Többször mondtam, hogy sajátosan viszonyulok a könyvekhez. A végtelenségig elmélkedő típus vagyok, aki még a betűtípusok mögött is tartalmat akar felfedezni. Ezen okból kifolyólag szeretek a címen is elgondolkodni, mert hiszem, hogy már önmagában az elárul valamit. Csakhogy nem a könyvről. A szerzőről.

Amikor a Divatmajom a ketrecben a kezembe akadt, némi gondolkodás után azt a következtetést vontam le, hogy Herczeg Zoltánban valószínűleg van némi önirónia. Aztán elolvastam a könyvet, és elégedetten konstatáltam, hogy igen; van benne. És nem fél azt használni.

Ahogy nem fél használni sok más olyan elemet sem, amelyek mind egy irányba terelik a történetet: végtelenül emberivé teszik.

De kezdjük az elején. Először is szeretném tisztázni, hogy bár Herczeg úr története és személye jelentősen megosztotta a hazai közéletet 2022. őszén, a róla szóló hírek egy egész ország számára jelentettek finom rágcsálnivalót, én, ahogy minden könyvet és írót, őt és történetét is teljesen objektíven szemléltem. Ennek az írásnak a végén tehát senki nem fog ítéletet olvasni a történtekkel kapcsolatban. Vagyis aki erre vár, annak most szólok, hogy ne olvasson tovább, mert nem fogom ilyen módon boldoggá tenni. Nem tisztem és nem is szándékom így viszonyulni egy könyvhöz és annak írójához.

Ellenben elmondanám első találkozásomat a könyvvel. Mint az utóbbi években mindig, úgy most is mind a négy napot a Könyvhéten töltöttem, és ott láttam meg a kötetet, az Imádom a Könyveket standján. De én nem az vagyok, aki azonnal lecsap egy könyvre, csak mert ismert arc néz rá a borítóról. Mégcsak nem is az vagyok, akit kilóra „megvesz” egy izgalmasan összehozott fülszöveg. Én az vagyok, aki a beltartalom alapján hozza meg a végső döntést.

Felütöm, és pofátlanul beleolvasok, mert van annyira jó szemem, hogy néhány, találomra kiválasztott bekezdésből meg tudjam ítélni, érdemes-e időt fordítani a továbbiakra. Nos, a Divatmajom a ketrecben-nél úgy alakult, hogy a legelejébe sikerült belelapozni, ami az első négy oldallal megfogott, és onnantól kezdve a standban állva – most lebuktam! – stikában bele-beleolvastam, mert foglalkoztatott a hogyan tovább. És ha könyvekről van szó, én erre az érzésre vágyom! Arra, hogy a könyv gondolata ne hagyjon nyugton, kapargassa a tudatom mélyét akkor is, ha épp nagyon nincs időm olvasni.

Így történt, hogy néhány nappal később, úton hazafelé a vonaton én bizony már Herczeg Zoltán szavait fogyasztottam… És a hosszú út közben baromi jól szórakoztam!

Ha azt mondom, a könyv üdítő volt a számomra, azzal igazából még semmit nem mondtam el.  A sorok közül ugyanis nem egyszerűen egy történet bontakozott ki, nem egy „lecsuktak, jajj-jajj, de rossz nekem” sztori. Még csak nem is egy ember gondolataiba nyertem bepillantást. Sokkal inkább az érzéseibe, a lelke legmélyére. Őszinte volt. Nyílt. Kitárulkozó. Közvetlen. Szabadszájú. Elgondolkodtató. Mélyreható. És furcsa módon könnyed és humoros is. Ja, hogy ezek csöppet ellentmondásosan hatnak egy olyan történetben, ami elvileg a főszereplő börtönkálváriájáról szól? Ez a lényeg!

A könyv egy pontján pont azon mosolyogtam, hogy Herczeg Zoltánnak éppen olyan jellegzetes az írásmódja is, ahogy ruhákat tervez, ruhakompozíciókat állít össze. Mert láttunk már börtönsztorit. Fogunk is még biztos néhányat. De olyat eddig nem olvastam, ami ennyire egyedien játszott volna az érzelmek skálájának szélsőségeivel. Veszteség és remény. Harag és megbocsátás. Szégyen és méltóság. Tragédia és humor.

„A felügyelőnő reggel véletlenül nyitva hagyja az ajtónkat, ami igen nagy hiba. Persze mi nem szökünk ki, de félünk, be ne jöjjön hozzánk valaki… Attól parázunk a börtönben, hogy nem vagyunk bezárva. Jó poén. Teli torokból röhögünk.”

Egy ilyen történetben nem igazán vár az ember humort, a Divatmajom a ketrecben leírtakban azonban akad bőven. Teljesen egyszerű helyzetkomikumok, amelyek olyan simán jönnek, hogy úgy vélem, ilyen lehet maga Herczeg Zoltán is. Mert ez a fajta humor annyira természetesen hat leírva, hogy nem lehet holmi mesterkélt beszúrás, amit a szerkesztés során erőltettek oda, hogy fogyaszthatóbb legyen a történet. (A szerkesztésről egy picit később ejtek még néhány szót!) Ezt nem lehet kikényszeríteni. Ez vagy jön magától, vagy nem. És úgy tűnik, a szerzőnek jön, vagyis jött, hiszen a könyv a fogdában töltött napok alatt született naplóbejegyzésekből készült. Ami azt jelenti, hogy főszereplőnk azokban az időkben sem vesztette el a humorérzékét, ami azt hiszem, az ő helyzetében nagy szó. A könyvben többször is kifejti, abban a környezetben a humor elengedhetetlen a napok átvészeléséhez.

A sorokból ugyanakkor az is kitűnik, hogy Herczeg úr, nem csak a humorérzékét őrizte meg, de ragaszkodott minden egyéb máshoz is, ami a kinti életben fontos a számára. A család, a szeretteiért való aggódás, emberiesség, kedvesség, igazságérzet. És – bár úgy vélem, hogy más ilyen helyzetben adott szemléleteket messze maga mögött hagyott volna, „kisebb gondom is nagyobb ennél” címszóval – a környezettudatosság, „KÉK-ség”, vagyis az az aggodalom, amellyel az ember környezetpusztító, pazarló, felelőtlen hozzáállásához viszonyul, a bolygónkat illetően.

„Reggel halkan és mellékesen megjegyzem Csabinak, hogy két deci víz megivásához ő mindig, szisztematikusan két liter vizet folyat ki teljesen feleslegesen, mert ott hagyja tökig kinyitva a csapot, amíg elcsoszog a poharáért az asztalhoz, ezzel direkt és felelőtlenül pazarolva, mire nekem esik.”

Itt térnék vissza a szerkesztéshez, ami egy könyv tekintetében az írói folyamaton túli legfontosabb lépésnek minősül. Felmerül a kérdés, hogy egy nem fikciós történet, vagyis konkrétan egy napló kiadása során van-e helye a szerkesztőnek? A Divatmajom a ketrecben a tökéletes példa arra, hogy a válasz igen legyen. Van helye. Mondom ezt azért, mert bár sok negatívumot nem tudok mondani a könyvről, ugyanakkor, amit mégis muszáj megemlítenem, az mind olyan, amit egy alaposabb szerkesztéssel ki lehetett volna küszöbölni. Leginkább ismétlődéseket és érdekes logikátlanságokat. Mint például amikor a szerző átesik egy levetkőztetésen, majd a következő mondatból megtudjuk, hogy mindezen manőver közben a keze még össze volt bilincselve. Lássuk be, nem nehéz belegondolni, hogy ezt így nem igazán kivitelezni. Nem azt kétlem, hogy ez tényleg megtörtént, csak a cselekmény sorrendje illogikus. Azt sem kétlem, hogy egy naplót vezetve az ember csak papírra veti a visszaemlékezéseit, és a leírtakban néha marad egy-két ellentmondás. De pont ezeket kellett volna kiszűrnie a szerkesztőnek.

Mindez azonban tényleg csupán apróság, a lényeg az, hogy ahogy a bejegyzések haladnak napról napra, az írói stílus folyamatosan fenntartja ugyanazt a(z) – egyébként kiváló – színvonalat. Valami viszont hullámzik. Olyan dolgok, amik nem, hogy nem válnak a könyv kárára, épp ellenkezőleg! Jobbá teszik azt. Életre keltik. A szerző gondolatai és érzelmei. Ezen a hullámzáson ugyanis nincs mit csodálkozni. Inkább azon kellene, ha ez nem így lenne. Mert őrizze bár meg a humorát, legyen segítségére az önirónia, de ha valaki az autójából kiszállva a rácsok mögött találja magát, majd hosszú hónapokig ott is marad, nem lenne ember, ha a kedélye nem kezdene hullámvasutazásba. Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy Herczeg Zoltán megjárta azt, volt bőven része fent és lent pillanatokban. Reménykedett, csalódott, félt. Elsüppedt a kétségekben, aggódott, rengeteg felismerése támadt, próbára tették külső és belső akadályok. És igen, olykor dühöngött is. Hol kis, hol nagyobb dolgokon. Került méltatlan helyzetbe, marcangolta önvád, fel- és elismerte önnön hibáit, elérte megbánás, mások helyzetét látva hálás tudott lenni a saját történetéért.

Ami számomra a leginkább tetszett az olvasottakban, az az volt, hogy mindezt nem egyszerűen leírta a saját naplójában, hanem meg is merte mutatni ország-világ előtt. Az esendő embert, annak minden aspektusában. És ahogy a történetben nem egyszer leírja, hogy motozások és átvizsgálások alkalmával ott állt vadidegenek előtt pucéran – „egy szál faszban” –, úgy  ezzel a könyvvel mintha ugyanezt vállalta volna be. Csak az olvasó előtt a szívét és a lelkét csupaszította le.

Ez a könyv az emberről szól. Egy értékes emberről, aki talán elkövetett – hibákat - ezt-azt. És itt van az a pont, amikor ideje saját önvizsgálatba fogni és feltenni a kezünket. Hiszen melyikünk nem?

Írta: Nyíri Abigél