Komolyan? Alien?

Fogadni mernék, hogy most egy rakás ember fejében megfogalmazódnak ezek a kérdések. Azért mernék fogadni rá, mert röpke közvéleménykutatást végeztem az ismerőseim körében, és amikor megtudták, mit olvasok, kétkedő szemöldökhúzással tették fel ugyanezeket a kérdéseket. (Kivéve azok, akik igazán ismernek…)

Ebből kiindulva tehát úgy vélem, ezt az ajánlót a legtöbben gyorsan tovább fogják görgetni, és csak azok maradnak a képernyő/kijelző előtt, akik – hozzám hasonlóan – óriási Alien rajongók és kitéve-betéve-jobbról-balról vágják a sorozat szereplőit, helyszíneit, idősíkját és eseményeit.

Oké, idáig eljutva szerintem bőven megvolt az a tíz másodperc, amíg a nem rajongók elszelelhettek, és most, hogy már csak azok maradtak, akik tudják, miről beszélek, bele is kezdek, hogy elmeséljem legutóbbi könyvélményemet, amellyel ezúttal a sci-fi világába kalandoztam el. Annak is egy olyan szegmensébe, ami az én szívemhez nagyon-nagyon közel áll.

Az egész sztori – mármint ismeretségem és vonzalmam az Alien franchise-hoz – több évtizedre nyúlik vissza, mert számításaim szerint 10-12 éves korom könyékén láttam a legelső filmet a sorozatból. Azóta is élénk érdeklődéssel figyelem a franchise alakulását, bár egészen az utóbbi időkig, érdeklődésem leginkább a filmek felé irányult – az Alien: Romulus-t augusztusban például premier előtti vetítésen láttam –, most azonban, egy roppant frappáns születésnapi ajándéknak köszönhetően rögtön négy könyv boldog tulajdonosa lettem, amelyekkel tovább gazdagíthatom Alien ismereteimet.

A négyes csapatból rövid tanakodás után az Izolációra esett a választásom, méghozzá egyetlen egyszerű okból kifolyólag: Amandáról szól. A sorozat 2. részében, A bolygó neve: Halálban kiderül, hogy a legendás Ellen Ripley, amikor felszállt a Nostromo fedélzetére, a Földön hátrahagyott egy gyereket, az akkor kilenc éves Amandát. A filmből semmi nem derül ki a kislány életútjáról, ami bennem már akkor hiányérzetet hagyott, így kapva-kaptam az alkalmon, hogy olyan könyvet tarthatok a kezemben, amivel információhoz juthatok és kitölthetem ezt az űrt.

Izgatottan vettem kezembe a könyvet, ami 361 oldalnyi Alien élménnyel kecsegtetett…hogy aztán picit felemás érzésekkel érjek a végére. Mondom ezt úgy, hogy ha végiggondolom, milyen szempontok szerint szoktam egy könyvet értékelni, akkor kénytelen vagyok arra jutni, hogy igazából a könyv minden pontja pipa, nem igazán tudok benne hibát találni.

Karakterek: pipa. Se túl sok, se túl kevés, követhetőek a nevek, ahogy az is ki-kicsoda, milyen feladatot lát el. Ráadásul a főszereplő pont az, akit akartam.

Események: hű, az is pipa. Nagyon az. Minden oldalon történik valami, az unalom szóba se kerül. Olyan mozgalmas, hogy az ember csak kapkodja a fejét, nincs megállás, szegény főszereplő eszeveszett futkosását, menekülését olvasva még nekem támad izomlázam.

Főgonosz: ohó, nagy pipa, hiszen pont azért olvasom a sztorit, mert imádom a savas vérű nyavalyásokat, és ide nekem a Xenomorph-okat, de nagyon sokat, amit a sztori szállít is! (Xenomorph: az Alien-franchise idegen lényeinek gyűjtőneve)

Írásmód: pipa és pipa. Jó olvasni, falni a sorokat, nincs semmi nehezítő tényező. Túlírás egy szál se, mindenből annyit kapunk, hogy jó legyen, dúl az akció, de közben minden tökéletesen érthető. Persze egy olyan olvasó nevében nem nyilatkozhatok, aki „Alien-szűzen” veszi kezébe a könyvet, de így, hogy nekem volt bőven előéletem a sorozattal, minden azonnal és tökéletesen érthető volt.

Információ: nagy pipa! Végre megkaptam, amit hiányoltam, mert bepillantást nyertem nem csak a kislány Amanda életébe az anyukája nélkül, de kettejük anya-gyerek kapcsolatára is rálátásom nyílt, sőt, valamilyen szinten Ripley Nostromo előtti életéről is új információkhoz jutottam.

Az Izoláció sztorijának lényege egyébként az, hogy Amanda egész életét alapjaiban határozza meg az anyja hiánya, de legfőképpen az, hogy nem tud biztosat és nincsenek válaszai, anyja sorsával kapcsolatban. Hiszen csak a Nostromo és a legénység eltűnésének ténye bizonyos, a kor technológiáját ismerve azonban a legénység – és így az anyja – halálát nem lehet egyértelműen kijelenteni. Egy krióágyban sok-sok évtizedig is életben maradhatnak. Így Amanda bizonytalanságban létezik, gyerekkorától kezdve válaszokat keres, és élete során több nyomot is követett már, hogy pontot tehessen a kérdőjelek helyére. Mindezidáig hiába, egyik nyom a másik után vezetett zsákutcába. Ebben a történetben 2137-et írunk, Amanda már felnőtt, él az életét, dolgozik és kínkeservesen próbál a felszínen maradni. Ekkor keresik meg egy újabb nyom hírével, ami ezúttal igaznak tűnik: megtalálták a tizenöt éve eltűnt Nostromo feketedobozát. Őt pedig, mint a Nostromón szolgáló Ellen Ripley lányát, felkérik, hogy tartson a csapattal, aki a feketedoboz begyűjtésére a távoli Szevasztopol állomásra utazik.

Innen indul az izgalom, és ahogy oldalról-oldalra halad az ember, úgy jön rá, hogy a legegyszerűbbnek tűnő feladat (odarepülünk – felszedjük a dobozt – visszarepülünk) is elromolhat úgy, hogy az életedért vagy kénytelen futni, többszáz oldalon keresztül. Mert Amandáék sztorija csak addig egyszerű, amíg megközelítik a Szevasztopol állomást, de attól a pillanattól kezdve nehéz, hogy megpróbálnak a hajóról átjutni az állomásra.

Ott Amanda és társai elszakadnak egymástól, és Amanda hol egyedül van, hol alkalmi társra akad, igaz, a társakkal se megy sokra, már ami a túlélést illeti. Az illetők vagy megbízhatatlan hazugok, akik csak kihasználják a talpraesett nőt vagy elfelejtenek életben maradni, mert bizony Szevasztopol Xenomorph-okkal dugig tömött övezet.

Ez amúgy egy érdekes dolog, mert én arra gondoltam, hogy hiába akarják megölni, mégis ők azok – bár Amanda nem tud róla –, akik kapcsolatot teremtenek közte és az anyja között. Hiszen tizenöt évvel korábban Ellen is megismerkedett ugyanezzel az életformával, és ők voltak azok, akik szétszakították őket. Ezen a ponton tehát az életük újra összekapcsolódik.

Amanda szép lassan összerakja a képet a Szevasztopolon történtekről, kiderül hogy kerültek oda a lények, bár az továbbra is a homályba vész, hogy pontosan mik is ők. Sok megpróbáltatáson, kétségbeesésen keresztül vezet az út, ugyanakkor megvan benne anyja talpraesettsége és bátorsága, amelyek éppúgy segítik őt, ahogy Ellent segítették a Nostromo fedélzetén.

Az egyébként olvasás közben elkerülhetetlen, hogy egy rajongó összehasonlítsa Amandát Ellennel, párhuzamot húzzon közöttük, olykor Ellen arcát lássa olvasás közben. Ahogy az is, hogy más egyébről filmes részletek ugorjanak be neki. Űrhajó és helyszínleírások, eszközök, szerszámok, androidok, fegyverek, de még a ruhák is. Mindet-mindet csupa ismerősként látjuk magunk előtt.

És amikor ezt realizáltam, akkor értettem meg, miért van bennem ez a felemás „többet vártam” érzés. Abból fakad, hogy túl sok mindent éreztem túl ismerősnek…

Ezeket így leírva és visszaolvasva egyébként egyszerre érzem magam „hűtlennek” a sorozathoz, miközben elégedettséget is érzek, hogy igenis ennyit tudok róla. Ugyanakkor eszembe jut egy nem is olyan rég lezajlott beszélgetés is. Egy másik nagy Alien-rajongóval arról beszélgettünk, hogy bár a mai modern technológia révén olyan filmek készülnek, amelyek látványvilágban minden képzeletünket felülmúlják, mégis, minden egyes film után marad bennünk valami hiányérzet, amit – sok gondolkodás és beszélgetés után – egy dologra tudunk visszavezetni: a régi szép idők.

Annak idején, amikor az Alien filmek elindultak a siker útján, teljesen más idők jártak. 1979-et írtunk az első film idején, és 86-ot a második megjelenésekor. Az a két film, a benne használt látványvilággal és technikai megoldásokkal még mai szemmel nézve is megállják a helyüket, akkoriban pedig – más filmekkel összehasonlítva – egyenesen sokkolóan hatottak a benne látható hús-vér-eleven történések és idegen lények. Abban az időben az emberek ingerküszöbe is sokkal-sokkal másabb volt, és ezzel a két filmmel olyat kaptunk, ami nem simán hatott ránk, de képen törölt minket, amiről aztán beszélgettünk, amit újra meg újra látni akartunk, kielemezve minden másodpercet. Egy egész generáció nőtt fel az Alien filmek csodálatában. Köztük én is. Mi pedig, akik számára ez volt az etalon, azóta mindent ezekhez a filmekhez hasonlítunk, és minden új filmtől ugyanazt az átütő erejű hatást várjuk. Csakhogy azóta sok év eltelt, és közben mi is megváltoztunk. Az, amit akkor éreztünk, nem jön vissza többé, bármilyen új Alien-élmény ér is minket. Legyen az film, képregény, videójáték vagy könyv. Arról nem is beszélve, mennyi ismeretet szereztünk róla, így számunkra már igazán nehéz újat, valami igazán átütőt mutatni.

Ahogy ezt tisztáztam magamban, arra jutottam, hogy ha ezt el tudom fogadni, és a továbbiakban eszerint tudok kezelni minden új Alien dolgot, akkor kellemes élményekben lehet részem, csalódások és elvárások nélkül.

Mert vár még rám három további könyv, tele Xenomorph izgalmakkal…és némi Ellen Ripley-féle túléléssel.