Ahhoz, hogy egy fordítást minimum jónak nevezhessünk, számos feltételnek kell teljesülnie. Ellenkező esetben csúfos kudarcot vallunk. Ebből adódóan pedig pont ugyanennyi buktató várhat ránk a végleges szöveg elkészülése felé vezető rögös úton. Ebben a cikkben ezeket a sarkalatos pontokat szedtem össze, helyenként néhány, szubjektív példával szemléltetve, mire is gondolok. Lássuk tehát, milyen ismeretek/képességek/feltételek hiányában ne ugorjunk neki a legközelebb kezünkbe vett szöveg lefordításának!

1. MEGFELELŐ NYELVTUDÁS HIÁNYA

Na jó, ez elég triviálisnak tűnhet így első ránézésre. Még talán másodikra is. De attól, hogy olvasás közben megértjük a szöveget, tisztában vagyunk az alapvető nyelvtani szabályokkal és viszonylag széleskörű szókinccsel rendelkezünk, még nem leszünk jó fordítók. A magyarhoz hasonlóan más nyelvek is rendelkeznek eltérő nyelvi szerkezetekkel régióktól függően, a nyelvre jellemző szófordulatokkal, frázisokkal, mondásokkal és számtalan aprósággal, ami megnehezítheti a dolgunkat.

2. A FORDÍTÁSI MÓDSZER MEGHATÁROZÁSÁNAK HIÁNYA

Alapvetően két fajta fordítási módszert különböztethetünk meg, melyeket már az ókorban is felismertek: a szó szerinti és az értelem szerinti fordítást. Maga Ciceró pl. inkább az utóbbit részesítette előnyben tevékenysége során. Véleményem szerint egy jó fordítónak tudnia kell, mikor melyik módszer használata vezet eredményre, vagy akár ötvözheti is a kettőt. Lehetne pro és kontra érveket hozni mind a kettő mellett, de az első és legfontosabb célkitűzés az eredeti szöveg lehető legpontosabb visszaadása. De, hogy kicsit érzékeltessem a kettő közötti különbséget: én már egészen fiatal korom óta zenefüggőségben szenvedek. Mivel azonban német nyelvet kellett tanulnom már az általános sulitól kezdve, nagyjából semmit sem értettem az angol számok szövegeiből. Így hát nem maradt más választásom, mint fogni egy szótárat és egyesével kibogarászni a szavakat, megpróbálva valami értelmeset kihozni a dologból. Maradjunk annyiban, hogy nem volt túl sikeres vállalkozás. Sokszor bármennyire szeretnénk szó szerint fordítani valamit, a célnyelv nem biztos, hogy alkalmas rá, így megpróbálunk olyan közel maradni az eredeti jelentéshez, amennyire csak lehetséges, hogy a szöveg vagy mondat értelmét adhassuk vissza.

3. FOGALMAZÁSI KÉSZSÉG HIÁNYA

Tökéletes fordítás nem létezik. Minden egyes alkalommal, amikor egy szöveghez nyúlunk, bármily odafigyeléssel is tesszük, nem kerülhetjük el, hogy valamilyen módon ne formáljuk, ferdítsük el azt. Néha a nyelvből adódóan, máskor a fordító személyisége, stílusa nyomja rá a bélyegét az elkészült anyagra. Épp ezért nem elég, ha a fordító jó nyelvi készséggel rendelkezik, szükség van a jó fogalmazási képességre is. Mind közül talán ez a pont az, ahol a legtöbb fordítás elcsúszik. Ennek egyik oka lehet, hogy nehéz megtalálni az egyensúlyt: miközben minél pontosabban akarjuk átadni az eredetit, a kevesebb figyelmet fordítunk arra, hogy ne váljon a megfogalmazás banálissá. De térjünk is át a következő pontra, ami szorosan kapcsolódik ehhez.

4. AZ ALÁZATOSSÁG HIÁNYA A SZÖVEG ÉS SZERZŐJE IRÁNYÁBA

A szöveghűségre való törekedés közben érdemes egy kis figyelmet fordítani arra, hogy a szöveg valamilyen módon megőrizze az író stílusát, az egyéniségét, miközben a fordítóét a lehető legjobban háttérbe szorítja. Ha valami, hát ez biztosan nem könnyű és általában nem is mindig szokott sikerülni, ami persze érthető és végeredményben nem ítélhetjük meg emiatt túl szigorúan a fordítót. Tudom, hogy mindig a Cal Leandros sorozattal példálózók, de ha valaha találkoztam könyvvel, amelynek a fordítása közel volt a tökéleteshez, akkor az ez volt. Takács Gergely tö kéletesen eltalálta a könyvek hangulatát, az író humorát és stílusát miközben lényegében semmit sem változtatott rajta. Egyszer szeretnék találkozni vele és kezet fogni.

5. A CÉLKÖZÖNSÉG ÉS A CÉLNYELV ADOTTSÁGAINAK FIGYELMEN KÍVÜL HAGYÁSA

Vannak persze azok az esetek, amikor bizonyos mértékig szükség van a fordító beavatkozására a szöveg kezelése során. A magyar nyelv abból a szempontból egy picit speciális (és ezt lehet, hogy az elfogultság mondatja velem), hogy képesek vagyunk nagyon választékosan, a legkisebb nüanszokat is kifejezni akár szóban, akár írásban. Olykor megesik, hogy ez bizony a könyv javára válik, de az is előfordul, hogy a fordítót elviszi a hév és az egyszerű fogalmazás helyett kissé barokkosra sikeredik a végeredmény. Vegyünk egy pozitív példát arra az esetre, amikor a fordító szükségszerűen megváltoztatott neveket és fogalmakat nem a saját szeszélye folytán, hanem mert így a magyar olvasóközönség számára sokkal befogadhatóbbá vált. Tóth Tamás Boldizsár remek érzékkel interpretálta J. K. Rowling világhírű klasszikusát, a Harry Potter sorozatot. Némi humorral és leleményességgel adott életet a karaktereknek és bizonyos fogalmaknak, amelyekkel mindannyian könnyedén azonosulni tudtunk, miközben a lehetőségekhez képest hű maradt az eredeti könyvekhez. Hogy valóban szükséges volt-e ilyen mértékben belenyúlni? Nehéz megmondani. De feltehetően ez is nagyban közrejátszott abban, hogy hazánkat is elvarázsolta Roxfort, és a mágikus világ, amibe Harry csöppent. Ahogy a fentiekből is látszik, a fordítás folyamata bonyolult és időigényes feladat.

Bár én cikkemben elsősorban a könyvek fordítására fókuszáltam, de természetesen a fordítás végkimenetelét nagyban befolyásolja a terjedelem, a felhasználás, a célközönség, a megbízó. Hiszen más kereteket biztosít pl. egy jogi szöveg fordítása és mást egy fantasy regény. Utóbbinál kicsit szélesebb a mozgástér, viszont nagyon fontos, hogy következetes legyen a fordítás akár több könyvön át, ha sorozatról van szó. A másik esetben azonban a jogi nyelvben kötött formulákat, szakzsargont kell alkalmazni, precíz megfogalmazással.

A tanulság pedig: úgy lehet elrontani a fordítást, ha fittyet hányunk a szabályokra és nem fordítunk kellő időt a gyakorlásra.

A cikket írta: Takács Timy

A Teremtő erő Cornelie C.G. második, magánkiadásban megjelent kötete.

A közkedvelt Érzelmi vírusveszélyben megismert szereplők kerülnek újra egy izgalmasnak ígérkező, olykor veszélyes kalandba. A történet szerint a főhősnő, Tiziana Montelloni Smith épp a reptérre tart, hogy végre újra találkozzon társával, aki egy ügy miatt néhány napra Washingtonba utazott. Az alapszituáció azonban nem ennyire egyszerű, ugyanis egy erős hóvihar mindenki számítását keresztülhúzza. A gépek késnek, a közlekedés szinte teljesen leáll.

Ebben a feszült környezetben bontakozik ki a regény cselekménye. Amellett, hogy Tiziana állandó érzelmi vitában áll önmagával, hiszen volt párja, Anthony felbukkanása minden leülepedettnek hitt érzelmet újra felkavar. Mindeközben Tiziana jelenlegi párja, Philip Washingtonban próbál egy bűnügyet felderíteni. Ahogy egyre több tény kerül napvilágra, Philip (és ennélfogva közvetetten a szerettei) élete egyre fenyegetettebbé válik, ráadásul a szemünk elé tárul egy forradalmi hatású orvosi felfedezés is, amelyet eddig anyagi és politikai okok miatt próbáltak minél nagyobb titokban tartani, és éppen ezért a törvénytelen eszközöktől sem riadtak vissza.

Minden adott tehát egy pörgős, két szálon futó, akcióban, humorban és romantikában gazdag történethez. Kiemelendő, hogy a szerző kellő alapossággal dolgozta ki szereplők közötti kapcsolatrendszert, és különös aprólékossággal merült el az érzelmi motivációk ábrázolásában, azonban a szöveg néhány helyen nem koherens, és a párbeszédek olykor mesterkéltnek hatnak. Emiatt a történet olykor veszít a lendületéből, viszont a feszes cselekmény (hiszen a történet rövid idő alatt játszódik) nem engedi, hogy a figyelem akár csak egy kicsit is lankadjon.

Cornelie C.G. jó ütemben váltogatja az akciódúsabb jeleneteket az elmélkedő, lelki folyamatokat, vívódásokat ábrázoló eseménysorokkal, és amikor már ez sem lenne elég, bevezet egy science-fiction vonalat az orvosi felfedezésnek köszönhetően, aminek a valószerűsége ugyan megkérdőjelezhető a való életben, viszont a cselekményben egy nagyon alaposan kidolgozott, hihető tényként jelenik meg.

Összességében a Teremtő erő egy könnyed olvasmány lehet mindazok számára, akik egy romantikus történetre vágynak, de azoknak is, akik inkább a krimi vonalán haladó regényeket kedvelik, a két szál ugyanis egymástól függetlenül is értelmezhető és kedvelhető, mégis együtt alkotnak teljes egész történetet. Bár a cselekmény csak lassan, komótosan építkezik, mégsem válik monotonná, nem csapong, és végig fenntartja az érdeklődést.

Leginkább egy hosszú munkanap levezetésének ajánlom az unalomig ismételt szappanoperák helyett.

A cikket írta: Judy Tóth

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.

„Mindenütt jó, de legjobb otthon.” - Mind ismerjük a mondást, ugye? Ismerjük, de közben mégsem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget. A hétköznapokban nem igazán jut az eszünkbe. De mégis ott van, a megfelelő időben felbukkan, megtölt minket az érzéssel, hogy van hová tartoznunk, és megmutatja, merre húz a szívünk, úgy igazán.

Amikor az ember valami olyan dologba kezd, ami száznyolcvan fokos fordulatot jelent addigi életéhez képest, valami megváltozik. Körülötte, de leginkább benne. Másként kezdi szemlélni önmagát, és vele együtt mindazt, amiben, ahol él.

Ha ez az új dolog egy olyan kreatív, művészi tevékenység, mint az írás, amelyhez egy egészen más szemléletmód is társul, akkor azt hiszem – és ez bizony személyes tapasztalat –, az újdonsült író úgy csodálkozik rá a világra, ahogy azelőtt addig még nem tette.

Ismeretlen, erős impulzusok érik, felfigyel rá a külvilág, és meg kell mutatnia magát az új szerepben még azon a helyen is, amit egyébként az otthonának nevez. Önmaga számára is új ismerőssé válik.

Épp ezért én picit átalakítottam a korábban említett mondatot: „Mindenütt jó, de a legszívmelengetőbb otthon.”

Pontosan ez fogalmazódott meg bennem egy évvel ezelőtt, amikor a Móricz Zsigmond Megyei és Városi könyvtár szervezésében, a 90. Ünnepi Könyvhét rendezvénysorozatának keretében, ott ültem a színpadon a Váci Mihály Kulturális Központ előtti téren.

Először hívtak meg ilyen rendezvényre? Nem.

Először vettem részt hasonló beszélgetésen? Nem.

Először dedikáltam könyveket? Nem.

Ez volt az első találkozásom az olvasókkal? Nem.

A fővárosban számos hasonló eseményhez volt már szerencsém, ez most mégis annyira más volt, mint az addig átéltek. Az érzés, hogy otthon vagyok, hogy ott lehetnek azok a szeretteim is, akik sokszáz kilométerrel arrébb nem tudtak velem tartani, és először láttak író szerepben ilyen rendezvényen, felülmúlhatatlan.

Én azt vallom, hogy minden alkalmat meg kell ragadnunk. Pozitív élményeket szerezni, feltöltekezni. Erre egyaránt jó egy kedves olvasói visszajelzés, vagy egy írói, könyves rendezvényen való részvétel is. Sokszorosan igaz ez a hazai pályán történő bemutatkozásra!

Tavaly nekem ez sikerült, hiszen én itt vagyok otthon.

Kótajon, egy Nyíregyháza melletti településen nőttem fel. A bátyám és én, igazi falusi gyerekek voltunk. Télen halálmegvető bátorsággal csúszkáltunk szánkóval a meredek kanálispartról, és közben az sem zavart minket, ha fejjel lefelé landoltunk egy nagy kupac hóban. Tavasszal alig vártuk a cserebogarak rajzását, hogy játszhassunk velük, nyaranta pedig olyan porosak voltunk a nap végére, hogy fürdés után centis sarat hagytunk magunk után a kád alján.

Emlékszem, kicsi koromban mekkora élmény volt, amikor valamilyen ügyben Nyíregyházára mentünk a szüleinkkel. Gyerek szemmel nagynak és csodálatosnak láttam a várost, ahol bárhová néztem, újabb és újabb érdekesség várt.

Nekem nem kellett ám messzire menni, szuper programokért a nyári szünetre! Sóstón az állatkert és a strand megadott mindent, amire szükségünk volt, amiben kiélhettük magunkat.

Később, a középiskolai diákévek alatt még inkább barátságot kötöttem a várossal. Hihetetlenül felszabadító élményt adott, hogy már egyedül róhattam az utcákat, mint a nagyok. A főiskolát is itt végeztem el, majd az első munkahelyemet is a megyeszékhelyen találtam meg.

Ma, ha lehet még szorosabb kapocs fűz Nyíregyházához, hiszen két éve, a városba költözéssel egyik legrégebbi álmom vált valóra.

A megyében rengeteg író-költő nagyság volt, van otthon. Hogy csak a legismertebbeket említsem: Kölcsey Ferenc, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Végh Antal, Váci Mihály, de nem csak az irodalom terén alkottak maradandót a megye szülöttei, hiszen találunk közöttük neves színészeket, zenészeket, festőket, politikusokat, tudományos téren tevékenykedőket is.

A kiemelkedő embereken kívül olyan csodákkal büszkélkedhetünk, mint a Múzeumfalu Sóstón, a Túristvándi vízimalom, az Andrássy kastély Tiszadobon, a Lekvárium Penyigén, ahol „Szatmár fekete aranya” készül, és persze a messze földön híres könnyező Madonna Máriapócson.

Tudatában vagyok szűkebb szülőföldem múltjának, értékeinek, és mindig büszkeséggel tölt el, hogy én is ide tartozom. Nem tagadom azt sem, hogy amióta a könyvek világa mellett köteleztem el magam, jelentős motivációt nyerek az előttem lebegő nagy nevek példájából.

Hat év és nyolc könyv ide vagy oda, én még mindig az utam elején tartok. Az irány viszont már nem ismeretlen a számomra. Szeretném a megye, szülőfalum és Nyíregyháza hírnevét öregbíteni, és bárhová sodor is az élet, amikor ide jövök, mindig haza érkezem. Eddig és ezután is.

A megye és lakói különleges helyet foglalnak el a szívemben, és minden alkalmat meg kívánok ragadni, hogy hozzájuk való kötődésemet kifejezzem. Eme röpke írásra is az irányukba húzó szívem ihletett, és kitaláltam valami mást is!

Elhatároztam – és ebben a Kiadóm is támogat –, hogy a könyveimet Nyíregyháza és környéke lakói speciális csomagajánlatokban, és nekik szóló kedvezményekkel vásárolhatják meg most és a jövőben is, személyes átvétellel a megyeszékhelyen, tőlem.

Én mindeközben tovább dolgozom, írok, sorban hozom a könyveket, és fáradhatatlanul teszek azért, hogy megismertessem magam a hazai könyvszeretőkkel. Remélem, sok- sok lehetőségem adódik majd erre!

Mert írni öröm.

Ha olvassák a könyveimet, az boldogság.

Olvasókkal találkozni megtiszteltetés. 

Ha pedig elérem a célomat, és egy napon a nevemet a megye írói között tartják majd számon, az lesz életem álmának megvalósulása.

Maradok tisztelettel: Leda D’Rasi, vagyis Andrási Adél, egy örök szabolcsi lány.

Ui.: Számomra minden kedves meglévő és leendő olvasó fontos, így mindenki megtalálhatja a neki szóló kedvezményes könyvcsomagot a shop.konyvmogul.hu oldalon.

Írnál nekem? A ledadrasi@mogulkiado.hu címen megtalálsz vagy keress meg a közösségi oldalakon (Facebook, Instagram)

A nyári hőségben mindig vízpart mellé vágyok. Kihasználva azt, hogy a városon keresztül folyik a Duna, biciklire pattanok és célba veszem a Római partot olvasáshoz tökéletes helyszín az árnyékos, ezer és ezer vendéglátóipari helység kínálata.

Egyik kedvenc helyem a Fellini Kultúrbisztró. Mintha egy pici francia Riviéra lenne a Duna parton. A pult mögött állók csíkos pólóban várják a kívánságokat, legyen szó akár italról vagy épp ételről. Én egy jéghideg rosé fröccsel a kezemben tettem meg a néhány fokból álló lépcsőt le a kavicsos partra. A szintén csíkos nyugágyak egyikén helyeztem el magam. Percekig néztem a vizet, ami teljes nyugalmat sugárzott magából. A háttérben francia sanzon zene szól. Valóban egy pici francia hangulat a parton.

Szeretem ezt a helyet, mert...nyugalmat áraszt, békés, látni az eget, árnyékban ülhetek, vagy épp napon, belelógathatom a lábam a Dunába, kavicsos, limonádés, fröccsös, szendvicses, zenés, filmes, csíkos. Ha kedvem támad, beszélgethetek, vagy ellehetek a saját gondolataimmal, olvashatok, filmezhetek vagy nézhetek ki a fejemből, figyelve az előttem elhaladó hajókat, kacsákat vagy épp kajak-kenusokat.

Sokrétű programmal halmoz el a hely. Hogyha sötétedéskor érkezem, filmet nézhetek egy kifeszített vászonra vetítve. Hallgathatok élő zenét, ehetek grillszendvicset, házi sütit, ihatok belga sört, limonádét vagy épp kávét. Érkezhetek biciklivel, gyalog vagy busszal. Autóval is, csak messzebb lehet parkolni. Ez a hely tényleg a Duna parton van.

Márai Füveskönyvét hoztam magammal. Tudtam, hogy hosszabb hangvételű fejezetek befogadására ebben a miliőben nem biztos, hogy képes lennék, viszont a Füveskönyv egy-egy leírása után átgondolva az olvasottakat pihentettem a szemem a fodrozódó Dunán. A napot néha egy-egy felhő takarta, játszi könnyedséggel árnyékot vetett a partra. Itt teljesen ki tudtam kapcsolódni. A Duna hozta hűs levegő, a kavicsos part, a sanzonok, a leírt gondolatok.Mind-mind a teljes kikapcsolódást hozták el számomra.

Márai e művét azoknak ajánlja, akiktől élete során tanult, legyen szó a csodáról, a rendkívüliről, a feladatról és a pillanatról, a remekművekről és mindenről, ami a félelemmentes élethez kell.

Zárszóként ezt írja az olvasásról:

Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymás után, előre és hátra hallgatózva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.

Ilyen gondolatokat olvasni a Felliniben, tényleg az édes életet hozza el.

A cikket írta: Ráki Tamás

„KI NE VÁRNÁ REPESVE, HOGY BETELJESÍTHESSE GYERMEKKORI VÁGYÁT?”

Volt már párszor, hogy nem jutottam szóhoz, de most még nehezebb bármit is írnom. A szemtanú nemcsak izgalmakkal és fordulatokkal teli, de egészen elképesztően összeszedett és logikusan felépített. Azt hiszem, ilyennek kell lennie egy romantikus kriminek.

Először a borítóba és a címbe szerettem bele, aztán a fülszövegnek is sikerült levennie a lábamról. Carrie Cooper egy tehetséges elsőkönyves írónő, aki megmutatta mekkora fantáziával van megáldva. A szemtanú az Álomgyár kiadó gondozásában jelent meg 2016-ban, és amint lehetett, le is csaptam rá.

A történet főszereplője Lili Green, egy nagyon tanult, okos és intelligens lány. Ki szeretne szakadni a mókuskerékből, az egyhangú mindennapokból, ezért egy körutazásra szánja el magát. Mindent szépen meg is szervez, de egy valamivel nem számol: egy bérgyilkossal. Sajnos azonban Fortuna elengedi Lili kezét, így egy bűncselekmény szemtanújává válik, és a már említett bérgyilkos mindenáron el akarja kapni a lányt. Igen... mindenáron! Bár Lili elindul az útjára, felszáll a Londonba tartó repülőgépre, mégsem érkezik meg a szállására.

„Most aztán megkapta a kalandot, amire vágyott: egy nap leforgása alatt kétszer akarták lepuffantani, meg akarták fojtani, és ráadásként még jól össze is zúzták. Ennyi még James Bondnak is sok lenne!”

A reptéren kapcsolódik össze két szál: az egyik Lilié, a másik pedig két rendőré, akik épp beépített emberként nyomoznak a hírhedt maffiózó, a Görög után. Na, ez volt az a pont, amikor elkezdtem azon morfondírozni, hogy vajon kivel fog összejönni Lili. Két dögös rendőr, plusz egy veszélyes, de annál szexibb maffiózó, aki mindennapjait az alvilágban éli?

Hm... lehet találgatni!

A cselekmény számos fordulatot tartalmaz, ami nekem különö- sen tetszett. Nem tudtam volna megmondani bizonyos helyzetekben, hogy vajon mi lesz a kimenetel. Izgatottan vártam, hogy Lili hogyan kerül ki a slamasztikákból, amiket többnyiremagának köszönhetett. Azon túl, hogy Lili néha naiv, egy nagyon szórakoztató személyiség is; bátorsága és kitartása tiszteletre méltó. Mindig próbál a szívére és a megérzéseire hallgatni, és miután hazatér, képes tovább folytatni az életét.

Több alkalom is volt, amikor a főhősnőnk személyisége megnevettetett. Mindig megemlítem, és ez most sem maradhat el: imádom, amikor humorral fűszerezik a regényeket. Kicsit elveszi azt az éles komolyságot, amit itt például a bérgyilkos keltette állandó veszély okoz.

„Nem tudom cicám, hogy te hogyan szoktál zuhanyozni, de én ruha nélkül.”

Összességében a könyv pont azt adja, amit ígér, sőt talán még többet. Nagyon nehéz olyan történetet írni, amelyben minden szál logikusan passzol, jól fel van építve a váz, izgalmas a cselekmény, és a mű teljesen összeszedett. Ezt a teljes összeszedettséget és fogalmazásbeli precizitást csak kevés magyar írónál, de annál több külföldinél tapasztaltam. Tetszett az írónő stílusa, ahogy csavarja a szálakat, ahogy egyre több kalandba és veszélyes szituációba keveri Lilit, aki néha azt sem tudja, hogyan másszon ki a csávából, amibe sikerült beleesnie.

Örülök, hogy megismerkedhettem az írónővel, csodálatos fantáziájával és egy remek történettel, amit végigizgultam.

A lezárás sokat sejtető és számos kérdést felvet, amitől az embernek olyan érzése támad, hogy azonnal a kezébe akarja venni a következő kötetet, kerüljön bármibe. Szerencsére Lili Green kalandjai hamarosan folytatódnak, hiszen október 30-án jön a második rész, amely az Ügynök tűsarokban címet visel.

A cikk szerzője: Ludányi Bettina

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.

Kezdő íróként nem csak azt kell megtanulnod, hogyan írj meg egy történetet, milyen szabályokat vegyél figyelembe, és milyen hibákat kerülj el, hanem olyan általános fogalmakkal is tisztában kell lenned, mint például a szinopszis.

Te tudod, mi fán terem? Vagy hogyan írd meg? Akkor ez a cikk neked szól!

Mikor van szükség szinopszisra?

Kezdőként (ha van kész történeted) szerintem vétek lenne akár egy pályázatot is kihagyni. Ennek három oka is van:

1. Sosem tudhatod, mikor jön be.
2. Elmondhatod magadról, hogy te mindent megtettél.
3. A kudarc is egyfajta siker, hiszen kudarcot csak az vallhat, aki megpróbálta. Ráadásul a sok visszautasítás egy nap meghozza gyümölcsét.

Ha pedig pályázatokra jelentkezel, elengedhetetlen egy szinopszis. Először az én fejemben is olyan kérdések fogalmazódtak meg, mint a "hogyan fogjak hozzá?", "mit kell tartalmaznia?", "hogyan fogalmazzak?" és főként „egyáltalán mi az a szinopszis?”. Először is, hagy vázoljam a helyzetet: kezdőként nem gond, ha fogalmad sincs a szinopszisról, úgyhogy ne szégyellj kérdéseket feltenni. Ezt a cikket elolvasva már tájékozottabb leszel, mint előtte voltál.

Na, írjunk együtt egy jó szinopszist!

Mi a szinopszis?

Hogy könnyen megértsd, a szinopszis a történeted egyszerűsített változata, mint egy összefoglaló, egy ismertető.

Mit kell tartalmaznia?

A szinopszisnak tartalmaznia kell gyakorlatilag minden fontos momentumot: a fő karaktereket, a kapcsolatokat, a konfliktusokat, a drámai fordulatokat. Cselekményorientáltnak kell lennie, minden feszültséget magába foglalva, hogy felcsigázza az olvasó (a szerkesztő, a kiadó) érdeklődését. A szinopszis a kopogtató az ajtón, ahová be akarsz lépni. Ez alapján döntik el első körben a kiadók, érdemes-e a történeted arra, hogy elolvassák. Ha nincs jól megírva (mert túl hosszú, nem a lényeget emeli ki, nem ragadja meg az izgalmat, nem kelti fel a figyelmet), hiába kopogtatsz az említett ajtón.

Az első szinopszisomat úgy írtam meg, hogy ami a regényben titok volt, az a szinopszisban is az maradt; nem árultam el semmit. Aztán felhívták a figyelmemet, hogy ez így nem jó, hiszen a szinopszisból mindennek ki kell derülni; annak is ki a gyilkos és ki az áldozat. A szinopszis akkor jó, ha nem túl hosszú. Értsd úgy, hogy a kiadók elvárják, hogy a szinopszis ne legyen hosszabb másfélkét oldalnál. Bizonyos történeteket nem lehet rövidebben összefoglalni, mint mondjuk három oldal, de amit lehet, faragj le. Sarkítok, de egy 10 oldalas szinopszis senkit nem fog érdekelni, ha ebből a lényeg mindössze egy oldal. Nincs egyébként egy egyetemes hossz, ezért érdemes tájékozódni arról, mit vár el a kiadó.

Az örök szabály

Ha a történeted túl sok cselekményt tartalmaz, és a szinopszis is túllépte már a két oldalt, az még nem gond, ha egyébként csak a lényegre szorítkozol. Amíg tart a cselekmény, és viszi előre az olvasót, addig jó vagy. A töltelékszavakat és az unalmas körítéseket nyugodtan kihúzhatod. Mint említettem, a kiadó a lényegre kíváncsi, nem a salátára.

A szinopszis legyen érdekes és tartalmazzon mindenféle izgalmas részletet. Lehet, hogy lelövöd a poént, de a szinopszist úgysem olvassa csak a kiadó munkatársa. Ő pedig el tudja dönteni, hogy érdemes vagy-e az idejére az alapján, milyen fordulatokat, titkokat viszel bele a történetbe, hogyan fogalmazol, képes vagy-e teljesíteni a követelményeket.

Légy körültekintő, figyelj a helyesírásra, fogalmazz egyszerűen, de kerüld a tőmondatokat! A szinopszis megírásán nagy felelősség van, ezért érdemes gyakorolni, többször is átolvasni a már elkészült összefoglalót, mielőtt elküldöd a kiadónak. Ne feledd, ez a kopogtató, mellyel be akarsz lépni azon a bizonyos ajtón.

Sok szerencsét!

A cikk szerzője: Ludányi Bettina

Veletek is történt már olyan, hogy egy könyv írásmódja rátok ragadt? Na, most is ez a helyzet áll fenn. Hogy melyik alkotás bitorolja épp gondolataim, azon nyomban megtudjátok:

 Az írókkal való találkozás:

Két igazán elbűvölő lány képében jelent meg előttem az írói duó. Látszott rajtuk, és beszélgetésünk során ki is derült, hogy mennyire élvezik, nemcsak ezt a programot, de az írást is. Kérdéseimet sorban tettem fel a társírással kapcsolatban, és meglepő volt, hogy sokszor csak neten keresztül egyeztetik az aznapi haladási tervet. Érdemes velük találkozni, mert olyan személyek, akik feldobják az ember napját. Na de milyen a könyvük?

A könyv bemutatása:

268 oldalas kis olvasmányról van szó. A történet nemcsak két szálon fut, hanem két időben és két helyen is. Az egyik, a jelen, ami egy amerikai pár viszontagságokkal teli életét mutatja meg, miután a Királynő birodalmába költöztek. A másik egy XIX. századi ifjú története, aki élni akart és boldognak lenni.

De hogy miként is kapcsolódik össze ez a két igen eltérő történet?

Két dolog: levelek és napló. A részletekért üssétek fel a könyvet és faljátok a betűket.

Vélemény:

Ömlesztve kapjátok a hideget és a meleget, hisz a könyv sem kímél ebből sem abból sem. Kezdjük a kétszálúsággal. Igazán élvezetessé tette a történetet, hogy kis adagokban csepegteti a múltat, levélről levélre, naplóbejegyzésről naplóbejegyzésre. Néhol párhuzam vonható az idősíkok között, néha nem, nem feltétlenül baj. A letűnt korok oly mértékű romantikával vannak átitatva, hogy nemcsak a főhősnő szívét képesek megdobogtatni. Bevallom én is gyakran sóhajtoztam a könyvet lapozgatva. Ami felett sokszor nem tudtam napirendre térni, az a főszereplő volt. Önzőn csak saját magával volt elfoglalva, és az épp aktuális múltfoszlánnyal. Nem figyelt a férjére, nem figyelt ő semmire, csak erre, és megállás nélkül sajnálta magát. Neki köszönhető, hogy sokszor letettem a könyvet, mert legszívesebben arcon töröltem volna. De aztán ő édesgetett vissza a tinta áztatta lapokhoz, hiszen nem mind ilyenek vagyunk néha? A saját álomvilágunkban élünk, egy idilli helyen és korban, romantikus szerelemben esetleg, ahol minden tökéletes és jobb, mint az adott jelenünk. Csak magunkra gondolunk ilyenkor. Nem? De. Minden felháborodás után, egy ilyen belső monológot folytattam le magamban.

Bár a könyv úgy épül fel, hogy a jelen körete a múlt, nekem mégis inkább fordítva volt. A XIX. század jobban érdekelt, vártam mikor érek már a fiatal életének újabb mozaikjához. Ittam minden szavát és én is talán egy hajszálnyit beleszerettem. Úgy, ahogy csak egy könyvszereplőbe lehet.

Összegzésként mit is mondhatnék? Egyszer érdemes elolvasni, mert a francia romantika és írásmód magával tudja ragadni az embert. Akarva akaratlanul is torztükör a könyv. Milyen az akkori és mostani boldogság-boldogtalanság, szerelem, kapcsolat, házasság, élet. Eléri, hogy te is vágyakozz utána. Fájdalmasan vissza akarj jutni a múltba, oda ahol még minden olyan szép volt.

Legalább is mi ezt hisszük.

Kiknek ajánlom?

Szerelmes kedvűeknek, romantika rajongóknak, múlt mániásoknak. Korosztályt nem kötnék ki, azt azonban hozzátenném, hogy inkább női olvasmány.

Kedvenc részlet:

,,Bennem is kialudt a tűz; a harag emésztő lángjai elcsitultak. Úgy tűnik, mintha szívem is téli álomra tért volna, s most érzek először magamban erőt, hogy tollat s papírt vegyek elő. Hogy miért, nem tudom.."

A cikk szerzője a Tollam nyomán tinta blog.

Az értékelést olvassátok el a blogon is, itt.

Szeretnéd, hogy a Te könyvedről is írjunk? Nincs más dolgod, mint felvenni velünk a kapcsolatot az info@imadomakonyveket.hu e-mail címen.

Szögezzük le már az elején: én szeretem a Harry Potter könyveket. Lassan megszámlálni sem tudom, hogy hányszor olvastam, vagy éppen hallgattam meg audio book formájában őket. Viszont, ezek a történetek sem tökéletesek. De nem ám!

Adok egy kis időt, hogy ezt a kijelentést feldolgozzátok.

Most, hogy az első sokkon túlvagyunk, térjünk rá arra, amiért billentyűzetet ragadtam. Ahogy éppen hallgattam a könyveket, ezúttal angolul, szöget ütött a fejembe pár dolog, amit véleményem szerint Rowlingnak illett volna megmagyarázni, de mégsem nem tette.

Lássuk, mikre gondolok, a teljesség igénye nélkül. Természetesen erősen SPOILERES részek következnek! Csak saját felelősségre olvassatok tovább:

1. Ginny és a kviddics

Az kétségtelen, hogy a Weasley családban úgy terem a jó kviddics játékos, mint fán a gyümölcs. Hétből négy, nem rossz arány. A Főnix rendje című kötetben Ron kap egy Jólsep-R11-es seprűt. Nem a legjobb, de persze így is drága, vakarta is Molly a fejét rendesen, amikor jött a kívánság. Ő akkor lecserélte a régi Hullócsillagát. Az első meccs után Harry, Fred és George örökös eltiltást kap mindenki kedvencétől, Umbridge professzortól, és még a seprűket is lekobozzák tőlük. Na, és ki lesz Harry utódja fogóként? Ginny. De mivel repült? Honnan van seprűje? A család nem engedheti meg anyagilag, hogy vegyen neki egy újat, az iskolai seprűk pocsékok, kölcsön egyik sráctól se tudta kérni (amikor a Nimbusz-2000 megsemmisül, Harry egy övönvíz előtti Meteort használ). Örök rejtély maradt, honnan került seprű Ginny alá.

2. A patrónus nagyon magas szintű mágia, amivel Harry még az apját is túlszárnyalta

A harmadik részben Harry megtanul Lupintól patrónust idézni, aki elmondja neki, hogy ez nagyon magas szintű mágia, messze meghaladja az RBF szintjét (amitől amúgyis még 2 évre van Harry), és nem is túl jó benne. Amikor Harry sikerrel jár, Lupin büszke, és azt mondja neki, hogy ezzel túlszárnyalta az apját is. Az apját, aki animágus volt, és akiről nehéz elképzelni, hogy ha azt megtanulta, akkor patrónust idézni ne tudna, de ezt engedjük is el. Nehéz mágia, James nem tudta, biztos kevesen értenek hozzá… gondoltam én. Aztán ahogy haladunk a történetben, nem csak, hogy egyre többen kezdenek patrónust használni, de kiderül, hogy még üzenetet küldeni is lehet vele. Lépten nyomon röpködnek a patrónusok, de James, ő nem, ő nem tudott ilyet. Háromszor dacolt Voldemorttal, de a patrónus, na az kifogott rajta… Van egy olyan érzésem, hogy Rowling csak később találta ki, hogy mi mindenre lehetne még használni ezt a varázsigét.

3. A név tabu

Amikor Ron lelép a bandától, kideríti, hogy Voldemort neve tabu lett, ha valaki kimondja, akkor minden védőbűbáj - ami a kimondója körül addig volt - eltűnik. Így találták meg őket akkor is, amikor leléptek az esküvőről. Ez eddig rendben. Csakhogy, amíg a Grimmauld téren voltak, folyamatosan nevén nevezték a sötét nagyurat. Tehát, az összes Rémszem által kreált bűbájnak meg kellett volna szűnnie, ahogy fidelius bűbájnak is, főleg, hogy Dumbledore halálával mind titokgazdák lettek, és mégis ők mondogatták ki a nevet. Ott miért nem törtek meg a bűbájok?

4. Fidelius vs. hopponálás

Amikor Harry, Ron és Hermione menekül a minisztériumból, Jaxley hopponálás közben Hermione-ba kapaszkodik, aki valamilyen agyi rövidzárlat miatt persze a Grimmauld téri házhoz megy, véletlen se máshova, aztán gyorsan tovább, mert így Jaxley-t is bejuttatta. Rendben. De akkor miért nem paráztak azon, hogy Piton odahopponál a halálfalókkal? Értem én, hogy Rémszem ellene állította fel a Nyelv ragasztó rontást és a por Dumbledore-t, de míg utóbbi nyilván túlzottan nem érdekli, az előző meg nem akadályozza meg abban, hogy odahopponáljon. Mondjuk az is érdekelne, mit adott be Tudjukkinek, hogy ne kelljen senkit bevinnie.

5. A hopponálás hatótávja

A hetedik részben kiderül, hogy a hopponálásnak bizony van maximális távolsága. Amikor Voldemort Grindelwalt börtönéből siet vissza a Malfoy kúriába, repül, és várja, hogy végre elég közel legyen. Rendben, legyen hatótávja, bár korábban szó nem volt róla. De miért repül? Miért nem hopponál közelebb? Pár ugrással letudná az egészet. A nagyurat se az eszéért szeretjük.

6. Társas hopponálás

Amikor Harry-nek még nem volt meg a jogsija a hopponáláshoz, jó erősen meg kellett ragadnia Dumbledore karját, és már mentek is. Később pedig gyakran úgy hopponáltak, hogy fogták egymás kezét, karját, valamijét. Rendben, miért is ne működhetne. A hiba viszont ott keresendő, hogy: miként is hopponálunk? Többször is leírta Rownling a könyveiben, hogy a hopponáló ember szépen fordul egyet a sarkán (r-go piruettezik egyet). Ez eléggé kivitelezhetetlennek tűnik, amikor éppen össze vagy valakivel kapaszkodva. Próbáljátok csak ki.

7. Amputoportálás

A hetedig részben, amikor Ron amputoportál, és elhagy egy darabot a karjából, rengeteg vért veszít. Még Harry is megjegyzi, hogy ő ezt addig valami vicces dologként képzelte el. És erre meg is volt minden oka, hisz’ amikor Mr. Weasley mesél neki hasonló történésről, egy szóval sem említi, hogy a két fiatalember, akiknek csak a fele ment át az új helyre, már rég elvéreztek, amikor összerakták őket. Ráadásul, nehéz elképzelni azt is, hogy amikor a hopponálás oktatáson Hannah Abbot amputoportált, és elhagyta a lábát, az bármiben más lett volna mint Ron esetében. Tehát, ott is kellett volna legyen egy csomó vér. Tudjuk, hogy mások is jártak már így, és az oktatásokon volt ilyen. Ennek tükrében Harry vajon miért tesz úgy, mintha Ron lenne az első, akit így lát?

Hát, így hirtelen talán ennyi. Ezek voltak azok a plothole-ok, amikre én felvontam a szemöldököm. Nektek akad hasonló?

A Harry Potter könyvek immár 20 éve tartják lázban a fiatalokat, idősebbeket egyaránt. És ezért én roppant hálás vagyok. Köszönöm J.K. Rowling.

Írta: BlueDeath

Eszetekbe jutott valaha tudományos szemszögből szemlélni az olvasást?

Jó, persze, aki szeret olvasni, annak megvannak a maga indokai a könyvek gyakori forgatása mellett. Tudtátok, hogy már ezzel kapcsolatban is végeztek kutatásokat? Ezek alapján azt mondhatjuk, hogy az olvasás:

1. Mentálisan stimulál, javítja, és karbantartja a memóriát

Az olvasás megdolgoztatja az agy számos területét, fokozza az agytevékenységet. Úgy tartják, ha valamelyik testrészünket nem használjuk, az elcsökevényesedik a sok pihenéstől. Ez nem csak az izmokra igaz, de minden egyéb másra is, így nem kivétel ez alól az agy sem. Sokan az elbutulástól tartva adnak tennivalót az agyuknak, ezért fejtenek keresztrejtvényt, játszanak memóriajátékot. Ezeken a módszereken kívül az olvasás is remek lehetőség agyunk „edzésére”, karbantartására, hiszen egyike a legtökéletesebb agytorna módszereknek. Olvasás közben agyunk a történetből automatikusan raktároz el dolgokat, ráadásul azon igyekszik, hogy feldolgozza, és elénk vetítse az olvasottakat. Így az olvasás frissen tudja tartani mentális állapotunkat, és agyunk „nem puhul el”. Ez olyan jótékony hatás, amit az idősebb korosztály is bátran és mellékhatás nélkül élvezhet.

2. Stressz csökkentő, ellazít, megnyugtat, pihentet, kikapcsol

Egy igazán jó könyv még a legidegesítőbb munkanap végén is képes tompítani az elszenvedett stresszt. A kényelmes kanapén eldőlve nemcsak a test, de a lélek is megnyugszik, a feszültség néhány percen belül oldódik. Ha el tudunk merülni egy történetben, egy időre elszakadunk a zavaró gondolatoktól, a hétköznapi bosszúságoktól is. Ennél szelídebb nyugtatószer nem is létezik!

3. Gyarapítja a szókincset, javítja az íráskészséget, fejleszti az értő olvasást

Minél többet olvasunk, annál több új kifejezést ismerünk meg, ami egyenes úton vezet a szókincs növekedéséhez. Ez pedig nagyon hasznos: a gazdag szókincs minden élethelyzetben képes kisegíteni, önbizalmat ad, és növeli az önbecsülést. És az sem elhanyagolható, hogy aki választékosan beszél, az hasonló módon képes a tartalmas írásos kommunikációra is. Ez pedig mind az iskolai, mind a munkahelyi teljesítményen megmutatja majd áldásos hatását, hiszen a pontos írás, olvasás és megértés készsége a mindennapi élet elengedhetetlen kelléke!

4. Erősíti az analitikus készségeket

Ismered azt az érzést, hogy egy jó krimi, vagy thriller kapcsán, még mielőtt a könyv végére értél volna, már tudtad, ki a gyilkos, vagy ki rejtegeti a kincset? Ha a válasz igen, akkor gratulálunk, mert ez azt jelenti, hogy a könyvből kapott információ segítségével már a te agyad is megtanulta az apróságokból összerakni a teljes képet, és képes a helyes következtetésre. Ez a készség egyébként nem csak a könyveknél hasznos, de az élet egyéb területén is segít az egyes problémás helyzetek átlátásában, és a helyes döntés meghozatalában.

5. Megtanít összpontosítani

Felgyorsult életmódunk következtében rengeteg nem túl kellemes hatás ér minket nap mint nap: soha nem múló háttérzajok (telefon, tv, a közlekedés), feszített tempó (munka, rohanás az ügyeink után, család, házimunka), végletekig szélesített elvárások. Sokszor már akkor is zsong a fejünk, amikor egyébként csend vesz minket körül. Sokan képtelenek kizárni a külvilágot, ami egyenes út ahhoz, hogy nem tudják elérni a nyugodt pihenés fázisát. Nyugodt pihenés nélkül pedig nincs regenerálódás, és egy idő után a testi-lelki fáradtság maga alá gyűr. Az olvasás azonban ebben is segít. Aki sokat olvas, az pontosan tudja, milyen, amikor egy jó könyvvel a kézben egyszerűen megszűnik a világ. Ha ezt a „se kép, se hang” állapotot sikerül elérnünk, az azt jelenti, hogy ki tudjuk zárni a zavaró körülményeket, és ezt a tudást bármikor elő tudjuk hozni magunkból, amikor csak szükségünk van rá!

Ha tehát eddig egyszerűen csak szerettetek olvasni, most már azzal is tisztában vagytok, hogy a könyvek forgatása amellett, hogy remek örömforrás, számos jótékony hatással is bír! Ismét bebizonyosodott hát, olvasni nemcsak jó, de érdemes is! Olvassatok minél többet, ne teljen el egy nap sem olvasás nélkül!

A cikket írta: Nyíri Abigél

Alig néhány nappal ezelőtt napvilágot látott egy új könyv. Tél Berlinben a címe, ami egy olyan írónő legújabb szerzeménye, aki különös helyeken, időkben érzi jól magát. A fiatal szerző úgy mozog a történelem legsötétebb korszakaiban, mintha csak otthon járna. Ő Tomcsik Nóra, akit különleges alapossággal megírt történelmi regényeiről ismernek az olvasók.  

Először is fogadd gratulációmat a legújabb könyvedhez! A Tél Berlinben egy II. világháborús regény, ráadásul nem mindennapi karakterekkel és nézőponttal. Főszereplőid két ellentétes oldalon állnak, hiszen egy német és egy orosz fiatalember barátságát követhetjük végig egy olyan időszakban, amikor sem az élet, sem a barátság nem volt egyszerű. Nem könnyed téma, bár tőled ez egyáltalán nem áll távol. Mesélj kicsit a könyv születéséről! Miért a világháborút, és a harcban állók közötti kötelékeket boncolgatod a történetben?

Nagyon szépen köszönöm!

Az alaptörténet jó néhány éve egy főiskolai féléves feladatra készült. Az volt a feladat, hogy egy felolvasott novellát gondoljunk újra és adaptáljuk filmtervvé. Már nem emlékszem sajnos a novellára, de tudom, hogy egy diákról szólt, és talán a felnőtté válásról. Ehhez jött hozzá az akkori erős érdeklődésem a filozófia iránt – merthogy az eredeti történetet ez mozgatta volna, olyanok elméleteit boncolgatva, mint Nietzsche vagy Heidegger. A háború mellesleg jött, pusztán azért, mert a két általam választott filozófusnak elég sok köze volt a Harmadik Birodalom eszméinek kialakulásához. Szóval annyira nem is a háború érdekelt, az csak a hátteret szolgálta. Az pedig, hogy a főszereplők szembenálló felek, és ennek ellenére barátok, csupán azért van, mert kedvelem az efféle kapcsolatokat filmekben és könyvekben is.

A nehéz időszakokban érzed otthon magad. A változások kora könyvsorozatod az 1910-es években indul útjára, és magába foglalja az I. világháború időszakát is. Fogsz valaha „boldog idők” típusú könyvet írni? Vagy a sötét korszakok megörökítésében látod az igazi kihívást? 

Eredetileg egyáltalán nem akartam elmerülni ezekben a sötét korszakokban, sőt a történelem sem érdekelt olyan nagyon. Egyszerűen megtalált az első világháború. A változások kora újra írásakor úgy éreztem, hogy a történetbe kellene valami olyan esemény, ami alapjaiban változtatja meg a karakterek sorsát, független a cselekedeteiktől és kikerülhetetlen. Mivel a cselekmény a 19-20. század fordulóján játszódott, a háború adta magát. Innentől pedig egyszerűen beszippantott, és mostanra tudatosan is keresem ezeket a témákat. Viszont mindenképpen szeretnék békésebb történeteket írni, van is néhány tervem, sőt terveim szerint, a következő könyv, aminek nekiállok, az is ilyen lesz. Jól esne egy kis lelki feltöltődés a további véres kalandok előtt.

Az olvasók gyakran dicsérik a korhű leírásaidat. Ha valaki nyomon követi a közösségi oldalaidat, láthatjuk, hogy te ezzel kapcsolatban biztosra mész. Rengeteg szakkönyvet olvasol, jártál világháborús helyszíneken, kipróbáltál korabeli fegyvereket. Jól gondolom, hogy ez a te esetedben több, mint egyszerű érdeklődés? A történelem nálad életforma?

Mostanra az lett, és talán azért is, mert mint említettem, ez az egész nálam nem tudatos volt, hanem valahogy belülről, ösztönből jött. Egyébként a mai napig nem az események tényszerű adatai érdekelnek, hanem maga az ember. Az, mennyit bírunk el, milyenek vagyunk valójában, hogyan tudunk helytállni az igazán nehéz időkben stb. Ehhez az kell, hogy én magam is, amennyire lehet, belehelyezkedjek az adott történelmi eseménybe. Persze ez csak részben lehetséges, de nekem rengeteget segített, hogy járhattam a könyv helyszínein. Egy augusztusi este például ugyanazon a templomlépcsőn ültem Münchenben, ahol Franz, amikor találkoznak Borisszal. Apróság volt, de számomra hatalmas élmény. A lövészetet szintén nagyon élveztem, habár, valahol sokkoló, milyen ereje van egy fegyvernek, de kellett a tapasztalat, mert már tudom, milyen érzés. De ezeken kívül is sok mindent megnéztem, kipróbáltam, és azt hiszem az efféle élmények sokkal többet képesek tenni a hitelességért, mintha ismerjük a száraz adatokat, ezért nagyobb hangsúlyt is fektetek rájuk.

Hiteles történelmi regényt írni óriási munka, speciális képességeket igényel. Talán éppen ezért nem is tud mindenki jól megírni egy ilyen könyvet. Szerinted mi jellemez egy jó történelmi regényt, és milyen tulajdonsággal kell rendelkeznie az írónak, aki ebben a zsánerben minőségi könyvet akar kiadni a keze közül?

Elhivatottság és egy kis őrület. Ezek komoly témák, amiket nem vehetünk félvállról, mert például a két világháború a mai napig érezteti a hatását az emberiségen, még ha ennek nem is vagyunk mindannyian tudatában. Már emiatt sem kezelhetjük félkomolyan. És akkor nem beszéltem a több millió áldozat vagy a hősök iránti tiszteletről. Ráadásul, ha az ember történelmi regényt ír, társadalmi kötelezettséget is vállal, hiszen a szórakoztatás mellett tanítani és emlékeztetnie kell.

És, hogy miért kell az őrület? Mert, ha valaki már beleásta ennyire mélyen magát ilyen témákba, az hatalmas lelki megpróbáltatás is lehet. Már eleve szörnyűségekről olvasni, vagy épp ellátogatni a helyszínekre. Auschwitz például életem egyik legmegrázóbb élménye volt. Rendszeresen vannak háborús rémálmaim, ha írok, sokszor rám telepszik a komor hangulat. Persze ezekre van gyógyszer. Amióta ilyen témákkal foglalkozom, jellemző lett rám a fekete humor, és igyekszem időről időre szünetet tartani, felüdülni egy kicsit.

Egyszerűbb, vagy könnyebb annak az írónak a dolga, aki egy teljesen kitalált történetet vet papírra fiktív helyszínekkel, eseményekkel?

Ha egy író komolyan veszi magát az írást, akkor semelyik zsáner nem egyszerűbb a másiknál. A fiktív helyszíneknek és szereplőknek az a nehézsége, hogy ott a semmiből kell felépíteni egy komplett, logikus, működő világot, amihez semmiféle támpont nincs. Talán ez sokszor még nehezebb is.

Eddigi történeteid szereplői angol, német és orosz fiatalok, külföldi helyszínekkel. Hogy állsz a hazai történelemmel?

Lesznek magyar vonatkozású regények. Az egyik természetesen második világháborús, és azért különleges, mert egy családi történetet dolgoz fel. Ezen kívül nagyon szeretnék olyan könyvet írni, ami a Kiegyezés és a Millennium közötti években játszódik. Annak idején ez volt a kedvenc témám idegenvezetés órákon.

Hat könyved jelent meg eddig. Öt magánkiadásban látta meg a napvilágot, utolsó könyveddel azonban letetted a voksod egy kiadó mellett. Ha valaki, akkor te ismered a különbséget a magánkiadás útja, és aközött, amikor ott áll egy kiadó az ember mögött. Mit tartottál szem előtt a kiadóválasztásnál? Mennyiben találtad másnak a kiadásnak ezt a módját, mint amikor saját magad intézted a kiadás ügyeit?

A magánkiadás azért volt számomra praktikus, mert alapvetően elég bizalmatlan típus vagyok, nehezen adom ki a dolgokat a kezemből, főleg, ha az ennyire sokat jelent számomra. Viszont nagyon zöldfülűként vágtam bele, elkövettem jó pár szarvas hibát, és kicsit bele is csömörlöttem. Volt egy jó félév, amikor beszüntettem a közösségi oldalak használatát, végig kellett gondoljam, csinálom-e tovább, vagy változtatok. Azt kellett szem előtt tartanom, mi szolgálja a könyveim érdekét. Végül a kiadó mellett döntöttem. Szerettem volna biztosra menni, és a Mogult már ismertem. Örültem, amikor bekerültem a csapatba. Eleinte azért küzdöttem magamban amiatt, hogy bizonyos folyamatokba nem látok bele folyamatosan, mert nem nálam fut össze minden szál, ezt még meg kell szokni. Viszont rengeteg lehetőséghez jutottam, amiket magánkiadósként csak nagyon nehezen értem volna el, sok terhet levesz a vállamról.

A Tél Berlinben már megtalálható a boltok polcain is. Ez az első könyved, amelyik így kerül kereskedelmi forgalomba? Milyen érzés ez a számodra?

Annak idején már vittem be boltba A változások kora első részét. Habár ezt azóta nagyon elhamarkodott döntésnek érzem. Az a könyv túl korán került ki a kezeim közül.

A Tél Berlinben esetében viszont hatalmas boldogság. Ezt a könyvet abban a tudatban írtam, hogy amiről szól, az nagyon fontos, és megérdemli, hogy a legjobbat hozzam/hozzuk ki belőle. Nem állítom, hogy valaha is eljött volna az a pillanat, amikor tökéletesen elégedett vagyok vele, viszont érzem, hogy túlnőtt az első írásaimon és különösen fontos a szívemnek. Csodálatos érzés volt először látni Franzot és Boriszt a könyvesbolt polcain.

Van neked egy másik írói oldalad is! Erről, a komoly kutatómunkát követelő könyveid mellett, „A hercegnő és a sárkányok dala” című meseregényed árulkodik, amely egy 9-14 éves korosztálynak szóló kalandos olvasmány. Ez akkora kontraszt, amit nem lehet kérdés nélkül hagyni. A sok komoly mű mellett honnan jött a sugallat egy mesére? Egyszeri kitekintés volt vagy ebben is megtaláltad magad?

Ebben az az érdekes, hogy eredetileg sokkal közelebb állt hozzám a mesék világa. Gyerekkoromtól imádtam mesélni, főleg az öcsémnek. Aztán, mint látszik, másként alakult. Viszont semmiképp sem egyszeri kitekintés, olyannyira, hogy idén szeretnék végre nekiállni a könyv folytatásának. Már régóta alakul a fejemben a történet, felüdülés lesz elmerülni benne.

A hercegnő és a sárkányok dala ráadásul azért is kedves nekem, mert gyakorlatilag karácsonyi ajándékba írtam egy nagyon kedves barátnőm, akkor tíz éves kislányának. Ő kért egy saját könyvet, hát ez lett belőle.

Az eddigi írásaid alapján arra tippelek, hogy következő műveddel is valamilyen jelentős világtörténelmi eseményt veszel majd célba. Van már erre vonatkozó terved? Mit olvashatunk tőled legközelebb?

Épp a napokban fejeztem be egy kézirat első változatát. A téma különösen nehéz, az orosz forradalom és polgárháború idején játszódik. Egészen idáig csak keveset tudtam erről az időszakról, és hihetetlenül megrázott, amikor elmerültem benne. Mindenesetre hiánypótlónak ígérkezik, mert jóval kevesebb irodalom szól róla, mint mondjuk a második világháborúról, pedig tulajdonképpen egy olyan eszme megszilárdulásának története, ami évtizedekre meghatározta a világot, sőt, sok országot a mai napig is.

Köszönöm szépen az interjút, és további sok sikert kívánok neked!

Nóra könyvét keressétek a könyvesboltokban vagy a KönyvMogul.hu webáruházban.

Az interjút készítette: Nyíri Abigél