Előszó

Az idő november végére járt, közeledett az adventi időszak. Victoria Pierotti napjai ilyenkor izgalommal és várakozással teltek. Számára a karácsony az év legszebb ünnepét jelentette, mert a családról és a szeretetről szólt. Egy vidéki kisvárosban töltötte a gyerekkorát. Az otthonukat gyönyörűen feldíszítették, a nővérével és az édesanyjával pedig már jó élőre megtervezték, hogy mi kerüljön az asztalra, mert egy szeretettel készült, tökéletes ünnepi menüsornál nincs is nagyobb ajándék.

Kislányként az édesapja december 24-én délelőtt mindig szánkózni vitte őket, hogy addig a többiek felöltöztessék a fenyőfát és alá csenjék a szépen becsomagolt ajándékokat. Volt nagy öröm, visítás, mikor átfagyva hazaértek és meglátták. Évekkel később jöttek csak rá, hogy kik is voltak az igazi angyalok. Felnőttként is könnyeket csalt szemébe az emlékezés. Az idei karácsonyt viszont beárnyékolta valami…

*

Néhány hét és itt a karácsony. Milánóban is, mint bárhol másutt a világon, feldíszítik a parkokat, tereket girlanddal, masnikkal, koszorúkkal, csodálatosan a megkomponált díszkivilágítással. A boltok polcai roskadásig vannak pakolva mindennel, ami a karácsonnyal kapcsolatos. Victoria szeretett a forgatagban sétálni, forralt borozni a barátaival, beszívni a faszénparázson sült kürtőskalács finom fahéjillatát. Lelkesen járt egyik üzletből a másikba, hogy megtalálja szeretteinek a megfelelő ajándékot. Izgatottan számolta vissza a napokat. A karácsony a kedvenc ünnepe, vagyis…

Tavaly Benett az ünnepek után váratlan bejelentéssel állt elő. A lánynak nem kerülte el a figyelmét, hogy egy ideje a kedvese gondterhelt. Folyamatosan azt érezte, hogy csak testben van jelen, de lélekben máshol jár. Bármit mondott vagy kérdezett tőle, mindig tőmondatban válaszolt. Megunta. Egyik este mikor kettesben voltak, rákérdezett. A férfi merengve nézett rá, aztán beszélni kezdett.

– Visszautasíthatatlan állásajánlatott kaptam… Ausztráliából. Bányaműveleti feladatok irányítására kértek fel.

Victoria kővé dermedve állt és úgy bámult rá, mintha kínaiul beszéltek volna hozzá. Nehezen tudott csak megszólalni.

– Ez mit jelent?

– Egy ideig ott fogok lakni.

– Pontosabban?

– Két év. – a lány hitetlenkedve meredt kedvesére. – Mióta tudsz a dologról?

– Hat hete.

– Majd két hónapja? Mondd, és közben egyszer sem jutott eszedbe, hogy közöld velem a dolgot? Vagy talán az én véleményem nem is számít?

A férfi lesütötte a szemét.

– Úgy látom, te már döntöttél, a véleményem egy fikarcnyit sem érdekel. Nem igaz?

– Van rá lehetőség, hogy velem utazz.

– Ó, komolyan? Rögtön meg is nyugodtam!

– Kérlek, ne akadj ki. Beszéljük meg, mint két intelligens ember.

– Rendben van, hallgatlak.

– Az ünnepek után elutazom és te jössz, miután a főnököddel elrendezed az itthoni dolgaidat. Ruhákat ott is tudsz tervezni.

A lány arcára mérhetetlen düh és csalódottság ült ki. Az asztalhoz lépett, felkapta a határidőnaplóját és a férfihoz vágta.

– Néz bele! Rajta!

A férfi mozdulatlanul ült, ezért Victoria vette a kezébe a naplót és kinyitotta.

– Nézzük csak! Január 6.: farsangi ruhakollekció bemutató, Victoria Pierottival. Január 18.: Victoria Pierotti által tervezett mennyasszonyiruha bemutató az Antonia szalonban. Január 26.: interjú a Gyöngy Divat magazin riporterével. Január 30.: beszélgetés Victoria Pierottival, ruhatervező és stílus szakemberrel a milánói divathetek alkalmából. És akkor most lapozok februárra…

– Befejeznéd?

– Eszemben sincs! Szeretném, ha tisztában lennél mindazzal, amiről miattad le kellene mondanom. Mert hát ugye, egyszerre nem tudok két helyen lenni. Nekem itt van az életem…

– Megértem és elfogadom, de…

– De?

– Ilyen lehetőség egyszer adatik az életben, nem szeretném visszautasítani.

Egy könnycsepp gördült végig a lány arcán.

– Szeretlek.

A férfi megölelte és a fülébe súgta:

– Én is nagyon szeretlek, Victoria.

– Ez nem elég, hogy itthon maradj?

– Nem elég, hogy velem utazz?

Patthelyzet. Csak álltak és nézték egymást szótlanul. Az érzelmes pillanatok ellenére a lány fortyogott. Becsapottnak érezte magát. Olasz temperamentuma akarva-akaratlan utat tört magának és mint akibe belebújt a kisördög, neki esett, nem volt lakat a száján. A férfi hitetlenkedve nézte, ahogyan kipirosodott arccal, időnként levegőért kapkodva, válogatás nélkül ömlöttek belőle a szavak, de szótlanul hallgatta végig a kifakadást.

– Nem akartam, hogy így legyen vége. – mondta végül, majd távozott. Azóta nem beszéltek, nem keresték egymást.

*

Victoria nagyon megbánta, hogy esélyt sem adott megbeszélni a lehetőségeiket. Szégyellte magát a viselkedéséért, végül is nem ígért neki semmit a férfi, még csak együtt sem laktak. Megpróbálta magát túltenni a szakításon és természetesen, mint sokan mások, ő is a munkájába menekült. Azokban a hónapokban alkotta meg a legszebb ruháit. Boldognak kellett volna lennie, hiszen rengeteg dicséretet és megrendelést kapott. De amikor kimerülten, fáradtan nyugovóra hajtotta fejét, azonnal bevillant a férfi arca, újra és újra élte közös múltjuk minden pillanatát. Benett hónapok múlva is ott élt benne, ő pedig egy idő után belátta, hogy amíg nem tudja lezárni magában a múltat addig esélye sincs az újra kezdéshez.

*

A Rádióból az időjós hangja duruzsolt, hatalmas havazás várható az elkövetkezendő napokban. Victoria felállt az asztaltól és az ablakhoz sétált. Arcán széles mosoly jelent meg, mikor kikandikált a függöny mögül. Odakint sűrű pelyhekben hullott a hó.

– Tökéletes kezdete az adventi időszaknak. – ujjongott. Visszanézett az asztalára. A kért ruha terve készen volt. Egyedi darab, egy ismert közszereplő kérésére. – Tökéletes lett. Hétfőn megmutatom a főnökömnek és ha ő is rendben találja, akkor irány a szabászat. – elmélkedett magában.

– Mára ennyi volt.

Péntek délután lévén a kávézó felé vette az irányt, Édua barátnőjével volt „randija”. Már útra készen állt, mikor Flóra, az egyik gyakornok rontott be az irodájába, kezében egy hatalmas virágcsokorral.

– Gedeon nem adja fel egykönnyen, megmondtam neki, hogy nem vagyok postás, de nem bír magával. Ezt neked küldi és kér, hogy ma vacsorázz vele.

Az említett fiatalember nagy szoknyapecér hírében állt, ennek ellenére sok nő sétált már be a kelepcéjébe, humorának és csábos mosolyának köszönhetően. Jelen esetben Victoria volt a legújabb kiszemeltje, amit nem is rejtett véka alá. Neki azonban nem jelentett többet egy alkalmazottnál a cégnél. Többször próbálta már finoman a tudtára adni, de úgy tűnt, nem vette a lapot.

– Add csak ide. És köszönöm.

Rádöbbent, hogy most aztán tényleg pontot kell tennie az ügyre. A férfi heves udvarlása kezdett idegesítővé válni a számára. Átvette a csokrétát és átrobogott vele a szomszédos irodába. Halkan kopogás után benyitott. Amikor a férfi meglátta, elmosolyodott, aztán a csokorra esett a tekintette és az arca azonnal komorrá vált.

– Ha jól sejtem nem a válaszod.

– Sajnálom, de nekem nem fér bele az életembe most egy…

– Irigylem azt a fickót. Igen, irigylem, mert nem tudja, hogy mekkora mázlista.

– Nem tartozom neked beszámolóval a magánéletemet illetően, de nincs semmilyen fickó… Azért nem akarok kapcsolatot senkivel, mert nagyon sokat dolgozom, és rengeteg időt fektetek a karrierembe. Szeretnék egy komolyabb pozíciót a cégnél.

– Jó kifogás. Minden elvárásnak megfeleltél, mindenkit felülmúltál, sőt, te vagy a ház gyémántja. Ideje lenne kicsit lazítanod. Én minden hátsó szándék nélkül igyekszem, de te folyton kikosarazol. És az előléptetésre visszatérve, lehet, hogy tudnék segíteni.

– Köszönöm, de nem kérek protekciót, jobb szeretem a magam erejéből elérni a céljaimat.

– Egy vagány csaj, aki tudja, mit akar, minden férfi álma.

– Akkor csak álmodozz, de engem hagyjál ki belőle.

– Türelmes és kitartó vagyok.

– Ne pazarold rám az idődet.

– Te ne pazarold az idődet. A múlt elmúlt, el kell engedni. Ne hagyd, hogy befolyásolja a jelenedet és a jövődet.

Roppant borzasztó és fárasztó mindig magyarázkodni, kibúvót keresni, hogy mit és miért csinál az ember, vagy éppen miért nem. A férfi felállt, közelebb sétált hozzá, hosszan rá pillantott, és ez a nézés intimebb volt még egy simogatásnál is. Egyértelművé tette, mi következne, de a lány még csírájában elfojtotta.

– Gedeon, tudom, hogy közhely, de ne rontsuk el a barátságunkat egy ilyen dologgal.

Választ sem várva gyorsan sarkon fordult és távozott, így már nem hallotta, hogy a másik azt sziszegte a fogai között:

– Azt a makacs fajtádat, te nő.

*

Victoria néhány perc múlva távozott az irodaházból, de alig lépett ki az utcára, a telefonja megcsörrent.

– Szia Viki, itt várlak a kávézóban, merre vagy?

– Útban hozzád, csak légy türelemmel. Gyalog indultam útnak. Esik a hó, vétek lenne autóba ülni.

Édua gyerekkori barátnője volt. Néhány évre elsodródtak egymástól, de aztán újra találkoztak és azóta elválaszthatatlanok lettek. Szabályokat vezettek be, hogy ne hiányozzanak a másik életéből. Például péntek délutánonként együtt kávéztak.

Victoria ráérősen sétált a táncoló hópihék sokasága között. Időnként rágyönyörködött a csipkefátylas fákra, bokrokra. Aztán néhány pillanatra megállt a főtéren álló feldíszített fenyőfa előtt. Nézte a gyerekeket, akik levelet írtak a karácsonyi tündérnek, angyalkának, vagy Jézuskának, ki-hogyan nevezi.

Húszperc séta és megérkezett a célállomásra. Nem kellett keresnie a barátnőjét a helyiségben, mivel mindig ugyanaz volt az asztaluk; az ablak mellett a sarokban. Alig foglalt helyet, a pincér már vitte is a nekik a szokásosat: feketéket sütivel. Tartalmas beszélgetéssel egy pillanat alatt elröppent az idő. Éppen szedelőzködtek, amikor Édua megkérdezte:

– Kértél már valamit a Jézuskától?

– Már nem vagyok gyerek és tudom, hogy nem ő hozza az ajándékot.

– Jó oké, de, mégis mit kérnél tőle, ha tehetnéd?

– Momentán ezen még nem gondolkodtam.

– Biztosan van valami, amire nagyon vágysz, nagyon szeretnél!

Victoria megadóan bólintott.

– Tudtam! Ki vele! Ha nagyon szeretnéd, akkor teljesül.

– Teljesen kizárt.

– Miért, mit szeretnél?

– Inkább kit.

Édua megrökönyödve bámult barátnőjére.

– Hát ez nagyszerű… rossz értelemben. Aggódom miattad, ezt nem lehet sokáig büntetlenül csinálni. Lassan egy éve, hogy vége és te még mindig utána epekedsz.

– Szeretném lezárni.

– Már lezártátok. Vége, elment.

– Szeretném látni, hogy jól van, és minden rendben van vele.

– A percen megüt a guta! Annyi pasi legyeskedik körülötted és te még mindig a múlton rágod magad. A helyedben én most adnék magamnak egy maflást, hátha attól észhez térek.

– Sajnálom, de ez van. Szóval, ha most leülnék levelet írni, tudva azt, hogy teljesül, akkor azt kérném, hogy még egyszer láthassam.

Késő délután ért haza. Miután magára zárta az ajtót, végigvetette magát az ágyon. Némán bámult maga elé, aztán a kispárnára hajtotta fejét. Ott és akkor újra átszakadt a gát, hangos zokogásban tört ki. Számára ez nem okozott újdonságot. Elég gyakran töltötte a szabadidejét sírással.

Mennyire furcsa az emberi agy. Csúnya tréfát tud űzni a gazdájával. Magával cipeli a múltat és bármennyire is túlzsúfolt emlékekkel, érzésekkel, nem enged szelektálni.

*

Éjjel nagyon keveset aludt, csak hírből találkozott az álommal. Reggel az ébredés nehezen ment. Nem nyafogott, mintha lett volna kinek. Kicsit jobb kedvre derült, amikor kinézett az ablakon. Tekintélyes mennyiségű hó esett az éjszaka, ami előhozta a gyerekkori emlékeket. Uccu, rajta havat kell lapátolnia! Ez a fajta testmozgás sokat segített letargikus hangulatán. Már csak abból az apropóból is, mert kialakult egy kis traccsparti a szomszédokkal, és ha csak egy rövididőre is, de elterelődtek a gondolatai.

Hosszú, unalmas, csendes és egyhangú volt a délelőtt további része. Victoria tette a dolgát, mint máskor. Úgy tervezte, délután feldíszíti, kicsinosítja a lakását. Ez a gondolat kicsit átmelegítette a szívét, sőt, még egy kis mosolyt is varázsolt az arcára. De nehéz lesz ez a karácsony. Már éppen az utolsó simításokat végezte a díszítéssel, amikor a telefonja megszólalt. Édu volt a vonal másik végén.

– Mit csinálsz? Tudod mit? Nem számít! Egy órán belül ott vagyok érted, és elmegyünk a forgatagba.

– Ne már! Fáradt vagyok. Inkább holnap.

– Nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtad a lustaság vagy bármi más negatív érzelem. Öltözz melegen.

Kénytelen-kelletlen elkészült a jelzett időre, de végül nem bánta meg, hogy kimozdult. A nagy tömegnek köszönhetően csak távol tudtak leparkolni és gyalog indultak tovább. Ropogott a hó a lábuk alatt, úgy hangzott, mintha kristályon lépkedtek volna. Egymásba karolva, vagy inkább egymásba kapaszkodva sétáltak a hóesésben és alig várták, hogy elvegyülhessenek a tömegben. A hideg ellenére is melegség járt át Victoria szívét.

– Órákig képes leszek bámészkodni.

– Látod hová hoztalak?

Semmit nem apróztak el a szervezők, minden megtalálható volt, ami az ünnepi készülődéshez szükséges. Lenyűgözte őket az eléjük táruló látvány, aztán belevetették magukat, és elnyelte őket a tömeg. Sokáig bolyongtak a felállított faházak között, vásárolgattak. Felültek a tér szélén felállított óriáskerékre egy-egy pohár forralt borral a kezükben és onnan nézték a nyüzsgő teret. Kürtőskalács nélkül nem indultak haza. Beálltak a hosszú sor végére és türelmesen kivárták, hogy rájuk kerüljön a sor. Victoria hosszú idő után először kimondottan jól érezte magát.

*

De volt ott még valaki a karácsonyi forgatagban, aki éppen barátaival beszélgetett, miközben türelmesen várták az egyik pavilon előtt, hogy felszolgálják nekik a megrendelt csülöktálat. Benett. Egyszer csak ismerős hang ütötte meg fülét. Egy hang, amit ezer közül is felismert volna. Megfordulva azonnal meglátta Victoriát, aki nem messze tőlük vidáman kacarászott barátnője társaságában. Ahogy meglátta, egyszerre lett boldog és szomorú. Most mitévő legyek? Legszívesebben odament volna, hogy üdvözölje őket, de attól tartott, hogy a lány nem állna vele szóba. Rövid töprengés után mégis úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, odaköszön nekik. Mielőtt azonban megtehette volna, társaságuk egyetlen nő tagja váratlanul a nyakába csimpaszkodott, elvonva a figyelmét. Mire újra visszafordult, a két lány már eltűnt a szeme elől. Hiába pásztázta át a tömeget többször is, nem talált rá Victoriára.

*

Victoriának, mintha valaki a fülébe súgta volna: Nézz oldalra. Szót fogadott, mint egy jó gyerek és megpillantotta Benettet. Egy fiatal nő és három férfi társaságában beszélgetett. A nő hozzábújt, átkarolta a nyakát, ő megölelte és nyomott egy puszit a halántékára. A látványtól kiszaladt a testéből minden erő, szinte megtántorodott. Remegés vett rajta erőt, amin nem tudott uralkodni. Diszkréten meglökte Éduát és a fejével feléjük intett. Ő vette az adást, a jelzett irányba tekintett, és kimeresztett szemekkel bámulta hol a kis társaságot, hol a barátnőjét. Aztán lazán csak annyit mondott:

– Most mondd, hogy a Jézuska nem létezik! Apám, te mekkora egy mázlista vagy!

– Haza akarok menni!

– Rossz opció. Kérlek ne légy pipogya! Menj, beszélj vele, és legyen már egyszer és mindenkorra vége annak a bábeli zűrzavarnak a fejedben.

Victoria mozdulatlan maradt.

– Mi lesz már? Vonszold oda a csinos popódat, kérdezd meg mi újság, hogy van, aztán lapozzunk már végre.

Persze, nem ment oda. Úgy iszkolt el, mintha szellemek űznék, barátnője csak futólépésben tudta követni, miközben folyamatosan dorgálta:

– Nem értelek! Ezt kívántad, most meg ukk-mukk-fukk elmenekülsz?

– Én csak azt akartam tudni, hogy minden rendben van-e vele. De látni nem akartam!

*

Victoriának nem volt könnyű éjszakája. A párnája annyira átitatódott a könnyeivel, hogy ha nem kelt volna fel az éjszaka közepén, biztosan belefullad. Feltápászkodott és az ablakhoz sétált. Kibámult rajta. Ismét nagy pelyhekben hullott a hó, fehérbe borítva az egész tájat. Legszívesebben kiment volna havat lapátolni, viszont szilárd meggyőződése volt, hogy ha megteszi, a szomszédok elvitetik valamelyik közeli elmegyógyintézetbe. Így megmaradt a fenekén. Lassan megvirradt és utat tört magának a világosság odakint. Viszont az ő fejében ott tombolt a sötét erők kombinációja: sóvárgás, bánat, féltékenység, önsajnálat.

Próbált fittyet hányni a tegnap látottakra, persze nem sikerült. Egyfolytában ott duruzsolt benne legbelül egy kisördög Beszélned kell vele.

– Na persze, mert hát az olyan egyszerű! – vágta rá fennhangon magának.

Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve imára kulcsolta a kezét, tekintetét a mennyezetre emelte, de annál jóval messzebb révedt. Belső hangján fohászkodni kezdett.

Figyelj, tudom, hogy eleget tettél a kérésemnek, amit köszönök neked, de nem teljesítenél még egyet? Annyi éven át nem kértem tőled semmit, de most szükségem van a segítségedre. Szeretnék vele újra találkozni és beszélni, hogy végre megszabaduljak a kínzó tehertől, ami már majd egy éve nyomja a lelkem. Látsz egy icipici esélyt arra, hogy ez a fájdalmas érzés enyhüljön és végre béke költözzék a szívembe?

Válasz nyilván csak a néma csend volt. Nem mozdult egy ideig, de aztán egyszer csak hangosan megkordult a gyomra. Az órára pillantott, elmúlt kilenc. Ideje reggelizni. Kivánszorgott a konyhába, kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, és azzal a ténnyel szembesült, hogy tegnap elfelejtett bevásárolni, így jelen pillanatban nem volt más otthon, csak egy doboz tej és egy kis darabka sajt.

– Hát ez remek – nyögte maga elé. – Irány a szupermarket.

Gyors mosakodás, fogmosás és öltözködés után már az autóban ülve, fejben állította össze a bevásárlólistát. Volt rá bőven ideje, mert a nagy hóban szinte csak lépésben haladt a forgalom. Vasárnap délelőtt lévén kevesen voltak az üzletben, így a bevásárlás nem tartott tovább húsz percnél. Fizetés után két dugig tömött táskával indult a kocsihoz. Épp ügyetlenkedve próbálta kinyitni a csomagtartót a kulccsal, amikor egy ismerős hang szólalt meg a háta mögött:

– Segíthetek?

Lassan megfordult. Benett állt vele szemben, aki már nyúlt is a két táskáért. Neki bezzeg sikerült azonnal kinyitni a csomagteret. Betette a két szatyrot és már vissza is zárta tetőt. Victoria zavartan és megszeppenve követte figyelemmel a műveletsort.

– Jó reggelt Vic. – köszönt a férfi, amit ő viszonzott.

– Jó reggelt neked is.

A férfi sármosan mosolygott rá, ő ártatlan arccal vissza. Végül Benett szólalt meg.

– Örülök, hogy segíthettem és annak is, hogy látlak.

A lány elméje száguldott, hogy tökéletes választ találjon, közben a szíve a torkában dobogott, és testét belülről úgy átjárta a forróság, mintha lángok perzselnék.

– Mi járatban errefelé? – jött végül a suta kérdés.

– Itt lakom.

– De hogy…

– Határidő előtt befejeztük a projektet, a következő meg csak az újévben indul. Ezért kaptam egy hónap szabadságot.

– Ááá, értem. Ne haragudj, hogy ilyen idétlenül viselkedem, de váratlanul ért ez a találkozás.

– Láttalak tegnap a barátnőddel.

Victoria gyorsan előkotorta a legnagyobb színészi tehetségét, és látványosan elgondolkodott, hogy ugyan hol is.

– A forgatagban – sietett a segítségére Benett. – Oda akartam menni hozzátok, de hirtelen eltűntetek.

– Ó, igazán? Most már sajnálom, hogy haza rohantam…vagyis, hogy eltűntem. Én is oda mentem volna, ha… látlak, ebben egészen biztos vagyok… sőt tuti biztos.

A színészi tehetség itt ért véget, Benett széles mosolya elárulta, hogy rajta kapta a füllentésen, de úriember lévén nem tett rá megjegyzést. Duda hangja szakította meg a beszélgetésüket, és egy kocsi áll meg mellettük.

– Benett, gyere már, mindenki rád vár!

A kocsiból kiszóló lányban Victoria felismerte azt, akivel tegnap is látta a férfit. Ezt keserű szájízzel vette tudomásul.

– Jól van nyugi, megyek már.

Benett távozni készült, de előbb még Victoriához fordult.

– A számod még a régi?

Ő csak bólintani tudott, hang nem jött ki a torkán. Elköszöntek egymástól és ő is hazaindult.

*

Teljesen felesleges volt bevásárolni, mert mire hazaért, az éhsége nyomtalanul elillant. Magába roskadva ült és bámult maga elé. Barátnője van, kész vége. Végérvényesen eldőlt, hogy ideje lapoznia élete könyvében és új fejezetet kezdeni. Az új szereplő feltűnésével minden érvényét vesztette, ami eddig fontos volt. Még magát is meglepve, újra imára kulcsolta kezeit.

– Figyelj, tudom, hogy az agyadra megyek, és a pofátlanságnak is van határa, de ha nem veszed rossz néven, lenne még egy kívánságom. Esküszöm, hogy nem kérek többet, csak ezt teljesítsd még nekem. Oké? Szeretnék vele randizni egy utolsót. – abban a minutumban megcsörrent a telefonja, mire széles vigyorra szaladt a szája. – Elképesztő vagy, tudod?

A kijelzőre pillantott, és a vigyor azonnal lehervadt az arcáról. Édua.

– Szia, édesem!

– Szia.

– Mi ez a világvége feeling a hangodban?

Victoria nagy levegőt vett és gyorsan ledarálta barátnőjének az eseményeket. Nem telt bele egy óra és már a nappali kanapéján beszélgettek. Édua nyugtatni próbálta barátnőjét, aki fékezhetetlenül itatta az egereket. De csak addig, amíg újra meg nem csörrent a telefon.

– Benett! Ő hív! – visította Vic.

– Ó, hála az égnek!

Egy szempillantás alatt megváltozott a légkör a helyiségben. Victoria felkapta mobilját és kirohant a konyhába. Az előbbi letargikus hangulata egyszeriben szertefoszlott. Az arcán lepergő könnyeket egy mozdulattal eltüntette és már más nem is érdekelte csak az, hogy hallhatja a férfi kellemes baritonját. Néhány perc múlva ujjongva, ugrabugrálva tért vissza barátnőjéhez.

– Holnap találkozunk, érted? Találkozunk. – és akkor az őrület új szintre emelkedett. – Nincs egy rongyom, amit felvegyek! A hajam meg, mint a szénaboglya…

– Állj már le az ég szerelmére! Basszus. Farmer és garbó. Légy egyszerű és főleg normális.

*

Victoria számára az éjszaka megint álmatlanul telt, bár most kellemes dolgok nem hagyták eljutni álomországba. Reggel gondosan elkészítette a sminkjét, feltűzte a haját. Az egyik hétköznapibb nadrágkosztümjét öltötte magára és a nagy hó és hideg ellenére is egy tűsarkú cipő mellett döntött, amiben tipegni is kihívás, nemhogy lépni. Nyilván nem véletlenül esett a választása az említett lábbelire. Nem vagyok normális. – kuncogott magában. De tőle kapta ajándékba. Elégedetten nézett végig magán a tükörben.

*

Az egész délelőttöt a tervezőasztalánál töltötte, de érdemi munkáról távolról sem beszélhetünk. Végig Benett járt az eszében. Gondolatban szerelmével a régi találkahelyükön koptatták a széket, és legalább százszor elgyakorolta, hogy mit fog neki mondani. De az örömbe egy kis üröm is vegyült. Mert hát tagadhatatlan tény, hogy van egy barátnő a láthatáron. Csúnya dologra készült, volt is lelkiismeretfurdalása, nem is kicsi. De hát a férfi kért tőle randit. Nem jutott tovább a gondolataival, mert nyílt az iroda ajtaja és Gedeon viharzott be rajta, két kávéval a kezében.

– Jó reggelt szépségem! Egy finom haboskávé kettesben velem?

– Köszönöm, de már túl vagyok rajta.

– Mondd, miért vagy ilyen ellenséges folyamatosan? Mit kell még tennem, hogy komolyan vedd a szándékaimat?

– Ha nem csapnád a szelet minden kolléganőnek, sokat lendítene a dolgon. Elárulok neked magamról egy titkot: én nem egy akarok lenni a sok közül. Hanem az egyetlen.

A férfi ledöbbent a lány szókimondó válaszán, letette az egyik poharat, aztán csalódottan kisomfordált.

*

Eközben Benett is a közelgő randevúval volt elfoglalva. A barátainak is feltűnt, hogy csak testben van jelen. Lucia nem is tudta szó nélkül hagyni.

– Nő van a dologban igaz? Vagy talán tévedek?

– Nem tévedsz.

– Az a csaj, akivel tegnap beszéltél?

Bólintott.

– A Women’s Dream divatcégnél dolgozik. Sokat szerepel a tévében és divatújságokban.

– Igen, tudom. Nem is mondtad, hogy ilyen híres barátnőd volt.

– Miért beszélsz múlt időben?

– Mert mindketten olyan távolságtartóak voltatok.

– Meglehet és ez sajnos az én hibám. Pedig ma már egyértelmű számomra, hogy ő az a nő, akivel le tudnám élni az életem, de ha azt akarom, hogy ez így legyen, azért keményen meg kell dolgoznom.

– Hááát, szerintem meg nem.

– Ezt hogy érted?

– Láttam az arcát, és ha úgy tudnál olvasni róla, mint én, akkor nem aggódnál a jövőtöket illetően. Szerelmes beléd.

Benett, elgondolkodva nézett a lányra.

– Úgy gondolod?

– Tudom.

A férfi odalépett és megölelte, és nyomott egy puszit, az okos kobakjára.

– Mondtam már neked, hogy te vagy a kedvenc unokahúgom?

– Ezt még eddig nem említetted, de köszi. Jó tudni, hol állok nálad a rangsorban.

– Egy évvel ezelőtt elszúrtam, de most mindent helyre hozok. Azt hittem, hogy a munka, amit annyira akartam kárpótol, de nem. Akkora barom voltam, mindent egy lapra tettem fel.

– Akkor hajrá. Szorítok neked.

*

Délután négykor, Victoria már tűkön ülve várta szerelme üzenetét, amikor végre hangos pittyenés érkezett a telefonja felől. Itt várlak lent. Felugrott, mintha puskából lőtték volna ki, befújta magát parfümmel, egy gyors mustra a tükörben, széles vigyor az arcon, egy magabiztos tekintet és már indult is. Úgy vonult végig a folyosón, mint manökenek a kifutón.

– Nocsak-nocsak, hová lesz a menet szépséges hölgy?

A bejárat előtt Gedeonba botlott, aki persze nem tudta megállni szó nélkül, amit látott.

– Fontos találkozóm van.

– Mennyire fontos? Mert lenne itt néhány megbeszélni valónk.

– Most semmi sem lehet fontosabb, mint a boldogságom.

A férfi csalódottan nézett utána. Egyáltalán nem tetszett neki, amit hallott, férfiúi büszkeségét sértette, hogy kiszemeltje végérvényesen dobta, ezért még utána szólt:

– Az állásoddal játszol, baby!

Victoria a bejárat előtt visszafordult. Tipikus olasz pasi, nem tud veszíteni.

– Hűha, most meg kellene ijednem? Ne zsarolj, mert még a végén felmondok, és meg sem állok Ausztráliáig.

– Hogy meddig?

– Jól hallottad! – és már csapódott is mögötte az ajtó.

A faképnél hagyott férfi káromkodott egy cifrát. A recepciós elmosolyodott.

– Elárulná mit nevet? Hátha jobb kedvem lesz nekem is tőle! – szúrta oda durva hangon.

*

Az utcára kilépve, tekintetével azonnal Benettet kereste, aki az út túloldaláról integetett felé. Gyorsan körbepillantott; autó egyik irányból sem érkezett, így gyorsan átszaladt. Vesztére a cipője talpa megcsúszott a jeges havon és a férfi karjaiban landolt. Puff, ez aztán a nagyszerű belépő.

– Azt hiszem szerencsésebb lenne, ha én ültetnélek be az autóba, már ha nincs ellene kifogásod. Ilyen cipőben kész életveszély közlekedni. Nem szeretném, ha a sürgősségin kötnénk ki.

Hát ez a cipő dolog nem jött be – gondolta, de aztán Benett, válaszra nem várva lendületesen ölbe kapta. – Vagy mégis…

Victoria a legkisebb ellenállást sem tanúsította a manőver ellen. Úgy kapaszkodott a férfiba, mint fuldokoló a szalmaszálba. Orrát megcsapta a férfi finom illata, mélyeket szippantott bele. Benett beültette az anyósülésre, még a biztonsági övét is becsatolta. Közben le sem vették egymásról a szemüket. A lánynak komolyan uralkodni kellett magán, mert micsoda dolog lenne, ha itt és most letámadná és kierőszakolna egy csókot. A lehetőség azért mosolyt csalt az arcára, ami a férfi figyelmét sem kerülte el.

– Szeretem, amikor mosolyogsz.

*

Vastag hófelhő borította be a várost, amelyből sűrűn hullott a hó. Az ablaktörlő lapát monoton sikálta a szélvédőt, hogy legalább az orrukig lássanak. Erősen sötétedett, már az utcalámpák is felkapcsolódtak, mint ahogyan az ünnepi díszkivilágítás is. Hatalmas tömeg hömpölygött az utcán és a járdán egyaránt, tele volt a város ajándékok után szaladgáló emberekkel.

Az autóban eközben néma csend honolt. Victoria a kinti világot mustrálta, míg Benett titkon őt figyelte. A férfiban olyan érzések kavarogtak, amelyek már régen jártak nála. Ezt a lányt szereti, mindig is őt szerette. Nem kellett sok idő hozzá, hogy végérvényesen belássa. Kínszenvedés volt az elmúlt néhány hónap. Többször össze akart csomagolni, otthagyni csapot-papot, és hazautazni, de a vállalásai, a kötelezettségei nem engedték. Több ízben telefonálni is akart, de aztán valami mindig visszatartotta. Nem úgy váltak el, ahogyan tervezte és nem tudta, hogyan folytatta a lány az életét nélküle. Attól rettegett, hogy boldogan él egy férfi oldalán, de eddig úgy nézett ki, hogy nem áll fent ez a „veszély”. Lassan megérkeztek kedvenc régi törzshelyükhöz, a város szélén egy kisvendéglőhöz. Azelőtt sokat megfordultak itt, nem csoda, hogy a pincér ismerősként köszöntötte őket, mikor beléptek. Az, hogy a régi megszokott asztalukat kapták meg, csak hab volt a tortán. Felidéződtek a régi emlékek, zavarban voltak mindketten. Beszélgetni kezdtek a közelgő ünnepről, a munkájukról, miközben gondosan kerülték azt a témát, amiért valójában ott voltak. Vörösbort rendeltek, míg időnként belekortyoltak, elvesztek egymás szemében. Aztán ahogyan fogyott a bor, úgy oldódott a hangulat és a feszültségük is. Könnyed hangnemben folyt tovább a beszélgetés és egyszer csak kibontakozott köztük közös múltjuk.

– Mondanom kell valamit. – nézett Victoria komoly arccal a férfira. – Sajnálom, hogy akkor úgy viselkedtem veled. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam.

Benett átnyúlt az asztalon és erősen megszorította a lány kezét.

– Nem az fájt, ahogyan viselkedtél, még az sem, hogy utána egyedül keltem, feküdtem, kávéztam, ettem, ittam, álmodtam. A hiányod fájt, belülről mardosott, égetett. Úgy szerettél, mint még senki más.

– Miért beszélsz múltidőben? Ma is ugyan úgy szeretlek, mint amikor elmentél.

– Akkor látsz rá esélyt, hogy helyrehozzam, amit elrontottam?

– Amit elrontottunk? Igen azt hiszem.

– Jó, akkor én kezdem. Amíg távol voltam, folyamatosan ott voltál a gondolataim között, egy pillanatra sem tudtalak kiverni a fejemből. Ausztrália gyönyörű hely, de te nem voltál ott és ebből megtanultam valamit… ott vagyok otthon és boldog, ahol te nyitsz nekem ajtót, mikor hazaérek.

– Mit szól ehhez a barátnőd?

– Milyen barátnő?

– Láttalak vele, akkor ott a forgatagban és másnap a kocsiban is ott ült a szupermarket előtt…

– Lucia? Ő az unokahúgom, Németországból utazott haza az ünnepekre.

– Akkor hogyan tovább?

– Ha ott állna előtted, akire vágysz és azt mondaná, itt vagyok és maradok, ha akarod… mit mondanál neki?

Utószó

Kedves olvasóim, mindenki fantáziájára bízom a folytatást. Viszont annyit elárulhatok, hogy ettől fogva elválaszthatatlanok lettek egymástól. Testileg, lelkileg…

Írta, vendégségben a blogon: Fejes Enikő

A következő karácsonyi olvasmányt december 23-án olvashatjátok.

Azt akarjátok, hogy jó Brian bácsi a karácsonyról meséljen? Meghülyített benneteket az a sok bugyuta reklám, mi? Kólás télapó, meg giccses havazás, amit már csak a tévében és a mesterséges intelligenciával készült képeken látni.

Megvettétek már az ajándékokat mindenkinek? Lesz kacat minden díszes csomagolásban? Remek! Már csak egy jó kis sztori kellene, amitől valahogy életszerűvé válik ez az egész őrület?

A legjobb helyen jártok. Ez itt egy pub, és az efféle műintézményekben kiváló whiskyt mérnek, hozzá pedig lecsúszik egy-két korsó söröcske. Brian bácsi pedig hosszú élete alatt épp elég mesélni való sztorit élt meg. Már rendelhetitek is az első kört!

Nyissátok ki a fületeket jó nagyra! Amiről most hallani fogtok, nagyon régen történt. Amikor még dús, fekete hajam volt. Képzelhetitek!

Akkoriban valóban olyan karácsonyok voltak, amilyen a nagykönyvben meg van írva. Hullott a hó öklömnyi pelyhekben, vastag fehér takarót borított a szennyes városra, amitől tisztának és ártatlannak látszott. Az embereknek még sokkal fontosabbak voltak az emberi kapcsolatok, az ajándékok nem a divatról meg a rálicitálásról szóltak. A szeretet ünnepe sokkal inkább a szeretetről szólt, mint a kereskedelmi láncok éves forgalmának feltornázásáról.

A vitákat felfüggesztették, mint egykoron a háborúkat, erre a néhány napra mindenki megkereste a másik ember jó oldalát, és igyekezett azt figyelni. A sütőkben kalács és pulykasült, a feldíszített fenyőfák az erdő illatát csempészték be a lakásokba, az ágakon lobogó gyertyák fénye a meghittség táncát járta.

Akkoriban még a magamfajta is kerülte az ivókat, az Élet a hideg-rideg utcákról az otthonok kellemesen meleg falai közé költözött. Szinte még érzem a zsigereimben azt a tüzet, amely akkoriban mindannyiunk lelkét fűtötte. És nem, nem ez a finom Scotch okozza ezt az érzést! Ne higgyétek! De amúgy egészségetekre!

Szóval az a bizonyos karácsony, amiről most mesélni fogok, éppen ilyen volt. Pontosabban szólva ilyen lehetett volna, de a Szentese reggelén a feleségemet nem találtam magam mellett az ágyban. Mi több, az egész lakásban sem. Aggasztó jel volt továbbá, hogy a ruháinak jó része sem lógott a helyén, a gardróbba akasztva.

Ha a gönceit nem is találtam meg, az üzenetét azért igen. Egy papírfecnire írta, amit egy Mikulás-sapka alakú hűtőmágnessel rögzített a fagyasztószekrény ajtajára. Tömör, lényegre törő szöveget vetett papírra idegesen remegő kezekkel. Alig bírtam kibogarászni, hogy most lett végképp elege belőlem, ezért hazaköltözött az anyjához. Tegyem meg neki azt az utolsó szívességet, hogy amnéziás leszek vele kapcsolatban.

Hogy csodálkoztam-e, azt kérditek? Annyiban igen, hogy azt hittem, tovább bírja majd mellettem az életet, ami, hogy őszinte legyek, komoly kihívást jelentett volna bárki számára. Annyiban viszont nem, hogy valóban sokat jártam el a haverokkal meccsekre, de főleg kocsmázni. Elege lett az alkoholbűzös leheletemből, a falakat rengető horkolásomból, és unta már mosni a gatyáimat.

Ugyanakkor jegyezzétek meg jól a tengernyi élettapasztalatból fakadó bölcsességemet! A felszín mindig elrejti a mélységet! Az én drága nejemnek valójában nem a gatyák mosásával volt baja úgy általában, hanem azzal, hogy azok a szennyes alsók az enyémek voltak.

Korábbi sejtésem ezzel megerősítést nyert. Talált magának valakit, akinek kifejezetten guszták a gatyái, pisszenés nélkül, fegyelmezett csendben alszik és alkoholt csak a gyógyszertárban lát néhanapján. A barátainak száma nem haladja meg a nullát és élete minden másodpercét a választott nőnek szenteli. Mondhatni, a tagot a női magazinok listái alapján gyúrták össze.

Bár rendszeresek voltak közöttünk az összezördülések, hirtelen távozása mégis szomorúsággal töltött el. Évek óta hozzám tartozott, az életem részévé vált. Nélküle el sem tudtam képzelni a jövőmet. Ráadásul mindez a karácsony első reggelén történt!

Nem hagyhattam annyiban a dolgot. Sietősen felkerekedtem, hogy meglátogassam rettegve szeretett anyósomat. Hittem benne, legendás szövegemmel meg tudom győzni az asszonyt, hogy mellettem a helye. Sokat kockáztattam ezzel az akcióval, hiszen az öreglány sosem csípett, és akkor még disztingváltan fogalmaztam. Az igazat megvallva, mindig is rühellt, állandóan sutyorgott a lánya fülébe, hogy hagyjon ott engem, keressen magának egy rendes férfit.

Nem kellett csalódnom benne. Amikor ajtót nyitott, ott vicsorgott a lába mellett egy kifejezetten rosszképű pitbull, ami csak arra várt, hogy végre megkapja a parancsszót. Anyósom figyelmeztetett, hogy ha nem takarodok el öt másodpercen belül, akkor rendőrt hív vagy rám küldi a kutyát. Csupán a választás lehetőségét adja meg nekem.

Éppen belekezdtem volna egy rövid monológba, amelyben azt ecsetelem, mennyire szeretem a lányát és mostantól minden más lesz, amikor figyelmeztetőleg felemelte a mutatóujját, megfenyegetett vele, majd a harci eb felé intett a fejével. Én meg jobbnak láttam kussolni, mivel a vereségem egyértelmű volt.

Egy világ omlott össze bennem. Arra gondoltam, hogy otthon az üres lakásban egy feldíszítetlen fenyőfa vár, továbbá egy pulyka a fagyasztóban. Egyedül miért is kezdenék bármit is bármelyikkel?

Karácsony volt, a szeretet ünnepe. Vágytam a társaságra, az emberi szóra és melegségre. De abban a szent pillanatban leginkább alkoholra.

Ezért aztán felkerekedtem, és hozzáláttam egy kocsmakörhöz. Mindenütt ittam ezt-azt, de valahogy mégsem éreztem megkönnyebbülést. Még az ital íze is keserűbb volt, mint szokott lenni. A csehók kongtak az ürességtől, a pultosok csak arra vártak, hogy húzzak már onnan.

Odakint rákezdett a hó, hullott sűrűn, hatalmas pelyhekben. Kisvártatva beköszöntött a szürkület, majd rögvest követte őt a sötét.

A város máskor oly forgalmas utcái elnéptelenedtek, a lakásokban fények gyúltak. Akármerre néztem, feldíszített fenyőfák égősorainak villódzását láttam az ablakokban. Az emberek városszerte egymásra találtak. Én meg ott kódorogtam az egyre vastagodó hóban, felhajtott gallérral, párát fújtatva. Haza minek mentem volna?

Még szerencse, hogy ropogott a hó a talpam alatt, különben egyedül az én lépteimtől kongtak volna az utcák. Néhány kóbor kutya sajnálkozó pillantással végigmért, majd tovább kocogott. Úgy éreztem, az egész világ ellenem van, de leginkább a feleségem. Áldozat voltam a legrosszabb fajtából. Vész esetére tartogatott laposüvegemet gyakran előhúztam a kabátom belső zsebéből, hogy a benne őrizgetett vodkát kortyolgassam.

Lelki szemeim előtt boldog családok bontogatták az ajándékokat, ölelgették a szeretteiket. Rövid időre félretették ellentéteiket, és szerették egymást. Én meg nem kellek senkinek, egy szánalmas senki vagyok, akit még ebben az ihletett pillanatban sem lehet elviselni.

Úgy éreztem, elfogyott az erő belőlem, nincs értelme tovább bolyongani. Ezért aztán leültem a hóba és nekitámaszkodtam egy enyhén túlrakott kukának, amelyen addigra vastag fehér lepel képződött, és eltakarta a kidobott dolgokat. Ez a sors várt volna rám is, ha akkor nem történik valami csodálatos, ami miatt ezt az egészet elmesélem nektek.

Egyik pillanatról a másikra egy angyal bontakozott ki a sűrű hóeséséből és megállt előttem. Most mit néztek így? Igen, egy angyal volt, ahogy mondom. Ha hiszitek, ha nem! Ugyan nem az égből ereszkedett alá, és nem is voltak hatalmas fehér szárnyai. Nem viselt fehér lepelt, amiben meg is fagyott volna abban a minutumban, ahogy ott termett.

Hogy akkor honnan veszem, hogy angyal volt?

Egyszerűen tudtam, hogy az! Egy magas, karcsú barna lány képében jelent meg nekem. Teljesen hétköznapi ruházatot viselt. Farmerben volt és egy narancssárga dzsekiben, amelynek a kapucniját a fejébe húzta.

Mi az, hogy bárki lehetett?

Éppen ez az! Nem lehetett akárki, annyira szép arca volt, a mosolyával pedig rabul ejtett. Ha pedig ez nem lett volna elég, csak a smaragd színű szemébe kellett nézni. Kétségem sem volt afelől, hogy egyenesen a mennyországból érkezett, hogy megmentse tyúkszaros életemet. Megszántak az égiek és a Földre küldték a legcsodálatosabb angyalukat.

Elmerültem a tekintetében és megszűnt körülöttem az anyagi világ. A hideg helyét kellemes melegség vette át, nem a kihalt utcán ücsörögtem, hanem az óceán partján a fehér homokban, körülöttem pálmafák álltak őrt a boldogságomat védelmezve. A lány hangja pedig lágy zene volt füleimnek.

Egy másik világon voltam, de nem a másvilágon. Eszembe sem jutott a hülye feleségem és a még hülyébb anyósom. Meggyőződéssel hittem, hogy ez a karácsony elhozta nekem a megváltást. Bármire kész lettem volna érte, hiszen tudtam, Odafentről érkezett.

Vannak csodák, csak nyitott szemmel, befogadásukra készen kell járnunk, és azok ránk találhatnak akár egy hóval borított sikátorban is, amikor már az összes reményünket eltemettük. Ezt jól jegyezzétek meg!

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy az angyal megfogja a kezemet és felsegít a földről. A mai napig érzem bársonyos bőrének tapintását, amihez foghatóval egész életemben nem találkoztam. Fel sem fogtam, mi történik velem, teljesen a hatása alá kerültem. Érzetem, hogy elindulunk, de nem láttam hová, hiszen nem is érdekelt. Vele akár a pokol legmélyebb bugyráig leereszkedtem volna.

Hiszitek vagy sem, a lépteink alatt nem ropogott a hó. Suhantunk, siklottunk rajta, mintha csak kecses szánok lennénk. Úgy éreztem, bármire képes lennék, akár a saját kezemmel kövenként áthordani egy hegyet egy másik földrészre. Csak kérnie kell, és én készen állok mindenre.

Fogalmam sincs meddig tartott ez a csodálatos utazás. Az idő elveszett számomra, újjászülettem az angyal mellett. A szentese életem legszentebb estéjévé nemesült.

Egyszer csak megálltunk valahol, ő mondott valamit éteri hangján, de a tartalom nem érdekelt, csak a hangra figyeltem, amely keresztül-kasul átjárta a testem. Érzékeltem, hogy leültet valahol, majd óvatosan fekvő helyzetbe segít. Nem érdekelt, hol vagyok, csak és kizárólag őrá figyeltem.

A szívem is kihagyott amikor fölém hajolt és egy csókot lehelt a homlokomra. A mai napig érzem ajkának finomságát és melegét. Viszont ez a mozzanat volt az utolsó, amire emlékszem, mert ettől mintegy varázsütésre egy meseszerű álomba merültem. Ezzel eltűnt az angyal és vele együtt az egész világ.

Elkerekedett szemeitekből azt olvasom ki, baromira kíváncsiak vagytok a csattanóra. Elmondom, bár ti a szűk látókörötökkel úgysem fogjátok megérteni. Nincs bennetek semmi képzelőerő, nem láttok a dolgok mögé.

Na, szóval reggel erős fejfájással egy hajléktalan-szállón ébredtem. Körülöttem csupa-csupa részeg és büdös fickó hortyogott. A higiéniáról annyit, hogy egyetlen éjszaka alatt sikerült tetvet és rühöt egyaránt beszereznem.

Nevettek. Persze, hogy nevettek! Ezt a legkönnyebb. Ahelyett, hogy rendelnétek nekem még egy kört.

Értsétek meg végre, az a lány egy igazi angyal volt, nem holmi szociális munkás, ahogy ti gondoljátok. Nyissátok ki a lelketeket, ne csak a szemetekkel nézzetek körbe! Lássátok a világot olyannak, amilyen és ne olyannak, amilyennek mutatni akarja magát!

Írta, vendégségben a blogon: Mason Murray

A sorozat folytatódik, a következő olvasmány december 21-én érkezik.

Baljósan neszelt az éjszakai erdő. Kála érzékei azt súgták, húzódjon be egy bokor mögé, ez nem róka lépte. Szinte semmit nem látott a sötétben, talán csak a talpa alatt zörgő nedves növényzetet, az orra előtt lévő bokor sárgás leveleit. Ezeket is inkább csak érezte, ahogy az ég felé nyújtózó fák sustorgását, a csillagok renyhe fényében a pockok mocorgását, a levegő hideg, csípős lehelete elől odújába iszkoló mókus bozontos farkát.

Ismerte az erdőt, ami mindig cinkostársként etette és rejtette el. Most mégis erősen hazavágyott innen, édesapja viskójába. Alig érezte elfagyott ujjait, félt kihullik közülük az a néhány téli fülőke, amit a fák törzsén tenyészve talált. Már jó ideje átfázott, túl sok helyen engedte be ruhája bújócskázva kergetőzni a levegő apró fuvallatait, de így mozdulatlanná dermedve, csontig hatolt a hideg. Érezte, ahogy testének melege minden egyes lélegzetével távozik. A monoton zaj egyre erősödött: valakik közeledtek. Hangtalan húzódott mélyebbre a bokrokban. Érzékelte maga körül az élő erdőt, lüktetett, ahogy szíve is. Hálás volt a prédájára lecsapó bagolynak, valahol a bokrok között földet túró vaddisznónak. Remélte, hogy zihálása halkabb, mint az éjszakai élet kísérteties lármája.

Két lovas közeledett az éjszaka lepléből kibontakozva. Szinte az orra előtt haladtak el. A bokor közelébe érve, az egyik állat felhorkantott, fülét hegyezte Kála irányába.

– Miért álltunk meg? – kérdezte az ösvény távolabbi oldalán álló őr, míg szorosabbra húzta zubbonyát a nyaka körül.

– Az állat érez valamit – intette csendre bajtársát a másik.

– Kizárt, hogy a faluból ilyen hidegben bárki lopni jönne az úr javait – dörzsölte össze kesztyűbe bújtatott kezeit.

– Az otthonukban sincs sokkal melegebb, szerintem már most elfogyott a tűzifájuk. És még nincs hó. Utána már esélyük sincs kiegészíteni a kvótát.

– Piszok hideg telünk lesz, ha már az ősz ilyen kegyetlen volt – rázta meg magát a távolabbi.

A másik őr fülelt, annak a bokornak a körvonalait nézte, ami mögött Kála rejtőzött. Ekkor a dermesztő éj sötétjéből, ijesztő hirtelenséggel ugrott egy őz az ösvényre, pont a lovasok elé. Az apró neszekre is érzékeny hátas meglepettségében megugrott kissé. Az őz lendületéből mit sem veszítve szökött a túloldali fák közé.

– Fene finom érzékei vannak a lovadnak – bökte oldalba a magáét a távolabbi. A másik még egy pillanatig fürkészte az átláthatatlan erdőt, majd maga is tovább indult.

Kálából a megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel. Sietve felállt, hogy mihamarabb haza érjen, de szoknyája megakadt egy ágban, félholt levelek rezzentek csörögve. Kálában megfagyott a vér, a sötétbe vesző utat figyelve. Nem mert visszaguggolni. Megtanította az erdő, hogy a mozdulatlanság jobban rejt, mint egy leveleit hullajtott pőre bokor. Próbált nem remegni, de egész teste megállíthatatlanul reszketett, hogy egy kis hőt termelhessen. Nem látta a két őrt, de az imént még hallotta jószágaik patáinak ütemes dobbanását, orrában még ott volt szőrük fanyarédes illata.

– Sok idén a vad, bőséges vadász szezonunk lesz – hallatszott egyre messzebbről.

Állva várta meg, míg a hangjukat is elnyelte az erdő sűrűje. Csak akkor lépett ki az ösvényre, amikor a természet és lakóinak ismerős zaján kívül már nem észlelt mást maga körül. Futni szeretett volna, űzte már a hideg, de nyugalomra intette lépteit.

– Nekem kell őket előbb meghallanom – mondogatta magának, monotonan lépkedve rongyos cipőjével az egyszerre nedves és dermesztően fagyos talajon. Tűhegynyi, apró hidegség érintette az orrát, majd egy újabb az izgalomtól kipirult arcát. Riadtan nézett körbe az erdő misztériummal teli árnyai között. Újabb hideg érintések sora szurkodta elgémberedett kézfejét, amikben zsákmányát szorongatta. Pulzusa felszökött, amikor rájött, hogy óriási pelyhekben kezdett hullani a hó. A varázslatos kristályok formájában számára a veszedelem hullott alá. Rémülten szaporázta meg lépteit. Nagyot sóhajtva húzódott a bokrok közé, amikor meglátta a település pislákoló fényeit a fák mögött. Engedett magának egy lélegzetvételnyi pihenőt, és rendezte kétségbeesett gondolatait, míg körbe nézett. Szomorú látvány volt a falu, csak elvétve égett néhány gyertya a házak ablakaiban, és hiába a zimankós hideg, nem csípte az orrát a tűzhelyekből felszálló goromba füst. Figyelte az egyre gyarapodó friss havat. Visszanézve, még nem voltak árulkodó lábnyomai. Fürkészte a tisztást, ami elválasztotta az épületek nyújtotta csekély biztonságtól, és ahol nem volt semmi rejtek. Figyelte a falu kihalt utcáit, az erdő szélét. Hallgatta a csendet, a szél dalát. Várakozás közben, egyre rémültebben méregette a leesett hó mennyiségét. Mihamarabb indulnom kell!

Ekkor lármázás ütötte meg a fülét a falu másik vége felől. Talán a piactéren, vagy a kastélynál történt valami. Kála nem hezitált tovább, kihasználva, hogy odébb valaki akaratlanul is elterelt róla minden figyelmet, nekiiramodott. A mező nyílt területéről, mint űzött vad rohant az elhagyatott telek felé, ahol a legnagyobb csalánoson át hagyta el útja legkockázatosabb helyszínét. Már itt-ott megmaradt a hó, árulkodó nyomokkal hívva fel mindenkire a figyelmet, aki nem csak az utcákon talált magának, könnyen megmagyarázható tennivalót. Kála tett még néhány kört a házak között. Remélte, hogy keresztezi mások lépteit is, de senki nem ténfergett ilyen hidegben a szabad ég alatt. Amikor már a fájdalom is elmúlt mind a húsz ujja végében, hazakényszerítette a józan ész. A falu legszélén álló házikó kis kertjébe rohant, ahonnan benyitott édesapja melegséget adó otthonába. A főzősarokban ropogtatták a tűz kérlelhetetlen lángjai a kapott hasábokat és a sűrűből csent gallyakat. Miután becsukta az ajtót, megnyugodva tolta helyére a reteszt, majd reszketve lépett oda a lángokhoz. Kínzón fájtak az ujjai, ahogy újra elkezdte őket átjárni felmelegedő vére.

– Merre jártál te lány? Csak nem az erdőben kockáztattad a biztonságodat már megint? – korholta szeretettel, kékes fényű száját vacogtató gyermekét Vata bácsi.

– Nincs ott veszély. Ilyen hidegben a katonák se szívesen időznek hosszan az őrjáraton – borította az asztalra a frissen szedett gombákat Kála.

– Oooo, ez aztán a karácsonyi ajándék! – csillant fel az idős úr szeme, mély ráncai ölelő takarásából. – De nem lett volna szabad, ennyit kockáztatnod érte – nézett eltökélt szigorral a lányára.

– Unatkoznék itthon ülve – hajolt le a széken üldögélő édesapjához, hogy átölelje a nyakát. – Boldog karácsonyt, édesapám!

– Isten áldása fusson utánad, ne a katonák, gyermekem! – nyújtott egy pár új, meleg csizmát Kála felé. – És rakj még egy keveset arra a tűzre, mert a januári tó jege nem olyan hideg, mint az ujjaid. Nem akarom, hogy megbetegedj! – ingatta fejét az öreg.

– Rám fecsérled a drága bőrt!? – sikoltott fel örömében a lány. – Mit fogsz így eladni?

– Maradékból készítettem – nézte csillogó szemekkel, ahogy lánykája lerúgja lábáról lyukasra taposott régi cipőjét, és a padlón ülve bújtatja átfagyott lábujjait, bohókásan sokféle anyagdarabból csizmává munkált új lábbelijébe. – Bocsáss meg nekem, hogy csak ezt adhatom!

– A legszebb csizma, amit valaha készítettél – perdült táncra a lány.

– Tény, hogy ezzel a darabbal dolgoztam eddig életemben a legtöbbet. Ilyen pici foszlányokból csizmát összevarrni, nem volt egyszerű munka. Szandált könnyebb készítenem neked – vakarta ősz fejét nevetve az öreg.

– Akkor jöhet a karácsonyi vacsora – ugrált boldogan egy ütött-kopott serpenyővel a kezében a tűzhelyhez Kála.

Kopp. Kopp-kopp. Kopp. Rezegte a vaskos faajtó.

Vata bácsi és lánya mozdulatlanná dermedve néztek egymásra, majd az ismerős dallamra eszmélve összemosolyogtak.

– Majd én kinyitom – állt fel az édesapa térdére támaszkodva.

A tél jeges lehelete pofátlankodott be az ajtón, ahogy utat engedtek neki, és egy kisfiút sodort magával a szoba melegébe.

– Szia Tege! Már vártunk – integetett fakanállal Kála a jövevény felé. – Idenézz! – forgatta meg szép, új lábbelijét.

A fiúcska még maga mögé nézett a sötétbe, majd belépett a vaskos gerendák adta biztonságot, és megnyugtató melegséget árasztó hajlékba, és barátjára függesztette csíntalan tekintetét.

– Csizmád van! Te szent ég, hogy felvitte az Isten a dolgodat – nevetett őszinte örömmel. – Szervusz Vata tata! – nyújtotta apró kezét a házigazda felé, aki végre kizárta a tél dühét a házból. – Brrrrr, de hideg van odakint! – porolta le magáról a havat a gyerek.

– Szervusz, te éhenkórász! – ült vissza székére a meglett férfi.

– Esik még a hó? – csillant fel a lány szeme.

– Már kevésbé – húzta el a száját Tege. – Arra elég volt, hogy kiabálja a nyomainkat, de már nem esik olyan hévvel, hogy be is takarja őket – nézett félve az ajtó felé.

– Látszik az enyém is?

– Kiabál! – nevetett fel keserűen a fiú. – De én is mentem pár kört a faluban, hogy lerázzam a nyomomban lévő őröket.

– Te utánad kiáltoztak a piactér környékén?

– Ki más keresné a bajt ilyenkor? – nevetett fel a fiú.

– Jókor jöttél! Mindjárt kész a vacsora. Tojásrántotta téliesen – mosolygott boldogan Kála.

– Csak nem téli fülőkére leltél az erdő mélyén? – nyalta meg a szája szélét, ahogy a serpenyő fölé hajolt. – Hát ezért jártál az erdőben? – kacsintott a lányra. – Most már azokat is az én nyomaimnak hiszik. A csalánostól azokba ugrálva mentem az első kereszteződésig, hogy egy ember lépteinek higgyék.

– Honnan tudtad, hogy az én nyomaim?

Tege nem szólt semmit, csak felhúzott szemöldökkel bámult a lányra.

– Sicc innen, még magadra borítod, aztán ehetjük a földről – nyelte vissza meghatottságát Kála.

– Ez még onnan is lakoma volna – kapott le a gyerek a polcról egy tiszta tányért, és huppant le egy székre olyan szélesen vigyorogva, mintha célja lenne szája szélével a füle cimpáit elérni.

– Remek! Így csak egyikőtöket ajándékozzák meg korbáccsal szenteste a katonák – morgolódott Vata az asztal végén.

– Hoztam az ünnepi vacsorához valamit – matatott a tarisznyájában Tege.

– Csak nem? – fordult olyan hirtelen hátra Kála, hogy egy apró tojásdarab rebbent a kapott lendülettől a kanaláról a fiú arcára.

Tege büszkén tett az asztalra egy fél kenyeret. A héja koppant ugyan kissé a falapon, de senki a szobában ezt meg nem hallotta.

– Szinte még friss – húzta ki magát recsegő székén. – Csak pár napos lehet, sehol egy folt penész. Boldog karácsonyt!

– Apádat hol hagytad? – kérdezte Vata bácsi a kenyeret csodálva.

– Otthon alszik. Ő már megajándékozta magát. Valahogy borra mindig jut neki.

– Ennie volt mit? – csendült aggodalom Kála hangjában. – Nektek még tyúkotok sincs, hogy legyen mindig tojás. És nem fagy meg a hidegben?

– Betakartam azzal a lukas lópokróccal, amit a nyáron csentem, és törtem neki egy darab kenyeret – mondta a fiú durcásan. – Bár nem érdemli meg.

– Jó gyerek vagy te – vette elő kését az öreg, és szelt le egy karéj kenyeret. – Alig van már éle – morgolódott Vata.

– Egy éve már, hogy új késre kuporgat. Még mindig nem jött össze az ára? Lopjak egyet magának?

– Na még csak azt kéne! – fordult hátra riadtan Kála. – Azért a fejedet veszik, ha rajta kapnak, nem csak a korbáccsal ismertetnek meg, mint a kenyérért – fenyegetőzött egy fakanállal lekeverni kívánt sallerrel Kála.

– Bagoly mondja – nevetett a gyerek, – te erdők szelleme – szemét a serpenyőről le nem véve figyelte, ahogy Kála leteszi a vacsorát az asztal közepére.

– Ami azt illeti összegyűjtöttem a pénzt az új késre. Itt volt már nagyon az ideje. Alig vitte ez már a bőrt – csúsztatta az asztalon, markolatával a fiú felé, a sokat megélt pengét.

– Nem is újságoltad édesapám! – csapta össze a tenyerét boldogságában Kála.

Az öreg somolygott hófehér bajsza alatt, majd még közelebb pöckölte a régi kést a fiúhoz.

– Na! Meg se nézed mennyi éle van még? – dőlt hátrébb, hogy lánya jobban oda férjen, és szedni tudjon neki a tányérjára.

Tege szeme elkerekedett. Az illatos vacsoráról a vele szemben ülő öregúrra bámult.

– Ez komoly Vata tata? – csordult le egy könnycsepp a fiú arcán, amit ingujjával nyomban eltörölt.

– Új cipőre már nem jutott a bőrből – nézett a fiú kopottas sarujára. – Azt majd talán jövőre – mosolygott a hálával csordultig telt gyerek szemébe.

– Én meg csak egy darab kenyeret hoztam – forgatta az anyagából már sokat vesztett kését a kezében az asztalra sütött szemmel.

– Tudod mikor ettem utoljára kenyeret, te gyerek? – nevetett fel Vata, és harapott jó ízűen a karéjba.

– És mindig hozol nekünk valami apróságot – simogatta meg Kála csöpp barátja feje búbját, ahogy leült a mellette lévő székre. – A karácsony is csak egy nap, pont, mint a többi.

– Hát ez a mostani jóval hidegebb – nevetett fel végül Tege.

Kopogás fojtotta beléjük a jókedvet. Mindhárman az ajtóra bámultak. Kála lassan, de határozottan állt fel, és oda lépve résnyire nyitotta az ajtót. Szorosabbra fogta magán ruháját, mikor szélesre tárta vendégei előtt a bejáratot.

– Szervusztok! – terelte be a házaspárt, hogy mihamarabb becsukhassa mögöttük az ajtót, de ijedten figyelte, hogy ruháikról nem kell leporolni a fehér pelyheket.

– Nem akartunk megijeszteni titeket – szólt az asszony, a rongyot kissé elhúzva arcáról a karonülőnek. – Azt mondtad, jöjjünk át bármikor, ha kis melegségre van szükségünk.

– Már nem esik? – nézett ki a lány a sötétbe.

– Már nem – rúgta le a cipőjéről még a küszöbnél a havat férfi. – Én még nem éltem ilyen hideget, mint ez a mai este, és láttuk, hogy nálatok még boldogan pöfékel a kémény. Nekünk már alig maradt tűzifa, és még előttünk az egész tél – karolta át feleségét.

– Ide bármikor jöhettek – kínálta fel székét Vata, hogy leülhessen a kismama.

– Még egy kis tojás is maradt – mutatta a pár felé a serpenyő alján maradt rántottát.

– Köszönjük, már ettünk! – nyúlt a zsebébe az asszony, és húzott elő belőle egy szép kerek szappant. – Boldog karácsonyt!

– Nem kellett volna! – ugrott az ajándék felé Kála boldogan.

– Miért a birkapásztor ruhái a legtisztábbak? – kérdezte a férfi mosolyogva.

– Mert szappan mindig van, ha szorgos a felesége – nevetett fel Vata bácsi. – Sótok van-e hozzá elég?

– Na, az már drága mulatság – húzta el a száját a pásztor felesége. – De a szappanokért kapott pénzt, idén tűzifára szeretnénk becserélni. Nem jó a gyereknek ez a nagy hideg – simogatta meg piros arcát a karján szunnyadó csöppségnek.

Szinte egyszerre rezzent össze mindenki, mert az ajtón nem csak a szél kopogtatott.

Kála felállt, egyenes tartással nyitott utat a rémületes hidegnek. Egy hajlott hátú néni kérte, hogy engedje őt otthona melegébe. A lány betessékelte a sokat megélt özvegyet, akiről tudta, hogy már se férje se gyermeke. Idős keze reszketett a hidegtől, dörzsölte őket, hogy javítsa bennük a vér útját.

– Nem zavarni jöttem, csak majd megölt a magány és az Isten hidege. Vágyakozva néztem az ablakomból, hogy itt még ég a világ, vígan füstöl a kémény. Leülhetek pár percre átmelegedni a tűz mellé?

– Ugye ezt csak viccből kérdi – terelte az asszonyt Kála a tűzhöz legközelebbi szék felé.

Tege bambán könyökölt az asztalon vacsoráját emésztve, így amikor oda értek, a lány a szék lábába rúgott. A fiú eszmélt, és átadta helyét a ráncokkal gazdagított arc reszketeg viselőjének, míg Kála felmelegítette szegény sorsú vendégük számára a megmaradt, gondoskodással bőven fűszerezett vacsorát. A néni reszketeg, csontos ujjaival egy gyertyát húzott elő köténye zsebéből.

– Nekem nem kell ennyi, gondoltam áthozom, lássuk is egymást rendesen.

Kála azonnal meggyújtotta, és a párkányra tette, ahova a másik két viaszba zárt madzag fénye nem ért el. Vidám beszélgetés alakult ki, már senkinek nem ártott a fájó magány, már senki nem fázott. Kála boldogan figyelte a lócáról, ahogy átjárja a házat a szeretet melege, érezte annak a megmagyarázhatatlan valaminek az ittlétét. Mind összerezzentek, mikor újra rezonálni kezdett a faajtó szorosan összetákolt néhány gerendája. Tege ugrott, hogy megnézze, ki az ilyenkor, éjnek idején. Kála egyik barátnője állt férjével az ajtó előtt gönceikbe burkolódzva.

– Boldog karácsonyt! – üdvözöltek mindenkit örömmel. – Itt aztán van élet.

– Nem a szüleiteknél ünnepeltek? – örült meg Kála az újabb vendégeknek, és intette őket távolabb a hideget lehelő ajtótól.

– Már jártunk mindkettőnkénél, de idősek, így hamar nyugovóra tértek. Hagytunk nekik itt is – ott is tűzre valót, gondoltuk nekünk ma úgysem kell, ha ti örömmel fogadtok. Itt valahogy mindig van, te veszélyt nem ismerő – kacsintott a fiatalasszony komisz barátnőjére. – És a kevéske friss hóra való tekintettel sétáltunk kettecskén a falu utcáin egy keveset. Láttuk, hogy volt az este mozgás, de talán nem elegendő.

Kála felkacagott, és hálásan ugrott barátnője nyakába egy forró ölelés erejéig.

Ezután minden szempár az ifjú férfira szegeződött.

– Hát könyörögni kell neked? – vonta végül kérdőre Vata bácsi. – Látjuk, hogy hoztad.

– Dehogy! – nevetett szégyenlősen az ifjú, és a tótágast fordított vizes vödörre kuporodva maga elé vette fakeretre feszített bőr dobját.

Ekkor már jöhetett az ének és a tánc, amiben mindahányan vidáman belehevültek. Észre sem vették, mikor már csak parázslott a hajdani tűz. Kipirultan beszélgettek, mulatták az időt.

Dörömbölés riasztotta őket vigadalmukból. Vata, lányára nézett, aki pillantásával intette nyugalomra az öreget. Mindenki lélegzet visszafojtva várta, kit rejt az éjszaka sötétje. A nyikorgó ajtó mögül a rideg hideg és két katona rontott a zsúfolt kunyhóba. Jól felöltözve járták az utcákat, arcukra fenyegető szigort fagyasztott a tél keménysége.

– Te nem spórolsz a fával? – mordult az egyik Kála felé.

– Karácsony van, így ünneplünk – állta dacosan a két férfi vádló tekintetét.

– Honnan van ennyi fád? Loptad már megint! Láttuk a nyomokat – förmedt rá a másik.

– Az még nem bűn, hogy az ember a falu szélén lakik – állt fel a fejre fordított fonott kosárról Vata bácsi. – Kizárt, hogy talál a kert végében, az erdőbe vezető lábnyomot!

– Annál rutinosabb a maga lánya – nézett vészjóslóan Kálára az egyik, majd alaposan körbenézett a házikóban.

Tege rémülten vette észre, hogy az asztalon maradt még kenyérmorzsa, így Kála mellé lépett takarva a vacsora gyanút ébresztő maradékát.

– De az már több mint gyanús, hogy pont maguknál van ennyi tüzelő – lépett fenyegetően egy lépéssel közelebb a másik, és zörrent meg rossz előjellel az övére akasztott kardja.

Tege hátratett kézzel próbálta észrevétlenül elérni az asztalt, hogy egy kevéssé feltűnő mozdulattal rendet tegyen.

– Mindenki hozott magával egy keveset – lépett szelíden Kála a két tüzes tekintetű férfi közé.

A jelenlévők, mind hevesen bólogattak.

– És valaki a kastély falain belül is ólálkodott – függesztette gyanakvó tekintetét, most a fiúra az egyik.

Ekkor az özvegy felborított egy pohár vizet, és szégyenkezve kért bocsánatot, milyen ügyetlen így öregségére. A kismama felpattant, hogy egy ronggyal feltörölje a romokat. Egy perc se telt bele, az asztal ragyogott a tisztaságtól.

A dermedt síri csendben félreérthetetlenül lehetett hallani, ahogy valaki kívülről kocogtatja az ajtót. Ki-ki összenézett a mellette ülővel. Az egyik őr, kérdés nélkül tárta nagyra a két világot elválasztó szerkezetet, és az ott álló fiatal férfira szegezte kérlelhetetlen tekintetét.

– Csak nem fát hozott maga is?

– Fát? Kinek van olyanja fölösben? – hebegte az ifjú. – Én csak a nyomokat követtem, mind ide vezet, ami ma a falu utcáin tekereg. Biztos voltam benne, hogy itt a legmozgalmasabb a karácsonyeste – tréfálkozott az ifjú enyhén ittasan.

Kála gyilkolásra szűkített szemekkel nézett legkitartóbb udvarlójára.

– Bort hoztam! – emelte fel ijedten szíve választottjának tüzes pillantásától megsemmisülve a két nyakánál szorongatott üveget.

– Olyanod meg honnan van? – lépett most rosszat sejtetően közelebb a másik katona is.

A rend őrei egyre szúrósabb tekintetét elnézve, sejtette, hogy az ünnepi hangulat és a tréfálkozás ide most nem lesz elég megúszni a bajt.

– Tudják, én vagyok a borász fia. Nekünk van az a savanyú, majdnem jó borunk. Persze nem fogható a palotában lévő borász jó minőségű nedűjéhez, de azért ez sem lőré – emelte meg a két üveget. – Legalább engedjék meg, hogy bent vitassuk ezt meg. Látom már leégett a tűz, így csak az egybegyűltek testmelege fűti a házat. De nekem az is jobb most, mint itt az Isten hidege! Már ráfagytak az ujjaim. Maguknak adom ezt itt – nyújtotta a kérlelhetetlen őrök felé a nagyobbik palackot.

Az egyik szolgálatos hátra nézett a pislákoló parázs felé, majd a kint vacogó legényre. Ekkor szívet sajdítóan felsírt a karon ülő. Édesanyja szorosabbra húzta rajta a rongyát, és csitítgatni kezdte.

– Hagyjad! Gáspár ezt a házat úgyis más szemmel nézi – hümmögött a másik őr.

Oldalba lökte társát, a nagyobb üveget kivéve a borász kezéből taszajtotta beljebb az ajtón a didergő férfit, míg ők kiléptek rajta a barátságtalanul sötét utcákra. Az érkezett nagyot fújva zárta el maga mögött azt a mogorva világot, és nézett a gyertyákkal megvilágított, megkönnyebbüléstől mosolygó arcok felé.

– Boldog karácsonyt! – tette a megmaradt bort vidáman az asztalra. 

*

Az édesanya becsukta a gyerekkönyvet. A karácsonyfa mellett üldögéltek a kanapé párnái között. Két gyermeke az oldalának dőlve hallgatta a mesét. Ötéves kislánya még maszatos volt az imént befalt szaloncukortól, a kisfiú meg az orrát piszkálta unalmában.

– Ugye nem ez az egyetlen ajándék, amit a nagymama küldött? – kérdezte sértődötten. – Én a legújabb PS-t kértem karácsonyra – dobta a fa alá a színes rajzokkal illusztrált könyvet a sértődött hét éves.

– Én pedig nem szeretem a mandarint! Miért mindig azt kapunk a Mamától? – csent le egy újabb szaloncukrot a fáról a kislány, és tömte pufók arcába.

– A sült kacsacombból és a krumplipüréből, bezzeg nem ettél ilyen jóízűen – szidta meg az apja a lányát, aki épp a földre szórta a csokipapírt.

– De evett a tésztából, és a csirkemell falatokból, hogy kaphasson szaloncukrot – kelt védelmére az édesanyja. – Keressétek meg a fa alatt azokat a dobozokat, amiken a nevetek áll, biztosan nem felejtette el a Jézuska a kívánságaitokat.

Majd az asszony felállt, hogy feljebb tekerje a ház hőmérsékletét szabályzó termosztátot, mert ránézett lánykájára, abban a csöpp kis szoknyában...

 

Írta, vendégségben a blogon: Zara Zhavon

A következő karácsonyváró olvasmányt december 18-án olvashatjátok!

Évtizedek múltán ismertem csak fel, hogy a karácsony nem más, mint egy illat. És kevés olyannyira erős, múltat visszaidéző jelenség létezik a világon, mint a preszemantikus szagemlékezet. Még nem is sejtem, hogy alig tíz perc választ el mindennek az igazán mély megértésétől. 2086. december 24-et írunk.

Délután négy óra van, és szokatlan, hogy ilyen korán érkezem haza a munkahelyemről. A Város felhőkarcolói mögül még épp elősejlenek a letűnő Nap utolsó sugarai a nyugati égbolton, és nyomasztó érzés fog el attól, hogy már itthon vagyok és még világosban látom a tizennyolc négyzetméteres lakásomat. A téli időszámítás óta nem igazán volt példa ilyesmire. Mit keresek egyáltalán itt? Odabent, a Toronyban lenne még a helyem az irodámban, hisz millió dolgot kellene elintéznem – ahogy minden egyes nap. De ma valamiért mégis máshogy alakult. Egy láthatatlan erő egyszer csak vállon ragadott és hazahúzott. Most pedig itt vagyok, ezen a korai órán, ami egyben azt is jelenti, hogy közel sem voltam ma eléggé hatékony.

Zavarba hoz ez a gondolat, hisz egész életemben hatékonyságra treníroztak. Cylu SP-3770 polgár értéke csakis a hasznosságában mérhető – így van ez, amióta csak az eszemet tudom. Arról pedig, hogy mégis mit kellene tennem az értékteremtésen kívül, semmi fogalmam sincs. Épp ezért állok tehetetlenül a konyhaablak előtt, és csak nézem az alattam elterülő betonrengeteg hűvös kimértségét.

Az a szerencse, hogy legalább itt van nekünk a Szimuláció. Megmondják, hogyan kell szórakoznunk, és mi pontosan úgy töltjük el a szabadidőnket. Nem kell gondolkozni, nem kell megismerni önmagad, nem kell, hogy rájöjj ki vagy és mi tesz boldoggá, mert ők ezt már pontosan tudják. Ők már rég megfejtették, mire van szükséged, és a Kód-kibervilágában mindezt tökéletesen egységesítve megkapod.

Csakhogy van egy kis gond. Délután négy óra van, vagyis a Szimuláció platformja még nem elérhető. Noha a szokottnál is fergetegesebb partival készülnek ma estére a virtuális valóságunk üzemeltetői, az avatárom egyelőre nem csatlakozhat be oda. Hiszen, ahogy mondtam is, még rohadtul az irodában lenne a helyem. És most elképzelésem sincs arról, mihez kezdjek magammal, ki is vagyok én, amikor a lakásom magányában becsukódik mögöttem az ajtó.

És akkor megérzem azt a bizonyos illatot. A gyermekkor illatát. Elfeledett mélységekből felkavarodó, ősi bűbáj.

Fenyőillatnak mondanám, de körbefonja valami édeskés is: azt hiszem, fahéj, és talán alma. Lehunyom a szemem, és az illat visszarepít a múltba, ahol mindezidáig úgy hittem, hogy semmi keresnivalóm. Hisz ott már nem létezik senki. És aki én voltam ott egykoron, az sincs többé. Az agyam mindenféle úttorlaszokkal zárta el az odavezető ösvényt már réges-rég.

Valami azonban most mégis átszivárog a tudatalatti védőgátján: ezüstös fenyőágak szúrós tűleveleinek érintését vélem újra érezni az ujjaimon, és egészen megnyugtat ez ősi emlékfoszlány. Nagy levegőt veszek, és hagyom még mélyebbre süllyedni az elmémet az emlékörvényben. Gyertyalángok narancsos fénye táncol előttem, és a távolból egy jól ismert, régi dallam szól. Egy dallam arról, hogy odakint a világ mocskát most mind elfedi a patyolatfehér hólepel tisztasága.

Az ajkamba harapok, a levegőm benn akad, a szívem hirtelen a torkomban lüktet, mintha a legmélyebb álomból riasztana fel valami. Az elmémben a feledni akarás blokkja túl erős, és vasmarokkal ránt vissza a jelenembe, ahol már megszűntem saját személyiséggel rendelkező, érző lénynek lenni. És 2086. december 24-e, 16 óra 10 percig ez tökéletesen megfelelő is volt így a számomra. De immár ez nem elég. Ha mást nem is, legalább az illat forrását meg kell találnom.

Feltépem hát az ajtót, és kirontok a társasház végeérhetetlenül hosszú folyosójára. Sötétbe vesző torkának lakásaiban több ezer hozzám hasonló polgár élete csordogál a teljes névtelenségben. Én sem tudok róluk semmit, és nem is érdekel. Ahogy az én sorsom sem volt fontos soha, senki számára.

Csakhogy az illat makacsul szökik ki a szomszéd lakás ajtajának küszöbe alatt, és ez olyan eszementségre sarkall, amikre a Városban töltött hosszú éveim alatt egyszer sem volt példa: bekopogtatok. Egy idős, ősz hajú hölgy nyit ajtót. Elképedek. Azt hiszem, sosem láttam még ilyen korú polgárt. Azt sem tudom, hogy munkaképes-e egyáltalán. Vajon mit tesz a Város a már nem hatékony lakóival? Ebbe eddig bele se gondoltam.

– Elnézését – köszörülöm a torkomat. – Itt lakom a tizenhármasban. Nem akartam zavarni, csak valami szokatlan illatot éreztem. Öntől jön esetleg?

Az idős hölgy alaposan végig mér, ajkának sarkában szelíd mosoly.

– Bocsánat. Az adventi gyertyám illata lehetett.

– Hogy milyen gyertya?

– Adventi gyertya. Maga talán már nem is emlékszik azokra az időkre, ugye? Nagyon fiatalnak tűnik.

Pironkodva tárom szét a karom, nehéz erre mit mondani. A testem talán fiatal, de a lelkem akár egy elöregedett fogaskerék egy örökmozgásra kárhoztatott, elátkozott szerkezetben.

– Annyi rémlik csak, hogy ilyenkor szokás volt valamit megünnepelni. Úgy értem, karácsonykor.

– Ahogy mondja – mosolyog tovább a hölgy szomorkásan. – Mindig ezekre az időkre emlékeztet, amikor meggyújtom az adventi illatgyertyát. Még a Városba való költözéskor hoztam magammal. Nem sok személyes tárgy fért bele abba a kis kézitáskába, amivel átengedtek a kapukon. Gyerekkoromban sokszor kérdezgettük egymástól játékból, hogy ki-mit vinne magával egy lakatlan szigetre, ha csak egy dolgot választhatna. Bizony nem hittem, hogy egy napon komolyan meg kell majd fontolnom ezt a kérdést.

– Ezt egyikünk sem hitte – piszkálom a cipőm orrával a küszöböt. – De a lényeg, hogy itt vagyunk és túléltük az apokalipszist, nem igaz?

– Az emberek mindig úgy gondolták, hogy a túlélés a cél – ingatja a fejét az idős asszony. – Miközben azon sosem tűnődtek el, hogyan is kellene embernek maradniuk… Na de nem fárad be inkább egy percre? Ha gondolja, nyugodtan megnézheti a gyertyát. Igaz, már majdnem csonkig égett. Spórolnom kell: az utóbbi időben csak minden ötödik évben gyújtom meg.

Zavartan mosolygok; ellenkezni sincs időm, és a kedves szomszéd máris a zsebkendőnyi nappalijába terel, ahol egy aprócska asztalon ott pislákol a karácsony illatú, varázslatos gyertya az utolsó leheletével. Megbűvölten nézem a láng finom játékát, és keserédes bizsergés fut végig a bőrömön. A bordó színű, valaha volt tömb gyertya immár teamécses méretű, apró viaszcseppé tömörült, de még mindig büszkén áll az aranysárga fényű, karcsú gyertyatartóban.

Közelebb hajolok; a kanóc halk sercegése olyan miliőt idéz körénk, amihez hasonlóval már csak a Szimulációban találkozhat az ember. Ott látni még gyertyafényes vacsoraasztalokat finom porcelán terítékkel, és szerencsésnek érezheti magát az, aki ilyen módon belekóstolhat a múlt tovaillanó illúziójába. De az idős hölgy gesztusaiból sugárzó, rég tovatűnt eleganciából úgy sejtem, hogy ez is csak a valaha volt valóság silány másolata lehet. Egy olyan Valóságé, ahol az otthon körülölelő melegét még a válladon érezted, ahol a szavak utat találtak a másikhoz, és valódi ünnep volt a pillanat, amikor csillagfényes estéken elcsendesedett a világ körülöttünk.

– Ne haragudjon, nem akarok tolakodó lenni, de… tudna mesélni róla, hogy milyen volt akkoriban?

– Mármint a karácsony? – biccent felém biztatón a hölgy. – Rég nem kérdezett tőlem senki ilyesmit, de örömmel mesélek, persze.

– Nem szeretném feltartani. Tényleg csak egy perc, és…

– Ne szabadkozzon. A Szimuláció órák múlva lesz csak elérhető. Üljön le nyugodtan. Addig marad, ameddig jól esik.

Megilletődve húzok közelebb egy széket, az idő folyása egészen elhalkul a falak között. Lopva körbejáratom a tekintetemet: egy üres, semmitmondó lakásban vagyunk, akárcsak bárhol ebben a Városban. E falak közt ma este azonban egy kisebb csoda születik, ahogy két ember újra kitárulkozik egymásnak, a Szimuláción kívül, itt, az igazi Valóságban, úgy, mint talán már nagyon sok éve nem.

Aprócska momentum ez, épp oly kicsi, mint a lassanként elenyésző gyertya utolsó fénye. De még létezik. Még jelen vagyunk. Miközben körülöttünk mindent beleng a karácsony illata.

 

Írta, vendégségben a blogon: Óvári Luca

A következő karácsonyváró olvasmány december 14-én érkezik!

A naptárra pillantva döbbentem rá, hogy beköszöntött a december, vagyis nyakunkon van a mézeskalács, a tojáslikőr, na meg Mariah Carey ünnepe. Ez utóbbit egyébként imádom, a csaj hangja zseniális, bár attól, hogy bármerre járok, naponta száznegyvennyolcszor hallom, még a szokottnál is jobban begolyózok.

Most viszont tekintsünk el a félresiklott csapágyaktól az agyamban, mert a decemberről eszembe jutott a következő sztori, amit mindenképpen megörökítek az utókor számára…még akkor is, ha nem pont erre vagyok a legbüszkébb. Az a sztori, amikor én, Lunandra, a ragyogó Holdistennő, egyben örökéletű boszorkány útra keltem, hogy megkeressem, és jól eltángáljam… a Mikulást. Igen, jól hallottátok. A Mikulást. Megkeresni, lebuktatni, és leverni rajta azt a rohadt sok frusztrációt, amit az utóbbi években nekem okozott az a dagadt kis….

Folytatnám még a szóáradatot, de szinte hallani vélem a felhördüléseket! „Szegény Mikulás!” „Mit ártott neked az a jótét lélek?” „Nem vagytok egy súlycsoportban, miért akartad bántani a szegény, öreg télapót?”

Hát akkor először is tisztázzuk, néhány dolgot. Egy: eszembe se jutott úgy igazán bántani. Csak egy kicsit akartam elverni, nem nagyon. Kettő: a vénember rohadtul nem védtelen! Amúgy meg hagyjuk már, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban, mert itt és most közlöm, hogy az általatok ártatlannak titulált Miku kereséséből olyan elmebeteg történet keveredett, amelyet többezer éves pályafutásom alatt nem pipáltam. Mindazok után, amit átéltem, egyértelműen felejtős a védtelen öreg imázs…a manókról nem is beszélve!

Mondom, hogy volt!

Az egész ott kezdődik, hogy évezredek óta kutatom a különböző halhatatlanok nyomát. Bár ez így eszelős nagy baromságnak tűnik, mert mi a faxnak keres egy olyan nő halhatatlanokat, aki maga is halhatatlan, és halhatatlanokkal van körülvéve? Pontosítok: én valójában isteni leszármazottak után kutatok.

Ez a késztetésem a kezdetektől megvan, anno a világ összes táját végigjártuk Unával, és vándorlásaink alatt, boszorkánytestvéreink felkutatásán túl mindig ott volt egy mögöttes tartalom: isteneket, félisteneket keresni, hogy találjak valakit, aki…olyan, mint én. Una egyébként ezen soha nem sértődött meg, megértette, mi vezérel, és mindig is támogatott benne, hogy istenekkel bandázzak. Illetve csak támogatott volna, mert ez soha nem jött össze. Végigjártuk az ősi és ókori civilizációkat és birodalmakat, kutattam Görögországtól, Egyiptomon át Indiáig, és azon túl is, abban a reményben, hogy az istenkultuszok mögött megtalálom magukat az isteneket, de legalábbis egy hozzám hasonló félistent. Mi céllal? Hogy legyen legalább egy olyan ismerősöm, aki sorsközösséget vállal velem, mint olyannal, aki végtelen életerővel bír, mégis van egy olyan gyenge, esendő pontja, ami egyenrangúvá teszi a halandókkal: élete minden napján hiányolja a szülőjét.

Mondanom sem kell, egy darabot se találtam. Se ebből, se abból. Az istenekről sokat hallottunk, időnként a nyomukat is megtaláltuk, de ők maguk egyszer sem jelentek meg valódi mivoltukban, szemtől-szemben. (Kivéve Poszeidónt, aki csábos halász formájában megdöntötte Unát, de őt nem számolom, mert nem az igazi arcát mutatta a kis Guppi ivadék, és azóta se tudtam meg, hogy néz ki igazából.)

Na, de vissza az istenekhez. Szóval ez a mániám egészen a modern időkig megmaradt, amikor is pár évvel ezelőtt – pontosan 1998-ban, amikor Rain-nek elkezdtünk karácsonykor bohóckodni, és Una mindig rám ragasztotta az álszakállt – rájöttem, hogy van valaki, akit eddig kihagytam a számításból. A Mikulás ugyanis sose jutott úgy az eszembe. Mármint nem úúúgy, hanem úúúúúgy, hogy valami halhatatlan fajzat lenne! Pedig a képességeit figyelembevéve, esetében talán egyenesen isteni eredetről beszélhetünk.

Oké, oké, mondhatjátok, hogy hülye vagyok, de gondoljatok csak bele! Az emberek mondái, meséi tele vannak halhatatlan lényekkel, akiket mindig csak valaki más látott, de ők maguk soha. Én viszont egy ilyen lény vagyok, és ennél több nem is kell ahhoz, hogy tudjam: ami nektek mese, monda vagy városi legenda, az bizony nagy valószínűséggel hús-vér valójában is létezik, csak – ahogy mi is – ő sem kíván a nyilvánosság elé lépni. Teszi a dolgát csöndben, a saját kis létezési szabályainak megfelelően.

Ennyi bizonyíték nekem elég is volt, hogy tényként kezeljem Miku létezését, onnantól kezdve pedig évekig vadásztam a nyavalyásra. Csapdákat, trükköket eszeltem ki, és minden évben véletlenszerűen választott országban csaptam le rá…hogy aztán minden évben pofára essek. Túl gyors volt a piszok, pedig volt, hogy még Raint is bedobtam csalinak (jujjj, ebből az ötletből is született pár jó sztoriii!). Egy ilyen alkalommal már majdnem megvolt, de végül egy hajszállal megint lemaradtam róla. Túl gyors volt, és csak addig jutottam, hogy a nyomok alapján egyértelműen kiderítettem: valamiféle portálon keresztül közlekedik. Nem illan, mint a démonok meg a lidércek, inkább tényleg portálfélét használ, hasonlót ahhoz, mint ahogy a mágusok lépkednek dimenzióból dimenzióba, de ő olyan kibebaszott gyorsan, hogy az időeltolódásokkal megtoldva tényleg meg tudja csinálni ezt a „24 óra alatt körbe a Földet” dolgot. Persze tudom, most biztos mind a rénszarvasos dologra gondoltok, hogy akkor az mi, ugye? Hát, az kérem szépen, a figyelemelterelés! Mint a bűvészeknél a csini segítő a böhöm dekoltázzsal, amiről senki nem tudja levenni a szemét. A Mikunál ez a trükk. Repülő rénszarvasbanda egy csilingelő piros szánt húzva? Hát csoda, hogy mindenki az eget figyeli? Nem! És amíg az emberek felfelé bámulnak, addig a háztetőkön nyíló portálokra a kutya se figyel. Ötletes, nem igaz?

Szóval jópár éven át ez ment. Olyan sokáig, hogy közben Rain felnőtt és elmúltak azok az idők, amikor csalinak használhattam a kis taknyost. Simán tudtam volna amúgy másik gyereket szerezni az akcióhoz, de időközben Una tényleg kifejleszthetett valami Jedi elmetrükköt, mert alig nőtt ki Rain a karácsonyosdiból, ő máris kijelentette egy december elsején, hogy:

– Ha megpróbálsz gyereket rabolni karácsonyra, az Égiekre esküszöm, hogy kicsontozlak.

Egyértelműen láttam rajta, hogy komolyan beszél, szóval kénytelen-kelletlen visszavonulót fújtam és letettem a „csaligyerek-kölcsönbe” akcióról. Így viszont komolyan kezdtem elkámpicsorodni, mert gyerek nélkül nem volt ötletem a hogyan továbbra vonatkozóan.

Annyit tudtam, hogy az akció sikere az időn múlik. Konkrétan tíz nyomorult másodpercen. Először is kellett két másodperc, amíg a célszemély egyhelyben marad, aztán még kettő, amíg lecsapok rá (a halhatatlanok feketepiacáról szereztem spéci nyugtatót, azt akartam beadni neki), ezután újabb két másodperc, amíg belenyomom a cuccot, és további négy, amíg az beüt és lelassítja. És itt volt a probléma. Mert számításaim szerint a karácsonyi küldetés alkalmával a Miku nem tartózkodott egy háztartásban négy – mondom négy! – másodpercnél több ideig. És ez itt kérem szépen, a 22-es kicsűrt csapdája. Ahhoz, hogy elkapjam, idő kell. Nem sok, de mégis több, mint ami a rendelkezésemre áll. Merthogy ő december 24-én mindig rohan, akkor működik a csúcssebességén, máskor meg nem elérhető. És ezzel vissza is érkeztünk a kiindulóponthoz.

Egészen 2022-ig vergődtem ebben a kilátástalan csapdában, amikor is, mintha maguk a krampuszok küldték volna, a szemem elé került egy érdekes cikk, ami mindjárt segített az elkámpicsorodásomon. Abból ugyanis az derült ki, hogy van egy ország Európa szívében, ahol a Mikulás ténykedését nem a karácsonyhoz kötik, hanem egy teljesen másik időponthoz. Az ő dátumuk a Piros feltűnésére december 6-a.

Ez az ország nem más, mint Magyarország. Tudom, hogy a világ 80%-a a nevet hallva azt se tudja, eszik vagy isszák-e a helyet, én azonban tudtam, mert valamikor réges-régen mi jártunk arra, sőt, éltünk is ott egy darabig, igaz, az olyan rég volt, hogy a hely még Pannónia néven szerepelt a térképeken. Na, mindegy, ez egy másik sztori, a lényeg, hogy a magyarok úgy tartják, hogy náluk a Mikulás december 6-án látogat el, és ezt olvasva úgy csapott belém a remény, ahogy zárlatos botmixer az eperturmixba! Ez lehet az én esélyem, hogy elcsípjem azt a pocakos gömbvillámot! Mert ha eddig azért nem tudtam elkapni, mert négy másodperc per lakás idő alatt járja körbe a világot, akkor talán most, hogy egy este csak egy országot kell bejárnia, visszább vesz a lendületből, és lelassul annyira, hogy meglegyen a tíz másodperces lakásidő, ami elég ahhoz, hogy fülön csíphessem! 

Szóval összepakoltam – Una egy legyintéssel engedett utamra, amikor megtudta, hogy újra fellángolt a Mikulás-agymenésem – és irány Magyarország! Budapesten landoltam december 4-én, de nem szándékoztam ott maradni. Úgy voltam vele, hogy bár a Miku biztosan nem számít rám pont Magyarországon, de ha úgyis a váratlanra hajtok, akkor csináljam jól. Ezért még a repülőtéren letöltöttem egy térképet az országról, megnyitottam a tabomon, becsuktam a szemem, kicsit köröztem fölötte az ujjammal, majd találomra ráböktem egy pontra: egy kis települést sikerült eltalálnom az ország keleti felében.

Kaptam tehát a hátizsákomat, és kigugliztam, hogy jutok oda. Az első gondolatom amúgy az volt, hogy lazán felcsücsülök egy vonat tetejére és az éjszakai égboltot bámulva eltöltöm az időt a célig, de mindjárt meggondoltam magam, amikor kiderült, hogy több, mint 3 óráig kellene dermednem a kocsi tetején, mert annyi idő alatt jut el a vonat a fővárosból a célhoz legközelebb eső nagyvárosig. Inkább beültem egy repülőtéri transzferkocsiba és kiperkáltam a fuvardíjat. Az út alatt volt időm szállást is foglalni, és egy olyanra esett a választásom, amit itt úgy hívnak: falusi turista szállás. Tojtam amúgy rá, hogy hívják, minden figyelmemet lekötötte, hogy gondolatban listát írjak, mire lesz szükségem, mit-hogy valósítok meg. Kellett is a gondos tervezés, hiszen mindössze egy napom maradt kiválasztani az akció helyszínét, felmérni a terepet, megtervezni a csapdákat és beszerezni a szükséges eszközöket.

Másnap reggel úgy mászkáltam körbe a faluban, mint földesúr a gabonatáblában: mintha enyém lenne az egész hely. Szó se róla, csöppet kilógtam a helyiek közül, de próbáltam úgy felfogni, hogy én most turistáskodok. Ki is néztem magamnak egy házat, amit tökéletesnek találtam. Földszintes volt, és hosszú. A hátsó traktust méretes fedett terasz foglalta el, azon túl volt egy játszóhely a gyerekeknek – homokozó, csúszda, trambulin meg ilyenek –, mögötte garázs és fészer, azon túl pedig egy hosszú kert, ami a sötétbe veszett. Igaz, hogy volt még benne élet – káposzta, sütőtök meg hasonlók –, de ettől függetlenül ideálisnak tűnt, némi üldözéshez. Itt egyébként minden házat kerítéssel vettek körül, ami nekem jól jött, mert ezek kellemes takarást biztosítottak. Szóval a házat kiválasztottam. Azt is kiderítettem, hogy három gyerek is van a családban, amit azért tartottam optimálisnak, mert úgy voltam vele, hogy ha a Miku gyerekenként akár csak 1 plusz másodpercet is szán, az plusz 3 másodperc nyereséget jelent nekem.

És eljött a várva-várt nap! December 6-án az izgalom a tetőfokára hágott! Délelőtt bementem a közeli városba, és egy barkácsboltban vettem kötelet, hálót, acélsodronyt, zsákot, ásót, lapátot, meg egyéb hasonló nyalánkságokat. Szerencsére már korán – helyi idő szerint délután 4-kor – besötétedett, így volt időm az esti akció előtt előkészíteni a terepet. Úgy terveztem, hogy a tetőn, a kémény mögé bújva fogok várni a célszemély feltűnésemre, majd a rejtekhelyemről észrevétlenül lecsapok rá, mint egy kobra, és belenyomom a nyugtatót. Magam mellé készítettem a hálót, azt akartam rádobni, hogy tovább lassítsam, de hogy ne ez legyen az egyetlen eszközöm, a tetőre, a hó alá elrejtettem egy hurkot is, amivel elkaphatom. Az volt a célom, hogy lehajíthassam a tetőről a hátsó kertbe, ahol egy pompás gödör várta, hogy beletemessem, pont úgy, ahogy lurkók szokták egymással a tengerparton. És ha csak a feje látszik ki, akkor mi ketten kedélyesen átcsevegjük az éjszakát a tökök és káposzták között.   

Szóval akcióra készen ott gubbasztottam, szépen, türelmesen, a kis szoknyámban meg a fehér pomponos sapkámban. (Erre azért volt szükség, hogy ezzel is jelezzem, bár el akarom kapni, és kicsit el is tángálom, de tényleg csak úgy barátilag, mert nem vagyok igazi ellenség). Aztán éreztem, hogy valami megváltozik. A levegő besűrűsödött, a szállingózó hópelyhek mintha lelassultak volna, a bőröm pedig bizseregni kezdett, és tudtam, hogy közeledik! Mindjárt ideér! És oda is ért…csakhogy abban a másodpercben én már lefelé szánkáztam a tetőről, mert egy csattanás kíséretében valami a lábamra tekeredett, kihúzta alólam, majd nagy rántás kíséretében pont az történt velem, amit a Mikulásnak szántam. Mire kettőt pislogtam, már a kertben feküdtem a tökök között, és egy lánc úgy tekeredett rajtam körbe, mintha beleforgattak volna. Olyan szorosan tartott, hogy két karom a törzsemhez szorult, a lábaim meg vigyázzállásba. Csak a fejem tudtam mozdítani, de mire ezt megtettem, és felnéztem a tetőre, már csak egy kihunyó fénypászmát láttam. Az a bizonyos tíz másodperc elmúlt és örökre el is veszett.

– Hogy csípné be a fütykösöd a portálajtó! – csúszott ki a számon, de hiába volt minden, akkorra az esélyem odalett, tisztán éreztem, hogy megszakad a kapcsolat. Miku elhagyta a terepet, ami végtelenül feldühített. Hiszen jó volt az elméletem! Tényleg Magyarország meg a december 6-a volt a megoldás! Jobban mondva lett volna, ha valaki bele nem köp az akciómba.

– A rohadt életbe!

Rögtön meg is tudtam, kit kell okolnom, mert kis sipkás fej hajolt fölém és nagyon durcás ábrázatot vágott. Egy manó volt az!

– Figyelünk ám, boszorka! Ne hidd, hogy nem tudjuk, mit csinálsz! Eddig nem léptünk közbe, de most túl messzire mentél!

Ha ezt más mondja nekem – mondjuk egy hegyi troll vagy bármi hasonló méretű dolog – talán még komolyan is veszem. De egy csökött manó szájából, akinek olyan volt a hangja, mint aki héliumot cumizott, nem váltotta ki belőlem nagy hatást. Szimplán kiröhögtem.

– Menjél már magadnak, törpike! Keríts egy lábbal hajtós kisautót és azt tekerd! Azt hiszed kifogsz rajtam?

A kis genyó még közelebb hajolt, és úgy nézett rám, mint egy szigorú pedellus.

– Te fekszel itt, tokától-bokáig láncban és nem én, nem igaz?

– Lehet, de már nem sokáig! Leszedem magamról és úgy eltángállak vele, hogy a napot is megbánod, amikor jelentkeztél a manóképzőbe…

Közben már bőszen feszegettem, rángattam a láncot. Minden erőmet bevetettem – és elhihetitek nekem, hogy az nem kevés! –, próbáltam szabadulni, de még a saját elfogásomnál is nagyobb döbbenettel voltam kénytelen tudomásul venni, hogy semmit nem érek vele. Én, aki alakváltókkal, lidércekkel, démonokkal, elfekkel, tündérekkel, meg mindenféle egyéb halhatatlan dögökkel szoktam verekedni, nem tudtam kiszabadulni egy csökött manócsapdából.

– Milyen istenverte lánc ez? – szakadt ki belőlem, mert ilyet még nem csesztem.

– Saját fejlesztés – hencegett amaz, olyan pöffeszkedő ábrázattal, amit azelőtt csak Tony Stark-tól láttam a Vasember filmekben. – Kifejezetten a hozzád hasonló mítoszromboló vadászok számára alkottuk meg. Ebből nem szabadulsz.

– Az lehet, baszod, de hogy szénné égetem a segged, az is biztos!

– Meg lehet próbálni…

Meg is próbáltam! Hogy aztán fél perc múlva rájöjjek: a lánc nem csak a fizikai, de a boszorkány-erőmet is blokkolja. Semmit nem tudtam. Se varázsolni, se holdlabdát előhívni. Semmit! Megfogott a kis rohadék, és ezt ő is tudta. Szó szerint és átvitt értelemben is. Vagyis elkaptak, mert éreztem, hogy többen vannak. Az elkapás ténye már önmagában szégyen volt, de az külön skandallum, hogy magatehetetlenné tett néhány apró manó. A Mikulás manói. Tudtam, hogy ha valamit, hát ezt soha nem írom be az önéletrajzomba.

Ekkorra egyébként egész szép nézőközönségünk akadt. A kis pökhendi nyilván a főnöke volt annak a csapatnak, akik részt vettek az elfogásomban, és most szép sorjában mind előjöttek a sötétből és láthatóvá tették magukat. Nagyjából tucatnyian álltak körül, és a méretüket figyelembevéve tök olyan érzés volt, mintha én lennék Gulliver és a liliputiak ítéletére várnék. Mind egyforma uniformist viseltek: piros-fehér csíkos nadrágot, piros kabáttal. A csizmájuk zöld volt és fehér prémmel szegélyezett, akárcsak csúcsos süvegük. Klasszikus manó öltözék, épp, mint amilyet az áruházi mű-manókon látni. Amúgy tökre emberiek voltak, csak kicsinyített változatban. Ezen kívül a szemük kicsit húzott volt, a szemöldökük felfelé ívelt, a fülük pedig a fejükhöz képest aránytalanul nagy volt, és még a tündék fülénél is jóval hegyesebb. Amúgy cukik voltak, ha más körülmények között találkozunk, az egész bandát elhívtam volna fagyizni. De így…szét akartam rúgni a seggüket.

Ezért is volt szomorú döntés, hogy végül feladtam a vergődést. A szemükben nyilván én voltam a gonosz boszorka, de gondoljanak bármit, igenis meg volt bennem az a pozitív tulajdonság, ami csak kevesekben: be tudtam ismerni a vereséget.

– És most? – kérdeztem annak tudatában, hogy ha akarnak, akár be is panírozhatnak, és kisüthetnek bő olajban.

– Nos, most az lesz, hogy játsszunk egy kicsit.

Csettintett, mire a többiek megindultak felém, és én már esküszöm azt vártam, hogy a kis piros kabátjuk alól mind előrántanak valami fegyvert, és ott helyben agyonlőnek, szurkálnak, vagy bucira rúgják a fejem a gyerekcsizmájukkal. Utólag visszatekintve jobban jártam volna, ha ezeket teszik. Abból felgyógyultam volna. De abból, ami ezután jött, lelkileg azóta se jöttem helyre.

– Mi a szar???

Ennyire futotta tőlem, amikor rájöttem, mire készülnek. Ezek kidekoráltak, basszátok meg! Filctollak kerültek elő a zsebeikből, szalagok, ragasztók, csillámpor, meg minden szar, és mire észbe kaptam, úgy dolgoztak rajtam, mint áruházi dekoratőr a karácsonyi kirakaton. Rajzoltak rám szemüveget, piros orrot bajusszal, ördögszarvakat a homlokomra. A hajamat két oldalra befonták, mint Harisnyás Pippinek, aztán telibeverték ragasztóval és megküldék csillámporral. Valamelyik elmebeteg közben a szalagból profi masnikat kanyarintott, majd elkezdte őket a hajamba dugdosni. Mire végzett vele, úgy néztem ki, mint akire rárejszolt egy masnimanufaktúra. Már ez is épp elég megalázó volt, de az igazi rettenet csak ezután jött: előkerült az édesség-szekció. Több zacskó pillecukor, csokigomb, nyalóka és cukorpálca…amiket aztán egyenként felragasztottak rám. Persze itt most joggal gondolhatjátok, hogy mit fanyalgok, amikor először is édességmániás vagyok, másodszor meg már a hajam úgyis csöpögött a ragasztótól, akkor mit számít még egy kis ragacs. Csakhogy ehhez a művelethez nem ragasztót használtak. Egyenként jó alaposan megnyálazták az édességeket, majd a ragacsos részükkel lefelé odanyomták a bőrömhöz, amíg ott nem maradtak. És mivel hoztam a formám, és sajnos az akció kedvéért sem húztam kezes-lábast, jó sok helyre ragaszthattak fel jó sok mindent.

– Fúj! – húztam a számat. – Ez undorító! Tiszta manó nyál leszek!

Ha azt hittem, ezzel majd meghatom a manócskákat, hát tévedtem. Biztos volt már a hátuk mögött ez-az, mert rezzenéstelen arccal nyálazták tovább a cukorkákat, miközben egyikük odavetette:

– A helyedben inkább azon aggódnék, az mennyire lesz undorító, amikor onnan akarod kivakarni a cukorpálcát, ahonnan nem kellett volna, ha van annyi eszed, hogy bugyit húzz.

Én persze hangosan – és bő szóválasztékkal – méltatlankodtam, de tehetetlenül voltam kénytelen tűrni, hogy a hideg földön elterülve azt tegyék velem, amit akarnak, és bár egy hajam szála sem görbült, a végeredményre gondolva mégis úgy éreztem, bár inkább Hasfelmetsző Jack tisztelt volna meg így a figyelmével.

Jól elszórakoztak velem, majd úgy egy óra múlva nagy röhögések közepette szedelőzködni kezdtek. Életemben nem könnyebbültem még meg attól, hogy eltűntették a szemem elől a cukorkákat.

– Először és utoljára figyelmeztetlek – mondta, a vezér, akit egyébként addigra elneveztem Nyomingernek. – Ne keresd többé, különben megjárod! És legközelebb nem cukorkával dekorálunk ki!

– Húzzatok a búsba!

– El is húzunk.

Tényleg indultak is, de én meg még ott voltam talpig láncban.

– Hé! – ordítottam utánuk. – Azért előtte engedjetek már el!

– Ejnye, ejnye! A kicsi boszorka fél, hogy a cuki kis popójában benne marad a láncszemek mintája? – lépett hozzám vissza a főgörény, és paskolta meg az arcomat, ami annyira idegesített, hogy odakaptam, hogy leharapjam a kis szaros ujjait, ő azonban csak nevetett azon a héliumos hangján. – Úgy látom, valakiben még mindig túlteng az energia. Tudod mit? Maradj még így egy kicsit. Jót fog neked tenni a friss levegő.

– Hogy szakadna beléd egy cukorpálca! – kiabáltam én, de már mindegy volt, mert addigra mind elpárologtak, én meg ott maradtam a sötét éjszakában, tökökkel meg káposztákkal körülvéve, kipingálva, csillámmal felkenve, és a testem legkülönbözőbb pontjain mindenféle cukoripari termékkel kidekorálva.

Nem hittem el, hogy tényleg ott hagytak, úgy voltam vele, hogy ez is egy újabb szivatás. Nyugodtan feküdtem ott, várva, hogy miután nem kapják meg, amit akarnak – konkrétan azt, hogy lássanak pánikba esni –, majd előjönnek és eloldoznak. Szerintem eltelhetett már vagy fél óra is, mire kezdett derengeni, hogy talán nem ez a helyzet és rohadtul nincs ott senki.

– Hahó! – szóltam bele az éjszakába, de egy büdös nyikkanás, nyekergés, mocorgás nem sok, annyi se jött válaszul, mire kénytelen voltam belátni, hogy ezzel 2-0 a manóknak. – Basszameg, ezek tényleg itt hagytak!

Aztán meghallottam valamit.

– Vagy talán mégsem!

Kicsit odébb mocorgás támadt, de korán örültem. A fészer mögül egy kutya óvakodott elő. Egy fekete bundás, bozontos állat. Szaglászott kicsit, majd mellém állt, és elkezdte nyalogatni a combomra ragasztott cukorkákat.

– Hát ez most már mindennek a teteje! – háborogtam, de nálam már csak úgy szokott lenni, hogy mindig korán „örülök”. A cukorka szaga jó messzire szállt, fellőtte a morzejelet, amit a környék összes kóbor állata úgy érzékelt, hogy „ide gyertek zabálni”. Jöttek is csőstül, a körülöttem lévő kutyák egy négyzetméterre jutó száma bőven meghaladta azt, ami még egészségesnek tekinthető.

– Hess már innen! Nyomás! Sicc a picsába, macskát kergetni!

Persze mondhattam bármit, nem foglalkoztak velem, és olyan nyali-faliban volt részem, amilyenre be se fizettem.

– A csoki nem tesz jót a kutyáknak – mondtam végül, elfogadva a sorsomat. – Una Salamonnak sose engedi. Szóval ne egyétek meg…és ha lehet, akkor engem se.

Éjszaka ilyen lassan még a büdös életben nem telt el, de lassan-lassan csak elfogytak rólam a cukorkák, és elpárologtak a jószágok is. Én meg csak feküdtem ott, a seggem befagyott, a tagjaim elgémberedtek, nyakig ragacsosan, nyálasan, megszégyenülve. Aztán úgy döntöttem, nem adom meg magam, megpróbálok oldalra fordulva valahogy talpra kecmeregni, hogy aztán nyuszimód visszaugráljak a bérelt házba, még mielőtt a falu ébredezni kezd.

– Gyerünk, csajszi! – biztattam magamat. – Csináld, mert ha itt találnak reggel, Una olyat csinál veled, amivel lepipálja a cukorpálcákat.

Épp nekiveselkedtem volna, amikor hangos kattanást követően a rám tekeredett lánc engedett a szorításból, ellazult és lehullott rólam. El se hittem, hogy felszabadultam! Gyorsan – mielőtt meggondolná magát – leráztam magamról és felpattantam. Dühömben nagyot akartam bele rúgni, de mire a mozdulat végére értem, már csak egy kupac havat sodortam el a lábammal, mert a lánc egyszerűen felszívódott. Persze ez is a manók műve volt.

– Krumplicukor a fületekbe! – motyogtam a sötétségbe.

Igen, jól sejtitek, ez vérszegény még káromkodásnak is, nemhogy átoknak. De se erőm, se kedvem nem volt többhöz, csak egyetlen dologra vágytam: észrevétlenül visszaosonni a bérelt házba. Lassan, lesújtva bandukoltam a kihalt utcán. Életemben nem voltam még így letörve, de ezt is lehetett fokozni. Addig csak elképzelésem volt róla, hogy nézhetek ki, amikor azonban elsétáltam egy üzlet előtt, és belenéztem a kirakatba, meg is tudtam. Ne szépítsünk. Az üvegfelületről egy giccses karácsonyi ribanc nézett vissza rám. Úgy néztem ki, mint akit nem egy túldíszített karácsonyfa, de egy egész karácsonyi karaván rontott meg. A kép beleégett az agyamba, így meggyorsítottam a lépteimet, bár az se volt valami jó, mert a ragasztó-csillámpor-masni és cukormaradványoktól minden lépésem recsegett.

Másfél nappal később hazaértem, de persze nem mutattam, hogy ronggyá lettem alázva. Peckesen és büszkén mentem át Unához.

– Na, hogy ment? – érdeklődött, mire én a lehető legtermészetesebben hazudtam:

– Királyul! Majdnem meglett. Jövőre tuti sikerül!

– Szép dolog is a kitartás – hümmögött ő, majd halál lazán ledobta rám az atomot. – Tegnap jött neked valami. Ott van az asztalon.

Rögtön megörültem, mert azt hittem, az a csomag futott be, amit még indulás előtt rendeltem, és tudtam, hogy az majd segít a felejtésben, de amint egyre közelebb értem az asztalhoz, láttam, hogy nem erről van szó. Nem doboz volt ott, csak egyetlen árva levelezőlap. Abból is az a típus, amit nem kell borítékba tenni, hanem csak úgy, pucéran elküldik, hogy bárki, akárki, de leginkább mindenki láthassa mind a képet, mind pedig a rá írt szöveget. Az enyémen ez állt cirádás betűkkel:

„Egy élmény volt, banya! Jövőre folyt.köv.”

Meg se kellett volna fordítanom, mert igazából azonnal tudtam, mi van az előlapon. De olyan dolog ez, mint amikor a horrorfilmnél nem akarsz odanézni, mert tudod, mi lesz, mégse bírod levenni a szemed a képernyőről. Szóval igen, megfordítottam. Egy montázs nézett velem farkasszemet, és…mindegyik képen én voltam, basszátok meg! A kis szarháziak végigfotózták a procedúrát, a képekből megszerkesztettek egy képeslapot, amit aztán volt pofájuk feladni nekem, méghozzá az Una címére!

Esküszöm érezni véltem, ahogy füstöl a fülem, és hát mondanom sem kell, azóta az a telibevert képeslap ott virít Una frigójának a kellős közepén, örök bizonyítékul a velem megesett igazságtalanságnak.

U.I.: Minden manó ellenség!

 

Írta, vendégségben a blogon: Leda D'Rasi

A következő karácsonyváró olvasmányt december 9-én olvashatjátok!

Beköszöntött a december, ezzel együtt pedig mindenki igyekszik az ünnepekre hangolódni. Tudjuk, hogy sokaknak ez nem megy egyszerűen, mert rájuk még vár az év végi hajtás, mielőtt átadhatnák magukat a jól megérdemelt szabadságnak és pihenésnek.

Mi azonban már most szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy azért az ünnepek előtt is jusson a kikapcsolódásból! Ezért, a következő hetekben szabadon olvasható történetekkel kedveskedünk hűséges olvasóinknak, amelyekkel – szívből reméljük, hogy így lesz! – az év végi nyüzsgésbe kívánunk könnyed perceket csempészni.

A karácsonyi novellákat a Mogul Kiadóval együttműködve, Fejes Enikő, Leda D’Rasi, Marie M., Óvári Luca, Zara Zhavon és Mason Murray ajánlották fel blogunk számára, így kívánva minden kedves könyvimádónak előre is Kellemes Ünnepeket!

Az első olvasnivaló december 5-én érkezik, Leda D’Rasi tollából.

Köszönöm a rengeteg visszajelzést az előző cikkemmel kapcsolatban, jó érzés, hogy sokan kedvet kaptatok a moly.hu regisztrációhoz. Előző írásomban megtudhattatok mindent arról, hogyan szerettem meg a könyveket és ebből hogyan következett az a lépés, aminek a végeredménye az lett, hogy moly.hu tag lettem. Szóval, ha felkeltette az érdeklődéseteket és regisztráltatok akkor vágjunk bele és merüljünk el a molyolásban…

Biztos feltűnt nektek, hogy beköszöntött az ősz, a nagy meleg után egyszer csak a természet is észrevette, hogy már nem nyár van. Ilyenkor minden elképesztő színekben pompázik, a táj, a fák levelei ezernyi árnyalatban fürdenek és lassan aludni tér a természet. Ez a periódus számomra egyet jelent a bekuckózós, olvasós időszakkal. Tudjátok, amikor kinéztek az ablakon és kint ködös, esős, őszi az idő, miközben a meleg szobában a kanapén, pléddel bebugyolálva, egy jó könnyvel a kezetekben ültök…vagy éppen regisztráltok a molyra!

Mikor megtörtént az egyszerű és gyors regisztráció, megvan a Felhasználóneved, és utána minden személyes adatról dönthetsz, hogy látszódjon-e a profilodnál vagy sem. Profilkép feltöltésére is van lehetőség, de természetesen nem kötelező, mint ahogy más közösségi platformon sem. A gördülékeny adatbeállítások után számomra több időbe telt megszokni mit-hol találok, de aztán gyorsan belejöttem a felület kezelésébe. A tényszerű dolgok után térjünk át az izgalmas részekhez, hátha a segítségetekre lehetek, hogy könnyebben és gyorsabban belerázódjatok a molyolásba.

Az előzőekben már bedobtam a csontot, hogy a MolySzülinapom fordulóján, október 23-án mindig kapok egy plecsnit; idén kaptam meg a „Több mint hat éve moly” kitüntetést. Mi is az a plecsni és hogyan lehet megszerezni? A kihívásokra rákattintva jutunk el a molyos kitüntetésekhez, ezeket a Moly adja, ha megfelelünk bizonyos kitételeknek. Az írók kitüntetéseit úgy lehet begyűjteni, ha elolvastuk az író által írt összes könyvet. Ez jó ösztönző, ha szeretnénk megszerezni kedvenc szerzőnk plecsnijét. A mindennapi olvasásért is jár kitüntetés, azok kaphatják meg, akik 2024-ben legalább 30, 50, 100, 200, 300, napon bejelölték, hogy aznap eleget olvastak. Amennyiben ügyesek vagyunk és az adott év minden napján olvastunk, akkor jár a „Minden nap olvasás 2024-ben” plecsni év végén. Az olvasási napok számát a felület úgy tudja nyomon követni, hogy figyeli, mikor olvasunk… na jó, csak vicceltem 😊, szóval a profilunkon van az adataink alatt egy kis rész „Olvastál ma már eleget? Jelöld itt:” ahova kattintva tudja a Moly, hogy hány napot olvastunk egy évben.

Amennyiben nem csak nézelődünk a könyvek rengetegében, hanem az olvasásainkat is szeretnénk nyomon követni, akkor az adott könyvnél ezt úgy tudjuk megtenni, hogy rányomunk a „Most olvasom” gombra, aztán amikor a regény végére értünk, a „Befejezem” gombra kattintva lezárjuk az olvasást. Ezzel a felület számolja az elolvasott oldalaink számát, amelyért szintén jár a kitüntetés. Azok kaphatják meg, akik legalább 1000, 2500, 5000, 10000, 15000, 20000, 30000, 40000, 50000, 60000, 70000, 80000, 90000 oldalt elolvastak 2024-ben. A vérprofik, akik legalább 100 000 oldalt elolvastak 2024-ben, a „Rengeteg oldal 2024” kitüntetést kapják. Bevallom, elképzelésem sincs, hogy ennyit kinek van ideje olvasni egy évben, de az az elméletem, hogy valaki, akinek ez a munkája és egész nap olvasnia kell! (Szerencsés ördög!)

Nem csak az oldalak mennyiségéért, hanem az elolvasott könyvek számáért is jár a plecsni, amit azok kapnak, akik legalább 10, 25, 50, 100, 150, 200, 250, 300, 350 könyvet elolvastak 2024-ben. A „Sok könyv 2024” kitüntetés azoknak jár, akik 400 könyvet olvasnak. Ezt sem értem, hogy lehet kivitelezni, de hátha elolvassa a cikkemet egy olyan Moly, akire ez érvényes, és elárulja a titkát😊.

Vannak továbbá azok a kitüntetések, melyeket kihívás részvételével lehet megszerezni. Mi magunk is létre tudjuk hozni a saját kihívásunkat és osztogathatunk a teljesítőknek plecsniket. A kihívás témáját és meghatározását mi magunk adjuk meg, és miután a kihívásunkra engedélyt kapunk a Molytól, bárki jelentkezhet rá és teljesítheti az adott feltételeket.

Három éve történt, hogy létrehoztam az első saját kihívásomat – most meg fogtok lepődni –, méghozzá egy boszorkányos könyvvel. Alice Hoffmantól az Átkozott boszorkák c. regényre esett a választásom. A kihívásban résztvevőknek nem volt más dolguk, mint a kihívás időtartalma alatt elolvasni az Átkozott boszorkákat. Miután ezzel megvoltak, már repült is részükre a boszis plecsni!

Nagyon jól ösztönöznek a kihívások, mert általuk olyan könyveket is a kezünkbe veszünk, amelyeket lehet soha nem is vettünk volna😊.

Közeledik a karácsony, ezt a boltok polcai és a Molyok olvasásai is tükrözik. Sokan hangolódnak az ünnepekre karácsonyi történetekkel. Lassan érkezik a szokásos őrület, hogy mivel ajándékozzuk meg a családunkat és barátainkat karácsonykor. Persze egy Könyvmolyt könnyű meglepni a fa alatt egy könyvel, de még jobb, ha olyan regénnyel ajándékozzuk meg, ami a kívánsága… A Moly oldala ebben is a segítségünkre van, mert rendelkezik egy csoda kis funkcióval: létrehozhatjuk a saját kívánságlistánkat. Megkeressük a vágyott könyvet a Molyon, a „Hozzáadás” fülecskét lenyitva kiválasztjuk, hogy „Kívánságlista”, és már ott csücsül a kiszemelt könyv a listánkon. Így egyszerűbb dolga van a szeretteinknek és még válogatni is lehet a listánkon szereplő könyvek között 😊!

Kellemes ünnepi készülődést kívánok mindenkinek, remélem tudtam segíteni a molyolásban, és semmi pánik, nem csak ennyi volt! Továbbra is vannak felfedezni való funkciók a moly.hu felületén minden könyvimádó számára. Tarts velem a következőkben is!

Írta, vendégségben a blogon: Vandaboszi

Oké, gyerünk, tempó-tempó, folytassuk! Egyrészt mert rengeteg a mondandóm, és – bármilyen hihetetlen is – a kezem nem jár olyan gyorsan, mint a szám, másrészt pedig igyekszem a feltoluló emlékek kedvére tenni, mert bevallom, kicsit félek, mit művelnek odabent, ha nem kapják meg a nekik járó figyelmet idekint.

Ennek jegyében jöjjön most egy olyan sztori, ami biztos, hogy nem sokakkal esett meg. A fordított csavar, a visszanyaló fagyi: merthogy én bizony megharaptam egy vámpírt.

Igen, jól olvastátok. Megharaptam. Belemélyesztettem a fogam egy vérszívóba! Hozzáteszem, ő kezdte! Ok nélkül akarna a franc kannibálkondi, a vérivás sem az én zsánerem, de a színtiszta büntető szándék, na az már rendben van. Ezért aztán amikor eldurrant az agyam, nem szaroztam, haraptam. Ha jobban belegondolok, nem is egyszer! Mekkora királyság már, ugye? Kivéve, hogy az illető vérszívó egy gyerek volt.

Egy satnya, csontos, félmúmiává aszalódott, koszos, kukacos kis denevér.

Huh, azt hiszem, ez egy kis magyarázatra szorul.

Oké, kezdjük az elején, jöjjön egy kis történelemóra. Időszámításunk szerint 79-ben járunk, az egykori Római Birodalom szívében. Na? Kinek mi jut eszébe az időpontról és a helyszínről?

Semmi? Akkor tessék leülni, míg én bekarcolok nektek a képzeletbeli ellenőrzőbe egy orbitális fekete pontot, mert közlöm, hogy 79-ben döntött úgy a Vezúv, hogy durran egy mocskos nagyot, és lesöpri a térképről azokat, a tőle délre fekvő településeket, amelyeknek volt pofája az ő árnyékában kinőni.

Igen, kitaláltátok, én épp ott tébláboltam! Hát hol máshol is lehetettem volna, mint a világtörténelem egyik legnagyobb természeti katasztrófájának a kellős közepén? Elismerem, nem direkt volt. Vagyis nemcsak én, hanem igazából mi ott voltunk, mert Una is ott volt, csak egy picit odébb. Én a Vezúv alatt – méghozzá a szó legfájóbb értelmében –, míg ő távolabb, szerencsésebb szélirányban egy tengerparti városban, ahonnan mindent látott, viszont sikeresen elkerülte a láva meg az a kurva hamu is.

Most okkal merülhet fel bennetek a kérdés, miszerint hogy kerültem én pont akkor, éppen oda, és miért nem voltam Unával? Nos, hogy rövidre fogjam – mert igazából nem ez a történet lényege, bár ez is megérne egy bejegyzést –, mondjuk úgy, hogy pont előle menekültem. Csináltam valamit, amit majd egyszer elmesélek, és Una elmeállapotát akkor felmérve úgy döntöttem, kellene közénk néhány napra némi távolság, és azt hittem, egy hegy éppen megfelelő a feladatra.

Csak azt felejtettem el, hogy a Vezúv, nem szimpla hegy. Az bizony egy vulkán. Hozzáteszem, hogy csodaszép és különleges vulkán, én pedig mindig nagy rajongója voltam a hasonló különlegességeknek, arról nem is beszélve, hogy micsoda remek események zajlottak ott nagyjából száz évvel korábban, amikor a Spartacus nevű faszagyerek olyan lázadást szított, amit a rómaiak évszázadokkal később is megpróbáltak titokban tartani.

Szóval, ha már úgyis oda menekültem, és terveim szerint pár napig osztoztam az üldözöttek sorsában, akkor kihasználtam az alkalmat, hogy Spartacus emléke előtt tisztelegjek. Fel akartam menni egészen a vulkán legtetejéig; ezért mentem, mentem, mendegéltem… Persze lehet, hogy gyanút kellett volna fognom, amikor napjában többször megremegett a lábam alatt a talaj, és ha máskor nem is, hát akkor illett volna visszafordulni, amikor a hegyről mindenki lefelé menekült, és én voltam az egyetlen hülye, aki felfelé ment.

Na, de történt, ami történt. Szóval pont ott voltam, amikor a Vezúv durrant egy akkorát, ami még az istenek mércéjével mérve is világrengetőnek minősült. Óriási moraj támadt, mintha a Föld gyomra korgott volna, az addigi földrengések állandósultak, és még én, a végtelen optimista is mondtam valami olyasmit, hogy:

– Hmmm. Lehet, hogy ebből baj lesz…

Lett is! Pontosan tíz másodperccel azután, hogy eme mondat elhagyta a számat, a föld nemes egyszerűséggel eltűnt alólam. De tényleg. Nem egyszerűen szétrepedt, de megnyílt a talaj, a sziklák kettéhasadtak, a fák recsegve-ropogva dőltek ki a helyükből és fordultak be gyökerestől, lombkoronástól a hirtelen támadt mélyedésbe.

Ahogy én is.

Azért két dolgot tisztázzunk. Egy. Számos pozitív tulajdonságom mellett sajnos még én sem tudok repülni. Kettő. Attól, hogy az ember lánya halhatatlan, még nem sebezhetetlen. Ha egy vulkán dől a fejemre, az nekem is fáj. Megsérülök, eltörik ez-az, folyik a vér és a többi. És tudjátok még mi az, ami rám is hat? Hát a forró láva, és a mérges gázok.

Így visszatekintve azt hiszem ez utóbbi okozta a legtöbb kárt, mert olyanra azért még nem nagyon volt példa, hogy én elájuljak. Arra meg végképp nem, hogy többször is elájuljak. És ezeket a szégyenletes időszakokat csak a mindenhonnan szivárgó gázokra tudom visszavezetni.

Szóval zuhantam, zuhantam, majd filmszakadás. Azt nem tudom, mennyi ideig voltam kiütve, de arra tértem magamhoz, hogy teljes sötétség vesz körül, fulladozok a sok portól, és nem mellékesen úgy érzem magam, mint akit ledaráltak. Továbbra is hallottam azt a morajlást, amit odafent már megismertem, csak sokkal halkabban. Azt hiszem ez mutatta igazán, milyen mélyre kerültem a Föld gyomrába. Alig tudtam mozogni, ezért úgy döntöttem, nem erőltetem a dolgot, hagyom magam regenerálódni egy kicsit, mielőtt megpróbálom kideríteni, van-e kiút ebből a földalatti börtönből.

Ennél a pontnál tartozom egy vallomással: nem vagyok az a kétségbeesős típus, de azért ebben a szituban még én is beszartam. Nem tudom, talán a fájdalom és a vérveszteség tette – meg esetleg a teljes sötétség, vagy úgy egyáltalán a tudat, hogy isten tudja milyen mélyen vagyok eltemetve –, de tényleg rám tört a pánik. Szokatlan érzés volt, rohadt kényelmetlen meg frusztráló, és nagyon reméltem, hogy nem fogok rászokni.

Feküdtem ott viszonylagos nyugalomban – de egyáltalán nem kényelemben –, és bár akkor nem így éreztem, de utólag kiderült, hogy én jártam jobban. Odafönt sokkal, de sokkal rosszabb volt a helyzet. Ott a kénköves, lávafolyamos, hamuesős forró pokol tombolt napokon keresztül, városok tűntek el a föld színéről, a Vezúvtól délre sok-sok négyzetkilométernyi terület semmisült meg. Eközben én, a föld mélyén egy csomó dologtól védve voltam.

Eltelt néhány óra, mire úgy döntöttem, ideje kipróbálni, mennyire működik a testem. Megmozgattam a tagjaimat, és bár még nem működtek teljesen fájdalommentesen, de legalább a csontok a helyükön voltak, a vérzések elálltak, én pedig készen álltam rá, hogy megpróbálkozzam a kijutással.

Ekkor már arra is volt erőm, hogy elővegyem a tarsolyomban tartogatott jolly jokert, aminek még annál is jobban örültem, mint hogy képes voltam villámgyorsan regenerálódni. Ez pedig nem más volt, mint az, hogy tudtam fényt csinálni. Tudjátok, a holdlabdákkal.

Szóval még fekvőhelyzetemben előhívtam egy labdát, de először csak egy kicsit, hogy a szemem hozzászokjon a fényhez. Gyorsan felmértem a terepet, és kellemes meglepetés ért. Egész nagy helyem volt mozogni. Nem omlott rám a föld, nem voltam körbebástyázva, hogy csak úgy tudjak mozogni, ahogy a barlangászok teszik, amikor szűk repedéseken kell magukat keresztülpréselni. Úgy sejtettem, hogy ahogy a föld megnyílt alattam, valamiféle régi barlang vagy üreg felé repedt, és én oda pottyantam. A szintén lezuhanó fák pedig szerencsésen megakadtak fölöttem, és megvédtek minden továbbitól, ami esetleg még rám zuhant volna.

Persze ettől még ugyanúgy nem tudtam kimászni, mert az egyértelmű volt, hogy minden, ami lezuhant, el is zárta a felfelé vezető utat. Szerencsére. Mert így legalább meg se próbáltam felmászni, hogy aztán szemtől-szemben találjam magam egy lávafolyam problémájával.

Óvatosan felültem, majd lassan talpra álltam. Egész jól ment a dolog, tényleg gyorsan erőre kaptam. Csak az az egy dolog zavart, hogy amint újra talpon voltam, a levegőt szúrósnak éreztem. Kaparta a torkomat. Köhögcsélve mértem fel a terepet. Három oldalról voltam teljesen elzárva, viszont a negyedik oldalon egy járatot vettem észre, amin elindulhattam. Szűk volt és hosszú, nem láttam, hol a vége, de ez az apróság a fenét se érdekelte. Bárhová is vezet, a lényeg, hogy vezet valahová, mert nincs rosszabb az egyhelyben toporgásnál.

Elindultam hát arra, és bár nem vagyok klausztrofóbiás, de azért, amikor egyszer-egyszer diszkréten megremegett körülöttem minden, de úgy, hogy a kis kövek táncot jártak a lábamnál, fentről pedig por hullott alá, akkor azért elgondolkodtam, kihez fohászkodjak:

– Holdanyám! Te, ki odafönt vagy, ha minden igaz – mondtam neki, miközben apró lépésekkel óvakodtam előre a járatban. – Elég rég találkoztunk utoljára, szóval nem tudom, figyelsz-e egyáltalán, vagy mérhetetlen sok dolgot közepette pont nem érsz rá egyszem lányoddal foglalkozni, de jelezném, hogy elég nagy bajban vagyok. Tudod, hogy nem vagyok az a nyavalygós típus, nem kérem a segítséged minden csip-csup ügyben, de ha mondjuk ezerévente egyszer kérhetek egy kis közbeavatkozást, akkor most elfüstölném ezt a lehetőséget.

A föld megint megremegett és törmelék kezdett a fejemre potyogni.

– Remélem, ezt nem te küldted válaszként… – motyogtam, miközben a fejemet rázva megpróbáltam kirázni a hajamból a földet.

Mit ne mondjak, rossz ötlet volt. A rázástól megszédültem, az orromban elviselhetetlenné vált a szúrás, a szemem előtt pici pöttyök kezdtek ugrálni.

– Hmmm. Lehet, hogy ebből is baj lesz…

Talán le kellett volna szoknom erről a mondatról, mert valahányszor elhagyta a számat, történt valami. Először lezuhantam, most meg simán csak elterültem a földön. A holdlabda kialudt, én meg elájultam. Megint.

Valamivel később már másodszor éltem át a föld mélyén való ébredést, de legalább már nem volt ismeretlen a terep. Csináltam egy holdlabdát, feltápászkodtam és folytattam az utamat. Ekkorra már tudtam, hogy a levegővel van a baj, azzal nem stimmel valami, mert egyáltalán nem olyan volt, mint odafent. Ez a szúrós dolog, bármi legyen is, még rám is hatással volt. Mérgezett.

Mentem azért tovább, mert nem olyan családból származom én, hogy csak úgy megadjam magam holmi mérges gázoknak. Aztán a járat egyszer váratlanul véget ért, én pedig ott találtam magam egy óriási üregben. Ekkor nagyobb holdlabdát csináltam, hogy több fényem legyen, jól lássam, mi van körülöttem. Más se hiányzott, minthogy váratlanul rám ugorjon egy barlanglakó baziliszkusz vagy bármi egyéb. Akar a fene ilyen módon beszállni a táplálékláncba.

Szóval akkora fényt csináltam, amivel jó messze elláttam, de pár másodperccel később meg is bántam.

– Az istenekre!

Körülnéztem és azonnal átértékeltem a helyzetemet. A föld alatt voltam ugyan, de nem egy barlangban. Nem.

Az a hely egy kőbe vájt tömegsír volt.

A falakon kialakított polcszerű sírboltokon megszámlálhatatlan sok test feküdt szépen rendezetten egymás mellett. Nem voltak gyolcsba csavarva, sem letakarva. Úgy feküdtek ott, mintha csak aludnának. Az tisztán kivehető volt, hogy ősidők óta ott lehetnek már, viszont erre a következtetésre nem azért jutottam, mert a csontjaikkal találkoztam volna. Mert az a rengeteg maradvány nem csontváz volt, hanem testek, elszürkülve, teljesen kiszáradva, múmiává aszalódva. Férfiak és nők egyaránt, ezrével. Ruhájuk lötyögött rajtuk, anyaga elfáradva megkopott, pókháló és por lepte.

– Mi ez a hely? – megdöbbenésemben még azt is elfelejtettem, hogy csak azért találtam meg őket, mert épp a kiutat kerestem saját, nem épp rózsás helyzetemből.

Tudjátok halhatatlanként az ember sok elképzelhetetlen szituációban találja magát, így az, hogy egy igen rejtélyes temetkezési helyre bukkantam, számomra érdekes volt, nem rémisztő. De legyen bármilyen érdekes is, az én célom nem a nézelődés volt. Hanem a kiszabadulás. És most már mindjárt nagyobb reményem fűződött a dologhoz, hiszen bárkik nyugodtak is a sírboltokban, az biztos, hogy valahogy lehozták őket. Vagyis lennie kell kijáratnak!

– Na, mutasd magad, barátocskám! Tudom ám, hogy itt vagy valahol!

Körbejártam hát a termet, rejtekajtó, vagy bármi hasonló után kutatva. Csakhamar meg is találtam, amit kerestem, egy jellegtelen, boltíves folyosóbejáratot. Ha több erőm lett volna, biztos éljenezni kezdek, de őszintén szólva nem voltam valami pompás állapotban.

– Ha kijutok innen, háromnapos dévajkodással áldozok a szabadulás istenének… Bárki legyen is az – fogadtam meg azért, hogy tartsam magamban a lelket.

Arra indultam tehát tovább. Lassan haladtam, mert a folyosó nem volt egy mai darab, és tele volt törmelékkel, itt-ott pedig félig beomlott részeken kellett átpréselnem magam. Közben küszködtem a levegőhiánnyal is, egyre jobban bántott a szúrós szag.

Szédülni kezdtem, az orromat egyre inkább csípte az innen-onnan szivárgó gáz, és tudtam, hogy hamarosan megint jön egy ájulós epizód. Arra gondoltam, talán jobb lenne önként leülni, de velem az a baj, hogy időnként még magamra se hallgatok, nemhogy másra. Szóval már csak azért se ültem le – nehogy már megadjam magam, holmi mérgező gázoknak! –, a makacsság vitt tovább, aztán mégis én húztam a rövidebbet. Megbotlottam valamiben, a lábaim összeakadtak, én pedig terültem egy nagyot, és ahogy azt kell, fejjel előre ráestem egy kemény valamire. Éreztem, ahogy a homlokom felszakad, a vérem pedig csorog lefelé.

Tudtam, hogy addig megint ott maradok, amíg a szervezetem annyira ki nem üríti a mérgeket, hogy ismét bírjam egy darabig, ezért utolsó erőmet bevetve annyit még megtettem, hogy legördültem arról a kemény valamiről, amin voltam szíves landolni.

Közvetlenül mellé csusszantam, bámultam rá, de még így is kellett pár másodperc, mire felfogtam, mit látok.

Egy holttest volt az, a semmi közepén, távol a többitől, az oldalán fekve. Egy pici, aszott holttest, csomókban álló fekete hajjal, arcára száradt bőrrel, halálsikolyba dermedt, nyitott szájjal.

A világ elmosódott körülöttem, de arra emlékszem, hogy egy dolog még az ájulás előtti pillanatban is megragadta a figyelmemet: a pici holttestnek vakítóan fehér, hófehér fogai voltak.

Megnyúlt, hegyes szemfogak.

És a homlokomból szivárgó vér épp lefelé csorgott az arcán, egyenesen a nyitott szájába.

Filmszakadás. Majd arra ébredtem, hogy valami megváltozott. Eddig tisztán éreztem, hogy nincs rajtam kívül egyetlen élőlény sem a közelben. Most viszont az a baljós érzés ébresztett, hogy nem vagyok egyedül. És bármi legyen is ott, épp belőlem eszik.

Kinyitottam a szememet, és azzal szembesültem, hogy a kicsi aszott holttest épp az egyik ujjamat szopja. Azt, amelyik a legközelebb volt hozzá. De nem ám egyszerűen csak szopja, mert a pici tűhegyes fogát is használja hozzá, és most épp azon ügyködik, hogy az ujjamon keresztül szívja ki a véremet.

Nem mondom, egyébként vérszegény kísérlet volt a táplálkozásra – haha, tudom, hogy ez most stílszerű hasonlat –, nagyon erőtlenül csinálta. Mint egy gyenge kisbárány, aki még azt se tudja, hogy kell rendesen cumizni az anyja csecsét. De legyen bármilyen gyenge is, azért álljon már meg a menet, hogy a megkérdezésem nélkül belőlem lakmározik!

– Hé! – kiáltottam rá, amikor a hangomra találtam. – Micsoda dolog ez!

Elrántottam a kezem és azzal a lendülettel fel is ültem, a lehető legtávolabb húzódva a kis vérszívótól.

Vérszívó!

A szó ott visszhangzott a fejemben és akkor, miközben egy holdlabdával világosságot hoztam a folyosóra, rájöttem:

– Te vámpír vagy!

Döbbenetem nem ismert határokat, hiszen hallottunk már ilyen lényekről. Magát a fajt ismertük, ahogy minden más halhatatlan is, viszont eddig eggyel sem találkoztunk, és másoktól sem hallottuk, hogy láttak volna élő példányt.

Erre ott volt előttem, egy élő-lélegző példány… Vagy majdnem élő és lélegző, mert ahogy elnéztem, nem úgy nézett ki, mint aki olyan nagyon él. Úgy feküdt, ahogy akkor tette, amikor átbucskáztam rajta. Satnya, aszott kis teste, mint egy összetöpörödött mazsola. Bőre akár az ősöreg papirusz, végtagjait groteszk, torz tartásba húzta izmainak kiszáradása. A különbség csak annyi volt, hogy most nyitva volt a szeme. És micsoda szeme volt a kölyöknek! Mint a legfeketébb obszidián, egy apró csillagfénnyel.

Oké, oké, nevezettek nyálasnak, de esküszöm, ha láttátok volna, amit én, nektek is ez jutott volna az eszetekbe. Egyenesen rám nézett, és én szinte megkukultam, mintha megdelejezett volna a pillantása. Megesett rajta a szívem.

Miért ne? – futott át az agyamon. – Miért ne szívhatna a véremből? Hiszen csak élni akar. És én segíthetek rajta.

A gondolat olyan természetes volt, olyan magától értetődő, hogy szinte már nyújtottam a kezemet a kis fogai felé, hogy önként és dalolva szolgáljam ki az igényeit. Aztán beugrott, mi a franc van, és a gondolat ahogy jött, úgy el is tűnt.

– Kölyök! – csettintettem az orra előtt, amikor rájöttem, mit csinál. Az elmémmel játszik. – Szép próbálkozás, értékelem is az erőfeszítést, de mássz ki a fejemből, mielőtt én mászok bele a tiédbe! Ez rám nem hat! Félisten vagyok.

Érdeklődés villant a szemében, de más egyéb is történt. A szemem láttára kezdett visszatérni belé az élet. Bőre ráncossága sokat simult, fakó halott színe élettelibbé vált, arccsontjára nem simult olyan szorosan a bőr. Kicsit mintha teltebb lett volna. Kiszáradt, összehúzódott izmai felengedtek, végtagjai visszaálltak eredeti állapotukba.

Kis híján a számat is eltátottam. Mit tesz egy kis vér!

A teste kicsit rendezettebb állapotba került, de még messze volt egy egészséges gyerek küllemétől. Azért volt benne akarat, mert lassan-lassan megmozgatta kezét-lábát – esküszöm hallottam, ahogy recsegnek a kiszáradt ízületek –, majd több percnyi kínkeserves próbálkozással ülő helyzetbe tornászta magát.

Halhatatlanság meg több ezer év ide vagy oda, ilyet azért még én se láttam. Egy lény, aki halottnak tűnt, totál kiszáradtnak, pár csepp vértől úgy kelt életre, mint Jerikó rózsája.

És láss csodát, ahogy a kölyök produkcióját néztem, a fejemben összeállt a kép. A gyerek száraz volt és aszott, de valójában élt. A vér keltette életre, amiből az következik, hogy valószínűleg a vér hiánya juttatta ilyen állapotba. A halottnak tűnő testből a lélek nem tűnt el. És hát eszembe jutott, hogy láttam én már az övéhez hasonló testet.

Ezrével feküdtek abban a teremben.

Mind vámpírok lennének?

Nem sokkal később ott ültünk egymással szemben, a folyosó ellentétes oldalú falainak dőlve. Szürreális egy helyzet volt.

– Mi a neved? – kérdeztem végül.

Ő elgondolkodott. Aszott kis homloka még ráncba is szaladt, annyira erőltette a dolgot. De végül csak a fejét rázta.

– Nem tudod?

Újabb fejrázás.

– Mióta vagy itt? Hogy kerültél ide?

Hosszú hallgatás következett, végül a gyerek megszólalt. Hangja, mint a repedt cserép. Kirázott tőle a hideg.

– Nem… Nem emlékszem.

Hát, ettől nem lettem okosabb. Azt hittem, legalább megtudhatok valamit arról, mi ez az egész. Akkor még azt hittem, a kölyök agya is kiszáradt, és az emlékezetkiesés ennek az állapotnak a következménye. Hogy még nem gyógyult annyit, hogy az agya rendesen működjön, és ez csak valami átmeneti állapot. Nem is sejtettem, hogy ez a „nem emlékszem” dolog ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb…

– Hát az nagy kár – sóhajtottam. – Reméltem, hogy te tudod a kiutat innen. Jól jött volna a segítség.

– Kiút? – kérdezte értetlenkedve. Tényleg fogalma sem volt, milyen rendezvényen vagyunk.

– Igen. Nézz körbe. Ez egy folyosó a föld mélyén. Egy barlang… Vagy valami ilyesmi – azt nem tartottam jó ötletnek az orrára kötni, hogy a másik irányban ott egy óriási terem, tele a fajtársaival. Ki tudja, talán anyja, apja, testvére is ott van a sokadalomban.

Lassan jobbra-balra fordította a fejét, a gerince hátborzongatóan recsegett közben, ahogy a rég használt izmok és csontok mozgásba lendültek.

– Folyosó… – ismételte.

– Az. És te itt feküdtél. Szóval valahogy csak ide kerültél.

– Nem…

– Tudom, tudom, nem emlékszel.

– Te… Ki…?

– Ki vagyok?

Bólintás.

– A nevem Luna. Fentről zuhantam be ide, és most a kiutat keresem.

A gyerek hosszan nézett az egyik irányba. Milyen érdekes, hogy pont arra, amerre tartottam. Amerre a kijáratot reméltem. Végülis, ő fejjel pont arra feküdt, amikor megtaláltam. Lehet, hogy ő is a kijárat felé tartott, amikor elfogyott az ereje?

– Igen, arra indultam. Csak aztán összeestem. Azt hiszem idelent nem a legjobb a levegő. Te nem érzed?

Rám nézett a fél múmia fejével, mire majdnem a falba vertem a sajátomat, mekkora gyökér vagyok. Kisebb gondja is nagyobb a levegőnél.

– Aha, értem. Érzed te is, csak nem érsz rá foglalkozni vele.

Lábra álltam, és ahogy kiegyenesedtem, mindjárt megint érezni kezdtem a szúrós szagot.

– Tovább kell mennem.

Ránéztem, a szeme tele könyörgéssel. Hát hogy hagyhatnám itt? Pedig egyedül is küszködve haladtam, többet feküdtem ájultan a földön, mint amennyit talpon töltöttem. Hogy haladnék egy mozgásképtelen gyerekkel a hátamon?

– Figyelj! Visszajövök érted, rendben?

– Ne… Menj… Ne… Hagyj…

Vagyis ne menj el, ne hagyj itt.

– Egyedül gyorsabban haladok. És ha megtaláltam a kijáratot, visszajövök érted. Megígérem!

– Ne… Menj… Ne… Hagyj itt!

Francba!

– Na, figyelj, kölyök! Egy feltétellel magammal viszlek! Többet nem harapsz meg! Majd kitalálunk a vérpótlásodra valamilyen megoldást, de engem ne harapj meg! Érted?

– Igen…

– És a szavadat adod? Megesküszöl?

Bólintott.

– Mondd ki!

– Es…küszöm.

– Jól van, akkor gyere.

Elé guggoltam, hogy a hátamra tudjon mászni. Olyan könnyű volt, mint egy üres hátizsák. Ha nem érzem csont és bőr karját a nyakam köré kulcsolódni, tán észre se veszem, hogy ott van. A szája így veszélyesen közel került a nyakamhoz, szinte érezni véltem, ahogy az ott futó eret stíröli. Hátrafordultam:

– Eszedbe se jusson! – figyelmeztettem, majd elindultunk.

Így haladtunk tovább kettecskén. Egész büszke voltam magamra, de közben továbbra is kínzott az a hülye köhögés, egyre lassultam, és fogyott az erőm. Ezúttal, mivel a gyerek az én hátamon utazott, nem akartam a vagányt játszani, ezért amikor éreztem, hogy megint leterítenek a mérgek, én magam álltam meg.

– Ne ijedj meg – mondtam neki. – Most leteszlek, mert azt hiszem mindjárt megint elájulok.

Az utolsó pár szót már utálatos köhögés közepette nyögtem ki. Leültettem a kölyköt a földre, én mellé ültem, majd azzal a lendülettel már el is dőltem, és jött a „szokásos” ájulás.

És aztán mire ébredtem? Szürcsölés hangjára. Esküszöm, azt hittem, álmodom, és a kedvenc kocsmámban én magam szivattyúzom befelé a nehéz mézsört úgy, hogy a homlokom is behorpad, de aztán a valóság mégiscsak utat tört magának és rájöttem, hogy nem én szürcsölök, hanem pont fordítva. Itt most engem szivattyúznak. Már megint!

– Na, most lett elegem!

Felültem, és jobb kezemmel elkaptam a kis nyavalyást, aki a bal karomra tapadt, akár egy pióca. Az ivás úgy lefoglalta, hogy szinte transzba esett, szerintem észre se vette, hogy kiszolgáltatottá vált. Kicsi volt és könnyű, még ilyen harmatgyengén is simán keresztbefektettem az ölemben és most én mélyesztettem bele a fogamat.

– Ááááá! – kiabált, de úgy, mint akit nem harapnak, mint inkább nyúznak. Úgy tűnt, egész jól a hangjára talált. – Ez… Fáj!

– Nekem… – harapás. – …mondod? – harapás.

Nem kegyelmeztem, haraptam, ahol értem. Hiába ficánkolt, hiába akart szabadulni, én voltam az erősebb, és azt akartam, hogy megtanulja a leckét.

– Miért… Csinálod… Ezt? – jajveszékelt.

– Hogy megtanuld… – harapás. – …hogy tartsd… – harapás. – …a szavad!

Dühömben jó sokszor megharaptam a kis szarost, de amúgy semmi örömöt nem leltem benne, mert őt harapni olyan volt, mint egy olyan darab parafát, amit előtte napokig pöcegödörbe áztattak. A bőrének visszataszító állaga volt, a szagáról már nem is beszélve. Félig oszlott szagú, egyszerre édes és savanykás, egyben dohos és áporodott.

Akarta a franc megharapni. Csak büntetni akartam!

– Ne… Haragudj! Én… Csak… Éhes vagyok! Fáj… Az… Éhség…

„Éhes vagyok.” Hogy rohadjon meg ez a két szó, amit én magam is annyiszor mondtam ki, amikor még csak ketten voltunk Unával, zöldfülű kölyökként egyedül, mindentől távol, magunkra hagyatottan.

Ránéztem. Szája sarkán az én vérem csorgott. Az arcán viszont a saját könnyei.

– Nem akarok… Visszaaludni – pityeregte, miközben rám nézett azzal a fekete szemével. – Nem akarok… Megint… Holtomban… Érezni…

Kölyök volt és mégsem. Egy ki tudja hány éves gyerek, akit fajtársaival együtt halálra ítéltek, de a szerencse – vagy az istenek, sors, vagy nevezzük akárhogy – most adott neki egy esélyt. Általam.

Ha magára hagyom, az a kevés, amit eddig szerzett, gyorsan elillan belőle, és ő újra múmiává aszalódva csatlakozik a többiekhez, akiket valaki, valamiért ide száműzött és nem egyszerűen halálra, de élő enyészetre ítélt. Hallottunk már a vámpírokról, de nem láttuk őket. Eddig azt hittük, azért, mert rejtőzködnek. Most viszont, a kölyköt, meg a többieket látva bennem felötlött egy gondolat: mi van, ha nem azért nem látni őket, mert rejtőzködnek, hanem azért, mert valaki – egy rohadt nagy hatalmú valaki, talán egy, esetleg több istenség – eltüntette őket a föld színéről? De szó szerint.

Ide zárta őket, hogy itt aztán az éltető vér hiányában kiszáradva hibernálják magukat örök álomba a világ végezetéig. Ha ez így van, vajon mit vétettek, amiért ezt érdemelték? Mi lehetett az a megbocsáthatatlan, kollektív bűn, amely miatt mindenkit, férfiakat, nőket, gyerekeket válogatás nélkül küldtek ebbe a halál nélküli létezésbe? Egy egész fajt, ha minden igaz.

A kölyökre néztem. Bele a szemébe. Fogalmam se volt, hány éves lehetett, amikor a vérhiány megállította az életfolyamatait. Hét-nyolc? A sorvadás miatt nehéz volt megállapítani, de kicsi volt. Talán, ha a könyökömig ért. Tényleg ő is olyan bűnt követett el, amiért ezt érdemli? Ítéljem én is halálra, csak mert valaki más előttem már ezt tette?

Sose voltam az a példakövető fajta, főleg akkor nem, ha nem értettem egyet azzal a példával.

– Hajolj ide – mondtam neki, mielőtt meggondolhattam volna magam. Bal karommal a hátát támasztottam, a jobb csuklómat pedig odanyújtottam. – Igyál.

Hitetlenkedve nézett rám, szája széle megremegett.

– Gyerünk, csináld, mert nem mondom többször! – fenyegettem, mire megrémülve rátapadt a karomra. Azóta se tudom, hogy ezt tanítják-e nekik vagy ösztönösen csapnak le a legoptimálisabb vénára, mindenesetre úgy ivott, hogy egy csepp se ment félre. Bizarr érzés volt, ugyanakkor azt kell mondjam, hogy igazából nem volt rossz vagy fájdalmas. Inkább magával a tudattal kellett megbarátkoznom, hogy a véremmel etetek valakit.

– Azért hagyj is valamit – mondtam neki kis idő múlva. – Szükség lesz az erőmre, hogy kijussunk innen.

Becsületére legyen mondva, hogy azonnal abbahagyta, amikor rászóltam, nem kellett lefejtenem magamról. Azért így is eléggé leszívott. Hátra is dőltem, hogy pihenjek egy kicsit, és hátradőlt ő is, ugyanezért. A különbség csak annyi volt kettőnk között, hogy ő úgy nézett ki, mint egy jóllakott óvodás. Tele hassal, ajkán elégedett mosollyal hunyta le a szemét. Nyilvánvalóan az idejét se tudta, mikor érzett ilyet utoljára, én meg, ha már éltem a nagylelkű vérfelajánlással, nem akartam elvenni tőle az örömét. Hagytam hát, hadd pihenjen, miközben én is erőt gyűjtöttem.

Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, egy életteli pofi nézett rám. A kölyök teljesen helyrejött, és így már látszott, hogy a tippem is jó volt. Hét-nyolc évesnek nézett ki. Jóvágású kölyök volt, intelligens ábrázattal.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva.

– Persze – feleltem. – Úgy látom, te is.

Félénken elmosolyodott.

– Igen.

– A nevedre már emlékszel?

A mosoly eltűnt, a szája szomorúan legörbült.

– Nem.

– Bármi egyébre?

Fejrázás.

– Nem baj. Majd idővel biztos visszajönnek az emlékek – biztattam, mert közben fogalmam se volt róla, hogy azok az emlékek baromira nem jönnek vissza. Soha. – Akkor mehetünk tovább? De most már nem viszlek, jössz a lábadon.

Bólintott.

A felállás tehát megváltozott, a feladat viszont ugyanaz maradt. Kijutni. Őszinte leszek. Mire elértük a folyosó végét, átmásztunk minden szűkületen, elpakoltunk minden beomlást és nagy nehezen kikapartuk magunkat a befalazott kijáraton, annyiszor ájultam el, hogy a végén már nem is számoltam. Az első néhány után már a kölyök se vette fel. Olyankor mindig leült mellém, és megvárta, amíg magamhoz térek. Fura módon neki nem volt baja.

Jóval később gondolkodtam el a dolgon és arra jutottam, hogy tiszta hülye voltam. Eszembe se jutott, hogy talán mindössze annyit kellett volna tennem, hogy lejjebb hajolva közlekedem. Talán a gáz felfelé szállt, és lentebb kisebb volt a koncentrációja a levegőben. Hiszen akkor soha nem volt bajom, amikor a földön ültem. És az, hogy a gyerek egyszer se ájult el, szintén ezt a teóriát erősíti.

Mindegy, lényeg a lényeg, hogy nagy sokára a felszínre kerültünk. Én utána öt nap alatt találta meg Unát, aki meg akkor már tizedik napja kutatott én utánam, szóval elmondható, hogy a kalandom a föld mélyén öt teljes napig tartott.

De végül véget ért, ráadásul szerencsénkre éjszaka bukkantunk a felszínre. Nem is bántam, mert ha már egyszer saját véremet áldoztam, hogy megmentsem a gyereket, szar lett volna verőfényes napsütésre a felszínre érkezni, hogy ott meg elporladjon. Nem tudtam, mekkora utat tettünk meg, és merre vagyunk a kiindulási ponthoz, vagyis a Vezúv gyomrához képest, de aztán úgy döntöttem, hogy egyiknek sincs jelentősége. Kijutottunk és ez a lényeg.

Ott pihegtünk egymás mellett a csillagos ég alatt. Körülöttünk végtelen tér, a természet hangjai, növények illata, és mennyei friss levegő! A kölyökre néztem:

– Velem maradhatsz egy darabig, ha akarsz – ajánlottam annak biztos tudatában, hogy bárhogy kezdődött is ez a történet, Una annyira meg fog könnyebbülni, amiért nem nyiffantam ki, hogy nem fog nemet mondani a fiú pesztrálására. Ha valaki, ő amúgy is megérti, mit jelent annak a súlya, ha valakit megmentesz. Ez felelősség. Ráadásul az én esetemben elég speciális felelősség, mert a vérem ott zubogott a kölyökben is. Igaz, hogy nem az ereiben, hanem a gyomrában, de szerintem ez már részletkérdés.

Láttam rajta, hogy elgondolkodik a dolgon, de végül azt mondta:

– Azt hiszem inkább nem.

– Legyen, ahogy akarod – egyeztem bele. – És merre indulsz? Mihez akarsz kezdeni?

– Megtudom, ki vagyok…

– Ez jó terv.

– Mi történt a népemmel…

– Helyes.

– És bosszút állok azon, aki ezt tette velünk.

– Dicséretes – biztattam.

Azt már nem tettem hozzá, hogy rohadt nehéz lesz bármit is úgy kiderítenie, hogy igazából a világon semmi támpont nem áll a rendelkezésére. Hiszen még a saját nevét se tudja! Kemény fába készült vágni a fejszéjét, de hadd csinálja. Hadd járja a maga útját.

– Ha kiderítetted, mi ez az egész, és valamikor a jövőben újra találkozunk, majd meséld el nekem is, jó? Mert tényleg érdekel.

– Jó.

Hamarosan feltápászkodtunk és ki-ki indult a maga útján. Fingom nem volt, merre induljak, de úgy voltam vele, hogy tök mindegy, egyszer majdcsak elérek egy települést, onnan meg már be tudom magam tájolni. Szóval én elindultam balra, a gyerek meg jobbra. A megható búcsút kihagytuk, egyszerűen csak hátat fordítottunk egymásnak, és elindultunk. Aztán pár lépés után eszembe jutott valami és utána kiáltottam:

– Hé, kölyök!

Visszafordult.

– Nem emlékszel semmire, ezért szólok, hogy amennyire én tudom, a fajtád elég a napon. Szóval éjszaka mozogj, nappalra keress búvóhelyet.

Bólintott.

– Igyál rendszeresen, de ne ölj meg senkit, mert az nem szép dolog!

Bólintott.

– Ki se ejtsd a szádon, miféle vagy, mert meg akarnak majd ölni.

Bólintott.

– És ne bízz senkiben! Emberben se, halhatatlanban meg pláne!

Bólintott.

– Ja, igen, és ha egy mód van rá, boszorkányt soha ne bánts, mert akkor kénytelen leszek megkeresni, és saját kezűleg töröm ki a szemfogaidat!

Bólintott, majd továbbra is várakozóan nézett rám. Biztos azt hitte, hogy ennyi pofázás után még van mit mondanom, de úgy voltam vele, hogy ennyi „atyai” tanács elég lesz. Én megtettem, ami tőlem telt, a többi már rajta áll.

– Ennyi! Mehetsz!

És ő ment, vissza se nézett.

Tudjátok, tény és való, hogy annak a sok-sok dolognak, amire Una meg akart tanítani, a töredékét se sajátítottam el. Érdeklődés hiányában elmaradt a kapott információk magamévá tétele, helyettük viszont megtanultam egy rakás olyan dolgot, amit az élet példákon keresztül mutatott nekem. Ezek egyike az, hogy az évezredek alatt az életünkben felbukkant végtelen számú személyből megtanultam felismerni azokat, akiket az istenek nem csak átutazó karakterként sodortak az utunkba, hanem azért, mert nagyobb tervük van velük.

Az idők során jó szemem lett ehhez, és miközben a kis szaros a vézna lábain elindult az erdő sötétjében, hogy kipróbálja, milyen a túlélés ebben a rohadt zord világban, tudtam, hogy fogunk még találkozni. Azt nem tudtam, hol, mikor és milyen körülmények között, de arra a nyakamat tettem, hogy nem most láttuk egymást utoljára.

Nem vagyok jós, jövőbelátó képességekkel nem rendelkezem – nem is akarnék, mert szerintem az maga lenne a téboly –, mégis tudtam, hogy a fiú nem egyszerűen életben marad, és mi pedig nem csak úgy szimplán viszont látjuk majd egymást. Hanem valamilyen módon egymás életének a részesei leszünk.

És valóban.

Amikor legközelebb találkoztunk – cirka ezerpárszáz évvel később – azonnal megismertem, mégis alig akartam elhinni, hogy ő az a réges-régi gyermek.

A szeméről ismertem fel. Az a fekete, mélybe rántó örvény megmaradt, ugyanakkor meg is változott. A valaha benne lapuló gyermeki sebezhetőség helyét kérlelhetetlen szigor és akarat vette át. Mint a legfeketébb, csillogó márvány. Nemes és kőkemény. Ő is azonnal felismert, amikor pillantásunk összekapcsolódott.

Az elesett kisfiú felnőtt. Férfi lett belőle, nem is akármilyen. Igazi harcos. Túlélő. A neve is kiderült, bár nem az, ahogy a szülei nevezték. Az, amit a későbbi korok ragasztottak rá: Tempest.

És ma már az is biztos, hogy az a régi gondolat megállta a helyét. Tényleg egymás életének a részesei lettünk. Persze, mivel vámpír, minden vele való kapcsolattal a legsötétebb tilosban jártam és járok ma is. De kit érdekel?

A mi kapcsolatunk azóta is a lehető legtitkosabb…

Írta, vendégségben a blogon: Leda D'Rasi

30 év az írói pályán. Leírni is gyönyörű. Hát még belegondolni, mennyi minden történhetett, mennyi írás születhetett ennyi idő alatt! Mason Murray azon szerencsés szerzők egyike hazánkban, aki elmondhatja magáról, hogy több évtizede halad az írói pálya olykor sima, máskor igencsak rögös útján. Ezen apropóból feltettem hát neki néhány kérdést!

Először is szeretnék neked szívből gratulálni ehhez a sok-sok termékeny évhez! A több évtizednyi írói pálya abból az apropóból jutott eszembe, hogy az idén megjelent Első lovas című könyved egy 30 éve megjelent könyv, Az elátkozottak városa feldolgozása. Ha pedig neked van egy 30 éves könyved, akkor egyértelmű, hogy legalább ennyi év van mögötted íróként. De azért pontosítsunk: mennyi is az annyi? 30 és több. De mennyivel?

Köszönöm a gratulációt! Attól függ, honnan nézzük. Már általános iskolás koromban is írtam történeteket, kézzel, spirálfüzetbe. Akár ezt is hozzádobhatjuk az írói pályafutáshoz, mint ahogy azt a drámaparódiát is, amit a még a főiskolán követtem el 1987 őszén, és amelyet a társaim olyan fantasztikusan állítottak színpadra, hogy frenetikus sikert aratott. Az országos közönség elé azonban még 1990 decemberében állhattam, amikor is az Új Vénusz Magazinban jelent meg egy sci-fi novellám, akkor még a polgári nevemen. Ily módon 34 éves pályafutásról beszélhetünk.

Ha már a számokról beszélünk, nem mehetünk el még egy adat mellett, amire biztos, hogy nemcsak én vagyok kíváncsi, de az olvasók is: hány írásod született ennyi idő alatt? Az egyszerűség kedvéért beszéljünk „csak” azokról, amelyek nyomtatásban publikálásra kerültek, legyenek azok regények vagy novellák.

Nehéz kérdés. Egészen pontos számot nem tudok mondani, de azt hiszem, átléptem a háromszázat. Ez a hatalmas szám úgy jött ki, hogy az Új Hírnök hetilapban és a Hihetetlen! Magazinban is hosszú éveken át publikáltam rendszeresen novellákat.

Aki most kezdi a pályát, el se tudja képzelni, milyen érzés lehet ennyi évet és megjelenést maga mögött tudni. Talán te megoszthatnád a gondolataidat ezzel kapcsolatban. Ha most belegondolsz, hogy évtizedek óta koptatod a billentyűzetet, mit érzel? Mit jelent számodra a tudat, hogy ennyi időt tudhatsz magad mögött?

Elsősorban örömöt érzek, amikor erre a rengeteg lehetőségre gondolok. Egy írónak nem kell nagyobb boldogság, mint hogy megossza a gondolatait az olvasókkal. Ha ennyi esélyt kapsz, az végtelen örömmel tölt el. Ráadásul a hosszú évek arra is megadják a sanszot, hogy fejlődj. Íróként sohasem lesz olyan leírt történeted, amelyet tökéletesnek érzel, mert utólag mindig belenyúlnál, legalább egy kicsit. De ha megvan benned az igény a fejlődésre, akkor sztoriról sztorira emelheted a szintet, és a munka ezen része is örömforrás.

Manapság a gyufaláng korát éljük. Sok ember vág bele valamibe, hogy aztán gyorsan lelankadjon az érdeklődése, és más irányba forduljon. Ugyanez érvényes a könyvkiadásra is, hiszen sokan vannak, akik egy álmot kergetve belevágnak az írói pályába, majd a piac helyzetét és a nehézségeket látva inkább feladják és megmaradnak egykönyves szerzőnek. Áruld el a titkot: hogy lehet évtizedekig megmaradni ezen a pályán? Mi az, ami téged itt tartott, ami erősebb volt a nyilvánvalóan időről-időre felbukkanó nehézségeknél is?

Nehézség az volt/van bőven. Aki azonban mesélőnek születik, az nem hagy fel a meséléssel, legfeljebb tart benne hosszabb-rövidebb szünetet. Mások nevében nem beszélhetek, de én már a tudatra eszmélésemet követően mesélő voltam. A családi legenda úgy tartja, amellett, hogy három évesen már írtam és olvastam, esténként én meséltem a dédnagyimnak, nem pedig ő nekem. Már akkor tele volt a fejem történetekkel. Ez a tünet azóta sem változott. Ha pedig ott mocorognak a sztorik az agytekervények között, akkor azoknak előbb-utóbb elő kell jönniük. Egy kedves ismerősöm mondása ide is pontosan illik. „Jobb kint, mint bent.”

Írónak lenni manapság trendi. Az önmegvalósítás ezen módja csábító sokak számára. Ráadásul él egy olyan téves kép a kívülről jövőkben, hogy az írók világa némiképp hasonlít rocksztárokéra. Sokan ismerik őket, rengetegen rajonganak értük, ráadásul baromira jól keresnek. Ezzel szemben az írás kőkemény, bár gyönyörű tevékenység, amely átlagon felüli kitartást és lelki állóképességet igényel. Cserébe pedig az olvasók szeretetén és figyelmén más nem jár, de igazából ettől nem is kell több, hiszen ahogy szoktam mondani, az olvasóim nélkül én csak magamban beszélnék. Na, jó! A tréfa kedvéért hozzáteszem, el tudnám viselni azt az anyagi jólétet is, amelyet egyes tengerentúli kollégáim maguknak tudhatnak…

Író voltál a múltban és író vagy ma is. Megélted, milyen volt a ’90-es években publikálni, milyenek voltak az olvasói szokások, milyenek voltak a kiadók és maga a könyvpiac. Nyilván történtek változások ez idő alatt. Mit érzel a legnagyobb különbségnek a múlt és a jelen között? Mikor volt jobb, esetleg egyszerűbb írónak lenni, régen vagy ma?

Ezek aztán jó kérdések! A válaszok valójában egy egész könyvsorozatot kitennének. Megpróbálom röviden összefoglalni a lényeget, ahogy én látom. Nekem szerencsém volt, mert a rendszerváltást követően óriási igény mutatkozott a szórakoztató irodalomra. Ráadásul az üzleti modellek kifejezetten kedveztek a rövid távú gondolkodásnak, amely az első pár szabad évben valósággal rázúdította a piacra, az addig mesterségesen visszatartott írásokat. Az ebben az évezredben születettek el sem tudják képzelni, micsoda kánaán volt itt a kilencvenes évek első felében. Mindenhol könyveket lehetett venni relatíve megfizethető áron. Csak a Keleti pályaudvart aluljárójában volt vagy 6-7 stand, amely tele volt könyvekkel. Az emberek pedig falták a könyveket, a digitális világ még sehol nem járt. Egyedül a videófilmek gyors terjedése veszélyeztette a könyvpiacot, elszippantva az emberek kultúrára szánt idejét.

Aki egy picit is járatos a mai könyvpiac számaiban, az fogja érteni a számok értékét. Az első könyvem, az Elátkozottak városa 1994 végén 4000 példányban jelent meg, akkoriban ennyi volt az elsőkönyves szerzők induló példányszáma. Nos, az addig senki által nem ismert Mason Murray debütáló kötete a hatalmas konkurencia mellett, mindenféle reklámot nélkülözve (a közösségi média akkoriban még csak az idők méhében rejtezett) fél év alatt az utolsó szálig elfogyott.

A végtelen lehetőségek azonban magukban hordozták a bukás kódját. A kiadók megszédülve a nagy fogyástól túlgondolták a bizniszt, sokkal több könyvet öntöttek rá a piacra, mint amit az elbírt. Gyorsan összeomlott az egész, és mire a második kéziratom, a Rossz hold 1995 első felében elkészült, a kiadóm már nem mert kockáztatni. A sztori fiókban maradt. (Két éve alaposan megújult formában napvilágot látott, de ez egy másik történet.)

Teltek-múltak az évek, változott a világ és változott vele a könyvpiac is. Felbukkantak a színen azok a vállalkozások, amelyek immár képesek voltak technikai és logisztikai hátteret biztosítani ahhoz, hogy bárki könyvet jelentessen meg. Megjelentek a magánkiadásban megszülető könyvek. Ezek a legtöbb esetben szöveggondozás nélkül láttak napvilágot. Ez pedig a minőség rovására ment. A marxista gazdaságfilozófia egyik alapvetésével szemben a mennyiség nem csapott át minőségbe.

Az alapvető különbséget természetesen a közösségi média jelenti, amely lehetőséget teremt egyrészt a könyvek megismertetésére, másrészt pedig az olvasókkal való közvetlen kapcsolattartásra. Ebben a vonatkozásban természetesen sokkal könnyebb dolga van egy írónak ma, mint volt harminc évvel ezelőtt.

Ezzel szemben, mint ahogy már említettem, a kilencvenes évek elején sokkal nagyobb igény volt a könyvekre, összehasonlíthatatlanul többen vásároltak és olvastak könyvet.

Azért kérdeznék az évfordulós könyvről is, hiszen interjúnk apropóját egy könyv adta, ami idén született újjá, a 95. Ünnepi Könyvhétre. Az elátkozottak városából hogyan lett Az első lovas?

Az eredeti címet nem éreztem magaménak, mivel azt a kiadó adta annak idején a könyvnek. Én a helyszín, vagyis a fiktív városka nevével (Badmenville) akartam megjelentetni, de ezt az ötletet elvetették. Az új változat címe sokkal inkább visszaadja a történet miliőjét és mondanivalóját.

Az évtizedek alatt rengeteg novellád, regényed jelent meg. Miért éppen Az elátkozottak városára esett a választásod az új megjelenés kapcsán? Mi volt benne, amivel kiérdemelte a megújulást?

Az elmúlt években egyre erősebben fogalmazódott meg bennem a vágy, hogy első „gyermekemet” újragondolva ismét megalkossam. Főleg azért, mert az abban foglalt sötét víziót az élet az elmúlt évtizedekben alaposan megtámogatta. Az apokaliptikus történet ma aktuálisabb, mint valaha. A közelgő kerek évforduló adta meg a végső lökést, hogy az akkori sztorit áthelyezzem a mába, új szálakkal és szereplőkkel gazdagítva.

Harminc év különbség két könyv között nem kevés. Nagyot változott a világ, más jegyeket képvisel a thriller zsánere, más az olvasók igénye, nőtt az ingerküszöb. Hogyan fogtál hozzá a történet átdolgozásához és melyek voltak azok a pontok, ahol a legjobban oda kellett figyelned, hogy ne véts hibát és megfelelj a mai olvasók igényeinek?

Két fő szempont vezérelt. Egyrészt frissíteni akartam a nyelvezetet, mert amellett, hogy például technológia vonatkozásában teljesen más a helyzet most, harminc év alatt alaposan megváltozott a szóhasználat és a szleng is. Másrészt tudatos döntéssel vittem bele sokkal több naturális jelenetet a történetbe. Egyértelműen nyersebb, szókimondóbb lett az új változat, igazodva az új időkhöz. Hitelesebbnek éreztem tovább azt is, ha a szereplők szabadabban beszélhetnek, a helyzettől és a hangulatuktól függően, nem köti őket a kötelező irodalmi finomkodás.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy olvastam az Elátkozottak városát és Az első lovast is, így rálátásom van a két könyv hasonlóságaira és különbözőségeire. Ez utóbbiból egyébként rengeteg akad, egy teljesen új könyvről van szó, épp ezért ötlött fel bennem a kérdés, hogy mi könnyebb vagy épp mi a nehezebb? A nulláról megírni egy teljesen új történetet vagy elővenni egy régit, lemorzsolni a törzsig és onnan újraépíteni?

Ez nagyon nehéz kérdés. Igazából nem tudok dönteni. Inkább azt mondanám, hogy a „remake” kihívása az, hogy az eredeti szellemiségét úgy őrizd meg, hogy újra hangszereled. Van egy mankód, egy sorvezetőd, tehát nem kell kitalálni semmi alapvetőt. Viszont kiegészíthetsz, elhagyhatsz dolgokat. Az új regény zöldmezős beruházás. Szabad a gazda, bármerre vezethet az utad. Viszont mindent, az utolsó apró mozzanatig ki kell találni.

Mindkét kihívást nagyon szeretem, bár azt nem ígérem, hogy valamennyi könyvemnek csinálok majd egy új, harminc éves jubileumi modernizált változatot…

Sokan úgy vélik, ha egy szerző egyszer megírt valamit, akkor azt tekintse lezártnak, ne bolygassa, vállalja fel úgy, ahogy van évek múltával is, mert a könyvek megújítása „felmelegített káposzta”. Mit üzennél azoknak, akik ennyire ellenzik a történetek átdolgozását?

Leginkább azt, hogy nyugodtan olvassanak átdolgozott regényeket is… Ha így tesznek, rájönnek, hogy ezek is nagyon tartalmas szórakozást tudnak nyújtani. Amennyiben az író ügyesen oldja meg a frissítést, egyáltalán nem lesz unalmas az újraolvasás, hiszen számtalan apróság, és sok lényegi dolog is megváltozhat egy sztoriban, ha jól dolgozzák át.

Utolsó kérdésemmel arról faggatnálak egy kicsit, hogy mi az, amin most dolgozol? Legközelebb mit olvashatnak tőled az olvasók? Teljesen új történetet vagy ismét egy remekül feldolgozott régebbi könyvvel rukkolsz elő?

Reményeim szerint néhány héten belül hozzákezdek egy vadonatúj sztori megírásához, amely a fejemben egy évek óta dédelgetett terv. Ha minden úgy alakul, ahogy szeretném, Az éj sötétje lesz az eddigi leghideglelősebb könyvem, méghozzá úgy, hogy szinte alig fog benne vér folyni. Ráadásul olyan csattanó lesz a végén, amely magasan übereli minden eddigi regényemet.

Nagyon szépen köszönöm, hogy válaszoltál a kérdéseimre! Bármit hozol is ki legközelebb, én nagyon várom, hogy olvashassam, és további sok-sok termékeny évet kívánok még neked ezen a pályán! Annak pedig, aki az olvasottak alapján maga is szívesen tenne egy próbát Az első lovassal, a shop.konyvmogul.hu webáruházat ajánlom, ahol Mason Murray könyveit biztosan megtalálja.

Az előszóban már ejtettem néhány szót egy bizonyos szülinapi buliról, ami meglehetősen legendásra sikeredett.

A sztorihoz picit visszamegyünk az időben, de nem túl sokat: 2007. május 18. Gyönyörű pénteki nap volt, olyan, amit maguk az istenek is arra teremtettek, hogy egy édes kicsi lány a szülinapját ünnepelje. A 12. születésnapját, hogy pontosak legyünk.

Az agyam, mint a szita, de erre a dátumra hajszálpontosan emlékszem, mert bár mi, a legöregebbek nem ismerjük a születésünk pontos dátumát – akkoriban nem volt divat ezt pontosan feljegyezni –, de az egyetlen Dinasztia tagét, aki a legújabb korban került hozzánk, ráadásul kisbabaként, azért csak megjegyeztük.

Ő volt Rainbow, vagy ahogy mi hívtuk: Rain.

(Basszus! Most jut eszembe, hogy a csajról én még nem is meséltem nektek! Belecsapok itt a lecsóba a 12. szülinapi bulival, miközben igazából azzal kellett volna kezdenem, hogyan került hozzánk. Na, ennyit az időrendről! Sebaj, most azonnal feljegyzem, hogy ennek az emléknek is adózzak egy fasza kis naplóbejegyzéssel. Már azt is tudom, mi lesz a címe: „Pelenkatornádó”.)

Oké, a hiányokat pótlandó, jöjjön egy gyorstalpaló Rainből, a legszükségesebb infókkal: másfél éves volt, amikor hozzánk került. A szüleit megölték, és ő sem úszta volna meg a támadást, ha nem téblábol arra egy hős megmentő. Az illető a halhatatlanok közé tartozott, és gyorsan rájött, miféle lehet a baba, ezért egyszerűen bekopogtatott hozzánk, és a kezünkbe nyomta. Mi meg megpróbáltuk életben tartani, de mivel ilyen pici gyerekkel soha nem volt dolgunk, így megesett néhány fergeteges kaland, mire a kis Rain baba felcseperedett.

Röviden ennyi, a többit majd pár külön bejegyzésben elmesélem, most pedig jöjjön az a bizonyos szülinapi zsúr.

Hogy csak egy dolgot említsek, amivel jellemezhetem a felvezetésben használt „legendás” titulust, elmondom például, hogy a bulit követő hétfő reggel, a csengő hangja még el sem halt az Audrey Paulson Általános Iskola hangszóróiban, máris tömegek gyűltek az igazgatói iroda előtt, mindannyian egyazon ok miatt: szerény személyem.

Azt sem árt hozzátenni, hogy a tömeg olyan gyerekek szüleiből verődött össze, akik előző pénteken mind ott voltak azon a röpke bulin. De kezdjük az elején.

Szóval május 18, péntek délután egy óriási, kifejezetten gyerekzsúrokra kialakított hatalmas, menő rendezvényteremben a belvárosban. Nagyjából hatvan-hetven gyerek, és úgy harminc felnőtt, köztük mi, egy hat fős kisegítő személyzet, pár tanár, és néhány szülő.

Körös körül fehér, ezüst, és tengerkék lufik, szalagok, meg mindenféle frinc-franc. Volt ott bohóc, meg mindenféle Disney hercegnő (bár fingom nincs, hogy minek, mert a kölykök tizenkét évesen kiskamaszok voltak, nem ovisok), különböző kreatív foglalkozások, mászófal, akadálypálya, karaoke gép, selfie fal, fotó doboz, tánc szőnyeg, meg minden ilyesmi.

Volt persze eszem-iszom is, hamburger, hot-dog, fánkok, cukorkák, üdítők. Vagyis Una beleadott igazából apait-anyait, csak kár, hogy ezek szerint mindkét felmenője uncsi vérvonallal rendelkezett, mert ezzel a sok mindennel együtt is halálosan unalmas volt a buli. Pia persze egy árva korty se volt, a zenétől el tudtam volna aludni, kamasz kölykök rohangáltak mindenfelé, én meg csak ott tébláboltam és rohadtul untam magam. Csak az vigasztalt, hogy Rain láthatóan jól érezte magát, elemében volt, bandázott a barátnőivel, ellenben én, saját mércével mérve életemben nem voltam még ilyen borzalmasan snassz összejövetelen.

El is határoztam, hogy amint a csaj egy kicsit idősebb lesz, megmutatom neki, hogy kell rendesen szórakozni, mert akkor és ott, rettentően féltem, hogy úgy marad, ahogy van, és Una, Fairy meg Rory olyan sótlan, bulimentes vénasszonyt nevelnek belőle, amilyenek ők maguk. Ezt nem hagyhattam, mert soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha Rain úgy éli halhatatlan életét, hogy közben megtelepszik rajta a penész.

Szóval unatkoztam.

Éééés, szerintem nem mondok újat, ha megemlítem, hogy számomra az unalom tűrhetetlen állapot. Az éhséget, szomjúságot, fáradtságot, haragot, sőt még a fájdalmat is pompásan tolerálom, mondhatni körberöhögöm. De az unalom, na az egészen más tészta. Mindenkinek úgy jobb, ha én nem unatkozom, mert ha punnyad az agyam, akkor egy idő után átkapcsol egy, még a szokásosnál is őrültebb állásba, és megpróbál kikecmeregni az unalom tűrhetetlen állapotából. Ezt pedig általában olyan módon teszi, amin én baromi jól szoktam szórakozni, ellenben mások – ki tudja, miért – a legtöbbször ezt megbotránkoztatónak találják.

Tisztában volt ezzel Una is, akinek a pillantását folyamatosan magamon éreztem. Csekkolt a csaj, nehogy galibát okozzak. Nem haragudtam rá érte, de értsetek meg engem is! Hát tehetek én róla, hogy a zűr valahogy mindig megtalál, főleg, ha az unalom is felüti a fejét? De az istenekre mondom, hogy ezúttal tényleg nem akartam semmi zűrt keverni. Előre megfontolt szándékkal semmiképp…

Szóval csak nyugisan jöttem-mentem, kerülgettem a rohangáló kölyköket, megpróbáltam szóba elegyedni az ott lévő szülőkkel, de végül arra jutottam, hogy ők pont ugyanolyan unalmasak, mint ez az egész mindenség. Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy szívjak egy kis friss levegőt, ezért arra gondoltam, hogy feltűnésmentesen leszivárgok a vészkijáraton a pár emelettel lentebb található étterembe, és bekapok valami normális kaját. Remélem látjátok, hogy én TÉNYLEG jó akartam lenni. Csak rossz útvonalat választottam, mert elmentem a férfi mosdó előtt, és annak a rohadt éles hallásomnak köszönhetően megütötte a fülemet némi sírás. Naná, hogy nem mehettem el, csak úgy, mert az egy dolog, hogy hülye vagyok, de nem érzéketlen.

– Hahó! – nyitottam be az ajtón. – Ki sír itt?

– Senki! – jött a morcos felelet szipogva, egy gyerek hangján. – Ez a férfi mosdó. Menj el!

Komolyan mondom, ha nem azt mondja, amit, és nem úgy, ahogy, merő jószívűségből magára hagytam volna. Na, de hova lett volna a jó hírem, ha teszem, amit mond? Persze, mert ez nálam így működik. Első dolgom zavarba jönni, hogy a férfi mosdóban vagyok, rögtön utána meg rohanok eleget tenni az utasításnak. Merő jószívűségből nem homályosítottam fel a kölyköt, hogy ez ügyben Una se bír velem pár ezer éve, majd pont neki fog sikerülni, amit vezírem se tudott nálam elérni.

– Jöjjek beljebb? Oké!

– Mondom hagyj békén!

Akkorra már rég betipegtem, amit nyilván ő is hallott, mert a cipőm sarka csak úgy kopogott a járólapon.

– Üljek le ide? Hát jó.

Kényelmesen feltelepedtem a mosdó szélére, lóbáltam a lábam, és vártam a kölyköt. Eszem ágában sem volt elmenni, ez volt a buli eddigi legérdekesebb momentuma. Értitek? Egy szipogó kamasz. Azt hiszem, ez mindent elmond a buli színvonaláról…

– Én sehova nem megyek, kölyök. Szóval szerintem inkább te gyere ki, mert hidd el, kettőnk közül én vagyok makacsabb. És nekem van több időm…

Oké, azt nem fejtettem ki neki, hogy én bőven ráérek addig ott üldögélni, amíg ő felnő, megöregszik, meghal, majd ott válik komposzttá abban a fülkében. És amikor belátom, hogy már nem jön ki, én még mindig ugyanolyan fiatalos leszek, maximum csak a ruhám megy ki a divatból.

Percek óta ültem ott, ő meg csöndben azon gondolkodhatott, mi tévő legyen, aztán végül csak belátta, hogy annál cikibb, minél tovább ott gubbaszt, ezért nagy sokára csak kidugta az orrát, én meg azonnal nekiszegeztem a kérdést.

– Mi a baj?

– Semmi.

Elég volt ránézni, hogy tudjam, hazudik. És rém rosszul csinálja. Ordított róla, hogy gáz van. És nem, nem azért, mert szeme-szája-orra vörös volt a bőgéstől. Az egész összhatás, amikor ránéztem, azt mutatta, hogy ez a srác nem abba a kategóriába fog tartozni, aki szívesen gondol majd vissza kamaszkora kezdetére. A haja vöröses volt és göndör. Zűrös kombó. Az arca egyszerre sápadt, ugyanakkor vörös foltos, az orra tele szeplőkkel. Pattanásokból se volt hiány, a szájában meg olyan fogszabályzó virított, ami inkább tűnt középkori kínzóeszköznek, mint modern orvostechnikainak. Mondjuk ki: randa egy gyerek volt.

– Ugyan, már! Bökd ki.

– Minek? Hogy kinevess?

– Nézd, én nem tudom, mi minden jár abban a túltöltött kamasz fejedben, de egy valamit tisztázzunk: amiről ti azt hiszitek, hogy nagy dolog, az a felnőtteket nagyrészt hidegen hagyja. Garantáltan nem fogok nevetni.

– Akkor meg miért akarod, hogy elmondjam?

– Hogy hívnak?

– Joel.

– Oké, Joel, szóval azért mondd el, mert az az áldott jó szívem nem akarja hagyni, hogy a vesztedbe rohanj. Mert ahogy én látom, mindössze két lehetőséged van. Egy. Itt maradsz és bőgsz, egészen addig, amíg valamelyik iskolatársad be nem szambázik ide, és meg nem lát. Így – mutattam végig rajta jelentőségteljesen. – Kettő. Elmondod, mi bajod, én talán tudok segíteni, abbahagyhatod a sírást, és felemelt fejjel távozhatsz eme dicstelen helyről. Melyiket választod?

A kölyök nem volt egy Adonisz, de legalább az esze a helyén volt, mert ötig nem számoltam el, és már dalolt is, mint egy bánatos madár.

– Lisa Swansonnal bementünk a fotódobozba csókolózni, mert mindenki oda bújt be. Erre összeakadt a fogszabályzónk. A barátnője szedett szét minket, de akkor már vártak páran a doboznál és mindenki látta mi történt.

– Ennyi? – néztem rá meglepetten. – Ez minden bajod?

– Ez igenis nagy baj! Mindenki halálra fog cikizni, amiért még csókolózni se tudok!

– Azért azt lássuk be, hogy ez a fém izé eléggé megnehezíti minden szájhoz kapcsolódó műveletet. Főleg, ha a partner is hasonlót visel.

A másodperc tört része alatt futott végig az agyamon, mekkora mázli, hogy a kölykök, életkorukból adódóan még csak az ártatlan csókocskáknál tartanak és a nyelvezés a legmenőbb dolog számukra a világon. Mert ha például már középiskolások lettek volna, és azért bújnak el a fotódobozban, hogy Lisa Swanson orális praktikákat gyakoroljon, hát akkor Joel érzékeny részeit az égiek óvják a fogszabályzó beakadásra hajlamos alkatrészeitől…

– Igen, de Lisa lány! Őt senki nem hibáztatja. A fiúnak kell tudnia csókolózni.

– Már a tizenkét évesek is ilyen macsó dumával keserítik meg a saját életüket? – gondolkodtam hangosan, de a fiú rám se hederített.

– Mindenki tudni fogja, mi történt, és ujjal mutogatnak majd rám, mekkora lúzer vagyok!

– Ki nem… – majdnem azt mondtam, hogy szarja le, de villámgyorsan finomítottam – … sajnálja le, hogy mit mondanak? Csak kölykök.

– Hogy menjek így hétfőn suliba?

Mivel egy ideje már Rain is „a tini problémák bagatel hülyeségek, de nekik maga az apokalipszis” tipikus jeleit mutatta, ezért megtettem a fiúnak azt a szívességet, hogy úgy viselkedtem vele, mint Rainnel. Vagyis komoly képet vágva hümmögtem meg bólogattam megértésem jeléül, és megpróbáltam felnőttként tanácsot adni neki, de olyat, amit egyszerűen tud alkalmazni, és érezni fogja a pozitív változást is.

– Oké, mondom, mit csinálj. Először is, most összeszeded magad, mert ha azt hiszed, a fotódobozos incidens ciki volt, akkor még nem tudod, mi vár rád, ha ilyen képpel mész ki innen. Csinálj magaddal valamit!

Bólintott, majd megengedte a csapot, és gyorsan megmosta az arcát. Úgy csapkodta a vizet, hogy a hajára is jutott, és amikor újra egyenesen állt előttem, rájöttem, hogy jól áll neki a vizes haj. Gyorsan előkaptam hát a táskámból egy fésűt, és hátranyaltam a göndör fürtöket. Aztán megigazítottam az inge gallérját, feltűrtem az ujját, lazítottam a nyakkendőjén és láss csodát, máris csököttből vagány formát kapott. Na jó, viszonylag vagány formát. Tíz perccel azelőtti önmagához képest.

– Azta! – nézett hol rám, hol a saját tükörképére ámulva. – Te tényleg tudsz!

Mindjárt nagyobb bizalommal fordult felém.

– Hogyan tovább? Mit csináljak?

– Az összeakadást visszacsinálni nem lehet, az már megtörtént, lépj túl rajta. Ezt a bulit már így kell kibírnod. Viszont, ha innen hazamész, leülteted anyádékat, és elmondod nekik, hogy hétfőn nem mész iskolába. Helyette fogorvoshoz akarsz menni, mert neked belső fogszabályzóra van szükséged. Belsőre. Megjegyezted?

– Miért?

– Azért, mert az nem látszik. Vagyis teszi a dolgát, de az az előnye meglesz, hogy nem cseszi szét sem az önbizalmadat, sem a roppant érzékeny társasági életedet. És amint meglesz, bátran odaállsz Lisa elé, felajánlod neki a visszavágót, és mindkettőtök számára kiköszörülöd a mai csorbát.

– De az olyan fogszabályzó sokba kerül, nem?

– Telefont, számítógépes játékot, meg ilyen szarokat ki szoktál harcolni magadnak, ugye?

– Persze.

– Könnyen?

– Igen.

– Akkor ez is menni fog. Játszd el a gyereket, akit kamaszkori lelki nyavalyák gyötörnek, és a megoldást keresi rájuk, hogy ezt a rémes időszakot mégis kicsit könnyebben vészelje át. Adj elő egy megható pszicho blablát az őseidnek, hogy mekkora törés az életedben a fogszabályzó, hogy csúfolnak, hogy oda az önbizalmad és a többi és a többi. A te szüleid. Hass rájuk.

– De ha ilyen fogszabályzót akarok, lehet, hogy nem kapom meg nyáron a legújabb iPhone-t!

– Mit akarsz? – néztem rá csípőre tett kézzel, szúrósan. – Rendesen smárolni a következő házibulin, vagy egyedül nyomkodni a francos telefonodat a sarokban?

– Oké, szóval ott tartottunk, hogy a kamaszkori lelki nyavalyák gyötrelmeiről meséljek a szüleimnek…

– Pontosan!

Tíz perc múlva Joel vidáman, magabiztosan, mondhatni peckesen távozott a mosdóból. A folyosó végén össze is futott valakivel, akinek egy perc alatt ledarálta a teljes sztorit, hogy milyen király tanácsadó tartózkodik a férfimosdóban. Újabb egy perccel később pedig ott állt előttem a következő páciens, aki azzal fordult hozzám, hogy akármit csinál, úgy izzad, mint egy ló, és ő a kamaszokra jellemző tesztoszteronnal fűtött testszag koronázatlan királya, így viszont esélye nincs becsajozni, pedig nagyon tetszik neki valami Amy Kirsch.

Öt perc alatt lerendeztem azt a kölyköt is, aki fél órával később boldogan jött vissza „kontrollra”, és jelezte, hogy a tanácsom bevált, és másnapra Amy elfogadta a meghívását egy sétára a parfümmúzeumba.

Ezt követően a hírem úgy terjedt a kölykök között, mint valami vírus, és szabályos kis rendelőt alakítottam ki a férfi klotyóban.

Persze joggal gondolhatjátok, hogy biztosan elhülyéskedtem az egészet, és kifiguráztam a hozzám intézett kérdéseket, de amúgy tökre nem. Jó, persze, aki totál idiótasággal jött, és láttam rajta, hogy csak hülyét akar belőlem csinálni, meg játszani a nagymenőt a többiek ellőtt, annak hasonló stílusban löktem a választ, de volt olyan kölyök is, akin látszott, hogy nagyon aggasztja az a bizonyos kérdés, szóval neki teljesen normális, hiteles választ adtam.

Mint amikor egy kislány halálra rémülten arról kérdezett, hogy lehet-e terhes attól, hogy egy szatír mellette rejszolt az uszodában, vagy amikor egy másik arra volt kíváncsi, hogy baj-e hogy neki még nem kezdett el nőni a melle, és hogy mit kezdjen a többi kis köcsög gúnyolódásával a tesiöltözőben. Ezek igenis komoly dolgok voltak, én pedig igyekeztem megnyugtatni őket, egyszersmind kicsit feltornászni az önbizalmukat és az önvédelmi ösztöneiket.

A probléma akkor kezdődött, amikor Unának, meg a szülőknek szemet szúrt, hogy magányosan áll a mászófal, a karaoke gép magának zenél, és a táncszőnyegen se ugrál senki. Ellenben olyan sor áll a retyónál, mint a Guns N’ Roses nagykoncert előtt a jegypénztáraknál.

Persze ez önmagában még nem jelentett volna gondot, ha csupa hímnemű lény áll ott, mert ennek lehetett volna akár olyan egyszerű oka is, mint hogy mindenkit átcsapott a káposztasaláta vagy valami. Csakhogy az egyébként nemorientált mellékhelyiség előtt fiúk-lányok vegyesen álltak, és nem úgy tűnt, hogy bármelyiküket is hascsikarás gyötörné. Ők nagyon is jól érezték magukat, nevetgéltek, beszélgettek, kuncogtak.

Szóval lebuktam, és terápiás karrieremnek rövid úton bealkonyult. Sajnos, ezzel egyidejűleg a buli is lehúzta a rolót, mert a büdös kölykök közül párnak eljárt a szája az ott jelenlévő szülőnek, akik felháborodva azonnal a távozás mellett döntöttek.

Amúgy itt teszem hozzá, a kölykök is megérik a pénzüket! Egyrészt a diszkréciót hírből se ismerik. Mindegyiknek elmondtam, hogy szóljon a kintieknek, hogy feltűnésmentesen, egyenként jöjjenek, ne verődjenek odakint sorba. Erre persze basztak így csinálni, szemrebbenés nélkül, öt perc alatt összehoztak egy harminc méter hosszú, vihogó tinikből álló sorkígyót. Vagy kígyósort. Ahogy tetszik.

Másrészt odabent nekem olyan kérdéseket tettek fel, hogy egyiket-másikat majdnem megtapsoltam, szóval ordított rójuk, kik azok, akik tudatában vannak az ébredező hormonoknak, de bezzeg otthon, a szülők előtt tették az ártatlan báránykát, sőt! Ha jól hallottam, egyik-másik, fél füllel elcsípett elbeszélésből, akkor egyenesen bemószeroltak a kis genyák, hogy én kéretlen felvilágosítást meg tanácsadást tartottam.

Méghogy kéretlen? Hiszen már ott tartottam, hogy nekem kellett volna pisilni, de úgy záporoztak a kérdések, hogy fél percem nem maradt magamra!

Gondolatban be is intettem nekik. Előzőleg felmerült egy felvilágosító internetes csoport létrehozása, hogy nyugodtan kérdezzék meg, amit a szüleiktől, tanáraiktól nem mertek, de ezek után úgy döntöttem, menjenek a sóhivatalba felvilágosításért.

Ezután Una egész hétvégén azt hajtotta, hogy:

– Ebből tuti gáz lesz.

Mire én azt feleltem:

– Ugyan, már! Semmi nem történt.

Annyira biztos voltam az igazamban, hogy egész hétvégén egy gondolatot nem fecséreltem többet a dologra, így hétfőn vidáman kísértem el Unát, aki szokás szerint elvitte Raint a suliba.

Csakhogy ott, a parkolóban már díszes bizottság várt ránk, élükön a Petruce Le’Bron nevű nővel, aki csak a szülői munkaközösség elnöke volt, de nagyjából úgy viselkedett, mint valami uralkodó.

– Kérlek titeket, hogy fáradjatok velünk – közölte olyan szúrós szemmel, amivel önmagában felvételt nyert volna az Ítészek közé.

Természetesen Una meg én követtük a kompániát. Így kerültünk az igazgatói irodába, ahol még többen vártak ránk, és amint beléptünk, mindenki egyszerre kezdett beszélni. Aztán kisvártatva már kiabálás lett a dologból.

Én jól elvoltam ott, nem zavartattam magam a hangoskodóktól, de nem mindenki bírta olyan jól az eseményeket, ahogy én. Alig huszonöt perccel a csengő után, Mrs. Everet például, az igazgató titkárnője, könnyek között vett magához két szem Xanaxot a női mosdóban, ami meg ugyan nem szüntette a bolondokházát, ami az irodában uralkodott, viszont a piruláknak köszönhetően a korosodó hölgyben másnapra csak halvány emlékek maradtak meg az esetről.

Vele ellentétben, a patinás intézmény igazgatója, Mr. Perett, aki nem rendelkezett sem nyugtatóval, sem pedig arra vonatkozó recepttel, az aznap délutánra összehívott iskolagyűlés végén megesküdött, hogy ez az eset haláláig kísérteni fogja.

Azt hiszem, kétség nem fér hozzá, hogy ki járt jobban, és elmondhatjuk, hogy Xanax – Emlékek, 1 – 0.

És mindeközben kedvenc vezírem ott volt annak a bizonyos tömegnek a kellős közepén, egy árva nyugtató nélkül, bár, ha lett volna nála, emberi medicina ide vagy oda, szerintem a halandók szeme láttára adta volna be magának a pirulákat, méghozzá a jobb hatás érdekében, valószínűleg intravénásan.

– Magyarázatot követelünk! – kiáltotta Petruce Le’Bron teátrálisan. – Hogyan történhetett meg, hogy ez a nő – itt látványosan rám mutatott. – botrányos körülmények között, egy nyilvános mosdóban, magánügyekről faggatta a gyerekeket, és tanácsokat adott! Kéretlen befolyással élt!

Persze Unát se ejtették a fejére, és legyen bármilyen mérges is rám, azért eszébe sem jutott megadni magát egy ilyen felpaprikázott némbernek. Csak tudjátok az a baj, hogy van az a pont, amikor teljesen kézenfekvő a megoldás, ami mindössze annyi, hogy a lehető legegyszerűbb megoldást kell választani a végtelen szópárbaj helyett. Mi ezt a Dinasztiában már rég megtanultuk, és Una most ezt a dolgot alkalmazta, amikor azt mondta:

– Ő a húgom és mentálisan nem ép. Súlyos pszichés beteg.

Erre a kijelentésre még én is érdeklődéssel kaptam fel a fejemet, mert az oké, hogy számomra az átlagos meg a normális a két legdurvább szitokszó, amit bárki mondhat rám, meg persze egy csomószor hallottam már azt is, hogy „te tiszta hülye vagy”, na de azért olyan azért nem nagyon fordult elő, hogy eme meggyőződését Una halandók tömege előtt, nyilvánosan fejtse ki. De nem sértődtem meg, vagy ilyesmi, sőt! Inkább poénra fogtam a dolgot.

– Tényleg?

Kérdeztem vigyorogva.

– Igen! – nézett rám Una rémisztőnek szánt tekintettel, amitől más biztos összecsokizta volna magát, én viszont inkább izginek találtam. – Folyamatos pszichiátriai kezelés alatt állsz, emlékszel? Én vagyok a gondviselőd.

– Ja, tényleg! – csaptam a homlokomra akkorát, hogy a hangja hosszan visszhangzott a folyosón. – Hiszen te vigyázol rám már évezredek óta…

-– Úgy érted, hogy nagyon rég óta.

– Hogyne, persze. Úgy értem – helyeseltem bőszen. – A gyógyszerektől az időérzékem is odavan.

– Tehát, ha jól értem, azt akarod mondani, hogy a húgod azt sem tudja, mit csinál? – ráncolta a homlokát az ellentábor vezére.

– Pontosan. Teljesen ki…akarom mondani, beszámíthatatlan. Nem ura a cselekedeteinek.

– Ostobaság! Ez csak valami mese, amivel ki akarod őt mosni a botrányból.

– Ugyan már! Csak nézz rá!

Una invitálását minden szempár elfogadta a tornateremben, és meg kell mondjam, sajátos stílusérzékem az ő malmára hajtotta a vizet, mert aki csak rám nézett, simán elhitte, hogy a bolondok házából szabadultam. Átlagos szülő szemével nézve, mindenképpen.

Akkoriban kapott szárnyra a hír, miszerint egyik kedvenc sorozatom – minő meglepő –, a Szex és New York egy egész estés filmmel tér vissza, aminek hatására én újra fellelkesültem, és végigdaráltam az összes évadot, egyúttal le is poroltam a Carrie ihletésű ruhadarabokat. Ennek köszönhetően aznap az alábbiakat viselve kísértem Raint a suliba: fehér, félvállas body, madárfészekre hajazó fehér pávatoll díszítéssel a vállán; fehér tütü; a vádlimig felhúzott kék-fehér zokni és egy királykék, maxi tűsarkú topánka.

Szerintem fenségesen sikkes összeállítás volt, de a rajtam végigszaladó pillantásokból tisztán kiszűrtem, hogy az öltözékem alátámasztotta Una szavait, miszerint egy felnőtt nő testébe bújtatott gyerek szintjén állok.

Egyesek azt morogták, hogy: „hát ez sok dolgot megmagyaráz.”, és lemondóan legyintettek, megelégedve ennyivel, de nem mindenki volt ennyire elnéző.

– Beszámíthatatlan? Akkor a maga felelőssége, amit tett!

– Szabad neki egyáltalán gyerekek közelébe menni?

– Nem lehet, hogy inkább intézeti ellátásra lenne szüksége?

Záporoztak a kérdések, míg végül Mr. Perett ragadta magához a szót. Az öreg nem sokkal állhatott a nyugdíj előtt, tar kopasz fejéről patakzott az izzadtság, nyilvánvalóan nem viselte valami könnyen a stresszes helyzeteket.

– Mindenkit arra kérni, hogy próbáljanak megnyugodni. Megértem a felháborodásukat, és magam is szeretnék a dolog végére járni, úgy, hogy mindannyiunk elégedettségére szolgáljon az eset. Van esetleg valakinek valami javaslata?

Egyezzünk meg annyiban, hogy Mr. Perett nem állt a helyzet magaslatán. Persze, hogy nem tudott előállni semmilyen javaslattal, és mástól várta a megoldást. Amit Una meg is adott neki azonnal, még mielőtt más lecsapott volna a lehetőségre. Hiába na, a vezér minden helyzetben vezér, és ő akarja irányítani a helyzeteket.

– Szeretném megragadni a lehetőséget, hogy a húgom nevében elnézést kérjek a kellemetlenségekért. Megértem a felháborodásotokat, de biztosíthatok mindenkit, hogy ami történt, gondatlanságból történt, nem a szándékolt károkozás volt a cél. Ahogy említettem, sajnálatos pszichológiai probléma áll fenn, amelyet természetesen orvosi iratokkal is alá tudunk támasztani, és ha ma délután esetleg lenne lehetőségünk egy rendkívüli találkozó keretében bemutatni, az pontot tehetne ennek az ügynek a végére.

Mr. Perett úgy megörült, hogy született egy épkézláb javaslat, hogy azonnal lecsapott rá.

– Pompás! Délután ötkor, esetleg?

– Na, Einstein! – zrikáltam Unát, már a kocsi felé menet. – Honnan fogsz pár óra alatt virítani nekik egy ilyen papírt?

– Bízd ide – felelte halálos nyugalommal.

Előkapta a mobilját, tárcsázott és kihangosította.

– Vagyok – szólt bele kedvenc jégcsap testvérem.

– Fairy! Eljött a te nagy napod!

– Mármint?

– Hivatalos orvosi szakvélemény kellene arról, hogy Luna nem beszámítható, pszichiátriai kezelésre szorul, és a többi és a többi. Rád gondoltam.

– Álmomból ébredve is felsorolom az elmebajait…

– Akkor itt a lehetőség, hogy meg is tedd. Minél részletesebb, annál jobb.

– Hadd találgassak. Beütött a ménkű a buli miatt?

Említettem már, hogy Fairy cica eszes egy jószág, aki úgy rakja össze a dolgokat, hogy az már-már gondolatolvasásnak minősül?

– Talált, süllyedt.

– Megoldjuk.

Így történt, hogy megszületett rólam az első orvosi szakvélemény, ami nagyközönség előtt bemutatásra is került.  Mit ne mondjak, Fairy nem fogta vissza magát, valószínűleg párszáz évnyi bosszúságért vett rajtam revanst ezen a módon, de nem haragudtam rá érte, sőt!

Egyébként, ha ő és Una azt hitték, hogy egy ilyen papír majd elveszi a kedvem a baromságoktól, akkor még mindig nem ismertek eléggé, mert nem, hogy nem vette el, de egyenesen új lendületet adott neki.

Ekkor találtam ugyanis ki magamnak egy új hobbit. Elhatároztam, hogy poénból végigjárom a város összes pszichiáterét, összegyűjtöm a rólam készült leleteket, majd azokkal tapétázom ki a rendelőt, amit valóban meg fogok nyitni. Mert akkor határoztam el azt is, hogy ideje visszaülnöm az iskolapadba. Mindkettő jó sztori.

Az is, hogy minek tanultam, és az is, hogy akasztottam ki New York nemes dilidokijait.

Akarjátok, hogy elmeséljem?

Írta: vendégségben a blogon, Leda D'Rasi