Van egy könyv. Van egy férfi. Van egy út. És van egy író.

Mi a közös bennük?

Mindegyik ajándék. A könyv az olvasóé. A férfi a nőé. Az út a férfié. Az író pedig az enyém lett.

Volt szerencsém ott lenni. Ott, ahol a csoda születik. Vagyis persze nem pont ott. Nem a szülőszobában voltam, de ott izgultam az ajtó előtt...

Hallottam a vajúdó anyát. Hallottam a sürgölődő nővéreket, a gondoskodó orvost. Aztán hallottam felsírni a gyermeket... Megszületett a könyv!

Annyiszor halljuk azt az elcsépelt és százszor megfogalmazott igazságot, hogy a boldogság nem a cél elérése, hanem maga az út. Mondjuk, tudnék ezzel vitatkozni, de annyi bizonyos, hogy az út is lehet kivételes. Izgalmas, szórakoztató, néha fárasztó vagy ijesztő, reménnyel teli és végtelennek tűnő... de megéri. Minden lépés, minden méter, minden elágazás közelebb visz. És amikor odaérsz, az felbecsülhetetlen!

Sose gondoltam azelőtt, hogy ez velem majd megtörténik. Vagy, hogy egyáltalán megtörténhet.

Amikor a sorozat második része megjelent, és megkaptuk Maximot, a felhők felett jártunk mindannyian. Már akkor éreztem valamit. Valami bizsergető szükségszerűséget, hogy meg kell kapnom őt is. Azt hittem, könnyű lesz. Azt, hogy vágyni valamire csodálatos és felemelő. Aztán csak telt az idő, és nem értettem, hova tűnik a türelem az emberből, amikor nem kopog az ajtón a várva várt vendég. Amikor telnek a hónapok, és a vágy egyszer csak megszűnik vágy lenni. Szükség lesz belőle. Égető, mindent elemésztő szükség.

És még mindig nincs veled, még mindig nem a tiéd.

Aztán beletörődsz. Elfogadod, hogy nem jön hamarabb, bármennyire is akarod. Mert akarod.

Idővel megtanulsz várni. Vágyakozni utána. Kívánni.

Majd meglátod, amikor végre befordul a sarkon és a szíved repesni kezd. Futnál hozzá, de nem teszed. Élvezed a közeledésének minden pillanatát. Nem rohansz elé, nem nyúlsz utána. Tudod, hogy oda fog érni. Mosolyogva fogadod, karodba zárod, öleled, csókolod, szereted, és megrészegülve engeded ki a levegőt, amit bent tartottál egy évig...

Aztán rájöttem valamire. Minden ajándékot megkaptam: a könyvet, a férfit, az utat és az írót.

Ez a könyv nekem mindig is több lesz pusztán egy könyvnél. És, ami mérhetetlenül büszkévé tesz az az, hogy a történet megint rohadt jó lett. Meglepett, elvarázsolt, megnevettetett és elszomorított. Életet csalt a szürke hétköznapjaimba. A saját világomból egy olyan valóságba repített, ami akár a szomszédban is lehetne, ami akár az enyém is lehetne.

Egy dolgot sajnálok nagyon: kevés volt, nagyon kevés! 

Szeretnéd tudni, hogy Fecó és Clau Többek között hogy állítottak az életemben a feje tetejére mindent? Hát így!