A világvége rajongói tavaly új ínyencséggel gazdagodtak, hiszen szeptemberben került a boltok polcaira „Az utolsó huszonhét” trilógia első kötete, a „Fedőneve: Die Katze”. A szerző, Alexander B. Hackman egyéni stílussal, a világvégét a humorral ötvözve vetette papírra elképzelését, egy lehetséges globális kipusztulásra vonatkozóan

Utoljára még az első könyved megjelenése előtt beszélgettünk, most viszont újra itt az alkalom, hogy kicsit faggassalak, hiszen sok új élményről beszélhetsz. Kezdjük mindjárt ott, hogy milyen érzés volt először a kezedbe fogni a könyvedet? Hiszen akkor vált visszavonhatatlanná a tény: „Egy könyvem már van!”

Amikor a kezembe vettem ez volt az első mondatom: „Nézd milyen kicsi”. Igen különleges pillanat volt. Azt hiszem egy darabig nem felejtem el.

Aki saját könyvről, írói babérokról álmodik, úgy gondolja, hogy az első könyv megjelenése egy misztérium, ami után az ember másként látja a világot és nem lesz többé ugyanaz. Áruld el: Te másként látod?

Igen. Minden ugyanaz maradt. Érdekes, hogy azt mondják, hogy az ember nem érzi írónak magát egy darabig, még akkor sem, ha megjelent az első könyve. Ezt megerősíthetem. A nap ugyanúgy kelt, és ment le. Az emberek pontosan ugyanúgy bántak egymással és a mindennel, mint tegnap. És én sem lettem tőle más ember. A világ ugyanaz maradt, vagyis pontosabban ugyanolyan tempóban változott, mint egy nappal korábban.

Ha már első élmények, mesélj ezekről! Mi a helyzet az első, olvasókkal való találkozásról, a dedikálással? Vagy amikor először pillantottad meg a könyvet a boltok polcain?

Elképesztően felemelő érzés volt találkozni a megjelenéskor azokkal, akik sokat jelentenek nekem és a kezükben látni a könyvet. Egyes pillanatai döbbenetesen erősek voltak. A könyvesboltban látni a könyvet, a megfelelő helyen, jó helyen, jó könyvek között… Na azok is igen erős, komoly percek voltak. De el kell árulnom, nem vagyok erős a pillanatok megélésében. A boldogságot és efféle huncutságokat pillanatokként képzelem el és nem állapotként.

Az olvasók őszinték, jót és rosszat egyaránt leírnak, miközben az írónak meg azt kell szem előtt tartania, hogy az olvasói vélemény teljesen szubjektív, és nem tud olyat írni, hogy mindenki ugyanúgy szeresse. Neked hogy sikerült ezt a leckét abszolválni? Hogy kezelted/kezeled az olvasói visszajelzéseket?

Két megoldásom van erre. Az egyik, hogy tudva tudom, hogy az írás csapatjáték. Az olvasókkal együtt írom a könyvet. Én kitalálom, ők meg megmondják, mi tetszett, vagy mi nem tetszett benne, aztán igyekszem úgy módosítani, hogy szeressék, ami a polcra kerül. A másik, hogyha nagyon rossz kritikát kapok, akkor próbálok arra gondolni, hogy ennyire rossz csak nem lehet és jó kritikákat olvasgatok utána. Ez utóbbi óriási dolog.

Sok író számol be arról, hogy az olvasói visszajelzések sorban érkezése egyfajta fordulópont a számukra, mert akkor jönnek rá, hogy a könyv, benne az ő gondolataikkal, érzéseikkel, visszavonhatatlanul kikerült a nagyvilág elé. Bárki olvashatja, véleményezheti, és ez olyan, mintha belőle értékelnének egy darabot. Te mit gondolsz erről?

Hogy különös érzés lehet. Én nem így működöm. A könyveim célja, hogy szórakoztassák és elgondolkodtassák az olvasót. Pragmatikusan állok az íráshoz, én írom, tehát én vagyok. Sokszor kapok olyan kérdést, hogy melyik karakter vagyok én a történeteimben és én mindig ugyanazt válaszolom, hogy egyik sem. De mindegyik egy kicsit én vagyok. Még a gonosz is.

Most, hogy túl vagy az első könyvön, és van már némi tapasztalatod, felmerül a kérdés, mennyivel másabb az írói valóság, mint ahogy azt anno, még csak a könyvkiadásról álmodozva elképzelted?

Nagyon más. Részint sosem képzeltem el, hogy milyen egy író élete. Talán azt gondoltam, hogy odafigyelnek a szavára, ha mond valamit, annak súlya van. Ebből semmi sem jött be. Viszont maga az írás fájdalmasan kevés részt alkot a mindennapi írói feladataim közül. Nagyon sokat kell foglalkozni az „íróság” marketing és kereskedelmi részével.

„Az utolsó huszonhét” kapcsán trilógiáról beszélünk, márpedig az olvasók türelmetlenek tudnak lenni, ha a sorozatok egyes részeinek megjelenéséről van szó. Mekkora most rajtad a nyomás, hogy a második rész napvilágot lásson?

Alakul… Elég magas. Már keresik, várják az olvasók, legalábbis azok, akik beszélő viszonyban vannak velem.

Az első rész meglehetősen bonyolult. Sok szereplő, rengeteg párhuzamos szálon futó esemény, apró részletek. Ez nagy felelősség, hiszen a szálakat precízen kell tovább vinni, tévedésnek helye nincs. Amikor elkezdted a munkát, számításba vetted, hogy mekkora kihívás lesz végig vinni a történetet?  

Nem. Csak írtam. Szerintem így kerek, így hiteles a történet, és ha sok a munka vele, akkor azt a legmagasabb minőségben, a kellő óraszámmal kell beletenni. A cél, hogy szórakoztatni tudjon és elgondolkodtasson. Ez igen nehéz feladat. Ezer órák mennek el egy ilyen trilógiával.

Oké, akkor adjunk most egy kis információt a világvége rajongóknak! Hol tartanak a munkálatok és várhatóan mikor érkezik „Az utolsó huszonhét” második része?

Már szerkesztés alatt áll, nyáron érkezik, ha minden jól megy, akkor júniusban. Számolom a perceket!

Részemről izgatottan várom a folytatást, hiszen az első résszel már úgyis megfogtál! Köszönöm az interjút, és további sok sikert kívánok!

Addig is, amíg megérkezik a trilógia folytatása, aki kedveli a világvége történeteket, és még nem találkozott Az utolsó huszonhéttel, olvassa el a sorozat első kötetét.

Az interjút készítette: Nyíri Abigél