A világ nem csak szórakoztató irodalomból áll. Az irodalom könnyedebb formája a létező legszerteágazóbb kikapcsolódást nyújtja, ugyanakkor ne felejtsük el, hogy a könyvek világának erősségét nem csak a szórakoztatás adja.

A könyvek közvetítenek. Tudást, emlékeket, tapasztalatokat. A könyvek tanítanak, és felnyitják a szemünket olyan dolgokra, amelyek egy átlag kedd reggel, a tejeskávénkat szürcsölve eszünkbe sem jutnak. Én szeretem ezt. Mert nevetni, borzongani, kalandozni a könyvek világában, a fantázia világában jó dolog. De nem minden. Meg kell tapasztalni általuk olyan dolgokat is, melyek bekúsznak a bőrünk alá, és úgy formálják a szemléletünket, hogy közben jobb emberré tesznek.

Én sokat és sokfélét olvasok, nyitott vagyok – kevés kivétel akad, amit nem vennék a kezembe se – gyakorlatilag mindenre. Az Anne Frank nevű kislányt azt hiszem, senkinek sem kell bemutatnom. Naplója által az egész világ ismeri őt. És ha azt mondom Heyman Éva? Az ő neve vajon ismerős? Nem, ugye? Pedig lehetne!

Mert ő a MI Anne Frankunk.

Azt hisszük, a nagy dolgok méretre is nagyok, ez a könyv azonban kicsike. Alig 190 oldal, tartalmát tekintve azonban olyan sokat ad, amivel meg lehetne váltani ezt a sokszor csúnya- csúnya világot.

És igen, az a világ, az a rendszer, azok a végrehajtók, akiket az alig tizenhárom éves lány naplóbejegyzéseiből ismerünk meg, a sötétséget hozták a fél világra, hatásukat ma is érezzük. Mondják, az életnek mennie kell tovább, és ez igaz is, viszont azt se felejtsük el, hogy semmi értelme tovább mennie, ha ugyanazon az úton folytatjuk, ahol ennyi borzalom megtörténhetett. Az élet fontos, de az is, hogy ne felejtsünk! Ha folyamatosan a fejünkben tartjuk, hány meg hány Heyman Éva volt a világon, többé nem történhet meg ugyanaz!

Én olvasok thrillert, horrort, nézek véres, marcangolós filmeket, amihez a szemen kívül gyomor is kell, de tudjátok mi a borzalmas felfedezés a filmek, meg aközött, amit az Éva lányom lapjain olvastam?

Hogy nem az az igazi horror, ahol hektoliterben lehet mérni a forgatáson felhasznált művér mennyiségét. Az a horror, ahogy egy gyereklány a szerettei, és saját életét félti. Az a horror, ahogy egy kiskamasz gyermeki fejjel próbálja megérteni, mi- miért történik vele az életben. És az a horror, ahogy a kis Éva újra meg újra lekarcolja: „…kis Naplóm, én élni akarok…”

Gondoljunk bele ennek a mondatnak a jelentőségébe, és jusson eszünkbe, valahányszor anyázásban törünk ki, mert valami szemét pont az orrunk előtt állt be az utolsó szabad parkolóhelyre. Gondoljunk erre, ha az a legnagyobb gondunk, hogy már megint csöpög az a rohadt csap, és jajj, új telefonra lenne szükségem, mert már két éves ez a vacak. 

Olvasás közben óhatatlanul elgondolkodtam azon is, milyen voltam én tizenhárom évesen. Mondjuk ki, egy hülye. Piti problémákkal, nagy hisztikkel, óriási érzelmi viharokkal, és még nagyobb kívánságokkal. (Ez úton is köszönetem fejezem ki a szüleimnek, akik bírták mellettem cérnával, és még szerettek is!) Az iskolát utáltam, de akartam Yellow cipőt, mert az volt a menő. Otthon semmihez nem volt kedvem – már úgy értem a házimunkában besegíteni –, szó szerint szülői kegyetlenségnek fogtam fel, ha szóltak, ugyan már rakjak rendet a szobámban. A dolgaimat nem igazán becsültem meg, ha megkaptam valamit, amiért egyébként hónapokig csorgattam a nyálam, fél nap múlva már gondolatot sem fecséreltem rá.

Összehasonlítottam az én dolgaimat, tizenhárom éves életemet, problémáimat az 51 évvel korábban élt – és meghalt – Éváéval.

Ő nem vágyott nagy dolgokra. „Csak” élni akart. És, ahogy naplóbejegyzéseiből kiderült, egészen addig remélte is, hogy nem csak tizenhárom év jut neki, amíg fel nem tették az Auschwitzba tartó vagonba. Ott véget érnek a bejegyzések, és, ahogy az őt ismerő túlélők elmondásából kiderült, az életének is vége lett. Maga Mengele küldte a halálba.

Rövid történet, nehéz könyv, melyet Éva halála után az édesanyja vett gondozásába.

És igen, tudom, hogy nem róhatom fel a mai tiniknek, hogy úgy élnek, gondolkodnak, ahogy. Nem nézhetek rájuk szúrós szemmel, mert trendi dolgokra vágynak, hogy követik kortársaikat, és sodródnak a modern korral.

Nem rovok én fel senkinek, semmit. Jogom sincs hozzá, és nem is hiszem, hogy fogékonyak lennének rá, ha én most egy vadidegen, 50 évvel ezelőtti lányról kezdenék el nekik mesélni. Anno én se lettem volna az.

De lám, eljött az idő, amikor ezt is elolvasom, átérzem, és a történet formál engem. 36 év kellett hozzá, ami nem kevés, ugyanakkor reményt ad, hogy a mai tizenéveseknél is eljön az idő, amikor meglátják Éva rövid naplójában a mögöttes tartalmat.

És még egy észrevétel, talán eljut az illetékesekhez. Szerintem ez a kötet azért kiált, hogy a megfelelő korú iskolások számára kötelező olvasmány legyen. A kis Heyman Éva emlékére.  

Írta: Nyíri Abigél