Oké, gyerünk, tempó-tempó, folytassuk! Egyrészt mert rengeteg a mondandóm, és – bármilyen hihetetlen is – a kezem nem jár olyan gyorsan, mint a szám, másrészt pedig igyekszem a feltoluló emlékek kedvére tenni, mert bevallom, kicsit félek, mit művelnek odabent, ha nem kapják meg a nekik járó figyelmet idekint.

Ennek jegyében jöjjön most egy olyan sztori, ami biztos, hogy nem sokakkal esett meg. A fordított csavar, a visszanyaló fagyi: merthogy én bizony megharaptam egy vámpírt.

Igen, jól olvastátok. Megharaptam. Belemélyesztettem a fogam egy vérszívóba! Hozzáteszem, ő kezdte! Ok nélkül akarna a franc kannibálkondi, a vérivás sem az én zsánerem, de a színtiszta büntető szándék, na az már rendben van. Ezért aztán amikor eldurrant az agyam, nem szaroztam, haraptam. Ha jobban belegondolok, nem is egyszer! Mekkora királyság már, ugye? Kivéve, hogy az illető vérszívó egy gyerek volt.

Egy satnya, csontos, félmúmiává aszalódott, koszos, kukacos kis denevér.

Huh, azt hiszem, ez egy kis magyarázatra szorul.

Oké, kezdjük az elején, jöjjön egy kis történelemóra. Időszámításunk szerint 79-ben járunk, az egykori Római Birodalom szívében. Na? Kinek mi jut eszébe az időpontról és a helyszínről?

Semmi? Akkor tessék leülni, míg én bekarcolok nektek a képzeletbeli ellenőrzőbe egy orbitális fekete pontot, mert közlöm, hogy 79-ben döntött úgy a Vezúv, hogy durran egy mocskos nagyot, és lesöpri a térképről azokat, a tőle délre fekvő településeket, amelyeknek volt pofája az ő árnyékában kinőni.

Igen, kitaláltátok, én épp ott tébláboltam! Hát hol máshol is lehetettem volna, mint a világtörténelem egyik legnagyobb természeti katasztrófájának a kellős közepén? Elismerem, nem direkt volt. Vagyis nemcsak én, hanem igazából mi ott voltunk, mert Una is ott volt, csak egy picit odébb. Én a Vezúv alatt – méghozzá a szó legfájóbb értelmében –, míg ő távolabb, szerencsésebb szélirányban egy tengerparti városban, ahonnan mindent látott, viszont sikeresen elkerülte a láva meg az a kurva hamu is.

Most okkal merülhet fel bennetek a kérdés, miszerint hogy kerültem én pont akkor, éppen oda, és miért nem voltam Unával? Nos, hogy rövidre fogjam – mert igazából nem ez a történet lényege, bár ez is megérne egy bejegyzést –, mondjuk úgy, hogy pont előle menekültem. Csináltam valamit, amit majd egyszer elmesélek, és Una elmeállapotát akkor felmérve úgy döntöttem, kellene közénk néhány napra némi távolság, és azt hittem, egy hegy éppen megfelelő a feladatra.

Csak azt felejtettem el, hogy a Vezúv, nem szimpla hegy. Az bizony egy vulkán. Hozzáteszem, hogy csodaszép és különleges vulkán, én pedig mindig nagy rajongója voltam a hasonló különlegességeknek, arról nem is beszélve, hogy micsoda remek események zajlottak ott nagyjából száz évvel korábban, amikor a Spartacus nevű faszagyerek olyan lázadást szított, amit a rómaiak évszázadokkal később is megpróbáltak titokban tartani.

Szóval, ha már úgyis oda menekültem, és terveim szerint pár napig osztoztam az üldözöttek sorsában, akkor kihasználtam az alkalmat, hogy Spartacus emléke előtt tisztelegjek. Fel akartam menni egészen a vulkán legtetejéig; ezért mentem, mentem, mendegéltem… Persze lehet, hogy gyanút kellett volna fognom, amikor napjában többször megremegett a lábam alatt a talaj, és ha máskor nem is, hát akkor illett volna visszafordulni, amikor a hegyről mindenki lefelé menekült, és én voltam az egyetlen hülye, aki felfelé ment.

Na, de történt, ami történt. Szóval pont ott voltam, amikor a Vezúv durrant egy akkorát, ami még az istenek mércéjével mérve is világrengetőnek minősült. Óriási moraj támadt, mintha a Föld gyomra korgott volna, az addigi földrengések állandósultak, és még én, a végtelen optimista is mondtam valami olyasmit, hogy:

– Hmmm. Lehet, hogy ebből baj lesz…

Lett is! Pontosan tíz másodperccel azután, hogy eme mondat elhagyta a számat, a föld nemes egyszerűséggel eltűnt alólam. De tényleg. Nem egyszerűen szétrepedt, de megnyílt a talaj, a sziklák kettéhasadtak, a fák recsegve-ropogva dőltek ki a helyükből és fordultak be gyökerestől, lombkoronástól a hirtelen támadt mélyedésbe.

Ahogy én is.

Azért két dolgot tisztázzunk. Egy. Számos pozitív tulajdonságom mellett sajnos még én sem tudok repülni. Kettő. Attól, hogy az ember lánya halhatatlan, még nem sebezhetetlen. Ha egy vulkán dől a fejemre, az nekem is fáj. Megsérülök, eltörik ez-az, folyik a vér és a többi. És tudjátok még mi az, ami rám is hat? Hát a forró láva, és a mérges gázok.

Így visszatekintve azt hiszem ez utóbbi okozta a legtöbb kárt, mert olyanra azért még nem nagyon volt példa, hogy én elájuljak. Arra meg végképp nem, hogy többször is elájuljak. És ezeket a szégyenletes időszakokat csak a mindenhonnan szivárgó gázokra tudom visszavezetni.

Szóval zuhantam, zuhantam, majd filmszakadás. Azt nem tudom, mennyi ideig voltam kiütve, de arra tértem magamhoz, hogy teljes sötétség vesz körül, fulladozok a sok portól, és nem mellékesen úgy érzem magam, mint akit ledaráltak. Továbbra is hallottam azt a morajlást, amit odafent már megismertem, csak sokkal halkabban. Azt hiszem ez mutatta igazán, milyen mélyre kerültem a Föld gyomrába. Alig tudtam mozogni, ezért úgy döntöttem, nem erőltetem a dolgot, hagyom magam regenerálódni egy kicsit, mielőtt megpróbálom kideríteni, van-e kiút ebből a földalatti börtönből.

Ennél a pontnál tartozom egy vallomással: nem vagyok az a kétségbeesős típus, de azért ebben a szituban még én is beszartam. Nem tudom, talán a fájdalom és a vérveszteség tette – meg esetleg a teljes sötétség, vagy úgy egyáltalán a tudat, hogy isten tudja milyen mélyen vagyok eltemetve –, de tényleg rám tört a pánik. Szokatlan érzés volt, rohadt kényelmetlen meg frusztráló, és nagyon reméltem, hogy nem fogok rászokni.

Feküdtem ott viszonylagos nyugalomban – de egyáltalán nem kényelemben –, és bár akkor nem így éreztem, de utólag kiderült, hogy én jártam jobban. Odafönt sokkal, de sokkal rosszabb volt a helyzet. Ott a kénköves, lávafolyamos, hamuesős forró pokol tombolt napokon keresztül, városok tűntek el a föld színéről, a Vezúvtól délre sok-sok négyzetkilométernyi terület semmisült meg. Eközben én, a föld mélyén egy csomó dologtól védve voltam.

Eltelt néhány óra, mire úgy döntöttem, ideje kipróbálni, mennyire működik a testem. Megmozgattam a tagjaimat, és bár még nem működtek teljesen fájdalommentesen, de legalább a csontok a helyükön voltak, a vérzések elálltak, én pedig készen álltam rá, hogy megpróbálkozzam a kijutással.

Ekkor már arra is volt erőm, hogy elővegyem a tarsolyomban tartogatott jolly jokert, aminek még annál is jobban örültem, mint hogy képes voltam villámgyorsan regenerálódni. Ez pedig nem más volt, mint az, hogy tudtam fényt csinálni. Tudjátok, a holdlabdákkal.

Szóval még fekvőhelyzetemben előhívtam egy labdát, de először csak egy kicsit, hogy a szemem hozzászokjon a fényhez. Gyorsan felmértem a terepet, és kellemes meglepetés ért. Egész nagy helyem volt mozogni. Nem omlott rám a föld, nem voltam körbebástyázva, hogy csak úgy tudjak mozogni, ahogy a barlangászok teszik, amikor szűk repedéseken kell magukat keresztülpréselni. Úgy sejtettem, hogy ahogy a föld megnyílt alattam, valamiféle régi barlang vagy üreg felé repedt, és én oda pottyantam. A szintén lezuhanó fák pedig szerencsésen megakadtak fölöttem, és megvédtek minden továbbitól, ami esetleg még rám zuhant volna.

Persze ettől még ugyanúgy nem tudtam kimászni, mert az egyértelmű volt, hogy minden, ami lezuhant, el is zárta a felfelé vezető utat. Szerencsére. Mert így legalább meg se próbáltam felmászni, hogy aztán szemtől-szemben találjam magam egy lávafolyam problémájával.

Óvatosan felültem, majd lassan talpra álltam. Egész jól ment a dolog, tényleg gyorsan erőre kaptam. Csak az az egy dolog zavart, hogy amint újra talpon voltam, a levegőt szúrósnak éreztem. Kaparta a torkomat. Köhögcsélve mértem fel a terepet. Három oldalról voltam teljesen elzárva, viszont a negyedik oldalon egy járatot vettem észre, amin elindulhattam. Szűk volt és hosszú, nem láttam, hol a vége, de ez az apróság a fenét se érdekelte. Bárhová is vezet, a lényeg, hogy vezet valahová, mert nincs rosszabb az egyhelyben toporgásnál.

Elindultam hát arra, és bár nem vagyok klausztrofóbiás, de azért, amikor egyszer-egyszer diszkréten megremegett körülöttem minden, de úgy, hogy a kis kövek táncot jártak a lábamnál, fentről pedig por hullott alá, akkor azért elgondolkodtam, kihez fohászkodjak:

– Holdanyám! Te, ki odafönt vagy, ha minden igaz – mondtam neki, miközben apró lépésekkel óvakodtam előre a járatban. – Elég rég találkoztunk utoljára, szóval nem tudom, figyelsz-e egyáltalán, vagy mérhetetlen sok dolgot közepette pont nem érsz rá egyszem lányoddal foglalkozni, de jelezném, hogy elég nagy bajban vagyok. Tudod, hogy nem vagyok az a nyavalygós típus, nem kérem a segítséged minden csip-csup ügyben, de ha mondjuk ezerévente egyszer kérhetek egy kis közbeavatkozást, akkor most elfüstölném ezt a lehetőséget.

A föld megint megremegett és törmelék kezdett a fejemre potyogni.

– Remélem, ezt nem te küldted válaszként… – motyogtam, miközben a fejemet rázva megpróbáltam kirázni a hajamból a földet.

Mit ne mondjak, rossz ötlet volt. A rázástól megszédültem, az orromban elviselhetetlenné vált a szúrás, a szemem előtt pici pöttyök kezdtek ugrálni.

– Hmmm. Lehet, hogy ebből is baj lesz…

Talán le kellett volna szoknom erről a mondatról, mert valahányszor elhagyta a számat, történt valami. Először lezuhantam, most meg simán csak elterültem a földön. A holdlabda kialudt, én meg elájultam. Megint.

Valamivel később már másodszor éltem át a föld mélyén való ébredést, de legalább már nem volt ismeretlen a terep. Csináltam egy holdlabdát, feltápászkodtam és folytattam az utamat. Ekkorra már tudtam, hogy a levegővel van a baj, azzal nem stimmel valami, mert egyáltalán nem olyan volt, mint odafent. Ez a szúrós dolog, bármi legyen is, még rám is hatással volt. Mérgezett.

Mentem azért tovább, mert nem olyan családból származom én, hogy csak úgy megadjam magam holmi mérges gázoknak. Aztán a járat egyszer váratlanul véget ért, én pedig ott találtam magam egy óriási üregben. Ekkor nagyobb holdlabdát csináltam, hogy több fényem legyen, jól lássam, mi van körülöttem. Más se hiányzott, minthogy váratlanul rám ugorjon egy barlanglakó baziliszkusz vagy bármi egyéb. Akar a fene ilyen módon beszállni a táplálékláncba.

Szóval akkora fényt csináltam, amivel jó messze elláttam, de pár másodperccel később meg is bántam.

– Az istenekre!

Körülnéztem és azonnal átértékeltem a helyzetemet. A föld alatt voltam ugyan, de nem egy barlangban. Nem.

Az a hely egy kőbe vájt tömegsír volt.

A falakon kialakított polcszerű sírboltokon megszámlálhatatlan sok test feküdt szépen rendezetten egymás mellett. Nem voltak gyolcsba csavarva, sem letakarva. Úgy feküdtek ott, mintha csak aludnának. Az tisztán kivehető volt, hogy ősidők óta ott lehetnek már, viszont erre a következtetésre nem azért jutottam, mert a csontjaikkal találkoztam volna. Mert az a rengeteg maradvány nem csontváz volt, hanem testek, elszürkülve, teljesen kiszáradva, múmiává aszalódva. Férfiak és nők egyaránt, ezrével. Ruhájuk lötyögött rajtuk, anyaga elfáradva megkopott, pókháló és por lepte.

– Mi ez a hely? – megdöbbenésemben még azt is elfelejtettem, hogy csak azért találtam meg őket, mert épp a kiutat kerestem saját, nem épp rózsás helyzetemből.

Tudjátok halhatatlanként az ember sok elképzelhetetlen szituációban találja magát, így az, hogy egy igen rejtélyes temetkezési helyre bukkantam, számomra érdekes volt, nem rémisztő. De legyen bármilyen érdekes is, az én célom nem a nézelődés volt. Hanem a kiszabadulás. És most már mindjárt nagyobb reményem fűződött a dologhoz, hiszen bárkik nyugodtak is a sírboltokban, az biztos, hogy valahogy lehozták őket. Vagyis lennie kell kijáratnak!

– Na, mutasd magad, barátocskám! Tudom ám, hogy itt vagy valahol!

Körbejártam hát a termet, rejtekajtó, vagy bármi hasonló után kutatva. Csakhamar meg is találtam, amit kerestem, egy jellegtelen, boltíves folyosóbejáratot. Ha több erőm lett volna, biztos éljenezni kezdek, de őszintén szólva nem voltam valami pompás állapotban.

– Ha kijutok innen, háromnapos dévajkodással áldozok a szabadulás istenének… Bárki legyen is az – fogadtam meg azért, hogy tartsam magamban a lelket.

Arra indultam tehát tovább. Lassan haladtam, mert a folyosó nem volt egy mai darab, és tele volt törmelékkel, itt-ott pedig félig beomlott részeken kellett átpréselnem magam. Közben küszködtem a levegőhiánnyal is, egyre jobban bántott a szúrós szag.

Szédülni kezdtem, az orromat egyre inkább csípte az innen-onnan szivárgó gáz, és tudtam, hogy hamarosan megint jön egy ájulós epizód. Arra gondoltam, talán jobb lenne önként leülni, de velem az a baj, hogy időnként még magamra se hallgatok, nemhogy másra. Szóval már csak azért se ültem le – nehogy már megadjam magam, holmi mérgező gázoknak! –, a makacsság vitt tovább, aztán mégis én húztam a rövidebbet. Megbotlottam valamiben, a lábaim összeakadtak, én pedig terültem egy nagyot, és ahogy azt kell, fejjel előre ráestem egy kemény valamire. Éreztem, ahogy a homlokom felszakad, a vérem pedig csorog lefelé.

Tudtam, hogy addig megint ott maradok, amíg a szervezetem annyira ki nem üríti a mérgeket, hogy ismét bírjam egy darabig, ezért utolsó erőmet bevetve annyit még megtettem, hogy legördültem arról a kemény valamiről, amin voltam szíves landolni.

Közvetlenül mellé csusszantam, bámultam rá, de még így is kellett pár másodperc, mire felfogtam, mit látok.

Egy holttest volt az, a semmi közepén, távol a többitől, az oldalán fekve. Egy pici, aszott holttest, csomókban álló fekete hajjal, arcára száradt bőrrel, halálsikolyba dermedt, nyitott szájjal.

A világ elmosódott körülöttem, de arra emlékszem, hogy egy dolog még az ájulás előtti pillanatban is megragadta a figyelmemet: a pici holttestnek vakítóan fehér, hófehér fogai voltak.

Megnyúlt, hegyes szemfogak.

És a homlokomból szivárgó vér épp lefelé csorgott az arcán, egyenesen a nyitott szájába.

Filmszakadás. Majd arra ébredtem, hogy valami megváltozott. Eddig tisztán éreztem, hogy nincs rajtam kívül egyetlen élőlény sem a közelben. Most viszont az a baljós érzés ébresztett, hogy nem vagyok egyedül. És bármi legyen is ott, épp belőlem eszik.

Kinyitottam a szememet, és azzal szembesültem, hogy a kicsi aszott holttest épp az egyik ujjamat szopja. Azt, amelyik a legközelebb volt hozzá. De nem ám egyszerűen csak szopja, mert a pici tűhegyes fogát is használja hozzá, és most épp azon ügyködik, hogy az ujjamon keresztül szívja ki a véremet.

Nem mondom, egyébként vérszegény kísérlet volt a táplálkozásra – haha, tudom, hogy ez most stílszerű hasonlat –, nagyon erőtlenül csinálta. Mint egy gyenge kisbárány, aki még azt se tudja, hogy kell rendesen cumizni az anyja csecsét. De legyen bármilyen gyenge is, azért álljon már meg a menet, hogy a megkérdezésem nélkül belőlem lakmározik!

– Hé! – kiáltottam rá, amikor a hangomra találtam. – Micsoda dolog ez!

Elrántottam a kezem és azzal a lendülettel fel is ültem, a lehető legtávolabb húzódva a kis vérszívótól.

Vérszívó!

A szó ott visszhangzott a fejemben és akkor, miközben egy holdlabdával világosságot hoztam a folyosóra, rájöttem:

– Te vámpír vagy!

Döbbenetem nem ismert határokat, hiszen hallottunk már ilyen lényekről. Magát a fajt ismertük, ahogy minden más halhatatlan is, viszont eddig eggyel sem találkoztunk, és másoktól sem hallottuk, hogy láttak volna élő példányt.

Erre ott volt előttem, egy élő-lélegző példány… Vagy majdnem élő és lélegző, mert ahogy elnéztem, nem úgy nézett ki, mint aki olyan nagyon él. Úgy feküdt, ahogy akkor tette, amikor átbucskáztam rajta. Satnya, aszott kis teste, mint egy összetöpörödött mazsola. Bőre akár az ősöreg papirusz, végtagjait groteszk, torz tartásba húzta izmainak kiszáradása. A különbség csak annyi volt, hogy most nyitva volt a szeme. És micsoda szeme volt a kölyöknek! Mint a legfeketébb obszidián, egy apró csillagfénnyel.

Oké, oké, nevezettek nyálasnak, de esküszöm, ha láttátok volna, amit én, nektek is ez jutott volna az eszetekbe. Egyenesen rám nézett, és én szinte megkukultam, mintha megdelejezett volna a pillantása. Megesett rajta a szívem.

Miért ne? – futott át az agyamon. – Miért ne szívhatna a véremből? Hiszen csak élni akar. És én segíthetek rajta.

A gondolat olyan természetes volt, olyan magától értetődő, hogy szinte már nyújtottam a kezemet a kis fogai felé, hogy önként és dalolva szolgáljam ki az igényeit. Aztán beugrott, mi a franc van, és a gondolat ahogy jött, úgy el is tűnt.

– Kölyök! – csettintettem az orra előtt, amikor rájöttem, mit csinál. Az elmémmel játszik. – Szép próbálkozás, értékelem is az erőfeszítést, de mássz ki a fejemből, mielőtt én mászok bele a tiédbe! Ez rám nem hat! Félisten vagyok.

Érdeklődés villant a szemében, de más egyéb is történt. A szemem láttára kezdett visszatérni belé az élet. Bőre ráncossága sokat simult, fakó halott színe élettelibbé vált, arccsontjára nem simult olyan szorosan a bőr. Kicsit mintha teltebb lett volna. Kiszáradt, összehúzódott izmai felengedtek, végtagjai visszaálltak eredeti állapotukba.

Kis híján a számat is eltátottam. Mit tesz egy kis vér!

A teste kicsit rendezettebb állapotba került, de még messze volt egy egészséges gyerek küllemétől. Azért volt benne akarat, mert lassan-lassan megmozgatta kezét-lábát – esküszöm hallottam, ahogy recsegnek a kiszáradt ízületek –, majd több percnyi kínkeserves próbálkozással ülő helyzetbe tornászta magát.

Halhatatlanság meg több ezer év ide vagy oda, ilyet azért még én se láttam. Egy lény, aki halottnak tűnt, totál kiszáradtnak, pár csepp vértől úgy kelt életre, mint Jerikó rózsája.

És láss csodát, ahogy a kölyök produkcióját néztem, a fejemben összeállt a kép. A gyerek száraz volt és aszott, de valójában élt. A vér keltette életre, amiből az következik, hogy valószínűleg a vér hiánya juttatta ilyen állapotba. A halottnak tűnő testből a lélek nem tűnt el. És hát eszembe jutott, hogy láttam én már az övéhez hasonló testet.

Ezrével feküdtek abban a teremben.

Mind vámpírok lennének?

Nem sokkal később ott ültünk egymással szemben, a folyosó ellentétes oldalú falainak dőlve. Szürreális egy helyzet volt.

– Mi a neved? – kérdeztem végül.

Ő elgondolkodott. Aszott kis homloka még ráncba is szaladt, annyira erőltette a dolgot. De végül csak a fejét rázta.

– Nem tudod?

Újabb fejrázás.

– Mióta vagy itt? Hogy kerültél ide?

Hosszú hallgatás következett, végül a gyerek megszólalt. Hangja, mint a repedt cserép. Kirázott tőle a hideg.

– Nem… Nem emlékszem.

Hát, ettől nem lettem okosabb. Azt hittem, legalább megtudhatok valamit arról, mi ez az egész. Akkor még azt hittem, a kölyök agya is kiszáradt, és az emlékezetkiesés ennek az állapotnak a következménye. Hogy még nem gyógyult annyit, hogy az agya rendesen működjön, és ez csak valami átmeneti állapot. Nem is sejtettem, hogy ez a „nem emlékszem” dolog ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb…

– Hát az nagy kár – sóhajtottam. – Reméltem, hogy te tudod a kiutat innen. Jól jött volna a segítség.

– Kiút? – kérdezte értetlenkedve. Tényleg fogalma sem volt, milyen rendezvényen vagyunk.

– Igen. Nézz körbe. Ez egy folyosó a föld mélyén. Egy barlang… Vagy valami ilyesmi – azt nem tartottam jó ötletnek az orrára kötni, hogy a másik irányban ott egy óriási terem, tele a fajtársaival. Ki tudja, talán anyja, apja, testvére is ott van a sokadalomban.

Lassan jobbra-balra fordította a fejét, a gerince hátborzongatóan recsegett közben, ahogy a rég használt izmok és csontok mozgásba lendültek.

– Folyosó… – ismételte.

– Az. És te itt feküdtél. Szóval valahogy csak ide kerültél.

– Nem…

– Tudom, tudom, nem emlékszel.

– Te… Ki…?

– Ki vagyok?

Bólintás.

– A nevem Luna. Fentről zuhantam be ide, és most a kiutat keresem.

A gyerek hosszan nézett az egyik irányba. Milyen érdekes, hogy pont arra, amerre tartottam. Amerre a kijáratot reméltem. Végülis, ő fejjel pont arra feküdt, amikor megtaláltam. Lehet, hogy ő is a kijárat felé tartott, amikor elfogyott az ereje?

– Igen, arra indultam. Csak aztán összeestem. Azt hiszem idelent nem a legjobb a levegő. Te nem érzed?

Rám nézett a fél múmia fejével, mire majdnem a falba vertem a sajátomat, mekkora gyökér vagyok. Kisebb gondja is nagyobb a levegőnél.

– Aha, értem. Érzed te is, csak nem érsz rá foglalkozni vele.

Lábra álltam, és ahogy kiegyenesedtem, mindjárt megint érezni kezdtem a szúrós szagot.

– Tovább kell mennem.

Ránéztem, a szeme tele könyörgéssel. Hát hogy hagyhatnám itt? Pedig egyedül is küszködve haladtam, többet feküdtem ájultan a földön, mint amennyit talpon töltöttem. Hogy haladnék egy mozgásképtelen gyerekkel a hátamon?

– Figyelj! Visszajövök érted, rendben?

– Ne… Menj… Ne… Hagyj…

Vagyis ne menj el, ne hagyj itt.

– Egyedül gyorsabban haladok. És ha megtaláltam a kijáratot, visszajövök érted. Megígérem!

– Ne… Menj… Ne… Hagyj itt!

Francba!

– Na, figyelj, kölyök! Egy feltétellel magammal viszlek! Többet nem harapsz meg! Majd kitalálunk a vérpótlásodra valamilyen megoldást, de engem ne harapj meg! Érted?

– Igen…

– És a szavadat adod? Megesküszöl?

Bólintott.

– Mondd ki!

– Es…küszöm.

– Jól van, akkor gyere.

Elé guggoltam, hogy a hátamra tudjon mászni. Olyan könnyű volt, mint egy üres hátizsák. Ha nem érzem csont és bőr karját a nyakam köré kulcsolódni, tán észre se veszem, hogy ott van. A szája így veszélyesen közel került a nyakamhoz, szinte érezni véltem, ahogy az ott futó eret stíröli. Hátrafordultam:

– Eszedbe se jusson! – figyelmeztettem, majd elindultunk.

Így haladtunk tovább kettecskén. Egész büszke voltam magamra, de közben továbbra is kínzott az a hülye köhögés, egyre lassultam, és fogyott az erőm. Ezúttal, mivel a gyerek az én hátamon utazott, nem akartam a vagányt játszani, ezért amikor éreztem, hogy megint leterítenek a mérgek, én magam álltam meg.

– Ne ijedj meg – mondtam neki. – Most leteszlek, mert azt hiszem mindjárt megint elájulok.

Az utolsó pár szót már utálatos köhögés közepette nyögtem ki. Leültettem a kölyköt a földre, én mellé ültem, majd azzal a lendülettel már el is dőltem, és jött a „szokásos” ájulás.

És aztán mire ébredtem? Szürcsölés hangjára. Esküszöm, azt hittem, álmodom, és a kedvenc kocsmámban én magam szivattyúzom befelé a nehéz mézsört úgy, hogy a homlokom is behorpad, de aztán a valóság mégiscsak utat tört magának és rájöttem, hogy nem én szürcsölök, hanem pont fordítva. Itt most engem szivattyúznak. Már megint!

– Na, most lett elegem!

Felültem, és jobb kezemmel elkaptam a kis nyavalyást, aki a bal karomra tapadt, akár egy pióca. Az ivás úgy lefoglalta, hogy szinte transzba esett, szerintem észre se vette, hogy kiszolgáltatottá vált. Kicsi volt és könnyű, még ilyen harmatgyengén is simán keresztbefektettem az ölemben és most én mélyesztettem bele a fogamat.

– Ááááá! – kiabált, de úgy, mint akit nem harapnak, mint inkább nyúznak. Úgy tűnt, egész jól a hangjára talált. – Ez… Fáj!

– Nekem… – harapás. – …mondod? – harapás.

Nem kegyelmeztem, haraptam, ahol értem. Hiába ficánkolt, hiába akart szabadulni, én voltam az erősebb, és azt akartam, hogy megtanulja a leckét.

– Miért… Csinálod… Ezt? – jajveszékelt.

– Hogy megtanuld… – harapás. – …hogy tartsd… – harapás. – …a szavad!

Dühömben jó sokszor megharaptam a kis szarost, de amúgy semmi örömöt nem leltem benne, mert őt harapni olyan volt, mint egy olyan darab parafát, amit előtte napokig pöcegödörbe áztattak. A bőrének visszataszító állaga volt, a szagáról már nem is beszélve. Félig oszlott szagú, egyszerre édes és savanykás, egyben dohos és áporodott.

Akarta a franc megharapni. Csak büntetni akartam!

– Ne… Haragudj! Én… Csak… Éhes vagyok! Fáj… Az… Éhség…

„Éhes vagyok.” Hogy rohadjon meg ez a két szó, amit én magam is annyiszor mondtam ki, amikor még csak ketten voltunk Unával, zöldfülű kölyökként egyedül, mindentől távol, magunkra hagyatottan.

Ránéztem. Szája sarkán az én vérem csorgott. Az arcán viszont a saját könnyei.

– Nem akarok… Visszaaludni – pityeregte, miközben rám nézett azzal a fekete szemével. – Nem akarok… Megint… Holtomban… Érezni…

Kölyök volt és mégsem. Egy ki tudja hány éves gyerek, akit fajtársaival együtt halálra ítéltek, de a szerencse – vagy az istenek, sors, vagy nevezzük akárhogy – most adott neki egy esélyt. Általam.

Ha magára hagyom, az a kevés, amit eddig szerzett, gyorsan elillan belőle, és ő újra múmiává aszalódva csatlakozik a többiekhez, akiket valaki, valamiért ide száműzött és nem egyszerűen halálra, de élő enyészetre ítélt. Hallottunk már a vámpírokról, de nem láttuk őket. Eddig azt hittük, azért, mert rejtőzködnek. Most viszont, a kölyköt, meg a többieket látva bennem felötlött egy gondolat: mi van, ha nem azért nem látni őket, mert rejtőzködnek, hanem azért, mert valaki – egy rohadt nagy hatalmú valaki, talán egy, esetleg több istenség – eltüntette őket a föld színéről? De szó szerint.

Ide zárta őket, hogy itt aztán az éltető vér hiányában kiszáradva hibernálják magukat örök álomba a világ végezetéig. Ha ez így van, vajon mit vétettek, amiért ezt érdemelték? Mi lehetett az a megbocsáthatatlan, kollektív bűn, amely miatt mindenkit, férfiakat, nőket, gyerekeket válogatás nélkül küldtek ebbe a halál nélküli létezésbe? Egy egész fajt, ha minden igaz.

A kölyökre néztem. Bele a szemébe. Fogalmam se volt, hány éves lehetett, amikor a vérhiány megállította az életfolyamatait. Hét-nyolc? A sorvadás miatt nehéz volt megállapítani, de kicsi volt. Talán, ha a könyökömig ért. Tényleg ő is olyan bűnt követett el, amiért ezt érdemli? Ítéljem én is halálra, csak mert valaki más előttem már ezt tette?

Sose voltam az a példakövető fajta, főleg akkor nem, ha nem értettem egyet azzal a példával.

– Hajolj ide – mondtam neki, mielőtt meggondolhattam volna magam. Bal karommal a hátát támasztottam, a jobb csuklómat pedig odanyújtottam. – Igyál.

Hitetlenkedve nézett rám, szája széle megremegett.

– Gyerünk, csináld, mert nem mondom többször! – fenyegettem, mire megrémülve rátapadt a karomra. Azóta se tudom, hogy ezt tanítják-e nekik vagy ösztönösen csapnak le a legoptimálisabb vénára, mindenesetre úgy ivott, hogy egy csepp se ment félre. Bizarr érzés volt, ugyanakkor azt kell mondjam, hogy igazából nem volt rossz vagy fájdalmas. Inkább magával a tudattal kellett megbarátkoznom, hogy a véremmel etetek valakit.

– Azért hagyj is valamit – mondtam neki kis idő múlva. – Szükség lesz az erőmre, hogy kijussunk innen.

Becsületére legyen mondva, hogy azonnal abbahagyta, amikor rászóltam, nem kellett lefejtenem magamról. Azért így is eléggé leszívott. Hátra is dőltem, hogy pihenjek egy kicsit, és hátradőlt ő is, ugyanezért. A különbség csak annyi volt kettőnk között, hogy ő úgy nézett ki, mint egy jóllakott óvodás. Tele hassal, ajkán elégedett mosollyal hunyta le a szemét. Nyilvánvalóan az idejét se tudta, mikor érzett ilyet utoljára, én meg, ha már éltem a nagylelkű vérfelajánlással, nem akartam elvenni tőle az örömét. Hagytam hát, hadd pihenjen, miközben én is erőt gyűjtöttem.

Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, egy életteli pofi nézett rám. A kölyök teljesen helyrejött, és így már látszott, hogy a tippem is jó volt. Hét-nyolc évesnek nézett ki. Jóvágású kölyök volt, intelligens ábrázattal.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva.

– Persze – feleltem. – Úgy látom, te is.

Félénken elmosolyodott.

– Igen.

– A nevedre már emlékszel?

A mosoly eltűnt, a szája szomorúan legörbült.

– Nem.

– Bármi egyébre?

Fejrázás.

– Nem baj. Majd idővel biztos visszajönnek az emlékek – biztattam, mert közben fogalmam se volt róla, hogy azok az emlékek baromira nem jönnek vissza. Soha. – Akkor mehetünk tovább? De most már nem viszlek, jössz a lábadon.

Bólintott.

A felállás tehát megváltozott, a feladat viszont ugyanaz maradt. Kijutni. Őszinte leszek. Mire elértük a folyosó végét, átmásztunk minden szűkületen, elpakoltunk minden beomlást és nagy nehezen kikapartuk magunkat a befalazott kijáraton, annyiszor ájultam el, hogy a végén már nem is számoltam. Az első néhány után már a kölyök se vette fel. Olyankor mindig leült mellém, és megvárta, amíg magamhoz térek. Fura módon neki nem volt baja.

Jóval később gondolkodtam el a dolgon és arra jutottam, hogy tiszta hülye voltam. Eszembe se jutott, hogy talán mindössze annyit kellett volna tennem, hogy lejjebb hajolva közlekedem. Talán a gáz felfelé szállt, és lentebb kisebb volt a koncentrációja a levegőben. Hiszen akkor soha nem volt bajom, amikor a földön ültem. És az, hogy a gyerek egyszer se ájult el, szintén ezt a teóriát erősíti.

Mindegy, lényeg a lényeg, hogy nagy sokára a felszínre kerültünk. Én utána öt nap alatt találta meg Unát, aki meg akkor már tizedik napja kutatott én utánam, szóval elmondható, hogy a kalandom a föld mélyén öt teljes napig tartott.

De végül véget ért, ráadásul szerencsénkre éjszaka bukkantunk a felszínre. Nem is bántam, mert ha már egyszer saját véremet áldoztam, hogy megmentsem a gyereket, szar lett volna verőfényes napsütésre a felszínre érkezni, hogy ott meg elporladjon. Nem tudtam, mekkora utat tettünk meg, és merre vagyunk a kiindulási ponthoz, vagyis a Vezúv gyomrához képest, de aztán úgy döntöttem, hogy egyiknek sincs jelentősége. Kijutottunk és ez a lényeg.

Ott pihegtünk egymás mellett a csillagos ég alatt. Körülöttünk végtelen tér, a természet hangjai, növények illata, és mennyei friss levegő! A kölyökre néztem:

– Velem maradhatsz egy darabig, ha akarsz – ajánlottam annak biztos tudatában, hogy bárhogy kezdődött is ez a történet, Una annyira meg fog könnyebbülni, amiért nem nyiffantam ki, hogy nem fog nemet mondani a fiú pesztrálására. Ha valaki, ő amúgy is megérti, mit jelent annak a súlya, ha valakit megmentesz. Ez felelősség. Ráadásul az én esetemben elég speciális felelősség, mert a vérem ott zubogott a kölyökben is. Igaz, hogy nem az ereiben, hanem a gyomrában, de szerintem ez már részletkérdés.

Láttam rajta, hogy elgondolkodik a dolgon, de végül azt mondta:

– Azt hiszem inkább nem.

– Legyen, ahogy akarod – egyeztem bele. – És merre indulsz? Mihez akarsz kezdeni?

– Megtudom, ki vagyok…

– Ez jó terv.

– Mi történt a népemmel…

– Helyes.

– És bosszút állok azon, aki ezt tette velünk.

– Dicséretes – biztattam.

Azt már nem tettem hozzá, hogy rohadt nehéz lesz bármit is úgy kiderítenie, hogy igazából a világon semmi támpont nem áll a rendelkezésére. Hiszen még a saját nevét se tudja! Kemény fába készült vágni a fejszéjét, de hadd csinálja. Hadd járja a maga útját.

– Ha kiderítetted, mi ez az egész, és valamikor a jövőben újra találkozunk, majd meséld el nekem is, jó? Mert tényleg érdekel.

– Jó.

Hamarosan feltápászkodtunk és ki-ki indult a maga útján. Fingom nem volt, merre induljak, de úgy voltam vele, hogy tök mindegy, egyszer majdcsak elérek egy települést, onnan meg már be tudom magam tájolni. Szóval én elindultam balra, a gyerek meg jobbra. A megható búcsút kihagytuk, egyszerűen csak hátat fordítottunk egymásnak, és elindultunk. Aztán pár lépés után eszembe jutott valami és utána kiáltottam:

– Hé, kölyök!

Visszafordult.

– Nem emlékszel semmire, ezért szólok, hogy amennyire én tudom, a fajtád elég a napon. Szóval éjszaka mozogj, nappalra keress búvóhelyet.

Bólintott.

– Igyál rendszeresen, de ne ölj meg senkit, mert az nem szép dolog!

Bólintott.

– Ki se ejtsd a szádon, miféle vagy, mert meg akarnak majd ölni.

Bólintott.

– És ne bízz senkiben! Emberben se, halhatatlanban meg pláne!

Bólintott.

– Ja, igen, és ha egy mód van rá, boszorkányt soha ne bánts, mert akkor kénytelen leszek megkeresni, és saját kezűleg töröm ki a szemfogaidat!

Bólintott, majd továbbra is várakozóan nézett rám. Biztos azt hitte, hogy ennyi pofázás után még van mit mondanom, de úgy voltam vele, hogy ennyi „atyai” tanács elég lesz. Én megtettem, ami tőlem telt, a többi már rajta áll.

– Ennyi! Mehetsz!

És ő ment, vissza se nézett.

Tudjátok, tény és való, hogy annak a sok-sok dolognak, amire Una meg akart tanítani, a töredékét se sajátítottam el. Érdeklődés hiányában elmaradt a kapott információk magamévá tétele, helyettük viszont megtanultam egy rakás olyan dolgot, amit az élet példákon keresztül mutatott nekem. Ezek egyike az, hogy az évezredek alatt az életünkben felbukkant végtelen számú személyből megtanultam felismerni azokat, akiket az istenek nem csak átutazó karakterként sodortak az utunkba, hanem azért, mert nagyobb tervük van velük.

Az idők során jó szemem lett ehhez, és miközben a kis szaros a vézna lábain elindult az erdő sötétjében, hogy kipróbálja, milyen a túlélés ebben a rohadt zord világban, tudtam, hogy fogunk még találkozni. Azt nem tudtam, hol, mikor és milyen körülmények között, de arra a nyakamat tettem, hogy nem most láttuk egymást utoljára.

Nem vagyok jós, jövőbelátó képességekkel nem rendelkezem – nem is akarnék, mert szerintem az maga lenne a téboly –, mégis tudtam, hogy a fiú nem egyszerűen életben marad, és mi pedig nem csak úgy szimplán viszont látjuk majd egymást. Hanem valamilyen módon egymás életének a részesei leszünk.

És valóban.

Amikor legközelebb találkoztunk – cirka ezerpárszáz évvel később – azonnal megismertem, mégis alig akartam elhinni, hogy ő az a réges-régi gyermek.

A szeméről ismertem fel. Az a fekete, mélybe rántó örvény megmaradt, ugyanakkor meg is változott. A valaha benne lapuló gyermeki sebezhetőség helyét kérlelhetetlen szigor és akarat vette át. Mint a legfeketébb, csillogó márvány. Nemes és kőkemény. Ő is azonnal felismert, amikor pillantásunk összekapcsolódott.

Az elesett kisfiú felnőtt. Férfi lett belőle, nem is akármilyen. Igazi harcos. Túlélő. A neve is kiderült, bár nem az, ahogy a szülei nevezték. Az, amit a későbbi korok ragasztottak rá: Tempest.

És ma már az is biztos, hogy az a régi gondolat megállta a helyét. Tényleg egymás életének a részesei lettünk. Persze, mivel vámpír, minden vele való kapcsolattal a legsötétebb tilosban jártam és járok ma is. De kit érdekel?

A mi kapcsolatunk azóta is a lehető legtitkosabb…

Írta, vendégségben a blogon: Leda D'Rasi

30 év az írói pályán. Leírni is gyönyörű. Hát még belegondolni, mennyi minden történhetett, mennyi írás születhetett ennyi idő alatt! Mason Murray azon szerencsés szerzők egyike hazánkban, aki elmondhatja magáról, hogy több évtizede halad az írói pálya olykor sima, máskor igencsak rögös útján. Ezen apropóból feltettem hát neki néhány kérdést!

Először is szeretnék neked szívből gratulálni ehhez a sok-sok termékeny évhez! A több évtizednyi írói pálya abból az apropóból jutott eszembe, hogy az idén megjelent Első lovas című könyved egy 30 éve megjelent könyv, Az elátkozottak városa feldolgozása. Ha pedig neked van egy 30 éves könyved, akkor egyértelmű, hogy legalább ennyi év van mögötted íróként. De azért pontosítsunk: mennyi is az annyi? 30 és több. De mennyivel?

Köszönöm a gratulációt! Attól függ, honnan nézzük. Már általános iskolás koromban is írtam történeteket, kézzel, spirálfüzetbe. Akár ezt is hozzádobhatjuk az írói pályafutáshoz, mint ahogy azt a drámaparódiát is, amit a még a főiskolán követtem el 1987 őszén, és amelyet a társaim olyan fantasztikusan állítottak színpadra, hogy frenetikus sikert aratott. Az országos közönség elé azonban még 1990 decemberében állhattam, amikor is az Új Vénusz Magazinban jelent meg egy sci-fi novellám, akkor még a polgári nevemen. Ily módon 34 éves pályafutásról beszélhetünk.

Ha már a számokról beszélünk, nem mehetünk el még egy adat mellett, amire biztos, hogy nemcsak én vagyok kíváncsi, de az olvasók is: hány írásod született ennyi idő alatt? Az egyszerűség kedvéért beszéljünk „csak” azokról, amelyek nyomtatásban publikálásra kerültek, legyenek azok regények vagy novellák.

Nehéz kérdés. Egészen pontos számot nem tudok mondani, de azt hiszem, átléptem a háromszázat. Ez a hatalmas szám úgy jött ki, hogy az Új Hírnök hetilapban és a Hihetetlen! Magazinban is hosszú éveken át publikáltam rendszeresen novellákat.

Aki most kezdi a pályát, el se tudja képzelni, milyen érzés lehet ennyi évet és megjelenést maga mögött tudni. Talán te megoszthatnád a gondolataidat ezzel kapcsolatban. Ha most belegondolsz, hogy évtizedek óta koptatod a billentyűzetet, mit érzel? Mit jelent számodra a tudat, hogy ennyi időt tudhatsz magad mögött?

Elsősorban örömöt érzek, amikor erre a rengeteg lehetőségre gondolok. Egy írónak nem kell nagyobb boldogság, mint hogy megossza a gondolatait az olvasókkal. Ha ennyi esélyt kapsz, az végtelen örömmel tölt el. Ráadásul a hosszú évek arra is megadják a sanszot, hogy fejlődj. Íróként sohasem lesz olyan leírt történeted, amelyet tökéletesnek érzel, mert utólag mindig belenyúlnál, legalább egy kicsit. De ha megvan benned az igény a fejlődésre, akkor sztoriról sztorira emelheted a szintet, és a munka ezen része is örömforrás.

Manapság a gyufaláng korát éljük. Sok ember vág bele valamibe, hogy aztán gyorsan lelankadjon az érdeklődése, és más irányba forduljon. Ugyanez érvényes a könyvkiadásra is, hiszen sokan vannak, akik egy álmot kergetve belevágnak az írói pályába, majd a piac helyzetét és a nehézségeket látva inkább feladják és megmaradnak egykönyves szerzőnek. Áruld el a titkot: hogy lehet évtizedekig megmaradni ezen a pályán? Mi az, ami téged itt tartott, ami erősebb volt a nyilvánvalóan időről-időre felbukkanó nehézségeknél is?

Nehézség az volt/van bőven. Aki azonban mesélőnek születik, az nem hagy fel a meséléssel, legfeljebb tart benne hosszabb-rövidebb szünetet. Mások nevében nem beszélhetek, de én már a tudatra eszmélésemet követően mesélő voltam. A családi legenda úgy tartja, amellett, hogy három évesen már írtam és olvastam, esténként én meséltem a dédnagyimnak, nem pedig ő nekem. Már akkor tele volt a fejem történetekkel. Ez a tünet azóta sem változott. Ha pedig ott mocorognak a sztorik az agytekervények között, akkor azoknak előbb-utóbb elő kell jönniük. Egy kedves ismerősöm mondása ide is pontosan illik. „Jobb kint, mint bent.”

Írónak lenni manapság trendi. Az önmegvalósítás ezen módja csábító sokak számára. Ráadásul él egy olyan téves kép a kívülről jövőkben, hogy az írók világa némiképp hasonlít rocksztárokéra. Sokan ismerik őket, rengetegen rajonganak értük, ráadásul baromira jól keresnek. Ezzel szemben az írás kőkemény, bár gyönyörű tevékenység, amely átlagon felüli kitartást és lelki állóképességet igényel. Cserébe pedig az olvasók szeretetén és figyelmén más nem jár, de igazából ettől nem is kell több, hiszen ahogy szoktam mondani, az olvasóim nélkül én csak magamban beszélnék. Na, jó! A tréfa kedvéért hozzáteszem, el tudnám viselni azt az anyagi jólétet is, amelyet egyes tengerentúli kollégáim maguknak tudhatnak…

Író voltál a múltban és író vagy ma is. Megélted, milyen volt a ’90-es években publikálni, milyenek voltak az olvasói szokások, milyenek voltak a kiadók és maga a könyvpiac. Nyilván történtek változások ez idő alatt. Mit érzel a legnagyobb különbségnek a múlt és a jelen között? Mikor volt jobb, esetleg egyszerűbb írónak lenni, régen vagy ma?

Ezek aztán jó kérdések! A válaszok valójában egy egész könyvsorozatot kitennének. Megpróbálom röviden összefoglalni a lényeget, ahogy én látom. Nekem szerencsém volt, mert a rendszerváltást követően óriási igény mutatkozott a szórakoztató irodalomra. Ráadásul az üzleti modellek kifejezetten kedveztek a rövid távú gondolkodásnak, amely az első pár szabad évben valósággal rázúdította a piacra, az addig mesterségesen visszatartott írásokat. Az ebben az évezredben születettek el sem tudják képzelni, micsoda kánaán volt itt a kilencvenes évek első felében. Mindenhol könyveket lehetett venni relatíve megfizethető áron. Csak a Keleti pályaudvart aluljárójában volt vagy 6-7 stand, amely tele volt könyvekkel. Az emberek pedig falták a könyveket, a digitális világ még sehol nem járt. Egyedül a videófilmek gyors terjedése veszélyeztette a könyvpiacot, elszippantva az emberek kultúrára szánt idejét.

Aki egy picit is járatos a mai könyvpiac számaiban, az fogja érteni a számok értékét. Az első könyvem, az Elátkozottak városa 1994 végén 4000 példányban jelent meg, akkoriban ennyi volt az elsőkönyves szerzők induló példányszáma. Nos, az addig senki által nem ismert Mason Murray debütáló kötete a hatalmas konkurencia mellett, mindenféle reklámot nélkülözve (a közösségi média akkoriban még csak az idők méhében rejtezett) fél év alatt az utolsó szálig elfogyott.

A végtelen lehetőségek azonban magukban hordozták a bukás kódját. A kiadók megszédülve a nagy fogyástól túlgondolták a bizniszt, sokkal több könyvet öntöttek rá a piacra, mint amit az elbírt. Gyorsan összeomlott az egész, és mire a második kéziratom, a Rossz hold 1995 első felében elkészült, a kiadóm már nem mert kockáztatni. A sztori fiókban maradt. (Két éve alaposan megújult formában napvilágot látott, de ez egy másik történet.)

Teltek-múltak az évek, változott a világ és változott vele a könyvpiac is. Felbukkantak a színen azok a vállalkozások, amelyek immár képesek voltak technikai és logisztikai hátteret biztosítani ahhoz, hogy bárki könyvet jelentessen meg. Megjelentek a magánkiadásban megszülető könyvek. Ezek a legtöbb esetben szöveggondozás nélkül láttak napvilágot. Ez pedig a minőség rovására ment. A marxista gazdaságfilozófia egyik alapvetésével szemben a mennyiség nem csapott át minőségbe.

Az alapvető különbséget természetesen a közösségi média jelenti, amely lehetőséget teremt egyrészt a könyvek megismertetésére, másrészt pedig az olvasókkal való közvetlen kapcsolattartásra. Ebben a vonatkozásban természetesen sokkal könnyebb dolga van egy írónak ma, mint volt harminc évvel ezelőtt.

Ezzel szemben, mint ahogy már említettem, a kilencvenes évek elején sokkal nagyobb igény volt a könyvekre, összehasonlíthatatlanul többen vásároltak és olvastak könyvet.

Azért kérdeznék az évfordulós könyvről is, hiszen interjúnk apropóját egy könyv adta, ami idén született újjá, a 95. Ünnepi Könyvhétre. Az elátkozottak városából hogyan lett Az első lovas?

Az eredeti címet nem éreztem magaménak, mivel azt a kiadó adta annak idején a könyvnek. Én a helyszín, vagyis a fiktív városka nevével (Badmenville) akartam megjelentetni, de ezt az ötletet elvetették. Az új változat címe sokkal inkább visszaadja a történet miliőjét és mondanivalóját.

Az évtizedek alatt rengeteg novellád, regényed jelent meg. Miért éppen Az elátkozottak városára esett a választásod az új megjelenés kapcsán? Mi volt benne, amivel kiérdemelte a megújulást?

Az elmúlt években egyre erősebben fogalmazódott meg bennem a vágy, hogy első „gyermekemet” újragondolva ismét megalkossam. Főleg azért, mert az abban foglalt sötét víziót az élet az elmúlt évtizedekben alaposan megtámogatta. Az apokaliptikus történet ma aktuálisabb, mint valaha. A közelgő kerek évforduló adta meg a végső lökést, hogy az akkori sztorit áthelyezzem a mába, új szálakkal és szereplőkkel gazdagítva.

Harminc év különbség két könyv között nem kevés. Nagyot változott a világ, más jegyeket képvisel a thriller zsánere, más az olvasók igénye, nőtt az ingerküszöb. Hogyan fogtál hozzá a történet átdolgozásához és melyek voltak azok a pontok, ahol a legjobban oda kellett figyelned, hogy ne véts hibát és megfelelj a mai olvasók igényeinek?

Két fő szempont vezérelt. Egyrészt frissíteni akartam a nyelvezetet, mert amellett, hogy például technológia vonatkozásában teljesen más a helyzet most, harminc év alatt alaposan megváltozott a szóhasználat és a szleng is. Másrészt tudatos döntéssel vittem bele sokkal több naturális jelenetet a történetbe. Egyértelműen nyersebb, szókimondóbb lett az új változat, igazodva az új időkhöz. Hitelesebbnek éreztem tovább azt is, ha a szereplők szabadabban beszélhetnek, a helyzettől és a hangulatuktól függően, nem köti őket a kötelező irodalmi finomkodás.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy olvastam az Elátkozottak városát és Az első lovast is, így rálátásom van a két könyv hasonlóságaira és különbözőségeire. Ez utóbbiból egyébként rengeteg akad, egy teljesen új könyvről van szó, épp ezért ötlött fel bennem a kérdés, hogy mi könnyebb vagy épp mi a nehezebb? A nulláról megírni egy teljesen új történetet vagy elővenni egy régit, lemorzsolni a törzsig és onnan újraépíteni?

Ez nagyon nehéz kérdés. Igazából nem tudok dönteni. Inkább azt mondanám, hogy a „remake” kihívása az, hogy az eredeti szellemiségét úgy őrizd meg, hogy újra hangszereled. Van egy mankód, egy sorvezetőd, tehát nem kell kitalálni semmi alapvetőt. Viszont kiegészíthetsz, elhagyhatsz dolgokat. Az új regény zöldmezős beruházás. Szabad a gazda, bármerre vezethet az utad. Viszont mindent, az utolsó apró mozzanatig ki kell találni.

Mindkét kihívást nagyon szeretem, bár azt nem ígérem, hogy valamennyi könyvemnek csinálok majd egy új, harminc éves jubileumi modernizált változatot…

Sokan úgy vélik, ha egy szerző egyszer megírt valamit, akkor azt tekintse lezártnak, ne bolygassa, vállalja fel úgy, ahogy van évek múltával is, mert a könyvek megújítása „felmelegített káposzta”. Mit üzennél azoknak, akik ennyire ellenzik a történetek átdolgozását?

Leginkább azt, hogy nyugodtan olvassanak átdolgozott regényeket is… Ha így tesznek, rájönnek, hogy ezek is nagyon tartalmas szórakozást tudnak nyújtani. Amennyiben az író ügyesen oldja meg a frissítést, egyáltalán nem lesz unalmas az újraolvasás, hiszen számtalan apróság, és sok lényegi dolog is megváltozhat egy sztoriban, ha jól dolgozzák át.

Utolsó kérdésemmel arról faggatnálak egy kicsit, hogy mi az, amin most dolgozol? Legközelebb mit olvashatnak tőled az olvasók? Teljesen új történetet vagy ismét egy remekül feldolgozott régebbi könyvvel rukkolsz elő?

Reményeim szerint néhány héten belül hozzákezdek egy vadonatúj sztori megírásához, amely a fejemben egy évek óta dédelgetett terv. Ha minden úgy alakul, ahogy szeretném, Az éj sötétje lesz az eddigi leghideglelősebb könyvem, méghozzá úgy, hogy szinte alig fog benne vér folyni. Ráadásul olyan csattanó lesz a végén, amely magasan übereli minden eddigi regényemet.

Nagyon szépen köszönöm, hogy válaszoltál a kérdéseimre! Bármit hozol is ki legközelebb, én nagyon várom, hogy olvashassam, és további sok-sok termékeny évet kívánok még neked ezen a pályán! Annak pedig, aki az olvasottak alapján maga is szívesen tenne egy próbát Az első lovassal, a shop.konyvmogul.hu webáruházat ajánlom, ahol Mason Murray könyveit biztosan megtalálja.

Az előszóban már ejtettem néhány szót egy bizonyos szülinapi buliról, ami meglehetősen legendásra sikeredett.

A sztorihoz picit visszamegyünk az időben, de nem túl sokat: 2007. május 18. Gyönyörű pénteki nap volt, olyan, amit maguk az istenek is arra teremtettek, hogy egy édes kicsi lány a szülinapját ünnepelje. A 12. születésnapját, hogy pontosak legyünk.

Az agyam, mint a szita, de erre a dátumra hajszálpontosan emlékszem, mert bár mi, a legöregebbek nem ismerjük a születésünk pontos dátumát – akkoriban nem volt divat ezt pontosan feljegyezni –, de az egyetlen Dinasztia tagét, aki a legújabb korban került hozzánk, ráadásul kisbabaként, azért csak megjegyeztük.

Ő volt Rainbow, vagy ahogy mi hívtuk: Rain.

(Basszus! Most jut eszembe, hogy a csajról én még nem is meséltem nektek! Belecsapok itt a lecsóba a 12. szülinapi bulival, miközben igazából azzal kellett volna kezdenem, hogyan került hozzánk. Na, ennyit az időrendről! Sebaj, most azonnal feljegyzem, hogy ennek az emléknek is adózzak egy fasza kis naplóbejegyzéssel. Már azt is tudom, mi lesz a címe: „Pelenkatornádó”.)

Oké, a hiányokat pótlandó, jöjjön egy gyorstalpaló Rainből, a legszükségesebb infókkal: másfél éves volt, amikor hozzánk került. A szüleit megölték, és ő sem úszta volna meg a támadást, ha nem téblábol arra egy hős megmentő. Az illető a halhatatlanok közé tartozott, és gyorsan rájött, miféle lehet a baba, ezért egyszerűen bekopogtatott hozzánk, és a kezünkbe nyomta. Mi meg megpróbáltuk életben tartani, de mivel ilyen pici gyerekkel soha nem volt dolgunk, így megesett néhány fergeteges kaland, mire a kis Rain baba felcseperedett.

Röviden ennyi, a többit majd pár külön bejegyzésben elmesélem, most pedig jöjjön az a bizonyos szülinapi zsúr.

Hogy csak egy dolgot említsek, amivel jellemezhetem a felvezetésben használt „legendás” titulust, elmondom például, hogy a bulit követő hétfő reggel, a csengő hangja még el sem halt az Audrey Paulson Általános Iskola hangszóróiban, máris tömegek gyűltek az igazgatói iroda előtt, mindannyian egyazon ok miatt: szerény személyem.

Azt sem árt hozzátenni, hogy a tömeg olyan gyerekek szüleiből verődött össze, akik előző pénteken mind ott voltak azon a röpke bulin. De kezdjük az elején.

Szóval május 18, péntek délután egy óriási, kifejezetten gyerekzsúrokra kialakított hatalmas, menő rendezvényteremben a belvárosban. Nagyjából hatvan-hetven gyerek, és úgy harminc felnőtt, köztük mi, egy hat fős kisegítő személyzet, pár tanár, és néhány szülő.

Körös körül fehér, ezüst, és tengerkék lufik, szalagok, meg mindenféle frinc-franc. Volt ott bohóc, meg mindenféle Disney hercegnő (bár fingom nincs, hogy minek, mert a kölykök tizenkét évesen kiskamaszok voltak, nem ovisok), különböző kreatív foglalkozások, mászófal, akadálypálya, karaoke gép, selfie fal, fotó doboz, tánc szőnyeg, meg minden ilyesmi.

Volt persze eszem-iszom is, hamburger, hot-dog, fánkok, cukorkák, üdítők. Vagyis Una beleadott igazából apait-anyait, csak kár, hogy ezek szerint mindkét felmenője uncsi vérvonallal rendelkezett, mert ezzel a sok mindennel együtt is halálosan unalmas volt a buli. Pia persze egy árva korty se volt, a zenétől el tudtam volna aludni, kamasz kölykök rohangáltak mindenfelé, én meg csak ott tébláboltam és rohadtul untam magam. Csak az vigasztalt, hogy Rain láthatóan jól érezte magát, elemében volt, bandázott a barátnőivel, ellenben én, saját mércével mérve életemben nem voltam még ilyen borzalmasan snassz összejövetelen.

El is határoztam, hogy amint a csaj egy kicsit idősebb lesz, megmutatom neki, hogy kell rendesen szórakozni, mert akkor és ott, rettentően féltem, hogy úgy marad, ahogy van, és Una, Fairy meg Rory olyan sótlan, bulimentes vénasszonyt nevelnek belőle, amilyenek ők maguk. Ezt nem hagyhattam, mert soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha Rain úgy éli halhatatlan életét, hogy közben megtelepszik rajta a penész.

Szóval unatkoztam.

Éééés, szerintem nem mondok újat, ha megemlítem, hogy számomra az unalom tűrhetetlen állapot. Az éhséget, szomjúságot, fáradtságot, haragot, sőt még a fájdalmat is pompásan tolerálom, mondhatni körberöhögöm. De az unalom, na az egészen más tészta. Mindenkinek úgy jobb, ha én nem unatkozom, mert ha punnyad az agyam, akkor egy idő után átkapcsol egy, még a szokásosnál is őrültebb állásba, és megpróbál kikecmeregni az unalom tűrhetetlen állapotából. Ezt pedig általában olyan módon teszi, amin én baromi jól szoktam szórakozni, ellenben mások – ki tudja, miért – a legtöbbször ezt megbotránkoztatónak találják.

Tisztában volt ezzel Una is, akinek a pillantását folyamatosan magamon éreztem. Csekkolt a csaj, nehogy galibát okozzak. Nem haragudtam rá érte, de értsetek meg engem is! Hát tehetek én róla, hogy a zűr valahogy mindig megtalál, főleg, ha az unalom is felüti a fejét? De az istenekre mondom, hogy ezúttal tényleg nem akartam semmi zűrt keverni. Előre megfontolt szándékkal semmiképp…

Szóval csak nyugisan jöttem-mentem, kerülgettem a rohangáló kölyköket, megpróbáltam szóba elegyedni az ott lévő szülőkkel, de végül arra jutottam, hogy ők pont ugyanolyan unalmasak, mint ez az egész mindenség. Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy szívjak egy kis friss levegőt, ezért arra gondoltam, hogy feltűnésmentesen leszivárgok a vészkijáraton a pár emelettel lentebb található étterembe, és bekapok valami normális kaját. Remélem látjátok, hogy én TÉNYLEG jó akartam lenni. Csak rossz útvonalat választottam, mert elmentem a férfi mosdó előtt, és annak a rohadt éles hallásomnak köszönhetően megütötte a fülemet némi sírás. Naná, hogy nem mehettem el, csak úgy, mert az egy dolog, hogy hülye vagyok, de nem érzéketlen.

– Hahó! – nyitottam be az ajtón. – Ki sír itt?

– Senki! – jött a morcos felelet szipogva, egy gyerek hangján. – Ez a férfi mosdó. Menj el!

Komolyan mondom, ha nem azt mondja, amit, és nem úgy, ahogy, merő jószívűségből magára hagytam volna. Na, de hova lett volna a jó hírem, ha teszem, amit mond? Persze, mert ez nálam így működik. Első dolgom zavarba jönni, hogy a férfi mosdóban vagyok, rögtön utána meg rohanok eleget tenni az utasításnak. Merő jószívűségből nem homályosítottam fel a kölyköt, hogy ez ügyben Una se bír velem pár ezer éve, majd pont neki fog sikerülni, amit vezírem se tudott nálam elérni.

– Jöjjek beljebb? Oké!

– Mondom hagyj békén!

Akkorra már rég betipegtem, amit nyilván ő is hallott, mert a cipőm sarka csak úgy kopogott a járólapon.

– Üljek le ide? Hát jó.

Kényelmesen feltelepedtem a mosdó szélére, lóbáltam a lábam, és vártam a kölyköt. Eszem ágában sem volt elmenni, ez volt a buli eddigi legérdekesebb momentuma. Értitek? Egy szipogó kamasz. Azt hiszem, ez mindent elmond a buli színvonaláról…

– Én sehova nem megyek, kölyök. Szóval szerintem inkább te gyere ki, mert hidd el, kettőnk közül én vagyok makacsabb. És nekem van több időm…

Oké, azt nem fejtettem ki neki, hogy én bőven ráérek addig ott üldögélni, amíg ő felnő, megöregszik, meghal, majd ott válik komposzttá abban a fülkében. És amikor belátom, hogy már nem jön ki, én még mindig ugyanolyan fiatalos leszek, maximum csak a ruhám megy ki a divatból.

Percek óta ültem ott, ő meg csöndben azon gondolkodhatott, mi tévő legyen, aztán végül csak belátta, hogy annál cikibb, minél tovább ott gubbaszt, ezért nagy sokára csak kidugta az orrát, én meg azonnal nekiszegeztem a kérdést.

– Mi a baj?

– Semmi.

Elég volt ránézni, hogy tudjam, hazudik. És rém rosszul csinálja. Ordított róla, hogy gáz van. És nem, nem azért, mert szeme-szája-orra vörös volt a bőgéstől. Az egész összhatás, amikor ránéztem, azt mutatta, hogy ez a srác nem abba a kategóriába fog tartozni, aki szívesen gondol majd vissza kamaszkora kezdetére. A haja vöröses volt és göndör. Zűrös kombó. Az arca egyszerre sápadt, ugyanakkor vörös foltos, az orra tele szeplőkkel. Pattanásokból se volt hiány, a szájában meg olyan fogszabályzó virított, ami inkább tűnt középkori kínzóeszköznek, mint modern orvostechnikainak. Mondjuk ki: randa egy gyerek volt.

– Ugyan, már! Bökd ki.

– Minek? Hogy kinevess?

– Nézd, én nem tudom, mi minden jár abban a túltöltött kamasz fejedben, de egy valamit tisztázzunk: amiről ti azt hiszitek, hogy nagy dolog, az a felnőtteket nagyrészt hidegen hagyja. Garantáltan nem fogok nevetni.

– Akkor meg miért akarod, hogy elmondjam?

– Hogy hívnak?

– Joel.

– Oké, Joel, szóval azért mondd el, mert az az áldott jó szívem nem akarja hagyni, hogy a vesztedbe rohanj. Mert ahogy én látom, mindössze két lehetőséged van. Egy. Itt maradsz és bőgsz, egészen addig, amíg valamelyik iskolatársad be nem szambázik ide, és meg nem lát. Így – mutattam végig rajta jelentőségteljesen. – Kettő. Elmondod, mi bajod, én talán tudok segíteni, abbahagyhatod a sírást, és felemelt fejjel távozhatsz eme dicstelen helyről. Melyiket választod?

A kölyök nem volt egy Adonisz, de legalább az esze a helyén volt, mert ötig nem számoltam el, és már dalolt is, mint egy bánatos madár.

– Lisa Swansonnal bementünk a fotódobozba csókolózni, mert mindenki oda bújt be. Erre összeakadt a fogszabályzónk. A barátnője szedett szét minket, de akkor már vártak páran a doboznál és mindenki látta mi történt.

– Ennyi? – néztem rá meglepetten. – Ez minden bajod?

– Ez igenis nagy baj! Mindenki halálra fog cikizni, amiért még csókolózni se tudok!

– Azért azt lássuk be, hogy ez a fém izé eléggé megnehezíti minden szájhoz kapcsolódó műveletet. Főleg, ha a partner is hasonlót visel.

A másodperc tört része alatt futott végig az agyamon, mekkora mázli, hogy a kölykök, életkorukból adódóan még csak az ártatlan csókocskáknál tartanak és a nyelvezés a legmenőbb dolog számukra a világon. Mert ha például már középiskolások lettek volna, és azért bújnak el a fotódobozban, hogy Lisa Swanson orális praktikákat gyakoroljon, hát akkor Joel érzékeny részeit az égiek óvják a fogszabályzó beakadásra hajlamos alkatrészeitől…

– Igen, de Lisa lány! Őt senki nem hibáztatja. A fiúnak kell tudnia csókolózni.

– Már a tizenkét évesek is ilyen macsó dumával keserítik meg a saját életüket? – gondolkodtam hangosan, de a fiú rám se hederített.

– Mindenki tudni fogja, mi történt, és ujjal mutogatnak majd rám, mekkora lúzer vagyok!

– Ki nem… – majdnem azt mondtam, hogy szarja le, de villámgyorsan finomítottam – … sajnálja le, hogy mit mondanak? Csak kölykök.

– Hogy menjek így hétfőn suliba?

Mivel egy ideje már Rain is „a tini problémák bagatel hülyeségek, de nekik maga az apokalipszis” tipikus jeleit mutatta, ezért megtettem a fiúnak azt a szívességet, hogy úgy viselkedtem vele, mint Rainnel. Vagyis komoly képet vágva hümmögtem meg bólogattam megértésem jeléül, és megpróbáltam felnőttként tanácsot adni neki, de olyat, amit egyszerűen tud alkalmazni, és érezni fogja a pozitív változást is.

– Oké, mondom, mit csinálj. Először is, most összeszeded magad, mert ha azt hiszed, a fotódobozos incidens ciki volt, akkor még nem tudod, mi vár rád, ha ilyen képpel mész ki innen. Csinálj magaddal valamit!

Bólintott, majd megengedte a csapot, és gyorsan megmosta az arcát. Úgy csapkodta a vizet, hogy a hajára is jutott, és amikor újra egyenesen állt előttem, rájöttem, hogy jól áll neki a vizes haj. Gyorsan előkaptam hát a táskámból egy fésűt, és hátranyaltam a göndör fürtöket. Aztán megigazítottam az inge gallérját, feltűrtem az ujját, lazítottam a nyakkendőjén és láss csodát, máris csököttből vagány formát kapott. Na jó, viszonylag vagány formát. Tíz perccel azelőtti önmagához képest.

– Azta! – nézett hol rám, hol a saját tükörképére ámulva. – Te tényleg tudsz!

Mindjárt nagyobb bizalommal fordult felém.

– Hogyan tovább? Mit csináljak?

– Az összeakadást visszacsinálni nem lehet, az már megtörtént, lépj túl rajta. Ezt a bulit már így kell kibírnod. Viszont, ha innen hazamész, leülteted anyádékat, és elmondod nekik, hogy hétfőn nem mész iskolába. Helyette fogorvoshoz akarsz menni, mert neked belső fogszabályzóra van szükséged. Belsőre. Megjegyezted?

– Miért?

– Azért, mert az nem látszik. Vagyis teszi a dolgát, de az az előnye meglesz, hogy nem cseszi szét sem az önbizalmadat, sem a roppant érzékeny társasági életedet. És amint meglesz, bátran odaállsz Lisa elé, felajánlod neki a visszavágót, és mindkettőtök számára kiköszörülöd a mai csorbát.

– De az olyan fogszabályzó sokba kerül, nem?

– Telefont, számítógépes játékot, meg ilyen szarokat ki szoktál harcolni magadnak, ugye?

– Persze.

– Könnyen?

– Igen.

– Akkor ez is menni fog. Játszd el a gyereket, akit kamaszkori lelki nyavalyák gyötörnek, és a megoldást keresi rájuk, hogy ezt a rémes időszakot mégis kicsit könnyebben vészelje át. Adj elő egy megható pszicho blablát az őseidnek, hogy mekkora törés az életedben a fogszabályzó, hogy csúfolnak, hogy oda az önbizalmad és a többi és a többi. A te szüleid. Hass rájuk.

– De ha ilyen fogszabályzót akarok, lehet, hogy nem kapom meg nyáron a legújabb iPhone-t!

– Mit akarsz? – néztem rá csípőre tett kézzel, szúrósan. – Rendesen smárolni a következő házibulin, vagy egyedül nyomkodni a francos telefonodat a sarokban?

– Oké, szóval ott tartottunk, hogy a kamaszkori lelki nyavalyák gyötrelmeiről meséljek a szüleimnek…

– Pontosan!

Tíz perc múlva Joel vidáman, magabiztosan, mondhatni peckesen távozott a mosdóból. A folyosó végén össze is futott valakivel, akinek egy perc alatt ledarálta a teljes sztorit, hogy milyen király tanácsadó tartózkodik a férfimosdóban. Újabb egy perccel később pedig ott állt előttem a következő páciens, aki azzal fordult hozzám, hogy akármit csinál, úgy izzad, mint egy ló, és ő a kamaszokra jellemző tesztoszteronnal fűtött testszag koronázatlan királya, így viszont esélye nincs becsajozni, pedig nagyon tetszik neki valami Amy Kirsch.

Öt perc alatt lerendeztem azt a kölyköt is, aki fél órával később boldogan jött vissza „kontrollra”, és jelezte, hogy a tanácsom bevált, és másnapra Amy elfogadta a meghívását egy sétára a parfümmúzeumba.

Ezt követően a hírem úgy terjedt a kölykök között, mint valami vírus, és szabályos kis rendelőt alakítottam ki a férfi klotyóban.

Persze joggal gondolhatjátok, hogy biztosan elhülyéskedtem az egészet, és kifiguráztam a hozzám intézett kérdéseket, de amúgy tökre nem. Jó, persze, aki totál idiótasággal jött, és láttam rajta, hogy csak hülyét akar belőlem csinálni, meg játszani a nagymenőt a többiek ellőtt, annak hasonló stílusban löktem a választ, de volt olyan kölyök is, akin látszott, hogy nagyon aggasztja az a bizonyos kérdés, szóval neki teljesen normális, hiteles választ adtam.

Mint amikor egy kislány halálra rémülten arról kérdezett, hogy lehet-e terhes attól, hogy egy szatír mellette rejszolt az uszodában, vagy amikor egy másik arra volt kíváncsi, hogy baj-e hogy neki még nem kezdett el nőni a melle, és hogy mit kezdjen a többi kis köcsög gúnyolódásával a tesiöltözőben. Ezek igenis komoly dolgok voltak, én pedig igyekeztem megnyugtatni őket, egyszersmind kicsit feltornászni az önbizalmukat és az önvédelmi ösztöneiket.

A probléma akkor kezdődött, amikor Unának, meg a szülőknek szemet szúrt, hogy magányosan áll a mászófal, a karaoke gép magának zenél, és a táncszőnyegen se ugrál senki. Ellenben olyan sor áll a retyónál, mint a Guns N’ Roses nagykoncert előtt a jegypénztáraknál.

Persze ez önmagában még nem jelentett volna gondot, ha csupa hímnemű lény áll ott, mert ennek lehetett volna akár olyan egyszerű oka is, mint hogy mindenkit átcsapott a káposztasaláta vagy valami. Csakhogy az egyébként nemorientált mellékhelyiség előtt fiúk-lányok vegyesen álltak, és nem úgy tűnt, hogy bármelyiküket is hascsikarás gyötörné. Ők nagyon is jól érezték magukat, nevetgéltek, beszélgettek, kuncogtak.

Szóval lebuktam, és terápiás karrieremnek rövid úton bealkonyult. Sajnos, ezzel egyidejűleg a buli is lehúzta a rolót, mert a büdös kölykök közül párnak eljárt a szája az ott jelenlévő szülőnek, akik felháborodva azonnal a távozás mellett döntöttek.

Amúgy itt teszem hozzá, a kölykök is megérik a pénzüket! Egyrészt a diszkréciót hírből se ismerik. Mindegyiknek elmondtam, hogy szóljon a kintieknek, hogy feltűnésmentesen, egyenként jöjjenek, ne verődjenek odakint sorba. Erre persze basztak így csinálni, szemrebbenés nélkül, öt perc alatt összehoztak egy harminc méter hosszú, vihogó tinikből álló sorkígyót. Vagy kígyósort. Ahogy tetszik.

Másrészt odabent nekem olyan kérdéseket tettek fel, hogy egyiket-másikat majdnem megtapsoltam, szóval ordított rójuk, kik azok, akik tudatában vannak az ébredező hormonoknak, de bezzeg otthon, a szülők előtt tették az ártatlan báránykát, sőt! Ha jól hallottam, egyik-másik, fél füllel elcsípett elbeszélésből, akkor egyenesen bemószeroltak a kis genyák, hogy én kéretlen felvilágosítást meg tanácsadást tartottam.

Méghogy kéretlen? Hiszen már ott tartottam, hogy nekem kellett volna pisilni, de úgy záporoztak a kérdések, hogy fél percem nem maradt magamra!

Gondolatban be is intettem nekik. Előzőleg felmerült egy felvilágosító internetes csoport létrehozása, hogy nyugodtan kérdezzék meg, amit a szüleiktől, tanáraiktól nem mertek, de ezek után úgy döntöttem, menjenek a sóhivatalba felvilágosításért.

Ezután Una egész hétvégén azt hajtotta, hogy:

– Ebből tuti gáz lesz.

Mire én azt feleltem:

– Ugyan, már! Semmi nem történt.

Annyira biztos voltam az igazamban, hogy egész hétvégén egy gondolatot nem fecséreltem többet a dologra, így hétfőn vidáman kísértem el Unát, aki szokás szerint elvitte Raint a suliba.

Csakhogy ott, a parkolóban már díszes bizottság várt ránk, élükön a Petruce Le’Bron nevű nővel, aki csak a szülői munkaközösség elnöke volt, de nagyjából úgy viselkedett, mint valami uralkodó.

– Kérlek titeket, hogy fáradjatok velünk – közölte olyan szúrós szemmel, amivel önmagában felvételt nyert volna az Ítészek közé.

Természetesen Una meg én követtük a kompániát. Így kerültünk az igazgatói irodába, ahol még többen vártak ránk, és amint beléptünk, mindenki egyszerre kezdett beszélni. Aztán kisvártatva már kiabálás lett a dologból.

Én jól elvoltam ott, nem zavartattam magam a hangoskodóktól, de nem mindenki bírta olyan jól az eseményeket, ahogy én. Alig huszonöt perccel a csengő után, Mrs. Everet például, az igazgató titkárnője, könnyek között vett magához két szem Xanaxot a női mosdóban, ami meg ugyan nem szüntette a bolondokházát, ami az irodában uralkodott, viszont a piruláknak köszönhetően a korosodó hölgyben másnapra csak halvány emlékek maradtak meg az esetről.

Vele ellentétben, a patinás intézmény igazgatója, Mr. Perett, aki nem rendelkezett sem nyugtatóval, sem pedig arra vonatkozó recepttel, az aznap délutánra összehívott iskolagyűlés végén megesküdött, hogy ez az eset haláláig kísérteni fogja.

Azt hiszem, kétség nem fér hozzá, hogy ki járt jobban, és elmondhatjuk, hogy Xanax – Emlékek, 1 – 0.

És mindeközben kedvenc vezírem ott volt annak a bizonyos tömegnek a kellős közepén, egy árva nyugtató nélkül, bár, ha lett volna nála, emberi medicina ide vagy oda, szerintem a halandók szeme láttára adta volna be magának a pirulákat, méghozzá a jobb hatás érdekében, valószínűleg intravénásan.

– Magyarázatot követelünk! – kiáltotta Petruce Le’Bron teátrálisan. – Hogyan történhetett meg, hogy ez a nő – itt látványosan rám mutatott. – botrányos körülmények között, egy nyilvános mosdóban, magánügyekről faggatta a gyerekeket, és tanácsokat adott! Kéretlen befolyással élt!

Persze Unát se ejtették a fejére, és legyen bármilyen mérges is rám, azért eszébe sem jutott megadni magát egy ilyen felpaprikázott némbernek. Csak tudjátok az a baj, hogy van az a pont, amikor teljesen kézenfekvő a megoldás, ami mindössze annyi, hogy a lehető legegyszerűbb megoldást kell választani a végtelen szópárbaj helyett. Mi ezt a Dinasztiában már rég megtanultuk, és Una most ezt a dolgot alkalmazta, amikor azt mondta:

– Ő a húgom és mentálisan nem ép. Súlyos pszichés beteg.

Erre a kijelentésre még én is érdeklődéssel kaptam fel a fejemet, mert az oké, hogy számomra az átlagos meg a normális a két legdurvább szitokszó, amit bárki mondhat rám, meg persze egy csomószor hallottam már azt is, hogy „te tiszta hülye vagy”, na de azért olyan azért nem nagyon fordult elő, hogy eme meggyőződését Una halandók tömege előtt, nyilvánosan fejtse ki. De nem sértődtem meg, vagy ilyesmi, sőt! Inkább poénra fogtam a dolgot.

– Tényleg?

Kérdeztem vigyorogva.

– Igen! – nézett rám Una rémisztőnek szánt tekintettel, amitől más biztos összecsokizta volna magát, én viszont inkább izginek találtam. – Folyamatos pszichiátriai kezelés alatt állsz, emlékszel? Én vagyok a gondviselőd.

– Ja, tényleg! – csaptam a homlokomra akkorát, hogy a hangja hosszan visszhangzott a folyosón. – Hiszen te vigyázol rám már évezredek óta…

-– Úgy érted, hogy nagyon rég óta.

– Hogyne, persze. Úgy értem – helyeseltem bőszen. – A gyógyszerektől az időérzékem is odavan.

– Tehát, ha jól értem, azt akarod mondani, hogy a húgod azt sem tudja, mit csinál? – ráncolta a homlokát az ellentábor vezére.

– Pontosan. Teljesen ki…akarom mondani, beszámíthatatlan. Nem ura a cselekedeteinek.

– Ostobaság! Ez csak valami mese, amivel ki akarod őt mosni a botrányból.

– Ugyan már! Csak nézz rá!

Una invitálását minden szempár elfogadta a tornateremben, és meg kell mondjam, sajátos stílusérzékem az ő malmára hajtotta a vizet, mert aki csak rám nézett, simán elhitte, hogy a bolondok házából szabadultam. Átlagos szülő szemével nézve, mindenképpen.

Akkoriban kapott szárnyra a hír, miszerint egyik kedvenc sorozatom – minő meglepő –, a Szex és New York egy egész estés filmmel tér vissza, aminek hatására én újra fellelkesültem, és végigdaráltam az összes évadot, egyúttal le is poroltam a Carrie ihletésű ruhadarabokat. Ennek köszönhetően aznap az alábbiakat viselve kísértem Raint a suliba: fehér, félvállas body, madárfészekre hajazó fehér pávatoll díszítéssel a vállán; fehér tütü; a vádlimig felhúzott kék-fehér zokni és egy királykék, maxi tűsarkú topánka.

Szerintem fenségesen sikkes összeállítás volt, de a rajtam végigszaladó pillantásokból tisztán kiszűrtem, hogy az öltözékem alátámasztotta Una szavait, miszerint egy felnőtt nő testébe bújtatott gyerek szintjén állok.

Egyesek azt morogták, hogy: „hát ez sok dolgot megmagyaráz.”, és lemondóan legyintettek, megelégedve ennyivel, de nem mindenki volt ennyire elnéző.

– Beszámíthatatlan? Akkor a maga felelőssége, amit tett!

– Szabad neki egyáltalán gyerekek közelébe menni?

– Nem lehet, hogy inkább intézeti ellátásra lenne szüksége?

Záporoztak a kérdések, míg végül Mr. Perett ragadta magához a szót. Az öreg nem sokkal állhatott a nyugdíj előtt, tar kopasz fejéről patakzott az izzadtság, nyilvánvalóan nem viselte valami könnyen a stresszes helyzeteket.

– Mindenkit arra kérni, hogy próbáljanak megnyugodni. Megértem a felháborodásukat, és magam is szeretnék a dolog végére járni, úgy, hogy mindannyiunk elégedettségére szolgáljon az eset. Van esetleg valakinek valami javaslata?

Egyezzünk meg annyiban, hogy Mr. Perett nem állt a helyzet magaslatán. Persze, hogy nem tudott előállni semmilyen javaslattal, és mástól várta a megoldást. Amit Una meg is adott neki azonnal, még mielőtt más lecsapott volna a lehetőségre. Hiába na, a vezér minden helyzetben vezér, és ő akarja irányítani a helyzeteket.

– Szeretném megragadni a lehetőséget, hogy a húgom nevében elnézést kérjek a kellemetlenségekért. Megértem a felháborodásotokat, de biztosíthatok mindenkit, hogy ami történt, gondatlanságból történt, nem a szándékolt károkozás volt a cél. Ahogy említettem, sajnálatos pszichológiai probléma áll fenn, amelyet természetesen orvosi iratokkal is alá tudunk támasztani, és ha ma délután esetleg lenne lehetőségünk egy rendkívüli találkozó keretében bemutatni, az pontot tehetne ennek az ügynek a végére.

Mr. Perett úgy megörült, hogy született egy épkézláb javaslat, hogy azonnal lecsapott rá.

– Pompás! Délután ötkor, esetleg?

– Na, Einstein! – zrikáltam Unát, már a kocsi felé menet. – Honnan fogsz pár óra alatt virítani nekik egy ilyen papírt?

– Bízd ide – felelte halálos nyugalommal.

Előkapta a mobilját, tárcsázott és kihangosította.

– Vagyok – szólt bele kedvenc jégcsap testvérem.

– Fairy! Eljött a te nagy napod!

– Mármint?

– Hivatalos orvosi szakvélemény kellene arról, hogy Luna nem beszámítható, pszichiátriai kezelésre szorul, és a többi és a többi. Rád gondoltam.

– Álmomból ébredve is felsorolom az elmebajait…

– Akkor itt a lehetőség, hogy meg is tedd. Minél részletesebb, annál jobb.

– Hadd találgassak. Beütött a ménkű a buli miatt?

Említettem már, hogy Fairy cica eszes egy jószág, aki úgy rakja össze a dolgokat, hogy az már-már gondolatolvasásnak minősül?

– Talált, süllyedt.

– Megoldjuk.

Így történt, hogy megszületett rólam az első orvosi szakvélemény, ami nagyközönség előtt bemutatásra is került.  Mit ne mondjak, Fairy nem fogta vissza magát, valószínűleg párszáz évnyi bosszúságért vett rajtam revanst ezen a módon, de nem haragudtam rá érte, sőt!

Egyébként, ha ő és Una azt hitték, hogy egy ilyen papír majd elveszi a kedvem a baromságoktól, akkor még mindig nem ismertek eléggé, mert nem, hogy nem vette el, de egyenesen új lendületet adott neki.

Ekkor találtam ugyanis ki magamnak egy új hobbit. Elhatároztam, hogy poénból végigjárom a város összes pszichiáterét, összegyűjtöm a rólam készült leleteket, majd azokkal tapétázom ki a rendelőt, amit valóban meg fogok nyitni. Mert akkor határoztam el azt is, hogy ideje visszaülnöm az iskolapadba. Mindkettő jó sztori.

Az is, hogy minek tanultam, és az is, hogy akasztottam ki New York nemes dilidokijait.

Akarjátok, hogy elmeséljem?

Írta: vendégségben a blogon, Leda D'Rasi

Komolyan? Alien?

Fogadni mernék, hogy most egy rakás ember fejében megfogalmazódnak ezek a kérdések. Azért mernék fogadni rá, mert röpke közvéleménykutatást végeztem az ismerőseim körében, és amikor megtudták, mit olvasok, kétkedő szemöldökhúzással tették fel ugyanezeket a kérdéseket. (Kivéve azok, akik igazán ismernek…)

Ebből kiindulva tehát úgy vélem, ezt az ajánlót a legtöbben gyorsan tovább fogják görgetni, és csak azok maradnak a képernyő/kijelző előtt, akik – hozzám hasonlóan – óriási Alien rajongók és kitéve-betéve-jobbról-balról vágják a sorozat szereplőit, helyszíneit, idősíkját és eseményeit.

Oké, idáig eljutva szerintem bőven megvolt az a tíz másodperc, amíg a nem rajongók elszelelhettek, és most, hogy már csak azok maradtak, akik tudják, miről beszélek, bele is kezdek, hogy elmeséljem legutóbbi könyvélményemet, amellyel ezúttal a sci-fi világába kalandoztam el. Annak is egy olyan szegmensébe, ami az én szívemhez nagyon-nagyon közel áll.

Az egész sztori – mármint ismeretségem és vonzalmam az Alien franchise-hoz – több évtizedre nyúlik vissza, mert számításaim szerint 10-12 éves korom könyékén láttam a legelső filmet a sorozatból. Azóta is élénk érdeklődéssel figyelem a franchise alakulását, bár egészen az utóbbi időkig, érdeklődésem leginkább a filmek felé irányult – az Alien: Romulus-t augusztusban például premier előtti vetítésen láttam –, most azonban, egy roppant frappáns születésnapi ajándéknak köszönhetően rögtön négy könyv boldog tulajdonosa lettem, amelyekkel tovább gazdagíthatom Alien ismereteimet.

A négyes csapatból rövid tanakodás után az Izolációra esett a választásom, méghozzá egyetlen egyszerű okból kifolyólag: Amandáról szól. A sorozat 2. részében, A bolygó neve: Halálban kiderül, hogy a legendás Ellen Ripley, amikor felszállt a Nostromo fedélzetére, a Földön hátrahagyott egy gyereket, az akkor kilenc éves Amandát. A filmből semmi nem derül ki a kislány életútjáról, ami bennem már akkor hiányérzetet hagyott, így kapva-kaptam az alkalmon, hogy olyan könyvet tarthatok a kezemben, amivel információhoz juthatok és kitölthetem ezt az űrt.

Izgatottan vettem kezembe a könyvet, ami 361 oldalnyi Alien élménnyel kecsegtetett…hogy aztán picit felemás érzésekkel érjek a végére. Mondom ezt úgy, hogy ha végiggondolom, milyen szempontok szerint szoktam egy könyvet értékelni, akkor kénytelen vagyok arra jutni, hogy igazából a könyv minden pontja pipa, nem igazán tudok benne hibát találni.

Karakterek: pipa. Se túl sok, se túl kevés, követhetőek a nevek, ahogy az is ki-kicsoda, milyen feladatot lát el. Ráadásul a főszereplő pont az, akit akartam.

Események: hű, az is pipa. Nagyon az. Minden oldalon történik valami, az unalom szóba se kerül. Olyan mozgalmas, hogy az ember csak kapkodja a fejét, nincs megállás, szegény főszereplő eszeveszett futkosását, menekülését olvasva még nekem támad izomlázam.

Főgonosz: ohó, nagy pipa, hiszen pont azért olvasom a sztorit, mert imádom a savas vérű nyavalyásokat, és ide nekem a Xenomorph-okat, de nagyon sokat, amit a sztori szállít is! (Xenomorph: az Alien-franchise idegen lényeinek gyűjtőneve)

Írásmód: pipa és pipa. Jó olvasni, falni a sorokat, nincs semmi nehezítő tényező. Túlírás egy szál se, mindenből annyit kapunk, hogy jó legyen, dúl az akció, de közben minden tökéletesen érthető. Persze egy olyan olvasó nevében nem nyilatkozhatok, aki „Alien-szűzen” veszi kezébe a könyvet, de így, hogy nekem volt bőven előéletem a sorozattal, minden azonnal és tökéletesen érthető volt.

Információ: nagy pipa! Végre megkaptam, amit hiányoltam, mert bepillantást nyertem nem csak a kislány Amanda életébe az anyukája nélkül, de kettejük anya-gyerek kapcsolatára is rálátásom nyílt, sőt, valamilyen szinten Ripley Nostromo előtti életéről is új információkhoz jutottam.

Az Izoláció sztorijának lényege egyébként az, hogy Amanda egész életét alapjaiban határozza meg az anyja hiánya, de legfőképpen az, hogy nem tud biztosat és nincsenek válaszai, anyja sorsával kapcsolatban. Hiszen csak a Nostromo és a legénység eltűnésének ténye bizonyos, a kor technológiáját ismerve azonban a legénység – és így az anyja – halálát nem lehet egyértelműen kijelenteni. Egy krióágyban sok-sok évtizedig is életben maradhatnak. Így Amanda bizonytalanságban létezik, gyerekkorától kezdve válaszokat keres, és élete során több nyomot is követett már, hogy pontot tehessen a kérdőjelek helyére. Mindezidáig hiába, egyik nyom a másik után vezetett zsákutcába. Ebben a történetben 2137-et írunk, Amanda már felnőtt, él az életét, dolgozik és kínkeservesen próbál a felszínen maradni. Ekkor keresik meg egy újabb nyom hírével, ami ezúttal igaznak tűnik: megtalálták a tizenöt éve eltűnt Nostromo feketedobozát. Őt pedig, mint a Nostromón szolgáló Ellen Ripley lányát, felkérik, hogy tartson a csapattal, aki a feketedoboz begyűjtésére a távoli Szevasztopol állomásra utazik.

Innen indul az izgalom, és ahogy oldalról-oldalra halad az ember, úgy jön rá, hogy a legegyszerűbbnek tűnő feladat (odarepülünk – felszedjük a dobozt – visszarepülünk) is elromolhat úgy, hogy az életedért vagy kénytelen futni, többszáz oldalon keresztül. Mert Amandáék sztorija csak addig egyszerű, amíg megközelítik a Szevasztopol állomást, de attól a pillanattól kezdve nehéz, hogy megpróbálnak a hajóról átjutni az állomásra.

Ott Amanda és társai elszakadnak egymástól, és Amanda hol egyedül van, hol alkalmi társra akad, igaz, a társakkal se megy sokra, már ami a túlélést illeti. Az illetők vagy megbízhatatlan hazugok, akik csak kihasználják a talpraesett nőt vagy elfelejtenek életben maradni, mert bizony Szevasztopol Xenomorph-okkal dugig tömött övezet.

Ez amúgy egy érdekes dolog, mert én arra gondoltam, hogy hiába akarják megölni, mégis ők azok – bár Amanda nem tud róla –, akik kapcsolatot teremtenek közte és az anyja között. Hiszen tizenöt évvel korábban Ellen is megismerkedett ugyanezzel az életformával, és ők voltak azok, akik szétszakították őket. Ezen a ponton tehát az életük újra összekapcsolódik.

Amanda szép lassan összerakja a képet a Szevasztopolon történtekről, kiderül hogy kerültek oda a lények, bár az továbbra is a homályba vész, hogy pontosan mik is ők. Sok megpróbáltatáson, kétségbeesésen keresztül vezet az út, ugyanakkor megvan benne anyja talpraesettsége és bátorsága, amelyek éppúgy segítik őt, ahogy Ellent segítették a Nostromo fedélzetén.

Az egyébként olvasás közben elkerülhetetlen, hogy egy rajongó összehasonlítsa Amandát Ellennel, párhuzamot húzzon közöttük, olykor Ellen arcát lássa olvasás közben. Ahogy az is, hogy más egyébről filmes részletek ugorjanak be neki. Űrhajó és helyszínleírások, eszközök, szerszámok, androidok, fegyverek, de még a ruhák is. Mindet-mindet csupa ismerősként látjuk magunk előtt.

És amikor ezt realizáltam, akkor értettem meg, miért van bennem ez a felemás „többet vártam” érzés. Abból fakad, hogy túl sok mindent éreztem túl ismerősnek…

Ezeket így leírva és visszaolvasva egyébként egyszerre érzem magam „hűtlennek” a sorozathoz, miközben elégedettséget is érzek, hogy igenis ennyit tudok róla. Ugyanakkor eszembe jut egy nem is olyan rég lezajlott beszélgetés is. Egy másik nagy Alien-rajongóval arról beszélgettünk, hogy bár a mai modern technológia révén olyan filmek készülnek, amelyek látványvilágban minden képzeletünket felülmúlják, mégis, minden egyes film után marad bennünk valami hiányérzet, amit – sok gondolkodás és beszélgetés után – egy dologra tudunk visszavezetni: a régi szép idők.

Annak idején, amikor az Alien filmek elindultak a siker útján, teljesen más idők jártak. 1979-et írtunk az első film idején, és 86-ot a második megjelenésekor. Az a két film, a benne használt látványvilággal és technikai megoldásokkal még mai szemmel nézve is megállják a helyüket, akkoriban pedig – más filmekkel összehasonlítva – egyenesen sokkolóan hatottak a benne látható hús-vér-eleven történések és idegen lények. Abban az időben az emberek ingerküszöbe is sokkal-sokkal másabb volt, és ezzel a két filmmel olyat kaptunk, ami nem simán hatott ránk, de képen törölt minket, amiről aztán beszélgettünk, amit újra meg újra látni akartunk, kielemezve minden másodpercet. Egy egész generáció nőtt fel az Alien filmek csodálatában. Köztük én is. Mi pedig, akik számára ez volt az etalon, azóta mindent ezekhez a filmekhez hasonlítunk, és minden új filmtől ugyanazt az átütő erejű hatást várjuk. Csakhogy azóta sok év eltelt, és közben mi is megváltoztunk. Az, amit akkor éreztünk, nem jön vissza többé, bármilyen új Alien-élmény ér is minket. Legyen az film, képregény, videójáték vagy könyv. Arról nem is beszélve, mennyi ismeretet szereztünk róla, így számunkra már igazán nehéz újat, valami igazán átütőt mutatni.

Ahogy ezt tisztáztam magamban, arra jutottam, hogy ha ezt el tudom fogadni, és a továbbiakban eszerint tudok kezelni minden új Alien dolgot, akkor kellemes élményekben lehet részem, csalódások és elvárások nélkül.

Mert vár még rám három további könyv, tele Xenomorph izgalmakkal…és némi Ellen Ripley-féle túléléssel.

Imádod a könyveket? Szeretsz olvasni? Mindent tudni szeretnél a könyvekről, esetleg az írókról informálódnál, mert az érdekel, mennyi könyvük jelent meg eddig? Akkor biztosan hallottál már a moly.hu oldalról! De ha nem, az sem baj, mert most megtudhatod, milyen titkokat rejt ez a platform és hogyan léptem a molyolás útjára évekkel ezelőtt…

Mi is az a molyolás?

Vagy tudod, mit? Azt hiszem kezdjük inkább a legelején: hogyan lett az életem része a moly.hu. Ehhez az időben visszább kell ugranunk, mert az bizony hosszú történet, hogyan szerettem meg az olvasást és a könyveket. 14 évesen (az sem most volt :D) Apukám elvitt egy nagy áruházba vásárolni, ahol rácsos ketrecekben halmokban álltak a könyvek. Nem fordítottam rájuk különösebb figyelmet, mert nem hoztak lázba a könyvhalmok. Azt azért észrevettem, hogy nagy érdeklődéssel álltak körülötte az emberek, és kezükbe fogva a regényeket mindenki mosolygott. Nem értettem minek örül ennyire mindenki, ezért odasomfordáltam, mert kíváncsi lettem. Kiderült, hogy a Harry Potter sorozat első három része volt zsúfolásig a kalodákban. Az én kíváncsiságom pedig eddig tartott, mivel olvasni nem szerettem – tudjátok, az az időszak, amikor utálod az egész világot a kötelező olvasmányokat meg még jobban…

Apukám – a sok érdeklődőt látva – azt mondta, hogy megveszi nekem az első három részt, egy feltétellel: ha megígérem, hogy biztosan el fogom olvasni a könyveket. Mit tehettem volna? Megígértem. Jó pár nap eltelt, mire erőt vettem magamon és úgy gondoltam, ideje betartani az ígéretem és a kezembe vettem az első részt: a Harry Potter és a bölcsek kövét… ami aztán annyira magával ragadott, hogy utána letenni sem bírtam. Jó dolog betartani az ígéreteket és milyen jól tettem, mert azóta is imádok olvasni! Természetesen a varázsvilág beszippantott, mint ahogy nagyon sokakat, de a Harry Potter sorozat első három része azóta is különleges helyet foglal el a szívemben.

Az évek teltek és faltam a könyveket – na nem a kötelező olvasmányokra kell gondolni, hanem –, mindenféle fantasy, krimit, és romantikus történetet. Új szerzőket ismertem meg azáltal, hogy sokféle regényt vettem a kezembe. A további iskolás éveim alatt mindig sodort mellém az élet olyan könyvimádó embert, akivel egymásnak ajánlottuk a különböző könyveket.

Ezen bevezető után megérkeztünk a történet azon részéhez, hogyan is szereztem tudomást a molyról. Az iskolai évek alatt barátságom bontakozott ki egy hozzám hasonló könyvimádóval, aki 6 évvel ezelőtt egy beszélgetésünk alkalmával ajánlott egy könyvet, és azt mondta, nézzem meg molyon is. Először rácsodálkoztam, hogy azt eszik vagy isszák, aztán kiderült egyiket sem teszik :D Megnéztem a szóban forgó könyvet a moly.hu oldalon, de ekkor még nem döntöttem el, hogy molytag legyek-e. Úgy éreztem, hogy nem sok értelme egy újabb regisztrációnak és jelszó megjegyzésnek, ha anélkül is nézelődhetek az oldalon. Barátnőm egy idő után megkérdezte, miért nem lát a molyon, mert szeretne bekövetni, de nem tud. Ám én még ekkor is elhessegettem a mollyá válás gondolatát.

Aztán egy szép őszi napon úgy határoztam: mi veszteni valóm lehet, ha regisztrálok a moly.hu felületére? Így 2018. október 23-án eljött a pillanat, és én moly felhasználó lettem! A dátumot azért tudom ennyire pontosan, mert minden évben kapok egy plecsnit, amikor moly szülinapom van. (Bizony, ilyen kis figyelmességet is rejt a felület, de erről bővebben majd legközelebb :D Tudom, kíváncsiak vagytok, de most legyen elég ennyi bedobott csont erről.)

Egyébként több időbe telt, mire rájöttem, hogyan működik az oldal, mert ugye hozzá vagyunk szokva a közösségi média felületeihez, azonban a moly nem pont úgy működik. Ahogy korábban írtam, regisztráció nélkül is lehet bolyongani és könyvekről informálódni, de sokkal izgalmasabb az élet, ha moly taggá válunk.

Kezdjük azzal amikor nekiveselkedtem a magánkönyvtáramat feltölteni, hogy lássam milyen könyveim vannak. Napokat töltöttem a könyvkupacaim közepén azzal, hogy felvezessem szépen rendben a molyra, ahogy azt kell, pontosan, kiadás szerint. Sok elfeledett könyvemre leltem rá eközben.

Aztán jött a következő, napokat lefoglaló molyolás, annak rögzítése, hogy a magánkönyvtáramból mikor-mit olvastam el, mert ha ezt is bepötyögjük akkor bizony látni fogjuk a saját könyveink olvasottsági százalékát. Ekkor érkezett el a következő megdöbbentő felfedezés (tudom nektek is ismerős az érzés :D ): atyaég mennyi el nem olvasott könyv sorakozik a polcaimon!

Ahogy egyre inkább felfedeztem a moly csoda kis funkciót feltűnt, hogy sokkal szívesebben töltöm az időmet ezen a platformon, minthogy felmenjek a facebookra vagy bármelyik másik közösségi média felületre. Ezek után a következő lépés az volt, amikor észrevettem, hogy a moly applikáció letölthető a play áruházból, és így még egyszerűbben elérhetem a telefonomon. Csak egy kattintás és már molyolok.

Biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki az évek során rájött arra, hogy a közösségi média nem elég, hogy sok időt elvesz, egy időnyelő, ráadásul egyre több reklám és borzalom képeit tolják elénk a felületeken, amire – mondjuk egy megterhelő munkanap után – nem igazán vágyunk. Ezzel ellentétben a molyolás felvillanyoz, mivel a könyvek körül forog minden ezen az oldalon és csupa pozitív, érdekes dolog jön velünk szembe, és így válik az olvasás közösségi élménnyé.

Tengernyi felfedeznivalót tartogat a könyvimádóknak a moly felülete! Ha te is kíváncsi lettél, mi mindent rejt egy vérbeli könyvmolynak az oldal, tarts velem a következő cikkemben!

Írta, vendégségben a blogon: Vandaboszi

Jajj, gyerekek! Ha tudtam volna, hogy ekkora buli naplót írni, hát Holdanyámra mondom, már évszázadokkal ezelőtt elkezdtem volna papírra vetni nem mindennapi memoáromat. Tiszta mázli, hogy az agyam még ennyi idő távlatából is tipp-topp, és simán jönnek az emlékek. Sőt! Az nem is kifejezés, hogy simán. Meg az se, hogy jönnek. Szinte zúdulnak, özönlenek rám a régi sztorik, mintha mindenki vérszemet kapott volna odabent, attól, hogy elkezdtem a nagyvilág számára is elérhetővé tenni őket, és egymással versenyezve tolakodnának, hogy mielőbb megmutassák magukat.

Nem mondom, jó nagy lett a káosz odabent – nem mintha eddig nem lett volna, hehe –, és most minden emléknek a kedvére kell tennem, különben ki tudja, mit művelnek majd.

Volt is ebből nemrégiben egy kis kalamajka.

Elmesélem, jó?

Szóval annyi minden jön a felszínre, jobbnál-jobb dolgok, hogy kezdtem elveszteni a fonalat és kicsit megijedtem, nehogy valamit is elfelejtsek, kihagyjak a sorból. Ezt megelőzendő rászoktam, hogy bárhol-bármi jut az eszembe, azt lejegyzetelem. De nem részletesen, az emlékeztetőhöz elég egy mondat vagy akár csak egyetlen szó. Arról már beugrik, hogy mit akartam. Csakhogy ehhez le kell őket írni.

Ezért szereztem ilyen post-it tömböket, tudjátok, azokat a ragacsos papírokat. Kisebbeket, nagyobbakat, és attól függően, hova tudom őket elrakni, mindig van nálam papír meg egy toll valahol. A táskámban például. Ha csak mini táska van nálam, akkor a zsebembe teszem a lapokat. Ha olyan ruha van rajtam, aminek nincs zsebe, akkor a melltartómba. Ha nincs rajtam melltartó, akkor viszont bajban vagyok, mert ha az nincs, akkor sanszos, hogy bugyi sincs, és oké, hogy rám tört a napló mánia, de azért határt kell szabni a post-it lapok elhelyezésének, mert bár nem vagyok ellensége egy kis fájdalomnak, mert adott szituban még izgalmasan is elsülhet a dolog, na de azért nehogy már egy post-it hasogassa be az intim szférámat.

Na, de már megint elkalandoztam.

Szóval ott tartottam, hogy post-it. Most joggal adhatja magát a kérdés, hogy minek nekem ilyen ósdi módszer, miért nem használom a technikát, ami tényleg mindig kéznél van és még azon se kell gondolkodni, hova dugjam. A telefonomban a jegyzeteket, diktafont, vagy a tököm tudja milyen modern kütyüt, viszont azt kell mondjam, hogy átvettem azt a szokást, miszerint a napló kézzel írva jó. Nevezzetek őskori kövületnek – itt és most közlöm, hogy bár engedélyt adtam rá, de aki mégis megteszi, annak holdlabdával repesztem szét az seggét –, mert úgy tűnik, adott dolgokban tényleg régimódi vagyok. Szeretem a kézzel írt papír látványát. A kézzel fogható napló érintését, a kézírással tömött sorokat. Találok benne valami megnyugtatót. Nosztalgikusat.

Igen ám, de ahogy az már lenni szokott, én még egy post-it jegyzetből is olyan kalandot tudok kerekíteni, hogy még.

Ahogy korábban említettem, nem szóltam senkinek se arról, hogy mit csinálok. Nem mintha titkolnivalóm lenne, mert rám aztán sok dolgot lehet mondani, csak azt nem, hogy bármi jó sztorit magamban tartanék. Meg a rosszakat se. Ha jobban belegondolok, igazából én semmit nem tartok magamban. Még azt sem, amivel kapcsolatban a többiek könyörögnek, hogy ne mondjam el.

Szóval az, hogy nem tudnak a naplóról, nem azért van, mert titkos gondolataim támadnának. Persze akadnak benne sztorik, amikről Una nem tud, és viccet is csináltam ebből a dologból, de valójában Una előtt sem úgy titkolom ezeket, hogy fejletépésre készülök, ha kiderül. Én akarom is, hogy kiderüljenek, és csak azért titkolom ezeket, mert az ilyen titkolózás poén.

Francba! Már megint elkalandoztam! Vissza a lényeghez, Luna! Post-it, post-it!

Szóval amikor rájöttem, hogy az emlékek elkezdtek letámadni, akkor rászabadultam egy papír-írószerre, és nagyjából annyi ragacsos papírt vettem, amivel ki lehetne plakátolni egy háztömböt. Aztán teltek a napok, én tettem-vettem, jöttem-mentem, csináltam a dolgomat, ahogy mindig. De közben az agyam sokszor járt a naplón, meg hogy miket kellene még leírni, és amik éppen eszembe jutottak, azokat ott helyben gyorsan felskicceltem egy papírkára.

És itt kezdődtek a problémák.

Mert az egy dolog, hogy felírtok valamit egy lapra. Igen ám, de az csak úgy ér valamit, ha utána tudjátok is, hol van az a bizonyos lap! Kapizsgáljátok már? Tudjátok, pont, mint a bevásárlólista, amit egy hétig írtok, hogy minden rákerüljön, tuti ne felejts el semmit, aztán amikor menni kell bevásárolni, hiába keresitek azt a szart, az biztos isten, hogy nincs meg. Lábat növeszt akkorra magának, vagy a fene se tudja, de szőrén-szálán eltűnik a nyomorult, bennetek meg csak két nyomasztó érzés marad.

Egy: pedig megvolt az a szarházi.

Kettő: emlékszem, hogy egy csomó dolgot felírtam rá, arra viszont nem, hogy miket!

Igen, pontosan így, ahogy sejtitek: azzal a lendülettel, ahogy felírtam az emlékeztetőket, el is hagytam őket. Ami már önmagában is elég frusztráló élmény volt, mert amikor azon töröd a fejed, hogy hol vannak a lapjaid, amikre felírtál egy csomó dolgot, amikre nem emlékszel, csak azt tudod, hogy jó sok volt belőle, az gáz. Ha viszont el is kezded keresni őket, és sehol nem találsz egy darabot se, az maga a téboly. De semmi baj, ezt az élményt is lehet fokozni. Tudjátok, mivel? Elárulom, bár szerintem sejtitek.

Ha más találja meg azokat a bizonyos papírokat.

Lássuk be, elsőre ez talán egy ártatlan dolognak tűnik, hiszen ugyan mi baj származhat abból, ha valaki megtalál egy bevásárlólistát? Esetleg talál szétszórva a házban pici fecniket, rajtuk apró semmiségekkel? Semmi. Amíg a pici fecniken apró semmiségek vannak. De amint talál valaki – teszem azt egy pukkancs lidérc – egy pici, neonrózsaszín fecnit a gyerekszobában a földön, amelyen csak annyi szerepel, hogy „Beszélni a hátsó bejáratról”, akkor mindjárt másabb a leányzó fekvése. Elvész belőle az ártatlanság és ha már itt tartunk, a humor is.

– Ezt találtam. A kiságynál.

Ember!

Úgy csapta le az a szaros kis fecnit az asztalra, hogy a szerencsétlen alól majdnem kiszaladt mind a négy lába. Sok dolgot tudnék felhozni Litch ellen, de azt el kell ismernem, hogy mint bősz atya, teljesen komolyan veszi a szerepét és úgy óvja szeme fényét, Lana babát, hogy igazából az is csoda, hogy egyáltalán betehetem a lábam a gyerekszobába. Rá ugyan nem kérdeztem, de valószínűnek tartom, hogy ebben Una keze van, mert mint szülőanya, dönthetett úgy, hogy engedélyt ad nekem Litch ellenében is. Ő meg azért csak nem teszi meg velem, elsőszámú nővérével, hogy eltilt a gyerektől.

Szóval, miután Litch lecsapta a fecnit, Una látta férje-urán, hogy itt robbanás lesz, megnézte hát, mi lehet az, amivel így ki tudtam hozni a sodrából. Becsületére váljon, hogy ő csak az egyik szemöldökét húzta fel.

– Beszélni a hátsó bejáratról – olvasta fel hangosan, majd célirányosan felém fordult, ezzel jelezve, hogy hiába vagyunk a szobában tucatnyian, ő is egyértelműen hozzám kapcsolja eme röpke irományt. – Mondd, hogy ez nem egy esti mese ötlet és én nem firtatom tovább a dolgot.

Erre nem volt nehéz válaszolni, és kivételesen még csak hazudnom sem kellett, mert tényleg nem az volt. Ezért kezemet a szívemre téve tettem le a nagyesküt:

– Nem esti mese.

– És nem is valami korai felvilágosító szarság! – forszírozta tovább Litch, piszkosul pipa pillantással.

Normál esetben erre eljátszottam volna a sértődöttet, de igazából inkább megemeltem kalapom ő fő lidérc urasága előtt, aki szemmel láthatóan kiismert már abból a szempontból, hogy tudja, imádok a szavakkal játszani. Így azonnal tudta, hogy az, hogy esküt tettem az esti mesére, nem jelenti azt, hogy nem valami más csibészségen töröm a buksimat. Szerencsére erre is nem volt a válasz.

– Ugyan, dehogy!

Láttam rajta, hogy mindjárt megkönnyebbül, de azt a bennem örök bérleménnyel rendelkező kisördög nem akarta hagyni, ezért gyorsan hozzátettem:

– Azt a tizenharmadik szülinapjára tartogatom.

Una erre felnyögött.

– Nem tanultál a Rain-féle esetből?

Erre majdnem elővettem egy másik fecnit, mert Una ezzel eszembe juttatta azt a bizonyos szülinapi zsúrt, ami azóta már városi legendává nőtte ki magát, mert egy olyan esemény, ahol vicces fotókabin helyett tinédzser felvilágosító fülkébe lehet bebocsátást (amit a retyón alakítottam ki) nyerni, csakis legendás lehet!

Szóval ezt is majdnem felírtam, de végül nem írtam, nehogy rájöjjenek, mit művelek. Csak próbáltam nagyon memorizálni, hogy ki ne menjen abból a tök fejemből.

– Dehogynem! – vágtam rá ártatlanul. – Nagyon sokat tanultam. Ezért is fogom Lana esetében sokkal, de sokkal jobban csinálni.

Nővérem csak a szemét forgatta, Litch viszont ráharapott a témára és gyanakodva kérdezte.

– Miről beszéltek? Milyen eset?

– Semmi! – Semmi!

Igen, kórusban feleltünk, méghozzá olyan tökéletes összhangban, amit egy a capella együttes is megirigyelt volna. Persze a jó öreg lidércet ezzel nem ráztuk le, de láttam rajta, hogy tudja, velem nem sokra megy, ezért inkább Unából fogja kisajtolni majd valamikor később a választ. De az engem már nem igen érdekelt, ezért ártatlan képpel felvettem az asztalba passzírozott cetlit és a zsebembe süllyesztettem, hogy meglegyen. Már épp indultam volna vígan az utamra, magamban azt ismételgetve, hogy „Felvilágosítós buli, felvilágosítós buli”, hogy el ne felejtsem, amikor – mit ad isten – Constantine csörtetett be az ajtón, alig valamivel higgadtabb stílusban, ahogy az előbb Litch tette. Egyből célba is vett, kezében egy pici papírdarabbal.

– O-óóóó.

Erre persze egyből eszembe jutott, hogy náluk is jártam, mert Ever meghívott magukhoz, hogy nézzem meg, milyen fasza tetőtéri lakásba költöztek. És hát így ahogy a pillanat tört része alatt visszavezettem, nem kizárt, hogy azt a papírfecnit akkor hagytam el, amikor a lakást körüljárva szemrevételeztem a hatalmas kandallót, előtte a kényelmes puha szőnyeggel és erről eszembe jutott egy eset, aminek elég frappáns címet adtam.

– Ez meg mi a franc? – kérdezte az orrom alá nyomva azt a bizonyos fecnit, amit voltam szíves náluk elhagyni. Rá se kellett néznem, anélkül is tudtam, mi állt rajta: „Minden fajból egy f@rok”.

Mosolyogva vettem el tőle a papírt, begyűrtem a zsebembe a másik mellé és a lehető legbájosabb hangomon megköszöntem:

– Már mindenhol kerestem, hálás vagyok, hogy visszahoztad.

Láttam a fiún, hogy nagyon akarna még valamit mondani, de végül csak annyit morgott:

– Ne beszélj a feleségemnek ilyesmiről.

Azzal faképnél hagyott.

Ekkorra már egész szép nézőközönségünk akadt, és akár véget is érhetett volna az előadás, ha nem jön be Seuso. Igen, nála is volt egy fecni. Aztán megjelent Lazarus. És Feddren. És Groth. Lassan úgy tűnt, hogy mindenki talált lapot, alakváltó és lidérc egyaránt, csak én nem.

Panaszkodhattam volna, de próbáltam elővenni tőlem megszokott pozitív szemléletet, és a dolognak azt az oldalát nézni, hogy nem egyszerűen megtalálták a feljegyzéseimet, de vissza is hozták, ahelyett, hogy egyszerűen kidobták volna őket. Ráadásul még csak le se buktam, hogy mit csinálok, mert igazából mindenki azt hitte, hogy szimplán csak megint hülye vagyok és új hobbim a polgárpukkasztó mondatok firkálása papírfecnikre és azok szisztematikus elhagyása különböző házakban és lakásokban.

Ez egyébként adott egy ötletet a minden hónap harmadik keddjén megtartandó pucér bulijaim feldobására, de ezt nem közöltem velük.

Egyébként mit gondoltok? Szerintetek feladtam a post-it emlékeztetők írását? A nagy büdös francokat! Az nem én lennék. Ha az első – második, harmadik, sokadik – apró hibánál feladom, pont a legjobb sztorijaim nem történtek volna meg velem. Nem, nem! Ilyenkor nem feladni kell, hanem tanulni belőle, pici módosítással folytatni a dolgot, és várni a csodát, hátha az a kis változtatás elég ahhoz, hogy valami másként alakuljon.

Szóval nem, kérem alássan, nem adtam fel az emlékeztetők írását. Csak visszamentem abba a papír-írószerbe egy újabb adag post-it-ért. Viszont ezúttal olyan neon színekben, hogy kiverje a retinámat, és még ha el is hagyok itt-ott egyet, meg tudjam találni a kis piszok disznókat.

Folytatódnak tehát a Luna-féle sztorik, méghozzá sok-sok fejezettel, mert baromi sok fecni gyűlt össze az elmúlt hónapokban.

Ráadásul, kár is tagadni, tudom, hogy ti is imádjátok a történeteket és alig várjátok a folytatást! Nos, akkor üdv a Luna-féle sztorik következő részeiben…

Szerző, vendégségben a blogon: Leda D'Rasi

„A szó elszáll, az írás megmarad.”

Íróként ennél stílszerűbb mondást talán nem is ismerek, viszont igazság szerint nem érzem száz százalékban a magaménak. Mert lehet, hogy a szó valóban elszáll, és így akár semmisnek is tekinthető, viszont én szeretek emlékezni a kiejtett szóra. És bár máséra nem vállalhatok garanciát, a magaméra azonban szeretek, és igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy amit kiejtek a számon, azt teljesítsem is. És itt el is érkeztünk az okhoz, amiért eme röpke cikk született.

Nemrégiben egy velem készült interjúban ugyanis arról beszéltem, hogy sajnos idén már nem örvendeztetem meg az olvasóimat a várva-várt új könyvvel, ellenben megpróbálom őket valahogy kiengesztelni, hogy addig is kellemesebben teljen az idő, amíg arra a bizonyos könyvre várnak. Persze most elkezdhetném regélni, mennyit törtem a fejem a kiengesztelés legtökéletesebb módján, de ezzel nem áltatok senkit, mert igazából a fejtörés fel sem merült. Író volnék, nem igaz? Egy író, akinek az írására várnak éppen az olvasók. Akkor mi mással engesztelhetném ki őket, mint olvasnivalóval?

Ezért, ezúton bejelentem, Drága Olvasóim, hogy az 1000Könyv.bloggal együttműködve, ezen a platformon indítom újra az Egy boszorkány naplója bejegyzéseit, vagyis a nagysikerű Luna-féle őrült sztorik, mostantól itt folytatódnak, mindenki számára szabadon olvasható formában.

Nos, Kedves Olvasók, nem is fecsérlem tovább a szót! Itt tartunk és ezért vagyunk itt! Mert amikor azt mondtam, kárpótollak titeket, azt bizony a lehető legkomolyabban gondoltam! Mostantól minden hónapban új sztorit hozok a számotokra, kedvenc Holdboszorkátok naplóbejegyzéseiből. Decemberben kezdünk, azonban október-novemberben sem maradtok olvasnivaló nélkül, mert addig is kaptok egy-egy olyan történetet, amit a szemfülesek régebben egy másik platformon már olvashattak, de sokak számára új lehet.

Remélem, hogy Luna eszement sztorijaival kellő vidámságot hozok majd a napjaitokba, és megkönnyítem a várakozás időszakát is, mert a célom egyértelmű: Én írok, ti olvassátok, és mindenki jól érzi magát!

Találkozzunk tehát mostantól az 1000Könyv blog virtuális hasábjain!

Üdvözlettel: Leda D'Rasi

„Szeretek emberek között lenni.” – gondolom én, majd rögtön kuncoghatnékom támad a kijelentésben rejlő ellentmondáson. Mert – tádám, ez egy vallomás – introvertált vagyok. Nagyon.

Introvertáltságomból adódóan ezért én nem feltétlenül veszek aktívan részt nyüzsgő tevékenységekben, inkább csendes megfigyelő vagyok. Gyorsan pontosítom hát az előbbi mondatot, és inkább úgy fogalmazok, hogy szeretek távolról részesülni az emberek örömében – például olyan eseményeken, mint amilyen a Könyvfesztivál.

Érdekes így létezni a világban. Észrevenni az apró rezdüléseket, az ösztönös reakciókat. És elgondolkodni rajtuk. Ennek okán mesélem el azt az élményt, ami a nagyjából egy hónapja megrendezett Könyvfesztiválon történt, és késztetett gondolkodásra engem – és néhány társamat.

Mondhatnánk, hogy aki ellátogat a fesztiválra és végignézi a standokat, az azért teszi, mert szereti a könyveket, szívrepesve várta az eseményt, és azért járja végig a Millenáris nyújtotta könyv-kánaánt, mert számára öröm az a bizonyos forgatag. Ezen elképzelésből fakadóan pedig egyszerűen a rendezvény szellemiségével összeegyeztethetetlen minden olyan megnyilvánulás, amely másra utal. A legtöbbször ez így is van, de mindig akad egy-két jelenet, ami rácáfol erre a talán kissé ábrándos feltételezésre. El is mesélem ezek közül az egyiket:

Magas, vékony férfi lép oda az egyik standhoz. Nincs egyedül, egy nő társaságában érkezik. Ahogy oly sokan mások, ők is azért jöttek, hogy szemrevételezzék a könyvkínálatot. Csakhogy másokkal ellentétben ők nem maradnak sokáig. A férfi némi nézelődés után az akciós könyvek dobozához lép, kivesz belőle valamit és átforgatja. Érdeklődését látva a partnere csatlakozik hozzá, azt kérdezve: „Mi az?” A válasz csípőből jön: „Valami magyar”. Egy másodperccel később a könyv hangosan visszacsattan a dobozba, ahogy – nem kímélve a portékát –, a férfi lendületes csuklómozdulattal megküldi. Épp, mintha égetné a tenyerét és mielőbb szabadulni akarna tőle. És mire a könyv újra elfoglalja a helyét társai között, a páros már ott sincs, olyan gyorsan fordítanak hátat a standnak, ahogy az emberi izmok, ízületek és csontok csak lehetővé teszik.

Néhány másodperccel később alakjukat elnyeli a hömpölygő tömeg, de a mondat – a bele sűrített megvetés, és főleg a hozzá társuló szájhúzogatós fintor – sokáig ott marad a levegőben. Ahogy a kérdés is: Miért?

Az egyszavas kérdést úgy nagyjából a jelenet minden aspektusával kapcsolatban fel lehet tenni. Most azonban tekintsünk el néhány dologtól. Mondjuk attól, hogy a férfi nem viszonyult megfelelő körültekintéssel a könyvhöz. Nem részesítette vagyontárgyhoz méltó óvatosságban. Hiszen a standon elhelyezett könyvek az árukészlet részét képezik, valakinek a tulajdonai, egészen addig, amíg a vásárlás folytán gazdát nem cserélnek, és onnantól kezdve a vásárló tulajdonába kerülnek. Ezt figyelembe véve nagyon is fontos, hogy az érdeklődők finoman bánjanak a kihelyezett könyvekkel, amíg felmérik őket, mert egy-egy heves mozdulattal sérülést idéznek elő, ami forintosítható kárt okoz az eladónak.

A gazdasági szempontokon túl attól is tekintsünk el, hogy a férfi arra sem fordított figyelmet, hogy a könyvet, mint kulturális terméket – még ha nem is tetszik neki – tiszteletben részesítse. Mert a csipkeverő által készített asztalterítőt sem frizbiként hajítja vissza az ember a pultra, ha nem nyeri el a tetszését. Ahogy a keramikus munkájával, mondjuk egy csészével sem játszol kidobóst, ha megtalálod benne a művész ujjlenyomatát. A könyv sem más, az is egy alkotófolyamat végterméke, valaki munkájának a gyümölcse. És ez mindenképpen tiszteletet érdemel!

Lehetne ezeket még sokáig ragozni, de térjünk át inkább mind közül a legfájóbb észrevételre. Arra a bizonyos mondatra, azzal a jellegzetes hanglejtéssel és a hozzá kapcsolódó fintorral kiegészítve. Arra a hármas kombinációra, amit semmivel nem lehet összetéveszteni. „Valami magyar”.

Értetlenkedésem nem tudtam véka alá rejteni, és nem voltam egyedül. Aki ott és akkor jelen volt – legyen az eladó vagy más érdeklődő –, nem tudta nem végigkísérni a jelenetet, ami után azt sem tudtuk megállni, hogy egymás pillantását keressük, hogy végül teljesen egyszerre mondjuk ki: „Miért?”

Én, személy szerint minden reakcióm közül a legintenzívebben a fájdalmat éreztem. A fájdalmat, ami annak szólt, hogy itt tartunk. Még mindig itt tartunk. Hihetünk, remélhetünk, óhajthatunk bármit, még mindig ez a nagy büdös valóság.

„Valami magyar…”

Igen, tudom, sok dolog áll emögött. Hogy a „magyar szerző” az elmúlt bő 2-2,5 évtizedben nagyrészt inkább negatív jelző lett a hazai olvasók szemében. Ez a sztori sokszor, sok helyen elhangzott már. El is fog. A történet, ami ott kezdődött, hogy a klasszikus könyvkiadást és szöveggondozást az évek során felváltották a gondozatlan, futószalagszerűen megjelenő könyvek, és ott végződött, hogy a magyar szerzők presztízse nem egyszerűen csorbát szenvedett, mint inkább elföldelésre került a piacot elárasztó, pocsék minőségű könyvek árnyékában.

Ezek tények. Ahogy az is, hogy nagyrészt emiatt kezdi ma egy új szerző (átlag szerző, ismeretlen névvel) a karrierjét nem nulláról, de mínusz kettőről…ha szerencséje van. Pedig íróvá válni, írni, publikálni, szerzői brandet építeni optimális körülmények között sem egyszerű. Hát még akkor, ha önmagában azzal hátrányt szenved, hogy itthon van otthon, és hazai olvasók számára kínál olvasnivalót.

„Valami magyar…”

Tudom, hogy sok olvasó csalódott sok magyar könyvben a múltban. Tudom, hogy akár a jelenben is csalódhat könyvben, hiszen nem mindenkinek tetszik ugyanaz. Tudom és megértem őket. Félreértés ne essék, ez a cikk nem arról szól, hogy szép szavak kíséretében el akarjam téríteni őket ezen véleményüktől. Nem így van. Nem várom tőlük, hogy felejtsék el a kellemetlen élményüket, fordítsák egyik pillanatról a másikra, csak az írók szép szeméért eddigi negatív véleményüket pozitívvá. Azt főleg nem kérem, hogy tegyék alacsonyabbra az igényeiket, vagy változtassák meg az ízlésüket.

Akkor mi marad? Mi az, amiért ez a cikk született?

Mert talán mégis kérnék néhány dolgot.

Bizalmat. Türelmet. Tiszteletet.

Ti, akik csalódtatok egy könyvben, amely magyar szerző tollából született, kérlek, a csalódottságotokkal ne kenjetek fel automatikusan minden hazai írót. Pláne ne írjátok le mindannyiukat. Író és író között nagy a különbség, ahogy könyv és könyv között is az. Tegyétek a kezeteket a szívetekre! Előfordult már, hogy külföldi könyv/író sem hozta azt a színvonalat, amit vártatok, ugye? Mégsem írtátok le rögtön az összes szerzőt ugyanabból az országból.

Azt se felejtsük el, hogy ahány olvasó, annyi élmény, így amíg nektek nem tetszik egy könyv, egy író stílusa, addig más számára ő lehet a nagy-nagy kedvenc. Így akár ti magatok is kedvencre akadhattok. Ennek fényében kérlek titeket arra, hogy picit enyhüljetek meg. Adjatok bizalmat. Tegyetek próbát. Mert higgyétek el, kicsiny hazánkban elképesztő tehetségek keresik az utat a ti szívetek felé!

Ti, akik úgy érzitek, minden magyar szerző könyve csupa „pocsékolás”, kidobott pénz és időfecsérlés, kérlek, legyetek türelemmel. Ne írjátok le a hazai szerzőket most és mindörökre szólóan. Mert az idők változnak. Ez tisztán érezhető. A friss – de a már publikált – szerzők egyre tudatosabban léteznek az irodalom színpadán, ahol, ha meg akarják ismertetni a nevüket, teljesíteni kell. Méghozzá kiválóan. Miattatok! Higgyétek el, hogy ők odafigyelnek rátok, arra, milyen könyveket szeretnétek. Hiszen nektek írnak! Hozzátok akarnak eljutni! Olvasó nélkül nem író az író, a könyv pedig csak sorstalanul hever a polcon. Igen, volt idő, amikor írói álmoktól fűtve, a szakmát nem ismerve sokan sok dolgot adtak ki naivan, túl korán, gondozatlanul, megfelelő szakmai segítség nélkül. De a piac változik, az olvasói igények diktálnak, és mára mindenki megtanulta: az olvasó igényes! Csak egy kis idő kell, amíg a jó minőséggel megírt és kiadott könyvek száma felülírja azokét, amelyek idáig juttatták a véleményeteket. Idő. Tőletek pedig egy kis türelem.

Ti, akik az első két kérésemet elolvasva úgy érzitek, számotokra már késő, mert a ti véleményeteket, rossz élményeiteket semmi és senki nem változtathatja meg honfitárs-íróitok teljesítménye iránt, kérlek, ha mást nem tudtok adni, legalább a tiszteletet ne vonjátok meg tőlük és könyveiktől. Mert, még ha nem is szándékotok esélyt adni nekik, ha nem váltok az olvasóikká, akkor is jár nekik az, ami mindenki más számára is jár ezen a világon: alapvető tisztelet. Tisztelet, amiért mernek álmodni és tenni érte. Tisztelet, amiért idő, energia és anyagi ráfordítással próbálnak elérni valamit. Tisztelet, mert a könyv az ő szellemi termékük fizikai megnyilvánulása, amivel kapcsolatban ott kezdődik a minimum, hogy nem dobáljuk úgy, mint egy darab szemetet.

Gondolataim végeztével így tudnám összefoglalni mindazt, ami a fejemben megfogalmazódott. Bizalom. Türelem. Tisztelet. Csak ennyit kérek minden „valami magyar” írónak, és hiszem, hogy ők idővel megszolgálják mindhármat.

Nem is olyan régen írtam egy könyvértékelést, aminek az „Őrület kontra zsenialitás” címet adtam. Az a bizonyos írás egy elsőkönyves szerző, Josh Neare könyvéről készült, és azt hiszem, abban a pillanatban biztos volt, hogy az értékelés után interjú is készül, amint világossá vált, milyen különleges regényről van szó. Őt kérdezem hát, ismerjétek meg jobban a Hangzavar szerzőjét!

Először is szeretném kijelenteni, hogy bár használtam néhány sajátos kifejezést abban a bizonyos értékelésben, úgy, mint „szürreális káosz”, „különcséggel megkreált”, „írásba foglalt Salvador Dalí festmény” és társaik, viszont mindegyiket a lehető legnagyobb bóknak szántam. És lássuk be, a könyvet ismerve hasonlókat fogsz kapni az olvasóktól. Mert a Hangzavar különc olvasmány (a létező legpozitívabb értelemben!). Felmerül tehát a kérdés, hogy aki ilyen könyvet tud írni, az maga vajon milyen tulajdonságokkal rendelkezik? Mesélj egy kicsit magadról!

Kezdeném azzal, hogy olvastam az értékelést, és igazán kedves elemzés, érdekes írás, nagyon tetszett. Bár bókok fogadásában nem vagyok túl jó, általában csak némán konstatálom és átsiklom minden elismerő szó felett, de természetesen nagyon jólesik a pozitív visszacsatolás, köszönöm.

Azt a szituációt egyébként többnyire igyekszem elkerülni, amikor magamról kell beszélnem. Életfilozófiám és hitvallásom, hogy az egyént ne a leírás alkossa, hanem a belső tartalom – a lelke és a tettei, ha úgy tetszik. Tartózkodom a feliratos ruháktól, a divattól, a márkáktól és a széles körben hirdetett/használt termékektől, a mainstream művészeti irányzatoktól, a közkedvelt zenéktől, a világot bejáró médiatartalmaktól és mindentől, amit mások esetenként arra használnak, hogy maguk helyett meséljen róluk. Óvakodom a közösségi médiától és az influenszerektől, elborzaszt a társadalmi és kereskedelmi interakciók kibertérbe költözése. Van önkritikám: valahol egy Y generációs testbe zárt boomer lélek vagyok.

Általában a legtöbben talánynak tartanak, amíg meg nem ismernek, ami gyakran évekbe telik, mert nehezen engedem be az embereket. Az írói létemet szeretem távol tudni a magánéletemtől, a legtöbb ismerősöm nem is tud a Hangzavarról – nem brandem az önreklámozás. De hogy valami hétköznapit megosszak magamról: nagyon kedvelem a nyelveket, imádom az állatokat, igazi lelki megnyugvás számomra a tavaszi repceföldeken vándorolni, és az egyik kedvenc zenei albumom Dahlia's Teartől az Across the Shifting Abyss.

Amikor egy könyvet beharangoznak, szokás néhány jellemzővel ellátni, hogy az olvasni szerető közönség kapjon némi információt a történettel kapcsolatban. A Hanzavarról az első jellemző, ami szembeötlő volt, a „trükkregény” megnevezés. Mennyire tartod te ezt helytállónak?

Frappánsnak tartom. Hiszem, hogy mindenkinek jelenthet mást egy könyv – pláne a Hangzavar. Valakinek ez egy elvont sci-fi lesz némi kitérővel, valakinek egy elmélkedős lélektani olvasmány, másoknak pedig maga a horror. A trükkregény fogalma ennek a káosznak a teljes egészére vonatkozik, ahogyan a könyv idézőjelbe teszi magát, a szó kikacsint a könyv szürreális, elvont mivoltára. Nekem ez a fogalom nem jutott eszembe, sőt egyáltalán nem is gondolkodtam műfaji meghatározásban, mikor az alkotás folyamatában voltam – én nem így működöm –, de objektívan szemlélve jobban nem is lehetne kategorizálni ezt a műfajok közt folyamatosan át-áthajló agymenést.

Interjúk során az írók sokszor mondják, hogy ők csak azt írják le, ami a fejükben van. Már megbocsáss, de ezt alapul véve – mindenféle bántás nélkül, csakis a kíváncsiságtól hajtva – meg kell kérdeznem: a te fejedben ezek szerint a Hangzavar féle zseniális zűrzavar van?

Sokszor megkaptam már életemben, hogy nagyon furán működik az agyam. Másként látom a világot, másként érzékelek dolgokat, mint a körülöttem lévők, részletekbe menően, minden nüanszra ügyelve, még akkor is, amikor az élethelyzet ezt egyébként nem követelné meg. Túlságosan is tudatában vagyok a körülöttem zajló dolgoknak, mindent meg akarok érteni, folyton vizsgálok, figyelek, és folyamatosan analizálják a velem történteket a tekervényeim. Valahogy az én agyam nem képes pihenni. Gyerekkorom óta van egy szokásom: az agyam túlzott kreatív fázisaiban muszáj valamit pörgetnem, ami nincs egyensúlyban, tehát lökésre nem forog magától, mint egy egyszerű fidget spinner, hanem tudok játszani a súlypontjával, és azzal folyamatosan, újra és újra lendületet adva neki a pörgéshez, mozgásban tarthatom; ez a mozgás leköti az agyam fölösleges energiáját, amitől szétesne a túl sok, egyszerre özönlő gondolat alkotta kép, és elvesznék az izgalmasabbnál izgalmasabb ötletek útvesztőjében, így jobban enged koncentrálni. Gyerekként botokat, édesapám fészeréből szedett láncokat, mindenféle egyáltalán nem arra való dolgokat pörgettem – rettentő bizarrul nézhetett ez ki felnőtt szemmel –, és közben már akkor is szürreális világokat álmodtam meg.

Újra visszatérek egy kicsit ahhoz a bizonyos értékeléshez, és magamat idézem, amikor azt mondom, hogy a Hangzavar a borító által játszik a szemmel, hogy aztán olvasás közben ugyanígy tegyen az aggyal is. Az olvasó szereti azt hinni egy könyvről, hogy minden teljesen tudatosan van úgy, ahogy, és a szerző szánt szándékkal dob be minden hatást, ami a könyv által az olvasót éri. Te mennyire alakítottad tudatosan például a borítót? Tudtad, mit akarsz kifejezni vagy rábíztad magad a szakemberekre?

A Hangzavarban sokkal több minden van tudatosan úgy, ahogy, mint amennyit az olvasók fel fognak fedezni; a borító is tudatos döntés volt. De ehhez is tartozik egy történet, mivel egy kontrollmániás, maximalista alkotó vagyok, kényszeres nálam a precizitás, a szabályos rendszerezés és a konzekvenciára való törekvés.

A kezdetleges borítókoncepció nagyon más volt, még akkor készítettem, amikor a könyv félkész volt. A Mogul Kiadónál viszont csodás munkatársak dolgoznak, akik végtelen türelemmel és szakértelemmel terelgettek, és addig gyúrtuk az egész borítót, oda-vissza dobálgattuk egymásnak az újabb koncepciókat és változataikat, mígnem valami teljesen más nem született belőle, valami klasszisokkal jobb – nagyon örültem neki. Azt szerettem volna, hogy az általam először megálmodott kötődési ponthoz nagyon hasonló helyen találkozzon az új borító tartalma a történettel, és olyan perspektívából kínálja azt az érdeklődőknek, ami tükrözi a belsejének zavaros abszurditását. A kiadóm nagyon bölcsen válogatott az így leszűkített pontok közül, és végül megtalálta azt, amiből megszületett a tökéletes végső verzió, amire ránéztem, és azt mondtam: "Ez lesz az! Itt kell érintkeznie a szemnek ezzel a tébollyal." Nem sok kiadó lenne ilyen türelmes egy elsőkönyves szerzővel, ezért rettentő hálás vagyok.

A könyvet olvasva egyértelmű, hogy ez az a típusú olvasmány, amihez nem kevés figyelem, türelem és intelligencia kell, hogy az ember elboldoguljon a sorokkal. Legnagyobb sajnálatomra azt kell mondanom, hogy az ilyen könyvek nem szoktak felcsücsülni a sikerlisták dobogóira, inkább rétegolvasmányként vagy kultkönyvként teszik le a védjegyüket. Mennyire vetted ezt figyelembe a könyv megjelenésekor? Felkészültél arra, hogy nem feltétlenül lesz belőle bestseller?

Részben megválaszolja ezt a kérdést a könyv eleji ajánlás, de azért ráerősítenék itt is: teljesen tisztában voltam vele már a könyv megírása előtt, hogy ez nem lesz egy sokak által olvasott mű, amit minden negyedik utas a kezében forgat majd a metrón. Őszintén már az is meglepett, hogy voltak, akik kifejezetten keresték és eljöttek dedikáltatni a könyvet a megjelenés napján.

A könyv a 95. Ünnepi Könyvhétre érkezett, ahol átestél az első tűzkeresztségen is, már ami a dedikálást és a nyilvános szereplést jelenti. Az írók nagyobb része ezeket az eseményeket izgalommal várja, az elsőkönyvesek meg főleg, hiszen egy álom megvalósulását bizonyítják. Te hogy éreztél ezzel kapcsolatban? Milyen volt a kezedben tartani a könyvet és megjelenni az eseményen hivatalosan is íróként?

Az őszinteséget többre tartom a hamis imázskoholásnál. Nem vártam az eseményt. Mivel szeretem a magánéletemet a művészi énemtől elválasztani, és nem sok dolgot vetek meg jobban a gátlástalan önreklámozásnál, hatalmas kihívás volt élőben kiállni a tömegbe és arcomat adni valamihez, amibe belecseppentettem meztelen lelkemből. Viszont a dedikálásra érkezők kedves emléket szereztek nekem, így túléltem.

Aztán később otthon ücsörögve vágott arcon a felismerés, hogy ez volt a legkevesebb, amit tehettem, hiszen tisztelem az olvasóimat, hálás vagyok nekik, amiért kezükbe veszik a Hangzavart, és ha nekik egy aláírás csak feleannyira jó érzés, mint amennyire nekem a tény, hogy olvassák az alkotásom, úgy ez kötelességem volt, hogy megjelenéskor találkozhassanak velem. Nem ígérem, hogy rendszert csinálok belőle, ugyanakkor szeretném, ha éreznék az olvasóim, mennyire értékelem, hogy befogadói művészi énemnek.

Az elsőkönyves szerzőknél engem mindig nagyon érdekel, hogyan érezték magukat a könyvkiadás folyamata során. Erre főleg azért szoktam kíváncsi lenni, mert ismereteim szerint a friss szerzők döntő többsége úgy vág bele a könyvkiadásba, hogy több az álma, mint a konkrét tudása a hazai könyvpiacról, ami szinte garantálja a csalódást. Te hogyan élted meg a kiadókeresést és a szöveggondozás munkálatait? Olyan volt minden, ahogy elképzelted vagy értek meglepetések?

Nem igazán ért meglepetés. A kiadókeresés hosszú folyamat volt bár, de egyszerű. Voltak bizonyos szempontok, amik nekem rendkívül fontosak voltak, így addig böngésztem, mígnem megtaláltam azt az egy, ezekkel összhangban lévő kiadót, akikhez eljuttattam végül a kéziratomat. Ez volt a Mogul Kiadó, és azóta is tartom, hogy tökéletes választás volt.

Lehet, hogy azért, mert szeretek idejekorán tájékozódni, és mert ha valamit nem tudok, nem vagyok rest tanulni a szakemberektől, de engem őszintén semmiféle csalódás nem ért a kiadás folyamata során. Onnantól, hogy a kiadó érdeklődően visszajelzett, egészen odáig, hogy a könyv megjelent, mindig tudtam, nagyjából mire számítsak, mik (lehetnek) a következő lépések, a kiadóm pedig mindig részletezte ezeket, mielőtt elérkeztünk volna az azt megelőző fázis végéhez, már előre felkészített, mivel kell számolnom. Persze ahhoz, hogy ennyire könnyed együttműködésként élje meg az ember a könyvkiadást, nyitottságra és rugalmasságra van szükség. Főként az író oldaláról, de esetemben ki kell emelnem, hogy a kiadóm egyébként jócskán többet adott ezekből nekem, mint fordítva, végig tekintettel voltak szakmailag az alkotói egyéniségemre és a motivációimra, sőt az érzéseimre és a magánéletemre is a kiadás teljes folyamata alatt, fölöttébb kellemes volt együtt dolgozni velük ezen a projekten.

Az első könyved minden szempontból különleges lett. Szemkápráztató külső, zseniális belső, mindez kerek 700 oldalon, ami nem igazán jellemző, főleg a legelső publikálás alkalmával. Erős kezdés. Nagyon erős! Viszont az íróknál az első könyv mindig csak bemelegítés, mielőtt úgy igazán belejönnének. Nálad ebből semmi nem érződik, tehát elgondolkodtam, hová tudsz fejlődni egy ilyen könyv után? Magasra tetted a lécet, amit az olvasók nem fognak elfelejteni. A következő könyvvel tervezel majd újat, másabbat mutatni?

Számítottam erre a kérdésre. Röviden: természetesen; de hadd fejtsem ki bővebben.

Először is úgy érzem, hogy még egy Hangzavar – pláne egy fejlettebb, még komolyabb szintekre emelt alakja – nehezen születne meg a jelenlegi élethelyzetem és lelkiállapotom mellett – a Hangzavar egy alkotói szabadság alatt látott napvilágot 25 év alatt felgyülemlett kreatív energiából –, rengeteg időbe kerülne, ráadásul az izzó alkotásvágy most nem egy ilyesféle szellemi termék iránt lángol bennem, mint akkor. Más életfázisban vagyok, és máshogyan érzem magam; még mindig én vagyok, de az évekkel együtt egy kicsit mi magunk is múlunk, és hagytam el magamból olyat – el kellett hagynom –, ami egy Hangzavarhoz elengedhetetlen.

Másrészt azt hiszem, eljött az idő, hogy eláruljam, mit is tartanak most kezükben az olvasók. A Hangzavarral mindössze lefektettem alapjait a Josh Neare-univerzumnak. Ezért volt muszáj olyannak lennie, amilyen, hiszen gyenge alapokra építeni egy egész világot nem lehet. Az idő vasfoga megtalálja a kritikus pontokat a tákolmányokban, és megrágja az eredeti pilléreket, ha rosszul illeszkedik rá egy újabb emelet. Masszívnak, strammnak kellett lennie, hogy képes legyen megtartani a fölé épülő rétegeket. Szükséges lesz-e a jövőbeli alkotásaim olvasásához a Hangzavar ismerete? Nem. Folytathatják-e a Hangzavar alapvonásait adó kincskeresést a jövőbeli Josh Neare könyvek olvasói, és többet látnak-e majd bennük azok, akik már olvasták a Hangzavart? Nem hazudtolhatom meg önmagam, persze hogy igen.

Az írói fejlődésem útvonalára ilyen szempontból kénytelen voltam nem vertikális emelkedőként, hanem horizontális spektrumként tekinteni, aminek néhány szeletét kóstolgattam – de nem fedtem le teljesen sosem igazán –, néhány irányába pedig még csak most kezdek elmozdulni. Más lesz a soron következő Josh Neare – és rövidebb –, de mégis hamisítatlan Josh Neare marad, ebben biztosak lehetnek az olvasók.

Ha már felmerült a következő könyv gondolata, akkor utolsó kérdésemmel arra kérnélek, mesélj egy kicsit arról, min dolgozol jelenleg és mikor olvashatunk még tőled?

A közeljövőben elindulhatnak velem a kissé klasszikusabb regényszerkezet felé az olvasók. Az elkövetkezendő időszakban azokat a világokat fedezzük fel, amelyek felszínét kapargatták már a Hangzavarban A monolit és a Nebula 4.0.8 fejezetek, sőt az Űrzavar is, azonban egy teljesen új történet van épülőben, amely a Hangzavart olvasottak számára még inkább összeköti és kiegészíti ezeket. Az idő kérdésére már nehezebben tudok válaszolni, mert én az a fajta alkotó vagyok, aki csak akkor dolgozik, ha értelmes munkát tud végezni, és csak akkor ad ki a kezéből terméket, ha az a perfekcionista sztenderdjeinek megfelel. De hamarosan újra hallani fognak Josh Neare-ről az olvasók.

Josh Neare-nek köszönöm szépen a válaszokat! Ti pedig ha kedvet kaptatok a Hangzavarhoz, akkor ne habozzatok, rendeljétek meg a shop.konyvmogul.hu webáruházban!

„Egy elsőkönyves szerző briliáns bemutatkozása”. Ezzel a címmel íródott nemrégiben értékelés Óvári Luca első könyvéről. Aki nem olvasta, feltétlenül pótolja, közvetlenül az után, hogy ennek az interjúnak a végére ért. Előbb ismerjétek meg egy kicsit közelebbről az írónőt.

Első könyved a 95. Ünnepi Könyvhétre érkezett, vagyis elmondhatjuk, hogy az utóbbi három hónapodat már hivatalosan is szerzőként élted át. Elsőkönyves szerzőként, hogy pontosak legyünk, ami egy nagyon speciális állapot. Mesélj nekünk egy kicsit erről! Milyen élmények értek az elmúlt negyedévben, mióta a könyved megérkezett?

Kezdetben nagyon szokatlan érzés volt, de azóta egyre inkább felemelő annak a gondolata, hogy az írásom bizony kibújt a fiók mélyéről, és többé már nem csak a hozzám legközelebb álló barátok szórakoztatását szolgálja, hanem kilépett a nagyvilágba, hogy meghódítsa az olvasóközönségét.  Bízom abban, hogy a történetem minél több olyan olvasás kedvelőhöz eljut, akinek ilyen módon ismeretlenül is tudok adni valamit. Időnként már kapok közvetlenül is visszajelzéseket a regény legelső olvasótáborától, és ezek az üzenetek mindig nagyon felvillanyoznak. Hisz mind voltunk már olyan élethelyzetben, vagy jártunk a saját belső önismereti utazásunknak egy olyan pontján, amikor különösen mélyen megérintettek bizonyos gondolatok – és ha az én könyvem lehet az, ami ilyen gondolatokat közvetít másoknak, az nagy boldogsággal tölt el.

Írók szokták mondani, hogy sokkal több idő telik el addig, amíg az ember meghozza a végső döntést a könyvkiadási szándékról, mint amennyi a tényleges szöveggondozási munkálatok és megjelenés között eltelik. Nálad ez hogy volt? Mennyi ideig tartott, amíg eldöntötted, hogy a kiadás útjára lépsz?

Bizony ez számomra is egy hosszú folyamat volt – olyannyira, hogy egyszerűbb megoldásnak tűnt tovább szőni a történetet, és a soron következő majdani kötetek nyers kéziratán dolgozni, mint meghozni a végleges döntést arról, hogy „kilépek a fényre”. Ráadásul mielőtt kapcsolatba léptem a kiadóval, újra és újra átnéztem és ízekre szedtem az anyagot, mert folyton azt éreztem, hogy még nincs készen, még nem tökéletes. Végül rájöttem, hogy a magam részéről talán soha nem is fogok elégedetten hátra dőlni, így a halogatás helyett ideje megmérettetnem magamat, és a szakértők, valamint az olvasók megítélésére bíznom a regényt. Ehhez rengeteg bátorság kellett, hisz a saját gondolati világomat megnyitni mások felé meglehetősen intim mozzanat, de minden egyes nap örömmel tölt el, hogy ráléptem erre az útra.

Szintén íróktól hallottam, hogy ha visszamehetnének az időben, akkor másként fognának bele a kiadókeresésbe és az első könyv megjelentetésébe, mert bizony akkoriban az izgalom, meg az írói ambíciók elhomályosították az ítélőképességüket, és álmokat kergettek a kiadással kapcsolatban. Te mit gondolsz erről? Így visszatekintve jól vágtál bele a kiadásba? Jól mérted fel a hazai könyvpiacot és a lehetőségeidet?

Igyekeztem a lehetőségeimhez mérten minél inkább felmérni a könyvpiaci körülményeket, de kívülállóként nagyon nehéz bepillantást nyerni a kulisszák mögé és reális képet alkotni a lehetőségekről, valamint az íróvá válás folyamatáról – mert bizony ez korántsem olyan egyszerű és magától értetődő, mint a filmekben. Potenciális első kötetes szerzőként kiadót keresni sajnos meglehetősen kiszolgáltatott szituáció, és biztos vagyok benne, hogy sokakat érnek csalódások ebben a szakaszban. Nekem nagy szerencsém volt, hogy ennyire hamar rábukkantam a Mogul kiadóra, akik folyamatos támogatásukról biztosítottak ebben a szenzitív periódusban. 

Ha már szóba került a Mogul Kiadó: róluk egyre szélesebb körben ismert, hogy nem tartoznak a „legegyszerűbb” kiadók közé. Ami ebben az esetben annyit jelent, hogy megvannak a maguk szigorú szabályai és kiválasztási folyamatai, ragaszkodnak a minőségi szöveggondozáshoz, a szoros szerzői közreműködéshez, és nem hoznak ki futószalagon könyveket. Ez így leírva egyértelműnek és jogosnak tűnik, ugyanakkor nem minden szerző tud beleilleszkedni ebbe a rendszerbe. Leginkább azok, akik villámgyors kiadásra vágynak, vagy elutasítják a történet szerkesztését. Te hogy viszonyultál ezekhez a dolgokhoz akkor, amikor csatlakoztál hozzájuk, és hogy viszonyulsz most, hogy ennek az együttműködésnek az eredményeként az első könyvet már kiadtátok közösen?

Érdekes, rám éppenséggel megnyugtatóan hatott az, hogy jól átlátható, előre lefektetett szabályok mentén zajlott a munka. Mindig tudtam, hogy a folyamatnak épp mely szakaszában járunk, mire kell számítanom, mi az elvárás felém, és cserébe én mit várhatok el.   A kiválasztás során kifejezetten szimpatikus volt az előszűrés az eszköze, mert azt sugallta, hogy itt valóban kíváncsiak a jelöltekre és kézirat részletek ide-oda küldözgetése helyett ténylegesen meg akarják ismerni és érteni a majdani író mögötti rejlő embert.  Ez az érzésem később, a szöveggondozás és a szerkesztői együttműködés során is megmaradt. Valójában sokkal aggasztóbbnak találtam volna azt, ha a kiadóm villámgyorsan piacra dobja az írásomat ahelyett, hogy szakértői visszajelzést ad és támogatást nyújt – ahogy az történt is.

Beszéltünk a könyvkiadásról és a kiadókról, most térjünk át egy olyan dologra, ami szintén az író léthez tartozik: a nyilvánosság. Ezt ugye az írók nem tudják elkerülni, van, aki lubickol a szerepben, az olvasókkal való találkozásban, míg más nyíltan felvállalja, hogy ez nem az ő terepe és testhezállóbb számára csak írni. Te is túl vagy már az első dedikálásokon, olvasói találkozókon, kerekasztal beszélgetéseken, így időszerű feltenni a kérdést: hogy érzed magad, amikor nyilvánosan íróként szerepelsz?

A válasz könnyű: nagyszerűen! Ahogy az interjú elején említettem, kellett némi idő ahhoz, hogy megbarátkozzak ezzel az új helyzettel, de elég hamar rájöttem, hogy nagyon szeretem ezt csinálni. Legfőképp azért, mert mindig is élveztem a pezsgő, izgalmas beszélgetéseket, és az elmúlt hetek tapasztalatai megmutatták, hogy a regényről való beszélgetés legtöbbször igencsak érdekes témák felé tereli az olvasókat és az érdeklődőket. És hát mi lehetne annál felvillanyozóbb, mint egy izgalmas eszmecsere a hétköznapok egyformaságában.  Ami pedig a legnagyobb felfedezésem, hogy valójában ahány olvasó, annyi történet maga ez az egyetlen regény is, hisz mindenki valami más aspektust fedez fel benne, más szűrőn keresztül értelmezi – ami számomra is nagyon elgondolkodtató.  Egyszóval szeretek az olvasóimmal kapcsolódni, és bízom benne, hogy a jövőben még több lehetőségem adódik majd erre.

Jöjjön akkor a lényeg, amire biztosan mindenki vár, és beszéljünk a könyvről! Az EGO, ami túlélt engem. Ezt a címet viseli a mű, amivel a sci-fi zsáner kedvelőit céloztad meg. Rengeteg dolgot belesűrítettél a történetbe, amiben őszintén szólva én erős kettősséget érzek. Mert az egyik oldalon ott sorakozik minden, ami sci-fi: világégés után felépült jövőbeni társadalmi rend, virtuális valóságtól függővé tett népesség és futurisztikus orvostechnikai megoldások. Míg a másik oldalon ott vannak olyan dolgok, amik a misztikum és az ezotéria határait súrolják: lélekvándorlás, összekapcsolódó lelkek, előző életekre való emlékezés. Hogyan alakult ki ez a kettősség?

Azt hiszem, a személyiségemből és az egyéni érdeklődési körömből fakad mindez, hisz a civil állásomban informatikai területen tevékenykedem, és a munkám részét képezik a legújabb technológiai trendek, eszközök.  Mindemellett sosem voltam az az ember, aki pusztán a fizikai síkra összpontosít, ehelyett mindig is komolyan foglalkoztatott a megfoghatatlan, a „misztikum”, a lelki sík rejtett mélységei. A legfontosabb pedig, hogy szerintem ez a két nézőpont nem kell, hogy egymásnak ellent mondjon, sőt. Innen jött a könyv alaptörténetének az ötlete is. Vagyis játszunk el a gondolattal: mi lenne, ha egy ponton maguk a rendkívül magas szinten fejlett tudományos eszközök bizonyíthatnának spirituális feltételezéseket?

A könyvben olvashatók olyan orvosi megoldások, amelyek keverik a pszichológiát a technológiával. Konkrétan az emlékek kinyeréséről, külső megjelenítéséről, módosításáról és visszatöltéséről írsz. Mindezt úgy, hogy egyszerre hihetetlenül tudományosak a leírásaid, ugyanakkor mégis közérthetőek. Mennyi munka van abban, hogy ezt így meg tudtad fogalmazni? Végeztél esetleg tanulmányokat a témában?

Ilyen irányultságú képzettségem nincs ugyan, de mindig is érdekelt az elme működése és az emberi psziché, hiszen ennek kutatása gyakorlatilag tényleg a tudomány határvonalát súrolja, mely határvonalon túl az imént említett misztikum ködje vár.  Sok érdekességet olvastam a témában, ami a segítségemre volt bizonyos szóhasználat megismerésében. Ugyanakkor maga a könyvben ismertetett emlékkutatási módszer a saját képzeletem játéka, amiben az a legizgalmasabb, hogy egy nap talán még igaz is lehetne…

A könyv két karaktere között olyan kötelék van, amely életeken átívelő romantika lehetőségét veti fel az olvasóban. Azt mondják, legyen szó könyvekről vagy filmekről, egy kis romantika mindig hozzátesz a történethez. Ezzel mennyire értesz egyet? Ez a gondolat motivált, amikor ezt a nem mindennapi érzelmi szálat papírra vetetted?

A gyengédség, a kapcsolódás, az összetartozás iránti vágy bizony az élet szerves része, sőt, gyakran az egyik legfontosabb mozgatórugója. Épp ezért fontosnak találtam, hogy a főszereplőkön keresztül is megmutassam az erre való szüntelen törekvést, hiszen részben ettől lesz szerintem egy karakter igazán emberi, és olyan, akivel egy kicsit mind szeretnénk és tudunk is azonosulni.  És visszakapcsolódva a korábbi gondolatokra, kevés dolog olyan kettős, mint az érzelmek, amik az egyik oldalon kémiai reakciókkal jól leírható folyamatok, a másik oldalon viszont mindig is lesz egy megfejhetetlen lelki mélységük. Ebbe az ismeretlen mélységbe való belemerülésre invitál ez a történet.

Az írók sokszor mondják azt, hogy arról írnak, ami a leginkább vonzza őket. Ezt figyelembevéve elmondhatjuk, hogy téged mindig is foglalkoztatott az előző életek gondolata? Ezért választottad pont ezt az első könyved (könyveid) témájául?

Igen, azt hiszem kijelenthetem, hogy mindig nagyon foglalkoztatott ennek az elméleti eshetősége, és talán sokunk nevében mondhatom, hogy időnként igenis érik az embert semmivel sem magyarázható tapasztalások, „deja vu” élmények. Ezek legtöbbje persze tudományosan körülírható, de mindig ott lesz egy morzsányi, apró misztikum, ami ajtót tárhat bármilyen eshetőségre. És hát nincs is annál izgalmasabb, mint eljátszani annak a gondolatával, hogy a világunk talán még több, nagyobb és összetettebb, mint amilyennek eddig hittük…

A könyv vége egyértelművé teszi, hogy érkezik a folytatás. A kérdés csak az, hogy mikorra várható a megjelenés? Hol tartanak a munkálatok?

A munkálatok már nagyban zajlanak, a nyers kézirat már el is készült, és hamarosan kezdetét veheti a szerkesztési folyamat is. Annyit tehát mondhatok, hogy reményeink szerint mielőbb kézbe foghatják az olvasók a folyatást!

Alig várom, hogy olvashassam! Köszönöm szépen a válaszokat, és további sok sikert kívánok! Aki pedig az interjú alapján kedvet kapott ahhoz, hogy belépjen az EGO világába, az ne habozzon megrendelni a könyvet a shop.konyvmogul.hu webáruházból!