeretteidet, édesanyád hiányától fájdalmasan dobogó szívedet helyezted a lapokra. A könyv azért jelenik meg, hogy ezzel fejezd ki legmélyebb tiszteletedet, vagy azért, hogy másoknak is megmutasd, nincsenek egyedül az érzéseikkel?

Mindkét okból. Elsődleges célom az volt, hogy emléket állítsak egy oly nagyon szeretett Asszonynak, az Édesanyámnak. Egyszerűen csak úgy elkezdtem írni… Az életéről, s az én gyászmunkámról. Majd menet közben tudatosodott az az érzés, hogy a versek és a prózai részek által mások veszteség megdolgozását, gyászmunkáját is segíthetem a magam fájdalmának kiírása és megélése mellett. Mivel gyakorló klinikus vagyok, így azzal mindig is tisztában vagyok/voltam, hogy semmilyen életnehézségben nem vagyunk egyedül abban, hogy életünk során sajnos mindannyiunkat érnek veszteségek /pl.: párkapcsolati szakítás, válás, betegségek, halál stb./. A belső munka az, amit viszont csak mi egyedül vihetünk végig. Mind mások, mind én magam. Segítség lehet azonban ez a kötet is a veszteségek kezelésében. Pszichológiai munkám során a készülő könyvemből tudatos módon használtam a versek némelyikét. Attól függően, hogy a hozzám érkezőknek mely életterületeiken voltak elakadásaik. Így empirikus úton „tesztelhettem” azt is, hogy e mű által hatékony és mély lelki munka indult el bennük. Mindezen belső lelki munka következménye az lett, hogy nagyon várják az elkészült kötet megjelenését, jelentve esetleg azt, hogy veszteségeikkel való szembenézésre még mélyebben képesekké válhatnak. A versek, a prózai részek és a képek hármas egysége, a tartalom személyessége mellett arra törekedtem és vállalkoztam, hogy a pszichológiai tevékenység szakmaisága, valamint a szakpszichológusi és magánemberként képviselt hitelesség finom egyensúlyának megtartása megvalósuljon.

Amikor az író először tartja kezében a nyomdából frissen megérkezett könyvet, az mindig olyan, mint egy újjászületés. Végtelenül örömteli, megható, felszabadító. A művek születését sokszor kísérik hullámvölgyek, de nem sok könyv mondhatja el magáról, hogy olyan körülmények között született, mint a „Ha majd nem leszek…” Szerinted te mit fogsz érezni, ha meglátod a kötetet? Fog fájdalom vegyülni az örömbe?

Még nem jelent meg a könyv, így csak arról tudok nyilatkozni, hogy valószínűleg mit fogok érezni, amikor kezembe veszem azt a művet, mely Édesanyám életéről, s az én gyászmunkámról szól, a borítón az Ő szépséges lánykori fotójával… A fájdalom azáltal van bennem, hogy Őt már nem láthatom. Úgy gondolom és érzem, hogy inkább az az öröm jár majd át, hogy emléket állíthattam Neki. Ugyanis betegsége egy pontján számomra az volt a fontos, hogy Ő ne szenvedjen tovább. S mivel ezáltal elfogadtam az elvesztése okát, így a gyász azon része maradt rám, ami az önmagunk sajnálását jelenti. Ezt az érzést viszont függetleníteni tudom a könyv megjelenésétől.

A bemutatkozódban ezt írtad: „Az írás megmentett.” Szakmád szerint klinikai szakpszichológus vagy. Az írást tehát szakemberként is olyan hatékony terápiának tartod, amelyet másoknak is bátran ajánlanál a feldolgozás elősegítésére? A pszichológia tudománya egyáltalán gondol-e terápiaként az írásra?

Igen. Az írás segíthet, de csak azoknak, akik kedvet és affinitást éreznek hozzá. Akár a versek, akár a prózai szövegek, esetleg a naplóírás - melyet gyakran használunk pszichoterápiában - a tudattalan és tudatos érzések megjelenítése által gyógyító módon hatnak. A versekben szimbolikus módon megjelenhetnek olyan katartikus érzések, melyek pl. egy gyász esetében a továbblépést segítik előmozdítani. A valós élethelyzetek kiírása pedig a tények papírra vetése és írásban történő újragondolása és újraismétlése által egyfajta újra átdolgozást tesznek lehetővé. Ez pedig könnyíti a pszichológiai átkeretezést, az elbúcsúzást és a lassú és fájdalmas elengedés folyamatát.

A veszteség feldolgozása indított el az úton, műveddel Édesanyádnak állítasz csodás, feledhetetlen emléket. Azon gondolkodtam, ez azt jelenti-e, hogy a könyv egyszeri mű? Vagy folytatod az írást, mint terápiát?

Az írást azóta is folytatom. Rengeteg ötlet van a fejemben, melyet örömteli hozadéknak tartok Édesanyám elvesztése óta. A gyászfeldolgozással kapcsolatban is további újító gondolat, érzés foglalkoztat próza formájában, valamint gyermekversek írására, s egy regény elkezdésére is vállalkoztam. A lelkemben legelső helyen azonban most ez a gyászmegjelenítő emlékkötet áll. Az írás számomra egyfajta kegyelmi állapot. S hálás vagyok azért, hogy ezt az eszköztárat használni tudom majd a jövőben is saját magam és remélhetőleg mások számára is… terápiaként.

Kívánjuk, hogy a kötet sokaknak segítsen! Köszönjük az interjút!

Ildikó könyvét a KönyvMogul webáruházban találják meg a érdeklődők.

Az interjút készítette: az Imádom a könyveket csapata