"Még nem mehetünk haza"

Interjú - Marton Emma

Nincs is annál izgalmasabb, mint egy elsőkönyves szerzőt a hamarosan megjelenő első könyvéről és a kiadással kapcsolatos munkálatokról kérdezni! Talán ezeket az interjúkat szeretem a legjobban, mert végtelenül megtisztelő a frissen írói pódiumra lépőt az érzéseiről kérdezni. Legújabb interjúalanyom Marton Emma, aki első művének a „Még nem mehetünk haza” címet adta.

1_6.png

Először is hagylak kicsit kibontakozni. Mondd el az olvasóknak, hogy mit kell tudni Marton Emmáról?

Köszönöm szépen az interjú lehetőséget!

Magamról mindig nehezen beszélek, de nézzük csak: természetesen nagy könyvmoly vagyok. Dean R. Koontz és Orson Scott Card könyvein nőttem fel, így a történelem mellett a misztikum és a sci-fi is nagy nyomot hagyott bennem. Éltem Németországban, Svájcban és Angliában, és alátámasztom, hogy igaz a mondás, mely szerint: „mindenhol jó, de legjobb otthon.” Azt viszont nem tagadom, hogy néha hiányoznak a bajor ételek.

Odavagyok a társasjátékokért, a szabadulószobákért, a régi temetőkért, és egy egész napot is képes lennék eltölteni az antikváriumokban. Eddig kilenc befejezett regényem van, a „Még nem mehetünk haza” szám szerint a hetedik.

Nagyban folynak a munkálatok első regényed kapcsán, amelynek gondozására a Mogul Kiadót választottad. Az új szerzők egyik legnagyobb kihívása megfelelő kiadót találni. Te mit tartottál szem előtt a kiadókeresés során?

Azt, hogy maximálisan támogassák az elsőkönyveseket, és ne legyen kizáró ok az, hogy kevésbé népszerű témában alkotok. A Mogulra mindkettő igaz, emellett figyelnek a minőségre is.

Előtte szerencsét próbáltam más kiadónál is, nagyjából nyolc elutasítást kaptam, ha csak azokat vesszük, akik vették a fáradtságot, hogy válaszoljanak. Emellett pedig rendszeres résztvevője voltam a regénypályázatoknak, évekig vesztegeltem ebben a „majd csak lesz valahogyan” státuszban, míg az eredményekre vártam. Végül mindig kiszórták a pályaművemet a cél előtt, ezzel-azzal az indoklással, holott csak annyit kellett volna írniuk, hogy „bocs, mi nem adunk ki ilyen könyveket” vagy „nem illik a profilunkba, próbálkozz máshol”. Megtehettem volna, hogy addig erőlködöm, amíg befutó nem leszek, de nem akartam olyasmit írni, ami manapság népszerű, és jól fogy a könyvpiacon, csak azért, hogy esetleg nyertes legyek. Ez nálam nem így működik. Arról írok, ami engem foglalkoztat, és nem arról, ami trendi.

Mi jár egy új szerző fejében, alig pár hónappal a legelső megjelenése előtt? Izgalom vagy idegesség? Várakozás vagy félsz?

Nem mondhatnám, hogy félek, viszont annál izgatottabb vagyok. Nagyon régi álmom megvalósítása áll a küszöbön, és mindenkinek rendkívül hálás vagyok, aki támogatott és segített ezen az úton. Úgy érzem, a legjobbat hoztuk ki a regényből. Igazi csapatmunka volt.

Viszont megsúgom, hogy van olyan megírt regényem, amelynek a fogadtatásától (ha majd eljön az az idő) igenis félni fogok – de szerencsére ez még nem az a könyv.

Azt rebesgetik, hogy első könyveddel nem épp a legvidámabb témába ugrasz fejest, hiszen a történetben a II. világháború végén járunk, annak minden mocskával, szenvedésével és valóságával együtt. Mi vonz téged annyira a történelem eme sötét szegletébe, hogy egy egész könyv ihletődött általa?

Összetett kérdés. Amúgy engem mindig az lep meg, hogy megütköznek azon, ha egy nő nem „nőies” témában ír. Mintha előírás lenne, hogy minket csakis a romantikus/erotikus könyvek vonzhatnának. Mostanában ez talán már nem olyan kirívó, mint régebben, de az emberek még mindig képesek rácsodálkozni.

Visszatérve a kérdésedre, én fiúk között nőttem fel, mindig is érdekeltek a „keményebb, nem kifejezetten lányos” témák. Bandákba verődtünk, gyakran játszottunk háborúsdisat fakardokkal, botokkal, pisztolyokkal, mindennel, amit csak el tudsz képzelni. Emellett a nagyszüleim és a dédszüleim gyakran meséltek a háborús emlékeikről – ezek némelyike igazán ijesztő volt. Persze nem csak ezeknek tudható be, mindenesetre ez valahol nagyon mélyen gyökerezik bennem.

A „Még nem mehetünk haza” nem az első regényem, amelyet ebben a témában írtam. (Előtte volt már másik három.) Ebben az időszakban engem sosem a fegyverek, a technikai vívmányok vagy a politikai játszmák érdekelnek, hanem magát az embert igyekszem meglátni a történelmi tények mögött. Hogyan éltek akkoriban? Mitől voltak mások, mint a mai emberek – ha volt egyáltalán különbség? Hogyan jutott el valaki oda, ahonnan nem létezett visszaút (akár fizikai, akár lelki értelemben)? Mi játszódhatott le bennük a traumák hatására, hogyan látták be, hogy ők csak apró fogaskerekek a nagy gépezetben? Ilyesmik foglalkoztatnak.

A regényed nemcsak a helyszín és az időszak miatt nehéz, mert a szereplőiddel sem bánsz finoman. Úgy véled, a korhűség megköveteli a drámai végkifejletet?

Abszolút. Nem idealizálok olyasmit, amit nem lehet, de figyelek arra, hogy ez semmiképp se váljon öncélúvá. Ha a korhűség azt követeli meg, hogy testileg és lelkileg is meg legyenek nyomorítva a szereplők, akkor úgy fogom megírni. Ha a történelmi tények tükrében azt diktálja a sztori, hogy valószínűleg ne élje túl senki, akkor így fogom megírni – ha kell, kinyírom a főszereplőt is. Viszont, ha kilátásban van a happy end, mert az adott korszakba ez tökéletesen beleillik, akkor nem fogom útját állni a boldog befejezésnek.

A történet talán legdrámaibb eleme a „Nem mi választottuk, de nem tehetünk mást” érzése, ami jóformán maga alá temeti a még szinte gyerekkorú főszereplőket. Feláldozható elemek lettek a felnőttek világában, a felnőttek játszmájában. Amikor az egész háború elkezdődött, még az anyjuk karján ültek, majd a végszükségben már semmi sem volt szent, a hatalmasok szemrebbenés nélkül feláldozták a legfiatalabbakat is. Ezt kívántad a középpontba állítani?

Igen, ez is benne van valahol, de számomra nem ez a központi mondanivalója. Remélem, emellé még kapnak valami pluszt az olvasók, mert sok háborús regény szól a „nem volt választásom, nem akartam katona lenni” témáról. A célom ezzel a regénnyel elsősorban az volt, hogy kicsit megmutassa a „másik” oldalt. A Ryan közlegény megmentésének hála mindenki ismeri az amerikai felszabadító csapatok hősies D-napi küzdelmeit – arról viszont semmit sem tudunk, hogy mi van azokkal, akik a parton fogadták őket. A németek démonizálva lettek – megjegyzem, nem véletlenül, és nem kívánom őket mentegetni –, de talán itt az ideje, hogy leszámoljunk ezzel a beskatulyázással. Kukkantsunk be egy kicsit a függöny mögé: itt nincsenek jók, vagy rosszak. Nem tehetünk egyenlőséget a diktátorok vagy az ország vezetői és a nép közé. Azt hiszem, ez az egyik oka, hogy megírtam a regényt: bemutatni, hogy azon a bizonyos „másik oldalon” is hús-vér emberek álltak – hiszen én is ezt tapasztaltam Németországban. Pedig nem egyszer vendégeskedtem olyan idős embereknél, akiknél aranyszélű Mein Kampf díszelgett a polcon. Igen... félelmetes volt, de rendkívül tanulságos. Ez is nagyban hozzájárult a történelem mélyebb megértéséhez.

Nem ámítom magam azzal, hogy a regényem rögtön leszámolna egy ilyen erősen berögzült sztereotípiával, abban viszont reménykedem, hogy kicsit majd elgondolkoztatja az olvasókat.

book-mockup-featuring-a-cup-of-coffee-m3813r-el2.png

Ezzel a könyvvel csatlakozol a történelmi írók társaságához. Ez viszont azt jelenti, hogy a továbbiakban sem adhatod alább a történelmi hitelességet. Felkészültél erre?

Igen, nem is adnám alább! Alig várom. Igyekszem minden regénnyel kicsit magasabbra tenni a lécet.

Igazi művészlélek vagy, hiszen nem titok, hogy grafikával is foglalkozol, műveid nem egy könyvet díszítettek már. Hogy csak a legutolsót említsem, a szintén történelmi regényeket író Tomcsik Nóra hamarosan megjelenő „A nyírfák csendje” című kötetének illusztrációit is a te munkáid adják. Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Írás vagy grafika?

A grafikával kezdtem. Már akkor rajzoltam, amikor képes voltam megfogni a ceruzát, és a szüleim nem kis bosszúságára úgy döntöttem, hogy a konyha falán alkotom meg a mesterműveimet. Később szerencsére áttértem a papírra, és óvódás koromtól egészen a középiskola befejezéséig intenzíven rajzoltam. Utána évekre abbahagytam, mert teljesen kiégtem. Általános iskolában nagyon-nagyon a visszájára sült el a dolog, kényszer lett, csak szenvedtem tőle, így valami mást kellett találnom, amelyben örömömet leltem – és itt jött be a képbe az irodalom és a történelem. Középiskolában is ez az irány vonzott a legjobban. Szerencsére sokéves kihagyás után valamelyest visszajött a kedvem a rajzoláshoz, így tudok segíteni mások borítójának vagy illusztrációjának a készítésben. Visszatekintve úgy gondolom, oka van annak, hogy így alakult, különben lehet, hogy festőművész szerettem volna lenni, elvégeztem volna a Képzőművészetit, és a irodalom kimerülne a havi egy könyv olvasásában.

A könyv hamarosan megérkezik, te pedig ezzel egy egészen új oldaladdal állsz ki a nyilvánosság elé. Mit gondolsz, milyen érzés lesz először a kezedben tartani a könyvet, és először találkozni az olvasókkal?

Úgy érzem, ez egy fontos mérföldkő lesz az életemben. Ami pedig az új oldalam megmutatását illeti, valószínűleg sokan rácsodálkoznak majd, hogy „jé, nem is tudtam, hogy ilyen kegyetlen vagy!” Erre fel kell készülnöm. De megnyugtatom az olvasókat, hogy a valóságban sokkal kedvesebb vagyok, mint íróként!

Biztos vagyok benne, hogy a „Még nem mehetünk haza” elnyeri majd a történelemszerető olvasóközönség tetszését, és hamarosan már a következő könyveddel kapcsolatban fogunk beszélgetni. Köszönöm az interjút és gratulálok a könyvhöz!

A könyvről bővebb információt a shop.konyvmogul.hu webáruházban találtok, ahol már előrendelhető a kötet.

A megjelenés 2022. június 6-án várható.

Az interjút készítette: Nyíri Abigél