Álom: nulláról padlógáz, két másodperc alatt. Valóság: az írói pálya nem sprint, hanem maraton.

Az előző cikkben azt már elmeséltem, hogy tíz éves írói múltam van, és tizennégy megjelent könyvem. Ezt nem azért írom le újra, hogy megismételjem a számokat, hanem azért, hogy szemléltessem az időtávot. Több, mint tíz éve írok. Nyolc éve jelent meg az első könyvem. És azóta tizennégy könyv sorakozik a polcomon.

Ezek a számok azért fontosak, mert ebben a cikkben egy olyan tényezővel szeretnék foglalkozni, ami az első számú problémát szokta jelenteni az új írók számára. (És az első számú dolog szokott lenni, ami miatt végül feladják az írói karrierjüket.) Az IDŐ.

A cikk felütése, azt hiszem mindent elmond: az írói pálya nem sprint, hanem maraton. Ennél tökéletesebb hasonlatot nem is lehetne találni, mert ebben aztán minden benne van, amivel az írónak meg kell küzdenie az idővel kapcsolatban. Vegyük mindjárt az én példámat.

2014. májusában jött az írás sugallata, és kerek egy évbe telt az első könyvem megírása, főleg éjszakai órákban és hétvégéken történő írással (2015 nyarán-őszén készültem el). Ezt követően kezdtem el keresni az utat, hogyan-merre tovább. Első körben az én fejemben egyébként nem is a kiadás fordult meg, inkább csak annyi, hogy találjak egy olyan szakmabelit, esetleg író vagy olvasóközösséget, akiktől releváns véleményt kaphatok az írásom milyenségéről. A dolog végül máshogy alakult (bár az egy másik történet), és 2016. januárjában találkoztam későbbi kiadómmal (aki a mai napig a kiadóm). Szerződéskötést követően kezdődött meg a közös munka, amelynek gyümölcseként 2016. decemberében napvilágot látott az első könyvem.

Tehát, 2,5 év telt el az első billentyű leütésétől számítva addig, amíg a könyv elhagyta a nyomdát. Ha te most ezt az időtávolt szörnyülködve fogadod, akkor itt és most közlöm veled, hogy ez – és eddigi tapasztalatom alapján nyugodtan kijelentem – egy teljesen átlagos időtáv az első könyvvel kapcsolatban, sőt. Vagy nevezzük inkább reális időtávnak, abban az esetben, ha mindent – kézirat elkészítése, könyvpiac felmérése, kiadókeresés, szerződéskötés, kéziratgondozás, marketing stb. – kellő időráfordítással szeretnél elvégezni, és nem a gondozásmentes, összecsapott végtermék a cél.

Hogy ez szerinted hosszú idő? Nem kevés, az tény, de mihez képest?

A könyvpiac, az írói lét egy nagyon speciális módja a karrierépítésnek. Ha valamihez hasonlítani kellene, akkor leginkább az olyan szintű munkát tudnám példaként felhozni, mint amit a sportolók visznek véghez. Évek hosszú és kemény munkája előzi meg azt, hogy egyáltalán az első versenyen megmérettessék magukat. És akkor még mennyi van hátra az olimpiáig! A kettő között eltelt időben pedig minden nap tenni kell a céljukért: edzések, edzések és edzések fáradhatatlanul.

Az írói karrier az esetek legnagyobb részében (egy hozzám hasonló, ismeretlen szerző esetében, aki mögött nem állt sem végtelen kapcsolati, sem anyagi háttér) évek alatt, folyamatos (értsd: napi) munkával épülget, szép lassan, kockáról kockára. És talán most meglepetést mondok, de ez a folyamat nem ott ér véget, hogy az első könyved megjelent. Épp ellenkezőleg! Az első könyv kiadása igazából csak a kiindulópont, hiszen a munkát onnantól kell még komolyabban venni, és folyamatos írói jelenléttel – legalább évi egy könyvvel – építeni az olvasóbázist, vagyis megtartani a régi olvasókat, és melléjük új olvasókat magunkhoz vonzani.

Ez folyamatos munkát jelent, és egyáltalán nem csak írást. Manapság a közösségi média jelenlét, az írói brand építése, az olvasókkal való kapcsolattartás, a könyv/könyvek marketingének kezelése, rendezvényeken való részvétel, a kiadón keresztül a különböző szakemberekkel való munka és kapcsolattartás ugyanúgy az író munkájának részét képezik, mint a karakterek megalkotása és a történet szálainak fűzése. Mindennapos feladatok, amelyek végtelen kitartást, türelmet, elhivatottságot igényelnek, és amelyeket sürgetni nem lehet…és nem is érdemes.

Bár sokáig lehetne még ezt ragozni, és megállás nélkül két napig tudnék az időtényezőről mesélni, de azt hiszem, ennyiből már teljesen érthető, miért mondom azt, hogy „az írói pálya nem sprint, hanem maraton.” Márpedig aki maratont akar futni, annak minden lépést jól meg kell fontolni, és a saját érdekében lassú, de folyamatos tempót kell tartania. Ha túl gyorsan akarja szelni az utat, hamar feléli az erőtartalékait, kimeríti magát és kifullad. Ugyanakkor, ha meg-megáll, csak téblábol, sose halad el egy mérföldkő mellett sem, és elvész valahol útközben. A kettő között kell mindenkinek megtalálni az arany középutat, de ha rám hallgattok, akkor mindig, amikor erőt vesz rajtatok a sürgetés, a türelmetlenség, emlékeztetitek magatokat a célra. Arra, hogy a gyorsaság a minőség rovására mehet, utána pedig annál több időbe kerülhet a hibák kijavítása, mint amennyit „nyertetek” a sietséggel.

Persze, nyugodtan mondhatjátok, hogy könnyen beszélek, hiszen én ezen már rég túl vagyok. Igazatok van. De pontosan azért, mert túl vagyok rajta, érzem át, ami bennetek munkál. Hiszen egykor én is így éreztem, én sem voltam más. Sokszor erőt vett rajtam a türelmetlenség és a sürgetés, hogy miért megy minden ilyen lassan, miért, miért, miért nem lehet már a kezemben a könyv? Mára már azt is tudom, hogy itt-ott én is beleestem a „gyorsan, gyorsan, siessünk” hibájába, de persze ezt mindig csak utólag realizálja az ember, soha nem aktuális időben. Mert az író erre vágyik, az érzést akarja, hogy a könyvét a kezében tarthassa. Ez a katartikus érzés hajtja, vezérli, ami szuper dolog! Ugyanakkor ez az is, ami sok-sok olyan döntési helyzetben elsodorja, és tévútra viszi, ahol megfontoltságra lenne szükség.

 A döntés a tiétek!

 Üdv: Leda

(írta: Leda D'Rasi)

Ezzel az eljárással sohasem értettem egyet. Miután az engem fuvarozó sofőr kirakott a jellegtelen irodaépület mélygarázsában, beült mellé egy erre szakosodott ügynök, majd a Men In Blackben látott eszközhöz hasonló kütyüvel részleges memóriatörlést végzett nála, csak hogy ne tudja felidézni, hol is van a Rendkívül Titkos Ügynökség főhadiszállása.

A szerencsétlenek ezek után elfelejtették a feleségük nevét, halvány fogalmuk sem volt a házassági évfordulójuk dátumáról, és persze hasztalan próbáltak emlékezni az asszony kedvenc filmjének címére. Mindig is úgy gondoltam, jobban járnának egy sima likvidálással. A hátramaradottak élvezhetnék az özvegyi nyugdíj előnyeit, a családfő pedig afféle hősi halottként maradna meg a családi legendáriumban.

A szabályzat ellen azonban semmit sem tehettünk, különösen mi, a nagyon Különleges Ügyosztály Nagyon Különleges Ügynökei. Mi voltunk a legjobbak a terepen és természetesen az elméleti tervezésben is, de a Szervezeti és Működési Szabályzat nem tartozott a kompetenciáink közé.

A hangszigetelt lift ezúttal is sebesen emelkedett a magasba, és ahogy minden alkalommal, most is a kedvenc játékomat játszottam. Próbáltam kitalálni, hányadik emeletnél is járhatunk. A gondos alkotók ugyanis nem szereltek kijelzőt a szerkezetbe, az egyes szintek funkciója még előttünk sem volt felfedhető.

Amikor feltárult az ajtó, egyből megállapítottam, a nagyfőnök emeletére érkeztünk. Nem egyszer jártam már itt, és az volt a legizgalmasabb az ilyen esetekben, hogy minden alkalommal egy másik férfi nyújtotta felém a kezét bemutatkozásképpen, hogy ő X ügynök. Természetesen biztonsági okokból változott napról napra az aktuális igazgató személye. A valódi neveket sohasem tudtuk meg, sokra amúgy sem mentünk volna velük. Hitem szerint a mi HR-es szakembereinknek volt a legnehezebb munkája a fejlett világban, ahol egyáltalán ezt a munkakört ismerik.

A Rendkívül Titkos Ügynökség behálózta az egész világot. Nem véletlenül nem bolygót említettem, mivel egyes folyosói pletykák szerint az 51-es körzetben a földönkívüliekkel együttműködve az egész galaxisra kiterjedő szervezetet építettek ki. Ezért nem csodálkoztam annyira azon, amikor évekkel ezelőtt egy afganisztáni küldetésben elveszett bal karomat oly precízen varrták vissza, hogy jobb és erősebb lett, mint a traumát megelőzően volt.

Aktuális X ügynökként ezúttal egy joviális, erősen kopaszodó, kissé köpcös fickó funkcionált. A hierarchiát érzékeltetve nem kínált hellyel, ellenben ő belesüppedt az erre az egyetlen napra birtokolt óriási bőrfotelbe és szivarra gyújtott. Hozzám sem szólt, amíg nem sikerült végre egy hozzávetőlegesen ellipszis füstkarikát létrehoznia gyermekin csücsörítő szájjal. Ez mondjuk eltartott egy darabig, mert láthatóan nem volt kellő rutinja benne.

– Murray Nagyon Különleges Ügynök! – mondta aztán hirtelen, mintha csak eszébe jutott volna a nevem, amin füstjel-készítés közben eddig gondolkodott.

– X Vezető Nagyon Különleges Ügynök – feleltem a protokollnak megfelelően és biccentettem is hozzá hűvös eleganciával, ahogy ez nálunk, legjobb ügynökök között szokás.

– Fontos nap ez a mai – jelentette ki ábrándosan X tekintetével a hatalmas légterében semmivé foszló füstkarikákat követve.

„Neked egészen biztosan.” Nem az együttérzés volt a rám leginkább jellemző tulajdonság, de kérészéletű karriercsúcspontjáért sajnálat ébredt bennem.

Figyelemfelkeltő mondata hosszú másodperceken keresztül elvarratlanul lógott a levegőben valahol a szivarfüst és a kissé túltolt macsó parfümillat között megbújva. Megköszörültem a torkomat, jelezvén, hogy drága az időm, az ő hatásvadász performansza alatt már komplett banánköztársaságokat szabadítottam volna fel az elnyomás alól egy jól kivitelezett akcióval.

– Társat kap – mondta hirtelen X, majd vizenyős tekintetét rám emelte. Várta, milyen hatást vált ki vele.

– Parancsol? – kérdeztem, mert azt hittem, elkalandozó figyelmem miatt nem hallottam jól, amit mondott.

– Társat kap – ismételte meg X, és hogy ennek nyomatékot adjon, a harmadig sem szívott drága szivart határozott mozdulattal elnyomta, majd megnyomott egy gombot az asztalba épített tekintélyes telefonpanelen, és kiadta az utasítást. – Küldje be!

– Azt hiszem, itt valami félreértés van! – kiáltottam fel, a megengedettnél nagyobb teret engedve az érzelmeimnek. – Én egyedül dolgozom. Mindig is egyedül dolgoztam.

– Tudom – bólintott megértő mosollyal a joviális napi X. – Épp ezért ideje lesz kipróbálnia, milyen az élet párosan.

– Maga most tréfál – mondtam remegő hangon, de megtartva a decens ügynök-stílust, amit a 007-es James Bond etetett meg a fél világgal. Legszívesebben teljesen mást mondtam volna. Azt amit valódi ügynökök mondanak felindultan a valódi főnökeiknek.

– Utoljára akkor vicceltem, amikor igent mondtam a feleségemnek, aki megkérte a kezem, aztán mi lett belőle… Azóta tartózkodom az efféle felelőtlenségtől.

– X, maga és minden másik X pontosan tudja, hogy én egyedül vagyok hatékony! Én úgy tudok álcázni, hogy tűző napsütésben sem látszik még az árnyékom sem. Ez valami lefokozás akar lenni? Ha így van, mondja meg nyíltan!

– A lófaszt lefokozás! – kiáltott fel X, sutba dobva az alapvető ügynöki etikettet. – Női kvóta van, nem holmi lefokozás! A szakszervezet kibulizta, hogy darabra annyi női ügynöknek kell lennie, ahány férfinak. Ezért aztán minden férfi kap maga mellé egy nőt.

– Ez nem lehet igaz – sóhajtottam elszoruló szívvel, nekem a nőkkel világéletemben csak a bajom volt.

– Mindjárt meg is látja, mennyire igaz – bólogatott, majd mögém, vagyis az iroda ajtaja felé mutatott, amin éppen akkor lépett be a leendő társam. – Murray Nagyon Különleges Ügynök, engedje meg, hogy bemutassam M Nagyon Különleges Ügynököt.

A legrosszabbra felkészülve, nagyon lassan fordultam meg, elodázni akarván az elkerülhetetlen pillanatot. De örök igazság, hogy aminek jönnie kell, az bizony eljön. Ott állt tőlem pár lépésre a nő, akiről azt gondoltam, meg fogja keseríteni az életem minden percét. Ebben már csak azért sem bújt meg egy szemernyi túlzás sem, mert nekem valóban a munka volt az életem, minden percemet az Ügynökségnek áldoztam.

– Szia! Marie M. vagyok – mondta ő olyan hangon, amiről a legtöbb férfinak csupa pajzán dolog jut az eszébe, majd a kezét nyújtotta.

– Szia! Mason Murray – nyögtem válaszul én, és ahogy elfogadtam a kinyújtott kezet, ismeretlen érzés hullámzott végig a belsőmön. Egy titokzatos titkosügynök, hiszen még a nevét sem árulja el. Szépen vagyunk! Úgy döntöttem, ezt a feladványt majd később elemzem ki alaposan, előbb inkább szemügyre veszem új árnyékomat.

Jól állt rajta az ügynök egyen-kosztüm, de sokkal inkább el tudtam volna képzelni valami alkalmi göncben, ami megmutatja hosszú comjait és formás vállát. A fene tudja, miért, ilyen néznivalónak képzeltem a gondosan takaró szövetrengeteg mögött. Hosszú, barna hajzuhatagát feltehetően percekkel ezelőtt igazította meg egy fodrász, különben nem lett volna ennyire pontosan a helyén.

Szabályos arcának ékköve a szeme volt, amely smaragd színben ragyogott, ugyanakkor furcsa diszharmóniát kölcsönzött neki, hogy a tekintete kifejezetten szomorúságot árasztott, mint aki osztozik velem a bánatban, hogy társat kap.

– Az ismerkedést megejthetik a repülőn – törte meg a szemrevételezés ihletett pillanatát X. – Lenne egy kis meló a maguk számára Kolumbiában. A részleteket elolvashatják az önmegsemmisítő tabletjeiken, ha már a légtérben lesznek. Öröm volt a főnöküknek lenni, ha csak erre a néhány percre is…

Írta: Mason Murray

Igen, jól olvastátok, a cím nem túlzás és nem is lódítás: valaki el tudta érni, hogy a fél májam kapituláljon. Egy halandó. Ráadásul egy olyan buli keretében, amilyet egyetlen puccos, New York-beli diszkó, bár, és lebuj sem tud nyújtani. Elmondom, hogy volt, oké?

Egyszer volt, hol nem volt – nem is olyan régen, sőt, szinte tegnapelőtt – volt egy álmos kis város Alaszkában, amit úgy hívtak, hogy Aveck. 2016-ban vitt minket oda a jó sorsunk, amikor jött egy üzi a kódexben, hogy induljunk legújabb nővérünk, Healy keresésére. Meg is találtuk – az egy baromi jó sztori volt! –, hogy aztán fasza kis kalamajka keveredjen belőle – az meg még annál is bombasztikusabb történet! –, de most igazából nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Aveck-ben olyan dolog történt, amire nem számítottam: megtaláltam eddigi legjobb bulihelyemet éééééés legújabb bulipajtásomat. Mindezt egy olyan városban, aminek a lélekszáma 362 fő. (Bár lehet, hogy azóta már nem annyi, mert mindig hóolvadás után tartanak létszámellenőrzést és időnként hiányzik valaki.) Összehasonlításként csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy New Yorkban egy felkapottabb bárban többen fordulnak meg egy este alatt, szóval egy egész városnak a 362 az rohadt kevés. Semmi, nyista, nuku. Én meg, mint erősen szociális igényű egyén, általában ott szoktam jól érezni magam, ahol emberek vannak, nyüzsgés, hangzavar és események. Ezért meglepő, hogy Aveck foghíjas lélekszámú városában, egy olyan helyen, amit valaki az istenek hátsókerjében összetákolt pottyantós budi mögötti gazos terület kellős közepébe rakott le, olyan otthonosan érzem magam, mintha ott költött volna ki a gólya.

Első ottani látogatásunk rövidre, de annál izgalmasabbra sikerült, én pedig már akkor mondtam Unának, hogy szimpi nekem a hely, telket kéne venni a környéken. Ő azt felelte, hogy részéről hajrá. De eme könnyed hozzájáruló magatartást ne vegyétek ám az engedékenység jelének! Vezírem merő fricskának szánta, mert azt hitte, erre az agymenésemre gondolkodás nélkül adhatja áldását, lévén, hogy úgyse lesz belőle semmi. Hozzáteszem, teljesen jogosan gondolta ezt, tudván, hogy anno, a kontinensbeli vándorlásaink alatt naponta nyavalyogtam, amiért picsán csípett a kullancs, meg az ilyen-olyan vérszívók, aztán meg szent esküvel fogadtam meg, hogy a büdös életben nem pisilek a szabadban. Ezen esküm dőlt tehát meg 2016-ban.

Healy-ért valamikor márciusban mentünk el, aztán nekem, az abból kerekedő buli végeztével, olyan július-augusztus táján akadt időm egy kirándulásra. Akkoriban jutott eszembe megint Aveck. Egyrészt azért, mert azidőtájt az Amerika-féle beton és bitumendzsungelek úgy olvadoztak a napon, mint a fagyi, és én igaz, hogy halhatatlan vagyok, viszont hiányzik rólam a teflonbevonat, szóval én sem vagyok hőálló. És bár nagy rajongója vagyok a lenge ruházatnak, de van az évnek olyan időszaka, amikor az ember nem tud elég lengén felöltözni ahhoz, hogy ne süljön ropogósra és dögöljön meg a napon. Egy szó, mint száz, hűvösebb helyre vágytam, és mit ad isten, Healy pont akkor kezdte emlegetni, hogy vissza szeretne menni Aveck-be. Megnézni, hogyan mennek ott a dolgok, az ottani barátai jól vannak-e, illetve nagyon szeretett volna köszönetet mondani nekik a sok segítségért. Ezen gondolatához Seuso is csatlakozott, ő meg úgy gondolta, hogy egy rakás hasznos holmit visz hálája jeléül a város lakóinak, akik vigyáztak szíve szottyaira, amíg ő a szerelmes, ámde önérzetében sértett lidércfiút játszotta (de ez megint egy másik sztori). Szóval, miután ők ezt kettecskén megbeszélték, Una és Litch meg engedélyezték az eltávot, én a tőlem telhető legpofátlanabb módon közöltem, hogy velük tartok. Erre azért volt szükség, mert a kutya se hívott, pedig menni akartam.

Felkerekedtünk hát, visszamentünk Alaszkába, ahol voltak nagy összeborulások, mesélések, kivel-mi történt, mióta nem találkoztak és bla-bla-bla, az eseményeknek az a része nem az én sztorim. Az enyém az, ami azután jött, hogy Seusóék végre hazahúzták a csíkot és ott hagytak engem Rozsomák Morris kis hegyi házikójában, amit nagyjából egy évvel korábban Healy vett birtokba és pofozott ki. De az, hogy oda vackoltam be magam, nyilván nem azt jelenti, hogy ott kívántam bemohásodni. Nem azért mentem oda. A fő okom az volt, hogy hűvösebb időre vágytam, de azért nem adtam fel a reményt, hogy azon kívül is történik velem valami jó, mint hogy elkerül a hőguta.

Miután belaktam a kecót – mivel nagyjából tizenöt négyzetméterről beszélünk, az egész beletelt vagy két és fél percbe – úgy döntöttem, ideje visszamenni a városba és felkeresni azt a helyet, ami első látásra a szívembe zárta magát. Tíz perccel később ott álltam a neves cégtábla előtt, amelyen ez állt: „Sue Kocsmája – Aveck Origo.” Ez végtelenül szimpatikus volt nekem, a helyiek intelligenciájának jeleként fogtam fel, mert lássuk be, a kocsma mindenhol a központ, csak baromi kevés helyen ismerik ezt el ilyen nyíltan. Reménykedve léptem hát be, hogy felfedezzem magamnak a terepet, immár szabadon, amolyan Lunás módon.

Nem először jártam ott amúgy, mert márciusban, amikor Healy-t kerestük, naná, hogy az első, amit megtaláltam a városban, az a kocsma volt. És neeeem, ezúttal nem azért, mert a buli járt volna a fejemben. Hiszem és vallom, hogy a kocsmák az információszerzés Mekkái – ez történelmileg bizonyított tény és én voltam az, aki bizonyította! –, ezért nem volt kérdés, hogy ott kezdem a puhatolózást a helyiektől.  

– Jó napot! – kurjantottam el magam, amint beléptem az ajtón. – Szép itt maguknál. Mondják csak! A tavasznak ebben a szakában nyílnak-e már a farpofák a réten?

Nálam ez egy tök általános nyitómondat, ami egyrész szórakoztató, másrészt informatív. Sok mindent le lehet belőle szűrni arról, aki hallja. És hát eddigi tapasztalataim szerint, ha máskor-máshol ejtek meg egy ilyen nyilvánvalóan elmebeteg beszólást, ott kezdődik a minimum, hogy még a tücskök is befejezik a ciripelést a meglepetéstől. Aveck lakói előtt viszont le a kalappal, mert az ott tartózkodók közül nem, hogy senki nem kapta fel a fejét vagy nézett rám megbotránkozva, de a pult mögött poharakat törölgető őszes asszonyság keze még csak meg se állt a munkában ennek hallatán.

– Lányom – nézett rám komolyan. – Nem ismerlek, de ahogy így rád nézek, egy dologban máris biztos vagyok.

– Éspedig?

Halál komolyan arra számítottam, hogy azt fogja mondani, azonnali hatállyal verjem agyon a stylistomat – ugyanis épp akkori kedvenc szettemet viseltem, ami fekete tütüből, csíkos zokniból, tornacipőből és egy „Mit nekem Yoda, az erő velem van, basszátok meg!” feliratú pólóból állt –, de nem így történt. Lazán csak annyit mondott:

– Baromi messziről jöhettél, mert száz mérföldnyire van a legközelebbi diliház, ahonnan ide ehetett a rosseb…

– Nocsak! Ezt így ránézésből? – vigyorogtam, mert láttam, hogy emberemre akadtam. – Sok bolondot lát errefelé?

– Ez itt Aveck.

Így indult Sue-val való kapcsolatom, ami ezek után is a kölcsönös őszinteségen és kendőzetlen szóhasználaton alapult. Nekem ez egyébként tökéletesen megfelelt, sőt, nagyon nagyra becsültem, hogy a halandónak van vér a pucájában azután is így beszélni velem, hogy megtudta, miféle vagyok. Nem esett se hanyatt, se térdre a tudattól, hogy olyannal beszél, aki simán ott lehetett volna Stonehenge alapkőletételénél.

Utólag egyébként elgondolkodtam rajta és arra jutottam, hogy Sue magának kereste a baj. Egyrészt, mert ezzel a mondatával azt az érzetet ültette el a fejemben, hogy Aveck a dilinyósok gyűjtőtégelye, márpedig ahol dilisek vannak, ott én csak otthon érezhetem magam, másrészt pedig azért, mert nem sokkal később olyan is elhagyta a száját, hogy aki Alaszkában be akar illeszkedni annak innia meg ölnie kell, és mivel a régi szép időkben ez volt a két kedvenc elfoglaltságom, ott motoszkált bennem az az érzés, hogy adjak Aveck-nek egy esélyt és menjek vissza…

Visszatértem tehát, ezúttal egyedül, felügyelet és vigyázó szemek nélkül és immár teljesen rutinosan csattogtam be az ajtón, ami nyár lévén tárva-nyitva volt. A kocsma amúgy nagy alapterülettel rendelkező, egyterű helyiség volt. Megvolt vagy nyolcvan négyzetméter. Ez a befogadóképesség számomra minden bizonyítéknál jobban alátámasztotta, hogy azért van szükség ekkora helyiségre, mert a vendégkör ki is tölti azt. Azt egyelőre nem tudtam, hogy Sue milyen piát árul, de azon se lepődtem volna meg, ha olyan lőrével itatná a vendégeit, ami kollektív vakságot okoz. Ezt az elméletemet arra alapoztam, hogy mindenki tök otthonosan mozgott egy olyan helyiségben, ami úgy volt berendezve, mintha egy lomokkal tömött kukásautó egy orbitálisan zuborgó hascsikarás következményeként a kocsmában fosta volna össze magát. Csak arra tudtam gondolni, hogy azért nem reklamál senki emiatt, mert nem látják.

Felsorolni is nehéz, mi minden volt ott. Kitömött szarvas, farkas és medvefej a falon. Össze nem illő tükrök – némelyik összetörve –, megfakult poszterek autókról, félmeztelen ausztrál tűzoltókról, szőke gigamellű playboy modellekről, de még rajzfilmfigurákról is bikiniben. A baloldali falnál óriási üveges – vélhetően a hatvanas évekből visszamaradt – tálalószekrény állt, zsúfolásig tömve korsókkal, poharakkal, csészékkel. Mindegyikből csak egy-két egyforma darab volt, még véletlenül se akadt egy teljes készlet. A bejárattal szembeni falrészt darts táblák foglalták el. A táblák mellett a fal szitává volt lyuggatva a téves találatoktól, ami tovább táplálta a vendégek vakságával kapcsolatos álláspontomat. A fal mellett flipper és zenegép állt, előttük ronggyá kopott biliárdasztal. A helyiség többi részét szétszórtan elhelyezkedő asztalok foglalták el, négy-hat székkel körülvéve, de közöttük sem volt két egyforma. Se asztal, se szék. A bejárattól jobbra a bárpult szeparálta el a kiszolgáló részt, előtte egy rakás bárszékkel. A bárpult túloldalán szorgoskodott Sue, mögötte polcok voltak, tele poharakkal, italokkal. A polcokat csak egy ajtókivágás szakította meg, ami a konyhába vezetett. Ott kőkemény munka folyt, amit az ajtón átszállingózó kajaszagú füst és az időnként felhangzó szentségelés tett egyértelművé.

– Helló, Sue! – kurjantottam rá.

– Ó, anyám! – nyögött fel rögtön, és ha nincs tele mindkét keze, biztos az agyához kap. – Te még itt?

– Aha – huppantam le vele szemben az egyik bárszékre. – Maradok pár napig.

– És mégis mit akarsz itt csinálni? Remélem semmi zűrt! Ez egy csendes kisváros és jó lenne, ha az is maradna…

– Miért csinálnék én zűrt? – értetlenkedtem, amit ő nem vett be, bizonyítva ezzel, hogy már az első benyomásom is helyes volt: Sue-t nem ejtették a fejére.

– Ne dumálj! – csapott felém a kezében lévő törlőronggyal. – Healy mesélt rólad.

– Ja, az más.

– Szóval? Mihez fogsz magaddal kezdeni?

– Háááát – néztem körbe látványosan a Sue mögött sorakozó italkavalkádon. – Mivel ez egy kocsma, talán ihatnék.

– Hallottam, hogy ahhoz nagyon értesz.

– Tudod, én mindig úgy gondoltam, hogy az ember akkor van a helyén a világban, ha azt csinálja, amihez a legjobban ért. Nekem ez az egyik indokom az ivásra. De mivel neked meg kocsmád van, ezért van rá némi tippem, hogy neked se kell a szomszédba kopogtatni kölcsön tehetségért, ha piálásról van szó.

– Látom valakiből a tapasztalat beszél.

– Ja. Van némi rutinom. Na, adj valamit, hadd lássam, mit isznak itt északon.

Nem kellett neki kétszer mondani – ezt becsülöm! –, sorban jöttek hozzám a piák. Azért szolidan toltam, mert elsősorban nem a lerészegedés volt a célom. Inkább csak amolyan laza iszogatás, ami nem arról szól, hogy egy órán belül hason csúszva a padló repedéseit számold, inkább az, hogy oldódott hangulatban keveredj beszélgetésbe a helyiekkel. És mivel azt akartam, hogy az ő nyelvük is megeredjen, azon az estén én álltam mindenkinek minden fogyasztását.

Mondanom sem kell, ettől három dolog mindjárt meglódult aznap este: a fogyasztási kedv, Sue forgalma és az én ázsióm. Rövidesen mindenki tudta a nevemet, terjedt a hírem is, de úgy, hogy még a közeli tanyákról is beözönlött a nép a „fura idegen mindent fizet este” alkalmából.

Én is sok mindenkit megismertem, még olyanokról is hallottam, akik ott és akkor jelen se voltak. És nekem jóval több megjegyeznivalóm akadt, mint nekik. Mert egy olyan nevet megjegyezni, hogy Luna, nem igényel sok agysejtet. Ellenben a helyiekben volt fantázia a névadást illetően. Albatrosz Russ, Angyal Doki, Winchester Matild, Rozsomák Morris – bár az ő nevét más ismertem –, Fanyűvő Joe, Talpas Luie, Mormota Tom, Bütyök Ben, Yorkie Sam, Uszály Pepe, Csülök Mike és társai neveit kellett memorizálni, ami józanul se egyszerű, hát még ha az alkohol is kifejti benned áldásos hatását.

Apropó alkohol és áldásos hatás! Az est egy pontján jöttem rá, mi a fura Sue piájában. Úgy ütött, mint egy sunyi husáng. Még engem is, pedig higgyétek el, ha azt mondom, engem nem könnyű leteríteni és bőven van összehasonlítási alapom. Ittam én a világon mindent, amit az ember alkohol címén főzni tud, de ez egy igazán trükkös pia volt. És miért mondom rá, hogy sunyi husáng? Mert úgy vág fejbe, hogy észre se veszed. Lazán lehúzod, azt hiszed, hogy oké, ez semmi, mert nem éget, nem melegíti fel a gyomrod, nem üt lyukat a gigádba, aztán percekkel később azon kapod magad, hogy egy pici tornádó költözött a fejedbe, forog veled a világ, és megint szomjas vagy.

Amikor ez realizálódott bennem, Sue-hoz fordultam.

– Te figyi már! – mutattam fel neki az üres kupicát. – Ez milyen pia?

– Saját főzet. Sue-féle specialitás.

– És mi a neve?

– Nincs neve.

– Az nem lehet. Minden piának kell név. A saját gyártmánynak meg pláne.

– Hát ennek akkor sincs.

– Adhatok én neki? – dőltem rá a pultra és néztem rá nagy boci szemekkel. – Légysziiiii!

– Adjál – sóhajtott.

– És miből van?

Sue erre felhorkant.

– A bugyimba tán nem akarnál benézni?

Nem értettem, hogy jön ez most ide, mert az oké, hogy ismerkedni meg kikapcsolódni mentem oda, de azt nem terveztem, hogy ilyen mélységekig hatolok Aveck lakóinak testi valójába.

– Nem – feleltem, de mivel nem akartam megsérteni, visszakérdeztem. – Miért, te akarnál?

– Hülye – forgatta a szemét Sue, majd töltött még néhány pohárkával a pulthoz érkező vendégeknek.

– Errefelé valaki italrecepjét kérdezni olyan intim dolog, ami felér egy…hát, hogy is mondjam, altáji vizsgálattal.

A felvilágosítást Angyal doki, a város egy szem orvosa adta, aki egy ideje már mellettem üldögélt. Ő azon kivétel volt a kocsmában, aki nem azért tartózkodott ott, hogy éljen az általam nyújtott ingyen pia lehetőségével. Ő ugyanis egész este egyetlen sört kortyolgatott, ellenben bőven fogyasztott az előtte lévő kis tálkából, amit Sue rendíthetetlen szorgalommal töltött mindig újra földimogyoróval. Sue azt is elmondta – és erre kifejezetten emlékszem, mert akkor még nem voltam részeg –, hogy Angyal doki soha nem részegedik le, ellenben minden nagyobb lerészegedésnél ott van, mert készenlétben áll arra az esetre, ha az alkoholgőzös hevületben valakinek orvosi segítségre lenne szüksége.

– Jó, hogy mondja, doki! – csaptam hátba köszönetképpen, de csöppet elmértem az erőt, ami egy halandónak még kellemes, mert kis híján leborítottam a székről. – Világosítson fel mindenről, nehogy még egyszer bakot lőjek és megsértsem az én drága Sue barátnémat! Meséljen! Miről ne beszéljek még?

– Hát például a nevek…

– Ó, igen! – csaptam ezúttal a saját homlokomra, mert akkor jutott az eszembe, hogy már vagy két órája erről akartam kérdezni. – A nevek! Kérdezni akartam, hogy mi Sue Aveck-féle neve?

Én ezt csak a dokitól kérdeztem, miközben nyekergett a zenegép, koccantak a poharak, Mike edényekkel csörömpölt a konyhában, az emberek beszélgettek, nevetgéltek, a darts gép mellett a falat dobálták és billiárdgolyók csattogtak egymáshoz. A kérdésem mégis úgy hatolt át a kocsma füsttel átitatott légterén, mint valami rövidzárlat. Mindenki elhallgatott, még a zenegépet is lefagyott, és az ott tartózkodók egy emberként meredtek felénk, azt búgva:

– Fúúúúúú!

Értetlenkedve néztem körbe, hogy mi történt, miről maradtam le, ami ezt a hatást váltotta ki, de rá kellett jönnöm, hogy nem maradtam le semmiről, mert én magam idéztem elő az össznépi fúúúúzást.

– Ez mi volt? – fordultam vissza az egyetlen józan emberhez, akitől releváns választ kaphattam. – Errefelé ez dívik az egész órát jelző kakukkszó helyett, vagy mi?

– Nem éppen. Ez azt jelenti, hogy maga belegyalogolt egy kemény kihívásba.

– Imádom a kihívásokat! Milyen kihívás?

– Nos, hallott már pár történetet arra vonatkozóan, hogy ki-miről kapta a nevét mifelénk.

– Igen, igen – bólogattam. – Uszály Pepe, Rozsomák Morris…maga, doki. Egyedül Sue maradt ki a szórásból.

– Pont ez a kihívás. Mert Sue nem osztogatja olyan könnyen a nevét.

– És ha megkérdezem mástól?

– Megpróbálhatja, de senki nem fogja elmondani.

– Lojális banda…

A doki felkuncogott.

– Vagy senki nem haragítaná magára a város fő alkoholellátóját.

– Akkor beszari banda.

– Nevezheti őket akárhogy, semmit nem szed ki belőlük.

– Akkor mi a megoldás? Hogy tudom meg a nevét?

– Ki kell érdemelnie. A nevet és a hozzá tartozó történetet.

– Hogyan?

Ebben a pillanatban egy napbarnított, tetoválásokkal kidekorált kar nyúlt a látóterembe és lecsapott elém egy csurig töltött kupicát.

– Igyál az asztal alá…ha tudsz!

A kihívást maga a kocsmárosné intézte felém, én pedig végképp úgy éreztem, hogy otthon vagyok. Piás kihívás! Engem még Una se értett meg így soha!

– Mikor győzök?

– Amikor nem bírok megállni a lábamon.

Igaz, hogy én akkor már órák óta ittam, és az is igaz, hogy akkorra már egy rakás pici tornádó csódlizott a fejemben, de egy pillanatra nem fordult meg a fejemben, hogy egyenlőtlen küzdelem lenne, mert hátrányból indulok. Hiszen legyen bár Sue keménykötésű, de mégiscsak egy idősödő, halandó asszonyság! Már hogy a viharba ne tudnám leinni? Nem lehet kihívás! Ezt gondoltam.

Hát, csesszétek meg, kihívás volt. Az órák teltek, az idő múlt, a pia folyt. Közben ránk esteledett, az idő átment éjszakába és már erősen közel jártunk a hajnalhoz. Mondjuk a kocsma vendégkörén ez nem látszott, mert senki nem ment haza. De a világon senki! Az ivást ugyan abbahagyták, de úgy ült mindenki a helyén, mintha odaragasztották volna és közben minket figyeltek. Abban a pillanatban, ahogy a kihívás elhangzott és Sue elkezdte adagolni az italt, minden szem ránk szegeződött, senki nem akart lemaradni a dolog végkifejletéről. Szóval maradtak. A végén még Mike is előkerült a konyhából, és az ajtónak dőlve, a konyharuhát a vállán átcsapva figyelte az eseményeket.

Azt azért egy pillanatig ne gondoljátok, hogy a kihívás annyiból állt, hogy én ültem a bárpulton, ő a pult mögött és ennyi! Neeem, az este nagyon is eseménydús volt! Csináltunk szembekötős darts versenyt – akkor derült ki, hogy a doki jelenléte tényleg erősen indokolt –, építettünk tornyot felespoharakból, célbalövés viadalt rendeztünk a kocsma mögötti placcon. Ennyire emlékszem.

Azért pár dolog ki is esett, néhány részletről másnap világosítottak fel minket. Például, hogy Sue-val bújócskázni akartunk az utcán, de végül úgy szedtek minket össze, mert látták, hogy nem fogjuk egymást megtalálni. Az történt ugyanis, hogy az utca ellentétes oldalán lekucorodtunk, összehúztuk magunkat és nem mozdultunk. Állítólag én kőnek álcáztam magam, Sue meg lebontott betonlábazatnak. Tán ott is maradtunk volna mind a ketten, amíg meg nem telepszik rajtunk a moha, ha a többiek nem unják meg, hogy semmi se történik.

Aztán Sue a vadonban való túlélésre akart tanítani, aminek keretében azt kívánta szemléltetni, hogyan kell tüzet csiholni egy pattintókő segítségével, és mi az a boglyas fa. Ennek a bulinak a doki vetett véget akkor, amikor Sue a boglyas fa helyett a saját hajfonatának a végére csiholt tüzet a pattintókővel, amit a doki oltott el, mielőtt durván lángra kapott volna az egész feje. Aztán beterelt minket, hogy szem előtt legyünk és véget vetett a játéknak.

Ekkor kerültünk vissza a kiindulási pontunkra, vagyis én a bárszékre, Sue a pult mögé.

És hát Sue….fúúú, a nő kőkemény! Mint a gránit! Ez kívülről is látszott rajta; kérges, napbarnított bőre, vastag, tetoválásokkal televarrt felkarja, és hosszú, a fenekéig érő őszes fonata egyértelművé tették, hogy harcedzett nővel állok szemben, de isten bizony belül is ilyen volt. És ezzel nem a kikezdhetetlen akaratára gondolok, hanem a gyomrára meg a májára. Csakis gránitból lehetett mindkettő, ha annyit bírt inni, amennyit halandótól én még nem láttam. Pláne nem nőtől. Isten bizony megállta volna a helyét a halhatatlan világ legnagyobb piásai között is!

Viszont egy idő után arra is rájöttem, hogy az, mennyire bírja a piát, nem szimplán a gyomrától függ. Megvoltak a maga trükkjei, hogy józanabbnak tűnjön, mint amilyen egyébként. Ez akkor tűnt fel először, amikor a doki visszaterelt minket, és azt véltem észrevenni, hogy bár Sue addig dülöngélt, meg össze-vissza bóklászott, a pult mögött mégis mintha magára talált volna. Jóval stabilabban állt, mint máshol. A gyanúm akkor kapott igazolást, amikor egy óvatlan pillanatban mellé dobta a törlőrongyot, viszont az megakadt valahol, nem landolt a földön. És akkor leesett! Sue nem is állt! Valamiféle tákolmányon ült, aminek pici ülőfelülete volt, és olyan vékony lábai, hogy a saját lába meg a feneke teljesen eltakarták. Állt, de mégsem, mert támasztékot kapott, ami nem hagyta eldőlni és stabilan tartotta.

– Hééééé! Olyan izét csinálsz…azt a nem fair dolgot… – próbáltam felháborodottan elmagyarázni, mit véltem felfedezni – Doki! Segítsen már! Ez olyan izé…az a hogyishívják…

– Csalás? – találgatott a doki, amire rögtön lecsaptam.

– Ez az! Csalsz! Támaszkodsz!

– Elmész ám a Hold-anyádba! – háborodott ő fel, és közben vádlón mutogatott rám, de biztató jelnek vettem, hogy még a keze is imbolygott a mozdulat közben. – A tulajdon kocsmámban csalással vádolsz?

– Felőlem aztán kimehetünk, ha ott jobban esik – csuklottam, miközben herkulesi harcot vívtam azzal, hogy a fejem a helyén maradjon. Az ugyanis akkorra külön életet élni látszott, és szent küldetésének vette, hogy a tenger hullámainak mintájára mozogjon ide-oda. Nehéz volt így bármit is csinálni, főleg, mivel a nyelvem és a szemem is cserbenhagytak. A szemem elfelejtett fókuszálni, így folyvást grimaszoltam, meg hunyorogtam, hogy beállítsam a megfelelő élességet. A nyelvem meg, hát arról ne is beszéljünk! Az akkorra ólomsúlyokat növesztett és alig mozgott a számban.

– Itt mon…mondom, vagy ott, akkor is igaz! Miss kocsmáros Sue…te csalsz!

– Fúúúúúúú – hangzott fel a fúúúzó kórus megint, amit már tökre kezdtem megszokni, mert sajátos hangulatot adott.

– Gyere ki! – követeltem, miközben nagy lendülettel a hátam mögé mutogattam. – Gyere a placcra! Játsszunk tisztán, kisanyám!

– Fúúúúúú

Sue fél percig úgy bámult rám, hogy nem tudtam eldönteni, tulajdonképpen mi is zajlik a fejében. Ő is erőlködve fókuszál, és azért vág ilyen képet, vagy épp az eszközt keresi, amit a szívembe szúrjon.

– Legyen! – adta meg magát végül, és a pultba kapaszkodva kilépkedett a kocsma közepére.

Én lecsusszantam a bárszékről és csatlakoztam hozzá…mindezt alig hajszálnyival stabilabb lábakon, mint ő.

– Ebből nagy kopp lesz – jósolta a doki. – Így elesnek és szétmegy a fejük.

– Részes lett – motyogtam, de közben éreztem, hogy nem pont azt mondtam, amit akartam, ezért újra nekifutottam. – Reszkess…ja, nem…hogy is van…Ez az! Részlet! Részletes kérdés. Részlet…kérdés.

– Meg még mit nem! Állj! – állt közénk a doki. – Két perc tűzszünet, amíg kitalálom, mi legyen.

És mi tényleg vártunk két percet. Úgy álltunk ott, mint a westernfilmek hősei, akiknek a keze készenlétben áll, hogy előkapják a fegyvert és tüzeljenek. Hamarosan vissza is tért a doki, a kezében két keskeny, hosszú és lapos párnával, meg egy tekercs szigetelő szalaggal. Aztán nemes egyszerűséggel körbetekerte a fejünket a párnával a homlokunknál, a szalaggal rögzítette, így készített egyfajta ütéstompító sisakot a számunkra.

Méltatlan helyet? Egy csöppet. Ha Una így lát, biztos gutaütést kap, de én már csak úgy vagyok vele, hogy nem buli a buli, ha nincs benne legalább egy darab méltatlan helyzet. Szóval a doki ránk erősítette a párnákat, leellenőrizte, tartanak-e, aztán megadta a jelet a folytatásra.

– Oké, mehet!

Onnantól kezdve már csak pár pohárral toltunk. Mindenki körénk gyűlt, tudták, hogy ez már a végjáték és nem akartak lemaradni róla. Egyre jobban imbolyogtunk, én isten bizony még a lábujjaimmal is az életemért kapaszkodtam. Sue nem kevésbé. Akkor már nagyon-nagyon lassan gurultak lefelé az italok, inkább már visszafelé akart jönni mind. Egy normális ember rég feladta volna a szitut, de nem mi! Bennünk jobban dolgozott a makacsság, mint a józan ész.

És aztán, már a hajnali derengés mellett, isten tudja mennyi ital elfogyasztása után, végre megtörtént, amiért dolgoztam. Sue imbolygása veszélyes méretet öltött, és tudtam, hogy ezt az egyensúlyvesztést már nem tudja korrigálni. Oldalra dőlt, a lába kicsúszott alóla, és bumm, elterült a földön. A fejére tekert párna jótékonyan védte a koponyáját a szétcsattanástól – a dokinak igaza volt!

Győzelmem biztos tudatában végre megadtam magam a kísértésnek és én is eldőltem a földön. Igaz, finomabban, kisebb lendülettel, mint Sue, de a párna akkor is jó szolgálatot tett. Főleg, mert tudtam, hogy én onnan nem kelek fel egyhamar.

– Mondd ki! – erőltettem azért. – Mondd ki!

– Egye fene – sóhajtotta ő és a földön fekve felém fordult. – Nyertél…te dög!

– Az isteneknek hála – nyögtem fel és az oldalamra szorítottam a kezem, oda, ahol a májamat véltem tudni. Tökre úgy éreztem ugyanis, mintha szedni akarná a cókmókját, hogy gondosabb gazda után nézzen, és eme távozást a bordáimat szétfeszítve kívánta volna megtenni. – Doki!

– Igen? – hajolt fölém az illetékes.

– Figyeljen már! Itt van a májam? – mutattam neki a részt, ami rohadtul fájt és feszített.

– Egy embernek igen. De nem tudom, hogy a maga fajtájának is ott van-e.

– Tuti, hogy itt van… – hagytam rá és fáradtan lehunytam a szememet.

Jó hosszú filmszakadás következett, amikor legközelebb kinyitottam a szememet, fényes nappal volt. Még mindig a padlón feküdtem, a köcsög disznók annyira se erőltették meg magukat, hogy feltegyenek egy asztalra, vagy valami. Csak azért nem húztam fel magam ezen, és tartottam pofánverős eligazítást, mert karnyújtásnyira tőlem Sue is ott feküdt, ugyanabban a pózban, a fején körbetekert párnával, ahogy hajnalban összeesett és megadta magát. Rá se hederítettek. Szóval mi ott feküdtünk, de ettől az élet és az üzlet nem állt meg; Mike a rendnek megfelelően reggel kinyitotta a krimót és a törzsvendégek is a szokásos asztaluknál üldögéltek. Annyi szívességet megtettek, hogy nem léptek ránk, de ennyi.

Ez a pár óra nekem egyébként elég volt a regenerálódásra – hipp-hipp hurrá a halhatatlanságnak! –, így frissen-fitten ültem fel és elfoglaltam szokásos helyemet a bárpultnál. Eközben Mike meg Sue helyét foglalta el a pult mögött és most felém fordult.

– Meddig voltam kiütve? – tudakoltam, mire ő a falon lévő órára nézett:

– Három óráig. Még csak reggel kilenc van.

– Nekem ennyi elég szokott lenni. És Sue?

– Szerintem legalább délig nem tér észhez.

– Akkor van időnk – legyintettem. – Kaphatok reggelit?

Mire délután fél kettőkor Sue végre megmozdította a szemét, én már a harmadik adag szarvas stake-et toltam befelé. Hozzá tükörtojást és tejet. Ott ültem mellette a földön törökülésben és vígan falatoztam. Egész nap így vártam, hogy felébredjen, egy centit nem mozdultam, mert szent elhatározásom volt, hogy amint kinyitja a szemét, bezsebelem jogos nyereményemet: a nevét meg a névhez tartozó sztoriját is.

– Ó, anyám! – nyögött fel, amikor tudatára ébredt. Hanyatt fordult, a szemét közben az alkarjával takarta el. – Vidd azt innen, mert behányok.

– Nem én! – feleltem és bekaptam még egy isteni falatot. – Még nem végeztünk.

– Komolyan mondom…vidd arrébb!

– Addig nem, amíg meg nem mondod, mi a neved.

Sue jól bírta az előző estét, de a másnappal már nehezebben boldogult. Nem kárhoztattam érte. Nekem a májam lengette a fehér zászlót pár órával korábban, neki meg a gyomra lengette még akkor is. Azért a korát meghazudtoló gyorsasággal pattant fel, majd minden létező dologban támasztékot keresve szedte a lábát a hátsó ajtó irányába, hogy a szabadba jutva jó alaposan összerókázza a hátsókertet.

Mike jófej volt, bezárta mögötte az ajtót, hogy diszkréciót biztosítson neki és ne legyen mindenki tanúja a megszégyenülésének. Aztán hozzám lépett, kivette a kezemből az akkorra kiürült tányért és mielőtt visszatért volna a konyhába, a bal oldali falon függő kitömött szarvas, farkas és medvefej felé mutatott.

– Hát, tudod, azt hiszem most már elmondhatom. Mi magunk között csak Gyilok Sue-ként emlegetjük. A többit meg majd ő elmondja.

– Fúúúúúúú...

Ezúttal én fúúúúztam, méghozzá teljes átéléssel. Ezek után egynek éreztem magam a közösséggel, még jobban a szívemhez nőtt ez a fura kompánia, és alig vártam, hogy Sue a másnapból kigyógyulva elmondja nekem ezt a minden bizonnyal kacifántos történetet, ami – és ezt már a teljes történet ismeretében, határozottan jelentem ki! – minden elpusztított agy- és májsejtet megért!

Így tettem tehát szert a tisztességre, hogy megismerjem Sue „A gyilok” Hammond teljes nevét és őt magát is. És végül a piát is elneveztem: Husáng lett a neve. Fura módon Sue nem, hogy nem tiltakozott, de azóta ő maga – és mindenki más is – úgy hívja.

Ugyanakkor ez a röpke party nem csak ezek miatt volt érdekes, de azért is, mert elindított egy olyan kihívás irányába, amire nagy volt az esély, hogy rábaszok...csak én akkor ezt még nem tudtam. A kihívást úgy hívták, hogy Marty Rooney, aki akkoriban nem volt más, mint egy nyavalyás, tizenegyéves kölyök. Elmeséljem?

Írta: Leda D'Rasi

Tartsatok velem ebben a cikkemben is, ha lelkes moly.hu felhasználók vagytok. Merüljünk el az aktuális újdonságokban és megtudhatjátok, miért érdemes pro molynak lenni…

Amilyen hamar elteltek az ünnepek és átléptünk 2025-be, olyan gyorsan elröppent az év eleje és a téli szürke napok után beköszöntött a tavasz. Kinézve az ablakon már látni a jácintok, nárciszok, tulipánok és a szebbnél-szebb tavaszi virágok színkavalkádját. Az időjárás még kevésbé alkalmas arra, hogy kimenjünk a természetbe és a szabad levegőn olvassunk, de hamarosan ez az időszak is be fog köszönteni.

Remélem sok könyvmolynak tartogatott az évkezdés fantasztikus és felejthetetlen regényeket, ezzel együtt a moly.hu felületén kalandoztatok és kipróbáltatok egy-két funkciót is az oldalon. Jelentkeztetek sok izgalmas kihívásra és már lehet meg is kaptátok a teljesítésért járó gyönyörű plecsniket. Létrehoztátok a 2025. Éves terveteket és nyomon követitek, hol tartotok az éves olvasásotokkal.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de mostanában azt érzem, hogy nem rohan az idő, hanem egy aszteroida sebességével száguld. Az is elképzelhető, hogy egy szuper időfelpörgető regény szereplői lettünk 😊, de tényleg jól jönne egy időnyerő, mert sokszor azt veszem észre, hogy ismét hónap vége van és jön a következő….

A moly.hu oldala is felhívta a figyelmem és kaptam egy rendszer üzenet: „Már csak kevesebb mint két hét pro tagságod van, töltekezz fel!”. Hihetetlen, hogy ismét tovaszállt egy év és lejár a molypro tagságom. Nem ejtettünk még szót arról, hogy mi is az a pro tagság, de most eljött az ideje. A moly felülete regisztráció nélkül is megtekinthető, de mivel könyvmolyok vagyunk, érdemes regisztrálni, amely nem jár semmiféle kötelezettséggel. Azonban a lehetőség meg van adva, hogy több moly funkció álljon a rendelkezésünkre, ha pro tagok leszünk. Amikor egy molyfelhasználó neve mellett látunk narancssárga kockában egy „P” betűt, onnan tudhatjuk, hogy pro tag az illető moly.

Ingyenes tagként elérhetőek az olvasások, értékelések, idézetek rögzítése, magánkönyvtár nyilvántartása, karcok írása, polcok készítése, észlelések felvitele, közösségi funkciók elérése, követés, hozzászólás, kedvencelés, várólista, kívánságlista, kölcsönkérések vezetése, kihívások indítása, események létrehozása, kitüntetések gyűjtése. Láthatjuk, hogy jobbnál-jobb funkciókat használhatunk, de akkor miért éri meg moly pro tagnak lenni? Számomra a legcsábítóbb lehetőség, hogy képeket tudok feltölteni karcokhoz, zónákba – szeretem megosztani könyvmoly társaimmal a szépséges könyvekről készült képeket, főleg, hogy mostanában az élfestett regények ámulatba ejtően néznek ki 😊. Na, de kanyarodjunk vissza a pro tagság előnyeihez, elrejthetők a hirdetések, a profiloldalunkra képet tölthetünk a fejléchez. Szavazások indítása, magánkönyvtár egyéni címkézése, könyvtesók láthatósága, korlátlan számú könyvjelzőnk lehet, oldalszámláló az olvasmányok éves bontásánál, tartalmaink megtekintésének számát láthatjuk és még kapunk egy könyvmoly Tanácsadót is.

Könyvmoly Tanácsadónkat mi magunk választhatjuk ki, aki lehet többek között: tudós, banya, lovag, tünde, varázsló, vérmacska, béka, papnő és még sárkány is. Ő ajánl személyre szabottan részünkre olvasnivalókat, kihívásokat, mutatja az aktuális megjelenéseket és az akciós könyveket, melyek szerepelnek a kívánságlistánkon.

Pro tagságot lehet venni egy hónapra, fél évre és egy évre. Jó, hogy a könyvszeretők oldala ennyi lehetőséget tartogat, mert egy hónap jó alkalom felfedezni, hogy bárkinek érdemes-e előfizetni hosszabb távra. Számomra nem volt kérdés, hogy egy évre váltom meg a tagságomat, amely amellett, hogy fantasztikus plusz lehetőségeket nyújt, megadja azt az érzést is, hogy támogatom a moly.hu csapatát 😊.

Nem szükséges azonban pro tagság ahhoz, hogy idén is megszavazzuk a Moly-díjat. Lehetőségünk van szavazni a tavalyi év legjobb könyvére a moly.hu felületén. Ki lesz a szerencsés, aki megkapja a Moly-díjat?  A szavazás menete az alábbi: az általunk olvasott 2024-es megjelenésű könyvek adatlapján találunk egy serleg ikont és erre kattintva tudjuk az általunk választott kategóriában elküldeni a Jelölést. Még egyszerűbb mód, hogy a profilunkon megnyitjuk a Moly-díj jelölések oldalt és ott megtaláljuk az összes olvasmányunkat, melyre tudunk jelölést leadni. Egy könyvre három kategóriában tudunk jelölni és egy kategóriában legfeljebb három könyvet nevezhetünk. A szavaztok leadási határideje 2025 április 15-e, úgyhogy senki ne hagyja ki a jelöléseket 😊.

Kedves Könyvmoly Társaim, láthatjátok, hogy a tavasz beköszöntével még jobban kivirágzott a közösségi oldalunk. Továbbra is számtalan érdekesség akad a könyvszeretők oldalán, remélem velem tartotok a következő felfedezésekben.

Írta: Vandaboszi

A „de” aprócska szó, viszont, ha felmerül, nem szabad figyelmen kívül hagyni.

Szia! Ha még nem ismersz, akkor bemutatkoznék: Leda vagyok és az írói történetem nagyjából tíz éve kezdődött. Nyolc éve jelent meg az első könyvem, azóta a könyvek világában élem az életemet, és azon túl, hogy rengeteg minden történt velem – és még annál is többet tanultam –, mostanra tizennégy könyv boldog szerzőjének mondhatom magam. Ennyi a lényeg. Néhány mondatban elmondható rólam az az ismeret, ami egy olvasni szerető ember számára érdekes lehet.

Ellenben kevésnek tűnhet akkor, ha valakit az írás foglalkoztat, de ne dőlj be a látszatnak, mert – mint úgy általában mindig –, a lényeg a sorok mögött van. És ott aztán rengeteg minden húzódik ám meg! Tíz év tapasztalata, amit mélyen magamban hordozok. Tíz év, amit az írás, a könyvkiadás, a hazai könyvpiac adott nekem, a nulláról indulva, egészen mostanáig. És hidd el, amikor azt mondom, innen már meg lehet ítélni, milyen volt a kezdés. Hogyan indultam neki, milyen voltam akkor, és milyen vagyok most. Mit tudtam akkor – jobban mondva miről hittem azt, hogy tudom, pedig nem –, és mit tudok most. Miben tévedtem, miben nem, miben volt szerencsém, és mire fáztam rá, de nagyon.

Ennyi mindennel a hátam mögött tehát arra gondoltam, hogy leírom a történetemet. Persze nem mindent és nem tankönyvi formában. Egyrészt mert nem untatnék senkit az önéletrajzommal, másrészt pedig mert az észosztás nem az én műfajom. Viszont hiszem, hogy át tudok adni néhány értékes tanácsot a saját példámon keresztül azoknak, akik írói álmokat dédelgetnek, és repesve várják az időt, amikor a kezükbe foghatják a testet öltött könyvet, amelyen ott díszeleg a nevük és elmondhatják: én írtam!

Ha te is közéjük tartozol, hidd el, én megértelek. Viszont azt is tudom, amit te még nem tudsz: hogy ez a világ sokkal összetettebb, mint ahogy te most elképzeled. Abban igazad van, hogy írónak lenni egy álom. De azt nem árt figyelembe venni, hogy az álomvilágnak is megvannak a maga szabályai…

Lépjünk hát vissza írásom kezdő sorára, hadd tegyem fel újra a kérdést: felkészültél?

És ezúttal, amikor azt mondom, hogy „talán azt hiszed, de...”, akkor már érteni fogod, miről beszélek. Remélem, ez ahhoz is elég, hogy elfogadd a segítségemet, amit nyújtani szeretnék neked. Néhány írásba foglalt tapasztalatot, amivel az a célom, hogy segítselek az úton, és könnyebben kiismerd magad ebben a gyönyörű, ámde bonyolult világban.

Hamarosan kezdünk!

Üdv: Leda

Az előző cikkeimben már eleget buzdítottalak benneteket a moly.hu regisztrációra. Úgy feltételezem, aki eddig nem kereste fel az oldalt, az már nem is fogja, aki viszont igen, annak érdemes egy kellemes molyolással indítani az évet. Néhány apró érdekesség is lesz a legújabb felfedeznivalók között. Tartsatok velem ismét és merüljünk bele a molyolásba…

Hamar tovaszállt a december és az ünnepi időszak, de bízom abban, hogy sokaknak – velem együtt – lapult egy-két csodálatos könyv a karácsonyfa alatt. Sőt, idő is akadt rá, hogy a szobában ülve, egy pohár forralt borral vagy forró csokival, vastag karácsonyi pléddel bebugyolálva, kezünkben egy fantasztikus könyvvel, néha kitekintve a havas, ködös időre elmélyüljünk az olvasásban. Aztán a regény befejezése után, (ahogy azt kell) meglátogattuk a moly.hu felületét, feltettük a magánkönyvtárunkba az új szerzeményeinket és jelöltük az olvasott könyveket.

Remélem a gyors és egyszerű regisztrációval kapcsolatban tudtam hasznos információkkal szolgálni az előzőekben, ahogy arról is, mi-hol található az olvasást szeretők közösségi felületén. Nos, van még bőven a tanulnivalóból: az évkezdéssel a moly oldalának fejlesztői sem tétlenkedtek és készültek egy-két újdonsággal.

Áttekinthetőbbé tették a profiloldalak kitüntetéseket tartalmazó részét, és két újdonságot is bevezettek. Többek között a kihívásokhoz kapcsolódó plecsniknél eszközöltek fejlesztést: az apró plecsni képet mostantól jobban láthatjuk, mint eddig, tehát a kitüntetések saját oldalán a kis képre kattintva megjelenik egy nagyobb változat (újabb kattintásra visszaáll kicsire) és így rendesen láthatóvá válik a megérdemelt plecsnink. Továbbá az „Átvehetőek” fül alatt találhatók azok a kitüntetések, amelyeket jogosultak vagyunk átvenni – tehát teljesítettünk egy kihívást – de ez még nem történt meg. Amennyiben úgy döntünk, hogy mégsem kell egy kitüntetés, akkor törölni is lehet a piros X-re kattintva. Nem tudom, hogy lesz-e olyan moly, aki ezt megteszi, de legalább létezik ez a lehetőség is 😊. Megnyugtatásként a kitüntetést ettől függetlenül bármikor átvehetjük később.

Nincs is megfelelőbb alkalom belevágni a kihívásokba, mint az év eleje, mert sokan januárban hozzák létre a jobbnál-jobb kihívásokat, amelyeknek a teljesítésére egy évünk van. Az újévi fogadalmaink közé is belefér, hogy mennyi kihíváson szeretnénk részt venni 😊. Ösztönzően hathatnak a kihívások, mert általuk olyan műfajú és témájú könyv is a kezünkbe kerülhet, amiről előzőleg nem feltételeztük, hogy jó is lehet.

Nem esett szó még arról, hogy a könyvekhez, amelyek az oldalon vannak, különböző címkék tartoznak. Olyanok, mint például: magyar szerző, barátság, Egyiptom, női főszereplő, kortárs, mágia, rejtély, fantasy, boszorkány, sárkány, romantikus, család, macska stb. Ezek megkönnyítik, hogy címke szerint keressük az oldalon a számunkra érdekes könyvet, mert ha éppen egy jó kis krimire vágyunk, akkor rákattintunk a címkére és a rendszer már ki is listázza az összes krimi címke alatt található könyvet. Elvileg így működik a rendszer. Valójában azonban, ez addig működött jól, ameddig a felhasználók tartották magukat a címkézés szabályaihoz. Sejthetitek, hogy ez nem minden esetben történt így. Ez azért jelentett problémát, mert a rossz címke teljesen félrevezette a könyv iránt érdeklődőket. Ezen oknál fogva döntött úgy a moly csapata – sok évnyi gondolkodás után, keresve a megoldást –, hogy azoknál a könyveknél, amiken már biztos rajta van minden megfelelő címke, lezárták a címke hozzáadásának lehetőségét. Ettől függetlenül indoklással együtt beküldött hibajelzéssel élve bővíthető az adott kötet címkehalmaza.

A címkék megadásával tehát könnyebben rálelhetünk a számunkra érdekes regényre, főleg mert egyszerre több címkét is tudunk keresni és a szűrésnél azt is megadhatjuk, hogy milyen sorrendben lássuk a keresési feltételeknek megfelelő könyveket: olvasottság, csillagozás, kedvencelés, saját példányok száma, polcok száma, várólista, kívánságlista, betűrendben, létrehozás ideje vagy létrehozás ideje szerint fordított.

A példa kedvéért készítek egy szűrést: Olvasottság szerinti rendezést választok, aztán jöhetnek a címkék, ezúttal barátság, boszorkány, kaland, mágia, rejtély, sorozat része, varázsló címkék. A keresés eredményeként a találatok élén a Harry Potter és a titkok kamrája áll 😊. Hasznos lehet ez a keresési módszer egy-egy kihívásnál, amelyben fontos, hogy milyen címkéjű könyveket olvasunk, mert ugyanakkor azt is beállíthatjuk, hogy milyen címke ne jelenjen meg.

Ha már évkezdés és kihívások: jöjjön az Éves terv 2025 létrehozása! Itt a kiválasztott könyvnél lehet a Hozzáadás fülecskét lenyitva az Éves tervünkhöz választani regényeket. Amennyiben ezt bejelöljük, és elkezdjük olvasni a tervhez beállított könyveket, automatikusan hozzáadja az adott év olvasásaihoz. Azt is láthatjuk az év előrehaladtával, hogy mennyi a Tervezett könyvek száma és ebből mennyi a Teljesített könyvek száma, és ugyanezt követhetjük nyomon a Tervezett oldalszám és Teljesített oldalszámnál. Ezeken túl egy Kalkuláció fülecske azt mutatja meg, hogy mennyi az évből hátralévő napok száma, és mennyi a hátralevő oldalak száma év végéig. Végezetül azt is láthatjuk, hogy naponta mennyi oldal haladásával tudjuk teljesíteni az éves tervet.

Minden könyvmolyt ezeknek a hasznos és érdekes funkcióknak a használatára biztatok, hogy még izgalmasabb legyen elmerülni a könyvek rengetegében. Rengeteg felfedeznivaló akad még a moly.hu felületén, remélem a következőkben is velem tartotok!

Írta, vendégségben a blogon: Vandaboszi

A sztori, ami egy évszázadot elvett az életemből!

Most jött el az idő, hogy beavassalak titeket néhány dologba, amiről eddig még nem beszéltem. Mondjuk arról, hogy bár ez a naplóírós buli baromi jópofa, de azért nem feltétlenül komolytalan. Olykor-olykor nagyon is valós tétje van: jelen esetben például az, hogy megdöglök-e vagy sem.

Ez egy kissé drasztikus kijelentésnek tűnik, igyekszem megmagyarázni. Az egész ott kezdődik, hogy az általam lejegyzett sztorikat alapvetően három típusba sorolom. Az elsőbe azok tartoznak, amikről Una tud, és legyint rájuk. A másodikba azok, amikről Una nem tud, de utólag legyintene rájuk. A harmadikba pedig azok, amikről nem tud, de bármikor tudná is meg, nyakon ragadna, és addig szorítaná a gigámat, amíg a hüvelykujjai ki nem lyukadnak a másik oldalon. Ezeket az eseményeket én „szavatosságmentes gebasz” néven emlegetem, mert bármikor tudódnak is ki, az idő nem teszi őket semmissé, az események elmúlása és sikeres átvészelése rám nézve nem jelent bűnbocsánatot. Így már érthető, amit a megdöglésről írtam, ugye?

Ezzel a felvezetővel kezdek hát bele egy olyan sztoriba, ami a harmadik kategóriába tartozik. Annak is legtetején csücsül, mint örök dobogós, amit, ha Una valaha megtud, búcsút mondhattok nekem, szóval pofa be, senkinek egy szót se! Előre is köszi!

Tehát. Egyszer volt, hol nem volt, volt egy boszorkányvezér. Nevezzük Unának. Eme nagyvezír életében volt néhány dolog, amivel kapcsolatban nem ismert tréfát, így azt sem tűrte el, hogy első embere – vagy bárki más – tréfálkozzon velük. De legfőképpen azt nem, hogy bárki veszélybe sodorja őket. Igazából nem sok ilyen volt, valójában csak kettő. Az egyik, a Dinasztia, úgy kompletten. A másik pedig….dobpergést kérek….a Kódex!

Igen, a Kódex, az az – őszintén szólva csöppet ronda, régimódi és áporodott szagú – iromány, amit az Égiek voltak szívesek a nyakunkba sózni, még valamikor hajdanában-danában. Na, azt nálunk valami olyan szinten kell elképzelni, mintha nálatok otthon a spájzban, a meggybefőttek meg a csalamádés hordó mellett ott gubbasztana a Szent Grál. És ezzel a hasonlattal azt hiszem tökéletesen szemléltettem, mit jelent nekünk az a könyv és milyen nagy becsben tartjuk. Főleg Una.

Mindezek után azt hiszem már ki is találtátok, miről szól a mai történet: arról, hogyan került ki a Kódex Una fennhatósága alól az én fennhatóságom alá, hogy onnan eltűnjön, nagyjából 15 órára. Életem leghosszabb 15 órájára, ami alatt akkor is megőszültem volna, ha amúgy nem vagyok fehérhajú.

A dátum 2005. októbere. Rain pár hónappal korábban, májusban töltötte be a tízet. Ez egy olyan kor, amikor a gyerek még gyerek, de már tisztán érzékeli a környezetét, fel is tudja mérni az eseményeket és az embereket is, és saját akarattal reagál a dolgokra. Rain ebből a szempontból mindig is a kora előtt járt. Kőkeményen dolgozott benne boszorkány mivolta, nem mindennapi élettörténete, és nyilván az is nyomott a latba, hogy halhatatlanok nevelték. Ráadásul a csaj belőlem is kapott rendesen, meg se próbálom bemesélni magamnak, hogy semmit nem tett hozzá a személyiségfejlődéséhez, hogy egy komplett idióta félisten mondta neki az estimesét és adott neki tanácsokat az élettel kapcsolatban. Ezen okokból kifolyólag a kis Rainnek tízéves korára megvolt a magához való esze. Kellett is ahhoz, hogy a halandó iskolába járva semmivel ne buktassa le magát a kotnyeles kis bitangok előtt, de pláne kellett azon alkalmakkor, amikor szerény személyemre volt bízva a bébiszittelés. A „ki vigyázott kire”, és a „vajon kinek volt több esze a kettő közül” teljesen jogos kérdések ebben az esetben, amikért nem haragszom meg.

Igen, jól sejtitek, ez a mese egy ilyen alkalommal történt…hoppsz, itt jut eszembe, hogy ha ezt Una megtudja, duplán lesz kicakkozva a seggem! Mert nem szimplán a Kódexről van szó, de Raint is nyakig belerángattam a buliba, méghozzá akkor, amikor még gyerek volt. Na, de már mindegy, ha belekezdtem, elmondom!

Szóval ott tartottam, hogy 2005. ősze. Rain akkor már az Audrey Paulson Általános Iskola falai között koptatta a zsírkrétát. Az egy igen jó iskolának számított, mármint gyerekszemmel. Felnőttként szerintem rémesen giccses, undortkeltően nyomulós és uncsi volt, de ugyan mit tudhatok én, aki nem járt általánosba? Rain imádta és ez volt a lényeg. (Egy, az iskolához köthető másik sztorit már egyébként is elmeséltem, ha még nem olvastátok, zárkózzatok fel, és tudjátok meg, hogyan lettem az iskola történetének legnagyobb botrányokozója!)

Tehát ebben az iskolában nagggyon nagy élet folyt. Pont így, ahogy leírtam, jó sok gy-vel. A tanári kar eszét vesztve versengett egymással, hogy a gyerekek részére minél több szakkör meg ilyen-olyan kör legyen elérhető.

És ez nem volt minden, mert az iskolában olyan szülői munkaközösség dolgozott, mintha nem is általános iskoláról beszélnénk, de minimum a Pentagon legfelsőbb vezetéséről. Élükön már akkor is ő fő nagysága, Petruce Le’Bron állt, mint a munkaközösség választott vezére – diktátora –, tíz fős udvartartásával, amit hozzá hasonló, főállású „gazdag feleség és anya” titulusú szülők alkottak. Ők – mintha más dolguk nem lenne, bár szerintem nem is volt – egyfolytában azon agyaltak, mit lehetne a tanuláson és a szakkörökön kívül tenni, hogy minél színesebb legyen az iskolai élet. (Zárójelben megjegyzem, hogy szerintem azért csinálták, hogy a kölykök minél kevesebbet legyenek otthon, de mindegy) E téren nagyon kreatívak voltak, az ilyen-olyan tanulmányi kirándulásokon, az iskolába hozott előadókon, felvilágosító (elijesztő) biszbasz-beszélgetéseken, ételbemutatókon, ügyességi versenyeken és ki-mit tud előadásokon kívül olyan dolgok hagyománnyá válásának is megágyaztak, amilyen a jótékonysági kézművesvásár.

Látszatra minden a gyerekekről szólt, a valóság azonban úgy nézett ki, hogy leginkább a szülőkkel basztak ki. Közülük is azokkal, akiknek nem állt a rendelkezésére személyzet, aki megcsinált helyettük mindent az iskolába, lévén, hogy nem úgy álltak a társadalmi ranglétrán. Egy irodában, boltban vagy pult mellett dolgoztak és munka után maguknak kellett teljesíteni a Le’Bron banda által felállított kritériumokat, hogy szemük fénye ne bőgjön le a suliban, őt meg a következő gyűlésen ne alázza porig, mint „szaranyát”, a szülői banya…akarom mondani munkaközösség díszes kompániája.

Igen, ebben mi is nyakig benne voltunk, el nem tudom mondani, hány tepsi odakozmált muffin landolt a ház mögötti konténerben, és hányszor díszítettünk mi is szaros sütiket az ehetőbbeket kiválogatva éjjel kettőkor, hogy másnap reggel, bedagadt szemmel vigyük a dobozokba rendezett cukorbombákat a suliba és helyezzük el a Rain osztálya számára felállított pulton.

Asszem nem árulok el vele nagy titkot, ha azt mondom, mi mindent megtettünk, de nem véletlenül nem nyitottunk azóta se cukrászdát. Süteménygyártó balfaszságunkat mi sem példázza jobban, mint az, ha elmondom, hogy a mi kukánkból még a kóbor kutyák se ettek. Hogy miért nem varázsoltunk? A kérdés jogos! Boszorkányok lévén ez lett volna a logikus, meglettünk volna egy óra alatt és jóccakát. De neeeem! Miért? Mert a két nagyokos (Unáról és Rainről beszélek) egy követ fújtak, és mind a ketten azt szajkózták, hogy:

– Az csalás lenne. Ez halandó dolog, és úgy tisztességes, ha a halandók módján csináljuk, ahogy a többiek.

Úúúú, még most is hallom a hangjukat, ahogy megegyeznek! De kérdem én: ha ők ennyire egyetértettek, akkor Rain miért lett ágyba küldve este nyolckor, míg én éjszakába nyúlóan kavargattam a masszát és bénáztam a habzsákkal? Neki kellett volna baszkódni a köcsög muffinokkal! Na mindegy.

Valamivel jobb lett a helyzet, amikor valamelyik zseni bedobta a kézművesvásár ötletét. Persze az is szívás volt, azzal is halandó módon kellett megdolgozni, de legalább adódott a lehetőség, hogy mást választhattunk, nem volt kötelező süteményt gyártani, amiben egyrészt bénák voltunk, másrészt csak idő kérdése volt, mikor ölünk meg valakit egy sziklakeménységű muffin okozta bélelzáródással. Ez a dolog sokkal inkább feküdt nekünk. Nekem meg a gyereknek. Rain mindig is nagyon kreatív volt, piciként imádott gyurmázni, festeni, színezni meg ilyesmikkel bíbelődni, később, áttért a gyöngyfűzésre, ékszerkészítésre, megint később pedig a scrapbook és a saját díszítésű napló gyártására.

Ez utóbbi kettő nem is volt hülyeség, sőt! Baromi szórakoztató kikapcsolódásnak bizonyult. Annyira, hogy szerény személyem is rákapott, jól bevásároltam minden hozzávalóval és onnantól kezdve Rainnel ketten ültünk az asztal fölött, literjével fogyott a ragasztó, mindent beterített a csillám, hegyekben álltak a strasszkövek, díszítőtollak, papírok, szalagok és minden egyéb, ami csak kell. A végére olyan műhelyünk volt, hogy ha akarjuk, simán tarthattunk volna workshopokat is.

Így tehát adta magát az ötlet, hogy a kézművesvásárra gyártsunk egy rakás egyedi holmit. Főleg naplókban és fotóalbumokban gondolkodtunk. Végre egy feladat, amiben jók is voltunk meg szerettünk is csinálni, szóval felszívtuk magunkat és elhatároztuk, hogy a vásárra olyan készletet hozunk össze, amitől mindenki betojik. Minden egyes nap, suli után ezzel foglalkoztunk, én napközben is gyártottam őket, mint a veszedelem. Una számára ez egy roppant nyugodt időszak volt.

– Ezt hamarabb is kitalálhattuk volna – mondta az ajtófélfának dőlve. Onnan nézte ugyanis, ahogy válogattam a mérhetetlenül sok scrapbook papír, kivágat meg sablon közül. – Végre valami, amit szívesen csinálsz, közben szem előtt vagy, és még csak galibát se okozhatsz vele.

Engem olyan relaxálttá tett ez a fajta munka, hogy még csak meg se akartam cáfolni, amit mond. Teljesen lefoglalt a megelőlegezett büszkeség, mert biztos voltam benne, hogy minden egyes darabnak a csodájára fognak járni. Lelki szemeimmel már láttam magunkat Rainnel, ahogy ott feszítünk a saját kis pultunk előtt, mint győztes csapat, akik a legtöbb eladást produkálták, és akik a közönségszavazás eredményeként a legkülönlegesebb portékákat készítették. Erre hajtottam.

A vásár október 20-ára volt beharangozva, minket hajtott a gépszíj, és eddig elég problémamentes is a történet. Csakhogy aztán október 18-án beütött egy váratlan esemény: egy Kambodzsában élő nővérünk hívta Unát, hogy gondban van, segítség kéne.

Ezt hallva Raint elkapta az akut gyerekpánik, hiszen látott már ilyet, tudta, mit jelent a „segítség kéne”:

– Elmentek? Luna is?

– Igen – bólintott Una és leült vele szemben, hogy egymagasságban beszélgessenek, ne fentről beszéljen le a gyerekhez. Ezt valami pszichológiai könyvben olvasta. – Mennünk kell. Egy nővérünk bajban van és szüksége van ránk.

– De holnapután van a vásár! Nem fogtok visszaérni!

Még neki is tiszta sor volt, hogy Kambodzsa oda-vissza, meg a probléma megoldása, az egyet jelent azzal, hogy baromira nem érünk vissza két nappal később.

– Tudom, kicsim, és nagyon sajnálom. Kárpótolni foglak, ígérem.

– Mégis mivel? – konyult le a kis szája. Nagyon értett hozzá, hogy legyen egyszerre durcás és szomorú. Én soha nem tudtam ezt a kombinációt így előadni, pedig annyira hasznos lett volna!  – Mivel akarsz kárpótolni, amikor mindenki azért fog piszkálni, mert azt fogják hinni, hogy végig hazudtam meg nagyzoltam azzal, milyen szép dolgokat csinálunk! Hiszen még külön standunk is lesz, ami most ott fog árválkodni üresen, és…és…mindenki utálni fog és kerülni, amiért hazug vagyok és én is olyan egyedül leszek, ahogy a standunk lesz holnaputááááán!

Itt jött el az a pillanat, amikor alig tudtam megállni, hogy megtapsoljam a csajt. Jöttek a krokodilkönnyek, a hüppögés, taknya-nyála egybe volt, beszélt, de egy szavát nem lehetett érteni, mert sírásba fulladt az egész. Zseniálisan csinálta!

Én ezt már rég nem vettem be – ezt ő is tudta –, ha nekem tartotta volna ezt a kis színielőadást, lecsaptam volna a magaslabdát azzal, hogy én is rázendítek – csináltam már olyat, engem ezért nem provokált –, de mivel Unát bűvölte a trükkel, egy szót se szóltam. Nem akartam Kambodzsába menni, én is a kézművesvásáron akartam villogni, és volt annyi eszem, hogy Rainre hagyjam a munka nehezét, vagyis azt, hogy akkora lelkiismeretfurdalást generáljon elsőszámú nevelőanyjában, amit az nem bír elviselni, és attól való félelmében, hogy maradandó kárt okoz a gyerek lelkivilágában, előrukkoljon a megoldással, ami mindannyiunknak megfelelő.

Ezt előidézni nem is tartott sokáig, öt perc nem telt bele, és Una már elő is vette a „csak a gyereknek legyen jó, a többit mi megoldjuk” hozzáállást.

– Na, figyelj csak! Támadt egy ötletem.

Erre én már vigyorogtam, mert amikor Una így kezdett bele a mondatba, az egyet jelentett azzal, hogy Rain győzött. A csaj tíz éves volt, de nem akkor kezdte az ipart, nagyjából négyéves kora óta úgy játszott Unán, mint egy balalajkán, szóval nekem rég világos volt, hogy ha úgy terelgeti a Dinasztia vezérét, hogy az észre se veszi, akkor nincs mitől félteni, sokra viszi még az életben.

– Miiicsodaaaa? – jött a sírós kérdés.

– Én elutazom Fairyvel, de most Rory jön velünk, te pedig kivételesen Lunával maradsz itthon. Ti befejezitek a naplókat, holnapután szépen elmentek a vásárra, lesöpörtök mindenki mást, aztán amikor pár nap múlva hazaérünk, mindent szépen elmeséltek nekünk. Jó lesz így?

Rainben az volt a zseniális, hogy nem esett ki egyből a szerepéből, tudta, hogy a hitelesség kedvéért tartania kell magát az elkámpicsorodáshoz még azután is, hogy borítékolta a győzelmet.

– De…de…Luna mindig megy veled. Mi van, ha ő is kellene, de nincs ott és ezért mind bajba kerültök…miattaaaam? – szipogta tágra nyílt bociszemekkel.

– Ugyan már – horkantott Fairy, aki szintén riadóztatva lett és útrakészen toppant be. – Luna nem pótolhatatlan. Megleszünk.

Arra a mai napig nem jöttem rá, hogy Fairy átlátott Rain praktikáin csak nem leplezte le a gyereket vagy ő is kanyar nélkül bevett mindent.

– Meg bizony! – erősített rá Una mosolyogva és szeretettel simogatta meg Rain buksiját. – Mit szólsz ehhez a megoldáshoz? Így nyugodt leszel?

Rain nem volt rest a nyakába ugrani és jó alaposan megölelgetni.

– Igen! Köszönöm, köszönöm!

– Két szemed rá, mert agyoncsaplak! – ez a figyelmeztetést Una már nekem szánta, amikor indulni készültek. Halálosan komolyan nézett rám, amire én – isten látja lelkem – hasonló komolysággal válaszoltam:

– Ő az első, te is tudod! Amúgy is mi baj történhetne? Ez csak egy kézművesvásár!

Így utólag azt hiszem, ezzel a mondattal ébresztettem fel álmából a jó öreg Murphy-t, hogy kihívásnak vegye a nyavalyás, és bevessen apait-anyait, hogy felbolygassa az életemet és kibabráljon velem.

De akkor erről még mit se tudtam. A többiek elindultak, mi kettesben maradtunk és teljes lendülettel folytattuk a kézműveskedést. Másnap én vittem a gyereket iskolába. A vásár a következő napon volt, de már nagyban folytak az előkészületek, több brigád dolgozott a standok felállításán, amiből meglepően sok volt. Az aulában körbe, meg végig a földszinti folyosó két oldalán standok sorakoztak, sőt, még a tornatermet is megtöltötték. Meglepődtem, hogy ennyi résztvevő lesz, de úgy voltam vele, hogy annál édesebb a győzelem, minél több embert küldünk a porba. Ahogy ott nézelődtem, a szemem sarkából mozgást érzékeltem. Odafordultam és azt láttam, hogy Petruce Le’Bron tart felém katonás léptekkel, mappával a kezében, mögötte két utánfutóval, akik vele tök egyszerre lépkedtek. Előttem egy méterrel fékeztek le, és Petruce nekem szegezte a kérdést.

– Te vagy a kis Rain egyik nagynénje, ugye?

Hetente nagyjából ötször találkoztunk, cirka három éve, így pontosan tudta a dög, hogy ki vagyok, de ezt nem tettem szóvá. Nem érzem ugyanis úgy, hogy minden halandó piszkálódást meg kellene torolnom. Nekem bőven elég a tudat, hogy én még akkor is vígan fogok a tűsarkaimon tipegni, amikor nekik már a gyógypapucs lesz a legjobb barátjuk.

– Igen. Én segítek majd neki a vásárnál.

– Remek! Akkor neked szólnék, hogy lenne itt egy apró változás a rendezvény kapcsán.

– Éspedig?

– Ahogy azt látod – mutatott végig a folyosón. – a rendezvényünk óriási népszerűségnek örvend. Más iskolából is jelentkeztek, hogy szeretnének csatlakozni, így elmondhatjuk, hogy az Audrey Paulson Kézművesvásár magába kebelezte a környező iskolákat is és immár átvettük az elsőséget az ilyen típusú rendezvények kapcsán.

A két „utánfutó” ennek hallatán tapsolni kezdett. Petruce tekintetéből úgy vettem le, hogy azt várja, én is tapsoljak, de ez volt az utolsó, amire az életben vágytam.

– Ez jól hangzik – ennyi telt tőlem. – És mi lenne a változás?

– A nagy érdeklődésre való tekintettel megváltoztattuk a termékek beszállításának a rendjét. – tájékoztatott. – Egyrészt azért, hogy elkerüljük a tumultust és a dugót a környéken, másrészt pedig azért, hogy ne a kiállítók foglalják el a parkolót. Azt inkább az érdeklődőknek szeretnénk fenntartani.

A nőt egy sznob idiótának tartottam, de ebben az esetben elismertem, hogy a mondandójában van némi logika. Ezt bólogatással jeleztem.

– Tiszta sor. És mi a megoldás?

– Felfogadtunk egy áruszállítót, aki a holnapi nap folyamán egy teherautóval előre meghatározott sorrendben végigjárja a kiállítókat. Összegyűjti a vásárra készített termékeket, ide szállítja őket, és szét is szortírozza a dobozokat a megfelelő standokra. Így a sok autó helyett csupán egy lesz a parkolóban. A kiállítók itt találják majd a dobozaikat, amikből csak ki kell pakolniuk.

A nála lévő mappából elővett egy lapot és a kezembe nyomta.

– A beosztást elkészítettük, itt találod, a holnapi napon mikor várhatod a szállítót. Olvasd el figyelmesen azt a tájékoztatót is, ami részletesen tartalmazza, milyen módon kérjük becsomagolni a termékeket ahhoz, hogy a szállítás zökkenőmentes legyen és biztonságos. Van kérdés?

– Nincs. Minden érthető.

Az is volt, és őszintén szólva Mrs. Mindenlébenkanál és kompániája tényleg jól megszervezték a dolgot. Nem is őket okolom mindazért, ami ezután történt. Inkább azt a hülye, megveszekedett versenyszellemet, amit ki tudja, melyik felmenőmtől örököltem. Mert ezt követően végigjártam mindent, és rájöttem, hogy ez igazán nagy buli lesz. És hirtelen baromi kevésnek találtam azt a harmincakárhány naplót meg albumot, amit készítettünk. Én többet akartam, meg még szebbeket, nagyobbakat, különlegesebbeket. Ki akartam tűnni a tömegből.

Ezért, amikor Rain aznap este kidőlt, én ébren maradtam és egész éjjel toltam a taligát. Az volt a célom, hogy kereken ötven eladható tárgyunk legyen. Épp negyvenhatnál jártam, amikor – úgy hajnali három környékén – esemény történt. Una felhívott, hogy szedjem elő a Kódexet, mert megérezte, hogy új üzenet érkezett bele az Égiektől. Akkor félbehagytam a munkát, előszedtem a cuccot, kivittem a nappaliba, kiterítettem a pultra, kinyitottam és felolvastam Unának, mi állt a legújabb lapon. Az egészet átdumáltuk, aztán visszacsuktam a Kódexet és mentem a dolgomra.

A kis kitérő miatt elég sok időt vesztettem el, ezért egész éjjel dolgoztam, de sajnos reggelre éppen csak, hogy végeztem. Viszont a csomagolásnak még a közelében sem jártam. Plusz késedelmet okozott, hogy Raint suliba kellett vinni, így amikor a szállító becsengetett, én még a dobozok ragasztgatásával és megtöltésével voltam elfoglalva. Szimpatikus, kora negyvenes férfi lépett be az ajtón, „Sima-liba-fuvar” feliratú öltözékben. A káoszt látva finoman megjegyezte:

– A menetrend elég sűrű. Attól tartok, Mrs. Le’Bron nem lesz boldog, ha…

– Tudom, tudom! Csak kicsit megcsúsztam. Segítene? Pakoljon mindent a dobozokba!

– Minden mehet?

– Minden, amit a pulton talál és könyv vagy album formájú.

A pasi nagyon rendes volt, a segítségével tíz perc alatt minden dobozban volt, leragasztva, felcímkézve, útnak indítva. Nekem pedig annyi dolgom maradt, hogy délután háromra a suliba menjek – szigorúan taxival, hogy Le’Bron ne szúrjon le az elfoglalt parkolóhely miatt –, megkeressem Raint és kipakoljunk.

A vásár miatt őrületes volt a nyüzsgés, mindenki a standját rendezgette. Számunkra mondjuk kicsit csalódás volt a rendelkezésre álló hely mérete, amit nagyon gyorsan belaktunk. Ki se tudtuk bontani az összes dobozt, a nagyja ott maradt a stand alatt a sorára várva, mert alig tizenöt alkotásunk betöltötte a helyet. Szerencsére, ahogy a vásár megkezdődött és sorra adtuk el a holmikat, a készletet úgy cserélődött, folyamatosan töltöttük fel a dobozokból.

Az órák vidáman teltek, és gyorsan eljött az este hét óra, ami két dolgot jelentett: záróra és eredményhirdetés. A célt – vagyis a teljes készletkisöprést – sajnos nem teljesítettük, de nem álltunk távol tőle: a pulton négy-öt darab maradt, meg még pár az utolsó dobozban, amit már fölöslegesnek éreztem kipakolni. Összességében nem panaszkodtam. Rain elment, hogy a többi diákkal együtt, az aulában felállított pódium előtt hallgassa a közönségdíj eredményhirdetését, míg én a pultnak dőlve tettem ugyanezt.

– Elnézést!

Hátrafordultam. A délelőttről már ismert férfi állt ott.

– Á, helló! Mi járatban?

– A visszaszállítással kapcsolatban keresném. Ha a megmaradt dolgokat visszacsomagolja, akkor a dobozokat holnap délután visszaszállítom ugyanarra a címre – végignézett a pulton és elmosolyodott. – Bár úgy látom, sikeres vásárt zártak. Nem sok minden maradt.

– Tényleg nem. Csak egy doboznyi maradt, bár azzal sem kell, hogy számoljon. A megmaradt naplókat az iskolának adjuk.

– Nagyon szép holmikat készítettek. A kislányomnak sajnos nincs az ilyesmihez kézügyessége. És ami azt illeti, a feleségemnek se, ezért mi nem is jelentkeztünk a vásárra.

– A maga lánya is ide jár?

– Igen. Nagyon szereti. Az írószakkör a kedvence. Biztos örülne egy ilyen különleges naplónak, amibe írhatja a kis történeteit – végigsimított az ott maradt naplók borítóján. – Mennyibe kerülnek?

– Ó, hagyja csak! – legyintettem. – Válasszon neki nyugodtan. Cserébe a délelőtti segítségért.

– Tényleg? De kedves!

Ekkor felharsant Petruce Le’Bron hangja, és minden tekintet felé irányult. Az enyém is, vártam, hogy a mi nevünk hangozzon el győztesként, de mielőtt oda fordultam volna, még meghagytam a férfinak:

– A lenti dobozban is van még néhány dolog, nézze meg azokat is, és vigye, amelyik csak megtetszik!

Hálásan köszönte, de én csak intettem. Elfordultam, vártam, vártam…és nem nyertünk. Valami keramikus nyert, én meg majd’ megpukkadtam. Az eredményhirdetés után mindenki szedelőzködni kezdett. Mi is összepakoltuk Rainnel azt a pár holmit, a dobozt ott hagytuk, és hazamentünk.

Otthon még tettünk-vettünk, beszéltem Unával is, és ez utóbbi valahogy nagyon furcsa érzést indukált bennem. Egy érzést, ami mélyről jött, és azt mutatta nekem, hogy gáz van, galibát csináltam, de ezúttal úgy, hogy még én se tudok róla. Nem tudtam, ez mit jelenthet, hiszen, ha valaki, akkor én otthon vagyok zűrben, de mindig tudom, ha épp abban vagyok vagy azt csináltam. Ez az érzés viszont új volt.

Fel-alá járkáltam a nappali meg az étkező között, és közben erőltettem az agyam, hogy mi a frász piszkálhat. Aztán egyszer – amikor épp a pultnak támasztott fejjel gondolkodtam –, beugrott, hol a bibi! Kiesett ugyanis az a részlet, amikor visszaraktam a Kódexet a helyére. Mert hogy nem tettem! Ott hagytam a pulton, aztán reggel kipakoltam az összes cuccot a csomagoláshoz, aztán…azt mondtam a fuvarozónak, hogy mindent dobozoljon be, amit a pulton talál.

– Óóóó, baszki!

A dolog több volt, mint gáz, de még az agybaj ködén át is volt annyi lélekjelenlétem, hogy két dolgot biztosan tudjak. Egy: nem adtuk el a Kódexet, mert az azért feltűnt volna. Kettő: az elpakolásnál nem volt az utolsó dobozban. Vagyis egyetlen logikus megoldás maradt: azt szúrta ki magának a szállító pasi és vitte el a lányának ajándékba, amíg én az eredményhirdetésre figyeltem.

Kábultan ténferegtem a kanapéhoz, ahol leroskadtam az ott terpeszkedő Rain mellé és elkezdtem bőszen magam elé bámulni.

– Úgy nézel ki, mint aki nagy szarban van – közölte a meglátását, miután egy darabig figyelte az agonizálásomat.

– Vigyázz a szádra – figyelmeztettem, de a beszólásnak se íze, se bűze, se lendülete nem volt, ami önmagában elárulta, mekkora a baj. Rainnek volt már annyi rutinja, hogy ezt leszűrje. Érdeklődéssel fordult felém.

– Mit csináltál?

Hazudhattam volna, de egyrészt nem volt értelme, másrészt egyszer régen megfogadtam, hogy nem fogok neki hazudni. Gyerek volt, ez igaz, de nem hülye, én pedig mindig többnek láttam: erős boszorkányként, jövendő halhatatlanként tekintettem rá, aki most még kicsi testben él, de minden nappal fejlődik, és akinek több jár gyerekes gagyogásnál. Így hát kiböktem.:

– Úgy tűnik elvesztettem a Kódexet.

Rám nézett, hosszan elgondolkodott, majd nagyjából fél percnyi csönd után hozzám hajolt és úgy paskolta meg a fejem tetejét, mintha én lennék a gyerek és ő a felnőtt.

– Neked annyi – közölte. – Hiányozni fogsz. Kaphatok sajtburgert?

Döbbenten néztem rá.

– Nem! Nem kaphatsz! Nem ehetsz ilyesmit! Una kinyír, ha megtudja.

– De neked már úgyis véged – értetlenkedett. – Ezt vehetnéd nekem, mint búcsúajándékot, én pedig megígérem, hogy mindig emlékezni fogok rád.

– Te, én agyoncsaplak!

– Nana! – emelte fel a mutatóujját tudálékosan. – Ezért is ki akarsz kapni? Nincs még elég bajod?

Közel hajoltam hozzá, míg az orrunk összeért, csak hogy érezze a helyzet súlyosságát.

– Te mondtad, hogy nekem úgyis annyi. Szóval mindegy, ha teszem, amit akarok.

A képemre nyomta a tenyerét, úgy tolt hátrébb és mindjárt más hangon kezdett beszélni:

– Mit vesztegetjük itt az időt a fölösleges vitatkozással? Biztos ki tudunk találni valami megoldást, hiszen boszorkányok lennénk, vagy mi!

Feltett kézzel készségesen elismerem, hogy ott és akkor néhány percre széthullottam, de Rain gyermeki optimizmusa engem is feltöltött. És valóban! Összedugtuk a fejünket, és nagyjából fél óra alatt kiötlöttük a tervet, amivel reményeink szerint vissza tudjuk szerezni a Kódexet. Mondanom sem kell, ott kezdődött a minimum, hogy a gyereket is belerángattam, szó se lehetett róla, hogy másnap iskolába menjen. (És neki ez teljesen oké volt…)

A terv úgy hangzott, hogy megkeressük a fuvarozót, akiről tudtuk, hogy a gyereke az iskolába jár. Neki vitte ugye az ajándékot. Ha megvan a fuvarozó, meglesz a gyerek. Ha megvan a gyerek, kiderítjük a címüket. Aztán készítünk egy Kódex-pótlékot, odamegyünk, szolidan betörünk és kicseréljük a könyveket. Sima ügy.

Ennek szellemében vettem elő a papírt, amit Petruce-tól kaptam és megnéztem rajta a fuvarozó nevét. Csak azt a fura fantázianevet találtam, a cég elnevezését, de ez nem jelentett gondot, mert az alapján a neten rákerestem a fuvarozóvállalatra, és kiderítettem, hogy egyszemélyes vállalkozásról volt szó, ami egy bizonyos Igor Okinov nevén szerepelt. Ezután már csak találnunk kellett egy Okinov nevű lánygyereket az iskolában.

– Hé! – löktem oldalba Raint, aki közben nekem dőlve elbóbiskolt. – Megvan a név! Valami Okinov gyerek.

– Honnan tudjam, ki az? – méltatlankodott.

– Együtt jártok iskolába.

– Csak egy iskolába járunk, de nem együtt – helyesbített. – Vagyunk így párszázan. Nem ismerhetek mindenkit.

– Derítsd ki, okostojás!

– Jól van, na.

Lassan feltápászkodott és becsoszogott a szobájába. Már isten bizony azt hittem, hogy lefeküdt és itt hagyott, de akkor újra felbukkant, egy nagy könyvvel a kezében. Visszaaraszolt, lehuppant mellém és felcsapta a könyvet, amin az „Audrey Paulson Általános Iskola Évkönyve, 2004-2005” cím szerepelt. Elkezdtük lapozgatni, sorra nyálaztuk végig az osztályokat, aztán végre megtaláltuk. Egy évfolyammal Rain alatt járt a kislány, akinek nagyon szép neve volt: Anastasia Okinov.

Ezek után a facebookon rákerestünk a családra – apa, anya, egy fiú, egy kislány –, találtunk is szép számmal képeket, olyanokat is, amik a házuknál készültek és néhány képre kicsit ránagyítva, szépen össze lehetett rakni a címüket. Bingó!

Ezeket egyébként mind egyedül derítettem ki, mert amíg nyomozósat játszottam, addig Rain kiterülve hortyogott a kanapén, sőt, a következő feladat is rám maradt. Az éjszaka hátralévő részében emlékezetből elkészítettem egy ál-Kódexet, aminek reggel Rain egyébként a csodájára járt, de legnagyobb sajnálatomra még egy fényképet se készíthettem róla, mert az bizonyíték lehetett volna egy későbbi lebukáshoz.

Reggel – vagyis inkább délelőtt, mert úgy véltük az a legoptimálisabb időpont, hogy üresen találjunk egy házat – pedig indult az akció!

A ház megtalálása gyerekjáték volt, a java azután jött. Előző karácsonyra Rain profi walkie-talkie szettet kapott tőlem, amikkel eddig csak játszottunk, de most eljött az idő, hogy élesben használjuk. Őt vittem magammal, csak meghagytam neki, hogy maradjon a kocsiban, amíg én elmegyek betörni. Azért feladatot is kapott: figyelte a házat az utca felől, és riadóztatnia kellett, ha valaki váratlanul hazaérkezett volna.

A Kódex utánzattal megtömött hátizsákot a hátamra vettem és átmentem a másik utcába, hogy a ház háta mögötti épület felől támadjak. Minden simán ment, ott senki nem volt otthon, kutyával se kellett harcolni. Pár perc múlva át is másztam a kerítésen és Okinovék kertjében bukkantam elő. Ott macskákat megszégyenítő osonással a hátsóajtóhoz surrantam és kukucskálással mértem fel a terepet. Gyorsan ki is szúrtam egy problémát. Visszahúzódtam egy bokor mögé és elővettem a walkie-talkie-t.

– Itt Holdsugár Istennő, vétel!

Két másodpercen belül jött a válasz.

– Itt Sajtburger-fan! Hallak, vétel!

A kódneveinket saját magunk találtuk ki az idő alatt, amíg a tetthely felé autóztunk.

– Gebasz van, pajtás!

– Micsoda?

– A ház nem üres! Ismétlem! A ház nem üres! Az anya itthon van! Így nem tudok bejutni.

– Jajj, már! – sóhajtott fel egy tízéves tudálékosságával. – Altasd el és kész! Varázsolj!

– Nem lehet. Babát vár. Ha elaltatom tuti elesik és megüti magát.

– Akkor tényleg nem szabad. Mennyi időre lenne szükséged?

– Nagyjából öt percre.

– Gond egy szál se – jött Rain válasza pillanatnyi késlekedés nélkül. – Sajtburger-fan rajta van, elterelő akció aktiválva! Tíz perc múlva tali a kocsinál! Ha lebuknál, nem ismerjük egymást!

Azt hittem, túl sok kémfilmet nézettem a gyerekkel, de ha így is volt, mind a javára vált. Visszamentem az ajtóhoz leskelődni, és két perc nem telt bele, amikor azt láttam, hogy az asszony előbb hallgatózik kicsit, majd kimegy az első ajtón. Én pedig azonnal akcióba léptem!

Feltéptem az ajtót, amin keresztül a konyhával egybeépített étkezőbe jutottam. Jobbra-balra tekintgettem, igyekeztem mindent jól megfigyelni, hiszen nem zárhattam ki, hogy a Kódex a nappaliban van, nem a gyerekszobában. Nem láttam sehol, ezért haladtam tovább. Egy folyosón keresztül a nappaliba jutottam, ahonnan lépcső vezetett az emeletre. Jó lett volna tudni, mennyi időm van még és Rain mit alakít odakint, de gondolkodás helyett cselekedni kellett, így felsprinteltem és addig mentem, amíg meg nem találtam a szobát, ami egyértelműen egy kislányhoz tartozott. Beléptem az ajtón, egy pillantás, és úgy öntött el a megkönnyebbülés, amire a szavakat se ismerem. Ott volt! Ott, az íróasztalon, sértetlenül, de ami a lényeg, zárva!

– Hát megvagy te kis csavargó! – korholtam és mintha szárnyakat kaptam volna, úgy szökelltem oda hozzá. Felvettem, magamhoz emeltem, hozzá dörgöltem az arcomat. – Úúúúúgy hiányoztál! Többet ne szökj el!

Lekanyarintottam a hátamról a táskát, kivettem belőle az ál-Kódexet és gyorsan megcseréltem őket. Harminc másodperccel később lefelé indultam, de meghallottam, hogy odalent nyílik a bejárati ajtó: Mrs. Okinov visszatért.

– Kis szaros! – puffogtam halkan. – Ez nem volt öt perc.

Visszafordultam és a fürdőszobába mentem, ami hátul volt, és az ablaka a hátsó udvarra nyílt. Jobb híján azon keresztül távoztam, bár tény, hogy minden kecsességet nélkülözött, ahogy a lábam beakadt az ablakkeretbe és fejjel előre lezúgtam a kertben felhalmozott levélkupacba.

De ez már tényleg a legkisebb gondom volt, mindent semmissé tett, hogy visszaszereztem a Szent Grált, és teljes nyugalommal hazudhatom Unának, hogy a felügyeletem alatt semmi említésre méltó esemény nem történt. Hazafelé már mindketten vigadtunk, Rain teljes részletességgel mesélte el, hogy nyert nekem időt. Mint kiderült, eszement sírással hívta fel magával a figyelmet, miután „kificamította a bokáját, mert ugróiskolásat játszott a járdán”. A várandós asszony anyai ösztöneire apellált, és a lehető legjobban tette!

Két nappal később Una is befutott, aki még a táskát se tette le, máris azt tudakolta, hogy:  

– Minden rendben volt?

– Igeeeeen – mosolygott a kis gézengúz, majd sztorizni kezdett. – Képzeld! Csak alig egy-két dolgot nem adtunk el. De sajnos nem nyertünk a közönségszavazáson.

– Miért nem?

Akkorra én is kezdtem felengedni. Látva, hogy Rain milyen lazán kezeli a helyzetet, átragadt rám a gyermeki meggyőződése, miszerint minden rendben, a legnagyobb gondot megoldottuk, most már csak magunkat buktathatjuk le.

– Mert többen csaltak! – szálltam be morgolódva. – Arról nem volt szó, hogy olyanok is jelentkezhetnek, akiknek ez a szakmájuk! Keramikusok, festők, de volt még egy ékszerkészítő is. Szerintem ezzel komolyan sérült a verseny tisztasága.

Ebből aztán felszabadult beszélgetés kerekedett, ahol előkerült minden – bevallható – élményünk és sérelmünk, Una pedig töviről-hegyire elmondta, mi történt Kambodzsában. Valami csoda folytán az Égiek sem buktattak le, pedig isten bizony számítottam tőlük egy üzenetre a Kódexbe, amivel kiöntik a bilit Unának, de nem történt ilyesmi. Csak éppen egy picit kaptam, de azt sem a Kódex miatt. Nagyjából két héttel később volt egy szülői értekezlet, amiről Una kicsit pipán ért haza és rögtön nekem szegezte a kérdést.

– Megtudhatnám, miért nem volt Rain iskolában október 21-én?

Naptár se kellett hozzá, hogy tudjam, mi volt aznap.

– Mert sokáig bosszankodtunk a vásár miatt, pizsamapartis-panaszkodást tartottunk és reggel nem tudtam felkelteni – vágtam rá rezzenéstelen arccal, de a kis piszok alám tett. Vádlón rám mutatott, ezzel egy időben ártatlanul nézett Unára:

– Nem is igaz! Elrontottam a gyomrom, és hánytam, mert teletömött sajtburgerrel, pedig én mondtam neki, hogy te soha nem engednéd, hogy ilyen szemetet egyek! Ezért itthon maradtam, ő meg írt nekem egy igazolást.

Kis híján hanyatt vágódtam, az arcomra kiülő döbbenetet pedig Una egyértelmű bizonyítéknak vette.

– Gyere csak! Beszélgessünk kicsit.

Fél órányi fejmosás után szabadultam, és arra tértem vissza a nappaliba, hogy bűntársam a kanapén ül, vígan lógatja a lábát, miközben fagyit kanalaz és a tévét bámulja.

– Áruló! – vágtam hozzá, de ő – mindenféle bűnbánat nélkül – rántott egyet a vállán.

– Ennyi kijárt neked, amiért nem voltál képes egy nyamvadt sajtburgert se venni nekem. Örülj, hogy nem a másikért kaptál ki tőle.

Hát ennyit az általunk nevelt gyerekről.

Megúsztuk és azóta is minden nap megússzuk, mert Rain anélkül nőtt fel, hogy egyetlen szót is szólt volna a dologról. Ahogy sok másról sem, mert higgyétek el, ha azt mondom: a csaj tud rólam egy és mást, amivel zsarolhatna. De nem teszi…

Írta, vendégségben a blogon: Leda D'Rasi

Minden kedves olvasónknak könyvekben, olvasásban és pihenésben gazdag ünnepeket kíván blogunk alkotói csapata! Reméljük, hogy jövőre is velünk tartotok majd, és megtisztelitek figyelmetekkel cikkeinket, olvasmányainkat, interjúinkat!

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Kívánunk!

Karácsony, akkor hülyekáposzta…

Nincs ember, akinek ne lenne valami emlékezetes sztorija, ami a karácsonyt illeti. Ez alól én sem vagyok kivétel. Esetemben ez az a fránya hülyekáposzta. Okkal hívjuk így, mindketten már sok-sok éve. Egy karácsonyi „szokás”, ami kettőnkkel érkezett az életembe.

Csak pár hónap volt mögöttünk, amikor ránk köszöntött az első – pár napos, ünneplős – családi program. Arra nem emlékszem már, hogy előtte anyumékkal összeismertettelek-e, vagy az is még előttünk állt, de inkább nem kérdezek rá, már nincs jelentősége… Bár Te biztos tudnád a választ. Bosszantó, hogy mindenre olyan jól emlékszel…

Szeretem a karácsonyt. Te nem. Szeretem már december elejétől karácsonyi pompában látni az otthonom. Te nem, csak elviselted ezt a dilim. Szeretem a fényeit, az illatát, a meghittségét, a bekuckózást, a forrócsokit, a karácsonyi romantikus filmeket… Hosszan sorolhatnám még mi mindent, de valahogy felnőtt létezésemben az ünnepek első és/vagy második napja ritkán sikerült jól.

A mi kettőnk közös létezésében se volt ez másképp.

A hülyekáposztázás az első karácsonyunkkal kezdődött – amit sikerült jól elcsesznem –, és tart azóta is. Sose gondoltam volna, hogy akaratlanul tönkre vágok egy anyós-vej kapcsolatot… De összehoztam. Pedig minden olyan jól indult, annak ellenére, hogy Te nagyon nem vártad a karácsonyt. Rám való tekintettel, hagytad, hogy a lelkesedésem utat találjon magának.

Lassan készülődtünk, tervezgettük, hogy melyik nap mit fogunk majd csinálni, miket kell még beszereznünk a tökéletes ünnepi időtöltéshez, és legyen mit enni is, gazdagon. Szépen össze is állt minden. Csak egy valamiről feledkeztem meg. Egy nagyon fontos dologról. Mégpedig arról, hogy a vidéki ember etetve szeret, és ez Anyumékra is igaz.

Azt találtuk ki, hogy miután megérkeztünk, mindent elkészítünk és vendégül látjuk a családom. Gondoltam, mentesítjük Anyut a karácsonyi sütés-főzés és készülődési mizériáktól, hogy az ünnep, neki is az ünneplésről szóljon. De… Nekik nem szóltam erről, valahogy elsiklottam felette. Fogalmam sincs, miért gondoltam úgy, hogy egyeztettem erről vele…

Izgatott voltam; aznap korán indultunk, autóztunk 200 km-t, reméltem, hogy mindent bepakoltunk, és semmi lényegeset nem hagytunk otthon. Végig beszélgettük az utat, sokat nevettünk… Minden ideálisnak ígérkezett.

Anyumék örömmel fogadtak minket, a ház kellemes melege, a kandalló pattogó tüze várt ránk, és sülő gesztenye illata terjengett a levegőben. Eltartott egy darabig, míg mindent bepakoltunk.

Anyum látva mindazt, hüledezett: Miért hoztunk ennyi mindent? Mire rávágtam, hogy: Hisz’ megbeszéltük, hogy mi főzőcskézünk az ünnepekre. Furán nézett rám, hirtelen nem is jutott szóhoz, én meg még mindig gyanútlanul pakolásztam a konyhában a táskákból, ő pedig csendben hazament, ami meglepetésként ért, de még nem foglalkoztam vele, be voltam sózva az „első közös karácsony” okán.

Elrendeztük a dolgainkat, és nekiálltunk a főzőcskézésnek, hogy mielőbb csak az ünnepekre koncentrálhassunk.

Nálunk nem volt szokás a töltöttkáposzta, nálatok viszont igen. Miattad része lett az ünnepi menünek. A konyha lassan csatatérré változott, egyre kevesebb hely maradt üresen. Kiderült, hogy a „receptünk” nem egyezik, bár volt benne némi hasonlóság, mégis valahogy a különbözőségeknek engedtünk teret, amitől egyre paprikásabb lett köztünk a hangulat.

Ki hitte volna, hogy az első civakodást pont a konyhában sertepertélve kapjuk a nyakunkba?! De sikerült ajtócsapkodóssá emelnünk a vitát. Így sűrű pufogások közepette otthagytalak, hogy csináld, ahogy akarod, és átmentem anyumhoz…

Nem arra a fogadtatásra számítottam, mint amivel szembesültem. Vitából leteremtésbe csöppentem. Hosszú percekig szóhoz se jutottam. Szabadkoztam, próbáltam menteni a helyzetet, sikertelenül.

Két komplett karácsonyi menü készült. Bőségesen. De úgy tűnt nem lesz, aki jóízűen fogyassza majd.

Más nem jutott eszembe, csupán az, hogy ezt jól elcsesztem. Sehol sem érződött az az öröm, amit reméltem a családdal töltött napoktól. Mindenki haragudott valamiért. És erről egyértelműen én tehettem, mert nem egyeztettem a terveinket anyuméval. Fogalmam se volt, mitévő legyek.

Hosszú percekig tanácstalanul álldogáltam a kertben, a hidegről tudomást sem véve. Száguldoztak a gondolataim, de valahogy egyik forgatókönyv se tűnt megfelelőnek. Aztán lassan visszaindultam hozzád, hiszen Te még mit sem tudtál az egészről.

Ahogy beléptem a konyhába, kénytelen voltam felnevetni. Azt a kaotikus összevisszaságot, amit ott találtam, akarattal sem tudtam volna előidézni. A reakcióm belőled is felszabadult nevetést váltott ki, így a szívem könnyedén lépett túl a korábbi balhénkon. Az ölelésedben megnyugvásra leltem, és a megoldás is adta magát.

Az estebédet Anyuméknál töltöttük, ami jócskán vacsoráig húzódott. A kezdeti akadozó kommunikáció gördülékenyebbre fordult, és még közös témát is találtatok: engem.

Másnap kétszer is megvendégeltük Anyuékat, majd harmadnap akadt megint egy kis megoldandó. A maradék rengeteg volt. Egy hadseregnek elég lett volna. Anyum az általa készített finomságokat nekünk akarta adni, az általunk készítettet meg csak kis részben elfogadni…

Szinte az összes ételes dobozt felhasználtuk a porciózáshoz. Ki csak nem dobjuk… Még nem volt olyan, hogy nem jól megpakolva tértem volna haza, de ez az alkalom extra volt, minden értelemben.

Listába szedtük, hogy kihez ugrunk be a hazaúton, vagy kinek adunk belőle, ha már visszaértünk, hisz’ a hűtő-mélyhűtő kapacitásunk végesnek ígérkezett.

Mindenkit megleptünk, akinek a neve szóba került. Értelemszerűen nem azokhoz mentünk, akikről tudtuk, hogy családi körben ünnepelnek… Annyi kérdés maradt csak, hogy az edények hogy jutnak majd vissza Anyumékhoz… (A későbbiekben vettünk újakat.)

Mondhatom, hogy végül jól alakult, a hazaérkezésünk után már a szilveszteri tervek foglaltak le bennünket.

*

Megint karácsony lett… És jött a „legyen idén is töltöttkáposzta”. Amiből megint balhé lett. Mert a folyamat nem egyezett, ahogy a fűszerezés sem…

Annyi történt másképp, hogy most nem szervezkedtünk, csupán a „haveroknak is mi készítjük”, mert az előző évi mindenkinek ízlett.

A szentestei délutánt végig pufogtuk, csak a vacsora hozott enyhülést köztünk.

Aztán a következő karácsonykor lefutottuk ugyanezt még egyszer. Akkor emlékeim szerint már többször mondtam, hogy a fenébe a hülye káposztával…

*

A negyedik karácsonyunkat megelőzően december elején már piszkáltalak, hogy mi lesz a hülyekáposztával, most is nekiugrunk? Hát… Nekiugrottunk. Egymásnak.

A soron következő évek karácsonyain kissé másképp csináltuk. Te hazaszállítottad az „alkatrészeket”, én pedig elkészítettem. Kétszer vagy háromszor ettünk belőle, a többi meg ment a haveroknak. Évről évre…

Aztán már nem volt több közös karácsony. A barátságunkat megmentettük, de sem jelenünk, sem jövőnk nem volt már egymás mellett. Csak a karácsony előtti „hülyekáposztás” élcelődés, amin már mindketten csak nevetünk. Immár a harmadik ünnep közeledik, de káposztamentesen.

És ennek a történetnek a megírása közben a „hülyekáposzta” kapott egy új jelentést, amit csak mi, a Mogul Kiadónál ismerhetünk.

Minden kedves olvasónknak ezúton kívánok békés, meghitt ünnepeket. Higgyétek el, felesleges balhézni az előkészületek alatt, a lényeg, hogy együtt éljétek meg, odafigyeléssel, jelenléttel és sok-sok beszélgetéssel. Inkább nevessetek és örömmel töltsétek el az évnek ezt az időszakát. Szeressétek a karácsonyt és egymást is…

Írta, vendégségben a blogon: Marie M.