Mindenek előtt két kérdést szeretnék tisztázni.

Először is: miből lesz a cserebogár?

Általánosságban elmondható, hogy a legtöbb könyvimádó már gyerekkorában megismerkedik a könyvek izgalmas és színes világával – többnyire mesék formájában. Hozzám hasonlóan biztos sokan emlékeznek még milyen volt elmerülni egy kalandokkal, csodás lényekkel teli világban, ahol nem egyszer mi magunk alakíthattuk a történeteket.

Tehát a mesék nagyon is fontos szerepet játszottak a könyvimádatom kialakulásában.

Számos egykori kedvencemből ma is fel tudok idézni jeleneteket, vagy olyan élményeket, amelyek az esti mesemondáshoz kapcsolódnak.

De mitől lesz egy könyv meghatározó?

Csupán az, hogy érzelmeket vált ki, nem tűnik elégségesnek – ezt minden valamire való könyvtől elvárjuk, amit a kezünkbe veszünk. Egy jó könyv attól lesz meghatározó, ha egyúttal formál, alakít minket, nem egyszer úgy, hogy észre sem vesszük. Ezek azok a könyvek, amiket időről időre újra előveszünk, és mindig találunk bennük valami újat, amiben magunkra ismerünk.

Ha visszagondolok a gyerekkori könyvélményeimre, az első, ami megjelenik előttem, Fekete István Vukjának egy kissé viharvert, itt-ott kiszínezett példánya. Nem tudom hányszor olvastam, de az biztos, hogy nem egyszer vittem magammal az oviba. A könyvmolyságot nem lehet elég korán elkezdeni.

Vénségemre már nem olyan könnyű felidézni, hogy gyerekként miért rajongtam annyira az árva kisróka történetéért. Azt gondolom, tudat alatt már akkor is azokhoz a karakterekhez húzott a szívem, akik valamiért mások voltak, akikre nem lehetett rásütni a normális vagy átlagos bélyeget. Ahogyan rám sem. Vukban magamat láttam – okos volt, önfejű, önzetlen, játékos és bátor, mindenek előtt pedig szeretetre méltó. A rókák szabad népének büszke fia.

Nem olyan rég újra a kezembe akadt a könyv, és még így felnőtt fejjel is elképesztett az a játszi könnyedség és természetesség, amivel Fekete István életre keltette nem csak a szereplőket, de az egész környezetet. Egyáltalán nem esik túlzásokba, mégis az ember úgy érzi, mintha ott lenne a megelevenedett erdőben, testközelből látná a rókakölyköt, aki épp élete első zsákmányát igyekszik elejteni, ahogy felnő és ugyanolyan bölcsességgel és ravaszsággal néz szembe az ismeretlennel, mint híres felmenői.

Egyszerű, sallangmentes stílusával nem csak a gyermekek, de a felnőttek számára is élvezhetően ismertet meg mindazzal, ami az élethez tartozik: a halállal, az elmúlással, a felnőtté válással, a bátorsággal, a család fontosságával és azzal, hogy az élet akkor is tartogat meglepetéseket, amikor már nem számítunk rá. De talán a legfontosabb üzenete Fekete Istvánnak, hogy szeressük és tiszteljük a természetet, amely olyan csodákat rejt, amelyeket mi simabőrűek talán fel sem tudunk fogni. Egy biztos, én sosem éreztem annyira közel magamhoz, mint ezeket a sorokat olvasva:

„Lefelé hajlott a nap. Búcsúzóul betekintett még

az erdőbe, hol hosszúra nyúlt az árnyék, és a

szelíd szemű gerlék halkan kurrogtak. Vörös

fényben úszott a fák dereka; hazafelé

zümmögtek a méhek, és csengő madárdal

fuvolázott ezer hangon.”

A cikket írta: Takács Timy