El akartam hinni neki, hogy a mesék valóra válhatnak.

Ezzel a gondolattal, ezzel a reménnyel olvastam én is a Többek között sorait. Bíztam benne, hogy néhány mese igenis életre kelhet. Fecó azonban nem könnyítette meg a dolgom. Mindig, amikor megjelent a fény az alagút végén, ő sarkon fordult és újra belevetette magát az általa olyan jól ismert sötétségbe. Eszébe sem jutott onnan kilépni. Miért tenné? Vagy éppen kiért?
A napjait teljes mértékben robotpilóta üzemmódba kapcsolva tölti. Az embereket csak biodíszletnek tekinti. Szándékosan kizárja a boldogság lehetőségének a legapróbb szikráját is. A fásultság megszokott kényelmébe, szó szerint egyik pillanatról a másikra, bombaként robban be Clau. Minden igyekezete ellenére sem tudja őt kiűzni az életéből, de ami még ennél is aggasztóbb számára, a gondolataiba is befészkeli magát.

A Többek-sorozatot már úgy olvasom, mintha hazaérkeznék. A szereplők között otthon érzem magam, a barátaim lettek. Megvallom emiatt nagy elvárásaim voltak ezzel a könyvvel kapcsolatban. Az első két rész után tudtam mit adhat és annál nem akartam kevesebbet. Csak többet. A lezárás pedig mindig kritikus pillanata egy történetnek, főleg, ha sorozatról van szó. Hiszen az általa nyújtott érzésekkel csukjuk be a könyvet és tesszük vissza a polcra. Ez határozza meg újra a kezünkbe vesszük-e, vagy az első adandó alkalommal felkínáljuk eladásra.
Nagy örömmel mondhatom, hogy nem ebből a három könyvből fogok meggazdagodni. Továbbra is ott fognak csücsülni a „kedvencek” polcomon. Megkaptam mindent, amit reméltem. Nevettem, szomorkodtam, reménykedtem, drukkoltam, utálkoztam és szerettem. Megint felültem a sokat emlegetett érzelmi hullámvasútra, hagyva, hogy ide-oda rángasson a komor mélységek és színpompás magasságok között. Mosolyogva éltem meg a boldog pillanatokat és összeszorult szívvel küzdöttem át magam az embert próbáló eseményeken.
Habár volt egy picike hiányérzetem a végén, még egy leheletnyi előretekintést elbírtam volna, de nem éreztem, hogy befejezetlen vagy összecsapott történetet olvastam volna. Minden részletre fény derült, amiket kíváncsian vártam. Minden jól ismert szereplővel találkoztam és pár új ismeretséget is kötöttem. Ugyan volt olyan, akit máglyára dobtam volna, hogy örömtáncot járjak körülötte, de ő is hozzájárult a teljes élményhez.

Röviden úgy tudnám összefoglalni, hogy Julia Lewis Thomson szokásához híven egy titkokat rejtő, izgalmas történetet adott nekünk, ami kérdés nélkül méltó lezárása a sorozatnak. Csak megköszönni tudom, hogy ismét egy csodálatos történettel gazdagított minket.

Szerző: Miklós Nikolett