Kipusztulásra készülj, három, kettő, egy…

A tudomány olyan, mint a háziasított farkas. Biztonságban érezzük magunkat mellette, megvéd minket, épp ezért nem jut eszünkbe, hogy egy nap talán ellenünk fordul. 

Fedina Lídia könyve a 90. Ünnepi Könyvhéten jött velem szembe. Hosszú nézelődés után választottam ki, leginkább a fülszövege alapján, mivel – erre később majd még kitérek – a borítója egyáltalán nem fogott meg. Nőiesen bevallom, ha csak és kizárólag a „borítószerelem első látásra” érzése alapján csapnék le aktuális kiszemeltemre, akkor ez a borító labdába sem rúghatna. Na de, ahogy mondtam, erre majd még visszatérek.

Kezdem inkább az elején, mert mondandóm van bőven.

A szórakoztatásra született könyvek terén alapvetően két csoportot különböztetek meg. Az egyik a könnyed történet, amely felvidít, megnevettet, esetleg izgalmat, kalandot, borzongást nyújt, tartozzon bármelyik zsánerhez is. A másik csoport tagjai is hasonlóak az előzőhöz, hiszen ők is igényes szórakozást nyújtanak, az ilyen típusú könyveknek azonban van egy olyan tulajdonsága, amivel a „sima” könyvek nem rendelkeznek. Ott van bennük az „akár igaz is lehetne” faktor, és olyan szinten mozgatják meg az ember fantáziáját, hogy aztán meredten ül a fotelban, és azt mantrázza: „Jesszus, ha ez valóra válik, nekünk annyi.”

A Virokalipszis (apropó, a cím egyébként nagyon frappáns), épp ilyen. Úgy vágja egyetlen lendülettel az ember képébe egy talán megvalósuló jövő koromsötét leplét, hogy alig lát ki belőle. 

Az elmúlt években mind inkább közérdeklődés tárgyát képezi a globális felmelegedés, és az ezzel járó hatások. Hiszen, a tudósok szerint a folyamat nem „csupán” arról szól, hogy az átlag középhőmérséklet nő, ezzel együtt a jégsapkák olvadnak, a vízszint emelkedik. Ez a dolog ennél sokkal összetettebb, hiszen számolnunk kell azokkal, az eddig a jég fogságának mélyén szunnyadó, több tízezer, vagy akár millió éves életformákkal is – vírusok, baktériumok, gombák -, amelyek a felszínre kerülve, még ennyi idő elteltével is újra aktív állapotba kerülhetnek. Mi lenne akkor? Készen állna a mai kor embere szembe nézni valamivel, ami ősi, primitív és kiszámíthatatlan?

A történet alap ötlete hihetetlenül izgalmas, a legizgalmasabb azonban az benne, hogy akár már holnap megtörténhet. Ebből kiindulva tárul elénk egy olyan alternatív jövő, ami a kipusztulás közelgő szelével borzolja föl a „semmi rossz nem történhet ezzel a bolygóval” hitben élő emberiség addig jól fésült frizuráját.

Természetesen az emberiség azért nem arról híres, hogy csak úgy hagyja magát legyőzni, valami láthatatlan, mikroszkopikus ellenség által, és mi mással támad vissza, mint intelligenciával, technikával, tudománnyal. A kérdés csak az, mit ér el vele? És mit indít el? Lehet, hogy egy fronton győzelmet aratunk, miközben fogalmunk sincs, hogy a végső háborút saját magunk ellen veszítjük el?

Tudjátok, én vizuális típus vagyok, ezért leginkább azokat a könyveket szeretem, amelyek vezetik a képzeletemet, ahol olyan leírást kapok, amely kielégíti, az én részletekre éhes fantáziámat. A Virokalipszisben ezt megkaptam. Adott részeknél, szó szerint megborzongtam, volt, ahol végtelenül elszomorított a történet, hiszen belegondoltam, mi lenne, ha a leírtak igazzá válnának. Például egy telefonbeszélgetés alkalmával az utolsó, még életben lévő bálna élelemért folytatott keserves harcának hangjai szűrődnének felém a vonalon keresztül. Talán én vagyok érzékeny, talán más, az ehhez hasonló elemeket lerázná magáról, én azonban, a magam kis természet- és állatbarát lelki világával, eléggé megszenvedtem adott részeket, melyek félelmetes szemléletességgel vázolták fel, hogy borulna fel dominóként az egész ökoszisztéma. Növények, állatok, emberek.

Az olvasót kirázza a hideg, ha belegondol, de tény, hogy az írónő szemléletes leírásai szükségesek a hatás eléréséhez.

A könyv egyébként nem habkönnyű olvasmány, és nem csak a téma miatt.

A túlélésért folytatott tudományos harc megköveteli olyan komplex biokémiai részletek taglalását, amelyek elég nagy súlyt jelentenek a történet megértésében. A leírásokról, a helyzetet magyarázó tudományos eszmefuttatásokról, elméletekről ordít, hogy az írónő nem kicsit mélyedt bele a szakmai részekbe. Piros pont, hogy ráadásul mindezt úgy tudta leegyszerűsíteni, hogy az olvasó számára is érthető legyen, de tény, hogy még így sem könnyű olvasni.

A másik nehézség a szerteágazó helyszínekből, és szereplőkből fakad. Van belőlük elég, és a több szálon futó történetvezetésből igazából nem is lehet megmondani, tulajdonképpen van-e konkrét főszereplő, de ezt egyáltalán nem negatívumként írom le. Nekem kifejezetten tetszett ez a megoldás. A könyv végeztével úgy éreztem, talán a szerző célja ezzel az lehetett, hogy ne egy emberhez, esetleg kisebb csoporthoz kötődjön az olvasó. Az egész emberiséggel találjon kapcsolatot és nem csak velük! Fedezze fel, hogy a bolygót érintő veszélyforrások nem csak az emberiségre vannak hatással, nem csak értük kell harcba szállni, de a teljes állat és növényvilágért is ki kell állnunk. Mert nélkülük semmik vagyunk!

A történet tanúságai közül talán ez a legmegrázóbb. Mert hihetjük a világot nagynak, hihetjük magunkat felsőbbrendűnek, akik intelligenciával kerekedtek felül a növény és állatvilágon. Attól még egyek vagyunk velük, és ideje lenne felfogni az egyszerű tényt: ha ők meghalnak, rövid úton mi is megyünk utánuk. Érezhetjük magunkat többnek, de a közös sírban ez semmit nem számít majd.

A Virokalipszis volt az első könyv, amelyet Fedina Lídiától olvastam, de ezek alapján kíváncsi vagyok egyéb műveire is.

És akkor most jöjjön egy kis negatívum, amiért vagy megkapom a felszínes jelzőt, vagy nem, mindenesetre én minden könyvet szeretek kerek egészként tekinteni, ebbe pedig beletartoznak a külsőségek is. Ezek között elsőként a leglátványosabb, a borító, de ezen kívül a belív tulajdonságai mellett sem megyek el szó nélkül. Betűméret, betűtípus, díszítő elemek, harmonizál-e a szöveg tartalma a borítóval, és a többi és a többi.

Amikor kezembe fogtam a könyvet, első ránézésre azt gondoltam, egy legalább tizenöt, ha nem épp húsz éves kötettel van dolgom. Nem zavart, mert a fülszöveg megfogott annyira, hogy el akarjam olvasni. Ezt az elképzelésemet egy darabig semmi nem törte meg, eljött azonban egy pont a történetben, amikor értetlenül ráncoltam a homlokomat, mert olyan kifejezésekkel találkoztam, amelyek megdönteni látszottak a könyv általam tippelt korát. Előre lapoztam hát, a kiadás éve után kutatva. Ekkor jött a megdöbbenés. 2016.

Magáról a könyvről, és az írónőről alkotott végtelenül pozitív benyomásom természetesen ettől nem változott, de – könyvekhez szorosan kapcsolódó emberként – azonnal járni kezdett az agyam, miért a döbbenetes különbség a külső és a belső között. Miért kapott a könyv ennyi „elavult” elemet? Mindeközben azon is rögtön ötletelni kezdtem, hogyan lehetne úgy feldobni ennek a könyvnek a küllemét, hogy az visszaadjon mindent, amit belül tartalmaz, méghozzá a lehető legfrissebb módon.

Mert az olvasó bizony ilyen. Adunk a külsőre, még úgy is, ha közben elismerjük, hogy odabent van a lényeg. Én azonban féltem ezt a könyvet. Féltem attól, hogy hátrányt szenved a régies elemek miatt, hogy az az olvasó, aki csak a borító alapján dönt, és vásárol, messziről elkerüli.

Pedig a Virokalipszis nem ezt érdemli!

Egy ilyen történetnek olyan borító dukál, amely épp úgy tesz, ahogy maga a sztori. Nyakon ragadja az olvasót, a fotelba kényszeríti, és nem ereszti, amíg az utolsó sort is fel nem falta a szemével… és át nem gondolta, mi lenne ha…

A könyvet megtaláljátok a Libri és a Bookline kínálatában.

Írta: Nyíri Abigél